Kezdőlap Blog

Kína stratégiai érdekei és jelenléte az Arktiszon

0
Az Északi-sark az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb figyelmet kapott. Mára nemcsak a régióban található országok realizálták a térség stratégiai jelentőségét. Más, a régión kívüli országok is elkezdtek azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy milyen lehetőségeik vannak az övezetben. Ezen országok közül az egyik legjelentősebb Kína.

Az Egyesült Államok a 2019-es Védelmi Minisztérium Arktiszi Stratégiája című dokumentumban kiemelten foglalkozik az Északi-sarkon megjelenő kínai jelenléttel. A tanulmány kiemeli, hogy Kína mint új szereplő jelent meg, azzal az igénnyel, hogy részt vegyen a régió kormányzásában. Ennek része az Egy Övezet, Egy Út kezdeményezés vagy más néven az Új Selyemút, amely lehetőséget ad az arktiszi régiót összekötni saját szélesebb stratégiai érdekeivel.  Ennek egyik jele, hogy Kína „Arktisz közeli állam” jelzővel illeti magát (míg az Egyesült Államok nem is ismeri el, hogy létezne ilyen). A stratégia attól tart, hogy Kína alá fogja aknázni a régió nemzetközi normáit és jelentős kockázata van annak, hogy a globálisan ismert, gazdasági téren ragadozó viselkedése az Arktiszon is meg fog jelenni. Jelen cikk azokat a kérdéseket járja körül, hogy mi az az „Arktisz-közeli állam”, milyen stratégiai érdekei vannak Kínának az övezetben és mennyire valósak az Egyesült Államok félelmei.

A kínai figyelem a terület iránt már több, mint egy évtizedes. Míg 2012-ben még sikertelenül próbálkozott a kínai Huang Nubo területet vásárolni Izlandon  és 2014-ben a Svalbard (Spitzbergák) szigetcsoportban, azonban már sikeresen tudott jelentős földterületet vásárolni a norvég Tromsø területén szintén 2014-ben. 2013-ban Kína megfigyelői státuszt kapott az Arktiszi Tanácsban négy másik ázsiai állammal együtt. A következő stratégiát meghatározó kijelentés Hszi Csin-ping főtitkártól származott, aki egy 2014-es ausztráliai beszédében kijelentette, hogy Kína „sarkköri nagyhatalom” (polar great power) akar lenni. Ezt követően pedig hivatalosan is megjelent az Északi-sark Kína Új Selyemút tervében, melynek egyik első lépése volt az orosz-kínai kooperációban létrejövő Zarubino kikötő felfejlesztéséről szóló megállapodás. Ennek célja az volt, hogy a projekt végére évi 60 millió tonna árut legyen képes fogadni a kikötő és a program első fázisa 2018 szeptemberében el is indult.

Kínai stratégia

A Kína Arktiszi Szakpolitikája egy viszonylag rövid dokumentum, amely bemutatja Kína arktiszi helyzetértékelését és céljait. A stratégia bevezetője számba veszi az aktuális helyzetet, beleértve a zóna jogállását is. Azt állapítja meg, hogy azon államoknak, melyek a régión kívülre esnek, nincs területi szuverenitásuk, azonban joguk van tudományos kutatásokhoz, hajózáshoz, átrepüléshez, halászathoz és tengeralatti kábelek és vezetékek fektetéséhez. Ezen jogok az Egyesült Nemzetek Tengerjogi Egyezményéből és az általános nemzetközi jogból vezethetőek le. Az Északi-sark helyzetének értékelésében a jogi helyzet mellett kitér az éghajlatváltozásra is. Ez lehetőséget ad a hajózási útvonalak használatának és az erőforrások kitermelésének fellendülésére. Ebben a környezetben határozza meg magát mint „Arktisz-közeli Állam”. Ezen fogalom az Arktiszi Tanács 1996-os alapításáról szóló Ottawai Deklarációra utal, amelyben a nyolc alapító tag (Egyesült Államok, Oroszország, Finnország, Norvégia, Svédország, Dánia, Izland, Kanada) a szervezet megalapítása mellett bevezeti az „Arktiszi Állam” fogalmat, amely kifejezetten ezen nyolc államra vonatkozik. Az „Arktisz-közeli Állam” fogalom az elemzett stratégiában jelenik meg először és arra utal, hogy Kína az egyike azon kontinentális államoknak, amely a legközelebb van a Sarkkörhöz és az Arktisz éghajlati változásai is közvetlen hatással vannak rá. Ezeken felül megjelenik egy harmadik érvelés is, ami arról szól, hogy mivel Kína az ENSZ Biztonsági Tanács tagja, így az ő felelőssége a régióban biztosítani a békét és a biztonságot. Ezen érvelés azért különösen érdekes, mert az elmúlt harminc év azt bizonyította, hogy Kína nélkül is biztosítva volt a béke és biztonság a térségben. Tehát a stratégia egyfelől jogi érveléssel támasztja alá északi tevékenységeit, másfelől ezen új fogalom alkalmazásával.

Ezekre építve Kína a következő célokat fogalmazza meg:

  • Megérteni, védeni, fejleszteni az Arktiszt és részt venni a kormányzásában;
  • védeni az államok és a nemzetközi közösség közös érdekeit;
  • támogatni a fenntartható fejlődést az Arktiszon.

Ezen célok eléréséhez a stratégia a következő feladatokat tűzi ki:

  • Az Arktiszi környezetet és annak változását érintő tudományos kutatások támogatása;
  • aktívan részt venni mind a környezet védelmében, mind az őslakosok kulturális védelmében;
  • a meglévő technológiák felhasználásával hozzájárulni a környezetvédelemhez, az erőforrások felhasználásához és a hajózási utak fejlesztéséhez;
  • részt venni az Arktisz kormányzásában a már meglévő nemzetközi intézményrendszer keretében.

A stratégia további részében ezen célokat és feladatokat részletezi, azonban kevés konkrétummal. E konkrétumok elsősorban a gazdasági és nemzetközi kapcsolatokra vonatkoznak. Kiemelendő, hogy Kína minden lehetséges partnerrel szívesen együttműködne az Arktiszi Selyemút kiépítésében, illetve, hogy Kína elkötelezett az együttműködések fenntartásában. Itt kiemeli a stratégia, hogy 2010-ben az Egyesült Államok és Kína felállított egy éves párbeszéd mechanizmust, amely a tengerjogot és az Északi-sark ügyeit érinti. 2012-ben Kína és Izland megkötötte az Arktiszi Együttműködésről szóló Keretmegállapodást. 2013 óta Kína Oroszországgal is párbeszédet folytat az arktiszi kérdéseket illetően. A stratégia azt is kiemeli, hogy Kína nem arktiszi államokkal is folytat dialógust az Északi-sark kapcsán: Az Egyesült Királysággal és Franciaországgal bilaterális, valamint 2016-ban Japánnal és a Koreai Köztársasággal háromoldalú magas szintű párbeszédet folytatott.

Az Arktiszi Selyemút projektek

1. ábra Arktiszi tengeri útvonalak Kína szemszögéből Forrás: Chun, Zhang (2020) China’s ’Arctic Silk Road’ projects, China Dialogue Ocean [online] elérhető: https://chinadialogueocean.net/12569-chinas-arctic-silk-road-projects/ Letöltve:2022.01.15.

A kínai gazdasági érdekek érvényesítésének az egyik legszembetűnőbb eleme a régiót átfogó infrastrukturális fejlesztések támogatása. Fontos aspektusa azonban a befektetéseknek, hogy közülük nem mind szolgál gazdasági érdekeket. Vannak olyan kezdeményezések, amelyek kutatási célokat szolgálnak. Ebben Kína elsőszámú partnere Oroszország, de más szereplők is megjelennek. Ennek első, 2014-es projektje a Zarubino kikötő fejlesztése volt, azonban nem ez az egyetlen. Az első ábrán az Arktiszon áthaladó tengeri útvonalak láthatók kínai szemszögből. Az Arktiszi Selyemút célja, – mint ahogyan az ábrán is látszik – hogy összekösse Kínát Európával.

A kínai támogatású infrastrukturális befektetések közül kiemelendő a Payakha olajmezőn történő orosz-kínai beruházás, amelyről a szerződést 2019-ben kötötte meg a Kínai Nemzeti Vegyészmérnöki Csoport és a Neftegazholding nevű orosz vállalat. A befektetés összértéke 5 milliárd USD. Ezen olajmező az Arktisz egyik legnagyobbika a megközelítőleg 420 millió tonna olajkészletével. Az Arhangelszk mélytengeri kikötő építése szintén egy orosz-kínai együttműködés alapján jönne létre, azonban még csak a tervezési fázisban tartanak, a szerződést 2016-ban írták alá és a tervek szerint az első fázis 2025-re készül el. Szintén az aláírás fázisában van a Kínai-Finn Arktiszi Megfigyelő és Kutató Centrum. A szerződést 2018-ban írta alá a kínai Távérzékelés és Digitális Föld Intézménye és a Finn Arktiszi Űr Központ. Már elkészült kutatási célú projekt a 2016-ban Svédországban épített műhold állomás, amely Kína első ilyen tengerentúli létesítménye. A másik jelentős és már megvalósult kutatási együttműködés eredménye a 2018-ban megnyitott Kínai-Izlandi Arktiszi Tudományos Obszervatórium, melynek feladata a környezeti, éghajlati, geofizikai és biológiai vizsgálatok és megfigyelések.

Kína, mint biztonsági fenyegetés az Arktiszon

A fentiekből az következik, hogy Kína elsősorban békés célokkal közeledik az Arktisz felé. Azonban az Egyesült Államok több alkalommal is felszólalt a Kínai jelenlét ellen, Mike Pompeo pedig a Arktisz-közeli Állam fogalmát „kommunista fikció” jelzővel illette.

Okot adhat a félelmekre, hogy 2015-ben öt kínai hadihajó  belépett az USA területi vizeire és 12 tengeri mérföldre közelítette meg Alaszka partjait, miután közös hadgyakorlatot hajtottak végre Oroszországgal a Japán-tengeren. A nyilvános válasz az USA részéről visszafogott volt, azonban az üzenet egyértelmű, Kína katonai erővel is képes megjelenni az Északi-sarkon. 2015 októberében pedig három kínai hadihajó jószolgálati látogatást tett Dániában, Svédországban és Finnországban.

További aggodalomra adhat okot az is, hogy bár a magas szintű nyilatkozatok egy együttműködő Kína képét próbálják bemutatni, a Brookings Intézet egyik elemzése rávilágít arra, hogy sok esetben a kínai célok megértéséhez ezek vizsgálata nem elég. Talán a legfontosabb megállapítása az elemzésnek, hogy Kína csak nyilvánosan fogadja el az arktiszi rezsimet. Számos kínai forrás arra utal, hogy Peking nem elégedett az aktuális mechanizmusokkal és tart attól, hogy a későbbiekben kiszorítják az arktiszi erőforrások kitermeléséből. Ezen felül hivatalos kínai dokumentumok azt feltételezik, hogy mivel a térség szerepe felértékelődik a jövőben, a nyolc arktiszi állam szorosabb szövetséget köt vagy az Arktiszi Tanácson keresztül erősítik meg a pozíciójukat. Ezen dokumentumok „identitás diplomáciát” javasolnak Kínának és ennek keretében pedig azt, hogy Kína hangsúlyozza „Arktisz-közeli Állam” jellegét. Másik kulcsmegállapítása az elemzésnek, hogy míg azok a kínai dokumentumok, amelyek a nemzetközi nyilvánosságnak szólnak alulértékelik a régióban kitörő fegyveres konfliktus esélyét, addig a kínai katonai dokumentumok az ellenkezőjét állítják. Ezen megállapítás szerint a nagyhatalmi versengés növekedni fog az olyan közös tereken, mint az Antarktisz és az Arktisz, ezért Kína nem zárkózhat el az erő alkalmazásától. Tehát röviden azt lehet mondani, hogy Kína egy olyan Arktisz kialakításában érdekelt, amely nem kizárólag az Arktiszi Államok fennhatósága alá tartozik és ennek eléréséhez az erőszak alkalmazását nem zárja ki.

Orosz-kínai együttműködés akadályai

Az eddig leírtakból az látható, hogy Kína legfontosabb szövetségese a régióban Oroszország. Elég a közös hadgyakorlatokra gondolni, vagy arra, hogy az Arktiszi Selyemút kiépítésében a legfontosabb partner épp Oroszország. Orosz szempontból a kínai befektetések kifejezetten hasznosak, mivel Oroszország stratégiai érdeke a partja mentén futó Északi-tengeri út fellendítése. Továbbá a krími válság egyik következménye, hogy a bevezetett szankciók olyan területekre is kiterjednek, mint az olajipar. Ez elsősorban az arktiszi és tengerfenéki olajfúráshoz szükséges eszközök importját lehetetleníti el, ami többek között azt is eredményezte, hogy a Rosneft-nek több évre el kellett halasztania az arktiszi projektjeit. Az orosz olajcégek erősen függenek az import technológiától és a szankciók az importált eszközök 68%-át érintik, míg a nehezen hozzáférhető olaj kinyeréséhez Oroszországnak az eszközök 50%-át és a szoftverek 80%-át nyugatról kell beszereznie, továbbá a szankciók a pótalkatrészekre is vonatkoznak. A közvetett következmény pedig az lett, hogy így Oroszország kénytelen volt a máshonnan nem beszerezhető alkatrészeket Kínától és Dél-Koreától beszerezni és a Rosneft kínai és indiai tőkét próbált bevonni a projektjeibe.

Másfelől azonban az orosz-kínai együttműködésnek vannak akadályai is. A Rand Corporation elemzői felvetik, hogy Oroszország már évtizedek óta tervez egy Kínával történő háború kirobbanásának esélyével. Erre az orosz Keleti Katonai Körzetben állomásozó szárazföldi erők és az ott tartott nagyszabású hadgyakorlatok is bizonyítékul szolgálnak. Továbbá Oroszország mindig is próbálta korlátozni a nem arktiszi államok megjelenését a térségben. Kína megfigyelő státuszát az Arktiszi Tanácsban is kezdetben ellenezte, amíg meg nem állapodtak, hogy tiszteletben tartják az Arktiszi Államok szuverenitását és azt, hogy négyévente felülvizsgálhassák a megfigyelő státuszát az országoknak. Ennek magyarázata lehet, hogy Oroszország számára az Arktisz stratégiailag mindig is kiemelt szerepet élvezett és történelmileg mindig is elzárt volt a kívülállók számára. Mivel nem voltak egyértelműek Kína céljai a jelentkezéssel és mert Oroszország óvakodott attól, hogy pusztán gazdasági célok miatt vegyenek fel új tagokat, ezeket figyelembe véve egy jelentős törés jelenik meg a két ország álláspontja között. Míg Oroszország azt hangsúlyozza, hogy az Arktisz elsősorban az Arktiszi Államok fennhatósága, ahol ezen államok gyakorolják szuverenitásukat, addig Kína véleménye szerint az Arktisznak nyitottnak kell lennie a nemzetközi közösség minden tagja számára. Ezen álláspontja még csak nem is nevezhető újkeletűnek, mivel Yin Zhuo admirális már 2010-ben úgy fogalmazott, hogy az Arktisz egyik államhoz sem tartozik, hanem az emberiség közös tulajdona és Kínának a lakossága alapján nélkülözhetetlen szerepet kéne játszania ebben a térségben. A régióban történő orosz-kínai szembenállásnak egy jó példája, hogy 2012-ben az orosz határőrök rálőttek, semlegesítettek és elfoglaltak egy kínai hajót, amely illegálisan tartózkodott az orosz kizárólagos gazdasági övezetben. Figyelembe véve, hogy azóta Oroszország még jobban rá lett utalva Kínára, kétséges, hogy ma is előfordulhatna ilyen incidens, de ez a történet is azt mutatja, hogy közel sem lehet felhőtlen kapcsolatról beszélni.

Az Arktisz sajátossága, hogy a régióban található államok elsősorban az együttműködésben érdekeltek. A hidegháború után, bár nem szűntek meg az ellentétek, ezeket mindig tárgyalóasztalnál oldották meg. Az Arktiszi Tanács is ezt a mentalitást tükrözi, mivel a konszenzusos döntéshozatal ellenére is eredményesen tud működni és minden tagállam részéről erős támogatást élvez. Ebben a környezetben Kína csak külső szereplőként tud megjelenni, amin az Arktisz-közeli Állam kifejezés sem tud változtatni. A jövővel kapcsolatban, ha Kína a nemzetközi közösség felé hangoztatott célok elérésében érdekelt, az nem veszélyezteti a régió stabilitását, sőt akár hozzá is járulhat. Azonban, mint ahogy ez a cikk is felveti, a kevésbé erőteljesen hangoztatott céljai már kihívást jelent az Arktisz biztonságára. Jelenleg az Arktisz status quo-ja, hogy elsősorban az Arktiszi Államok gyakorolják szuverenitásukat a nemzetközi joggal összhangban. Figyelembe véve, hogy ezen térség jelentősége évről évre nő, a kínai revizionista politika könnyen válthatja ki azokat a lépéseket, amiktől tartanak, így könnyen önbeteljesítő jóslattá válhatnak. További veszélye a kínai revizionista politikának, hogy ezzel elveszítheti a legfontosabb szövetségesét is a régióban, Oroszországot. Tehát kijelenthető, hogy Kína válaszút előtt áll az Arktisz kapcsán. Ha elfogadja az aktuális nemzetközi rendet, jelentős szövetségesévé válhat az Arktiszi Államoknak, mivel az Északi-sark infrastrukturális fejlesztése kifejezetten költséges. Azonban, ha revizionista politikát kezd folytatni és valóban az erőszak alkalmazásától sem riad vissza, az veszélyt jelenthet az Arktiszon uralkodó békére.

Írta: Szalkai Patrik

Kiemelt kép forrása: flickr.com

Oroszország és Irán kapcsolata a JCPOA, avagy az iráni atomalku fényében

0

Bevezetés

A cikk célja az orosz-iráni kapcsolatok bemutatása. A téma aktualitását és a cikk elkészültének motivációját a jelenleg zajló JCPOA (Joint Comprehensive Plan of Action), avagy ismertebb nevén az iráni atomalku megállapodás bécsi megújítása alapozza meg, amelyet 2015-ben kötöttek, de 2018-ban Donald Trump amerikai elnök részéről felmondásra került. Továbbá mind a hazai, mind a nemzetiközi sajtó hasábjain nyomon követhetjük, hogy Oroszország ebben a folyamatban támogató félként jelenik meg Irán oldalán, illetve közvetítő félként a megállapodást felmondó USA és Irán között. Az ezek mögött húzódó okok és indokok megértéséhez feltétlenül szükséges a korábbi történelmi események ismerete.

