A Magyar Külügyi Intézet „Kávé és Külpolitika” előadássorozatának 2010. április 1-jén megrendezett, Törökország bel- és külpolitikai folyamatait értékelő előadásán Kicsi Valéria (Külügyminisztérium) és Dobrovits Mihály (ELTE Közép-ázsiai Kutatócsoport) fejtette ki véleményét a stratégiai kulcspozíciót elfoglaló, egyben iszlám országként egyedüliként demokratikus hagyományokat ápoló Törökországban zajló folyamatokról.
Kicsi Valéria bevezetőjében a török külpolitikát új útra terelő jobbközép Igazság és Fejlődés Pártját (Adalet ve Kalk?nma Partisi, vagy AKP) és az új politikai vezető réteget mutatta be, amely mérsékelt, konzervatív belpolitikát és liberális piacpolitikát folytat, szorgalmazva az ország európai uniós csatlakozását. Ahmet Davutoglu a török külpolitika jelenlegei alakítója 2009 májusa óta tölti be tisztségét, és ahhoz az értelmiségi körhöz tartozik, amelynek tagjai ma a török politikai vezetés többségét adják. A török külügyminisztert ?európai stílusú? megnyerő személyisége, sokoldalú tárgyalóképessége és nyelvismerete tette sikeressé hivatásában.
A Davutoglu által meghatározott új külpolitikai irányvonal, az úgynevezett ?zero problem policy? azt jelenti, hogy az ország a szomszédokkal lehetőség szerint a problémák megoldására, a teljes békére és együttműködésre törekszik. Ennek eredményei manapság már érezhetőek: a török külpolitika álláspontja szerint az örményekkel való konfliktus rendeződni látszik, bár egy lényegi kérdésben ? az 1916-os örmény népirtás tisztázatlan körülményeibe ? még mindig nem tudnak megegyezni. Szíriával kapcsolatban pedig előrelépésnek lehet nevezni, hogy vízummentességet biztosítottak az országba utazó szír állampolgárok számára.
Emellett az utóbbi időkben Törökország kifejezetten törekedett arra, hogy meghatározó nemzetközi szervezetekben (WTO, OECD, ENSZ, NATO) is jelentősebb szerepet vállaljanak, emellett pedig közvetítőként léptek fel a környező országok konfliktusaiban. ?Neo-oszmanizmus? címen futó programjukkal a regionális befolyás és a szomszédos régiókban betöltött szerep növelésének célkitűzését fogalmazták meg.
Irán és Törökország viszonya egyre több területen jellemezhető szorosabb összekapcsolódással. Bár a korábbi politikai vezetés nem volt hajlandó magas szintű iráni vezetőkkel találkozni, a kormányváltás óta ez gyökeresen megváltozott. A közös külpolitikai érdekek mentén törekszenek az iraki és közép-ázsiai stabilitás kialakítására és megtartására. Emellett a két ország kölcsönösen meghatározó kereskedelmi partnerségben áll; csak egy példát kiemelve: Iránnak hatalmas kőolaj kincsei vannak, nem rendelkezik azonban kőolaj finomítókkal, így a finomított kőolaj-származékokat Törökország biztosítja számára. Ezt az egymásra utaltságot erősítik a térségen áthaladó kőolaj- (Baku-Tbiliszi-Ceyhan, transz-anatóliai kőolajvezeték) és földgáz vezetékek (Tabriz-Ankara, Baku-Tbiliszi-Erzurum, transz-kaszpi földgázvezeték, Arab Gázvezeték, valamint a tervezett Nabucco és Kék Áramlat vezetékek) is. Az iráni atomprogram törökországi megítélése ugyancsak eltér a nyugati országokétól.
A török külpolitika közvetítő szerepvállalásának egyik legjobb példája az ún. ?Azerbajdzsán kártya?: Irán területén jelentős számú azeri etnikum él, viszont az azeri kisebbség nem szívesen él iráni fennhatóság alatt. Törökök és azeriek testvérnépeknek tekintik magukat, ezért is állt mindig szoros kapcsolatban a két ország. Az ?Azerbajdzsán kártya? program keretében e probléma békés megoldására törekszenek a felek.
Az Európai Unióval kapcsolatban is megfigyelhető Törökország öntudatosabb megközelítése: miközben önmagát aktív, globális külpolitikát folytató hatalomként látja, addig az elöregedő lakosságú Európa kezd kiszorulni a nagy világpolitikai folyamatokból. Törökország egyre erősebbnek és gazdaságilag jelentősebbnek érzi magát mind a régióban, mind Európában, mellyel kapcsolatban felmerülhet a kérdés: ?Ki csatlakozik kihez?? Dobrovits Mihály ezzel kapcsolatban azon véleményének adott hangot, hogy Törökország felülértékeli önmagát, és az ország fontosságát a nemzetközi politikában. Az ország helykeresését a nemzetközi rendszerben képletesen a ?Törökország ?komp-ország? vagy ?bolygó hollandi??? kérdéssel szemléltette.