Történelmi áttekintés

Az orosz-iráni kapcsolatok hosszú századokra tekintenek vissza. Az újkori történelemben a kapcsolatok a cári időszakig (1721-1917) vezetik vissza a tudományos kutatókat. Irán és Oroszország tekintetében egy igen összetett gazdasági, katonai és nukleáris stratégiai kooperációról van szó.[i]

Először a 18. század elején területi annexióról beszélhetünk, amely közös határokat hozott létre Perzsia és a Cári Oroszország között. Így tehát Irán elhelyezkedése nemcsak közös határt, de közös érdekeket is eredményezett. A periférián való elhelyezkedés közös stratégiát és védelmi érdekeket alakított ki.[ii]  A közös határokat a 18. és a 19. században ideológiai expanzió követte. A területi expanzióval a Kaszpi-tenger Oroszország látóterébe került. Ezen tenger a világ legnagyobb legfolyású víztömege, így a téma mindkét terület kiemelt belügyi kérdésévé vált. Fontos kiemelni, hogy geopolitikai szempontól az előbb említett tenger, a Kaukázus és a Közel-Kelet a két ország „közös találkozási” pontja. A 19. században az orosz-perzsa háborúk során Perzsia nemcsak területeket veszített, de mindemellett az is hátrányosan érintette, hogy a cári birodalom kizárólag az orosz hadiflotta számára engedélyezte a kikötőben való tartózkodást.[iii]

Az 1917-es év változást eredményezett ebben az ügyben, ugyanis 1921-ben egy szovjet-perzsa barátsági szerződés eredményeképpen ismét egyenlő jogokat kapott a perzsa hatalom, hogy saját zászlója alatt szabadon hajózhasson a Kaszpi-tenger térségében. A sztálini időszakban újabb szerződés megkötésére került sor. Először 1935-ben, majd 1940-ben a szovjet-iráni szerződés rögzítette, hogy a két érintett fél számára egy 10-10 mérföldes területet állít rendelkezésre, melyen ezen államok állampolgárai folytathattak halászati tevékenységet.[iv]

Az 1990-es évek elején a Szovjetunió felbomlását követően Irán és Oroszország nem maradtak közvetlen szomszédok. Így szükség volt arra, hogy a jelcini években újrafogalmazzák egymáshoz fűződő viszonyukat. Az előző évszázadokhoz hasonlóan a Kaszpi-tenger területe vitatottá vált jogi szempontból.[v]

Kapcsolatok a Szovjetunió felbomlását követően

Bár kulturális és vallási szempontból különböző országokról beszélünk, egyvalami biztosan közös bennük. Oroszország és Irán egyaránt szénhidrogén exportőr, mindkét ország jelentős olaj- és gázkivitelt bonyolít le. A bipoláris világ megszűnésével, illetve a térségben elhelyezkedő új gázmezők felfedezésével a nemzetközi közösség érdeklődése a térség felé fordult. A szovjet felbomlást követően Oroszország célként határozta meg a status quo fenntartását a térségben.[vi]

A 90-es években érdekként jelent meg a kapcsolatokban az orosz-iráni nukleáris kooperáció fogalma, amelyet különböző megállapodásokkal és egyezményekkel fektettek le. Fontos hangsúlyozni, hogy az orosz nukleáris- és fegyverkereskedelem legnagyobb importőre Irán. Ezekben az években az Iránnal kötött megállapodások fontos szerepet játszottak az orosz atomenergia-ipar túlélésében.  Ezt támasztja alá, hogy a későbbiekben bővebben bemutatásra kerülő 1995-ös iráni-orosz egyezmény során 5,1 milliárd dollár értékű fegyver szállításáról állapodott meg a két fél. Ennek fényében megállapításra került, hogy az 1990-2000 közötti időszakban Irán a legnagyobb orosz fegyveripari importőr volt.[vii]

A jelcini éra kezdetén, 1992-ben hosszútávú kereskedelmi és együttműködési megállapodást kötött a két ország. Ezen belül 2 egyezmény aláírására került sor. A két egyezmény tárgya az atomerőmű-építésre és az atomenergia békés célú felhasználására (pl. nukleáris üzemanyag újrahasznosítása) terjedt ki. Az egyezmény többek között tartalmazta, hogy egy speciális moszkvai intézetben iráni nukleáris szakemberek képzésében segíti Oroszország a másik felet.[viii]

A 90-es évek közepén, 1995 januárjában újabb megállapodásra került sor Irán és az oroszországi Atomenergetikai Minisztérium között, melynek témája már a 70-es években kezdődő Bushehr Atomerőmű (Bushehr Nuclear Powe Plant) építése volt. A kivitelezés Németország által kezdődött meg, de a 1980-as években az iraki-iráni háború hatására leállították. Az orosz állam részéről a fő szerződő fél az Атомстройэкспорт (Atomsztrojexport) volt, amely még a szovjet időkben, 1973-ban jött létre és a föderáció nukleáris berendezések és szolgáltatások exportőreként tartják számon. A megállapodásban ismét szakemberek képzését ajánlotta Oroszország, illetve urániumot és 2 blokk építését vállalta az atomerőmű felállítása során. A folyamat lezárásához a 2002-es évet tűzték ki célul. A folyamat a Nemzetközi Atomenergetikai Ügynökség (IAEA) felügyelete mellett zajlott. Az atomerőmű kivitelezése során gazdasági szempontból jelentős profitra tett szert az oroszországi föderáció. A 1995-ös egyezmény 20 ezer munkahelyet kínált 300 orosz vállalatnak. A folyamat azonban nem volt zavartalan, ugyanis 1999-ben a korábban említett fegyvereladások kapcsán szankciókat vezetett be az Egyesült Államok a késő jelcini Oroszország ellen.[ix] A szankciók az orosz vezetés ellenállását váltották ki, és a Külügyminisztérium szóvivője elutasította a vádakat. Fontos kiemelni, hogy 10 orosz tudományos intézet ellen vezettek be szankciókat, ezek közül három olyan tudományos központ volt (CTU, MAI, ESTRI), amely kapcsán az USA vezetése azt állította, hogy együttműködésük Iránnal segítheti, hogy a közel-keleti állam nukleáris rakétákat fejlesszen ki.[x]

Elmondható, hogy Irán részéről bizonyos regionális kérdésekben „diplomáciai gesztusokat” figyelhetünk meg. A 90-es évek orosz politikában meghatározó szerepet játszó első csecsen háborúban (1994-1996) az Organisation of Islamic Cooperation (OIC) nevet viselő szervezet tartózkodott a csecsen lázadok támogatásától. A Szovjetunió felbomlásával járó függetlenedési folyamatok olykor véres konfliktusokban torkoltak. Erre példa a 2020. őszén ismét kiújuló, befagyott konfliktusnak nevezhető örmény-azeri háború. A 80-as évek végén kezdődő konfliktus időszakában a hegyi-karabah ügyében a közel-keleti állam Örményországot támogatta az azeri hatalommal szemben.[xi]

A jelcini éra vége változásokat hozott a két ország kooperációjában. A 2001. szeptember 11-én zajló események, amelyet a szakirodalom csak 9/11-ként jelöl, visszarendeződést idéztek elő az iráni-orosz kapcsolatokban. A 2001-es események az orosz-amerikai kapcsolatok javulását eredményezték. A Bush-adminisztráció számára kiemelt fontosságú partnerré vált Oroszország. A „nemzetközi terrorizmus” elleni küzdelem közös pontként jelent meg az amerikai-orosz kapcsolatokban. A támadások után Putyin határozott kiállásának köszönhetően az orosz-nyugati kapcsolatok történetében új periódus kezdődött, amely a 2003 márciusban megindított iraki intervencióig reménytelien alakult.[xii]

Az előzőekben bemutatott folyamat orosz-iráni kapcsolatok romlását idézte elő, mivel a nemzetközi közösség, többek között az USA lator államnak (Rogue State) minősítette Iránt nukleáris tevékenysége miatt, és az 1968-as Atomsorompó Egyezmény (NPT) megszegésével vádolta.[xiii] A 60-as évek végén megkötött szerződés célja az atomfegyverek terjedésének megelőzése, illetve az atomenergia békés célokra való felhasználásának előmozdítása volt.[xiv]

Ezen logika mentén az, hogy Oroszország támogatta a Bushehr Atomerőmű építését, kulcsproblémává vált az orosz-amerikai együttműködésben. Ekkor már a föderáció elnöke Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin volt, aki nyomás alá került ezen ügyben a 2000-es évek elején, annak érdekében, hogy az ügy az ENSZ Biztonsági Tanács elé kerüljön. Állásfoglalásai során azt hangoztatta, hogy Iránnak nincsenek nukleáris ambíciói.[xv] Továbbá kiemelte, hogy az 1968-as NTP szerződés IV. cikkelye a következőket tartalmazza: „a nukleáris energia békés felhasználása megillet mindenkit, és az ehhez szükséges technológia, tudás, felszerelés és nyersanyagok megszerzésében támogatást élveznek.”[xvi]  Mindemellett 2005-ben egy olyan szerződés jött létre Oroszország és Irán között a nukleáris üzemanyag témájában, amelyben rögzítésre került, hogy az orosz fél biztosítja az üzemanyagot és a szállítást a közel-keleti fél számára, így biztosítva, hogy Irán nem fog nukleáris programba kezdeni. Irán 2006 januárjában elutasított egy orosz ajánlatot, amely azt tartalmazta, hogy orosz területen Teheránból érkező urániumot újra feldolgozzanak és dúsítsanak.[xvii]

Az iraki intervenciót követő években, 2009-ben egy újabb program került felajánlásra  Irán számára. Ennek értelmében a program keretein belül gyengén dúsított uránjának 75%-át Oroszországnak és Franciaországnak adta volna át. Ezzel Oroszországban az első LEU (low enriched uranium) Bank létesítésére került volna sor, amely elősegítette volna azon geostratégiai célját, hogy „energiahegemón” szerepben jelenjen meg a nemzetközi közösségben. Ambícióként jelent meg az orosz vezetésben, hogy globálisan néhány energia szektor uralmuk alatt legyen. Mindemellett Moszkva közel-keleti befolyását tudta volna növelni.  Nansi Paluraj tanulmányában kitér arra, hogy a nemzetközi közösség számára is fontos lett volna, hogy Irán elfogadja az orosz vezetés által kínált programot, ugyanis HEU (high enriched uranium) birtoklásával elkerülhető vált volna, hogy a nukleáris ipar fegyveres jelleget öltsön.[xviii]

Az ajánlatok sorozatos elutasításával Moszkva csatlakozott az ENSZ BT 1696-os számú határozatához, amelyet 2006. július 31-én hoztak létre. Oroszország több szankciót támogatott Iránnal szemben. Ezen lépésével feloldásra került a korábban ismeretett 1999-es években hozott szankció több orosz tudományos intézet ellen. A téma érdekessége, hogy ezen folyamatok új kapukat nyitottak meg a védelmi szektorban Oroszország és Irán viszonylatában. Moszkva ebben a szituációban közvetítő szerepben jelent meg. A cél az volt, hogy a szankciók súlya ne okozzon törést az iráni-orosz kapcsolatokban.[xix]

Az orosz-amerikai kooperáció nemcsak az iraki intervenció ügyében volt konfliktusos. Az amerikai adminisztráció által támogatott volt a rakétapajzs terve, amelyet Lengyelországba és Csehországba kívántak telepíteni.  A rakétapajzsot az iráni rakétafenyegetés ellen akarták létrehozni. Ezen terv 2007-ben ismét feszült helyzetet eredményezett, ugyanis a hidegháborút követő időszakban először lenne precedens arra, hogy az amerikai stratégiai elemek megjelenjenek az európai kontinensen. Továbbá a politikai elem mellett Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő három részes tanulmányában arra is kitér, hogy az orosz vezetés nem látott arra garanciát, hogy a telepítendő, robbanófej nélküli rakéták mellett idővel ne kerülhessenek föld-föld kategóriájú robbanó rakéták Európába, illetve a későbbiekben a meghatározott mennyiség ne emelkedne. Ebben a kérdésben Oroszország ellenállt, és osztotta azt a véleményét, hogy ebben az esetben nem Irán a célpont. Ezt követően 2010-ben került megkötésre Obama és Medvegyev aláírásával egy újabb START-Szerződés Prágában.

A 2010-ben végbemenő események után jutunk el a 2015-ös felülvizsgálati konferenciáig, amely során a szerződő államok megerősítették elkötelezettségüket a szerződés alapvető rendelkezései iránt, így konkrét cselekvési elemeket fogadtak el a non- profileráció, a leszerelés és a nukleáris energia békés felhasználásának területein. Az iráni ügyek kapcsán felmerült a kérdés a szerződés betartásának kikényszeríthetőségével összefüggésben, ugyanis olyan környezet alakult ki a krími válság kapcsán, melyben az orosz-amerikai viszony mélyre zuhant, valamint megakadtak a tárgyalások a közel-keleti tömegpusztító-fegyverektől mentes övezet (1995) létrehozását érintően.[xx] Azonban a 2015-ös felülvizsgálat mérföldkő jelentőséggel bír, és fő kedvezményezettjének Irán tekinthető. Oroszország a Nyugattal szemben ellentétes véleményt képviselt bizonyos kérdésekben, hiszen támogatta Irán hosszútávú nukleáris törekvéseit, a szankciók feloldását a JCOAP tárgyalás során is. A tárgyalás eredményeképpen Irán ígéretet tett, hogy visszafogja nukleáris működését és azt a Nemzeti Atomenergetikai Ügynökség (NAÜ) ellenőrzése alá helyezi.[xxi]  Az előbb ismertetett feltételekért cserébe Irán a szankciók feloldását kérte, amelyeket korábban az ENSZ Biztonsági Tanács vezetett be nukleáris programja miatt.  Oroszország a folyamat során fontos szerepet vállalt az iráni nukleáris programban, amelynek orosz állami érdekei voltak. A 2018-as felmondást követően Irán visszafogta kötelezettségvállalásait.[xxii]

A TASS (orosz hírügynökség) 2021. november 12-én közölt cikkében az olvasható, hogy Szergej Lavrov orosz külügyminiszter szerint az iráni nukleáris programra vonatkozó közös átfogó cselekvési terv (JCOAP) végrehajtásának újrakezdésére és az Iráni elleni szankciók feloldására van szükség. Hozzátette, hogy az Oroszországi Föderáció az évvégén kezdődő tárgyalások folyamán ragaszkodni fog a 2015-ös megállapodás maradéktalan végrehajtásához. Jelenleg is intenzíven folyik Bécsben a JCPOA felújításához köthető eljárás, amelyben Moszkva aktívan részt vesz. A megbeszélések nyolcadik fordulója 2021. december 27-én vette kezdetét, és előreláthatólag február elején zárul le.

 Az iráni elnök, Ebrahim Raisan 2022. január közepén Moszkvába látogatott, mivel Vlagyimir Putyin elnök szerette volna meghallgatni az iráni atomalkuval kapcsolatos véleményét. Az iráni államfő előzetesen kijelentette, hogy a találkozó fordulópontot jelenthet a hosszú időre visszanyúló orosz-iráni kapcsolatokban, nemcsak gazdasági értelemben, de a térség védelmét és biztonságát érintően is. A két ország közötti interakció egyszerre garantálja a régió biztonságát, de emellett hozzájárul az egyoldalúság elkerüléséhez, hiszen mindketten számos szervezetnek tagjai, amelyben fontos szerepet töltenek be. Ezen okból kifolyólag a gazdasági és kereskedelemi projektek előmozdításában kiemelkedő szerepet foglalnak el. A látogatásra január 19-én került sor, amely során az iráni elnök átnyújtotta Vlagyimir Putyin elnök számára azt a dokumentumot, amely tartalmazza Oroszország és Irán 20 évre szóló stratégiai és együttműködési megállapodását. Az iráni elnök rámutatott arra, hogy Moszkva és Teherán között Szíria és a terrorizmus elleni küzdelem során eredményes együttműködés valósult meg, amely megnyitja a kaput más lehetőségek előtt is. A sajtótájékoztatóban kifejtette, hogy a jelenlegi gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat bővíteni szükséges. A megállapodás kilátásba helyezte és lehetségesnek tartotta az együttműködés kiterjesztését a politika, a kultúra, a tudomány, a technológia és a védelem és biztonság szférájában. Kiemelte, hogy ezeket hosszútávú stratégiai tervnek tekinti. A találkozó második napján az iráni elnök az Állami Duma alsóházában szólalt fel. Itt is hangsúlyozta, hogy a bilaterális és multilaterális kapcsolatok erősítése országaik erejét fogja növelni a régióban, ehhez az szükséges, hogy megakadályozzák a belügyeikbe történő külső beavatkozást. Továbbá kiemelte, hogy a nukleáris fegyverfejlesztés nem képezi Irán védelmi stratégiájának részét.

Összegzés

A cikk során megismerhettük, hogy az orosz-iráni kapcsolatok mély gyökerekkel rendelkeznek és a cári időkben közös határ alakult ki közöttük, egészen a Szovjetunió felbomlásáig. Houman A. Sadri (Associate Professor, UCF) és Ari Litwin (Politican Science and International Relations PhD, UCF) tézise szerint a cikkben bemutatott események alapján láthatjuk, hogy Oroszország és Irán technológiai kooperációjának geopolitikai okai vannak.[xxiii] Ugyanitt említhető Robert J. Einhorn és Gary Samore elmélete, mely alapján geopolitikai és gazdasági okokat látnak az orosz-iráni szövetségben. Szimbolikusan az orosz közel-keleti ambíciók a hidegháború lezárulásával értelmezhetőek az USA-val való konfrontációként is, illetve közvetítő szerepével Oroszország közel-keleti befolyását kívánta növelni és erősíteni.[xxiv] Bár erős motiváció rajzolódott ki az orosz-iráni nukleáris kooperáció tekintetében, megállapíthatjuk, hogy a kapcsolatok nem voltak felhőtlenek a vizsgált időszakban. Jurij Fedorov (2007) szavai a TheWorldToday.org hasábjain is igazolódni látszanak. Az idézett 2007-es cikkben az olvasható, hogy Oroszország egy olyan Iránban gondolkodik, amely nincs nukleáris fegyverekkel felszerelve, de nem hagy fel nukleáris programjával.[xxv] A jelenlegi JCPOA tárgyalások során Oroszország kezdeményező félként jelenik meg, emellett magatartásáról elmondható, hogy közvetítő és támogató félként vállal szerepet az amerikai adminisztráció és Irán között, amely a tárgyalások alatti aktivitásából és az orosz külügyminiszter tájékoztatóiból rajzolódik ki a jelenlegi információk alapján. Az iráni elnök látogatása során kifejezte, hogy a két ország közötti együttműködést prioritásnak tartja. Számos területen hosszútávú stratégia kooperációt szeretne megvalósítani Oroszország és Irán között.

Írta: Ignáth Dorina

Felhasznált irodalom:

[i]N. Rózsa Erzsébet: Irán és az ázsiai nagyhatalmak: konnektivitás és aszimetrikus egymásrautaltság. Külügyi Szemle. Különszám. 2021/02. 112. (Későbbiekben: N. Rózsa Erzsébet, 2021)

[ii] Nansi Paluraj: The JCPOA and Changing Dimensions of the Russia-Iran Relations. Contemporary Review of the Middle East. Sage Publications, 2016. 96. (Későbbiekben: Nansi Paluraj, 2016)

[iii]N. Rózsa Erzsébet, 2021: 122.

[iv]N. Rózsa Erzsébet, 2021: 122.

[v] N. Rózsa Erzsébet, 2021: 114.

[vi] N. Rózsa Erzsébet, 2021: 111.

[vii]Paluraj, Nansi 2016: 105.

[viii]Paluraj, Nansi 2016:: 98.

[ix]Paluraj, Nansi 2016:  2016: 98.

[x]Levitin, C. Russia protests at US science sanctions. Nature 398, 96, 1999.

Link: https://www.nature.com/articles/18076 (utolsó elérés: 2021. 01.18.)

[xi]Paluraj, Nansi 2016:  2016: 104.

[xii]Sz. Bíró Zoltán: Putyin Oroszországa. Noran Libro Kiadó. Budapest, 2019. 25.

[xiii]Paluraj, Nansi 2016:: 100.

[xiv]Péczeli Anna: Az atomsorompó egyezmény 2015-ös felülvizsgálata és a nukleáris fegyverkorlátozás új kihívásai. Nemzet és Biztonság. 3. szám, 2015. 85.

[xv]Paluraj, Nansi 2016::99.

[xvi]Péczeli Anna, 2015: 86.

[xvii] Sadri, Houman A.-Litwin,Ari :The Russian-Iranian Partnership: Technology, Trade and Marriage of Convenience. RSPI, 2009. 76. évfolyam, 4. szám. 539.

[xviii]Paluraj, Nansi 2016:: 102.

[xix]Paluraj, Nansi 2016:: 102.

[xx]Péczeli Anna, 2015: 87.

[xxi]Péczeli Anna, 2015: 96.

[xxii]Paluraj, Nansi 2016:  103.

[xxiii]Sadri, Houman A.-Litwin,Ari: The Russian-Iranian Partnership: Technology, Trade and Marriage of Convenience. RSPI, 2009. 76. évfolyam, 4. szám. 526.

[xxiv]Paluraj, Nansi 2016:  2016: 99.

[xxv]Nixey, James: Russian Policy on Iran: Balancing Is Best. TWT, 2010, 66. évf., 5. szám. 7-8.

Idézet: „The Kremlin is interested in neither a nuclear-armed Iran, nor in ending its nuclear programme. The Kremlin is interested in neither a nuclear-armed Iran, nor in ending its nuclear programme.”

 

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Se veled, se nélküled: Tajvan és Kína kapcsolata

0
Kína és Tajvan viharos kapcsolata a Kínai Népköztársaság 1949-es alapításával kezdődött, amikor a Kuomintang erői száműzetett kormányt alakítottak a szigeten. Azóta sok szempontból megváltozott a nemzetközi politikai és gazdasági környezet, kezdve az Amerikai Egyesült Államok gazdasági súlyvesztésével a Kínai Népköztársaság exponenciális növekedése mellett, az ázsiai regionális biztonsági szuperkomplexum hatalmi viszonyainak átrendeződésén- például India figyelemreméltó katonai és gazdasági felemelkedésén- keresztül és maga Tajvan technológiai központtá válásáig. Egyúttal a tajvani helyzet bizonyos karakterisztikáit tekintve ugyanaz maradt. A mai napig a kis szigetországgal való kapcsolata a kínai külpolitika egyik legérzékenyebb pontja.

Tajvan történelme

Az ország kiterjedése megközelítőleg Svájcéval egyezik meg, 36 ezer négyzetkilométernyi területen helyezkedik el és 23 millió lakossal rendelkezik. Önálló gazdasága, hadereje, diplomáciai tevékenysége és kormánya van, pedig hivatalosan a Kínai Népköztársaság része és sem Kína, sem Tajvan nem deklarálta, hogy különálló ország lenne. A szigetország 1895-ben japán fennhatóság alá került a simonoszeki béke értelmében, előtte a kínai Csin-dinasztia provinciája volt majd a második világháborúban a japánok a kínaiak előtt tették le a fegyvert, így a sziget újra kínai fennhatóság alá került. Az 1927-től 1949-ig tartó kínai polgárháború eredményeképpen a Csang Kaj-sek vezette nacionalisták kétmillió fős csoportja a szigetre menekült, míg a szárazföldi területeken a Kínai Kommunista Párt (KKP) és a Kínai Népfelszabadító Hadsereg (PLA) vette át a hatalmat és Pekinget deklarálta fővárosként. 1947-re a helyiek növekvő elégedetlenséggel fogadták a fejleményeket, ami később lázongásokat eredményezett. Köztük volt a 228-as incidens néven elhíresült merénylet, ami országos felkelésbe csapott át. A Kínai Népfelszabadító Hadseregnek számos szigetet sikerült megszereznie a dél-kínai tengeren, azonban Tajvant nem, mivel az amerikai erők katonailag is támogatni kezdték a szigetet az 1950-ben kitört koreai háború miatt. Egészen 1971-ig Tajpej képviselte Kínát az ENSZ Közgyűlésen, utána azonban már az amerikai támogatás se bizonyult elegendőnek, a Közgyűlésben a Kínai Kommunista Párt vette át Kína képviseletét. 1992-ben a Kínai Kommunista Párt képviselői a Kuomintang vezette Tajvannal együttesen konszenzusos megállapodást kötöttek, amire azóta is „az 1992-es Konszenzus” néven hivatkoznak. Ez az elnevezés később tudatosan került bele a politikai kommunikációba, először 2000-ben utalt rá „Konszenzus” néven Tajvan akkori Nemzetbiztonsági Tanácsának főtitkára, majd a KKP az „egy ország két rendszer” irányelvvel tette egyenértékűvé, legalábbis először Hszi Csin-ping kínai elnök egy 2019-es beszédében mosta össze egyértelműen a két fogalmat. Ez még a jelenleg ellenzékben lévő Kuomintangnak se tetszett, a párt új elnöke, Johnny Chiang már hivatalosan is elpártolt a korábbi állásfoglalásuktól, ezzel szinte a teljes tajvani politikai paletta a Konszenzus ellen van. Az „egy Kínaként” is emlegetett direktíva egy fél-autonóm státuszt kölcsönözne Tajvannak, elismerve, hogy egyetlen Kína létezik, melynek egyedüli legitim képviselője a Kínai Kommunista Párt és Tajvan ennek a része. Hszi Makaó példáján keresztül szólítja fel Tajvant – és ezzel egyidejűleg inti rendre Hong Kongot – az „egy ország két rendszer” irányelv elfogadására, amit a jelenlegi tajvani elnök Caj Jing-ven mereven elutasít. A konszenzus értelmében egy Kína létezik, azonban nem teljes az egyetértés azzal kapcsolatosan, hogy a „Kína” kifejezés mit takar. A Tajvani fél szerint a Kínai Köztársaságot, a Kommunista Párt szerint a Kínai Népköztársaságot. Ennek fényében megkérdőjelezhető, hogy mennyire lehet konszenzusnak nevezni a fenti találkozó eredményeit.

Valóban Kína belügye lenne?

Kína és Tajvan kapcsolata az utóbbi időben még jobban kiéleződött, amiben az Amerikai Egyesült Államok is szerepet játszott. Még a Trump-adminisztráció idején Mike Pompeo külügyminiszter meglehetősen provokatív kijelentést tett arra vonatkozóan, hogy „Tajvan sosem volt Kína része”. 2021 október 22-én Joe Biden igennel felelt arra a kérdésre, hogy Amerika megvédené-e Tajvant a kínai agresszióval szemben. Az elnök „kötelességként” fogalmazta meg ezt a védelmet, azonban nem teljesen világos, ez hogyan értendő. Az Amerikai Egyesült Államok eddig is egyfajta stratégiai kétértelműséggel állt a tajvani kérdéshez, mivel hivatalosan nem ismeri el a szigetországot önálló államként, azonban minden létező eszközt rendelkezésre bocsájt annak védelmére – ahogy ezt a fenti nyilatkozatban is láthattuk. A kijelentés azért is érdekes, mert az 1979-es Taiwan Relations Act – ami a két ország viszonyát hivatalosan deklaráló törvény – kimondja, hogy  Amerika nem garantálja a beavatkozást egy esetleges Tajvant érő kínai katonai akcióval szemben, de nem is zárja ki azt. A törvény célja, hogy az amerikai elnök egyedül ne változtassa meg a Tajvan-politikát a Kongresszus jóváhagyása nélkül. Ezért is keltett zavart Biden fenti kijelentése, mire a Fehér Ház azonnal a nyilatkozat megmagyarázásába kezdett. Nicholas Burns, az USA pekingi nagykövete kijelentette, hogy az ország viszonya Tajvannal az elmúlt évtizedekhez hasonlóan a Taiwan Relations Act-on nyugszik, azonban a kínai választ aggasztónak nevezte. Kína a belügyeibe való folyamatos beavatkozásként kezel minden Tajvannal kapcsolatos nemzetközi tevékenységet, szerintük a Demokratikus Haladó Párt (DPP) abban a hitben ringatja a tajvaniakat, hogy az amerikai segítség mindenre elég, miközben Amerikát csupán saját stratégiai érdekei foglalkoztatják. Tavaly év végén Abe Shinzo leköszönő japán miniszterelnök utalt rá, hogy egy esetleges amerikai erőket érő támadás Japánt is aktív szerepvállalásra ösztökélné a kollektív védelem jegyében. A politikus megjegyezte, hogy a Jonaguni-sziget csak 110 kilométerre fekszik Tajvantól, tehát az ország biztonságát veszélyeztető tényezőnek számít, így Japánnak joga van az önvédelemre. Emellett Japán támogatja Tajvan belépését a 11 államból álló Átfogó és Előremutató Csendes-óceáni Partnerség (Comprehensive and Progressive Agreement for Trans Pacific Partnership) kereskedelmi csoportosulásba, amelynek Kína is tagja. A kínai külügy Abe állásfoglalását kirohanással fogadta és felelőtlennek nevezte a politikus kijelentéseit. Európa se maradhatott ki a vitából: Litvánia diplomáciai bonyodalmakba keveredett Kínával, mivel engedélyezte egy képviseleti iroda megnyitását Vilniusban Tajvan neve alatt. Ezzel csak az volt a baj, hogy Tajvan nevének használatával elismerik az országot függetlenként, míg sok más képviseleti irodája van az országnak Európában, de mind Tajpej, a főváros neve alatt működik. Litvánia elnöke szerint semmi meglepő nincs a konzulátust övező botrányban, mivel a litván kormánypárt programjában is szerepelt a szorosabb kapcsolat ápolása Tajvannal, s közben kifejezte, hogy ez a törekvésük nem támadás Kínával szemben és elismerik az „egy ország két rendszer” irányelvet. A kínai litván nagykövetség tagjai decemberben mindannyian elhagyták Kínát, miután az ország gazdasági szankciókkal is sújtotta Litvániát.

Csupán 15 ország ismeri el hivatalosan Tajvant és ez a jövőben csökkenhet, mivel az áprilisi hondurasi választásokon győzedelmeskedő Xiomara Castro többször is hangsúlyozta, hogy a jövőben Kínával fogják felvenni a diplomáciai kapcsolatot. 2017-ben Panama kormánya is hasonlóképpen cselekedett Tajvannal és Kína felé fordult. A magyarázat a közép-amerikai országok elpártolása mögött valószínűleg az amerikai hegemónia ellensúlyozásában rejlik, de nem utolsó szempont, hogy Kína még Tajvannal is nagyvonalúbb az anyagi támogatásokat illetően, amire a pandémia és a mélyszegénység által hevesen sújtott kontinens egésze rászorulna.

Tajvan katonailag nem értelmezhető az Egyesült Államok nélkül

Tajvan hadereje nem mondható erősnek, önálló csapásmérő kapacitásokkal nem rendelkezik. Csiu Kuo-cseng tajvani védelmi miniszter azt nyilatkozta, hogy az ország kapcsolata Kínával nem volt ilyen rossz a hetvenes évek eleje óta. Kína az előző év végén rekordszámú katonai repülőgépet küldött Tajvan légvédelmi körzetébe, amelyek át is lépték a Tajvani-szorosban légvonalban középen elhelyezkedő nem hivatalos határvonalat, amit a szigetország a légvédelme megsértésének tekint. A védelmi miniszter kiemelte, hogy a kínai repülőgépek nem érték el a szigetet, de a biztonságuk megőrzése érdekében rakétamegfigyelő-rendszereket telepítettek. November közepén egy napon belül 27 kínai felségjelzésű repülő lépett be Tajvan légvédelmi zónájába, mire a szigetország saját vadászgépeivel „kísérte ki” őket az ország légteréből. Fontos megfigyelni, hogy Kína haderőfejlesztési programjain belül nagyon nagy hangsúlyt fektet a haditengerészetre és annak fejlesztéseire, új eszközök beszerzésére, amely globális használatra nem olyan alkalmas, a Dél-Kínai-tenger és Tajvan ellenőrzésére annál inkább. Haderőfejlesztéseivel Kína elérte, hogy haditengerészetének mérete meghaladja az Egyesült Államokét, ezzel a legnagyobb a világon. Hajóinak száma előreláthatóan 460 eszközzel fog növekedni 2030-ra, ami megmagyarázza a tajvani védelmi miniszter baljós kijelentését, miszerint 2025-re Kína a szigetország teljes inváziójára képes lesz. A védelmi miniszter üdvözölte a nemrégiben létrejövő AUKUS védelmi együttműködést, ezzel együtt kijelentette, hogy Tajvan Ausztráliával ellentétben nem törekszik nukleáris tengeralattjárók beszerzésére, azonban aszimmetrikus hadviselésre és „más típusú filozófiára” van szükségük Kína legyőzéséhez. Tajvan kérdése más védelmi együttműködés megszületését is elősegítette: január első hetében Japán és Ausztrália kötött szerződést, amely lehetővé teszi a japán önvédelmi erők és az ausztrál hadsereg együttes fellépését védelmi kérdésekben. A Kölcsönös Hozzáférés Egyezményét különlegessé teszi, hogy az egyetlen katonai szerződés, amelyet Japán ebben a században kötött. Tajpejnek szüksége van védelmi képességei megerősítésére, mivel jelenleg az Amerikai Egyesült Államok nélkül messze nem elég erős katonailag Kínával szemben. Donald Trump elnöksége alatt Amerika megközelíthetőleg 1,8 milliárd dollár értékben adott el fegyvereket Tajvannak a Taiwan Relations Act érvényében, „a hiteles harci képességek kiépítése érdekében”.

Új hidegháború?

Az idei davosi Világgazdasági Fórum online eseményén Hszi Csin-Ping kínai elnök a békés együttélés fontosságáról beszélt és arra szólította fel a világ vezetőit, hogy hagyjanak fel „a hidegháborús mentalitással”, ami szerinte napjainkat jellemzi. Kétségkívül a tajvani helyzetre is utalt mondandójában. Elemzők szerint Ázsiában – de akár globálisan is – egy Tajvan és Kína között elmérgesedő esetleges konfliktus Oroszország és Ukrajna helyzetét követően a legnagyobb kockázatú összecsapások közé sorolandó 2022-ben. Sokan vannak azon az állásponton, hogy Amerikának el kéne állnia Tajvan pártolásától, ezzel is segítve a mielőbbi egyesülést, ami a szoros mindkét oldalán sok esetben kívánt végeredmény, csak éppen az odáig vezető részletekben nincs egyetértés. Egy 2014-es felmérés azt mutatta, hogy az amerikaiak kis százaléka (26%) értett egyet azzal, hogy amerikai csapatokat küldjenek Tajvanra, ellenben Dél-Korea támogatását pártolták.[1] Míg elvben sokan nem értenek egyet azzal, hogy Kína akár erővel is megszerezze a területet, viszonylag kevesen készek arra, hogy tényleges lépéseket tegyenek a szigetország védelmének érdekében. A kérdés az, hogy a cselekvésre kész közösség erőfeszítései elegendőek lesznek-e?

[1] Dittmer, Lowell (ed.). Taiwan and China: Fitful Embrace. Oakland: University of California Press, 2017. doi: https://doi. org/10.1525/luminos.38

 

Írta: Soltész Anikó

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Fenyegetést jelent még az Iszlám Állam?

0
Az Iszlám Állam nevű terrorszervezetet (továbbiakban: IÁ) egykor a legveszélyesebb, valamint legnagyobb mértékben terjeszkedő és növekvő terrorcsoportok közé sorolták, amely 2014 és 2019 között mutatta a legnagyobb aktivitást világszerte. Ma már akcióinak többsége a Közel-Keletre, Afrikára és Közép-Ázsiára korlátozódott, azonban jelenleg a fellendülés jeleit mutatja, amely akár az európai támadások kiújulását is jelentheti.

A felemelkedés, majd hanyatlás felé vezető út

A szervezet tulajdonképpen az al-Kaida „gyermeke”, létrehozója, Abu Muszab al-Zarkavi jó kapcsolatot ápolt Osama Bin Laden-nel, akinek segítségével megszületett az IÁ elődje: az Egyistenhit és Dzsihád Csoport. Miután Zarkavi átvette az al-Kaida iraki területeinek irányítását és hűséget esküdött Osama Bin Laden-nek, 2005-ben megalakult az Iszlám Állam Irakban (ISI), majd a szíriai területek elnyerése után, 2012-ben létrejött az Iszlám Állam Irakban és Szíriában (ISIS). Elnevezést illetően több forma is elterjedt: ISIS (Iraki és Szíriai Iszlám Állam), ISIL (Iraki és Levantei Iszlám Állam), valamint Daiish (al-Dawla al-Islamiya fi Iraq wa al-Sham) vagy Daesh, azonban ennek használatát betiltotta a terrorszervezet, mivel lefordítva „széthúzást” jelent, amely negatívan tünteti fel a szervezetet.[i] Az ekkor már Abu Bakr al-Bagdadi által vezetett terrorszervezettel egykori támogatója, az al-Kaida 2014-ben mindennemű kapcsolatot megszakított. Még ebben az évben a csoport hivatalos neve az Iszlám Állam lett, majd kikiáltották a „kalifátust”, amely Mohamed próféta „örökségét” igyekezett feltámasztani, azáltal, hogy a világ összes muszlimja felett fennhatóságot követelt. A nemzetközi közösség természetesen nem nézte tétlenül a terrorszervezet felvirágzását: szeptemberben az ENSZ kezdeményezésére létrejött az Iszlám Állam elleni nemzetközi összefogás, amelynek következtében 2019-re valóban sikerült megállítani a terrorszervezetet. Ekkorra az IÁ elvesztette az iraki és szíriai területeinek jelentős részét, továbbá vezetője, al-Bagdadi is öngyilkosságot követett el a harcok során.

Azonban ez a vereség csak fizikálisan akadályozta meg a terrorszervezet fennmaradását, valójában a gondosan felépített médiahálózatának és a virtuális térben működő kalifátusnak köszönhetően az Iszlám Állam a mai napig aktívnak tekinthető és veszélyesebb, mint gondolnánk. Emellett kihívást jelentenek az egykori tagok és családtagjaik, akik nem tesznek le arról a céljukról, hogy újra megteremtsék fizikai formájában is a „kalifátust”. Az ENSZ becslései szerint még mindig 10.000 harcossal és 300-500 millió dollárnyi tartalékkal rendelkezik a csoport.

Sikerességének kulcsa

Közösségi média stratégiája nem teljesen egyedülálló a terror- és fegyveres csoportok körében, azonban mégis a valaha volt leghatékonyabb módon vált világméretűvé a globális kampányuk. Hasonló online propaganda jellemzi és jellemezte az al-Kaida és az as-Sabáb terrorszervezeteket, továbbá a Közel-Keleten és Afrika egyes részein folyó konfliktusokban résztvevő fegyveres csapatokat és milíciákat is. Ezek közül kiemelkedik a 2011-es líbiai konfliktus során folytatott közösségi média kampány, amely nagy mértékben integrálódott a felkelésekbe és határozta meg azok eszkalációját.  Mind Kadhafi stábja, mind az ellenálló, felkelő, valamint fegyveres csoportok kihasználták az online felületet toborzásra és megtévesztő információk híresztelésére.

Azonban fontos feltenni a kérdést: ha hasonló stratégiát folytatnak a MENA térség terrorszervezetei és fegyveres csoportjai a kibertérben, miért pont az Iszlám Állam vált a legsikeresebbé? Célszerű azzal kezdeni, hogy az IÁ kezdetektől fogva és töretlenül a globális terjeszkedésre helyezte a hangsúlyt, nemcsak az afrikai, közel-keleti vagy az ázsiai térségre koncentrálódtak műveletei. Ezen felül nem korlátozta online tevékenységét egy platformra, hanem több alkalmazáson és felületen is megjelentek diaszpórái, amelyek kapcsolatban állnak egymással, sőt integrálódnak is. A „médiagépezete” és virtuális taghálózata több lábon áll, amely lehetővé teszi azt, hogy ha akár fel is számolják egy-egy alrendszerét, akkor sem szűnik meg a decentralizált módon kiépített kapcsolatlánca. Továbbá pedig a drasztikus területvesztésének köszönhetően megkezdődött a terrorszervezet tevékenységének átültetése a kiberkalifátus „területére”, hiszen ezzel kívánja ellensúlyozni a fizikális vereségét.

Ebben a stratégiában nagy szerepe van a tartalomnak is, amely szintén egyedinek számít. Legtöbb üzenetük nem szöveg és olvasmányként jelenik meg, hanem videó formájában, amely a 21. századi generációknak sokkal jobban imponál, továbbá pedig ezek a tartalmak több nyelven is elérhetőek. A márkaszerű terjeszkedés és a sajátos narratíva még népszerűbbé teszi az Iszlám Állam médiakampányát, hiszen nem mindennapi tartalommal látja el követőit és az erre fogékony rétegeket. Meglepő, de az erőszakos, kínzással és kivégzéssel teli videói nagyon népszerűvé váltak, ennek köszönhetően bejárták a világot, mivel az őket elutasító internet-használók is (valószínűleg kíváncsiságból) a nézők között voltak és vannak.

Az IÁ által gondosan kiépített kiberhálózat ösztönző hatást gyakorolt a rekrutációra. „Az ENSZ 2017. novemberi becslése szerint 2012 óta 40 000 fő csatlakozhatott a különböző szíriai vagy iraki milíciákhoz, míg az International Centre for the Study of Radicalisation (ICSR)2018. júliusi tanulmánya 41 490 főre tette azoknak a számát, akik magába az Iszlám Államba léptek be.”[ii]

Továbbá, ha elemezzük az IÁ jelenlegi narratíváját, összefüggést láthatunk a szokásos szociológiai problémákkal, amelyek a radikalizálódáshoz vezetnek. Igen nagy számban jelennek meg az identitással, a dekulturációval és az antiimperialista ideológiával kapcsolatos motívumok, amelyek a militáns kultúrával együtt lelhetők fel a tartalomban.[iii] Ezeket a radikalizálódáshoz vezető okokként azonosította Charlie Winter a The Virtual ‘Caliphate’: Understanding Islamic State’s Propaganda Strategy tanulmányában. A Nyugat-ellenes narratíva, mint toborzási eszköz mellett nagy hangsúlyt kapott az ellenségek megvetése és megfélemlítése. Ezáltal megállapítható, hogy a radikalizálódáshoz vezető szociológiai problémák és a használt narratíva között összefüggés van, amelyet a szalafi-dzsihádista ideológiával kihasznál a terrorszervezet.[iv]

A terrorszervezet tevékenysége az elmúlt években

Az Iszlám Állam aktív működését az elkövetett támadások számai is igazolják. 2020-ban világszerte 1365 sikeres támadásról számolt be a Fondapol (Foundation for Political Innovation). Ami a 2021 évi. tevékenységet illeti, az A’maq hírügynökség (az IÁ hivatalos médiuma) szerint az IÁ 748 támadást hajtott végre a világ 20 országában. A legtöbb támadás az egykori kalifátus területét érinti: Irakot és Szíriát, de jelentős számú akciót hajtottak végre Líbiában, Egyiptomban, Afganisztánban és Pakisztánban is. A közép-szíriai sivatagban továbbra is jelentős az IÁ mobilis sejtjeinek száma, amelyeket a 2019-es offenzíva elől elmenekült harcosok hoztak létre. Továbbá az IÁ-nak 2015-ben hűséget fogadott Boko Haram terrorcsoport aktivitását is fontos megemlíteni. Jelentős számú támadás köthető hozzájuk Afrika területén, 2009 és 2021 májusa között a Boko Haram összesen 3691 offenzíváért volt felelős. Az IÁ másik ismertebb ága az ISIS-K, vagyis az Iszlám Állam Khoraszáni Tartomány is nagy mértékű aktívitást mutatott az elmúlt időszakban. Az Afganisztán területén működő csoport vezetői elítélik a tálibok afganisztáni hatalomátvételét, mivel úgy gondolják, hogy a csoport iszlám hatalomátvételre vonatkozó stratégiája nem elég keményvonalas. Az Egyesült Államok vezette erők afganisztáni kivonulása óta az ISIS-K terrorista kampányt folytat Kabulban és gerillaharcot vív a tálib erők ellen a legtöbb Pakisztánnal határos tartományban.