A török ?Európa-politika? jelentős elemét képezi továbbá a Németországgal, valamint a német földön élő török kisebbséggel fenntartott kapcsolat a közel 3 millió török bevándorló miatt. Nemrégiben Angela Merkel és a török miniszterelnök közös sajtótájékoztatót tartott ? melynek hangulata inkább volt nevezhető feszültnek, ugyanis a megbeszélések során a felek kellemetlen kérdésekkel támadták egymást. Merkel kancellár asszony leginkább Törökország nézeteit kifogásolta az iráni atomprogrammal kapcsolatban, hiszen azt kívánta elérni, hogy Törökország az EU érdekeit vegye figyelembe. Ciprussal kapcsolatban felmerült a lehetőség, hogy ciprusi hajóknak adjanak kikötési engedélyt török kikötőkben, de ebben a kérdésben is negatív volt a török vélemény. A németországi török kisebbség helyzetével kapcsolatban Ahmet Davutoglu kiemelte a török nyelvű oktatás fontosságát, mellyel Merkel kancellár asszony a letelepedők részére a kötelező német nyelvismeret hiányosságait állította szembe.
A rendkívüli katonai hagyományokkal rendelkező Törökország büszke rá, hogy az egyik legnagyobb haderővel rendelkezik a NATO-ban, és aktív katonai szerepet vállal a missziókban is. A külpolitika új irányvonala nagyobb aktivitást, egyben nagyobb cselekvési szabadságot török-amerikai és török-izraeli
Törökország belpolitikáját illetően az előadók hangsúlyozták, hogy azt az államberendezkedés és állami filozófia sajátos jellege határozza meg. Legfontosabb kérdésnek magát a miniszterelnök személyét tekinthetjük. Recep Tayyip Erdogan felkészültségét, modorát tekintve olykor nehézségeket okoz az országának: amikor például Berlinben rá kívánta venni Angela Merkelt, hogy támogassa Törökország EU-csatlakozását, követelőzni kezdett a török nyelvű oktatását illetően. Egyértelmű, hogy akkor ott ennek nem volt helye, de ezzel is törökországi belpolitikai pozícióját próbálta erősíteni.
A kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja jelenleg olyan alkotmánymódosítást próbál keresztülvinni, ahol a saját ellenőrzésük alá tudnák vonni az igazságszolgáltatás rendszerét, lényegében a teljes bírói kart. Ebben a kérdésben megint előtérbe kerül az állam szerepe. Törökország világi iszlám állam, ugyanakkor többen panaszkodnak arra, hogy az országban ?lopakodó politika? folyik, amely éppen e szekularizmust ? és ehhez kapcsolódóan a szekularizmus őrének, a haderőnek a pozícióit, tekintélyét ? kívánja gyengíteni, avagy ?szépen csendesen próbálják a saját ideológiáját ráerőltetni a lakosságra?.
A hadsereg szerepét nemcsak az iszlamisták kritizálják. Még ma is negatív élményként van jelen az 1980-as katonai hatalomátvétel ? mely csak egy volt a ?világi államrendet helyreállító? katonai puccsok sorában. Mára a hadsereggel szemben egyfajta ambivalencia érezhető a török társadalomban, hiszen az atatürki demokratikus világi hagyományok legfőbb őrzőjének tartják, másrészt viszont napjaink vallásos irányzatai és politikai pártjai erősen megkérdőjelezik ezt ? ellentmondásos módon épp a demokráciára hivatkozva.
A hadsereg vezetése ?lker Başbu? vezérkari főnök feladata, aki igyekszik a fenti helyzetben is lojális maradni a kormányhoz, emellett viszont erős rivalizálás érezhető a török hadsereg és a titkosszolgálatok között is.
Emellett több további megoldatlan probléma is felmerül, hiszen se az ideológiai kérdést, se a kisebbségi kurd problémát nem sikerült orvosolni. Utóbbi tekintetében az alkalmazott megoldások ? politikai részvétel és bizonyos kisebbségi jogok kodifikált biztosítása, fejlesztési és újjáépítési programok Délkelet-Anatóliában ? eleinte jónak tűntek, de hosszútávon úgy tűnik, nem tudtak jelentős eredményt felmutatni.
A török gazdaság teljesítménye szintén ingadozó. Bár az előző kormánynak sikerült gazdaságilag stabilizálnia a helyzetet, jelenleg ez némileg hanyatlik, mert nem vették kellően komolyan a pénzügyi-gazdasági válság hatásait, így rosszul pozícionált külpolitikai és gazdaságpolitikai helyzetbe került az ország.
Szabó Ádám