Ahogy már említettem, az Iszlám Állam a kibertérben is aktív tevékenységet folytat, ezzel pedig megalapozza saját fennmaradását. Médiahálózatán rendszeresen beszámolókat és híreket tesz közzé tevékenységéről, valamint továbbra is figyelmet fordít a rekrutációra. Az Al-Naba januári számában az IÁ toborzásra és propagandatevékenységre ösztönzi olvasóit, leginkább a nőket, ugyanis úgy hiszi, hogy ez minden hívő számára kötelező és a dzsiháddal párhuzamosan és kell megvalósulnia.

Jelentősebb támadások Európa-szerte

Franciaország továbbra is a terrorszervezet egyik fő célpontja, ami nem véletlen. Szíriában minden más európai államnál aktívabb volt az ország és jelentős mértékben kivette a részét az IÁ ellen indított légicsapásokból is. Emellett pedig Charlie Hebdo gúnylapja megnövelte a Franciaország elleni akciókat, hiszen vitatott karikatúrákat közölt Mohamed prófétáról, amit sok muszlim vallású sértőnek tartott. 2020-ban összesen 3 támadás köthető biztosan az Iszlám Államhoz Európában (több terrortámadás is történt Franciaországban, amelyek a radikális iszlám irányzathoz köthetők, azonban csak ezeket a támadásokat ismerte el az Iszlám Állam hivatalosan), amelyek közül az egyik világszerte megdöbbenést váltott ki: egy középiskolai tanárt (Samuel Paty) nyílt utcán fejezett le egy IÁ szimpatizáns férfi, mivel a tanár Charlie Hebdo karikatúrákat mutatott a diákjainak tanóráján.

Németországban 2020 áprilisában és májusában Waldkraiburgban (Bajorország) egy férfi (2018 óta az IÁ támogatója) török tulajdonú bolthálózatok ellen támadássorozatot követett el. Az elkövetőnél a hatóságok lőfegyvert és csőbombát találtak, valószínűleg további támadások kivitelezését tervezte.

Ausztriában 2020 novemberében Bécs központjában hajtott végre támadást egy 20 éves férfi a koronavírus-világjárvány következtében elrendelt lezárások előestéjén. Az elkövetőnél AK47-es fegyver és Tokarev pisztoly volt, emellett magánál hordozott egy macsétát és egy hamis robbanóövet. Véletlenszerűen célba vette az utcán tartózkodó embereket és a mozgalmas helyeket (pl. éttermeket), amelynek következtében 4 ember meghalt. A bécsi támadásért az IÁ vállalta a felelősséget, az A’maq hírportál közzétette a támadóról azt a videót, amelyen hűséget fogad az IÁ vezetőjének, ez volt az első ilyen közzététel 2018 óta.[v]

2021-ben az Iszlám Állam nem tudott nagyszabású támadásokat kivitelezni Európában, azonban egyéni elkövetők, – akik online radikalizáció áldozatai lettek – több kísérletet is tettek akciók kivitelezésére. Ezt igazolja annak a két magyar fiúnak az esete, akik 2021-ben több támadás kivitelezését is tervezték Magyarországon. A Terrorelhárító Központ sikeres közbelépésével végül sikerült megakadályozni, hogy merényletet kövessenek el a fiatalok. Azonban esetük alátámasztja azt a felfogást, miszerint a terrorfenyegetettség szintje egyre inkább növekedik a terrorszervezetek online toborzó tevékenységének köszönhetően.

A menekülttáborokban és börtönökben rejlő kockázatok

Miután 2019-ben a terrorszervezet elvesztette dekoncentrált területeit, további kihívásokkal kellett szembenéznie a nemzetközi közösségnek. Az egykori harcosok családjának elhelyezése kiemelt feladattá vált, hiszen a társadalomba való azonnali visszahelyezésük szinte elképzelhetetlen. Megoldásként az IÁ egykori tagjainak hozzátartozóit a Szíriai Demokratikus Erők (SZDE) által ellenőrzött menekülttáborokban helyezték el. Az egyik legjelentősebb tábor al-Hawl városában (Észak-Szíria) található, ahol mintegy 56.365 ember él, a családok becsült száma 15.300, ebből pedig 2423 „IÁ család”, akik mintegy 60 országból érkeztek. Az al-hawl-i tábor jól szemlélteti a menekülttáborokban rejlő kockázatokat: a terrorszervezetek és radikális eszmék melegágyává válhatnak ezek a helyszínek, hiszen a kilátástalan helyzetben lévő egyének könnyen befolyásolhatóak, így például az IÁ könnyűszerrel toboroz új harcosokat. A megerősödött alvó sejtek pedig az összefogás eredményeként egyszerűen szembeszállhatnak a tábor vezetésével, ezzel felkelést szülve. Nem meglepő tehát, hogy az al-Hawl táborban a biztonsági káosz csak fokozódott az elmúlt évek során, ennek eredményeképpen folyamatos gyilkosságokkal és támadásokkal kell szembenéznie az SZDE erőinek: 2021-ben több, mint 127 halálesetről számolt be a SOHR (Syrian Observatory for Human Rights), amelyért az ott működő sejtek egyike felelt. Ennek oka, hogy a táborban az IÁ fanatikusai brutálisan rákényszerítik ideológiájukat a tábor lakóira – gyakran megölik ellenzőiket, hogy félelemmel teli légkört teremtsenek. A börtönökben is hasonló anomáliákkal kell szembenézniük a raboknak és hatóságoknak: erőszakos radikalizálódás, lázadások és gyilkosságok. A terrorszervezet veresége után több ezer harcost börtönöztek be Szíriában és Irakban is, ahol a véges kapacitás miatt túlzsúfolttá váltak ezek a fogvatartó helyszínek. Így az IÁ foglyai kihasználták az őrök viszonylag alacsony számát arra, hogy szélsőséges vallási tanításokat terjesszenek, és a saría szigorú betartását kényszerítsék ki.

Az al-Hawl tábor és az IÁ egykori harcosait fogva tartó börtönök tulajdonképpen időzített bombák, amennyiben „hatástalanításuk” elmarad, könnyen humanitárius katasztrófa alakulhat ki. A táborok és a börtönök lakói nem tudnak hatékonyan szembeszállni az erőszakos IÁ támogatókkal, ezért fontos, hogy a jövőben ezeken a helyszíneken nemzetközi segítségnyújtással megfelelő irányítást és fegyelmet tartsanak fent az ellenőrző erők.

Végszó

Az IÁ kibertérben folytatott tevékenysége sokak szerint nem veszélyeztető tényező már a terrorszervezet területvesztése után. Azonban egyértelműen látható, hogy mind a járványhelyzet, mind a vereség egyfajta „löketet” adott a „kiberkalifátusnak” és „kiberhadseregének”. Emellett nem elhanyagolható a menekülttáborokban és börtönökben egyre fokozódó feszültség megemlítése, amelyet az egykori harcosok és családtagjaik okoznak. Hatalmas mértékben kockáztatja a terrorszervezet online tevékenysége a világ nemzetállamainak biztonságát, tehát az eddigieknél is nagyobb figyelmet kell fordítani a megelőzésre, hírszerszerzésre és nemcsak a hagyományos, de a kibertérben folyó védelemre is. Nemcsak Európa nagyhatalmai és az Egyesült Államok a célpont már, hanem világszerte felmerül a terrorszervezet által radikalizált egyéneken keresztül kivitelezett támadások kockázata, amely biztonságpolitikai szempontból meghatározza a jövőnket. Az amerikai és koalíciós erők Afganisztánból való kivonulása után a régió terrorcsoportjai könnyen erőre kaphatnak, így a terrorizmus szele ismét elérheti Európát is.

Irodalomjegyzék

[i] Kovács Rebeka: Az Iszlám Állam és műveletei az európai kontinens főbb országaiban. TDK dolgozat, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2021.

[ii] SZALAI MÁTÉ – WAGNER PÉTER A külföldi harcosok jelentette fenyegetés a „kalifátus” bukását követően (1.) (A kihívás természete), KKI-elemzések A Külügyi és Külgazdasági Intézet időszaki kiadványa, E-2019/27, 5. oldal, https://kki.hu/wp-content/uploads/2019/05/27_KKI-elemzes_SYR_EU_Szalai_Wagner_20190521.pdf

[iii] Charlie Winter. The Virtual ‘Caliphate’: Understanding Islamic State’s Propaganda Strategy. July 2015. Quilliam. ISBN.978-1-906603-11-4.

[iv] Charlie Winter. The Virtual ‘Caliphate’: Understanding Islamic State’s Propaganda Strategy. July 2015. Quilliam. ISBN.978-1-906603-11-4.

[v] EUROPOL EUROPEAN UNION TERRORISM SITUATION AND TREND REPORT 2021.

 

Írta: Kovács Rebeka

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Az iszlamista terror filozófusa

0
Szajjid Qutb a hosszú börtönévek alatt írta meg műveit, melyek később a nemzetközi dzsihádizmus legnagyobb hatású írásai lettek. Könyveit milliók olvasták, köztük az egyiptomi hatóságok is, akik írásait felhasználva Qutbot vád alá helyezték, majd kivégezték. Portré.

Az iszlám és az iszlamizmus

Bevezetés gyanánt mindenképpen fontos különbséget tenni az iszlám és az iszlamizmus fogalmai között, mivel ezek nem azonosak, ugyanakkor mindkettő számos, egymásnak is ellentmondó elemet foglal magában. Jany János megfogalmazásában pont az „izmus” az, amely leginkább rávilágít a két fogalom közötti különbségre: „Az iszlamizmus tehát nem egy vallás, nem is annak egy irányzata, (…) hanem egy olyan politikai, társadalmi és gazdasági elemeket tartalmazó ideológia, mely az iszlám vallását használja fel érvelési rendszeréhez, önmagát a saját képére formált vallásfelfogással igyekszik legitimálni, vagyis a vallást instrumenizálja annak érdekében, hogy saját céljait elérje. A gondolat központi eleme, hogy egy olyan iszlám alapú, de az iszlamizmus világképe alapján értelmezett totális politikai rendszert akar bevezetni, melynek központi eleme a saríca.”[1] A fenti definíció jól rámutat arra, hogy a két fogalom nem cserélhető fel egymással. A legtöbb muszlim jogtudós élesen elhatárolódik az iszlamizmustól, mivel az számos tekintetben szembe megy az iszlám vallás tanaival. Például egy iszlamista vezető nem mondhatja meg hogyan kell a sarícát értelmezni, hiszen az a jogtudós réteg, az ulamá feladata. Hasonlóképpen önálló jogi véleményt, fatvát is csak az iszlám jogban képzett személy, a mufti adhat ki. A fenti definícióból következik, hogy a téma kapcsán helyesebb iszlamista terrorról beszélni, mint iszlám terrorról.

A diák

Szajjid Qutb 1906-ban született egy felső-egyiptomi faluban, földművelő család első gyermekeként. Apja aktívan részt vett a helyi politikában, és mivel tagja volt Musztafa Kamil nacionalista pártjának, a családnál gyakran megfordultak a környék politikai életének befolyásos szereplői.[2] A fiatal Szajjidra nagy hatással volt a hagyományos muszlim neveltetés, illetve a családi házban a politikai események megvitatásán túl rendszeresen foglalkoztak a Koránnal és magyarázataival. Állítólag már 10 éves korában fejből tudta idézni a Koránt, később mégis szekuláris oktatásban részesült a kairói Dar al-’Ulum tanárképző egyetemen.[3] Mint számos honfitársát, őt is radikalizálta a brit megszállás, az egyre inkább politikai színezetű írásaiban élesen kritizálta a briteket kiszolgáló egyiptomi elitet, a többpártrendszert, illetve az országban mindinkább elharapózó erkölcstelenséget. Ettől az időszaktól kezdve írásai már egyre inkább iszlamista hangokat ütöttek meg. Ekkor született meg egyik első jelentős munkája, a Társadalmi igazságosság az iszlámban (Al-cadala al-idzstimacija fi`l iszlám).[4]

1948-ban lehetőséget kapott, hogy az Egyesült Államokban tanuljon tovább a Colorado State College of Education intézményben. Felettesei minden bizonnyal azt remélték, hogy a világ leggazdagabb országában eltöltött hónapok után Qutb felhagy az iszlamista nézetekkel. Valójában ennek pont az ellenkezője történt. Az Egyesült Államokban tapasztalt materializmus, a szexuális szabadosság, az emberi kapcsolatok felszínessége, a vallástalanság és a rasszizmus sokkolóan hatottak rá, és mindinkább megerősödött benne az érzés, hogy a nyugati társadalmak tévúton járnak.[5] Egy olyan korban, amikor világszerte tömegek rajongtak Amerikáért, Qutbot aggodalommal töltötte el a Nyugat által képviselt modernitás. Ekkor még csak alakultak benne azok a gondolatok, melyek arra irányultak, hogy le kell bontani a modernitás teljes politikai és filozófiai rendszerét, és az iszlámot vissza kell vezetni a még szennyezetlen kezdetekhez. Nézete szerint a szent és a profán, az egyház és az állam, a tudomány és a teológia szétválasztása mind-mind a Nyugaton eluralkodó modernitás jegyei, és mivel az iszlám egy totális, mindent magába foglaló rendszert képez, ezért összeegyeztethetetlen ezekkel az idegen gondolatokkal.[6]

Qutb még az Egyesült Államokban értesült arról, hogy a Muzulmán Testvériség alapítója, Haszan al-Banná egy merénylet során elhunyt.[7] Talán ez a hír is közrejátszhatott döntésében, miszerint a doktori képzés elvégzése helyett sietősen visszatért Egyiptomba, hogy az iszlámnak szentelje az életét. Időközben akárcsak ő maga, az ország is egyre radikálisabb lett.

Nasszer

A korrupciótól és politikai gyilkosságoktól meggyötört, az Izrael elleni háborúban megalázott egyiptomi kormány a megszálló hatalom kegyéből, nemzeti legitimáció nélkül uralkodott.[8] Qutb hazatérését követően az oktatási minisztériumnál helyezkedett el, de hamarosan lemondott, majd az ’50-es évek elején csatlakozott a Muzulmán Testvériséghez, ahol a testvériség hetilapjának (al-Da’va) főszerkesztője, rövidesen pedig a szervezet fő ideológusa, és egyik vezetője lett. Ezekben az időkben a Muzulmán Testvériség már egy jól kiépített, a politikai életben fontos kapcsolatokkal rendelkező szervezet volt. Tagsága 1946 és 1948 között háromszáz-, és hatszázezer fő között mozgott.[9]

1952-ben a Mohamed Nagib és Gamál Abd en-Nasszer vezette egyiptomi katonatisztek csoportja (Szabad Tisztek) egy katonai puccs keretében elűzték a népszerűtlen, Londonhoz hű I. Faruk királyt.[10] A köztársaságot 1953-ban kiáltották ki, első elnöke Mohamed Nagib lett. Egyes források szerint a Szabad Tisztek még a puccs előtt kapcsolatba léptek az akkor már komoly befolyással rendelkező Muzulmán Testvériséggel, hogy megszerezzék támogatásukat a közelgő hatalomátvételhez.[11] Ez nem volt teljesen alaptalan, ugyanis a két csoport képviselte ideológia számos területen mutatott hasonlóságokat. Mind a Nasszer által megálmodott pánarab szocializmus, mind pedig a Muzulmán Testvérek által képviselt iszlamizmus egyetértett abban, hogy az arab világot fel kell szabadítani az európai imperializmus igája alól. Mindkét csoport ellenséges eszmének tartotta a cionizmust, és el akarta törölni a föld színéről a fiatal zsidó államot. Valamilyen módon mindkét csoport vissza akart térni a dicsőséges arab múlthoz, a régi iszlám kalifátus időszakához.

Míg a tisztekre leginkább a közelmúlt olasz és német szélsőjobb ideológiái voltak hatással, addig a Muzulmán Testvérek egy, a Koránon, és a sarícán alapuló teokratikus arab állam megvalósításán fáradoztak.[12] [13] Bármi, ami ettől eltért, az iszlamisták szemében a dzsáhilijját, vagyis a mohamedi kinyilatkoztatás előtti pogány világot jelentette. Ebből adódóan Qutb elutasította a nasszerizmus pátosszal teli arab nacionalizmusát, mivel azt összeegyeztethetlennek tartotta a muszlim egység ideáljával, ugyanakkor megvetette a nacionalisták emberi fajok és területek iránti sovinizmusát is.

Összességében Nasszert és Qutbot a nagyszabású víziókon, és a demokráciával szembeni ellenérzéseiken túl nem kötötte össze semmi más. A hatalomátvétel után nem sokkal nyilvánvalóvá vált, hogy az új rendszernek esze ágában sincs megosztania a hatalmat a Muzulmán Testvériséggel, illetve megvalósítania annak az iszlámon alapuló programját.[14] Nem kellett hozzá sok idő, hogy a két csoport közötti viszony halálosan elmérgesedjen.[15]

1953 januárjában Nasszernek sikerült keresztülvinnie, hogy Egyiptomban betiltsanak minden politikai pártot, aminek következtében országos zavargások kezdődtek a Muzulmán Testvériség vezetésével. A zavargásokat ürügyként felhasználva Nasszernek sikerült félreállítania korábbi harcostársát, Mohamed Nagibot, aki az elkövetkező 18 évet háziőrizetben töltötte.

Az elégedetlenségek nem csitultak. 1954. október 26-án a Muzulmán Testvériség egyik tagja merényletet kísérelt meg Alexandriában a nyilvánosság előtt beszédet tartó Nasszer ellen. A merénylő nyolc lövést adott le az elnökre, de minden golyó célt tévesztett. Nasszer megőrizve lélekjelenlétét, a megrettent tömeget túlkiabálva folytatta beszédét: „Honfitársaim! A véremet adom Egyiptomért! Ti értetek élek, és a ti szabadságotokért halok meg! Öljék csak meg Nasszert! Ha Gamál Abd en-Nasszernek meg kell halnia, mindannyiótok legyen Gamál Abd en-Nasszer! Nasszer csak egy közületek, és kész, hogy feláldozza magát a nemzetért![16]

A merénylet meghiúsult, Nasszer pedig nem habozott kihasználni az alkalmat, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon a rivális szervezettel. Az egyiptomi hatóságok a testvériség több ezer tagját és szimpatizánsát tartoztatták le, sokakat megkínoztak és hat összeesküvőt kivégeztek. Mivel Szajjid Qutb ekkoriban a szervezet egyik legbefolyásosabb tagja volt, életfogytiglani börtönre ítélték, ám rossz egészségi állapota miatt az ítéletet tizenöt évre csökkentették.[17] Börtönbüntetése első éveit rendkívül rossz körülmények között töltötte. Rendszeresen megkínozták. Többnyire 40 rabtársával együtt volt összezárva, akik javarészt bűnözők voltak, és egyes beszámolók szerint a börtönőrök napi 20 órán keresztül hallgattatták velük Nasszer elnök politikai beszédeit. Mivel Qutb gyenge testalkata miatt nem bírta a nehéz fizikai munkát, így az idejét leginkább a gyengélkedőben töltötte. Ennek ellenére a nehéz körülmények között is képes volt folytatni az írást. Papírok ki-, és becsempészésével sikerült befejeznie A Korán árnyékában című személyesebb hangvételű művét, amely elkészültekor 30 kötetet tett ki.[18]

Az író

Szajjid Qutb műveinek java részét nem máshol, mint a börtönben írta. Meglepő módon azáltal, hogy Nasszer hosszú évekre bebörtönözte, lehetőséget kapott, hogy írásba foglalja a gondolatait. Alighogy befejezte A Korán árnyékában című hatalmas munkáját, máris nekilátott azt átdolgozni. Hasonlóképpen átírta a Társadalmi igazságosság az Iszlámban-t, ami 1950 és 1964 között öt különböző kiadást élt meg. A börtönévek alatt született további elméleti munkái között említhetjük A vallás (Hadha al-din), A vallás jövője (Al-musztakbal li-hadha al-din), Az Iszlám és a civilizáció problémái (Al-iszlam va muskilat al-hadara), Az iszlám viselkedés jellegzetességei és értékei (Khaszaisz al-taszavvur al-iszlami va mukavvimatuhu) című írásait. Legjelentősebb műve mégis az 1964-ben elkészült, meglehetősen militáns hangot megütő Mérföldkövek (Macalim fí al-taríq), amely kézről-kézre járva terjedt az illegalitásba vonult testvériség tagjai között.[19]

Az emberiség ma egy szakadék szélén áll. Nem a teljes megsemmisülés veszélye miatt, amely a feje felett lebeg – ennek léte pusztán egy tünet, és nem a valós kór  ̶  hanem azért, mert az emberiség nincs birtokában azoknak a létfontosságú értékeknek, amelyek nem csak az egészséges fejlődéshez, hanem az előre haladásához is szükségesek. Még a nyugati világ is tudatában van annak, hogy a nyugati civilizáció képtelen bármiféle egészséges értéket biztosítani az emberiség vezetésére. Tudja, hogy nem rendelkezik semmivel, amely kielégítheti a saját lelkiismeretét és igazolná létezését.

(…)

Az Iszlám az egyetlen rendszer, amely birtokában van ezeknek az értékeknek, és ennek az életmódnak.”[20]

Qutb és követői radikálisan eltérnek a klasszikus dzsihád világképétől, amely a világot a dár al-iszlám – dár al-harb (iszlám vidéke – háború vidéke) kettősségre osztja fel. Qutbék értelmezésében a saját világukon belül mindenki mást ellenségnek tekintenek, belefoglalva a muszlimok lakta teret is.[21] Qutb írásaiban egy a végletekig, már-már binárisan leegyszerűsített világrendet vázol fel, amely a világot az iszlámra és annak ellenségeire osztja. Ez a logika később visszaköszön bin Ládennél is, aki folyamatosan az iszlám világra támadó gonosz kereszteslovagokról, cionistákról, és globális konspirációkról beszél, ezért a hitetlenek elleni harc kötelesség az iszlám védelme érdekében. A harcot leszámítva semmi más üzenete nincs. Ha ehhez hozzávesszük, hogy bin Láden alapvetően egy gazdag üzletember volt, akinek semmilyen joga nem lehetett iszlámtudományi kérdésekben felszólalni, legkevésbé dzsihádra felszólítani  ̶  ez megmutatja az iszlamisták műveletlenségét iszlámtudományi kérdésekben.[22]

Qutb szerint ahhoz, hogy az iszlám vezető szerepbe kerülhessen, előbb újjá kell születnie:

Szükség van egy élcsapatra, amely ezzel a szilárd elhatározással indul el, és halad tovább az úton. Keresztül a dzsahilijja hatalmas óceánján, amely magába foglalja az egész világot.(…) Szükséges, hogy ez az élcsapat ismerje a tájékozódási pontokat, a mérföldköveket a célja felé vezető úton. Azért, hogy fel tudja ismerni a kiindulópontját, a természetét, a felelősségét, és a végső célját ennek a hosszú útnak.

(…)

Ennek az élcsapatnak írtam a Mérföldköveket, mert úgy hiszem ez a megtestesülésre váró valóság.[23]

Qutb művének azt a nem kevéssé ambiciózus célt szánta, hogy az Iszlám megújulását (és világuralmát) elhozó „élcsapat” spirituális útmutatója legyen. Qutb ettől az „élcsapattól” azt várta, hogy azok majd a saját maga által értelmezett iszlám szerint élnek; egy olyan iszlám szerint, amely nem pusztán egy vallás, hanem az élet minden területére kiterjedő életmód. Ez az „élcsapat” nem csak, hogy betartja a sarícát, olvassa és műveli a Koránt  ̶  és annak könyvtárnyi kommentárját  ̶  hanem elfogadja a dzsihád hívását. „Az igaz muzulmánok élcsapatai” a világ minden szegletében megújítják az Iszlámot. Szembeszállnak a hamis és eretnek muszlimokkal (takfir), valamint Mohammedhez hasonlóan felélesztik a Kalifátust, és elhozzák az Iszlámot a világ számára. Qutb a muzulmán kalifátus gondolata kapcsán itt elsősorban Rasíd Ridá és Haszán al-Banná munkásságához nyúlik vissza.

Mint minden iszlamista, a kormányzatot Qutb is az Iszlám szerves részének tartotta. Tehát az állam és az egyház modernista szétválasztása eretnekség (dzsáhilijjá). Abban minden iszlamista gondolkodó egyetért, hogy az első iszlám állam Mohamed próféta és az őt követő „négy helyesen vezetett kalifa” (al-kulafá al-rasidún) rendkívüli módon idealizált korszakában jött létre. Mohamed és a négy kalifa korszakára egyfajta modellként tekintenek vissza a modernkori iszlamista gondolkodók. Mohamed próféta halála után a fiatal muszlim közösséget konfliktusok sora szakította szét (melyek egyébként a mai napig meghatározzák az iszlám világot).[24] Az elkövetkező évszázadok során a kalifák erkölcsi romlottsága következtében a hatalom az idegen (perzsa, szeldzsuk, mameluk, mongol stb) származású uralkodók kezébe került át, akik bár magukat muszlimoknak tartották, nem az arab (mohamedi) értékek szerint uralkodtak. Qutb úgy gondolta, hogy a kalifák erkölcsi züllése az iszlámban megjelenő idegen elemek egyenes következménye. A görög filozófia; a keresztény teológia; a zsidó-, és perzsa történetek kölcsönhatásai az iszlámmal; a keresztes hadjáratok, majd az évszázadokkal később kibontakozó európai imperializmus, és a cionizmus mozgalma mind-mind beszennyezték az iszlámot.[25] Az iszlám világ talán egyik legválságosabb időszakában élő reformer-hittudós, Ibn Tajmijja (1263-1328) hatása nyomán „engedélyezetté vált” a muzulmán vezetők meggyilkolása, abban az esetben, ha azok zsarnoki módon, illetve nem a Korán, és a saríca tanítása szerint uralkodtak. Ennek igazán nagy jelentősége a modern korban jött el. Valójában azzal, hogy Tajmijja a saját korában (!) „megengedte” az erkölcstelen muzulmán vezetők egyoldalú kiközösítését, és meggyilkolását, egy rendkívül erős fegyvert adott a modernkori iszlamisták kezébe. Az olyan iszlamista gondolkodók, mint Mohamed ibn Abd al-Wahháb (1703–1791), Abú Alá al-Maudúdí (1903-1979), és Szajjid Qutb; Ibn Tajmijja nyomán jogosnak titulálták, sőt, egyenesen felszólították a híveket a „hamis” muzulmán vezetők (takfir) elleni fellépésre az Iszlám megtisztítása érdekében. Ez ellenállás esetén akár erőszakkal is megtörténhetett. Mivel az iszlamizmus egy saríca alapú államot akar bevezetni, ezért előbb-utóbb szükségszerűen konfliktusba keveredik a saját államával és annak társadalmával, hiszen az állam vezetői nem akarnak ezen az úton végigmenni, és a társadalom sem feltétlenül követi ezt a programot egy emberként.[26] Ezek után szinte bármelyik  ̶ a nyugati eretnekség által „beszennyezett”, nem a Korán szerint élő  ̶  arab vezető könnyen találhatta magát egy ellene indított fatva céltáblájaként, mint például a merényletben meggyilkolt egyiptomi elnök, Anvar Szadat is.[27] [28]

A mártír

1964-ben az iraki elnök, Abd asz-Szalám Árif személyesen győzte meg Nasszert, hogy részesítse Qutbot kegyelemben, akit viszont szabadulása után alig nyolc hónappal az egyiptomi hatóságok ismét letartóztattak.  Szajjid Qutb és követőinek koncepciós pere 1966. április 19-én kezdődött és közel három hónapig tartott. A felhozott vádak között fegyveres felkelés, köztisztviselők meggyilkolása, és az Asszuáni-gát felrobbantásának terve is szerepelt. Mivel a rendőrség szinte minden házban megtalálta a Mérföldkövek egy példányát, a felrótt vádak többségét ebből a könyvből vették. A bíróság Qutbot és hat társát kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet 1966. augusztus 29-én, a hajnali ima után hajtották végre. A kormány nem adta ki a testét a családnak, attól való félelmében, hogy sírja később zarándokhelyül szolgálna.[29]

Qutb tudatosan készülhetett a mártírhalálra, amely révén példát mutathatott követői számára. Utolsó letartóztatása előtt több lehetőséget is kapott a menekülésre (az egyiket magától Abd asz-Szalám Árif elnöktől), hogy utazzon Irakba, vagy Líbiába, ahol biztonságban dolgozhatna tovább.[30] Továbbá a kivégzés előtt Nasszer állítólag elküldte Szadatot a börtönbe, aki felajánlotta az írónak: ha kegyelemért folyamodik, Nasszer könyörületes lesz. Qutb ezt határozottan visszautasította: „Az írásaim erősebbek lesznek, ha megölnek.”[31] A kivégzéseket követő évben, a hatnapos háborúban elszenvedett megalázó arab vereséget sokan Allah büntetéseként látták, amiért korábban Nasszer hívő muszlimokat öletett meg.[32]

Közben a mozgalom több iszlám országban létrehozta helyi szervezeteit, amelyek a nyolcvanas évektől egyre függetlenebbül működtek. Szajjid Qutb alapvető teoretikai munkái miatt a Muzulmán Testvérekből kivált szervezeteket „kutbistáknak”, a „kutbi szunnita vallásjogi iskolához” tartozóknak nevezik.[33]

Szajjid Qutb testvérét, Mohamedet (1919-2014) szintén az 1965-ös összeesküvések kapcsán tartóztatták le. Míg Szajjidot Nasszer kivégeztette, ő kegyelmet kapott. Szabadulása után több társával Szaúd-Arábiába menekült, ahol az iszlám filológia elismert professzora lett. Mohamed szerepe a későbbiekben rendkívül jelentős lesz. Nemcsak, hogy tovább gondozta bátyja, Szajjid műveit, hanem a dzsiddai Abdúl Azíz Király Egyetemen oktatta is azokat, ahol a fiatal Oszáma bin Láden is hallgatta előadásait.[34] [35] Egyik közeli barátja és osztálytársa, Mohamed Dzsamál Khalifa szerint Oszáma 1976 és 1977 környékén olvasta először a Mérföldkövek-et, és a Korán árnyékában-t, amelyek megismertették Szajjid Qutb radikális gondolataival, és amelyekből évekkel később is gyakran idézett.[36]

Másfél évtizeddel Qutb halála után ugyanabban a börtönben raboskodott Anvar Szadat elnök meggyilkolásáért felelős Egyiptomi Iszlám Dzsihád nevű mozgalom háromszáz vádlottja. Az 1982-es tárgyalásokat bemutató felvételen a vádlottakat az alkalmi tárgylóterem szélén felállított ketrecekben zsúfolták össze. A tévékamerák kereszttüzében a rabok hangosan imádkoznak, énekelnek, és a családjukhoz kiáltoznak. A kamerák ekkor egy, a rácsok mögött álló fehér köntöst viselő férfin állapodnak meg. Vállán sötét sál, az orrán jellegzetes, vastag, sötét keretes szemüveg. A férfi erős angol akcentussal, hevesen gesztikulálva sorolja az egyiptomi börtönben elszenvedett kínzásokat, miközben rabtársai felhúzzák köntösüket, hogy láthatóvá váljanak a kínzások nyomai.  A kegyetlen bánásmód következtében az akkor harmincegy éves orvos, Ajmán al-Zaváhirí állítólag feladta egy közeli barátját, akit később az egyiptomi hatóságok elfognak és kivégeznek. 1984-es szabadulásakor Zaváhirí már megkeményedett radikális volt, aki először Szaúd-Arábiában, majd Afganisztánban keresett menedéket. Később ő lett az al-Kaida egyik alapítója, és fő ideológusa.

Szadat halála után Egyiptom új vezetője, Hoszni Mubárak a hadsereg támogatásával a háta mögött ugyancsak kemény kézzel próbált fellépni az iszlamistákkal szemben. A válasz erre további erőszak, robbantásos merényletek, valamint 1997 novemberében 62 ártatlan turista lemészárlása volt Luxorban.

Qutbhoz és Zaváhiríhez hasonlóan több, az iszlám radikalizmussal szimpatizáló fiatal az egyiptomi börtönökben radikalizálódhatott igazán. A megkínzott rabokról és mártírokról szóló történetetek sokakat inspirálhattak, hogy fegyvert fogjanak a zsarnokok és az iszlám földekre betörő hitetlenek ellen. Az Afganisztánban tomboló konfliktus kiváló alkalmat szolgáltatott erre.

Az Anvar Szadat elleni merényletben fő szerepet vállaló, a Muzulmán Testvériségből kivált Egyiptomi Iszlám Dzsihád nevű szervezetnek Zaváhirí mellett Mohammad Faradzs is fontos tagja volt, akinek a gyilkosság kapcsán írt manifesztuma (Az elhanyagolt kötelesség; Al-Farída al-ghá’jba) jelentősen hatott a mai iszlamizmus gondolatvilágára. A mindössze 54 oldalas, meglehetősen zavaros írás később a „terrorizmus alkotmányává” vált.[37] Faradzs szerint a muszlimok korábbi generációi elárulták az iszlámot, amikor békét, kompromisszumot, és a hatalommal való kiegyezést választották. Érvelése szerint a jelenkor muszlimnak látszó vezetői valójában hitehagyottak, akik ellen harcolni kell  ̶  akár fegyveresen is. Faradzs rájuk „közeli ellenségként” hivatkozik. Valójában ez a koncepció tartalmilag nem sokban különbözik Qutb mindenki ellen harcoló ideológiájától.[38]

A Muzulmán Testvériségből kiszakadt másik csoport, a Dzsamáca Iszlamijja tartható felelősnek a World Trade Center ellen elkövetett első robbantásos merényletért (1993), és a luxori vérengzésért (1997). A szervezet akkori vezetője, a vak Omár Abdel Rahman sejk szintén Zaváhirí és más radikálisok társaságában került börtönbe Anvar Szadat meggyilkolása után.[39] Rahman a qutbi és faradzsi logikával azonos elveket vallott, és sejkként készségesen bocsátott ki erőszakra felszólító fatvákat.

Az utolsó személy, akit e körben ki kell emelni, a globális dzsihádizmus elméleti kidolgozója, a palesztin származású Abdulláh Azzám, aki Qutb és Faradzs nézeteit még tovább vitte. Fő művében, Az iszlám föld védelme (1979) című fatvájában kijelenti, hogy mind az afganisztáni-, mind pedig a palesztin konfliktus szent dzsihád, amelyekben minden fizikailag alkalmas muszlimnak kötelessége részt venni. Azzám hívására (valamint bin Láden pénzének és kapcsolatainak köszönhetően) lelkes muszlim fiatalok ezrei indulnak útnak a háború sújtotta Afganisztánba. Habár a szovjeteket végül nem az arab-afgánok (afgánok oldalán harcoló arab önkéntesek) űzték ki, hatásuk mégis jelentős volt. Mivel Afganisztán kiváló terep és hivatkozási pont volt a hitetlenek elleni harchoz, a globális dzsihadizmus itt fejlődött ki igazán, nem csak szervezetében, de taktikájában és ideológiájában egyaránt.[40] Azzám meglátta a korszakfordító történelmi pillanatot: a mártír Szajjid Qutb által megálmodott „élcsapatot” jelöli ki arra a feladatra, hogy az iszlám világot megújítsa. „Ez az élcsapat alkotja a reménybeli társadalom szilárd bázisát (arab: al-Qa’ida al-Subah). (…) Folytatjuk a dzsihádot, nem számít meddig tart, utolsó leheletünkig és utolsó szívdobbanásunkig – vagy addig, amíg meg nem alakul az iszlám állam.”[41]

További hivatkozott irodalom

Amanat, A. (2009). Empowered Through Violence: The Reinventing of Islamic Extremism. In S. Tallbott, & N. Chanda (szerk.), The Age of Terror: America and the World After September 11 (old.: 23-52.). New York: Basic Books.

Bassam, T. (2008). Fundamentalizmus. In J. Krizmanits (Szerk.), Vallási fundamentalizmus Tradíció, politika és radikalizmus az iszlám világban (old.: 135-158.). Budapest: L’Harmattan Kiadó, Politológiai Párbeszéd Társasága. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: https://www.szaktars.hu/harmattan/view/vallasi-fundamentalizmus-tradicio-politika-es-radikalizmus-az-iszlam-vilagban

Berman, P. (2003. March 23). The Philosopher of Islamic Terror. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: The New York Times Magazine: https://www.nytimes.com/2003/03/23/magazine/the-philosopher-of-islamic-terror.html

Bonney, R. (2004). Sunnī Political Jihādists of the Twentieth Century: Mawdūdī, Ḥasan al-Bannā’, Quṭb. In R. Bonney, Jihād: From Qu’ran to Bin Laden (1. kiad., old.: 199-223.). Palgrave Macmillan UK.

Bouzarinejad, Y., Zarpeyma, S., & Marandi, E. (2016. Dec 1). Sayyid Qutb and Political Islam: Islamic Government from the Perspective of Sayyid Qutb. Journal of History, Culture & Art Research / Tarih Kültür ve Sanat Arastirmalari Dergisi, Vol 5(Issue 4), 92-112. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: http://web.a.ebscohost.com/ehost/pdfviewer/pdfviewer?vid=5&sid=154789c5-a27a-4c33-9d4c-686fe3d9cb3a%40sdc-v-sessmgr03

Brahim, A. (2019). Ideology and Terrorism. In E. Chenoweth, R. English, & A. Gofas, The Oxford Handbook of Terrorism. Oxford: Oxford University Press.

Coll, S. (2008). The Bin Ladens: Story of a Family and its Fortune. Allen Lane, United Kingdom: Penguin Books.

Cronin, A. K. (2011). How Terrorism Ends: Understanding the Decline and Demise of Terrorist Campaigns. Oxford: Princeton University Press.

Gorka, S. (2016). Defeating Jihad: The Winnable War. Washington DC: Regnery Publishing.

Jany, J. (2016). Az iszlamizmus – Eszmetörténet és geopolitika. Budapest: Typotex/ Pázmány Péter Katolikus Egyetem.

Khatab, S. (2004. April 1). Arabism and Islamism in Sayyid Qutb’s Thought on Nationalism. Muslim World, Vol. 94(Issue 2), 217-244. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: http://web.a.ebscohost.com/ehost/pdfviewer/pdfviewer?vid=15&sid=154789c5-a27a-4c33-9d4c-686fe3d9cb3a%40sdc-v-sessmgr03

Krizmanits, J. (2008). Politika és iszlám: Az iszlám és az iszlamista mozgalmak hatása a politikai folyamatokra a Közel-Keleten. In J. Krizmanits (Szerk.), Vallási fundamentalizmus Tradíció, politika és radikalizmus az iszlám világban (old.: 159-222.). Budapest: L’Harmattan Kiadó, Politológiai Párbeszéd Társasága. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: https://www.szaktars.hu/harmattan/view/vallasi-fundamentalizmus-tradicio-politika-es-radikalizmus-az-iszlam-vilagban

Lakatos, M. (2015). Sajjid Qutb gahilijja fogalmának értelmezése: A gahilijja terminus értelmezése a szakterület tudósainál és ezek összehasonlitása. In A. L. Gér, P. Jenei, & G. Zila (szerk.), Hiszek, hogy megértsem – Konferenciakötet: Goldziher Ignác – Bolyki János Szekció: Újszövetség-kutatás, hebraisztika, iszlám vallástudomány (old.: 95-106.). Budapest: L’Harmattan Kiadó. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: https://www.szaktars.hu/harmattan/view/hiszek-hogy-megertsem-konferenciakotet/

Manyasz, R. K. (2008). Az iszlám irányzatai. In J. Krizmanits (Szerk.), Vallási funtamentalizus: Tradició, politika és radikalizmus az iszlám világban (old.: 23-48.). Budapest: L’Harmattan Kiadó, Politikai Párbeszéd Társasága. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: https://www.szaktars.hu/harmattan/view/vallasi-fundamentalizmus-tradicio-politika-es-radikalizmus-az-iszlam-vilagban

Maróth, M. (2017). Iszlám és politikaelmélet. Budapest: Akadémiai Kiadó. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: https://mersz.hu/dokumentum/m135iep__1/

Martin, G. (2011). The SAGE Encyclopedia of Terrorism. Dominguez Hills, USA: California State University.

McDermott, T. (2005). Perfect Soldiers: The 9/11 Hijackers: Who They Were, Why They Did It. Harper Perennial.

McWilliams, W. C., & Piotrowsky, H. (2014). The world since 1945 : a history of international relations. Lynne Rienner Publishers.

Nacos, B. L. (2019). Terrorism and Counterterrorism (hatodik. kiad.). New York: Routledge.

Qutb, S. (2012). In The Shade Of The Qur’an – Fi Dhilal Al Qur’an. Islamic Foundation. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: http://holybooks.com/shade-quran-dhilal-quran-sayyid-qutb/

Qutb, S. S. (2015). Milestones. Islamic Book Service. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: https://holybooks-lichtenbergpress.netdna-ssl.com/wp-content/uploads/Milestones.pdf

Soage, A. B. (2009. April 1). Ḥasan al-Bannā and Sayyid Quṭb: Continuity or Rupture? Muslim World, Vol. 99(Issue 2), 294-311. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: http://web.a.ebscohost.com/ehost/pdfviewer/pdfviewer?vid=8&sid=154789c5-a27a-4c33-9d4c-686fe3d9cb3a%40sdc-v-sessmgr03

Soage, A. B. (2009. June 1). Islamism and Modernity: The Political Thought of Sayyid Qutb. Totalitarian Movements & Political Religions, Vol. 10(Issue 2), 189-203. Letöltés dátuma: 2021. 11 21, forrás: http://web.a.ebscohost.com/ehost/pdfviewer/pdfviewer?vid=12&sid=154789c5-a27a-4c33-9d4c-686fe3d9cb3a%40sdc-v-sessmgr03

Wright, L. (2008). Magasba nyúló tornyok: Az al-Kaida útja. (K. Kovács, & P. Nádori, ford.) Budapest: Tercium Kiadó.

Zenishek, S. G. (2013. 09. 05.). SAYYID QUTB’S “MILESTONES” AND ITS IMPACT ON THE ARAB SPRING. Letöltés dátuma: 2021. 11. 04., forrás: Small Wars Journal: https://smallwarsjournal.com/jrnl/art/sayyid-qutb%E2%80%99s-%E2%80%9Cmilestones%E2%80%9D-and-its-impact-on-the-arab-spring

[1] Jany 2016, 25-26.o

[2] Soage 2009/06, 189.o

[3] Berman 2003, 2.o

[4] Soage 2009/06, 190.o

[5] Uo. 190.o

[6] Wright 2008, 31.o

[7] Haszan al-Banná (1906-1949) egyiptomi származású muszlim vallási vezető, gondolkodó, a Muzulmán Testvériség (Dzsamáat al-Ihván al-Muszlimín) nevű szervezet alapítója. Célja az iszlám vallás megreformálása, és régi nagyságának visszaszerzése volt. Nézeteiben hirdette az iszlám más vallásokkal szembeni felsőbbrendűségét, valamint annak az államra, a társadalomra, illetve az egyén életére vonatkozó egyetemességét. Nevéhez fűződik a muzulmán kalifátus gondolata, amelyben elsősorban Abú Alá al-Maudúdí és Rasíd Ridá nézeteihez kapcsolódik. Gondolatai nagy hatással voltak Szajjid Qutb későbbi munkásságára.

[8] Uo. 31.o

[9] Cronin 2011, 137-138.o

[10] I. Faruk (1920-1965) Egyiptom utolsó uralkodója. 1936-ban, mindössze 16 évesen foglalta el a trónját, de szinte semmi beleszólása nem volt a britek által irányított Egyiptom politikájába. Miközben a lakosság döntő többsége nehéz anyagi körülmények között élt, elege volt a brit birodalmi jelenlétből, az országban elharapózó korrupcióból és politikai gyilkosságokból; a fiatal I. Faruk király híresen fényűzően életmódot folytatott, több tucat palota, yacht és több száz drága autómobil bírtokosa volt (állítólag egész Kairóban csak neki lehetett piros autómobilja). Gyakori vendége volt a Riviéra kaszinóinak. Gyerekkorát sohasem nőtte ki: külföldi útjairól elcsent tárgyakkal tért haza – egy díszkard az iráni shahtól, egy zsebóra Winston Churchilltől… – meggondolatlan viselkedése, szerelmi botrányai (több szerelmi kalandba bonyolódott, illetve a világ egyik legnagyobb pornográfia gyűjteményével rendelkezett), és falánksága miatt alattvalói szégyenére a „Kairói tolvaj” gyakran szerepelt az európai lapok hasábjain. Botrányokkal teli uralkodásának az 1952-es forradalom vetett véget. Habár lemondását követően trónját rövid időre átadta az alig egy éves fiának (II. Fuad), Egyiptom 1953-tól hivatalosan is köztársaság lett, és ezzel lezárult a királyság szégyenteljes időszaka.

Forrás: McWilliams-Piotrowski 2014, 146-147.o

[11] Soage 2009/06, 191.o

[12] Ez a különbség az ezredfordulóra sem tűnt el igazán. Míg a Szaddam Husszein nevéhez köthető, a leginkább csak nevében szocialista Baasz Párt képviselte legerőteljesebben a pánarab eszmét, addig az al-Kaida, és az Iszlám Állam nevű terrorszervezetek képviselik az iszlamizmus legradikálisabb ágát mind a mai napig.

[13] Berman 2003

[14] Egy nyilvánosan elérhető videófelvételen látható, ahogy Nasszer egy híres beszédében gyakorlatilag viccet csinál a Muzulmán Testvériségből. Elmeséli, ahogy 1953-ban leült beszélni a szervezet egyik vezetőjével, aki azt kérte tőle, hogy Egyiptom női lakossága körében tegyék újra kötelezővé a hidzsáb és a tarha (kendő) viseletét. Nasszer megjegyzi, hogy ennek az embernek a lánya orvosi egyetemre jár, és nem viseli a tarhát. „Ön nem képes egy nőt – a saját lányát – rávenni arra, hogy tarhát viseljen? És még azt akarja, hogy én [Nasser] tízmillió nőre tegyek tarhát?”

Forrás: https://youtu.be/TX4RK8bj2W0 Letöltve: 2021.12.20

[15] Soage 2009/06, 195.o

[16] Wright 2008, 34-35.o

[17] Soage 2009/06, 191.o

[18] Wright 2008, 35.o

[19] Soage 2009/06, 191.o

[20] Qutb: Milestones 3-4.o

[21] Jany 2016, 92.o

[22] Uo. 81-82.o

[23] Qutb: Milestones 7.o

[24] Az első nagyobb szakadás két évtizeddel a Próféta halála után következett be. Mohamed nem rendelkezett a közösség (umma) vezetése felől, illetve hatalmának legitimitását az adta, hogy ő Isten küldötte és prófétája volt. Halála után a közvetlen környezetéből választott négy kalifa követte, de utánuk a cím örökletes maradt. A muszlim közösség már a kezdetektől fogva megosztott volt az öröklés kérdése kapcsán. Ahogy a kalifák egyre zsarnokibb módon uralkodtak, úgy a közösségen belüli elégedetlenség is növekedett. A szakadás akkor következett be, amikor Mohamed vejét, Alit támogató csoport meggyilkolta az éppen uralkodó kalifát 656-ban, ezzel véres háborúba taszítva a közösséget. Ali híveire utal a síiat Ali (Ali tábora) elnevezés, amelyből az Iszlám síita ága alakult ki. A kalifákat (Omajjád-dinasztia) támogató tábort a szunna (szokás, gyakorlat) szó után szunnitáknak nevezték el. Az elkövetkező évszázadok során a két irányzat számos dogmatikai kérdésben és rítusban is eltért egymástól. Ezek a különbségek napjainkban is nagy jelentőséggel bírnak.

Forrás: McWilliams – Piotrowsky 2014, 521-522.o

[25] Soage 2009/4, 300-301.o

[26] Jany 2016, 94.o

[27] Gorka 2006, 61-62.o

[28] Szadat Izraellel kötött békemegállapodása (Camp David, 1978) hatalmas csalódást keltett a muszlim világban. Habár Beginnel együtt megkapta a Nobel-békedíjat, tette összekovácsolta iszlamista ellenzékét. A radikálisok eretneknek bélyegezték az elnököt, amely nyílt felhívás volt meggyilkolására. A merényletre 1981. október 6-án egy katonai diszfelvonuláson került sor. A merényletért a Muzulmán Testvériséggel közös gyökereket ápoló Egyiptomi Iszlám Dzsihád nevű szervezet volt a felelős, amelynek egyik vezetője a később az al-Káida létrehozásában is komoly szerepet vállaló Ajmán al-Zaváhiri volt.

[29] Wright 2008, 37-38.o

[30] Berman 2003

[31] Wright 2008, 37-38.o

[32] Soage 2009/6, 191.o

[33] Manyasz 2008.

[34] Más források szerint az al-Kaida másik vezetője, az ideológus Ajmán al-Zaváhiri is tanult nála.

[35] Berman 2003

[36] Coll 2008, 204-205.o

[37] Jany 2016, 38-39.o

[38] Uo. 39.o

[39] Uo. 40.o

[40] Uo. 40-41.o

[41] Idézet forrása: The Solid Base (Al-Qaeda) in: Al-Jihad (journal), April, 1988, n. 41.

https://kronosadvisory.com/Kronos_InsideTheJihad_AlQaidaAlSubah.pdf  Letöltve: 2021. 12. 30.

 

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A 2021-es latin-amerikai elnökválasztások értékelése

0
A 2021-es év során számos latin-amerikai országban tartottak választásokat, helyi, illetve országos szinten. Jelen cikk az öt sikeresen lezajlott elnökválasztást foglalja össze és értékeli, következtetéseket levonva a született eredmények tükrében.

Ecuador, Peru, Chile, Honduras és Nicaragua állampolgárai dönthettek 2021-ben arról, hogy ki legyen országuk következő elnöke. Az említett öt országból négy esetében a hivatalban lévő elnök nem indult újra a választásokon, amelynek következménye – sok esetben – az addig regnáló politikai pártok leváltása és új vezetők megjelenése lett. Nicaragua, Honduras, Peru és Chile választópolgárai egyaránt ’balra szavaztak’, amely a (szélső) jobboldal vereségét jelentette az említett országokban, míg Ecuadorban szintén meglepetés eredményről beszélhetünk, jelen esetben ugyanakkor a szocialisták vereségével végződött a választás.

A szavazást azonban megnehezítette a koronavírus-járvány, mivel a régió az egyik legjobban érintett térség a magas esetszámokkal és elhalálozási mutatókkal. Emellett természetesen kulcsfontoságú szerep jutott az évtizedek óta fennálló problémáknak is, mint a magas bűnözési és szegénységi ráta, a korrupció kérdése vagy az egyre növekvő gazdasági egyenlőtlenség.

Az ecuadori elnökválasztás – a baloldal bukása

Ecuadorban 2021. február 7-én és április 11-én került sor a kétfordulós elnökválasztásra. Az előzetes várakozásoknak megfelelően, az első forduló után közel 10%-kal vezetett a korábbi baloldali elnök, Rafael Correa által támogatott Andrés Arauz. Elsődleges kihívója a 65 éves konzervatív ex-bankár, Guillermo Lasso volt, aki már 2013-ban és 2017-ben is indult a választásokon, azonban mindkét alkalommal másodikként végzett. Az áprilisban megrendezett második fordulóban ugyanakkor Lasso, az előzetes előrejelzéseket felülmúlva, megszerezte a szavazatok 52%-át, amivel legyőzte Arauzt, így a 2007 óta tartó baloldali kormányzás véget ért Ecuadorban.

Az ország irányítása és felemelése azonban nem lesz könnyű feladat az új elnök számára. Elsősorban az egyik akadályozó tényező a Kongresszus lehet, tekintettel arra, hogy az ellenzéki politikusok többségben vannak, illetve jelentős az őslakos kisebbség jelenléte is.

A kampány során Lasso számos ígéretet tett a gazdaság fellendítése érdekében, mint például külföldi befektetők bevonzását az országba, illetve 2 millió új munkahely megteremtését. Tekintettel arra, hogy 2020-ban a gazdaság közel 8%-os visszaesést produkált, ezen intézkedések végrehajtására mindenképp szüksége lesz az új elnöknek, annak érdekében, hogy újra fellendüljön Ecuador gazdasági élete. Mindemellett a 2021. májusi beiktatása idején az ország jelentős küzdelmet folytatott a koronavírus-járvány ellen is. Lasso azt az ígéretet tette, hogy elnökségének első 100 napja alatt 9 millió embert be fognak oltani (Plan 9/100). Szeptember első hetében érkezett a kormányzat bejelentése, miszerint teljesítették a kitűzött célt és túllépték a 9 millió beoltottat, nagy lépést téve a járvány legyőzése felé.

Lasso választási sikere meglepetésnek tekinthető. A Correa által támogatott Arauz nem tudta megtartani a több, mint 10%-os előnyét a második fordulóra. Az újonnan megválasztott elnök sikeresen megszólította azon csoportokat, amelyeket a baloldal nem tudott elérni: elsősorban az LGBT közösség tagjait, illetve a fiatal nőket, ugyanis Lasso ígéretei között szerepelt a nők jogainak védelme és a gyermeküket egyedül nevelő anyák támogatása is. Győzelmi beszédében továbbá kiemelte, hogy célja egy „igazságos és virágzó ország felépítése az összes ecuadori számára”.

A perui elnökválasztás – az egykori tornatanár győzelme

Nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt években kisebb belpolitikai válság söpört végig a dél-amerikai államban. 2016 óta négy különböző elnöke volt az országnak, így a 2021-es választásoknak nem csupán az volt a tétje, hogy ki lesz az ötödik elnök fél évtizeden belül, hanem az is, hogy sikerül-e végre stabilitást hozni a perui politikai életbe.

A kétfordulós elnökválasztás első körére 2021. április 11-én került sor. Az elmúlt évek egyik legfragmentáltabb választása volt a 2021-es, mivel az első körben összesen 18-an indultak el, míg 2016-ban csupán 10-en. Az áprilisi eredmények is az előbbi megállapítást támasztották alá, tekintettel arra, hogy 9 induló kapott 5%-nál több szavazatot, továbbá a győztes – Pedro Castillo – mindössze 18.9%-ot szerzett. A második helyért nagyon szoros verseny alakult ki, amelyet végül Keiko Fujimori szerzett meg. Az ő neve sokak számára ismerős lehet, elsősorban azoknak, akik követik a latin-amerikai politikai élet alakulását. Édesapja, Alberto Fujimori 1990-2000 között volt Peru elnöke, azonban 2009-ben 25 éves börtönbüntetésre ítélték, miután bűnösnek találták korrupció és emberiesség elleni bűncselekmények vádjával.

Az elsőkörös szavazatok összegzése után Pedro Castillo és Keiko Fujimori jutottak be a második körbe, amelyre 2021. június 6-án került sor. A két politikust mindösszesen 44.000 szavazat választotta el egymástól, ami miatt elhúzódó fellebbezések és újraszámlálások történtek.  Több, mint 1 hónapos szavazatszámlálás után, július 19-én jelentették be, hogy az 51 éves korábbi középiskolai testneveléstanár, Pedro Castillo a szavazatok 50.1%-ának megszerzésével legyőzte a sorozatban harmadik választáson (2011-2016-2021) alulmaradó Keiko Fujimorit. Így Peruban a baloldal nyerte meg a választást. A választásokat az Amerikai Államok Szervezetétől, az Európai Uniótól és Nagy-Britanniából érkező megfigyelők ellenőrizték, akik szerint minden rendben zajlott le.

Sokakban felvetődhet a kérdés, mégis hogyan nyerhette meg a választást egy volt tanár, akinek sosem volt köze a politikához? A legegyszerűbb válasz erre az, hogy a peruiak változást szerettek volna. Castillo személye több szempontból is vonzónak bizonyult az állampolgárok számára. Egyrészt nem az elit tagja és nem volt köze korábban semmilyen politikai párthoz vagy botrányhoz. Mindemellett nagyon szegény családból származik, így pontosan tudja, milyen nehézségeken megy át jelenleg az ország és a lakosság nagy része (Peru a koronavírus-járvány következtében jelentős gazdasági visszaesést produkált, aminek következtében a lakosság közel 1/3-a sodródott szegénységbe és több millióan vesztették el a munkájukat). Továbbá érdemes megemlíteni Castillo ígéreteit is, melyeket a kampány során hangoztatott. Szélsőbaloldali politikusként államosítaná a bányászati és szénhidrogén előállító szektort, illetve több millió új munkahelyet teremtene. Emellett mindenképp kiemelendő, hogy a jelenleg érvényben lévő alkotmány helyett egy új, a modernkori kihívásoknak megfelelő alkotmányt fogadtatna el. Azonban 2021 októberében az ország újdonsült miniszterelnöke, Mirtha Vásquez a kinevezése után azt nyilatkozta, hogy a „gazdasági stabilitás helyreállítása és a koronavírus-járvány helyes kezelése fontosabb, mint egy új alkotmány”.

Úgy gondolom, hogy Castillo személye és a jelenlegi perui belpolitikai problémák miatt mindenképpen érdemes figyelemmel követni az ország sorsának alakulását a következő hónapokban.

A nicaraguai elnökválasztás – az Ortega-rezsim folytatódik

A közép-amerikai országban 2021. november 7-én tartottak elnökválasztást, ahol a regnáló elnöknek, Daniel Ortegának nem volt tisztességes ellenfele. Az ellenzék részvétele híján a 76 éves Ortega a szavazatok közel 76%-át megszerezve nyert egymás után immár negyedszer.

A választások azonban nem oly békésen zajlottak, mint Ecuadorban és Peruban. Már hónapokkal a november 7-i szavazás előtt elkezdődtek a problémák az országban. 2020 decemberében a törvényhozás elfogadott egy törvényt, miszerint bárki kizárható az elnökségi versenyből, akit Nicaragua ellenségének titulálnak. A kormány megállapítása szerint e törvény megalkotására azért volt szükség, mivel Nicaragua veszélyben van „az imperialista erők, az Egyesült Államok és egy államcsínyt elkövetni próbáló törekvések” miatt. 2021. június első napjaiban a korábbi elnök, Violeta Chamorro lányát, a 67 éves Cristina Chamorrót letartóztatták. Ő volt az ellenzék legnagyobb reménysége a novemberi választások előtt, hogy végre véget vessenek a 15 éve tartó Ortega-rezsimnek. Ez az álom azonban 5 hónappal a választások előtt szertefoszlott, miután a rendőrség letartóztatta és házi őrizetbe helyezte az ellenzék vezéralakját. Chamorro mellett számos további ellenzéki politikust is őrizetbe vettek, ellehetetlenítve ezzel indulásukat és esetleges győzelmüket. A felhozott vádak között megtalálható a „nemzeti integritás megsértése”, külföldi kormányokkal való együttműködés és a pénzmosás is.

A helyzet nem javult az országban a választásokat megelőző napokban sem. November 5-7 között számos emberi jogsértésről értesült az Amerikai Államok Szervezete, amelyeket elsősorban a rendőrség és kormánypárti szimpatizánsok követtek el. Legalább 23 embert letartóztattak bárminemű indoklás vagy letartóztatási parancs nélkül, köztük újságírókat és civil szervezetek tagjait, illetve emberi jogi aktivistákat. Továbbá sem az Amerikai Államok Szervezetének, sem pedig az Európai Uniónak vagy az Egyesült Államoknak a választási megfigyelőit nem engedték be a szavazókörzetekbe, ellenük is erőszakosan léptek fel. A választást követő napon számos közszférában alkalmazott állampolgár tett bejelentést arról, hogy kényszerítették őket arra, hogy az inkumbens elnökre adják le voksukat, amit fényképes bizonyítékkal alá is kellett támasztani. Bármelyik tett megtagadása esetén eltanácsolhatták őket munkahelyükről. A helyzetet csak tovább rontotta az immár negyedik alkalommal megválasztott Ortega győzelmi beszéde is, amelyben azt fejtette ki, hogy a letartóztatott személyeket Nicaragua ellenségeinek kell tekinteni és száműzni kellene őket az országból.

A választások eredményét – érthető módon – sok ország nem ismerte el. Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok elnöke a nicaraguai választást „pantomim szavazásnak” nevezte, amely „nem volt se szabad sem pedig tisztességes, demokratikus pedig végképp nem”. Az Egyesült Államok mellett Costa Rica volt az egyik első ország, amely kijelentette, hogy nem fogadják el a választások eredményeit és követelik a politikai foglyok szabadon engedését és az emberi jogok azonnali helyreállítását. Nem sokkal később Kolumbia, Chile, Nagy-Britannia és az Európai Unió is kinyilatkoztatta, hogy nem voltak tiszták és elfogadhatók a nicaraguai választások. Luis Almagro, az Amerikai Államok Szervezetének Főtitkára illegitimnek és elfogadhatatlannak nevezte a választásokat. Válaszul Ortega bejelentette, hogy országa kilép a Szervezetből, mivel az az Egyesült Államokon keresztül próbál beavatkozni a latin-amerikai országok belpolitikájába. Természetesen voltak államok, amelyek kiálltak Ortega győzelme mellett. Többek között Bolívia, Venezuela, Kuba és Oroszország is gratulált az elnöknek a választási sikeréhez. Szergej Lavrov, Oroszország külügyminisztere nyíltan kritizálta, és elfogadhatatlannak titulálta az Egyesült Államok kijelentéseit a választással kapcsolatban, kiemelve azt, hogy minden a nicaraguai törvényeknek megfelelően zajlott le.

Úgy gondolom, hogy a 2021-es választásokat követően mindenképp érdemes lesz figyelemmel követni az ország sorsának az alakulását. Egyrészt a letartóztatott ellenzéki politikusok helyzetének változásával kapcsolatban, másrészt pedig az ország gazdasági és politikai életének alakulása végett is. Az egyre növekvő migrációs hullám mértéke sem elhanyagolható szempont az ország tekintetében, tehát összességében kritikus évek előtt áll a közép-amerikai állam. A kérdés nagyon egyszerű Nicaragua esetében: sikerül – e belátható időn belül eltávolítani Ortegát a hatalomból, vagy tovább süllyed a diktatórikus rendszer felé (ha még nem tart ott) az ország?

A hondurasi elnökválasztás – az első női elnök

2021 november 28-án a közép-amerikai Hondurasban is választásokat tartottak. Előzetesen három fő esélyest tartottak számon a 15 induló közül. Egyikük a kormányzópárt zászlaja alatt induló Nasry Asfura volt, aki 2014 óta irányítja a fővárost, Tegucigalpát. Egy másik esélyes – talán a három főszereplő közül a legesélytelenebb – Yani Rosenthal volt, aki üzletemberként és politikusként is tevékenykedik. A hírekben elsősorban azonban nem a sikeres politikai karrierjéről cikkeztek, hanem a kétes ügyeiről és bírósági tárgyalásáról. 2017-ben ugyanis az Egyesült Államokban három év börtönbüntetésre ítélték, miután bűnösnek vallotta magát pénzmosás, kábítószer-kereskedő szervezet támogatása és megvesztegetés bűntettek kapcsán. A harmadik és egyben az egyik legesélyesebb a baloldal által támogatott Xiomara Castro volt. 2013-ban már indult a választásokon, azonban akkor vereséget szenvedett Juan Orlando Hernándeztől. Castro férjét mindenképp érdemes megemlíteni, mivel feleségénél sokkal ismertebb a hondurasi állampolgárok körében, ugyanis Manuel Zelaya 2006-2009 között az ország elnöke volt, azonban egy sikeres puccs következtében eltávolították a hatalomból.

A 2021. november 28-án megtartott elnökválasztás végül két ember versenyét hozta. Castro és Asfura szerezte a szavazatok közel 90%-át, míg Rosenthal 10%-ot kapott. Az összegzés után a 62 éves korábbi first lady örülhetett, miután a szavazatok 53%-át megszerezve az ország első női elnökének választották meg. Asfura a választást követő napon elismerte a vereséget és meglátogatta az újdonsült elnököt rezidenciáján, ahol sok sikert kívánt neki az ország irányításához.

Számos tényező vezetett Castro megválasztásához. A legfontosabb érv a változás mellett a korábbi elnök, Juan Orlando Hernández személye volt. Az elmúlt 8 évben jelentősen romlottak Honduras gazdasági mutatói, konzisztensen nőtt a munkanélküliség (mára már 10% fölé), illetve a bűnszervezetek által okozott károk is hatalmasok voltak. Mindemellett jelentős mértéket öltött a korrupció és a migráció is, amelyek szintén negatívan érintették az országot. Hernández helyzetét nem könnyítette meg az sem, hogy folyamatosan korrupciós vádakkal kellett szembenéznie, ráadásul 2021 tavaszán testvérét, Tony Hernándezt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték az Egyesült Államokban, kábítószer- és fegyvercsempészet, illetve bűnszervezetekben való részvétel miatt.

Az újdonsült elnök fogadtatása meglehetősen pozitívnak értékelhető. Mind a lakosság, mind pedig a környező országok vezetői biztosították támogatásukról Castrót. Az Egyesült Államok külügyminisztere, Anthony Blinken gratulált neki és a hondurasi választópolgároknak egyaránt, amiért békés, demokratikus és magas részvételi arányú választást tudtak tartani. Blinken mellett az Egyesült Államok alelnöke, Kamala Harris is gratulált a frissen megválasztott elnöknek, kiemelve azon területeket, ahol hangsúlyosnak érzi a közös munka fontosságát, mint például a migráció, a gazdasági problémák helyes kezelése, a korrupció kérdése vagy az oktatás és az egészségügy helyzete.

Összességében Xiomara Castro megválasztását ígéretes változásként lehet értékelni. Hernández személye és elnöklése kevés pozitív eredményt hozott a hondurasi állampolgárok számára, akik elkötelezettek voltak 2021-ben a változás mellett. Castro személyében egy olyan elnököt szeretnének a hondurasiak, aki végre vissza tudja szorítani a korrupció mértékét és munkahelyeket tud teremteni a lakosság számára. Az elkövetkezendő pár év mindenképpen izgalmas és érdekes lesz, így kívülállóként érdeklődve várom, hogy miként tudja országát fellendíteni és a helyes útra terelni Xiomara Castro.

A chilei elnökválasztás – a generációváltás ideje

2021-ben Chile választott utolsóként új elnököt, kétfordulós szavazás során. Az első körre 2021. november 21-én került sor, amelyet a szélsőjobboldali jelölt, José Antonio Kast nyert, miután a szavazatok 27.9%-át szerezte meg. Őt követte mindösszesen két százalékkal lemaradva Gabriel Boric, a baloldal jelöltje. Miután Kast és Boric  kapták a legtöbb voksot az első körben, ők jutottak be a december 19-én tartott második fordulóba. A várakozásokkal ellentétben azonban Kast nem tudta megőrizni előnyét, így Boric, a 35 éves korábbi diákvezér – aki 2011-ben még tüntetést szervezett egy jobb és megfizethetőbb oktatás elérése érdekében – a szavazatok 55.8%-át megszerezve lett Chile valaha volt legfiatalabb elnöke.

Gabriel Boric és a baloldal sikere mögött számos tényező sorakoztatható fel. Először is fontos megnézni kihívójának, José Antonio Kastnak a személyét. Kast egy 55 éves, erősen vallásos és konzervatív értékeket képviselő jobboldali politikus. Kampányát is a konzervatív értékek megőrzésére, illetve a migráció és a bűnözés összekapcsolására helyezte, kiemelt hangsúlyt szánva a haiti és venezuelai menekültek Chilében való letelepedésére. Mindemellett az Augusto Pinochet által vezetett rezsim elkötelezett híve, amihez hozzájárulnak családi kapcsolatai is, mivel testvére, Miguel, Pinochet egyik fő tanácsadója volt. Továbbá sokan Donald Trumphoz és Brazília elnökéhez, Jair Bolsonaróhoz hasonlítják politikai nézetei miatt. Gabriel Boric személyisége ezzel szemben teljesen különbözik kihívójáétól. A 35 éves fiatalember sokkal liberálisabb nézeteket vall, nyíltan támogatja az LGBT közösséget, az abortuszt és a női egyenjogúságot. Sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy meg tudta szólítani azon csoportokat és korosztályokat, akik hasonlóan gondolkodnak, így jelentős támogatottságra tett szert a fiatalok és a nők körében is. Sikeréhez továbbá az is hozzátett, hogy 2012 óta 2021-ben volt a legmagasabb a részvételi arány a választáson (56%).

Fontos megvizsgálni Boric kampány során tett ígéreteit is, mivel egyrészt azokkal is számos szavazót állított maga mellé, másrészt azonban korántsem biztos, hogy mindent meg is tud belőlük valósítani. Kiemelt hangsúlyt helyezett a nyugdíjrendszer megreformálására, az egészségügy és az adórendszer átalakítására, illetve a klímavédelemre. A lakosság körében is népszerű volt azon elképzelése, miszerint a leggazdagabb cégek, illetve magánszemélyek számára magasabb adókat vet ki. Fontos megemlíteni továbbá az új alkotmány létrehozását is, amiről 2022-ben lesz népszavazás. Kampányának egyik alapja, hogy a Pinochet diktatúra idején elfogadott alkotmány helyett egy új, modern alkotmányt kell megalkotni és elfogadni. Ahogy azonban említettem egyáltalán nem valószínű, hogy minden tervét sikerül is megvalósítania. A Kongresszusban ugyanis jelentős az ellenzéki túlsúly, ami miatt nem valószínű, hogy egyes javaslatok elfogadásra fognak kerülni. Ennek következtében elengedhetetlen, hogy Boric szövetségeseket keressen – elsősorban a balközép pártok között – akik támogatják elképzeléseit.

Összességében a chilei választásokat mindenképpen demokratikus és igazságos küzdelemként lehet jellemezni. Ezt támasztja alá, hogy Kast a vereségét követően szinte rögtön gratulált az újdonsült elnöknek a közösségi médiában, továbbá még aznap tárgyalóasztalhoz ültek, ahol szintén barátságos hangulatban folytattak beszélgetést. A következő hónapokban mindenképp érdemes figyelemmel követni a chilei helyzetet, már csak azért is, hogy láthassuk, miként tudja Boric érvényesíteni elképzeléseit a Kongresszusban.

Konklúzió

Az elemzésre került öt állam közül négyben sikerült demokratikus és békés választásokat rendezni, továbbá mind a négy ország új vezetőt választott. A sorból egyedül Nicaragua lóg ki, ahol Daniel Ortega újfent győzelmet aratott, cseppet sem demokratikus módon. Chile, Peru, Honduras és Nicaragua egyaránt baloldali jelöltnek szavazta meg a bizalmat, ami gazdasági és társadalmi kontextusban is meglehetősen érdekesnek bizonyulhat. A térségben egyre növekvő kínai befolyás miatt felborulhat a staus quo, és csökkenhet az Egyesült Államok befolyása. Fontos megjegyezni továbbá, hogy egyik országban sem lesz könnyű dolga az újonnan megválasztott elnöknek, hiszen mind az öt állam jelentős problémákkal és kihívásokkal néz szembe, legyen az gazdasági, társadalmi vagy egészségügyi.

Írta: Szigeti Kristóf

Kiemelt kép forrása: flickr.com

Az új izraeli kormány arab- és palesztin békepolitikája

0
2021 nyarán véget ért, de legalábbis tűzszünethez érkezett az az izraeli belpolitikai küzdelem, amely két év alatt négy választást eredményezett. A június 13-án felállított új koalíciós kormányt a Benjamin Netanyahu ellenében létrejött összefogás hozta létre, véget vetve a volt miniszterelnök 12 éves hatalmának. A Naftali Bennett, Netanyahu volt kabinetfőnöke vezette adminisztráció minden lépése rendkívüli óvatosságot és kompromisszumkészséget igényel, tekintettel az ideológiailag heterogén koalícióra, amelyben a baloldali-liberális erőktől kezdve a szélsőjobboldalon át még konzervatív arab párt is megtalálható. Az arab-izraeli, valamint a palesztin-izraeli békepolitika különösen érzékenynek tekinthető, hiszen a koalíciós pártok álláspontjai mellett a nemzetközi közösség, kifejezetten az Egyesült Államok hozzáállása és egyéb strukturális tényezők is erősen befolyásolják azokat.

A védelmi miniszter az otthonában fogadta Mahmúd Abbászt, a Palesztin Hatóság elnökét. A gazdasági miniszter helyettese, Yair Golan „szubhumánnak” nevezte a ciszjordániai Homesh zsidó telepeseit. Naftali Bennett miniszterelnök bejelentette, hogy 2025-ig megduplázzák a Golán-fennsík zsidó lakosságát és kifejezte háláját a ciszjordániai telepesek irányába, amiért „falként védik mindannyiukat”. Szintén több száz telepes tüntet napok óta a miniszterelnök rezidenciája előtt, amiért a Knesszet elfogadott egy törvényt illegális beduin (és zsidó) telepek elektromos hálózatra való csatlakoztatásáról. Ezek a hírek kevesebb, mint 30 napos időtartamban keletkeztek, amely jól mutatja a jelenlegi izraeli koalíciós kormány ellentmondásosságát a békefolyamatok tekintetében.

Hivatalba lépésekor az új kormánynak nehéz helyzettel kellett szembesülnie: még érezhető volt a májusban kitört jeruzsálemi összecsapások, majd az ebből kifejlődő gázai konfliktus hatása, mind belföldön, mind pedig a külkapcsolatokban. Jordániával mélyponton voltak a kapcsolatok és félő volt, hogy a gázai beavatkozás törést okoz-e a 2020 őszén megkötött Ábrahám-egyezmények keretében új lendületet nyert arab-izraeli békefolyamatban. A Biden-adminisztráció békefolyamathoz való hozzáállása se könnyítette meg a helyzetüket, miután Anthony Blinken külügyminiszter számos alkalommal kifejezte, hogy a kétállami megoldáshoz való visszatérést szorgalmazzák, szemben Donald Trump álláspontjával, aki hajlandó volt felmondani ezt a konszenzust a status quo-tól való elmozduláshoz. Mindeközben Izrael lehetséges tárgyalópartnere, a Palesztin Hatóság olyannyira elvesztette a társadalmi legitimitását, hogy az – évtizedes kihagyás után –2021. évre tervezett általános választásokat, valamint az elnökválasztást határozatlan időre elhalasztották, mert félő volt, hogy a Hamász (amely a gázai konfliktus során még népszerűbbé vált) átveheti az uralmat Ciszjordániában is.

A palesztin békefolyamat kérdése a koalíciós megállapodás része is volt, miszerint sem Naftali Bennett miniszterelnök, sem pedig legfőbb partnere, Yair Lapid nem fog tárgyalni Mahmúd Abbásszal a békefolyamatról. Lapid, aki jelenleg a külügyminiszteri tisztséget tölti be és a ciklus felénél átvenné a miniszterelnöki feladatokat ugyan nem zárta ki, hogy miniszterelnökként később találkozzon a Palesztin Hatóság elnökével, de a békemegállapodástól ő is elzárkózott. A kormány megalakulásától kezdve nem is történtek számottevő lépések a palesztin kérdés rendezésére, ennek a miniszterelnök személyén túl több oka is van. Egyrészről a Palesztin Hatóság megszűnő legitimitása, másrészről pedig Ciszjordánia és a Gázai-övezet strukturális adottságai. Jelenleg Ciszjordániában közel milliós lélekszámú telepes közösség található, amely kitelepítésének nincsen politikai realitása és ezzel a jelenlegi koalíció tagjai is tisztában vannak. Hasonló akadályt jelent Jeruzsálem kérdése is, amelyet Izrael egységes és oszthatatlan fővárosának tekint, miközben a palesztinok ragaszkodnak ahhoz, hogy a leendő független államuk fővárosa Kelet-Jeruzsálem legyen. Ráadásul az Ábrahám-egyezmények megkötése és fennmaradása megmutatta, hogy immáron lehetőség nyílik a palesztin kérdés részbeni „leválasztására” az arab és muszlim országokkal való együttműködés során.

A palesztin-izraeli békefolyamattal szemben az arab-izraeli békefolyamatban sokkalta aktívabb és eredményesebb az új kormányzat. Egy évvel az Ábrahám-egyezmények megkötése után a kereskedelem volumene Izrael és az Egyesült Arab Emirátusok között elérte az 500 millió dollárt és közel 200.000 izraeli turista fordult meg az öböl-menti monarchiában. Az együttműködés nagy ütemben fejlődött, ennek jeleként novemberben megkezdődtek a tárgyalások egy szabadkereskedelmi egyezmény megkötéséről, továbbá december 13-án Naftali Bennett személyesen tett történelmi látogatást az Emirátusokban, ahol kétoldalú megbeszélést folytatott az országot irányító Mohammed bin Zayed koronaherceggel. Szintén magasszintű állami látogatáson vett részt Yair Lapid külügyminiszter Bahreinben és Benny Gantz védelmi miniszter Marokkóban, ahol egy védelempolitikai együttműködést is megkötöttek. Ugyanakkor jelenleg nincsenek jelek az Ábrahám-egyezmények formális bővítésére: Szaúd-Arábia kifejezte, hogy kizárólag a 2002-es arab békekezdeményezés alapján hajlandó normalizálni a kapcsolatait Izraellel, ez azonban feltételül szabja a palesztin függetlenség rendezését. Szudán, bár része volt az Ábrahám-egyezményeknek, jelenleg belpolitikai instabilitással küzd, amely nem teszi lehetővé a kezdeményezés kiaknázását. Indonézia esetében, amely a világ legnagyobb muszlim lakosságával rendelkezik, ugyan megjelentek a sajtóban hírek arról, hogy Joe Biden amerikai elnök szorgalmazta az izraeli kapcsolatok helyreállítását, de az indonéz elnök kifejezte, hogy szintén feltételnek tekinti egy független palesztin állam létrehozását. A Bennett-kormány rendezte a viszonyát Jordániával is novemberben.

Az Irán jelentette regionális hatalmi kihívás azonban továbbra is fennáll, amely megteremti a lehetőségét azoknak az informális együttműködéseknek a régióban, amelyek részben az Ábrahám-egyezmények megkötéséhez is vezettek és alárendeli a békefolyamatokat az iráni fenyegetés kezelésének. Habár az izraeli kabinet nem zárkózott el teljes mértékben egy „jó alkutól” a 2015-ös nukleáris megállapodás felélesztése kapcsán, ennek esélyét rendkívül alacsonynak tartják és nem zártak ki egyetlen opciót sem az iszlám köztársaság ellenében. (Az elrettentés fokozása érdekében a miniszterelnök az utóbbi évek legnagyobb fegyverkezési programját jelentette be.)

Összességében megállapítható, hogy az új izraeli kormány politikájában nem történt jelentős elmozdulás a Netanyahu-időszakhoz képest. Ugyan a ciszjordániai telepek nyílt annektálásának hangoztatásától már tartózkodnak, de a palesztin-izraeli békefolyamatban való részvételre sem mutatnak hajlandóságot. Aktívan építenek az Ábrahám-egyezmények keretében megkötött megállapodásokra, azonban az egyezmények bővítésének a Biden-adminisztráció kétállami megoldáshoz való visszatérése okán nincsen magas valószínűsége. A koalíciós megállapodás értelmében – amennyiben a kormánykoalíció kiállja a belpolitikai viharokat– még egy évig tölti be Naftali Bennett a miniszterelnöki tisztséget, aki Benjamin Netanyahu volt védelmi minisztereként és kabinetfőnökeként, jelenleg pedig a Likud után második legerősebb jobboldali párt vezetőjeként várhatóan nem fog pozitív áttörést hozni a palesztin-izraeli békefolyamatokban.

 

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Líbiai terrorszervezetek

0
Líbia belpolitikai szemszögből 2011 óta az egyik leginstabilabb országnak számít az afrikai kontinensen. A nemzetközi hatalmak is a beavatkozás mellett döntöttek és a 2021. december 24-re kiírt választás elhalasztása sem kecsegtet sok reménnyel a probléma közeli jövőben való megoldására. Jelen összefoglalóban azt szeretném bemutatni, hogy a Líbiában működő terrorszervezetek hogyan szereztek befolyást maguknak az évek során és jelenleg milyen jellegű és mértékű hatalommal rendelkeznek Líbia területén.

Az első és legfontosabb szervezet, amelyet említeni szükséges az ISIS (Iszlám Állam) és annak tevékenysége az országban. Az ISIS-nak 2011-ben sikerült előnyére fordítania a Kadhafi rezsim bukása után felszínre törő káoszt. Líbia partvonalánál található városok közül többet is sikerült az irányítása alá venni ezen időszak alatt. Ahogy mindenhol máshol, az ISIS Líbiában is elutasított minden más vallási gondolkodást, így nemcsak az ideiglenesen felállított kormányt, hanem a többi terrorista szervezetet is az ellenségének tekintette.

Az ISIS elképzelése a Líbiával kapcsolatos céljait illetően alapvetően abból állt, hogy felépítsen egy viszonylag stabil alapokon álló katonai csoportot, aminek alapköve, hogy a harcosokat megakadályozzák abban, hogy Líbiából átmenjenek Szíriába. Mindemellett olyan csoportokkal lépett kapcsolatba, amelyek támogatták ideológiai hátterüket. Ezen elvek közé a következők tartoztak:

  • Líbiát egy újabb területévé tegyék a kalifátusnak;
  • enyhítsék a nyomást Szíria és Líbia területén annak érdekében, hogy befolyásuk elérjen egészen a Szaharáig, valamint a Földközi- tengerhez;
  • hozzáférésük legyen fegyverekhez, amelyeket más konfliktusos területekre tudnak tovább szállítani.

Az ISIS első legfontosabb bázisa 2013-ban alakult meg Derna városában. Ezen területet több nagyszabású támadásra is felhasználták az évek során. Az egyik ilyen cselekmény során nyugati turistákat és keresztény egyiptomiakat gyilkoltak meg, aminek okán több ország is katonai akciót szeretett volna végrehajtani ellenük, ám az Európai Unió több országa és az Amerikai Egyesült Államok inkább a diplomáciai lépések mellett döntött. Ennek legfőbb oka az volt, hogy el szerették volna kerülni, hogy egy esetleges beavatkozást következően az ISIS a nemzetközi szereplők által bevitt fegyverekhez hozzájusson. AZ ISIS folyamatosan terjeszkedett az ország partszakaszán, egyik legnagyobb nyeresége Szurt városa, amely előzőleg az Al-Káida kezében volt. Ahogy az ISIS hatalma egyre jobban nőtt és terjedt a térségben, az Al-Kaidából egyre többen csatlakoztak át, mivel fontosnak számított az, hogy melyik szervezetnek van a legnagyobb befolyása. Líbiában az ISIS sose ért el akkora nagyságot mint Szíriában, ennek ellenére egy ideig úgy tűnt, hogy uralkodó szerepet fog elnyerni az országban. Ám mégis kevesebb emberük volt Líbiában, mint Szíriában, aminek oka az volt, hogy drasztikus módszereik sokak számára már nem voltak elfogadhatóak.

Finanszírozásuk is sokkalta csekélyebb volt, mint bármelyik másik országban, ahol jelen voltak. Legnagyobb bevételük a Líbiai Központi Bankból való lopásból származott, valamint Irakból és Szíriából érkezett támogatás. Legnagyobb hibájuk a pénzügyi területen, hogy nem sikerült olajkutakat szerezniük, amiből folyamatos bevétel származhatott volna. Az ISIS 2015-ben érte el tetőpontját Líbiában, mivel több kikötőváros és Szub-Szaharai terület felett szerzett uralmat, valamint több fegyveres támadást is sikerült végrehajtania az országban, amelyeknek nagy sokkhatásai voltak.

Az ISIS „bukása” annak volt köszönhető, hogy túlságosan radikális volt- nemcsak az állammal, hanem a többi csoporttal szemben is, valamint érzékeny volt a külső fegyveres támadásokra. Az egyetlen oka annak, hogy ennyi ideig kitartottak, a líbiai belpolitikai krízisnek volt köszönhető. 2016-ra szinte teljesen visszahúzódtak a NATO támadások következtében, és a többi iszlám csoport sem támogatta őket a továbbiakban. 2017 közepére elvesztették Szurt bázisuk feletti irányítást is és nemcsak Líbiában, hanem Irakban és Szíriában is párhuzamosan érte őket a veszteség. A szervezet sok tagja szétszéledt a környező országokba és a mai napig is vannak olyan támadások, amik visszakövethetők a líbiai ISIS-hoz. Annak ellenére, hogy elvesztette pozícióját, a bűncselekmények rendszerébe sikerült beágyazódnia Líbiában, elsősorban az embercsempészet és a drog kapcsán, ami az új pénzügyi forrását is jelentette egyben, így nem lehet kijelenteni azt, hogy teljesen eltűnt volna az országból.

Jelenleg az ISIS még mindig hálózattal rendelkezik az országban, megvannak továbbra is a kapcsolatai a líbiai belpolitikai vezetőkkel, az embercsempészettel nagy összegekre tehet szert, mindemellett az erre létrehozott utak azt is biztosítják számára, hogy fegyvereket és harcosokat tudjon vinni Európába. Mivel az ISIS megtiltotta az ottani harcosoknak, hogy Szíriába menjenek, nagy valószínűséggel a környező országokban vannak szétszóródva. Az ISIS az egyik olyan terrorszervezet Líbiában, amely a legjobban képes arra, hogy a politikai, gazdasági és társadalmi válságokat kihasználja, esetlegesen tovább szítsa a helyzetet saját nyeresége reményében.

A következő terrorszervezet, amelyről mindenképpen említést kell tenni egy Líbiáról szóló elemzésben az Anszar as-Saría. Iszlamista csoport, akiket az Al-Káidához lehet kötni. Céljuk a saría törvények bevezetése Líbiában. Felemelkedésük szintén a 2011-es polgárháborúhoz köthető, mivel ezután Líbiának nem volt működő kormánya, így törzsi és fegyveres csoportok irányítottak azt. Kezdetben LIFG (Líbiai Iszlám Harccsoport) néven, 1995-ben alakult meg olyan líbiaiak által, akik Afganisztánban harcoltak a szovjet erők ellen. A 2001-es terrortámadások után az ENSZ világszerte betiltotta a LIFG-t mivel az al-Kaida részeként tartotta számon. A céljuk az volt, hogy megdöntsék a Kadhafi rezsimet és iszlám vezetés kerüljön az ország élére. Alapvetően nem osztotta az Al-Kaida elveit, miszerint az ellenség a messze lévő Amerikai Egyesült Államok.

Ahogy az Al-Kaida folyamatosan alakította ki szárnyait a szomszédos országokban, az LIFG végül csatlakozott hozzájuk és 2006-ban felvette az Anszár as-Saría nevet. Innentől kezdve közös elvek alapján dolgoztak együtt. 2012-es feltételezések szerint több, mint 300 tagja az Al-Kaidának Líbiában található. Első publikus megjelenésük egy felvonulás volt 2012-ben Bengáziban, ahol 200 furgonnal és nagy fegyverarzenállal vonultak végig az utcákon. 2017-ben bejelentették, hogy nagy veszteségeket követően feloszlanak.

Említést szükséges tenni továbbá az AQIM-ról (Al-Qaeda in the Islamic Maghreb), amely az algériai polgárháborúból nőtte ki magát. 1998-ban alakult meg „Csoport a megtérítésért és harcért” néven. Katonai és politikai célpontjai egyaránt voltak, majd 2006-ban szintén hűséget fogadott az Al-Kaidának és 2007-től AQIM néven működött tovább. Ez volt az első transznacionális dzsihadista jelenlét a térségben, és bár Líbiában kisebb létszámmal van jelen mint máshol, mégis fontos logisztikai pontnak számít az ország. Ennek oka abban kereshető, hogy Líbia Európa kapujában van, és egyben az utat jelenti a két kontinens között.

Az Al-Kaidához való csatlakozás után az AQIM átvette a szélsőséges ideológiát és háborút hirdetett minden külföldi ellen a térségben. Eszközei leginkább a helyi kapcsolatok kihasználása és a fegyveres nyomás gyakorlása. Finanszírozásukat emberrablásokból oldják meg, ahol váltságdíjakat kérnek: 2012-ben vélhetőleg az összjövedelmük 90%-t tette ez ki.

Összefoglalóként elmondható, hogy Líbiában a Nemzeti Egyetértés Kormánya (GNA), a Líbiai Nemzeti Hadsereg (LNA) és a nem állami szervek közötti konfliktusok megakadályozzák azt, hogy elegendő eszközük legyen a terrorizmus elleni harchoz. Mindennek ellenére a GNA-nak az évek során sikerült több letartóztatást és kiiktatást végrehajtania, ám ezek nem akkora volumenűek, amelyek tényleges változást lennének képesek hozni. A GNA együtt dolgozott az Amerikai Egyesült Államokkal is és tovább folytatta feladatát, miután az utóbbi kivonult Líbiából.

Líbiának nincsenek jelentős lépései a nem állami szereplők akadályoztatására, ám annyit tesz, hogy bűncselekménynek minősít minden fellépést, ami a nemzetbiztonságot fenyegeti. Ebbe a körbe tartozik a terrorizmus, annak promotálása, valamint az ezzel kapcsolatos pénzügyi cselekmények. Annak ellenére, hogy a GNA felvenné a harcot a terrorizmus ellen, a nem megfelelő irányítás és a szűk földrajzi hatáskör miatt nem tud sikerrel járni, mivel csak azon a területen tud bármiféle nyomást gyakorolni, ami felett van irányítása is. Líbia az Európához való közelsége miatt mindig is nagy szerepet fog játszani a terrorista cselekmények során. A választások megtartása talán az első lépését jelenthetné a líbiai helyzet stabilizálásának.

Írta: Takács Anna

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A közösségi média használatának kockázatai

0
A közösségi média a digitalizáció és az információs társadalom korszakában megkerülhetetlen tényezővé vált a XXI. században világszerte. A közösségi oldalak-mint például Facebook, Instagram, Twitter stb.- népszerűsége a 2000-es évek elejétől napjainkig permanens módon növekedett a társadalmakban.

Ennek oka egyrészt, hogy manapság a legtöbben rendelkeznek valamilyen digitális eszközzel- például laptop, okostelefon, tablet stb.- melyek alkalmasak a közösségi média elérésére és annak használatára. Másrészt ezek a platformok olyan lehetőségeket, opciókat kínálnak, mint például videochatelés, telefonhívás, mely funkciókat az emberek a munkahelyükön és a magánéletükben egyaránt könnyedén használhatják. A közösségi média által kapcsolatba léphetünk ismerőseinkkel, barátainkkal, családtagjainkkal, képeket posztolhatunk magunkról, kifejezhetjük véleményünket különböző témákban komment formájában, online csoportokhoz csatlakozhatunk vagy akár mi magunk is létrehozhatunk ilyen jellegű közösséget. A szakirodalmakban nem találkozni két egyforma definícióval a közösségi média meghatározására, melyre a kutatók, szakemberek különböző megnevezéssel hivatkoznak. A teljesség igénye nélkül hivatkoznak rá alternatív média, radikális média, közösségi média, állampolgári média, szabad média, független média, civil média, csináld-magad média, nem nyereségérdekelt média, aktivista média, harmadik típusú média, gerilla média, nyílt média, nonprofit média, illegális média, kalóz média, etnikai média, nem fősodorbeli média elnevezésekkel.

A közösségi oldalak használatához nem feltétlenül szükséges nagyobb szintű informatikai ismeret, átlagos felhasználói tudás elegendő hozzá. A közösségi média használata legtöbbször teljesen ingyenesen igénybe vehető, csak bizonyos funkciókért szükséges fizetni. Napjainkban a legnépszerűbb és a legtöbb felhasználóval rendelkező közösségi platform a Facebook, melyet közel 3 milliárdan használnak. Sokan a közösségi médiát a Facebookkal teszik egyenlővé, mivel ez a világon a legelterjedtebb, legnépszerűbb közösségi oldal, amely természetesen nem fedi a valóságot. A közösségi médián belül megkülönböztethetünk általános, szakmai és speciális közösségi oldalakat. Általános közösségi oldal például a Facebook, Instagram, Twitter. Szakmai közösségi oldalnak tekinthető a LinkedIn, ResearchGate vagy a Google Groups. Speciális közösségi oldal pedig a SecondLife, Active Worlds, There vagy az Open Simulator.

Közösségi média mentális hatásai

A közösségi média használatának jó vagy rossz hatásait nagyon nehéz meghatározni annak összetettsége miatt. Fontos megjegyezni, hogy a közösségi média megjelenése tovább mélyítette a digitális szakadékot a generációk között, mivel az új technológiát nagyrészt fiatalok használják.

  1. 1. ábra Legnépszerűbb közösségi média platformok 2021 januárjában (saját szerkesztés, Forrás: We are social)

Egyértelműen tapasztalható jelenség, hogy azok, akik a közösségi média korszakában születtek sokkal többet kommunikálnak az online térben, mint személyes formában. Ennek a folyamatnak azonban számos lélektani és mentális hatása lehet, melyek befolyásolhatják a felhasználók mindennapjait. A közösségi média használata a többi embernek való megfelelési kényszer következtében ronthatja az önértékelést, önképet, testképzavart okozhat, mely lelki betegséghez, depresszióhoz vezethet.

A 18-70 éves Facebook felhasználók esetében felfedték, hogy minél több időt tölt el valaki a közösségi oldalakon, annál magasabb a stressz-szintje és annál rosszabb az életminősége.

  1. 2. ábra Közösségi média felhasználóinak megoszlása kor és nem szerint 2021 januárjában (saját szerkesztés, Forrás: We are social)

Labrague 2014-es tanulmányában azzal érvelt, hogy ha valaki sok időt tölt közösségi oldalakon, nagyobb valószínűséggel találkozik negatív megjegyzésekkel, hírekkel, melyek negatív érzelmi állapotot válthatnak ki a felhasználók esetében. Továbbá a túlzott közösségi média használat korlátozhatja a szocializációs időt, személyes interakciókat, melyek a felhasználó mentális egészségét negatívan befolyásolhatják (például: elmagányosodás, szorongás). Fontos leszögezni, hogy a különböző mentális betegségek kialakulásához nem önmagában a közösségi oldalalak használata, hanem ezen platformok felhasználásának módja járulhat hozzá. Az elmúlt 20 évben az öngyilkosságok száma drasztikus mértékben növekedett, különösen az USA-ban a fiatalok és serdülő korúak körében a közösségi média megjelenése után. Egy 2011-es tanulmány ismertette azt a tényt, hogy azon gyerekek körében, akik több időt töltenek a közösségi oldalakon, nagyobb számban volt tapasztalható a különböző mentális egészségügyi problémák megléte és azok kialakulása. Ilyen mentális probléma volt az agresszív viselkedés, rémálmok, alvászavar.

Komoly probléma továbbá az internetfüggőség jelensége is, mely olyan méreteket ölthet, hogy az már hatással van a felhasználó munkavégzésére, iskolai vagy társadalmi működésére és egészségére. A közösségi média függőség az internetfüggőség egy részhalmazát jelenti, vagyis az internetfüggőség tágabban értelmezett fogalom. A széles körben elterjedt közösségi oldalakon (Facebook, Instagram) a jelenség egyre nagyobb problémát jelent. A társadalmi következmények megértése érdekében fontos tisztázni, hogy pontosan mi is okozza a függőséget. Korábbi kutatások szerint a társadalmi, pszichológiai és biológiai tényezők, valamint a közösségi média tartalma okozza a függőség kialakulását, mivel sok felhasználó számára a közösségi oldalak jelentik a menekülőutat a mindennapi stressztől és a valóságtól.

Közösségi média használatának leggyakrabban előforduló veszélyei

A XXI. században a technológiai fejlődés következtében sokféleképpen létesíthető kapcsolattartás, kommunikáció, azonban ennek is megvannak a maga kockázatai, veszélyei. A közösségi média szempontjából az egyik, ha nem a legnagyobb probléma a túlzott információmegosztás. Ez azt jelenti, hogy a felhasználó túl sok adatot oszt meg másokkal, mely számos szempontból súlyos következményekkel járhat. Például, ha megosztjuk minden bizalmas adatunkat (lakóhely, munkahely), akkor különböző célokból (politikai, gazdasági, titkosszolgálati) bárki felhasználhatja ezeket az információkat, melynek következtében könnyedén kiismerhetővé, sebezhetővé válhatunk.

A közösségi média kiváló színtér az információk gyűjtésére, ellopására, melyet a csalók és bűnözők egyaránt alkalmaznak. A közösségi média használatával összefüggésben előforduló veszély az internetes zaklatás kérdésköre. Az interneten keresztül történő zaklatás jellemzőiben nagyrészt megegyezik a hagyományos zaklatással. Az internetes zaklatásnak két fajtáját különböztethetjük meg: közvetlen vagy közvetett módon történő zaklatás. Közvetlen zaklatás esetében az egyoldalú interakció az áldozat felé irányul, míg közvetett zaklatás esetében más személyeken keresztül történik a kapcsolatfelvétel. A közösségi média használatának módja egyénenként különböző, ezért az internetes zaklatás hatása is eltérő lehet a felhasználók körében.

A közösségi média használatából származó leggyakoribb veszélyek vonatkozásában megkerülhetetlen a social engineering, mely az emberi tényező befolyásolására épülő támadási formát jelent. Ennek a támadási módszernek az alkalmazásával a támadók a gyanútlan célszemély manipulálásával igyekeznek hozzáférni egy védett rendszerhez. A social engineeringen belül megkülönböztethetünk humán és IT alapú támadásokat. Az IT alapú támadásoknál fontos megemlíteni az adathalászatot (phishing), mely malwarek segítségével nyújt lehetőséget a támadónak a különböző alkalmazásengedélyek megszerzésére. A humán alapú támadások esetében a jelszavak kitalálásán, feltörésén túlmenően az információgyűjtésnek is fontos szerepe van, melyre kiválóan alkalmas a közösségi média. Ha valaki régebb óta rendelkezik közösségi média profillal, illetve kevésbe figyel a biztonsági beállításokra, könnyebben tudnak róla használható információkat gyűjteni. Egy social engineering támadás röviden úgy néz ki, hogy a támadó kitalál egy történetet (legendát) és egy hamis profillal a célszemély közelébe férkőzik. A kapcsolatfelvétel és a bizalom kiépítése után eljuttat az áldozathoz egy malwaret (ppt, képeslap stb. formájában), amivel annak megnyitásával vagy feltelepítésével további információkhoz férhet hozzá.

A közösségi média használatával kapcsolatban nem hagyhatjuk figyelmen kívül az adatvédelemmel kapcsolatban felmerült problémákat. Az adatvédelmi aggályok azt jelentik, hogy a felhasználó úgy érzi, fennáll a lehetősége annak, hogy visszaélnek személyes adataival, vagy sérülni fog a magánélete. A közösségi médiával kapcsolatban mindig felmerülnek a felhasználók adataival kapcsolatos adatvédelmi kérdések. Ezt a legkönnyebb módon úgy lehet kivédeni, hogy csak azokat az információkat adjuk meg magunkról, melyek feltétlenül szükségesek. Ennek következtében kevésbe kell tartanunk attól, hogy olyan információk kerülnek ki a közösségi oldalunkról, melyek érzékenyen érintenek bennünket. További megoldást jelenthet a jövőben a közösségi oldalakat birtokló cégek számára egy egységes adatvédelmi irányelv kidolgozása nemzetközi szinten, mely tartalmazza azokat az adatvédelmi előírásokat, szabályokat, melyet minden techvállalatnak kötelezően alkalmaznia kell.

A közösségi média megjelenésével megsokszorozódtak és elterjedtek az álhírek (fake news). Az online médiában tapasztalatlan emberek számára nehéz megkülönböztetni a valós híreket az álhírektől. Ebből következően azokban a felhasználókban, akik nem tudnak különbséget tenni a megjelenő hírek valódisága között, az álhírek hamis elvárásokat kelthetnek, negatív irányba befolyásolhatják őket, melyek veszélyeztethetik a társadalmak működését. Az álhírek irányulhatnak személyek, szervezetek vagy akár állam ellen is. Manapság a dezinformáció és dezinformálás fellegváraként Oroszországot szokták megjelölni: Ilyen jellegű akcióra kiváló példa a 2016-os amerikai elnökválasztás, melybe be nem bizonyított tényként Oroszország is beavatkozott, többek között dezinformáció terjesztésével.

Közösségi média és kiberfenyegetettségek

A közösségi média használatával összefüggésben nem mehetünk el szó nélkül a kibertérben jelenlévő fenyegetettségek mellett. Először is fontos tisztázni, mit is értünk pontosan kibertér alatt. A kibertér definícióját nehéz meghatározni, mivel a kutatásokban különböző formában van meghatározva, de talán a legpontosabb definíciója a következő: a felhasználók, eszközök, szoftverek, folyamatok, tárolt vagy átvitel alatt lévő információk, szolgáltatások és rendszerek gyűjtőfogalma, amelyek közvetlenül vagy közvetett módon számítógép-hálózathoz vannak kapcsolva. A szakirodalom a kiberfenyegetettségeket négy nagy csoportra osztja, viszont a kiberterrorizmus (melyet a hacktivizmussal egyként kezelnek) megjelenésével a kategóriák száma tovább bővülhet majd a jövőben. Beszélhetünk kiberbűnözésről (cyber crime), kiberkémkedésről (cyber espionage), hacktivizmusról és kiberhadviselésről (cyber warfare).

  1. 3. ábra Kiberfenyegetettségek alakulása 2021 szeptemberében (saját szerkesztés, Forrás: Hackmageddon)

A kiberbűnözés röviden olyan illegális cselekmények összességét jelenti, mely a támadó számára anyagi haszonnal kecsegtet. A hacktivizmus és kiberterrorizmus, habár fogalmilag eltérő tevékenységet jelent, számos közös jellemvonással bír: mindkettő vonatkozásában kisebb létszámú, decentralizált csoportok által elkövetett műveletekről beszélhetünk, melynek elsődleges célja a médiafigyelem megszerzése, ezen keresztül pedig ideológiájuk, hitvallásuk terjesztése. A kiberkémkedés vonatkozásában a legfontosabb cél az állami vagy nem állami szereplők által működtetett információs rendszerekben tárolt adatok, információk megszerzése. A kiberhadviselés pedig olyan tevékenységet jelöl, mely az államok közötti konfliktusokban jelenik meg, mely esetben a szembenálló felek informatikai eszközök, technológiák alkalmazásával támogatják akár a konvencionális hadviselés, akár az önálló tevékenységeik működését.

A közösségi média használatával kapcsolatban akkor beszélhetünk kiberfenyegetettségről, ha konkrétan az állami közszektor és szervei ellen irányul valamilyen formában elkövetett támadás, mely esetben fontos szerepet játszott a közösségi oldalakon történő jelenlét. A közösségi média megjelenésével rendkívüli módon felértékelődött és megerősödött a nyílt forrású hírszerzés jelentősége (Open Source Intelligence-OSINT). A nyílt forrású hírszerzés röviden olyan hírszerzési formaként határozható meg, mely esetében az információszerzés legális eszközökkel, mindenki számára elérhető (publicly available) forrásból történik. Ez az információszerzési forma a különböző titkosszolgálati szervek által gyakran alkalmazott módszer az adott személy, szervezet felderítésére. A közösségi média a terrorszervezetek számára is új lehetőségeket, perspektívákat nyitott, mivel ezeken az oldalakon tudnak tagokat toborozni, propagandájukat terjeszteni. A közösségi oldalakon sok esetben megtalálható szinte minden információ a felhasználóról a teljesség igénye nélkül: fotó, társadalombiztosítási szám (vagy annak egy része), teljes név, születési dátum, tanulmány, munkahely, munkacím és telefonszám, családi képek, gyermekek és családtagok neve, az egyén otthoni címe és telefonszáma, rendszeresen látogatott, kedvelt helyei, jövőben tervezett kirándulások, nyaralások dátumai és részletei. Ezen információkat pedig teljesen önként közöljük magunkról, amelyek sok esetben súlyos kockázatot hordozhatnak magukban. Egy kibertámadás esetében például a kiberbűnöző számára tudva a pontos munkahelyünket, munkatársnak álcázva magát megtudhat fontos információkat vagy olyan tranzakciót kérhet, mellyel anyagi kárt okozhat a felhasználó számára.

A közösségi médiára jellemző, hogy az ott megjelenő tartalom folyamatosan változik a felhasználóknak köszönhetően. A közösségi média megjelenésével megjelent és elterjedt a különböző rosszindulatú szoftverek (malwarek) használata. Ebbe a kategóriába sorolhatóak a vírusok, férgek (worm), kémprogramok (spyware), agresszív reklámprogramok (adware), a rendszerben észrevétlenül megbúvó, egy támadónak kiemelt jogokat biztosító eszközök (rootkit), és a globális méreteket öltő zsarolóvírusok (ransomware). A közösségi média vonatkozásában a legtöbb esetben a felhasználó tudtán kívül küldi el ismerőseinek a sok esetben rövidített URL-be bujtatott káros szoftvert, mely következtében más felhasználónak akaratán kívül okoz károkat.

Összességében megállapítható, hogy a közösségi média annak minden pozitív tulajdonságával együtt számos kockázatot hordoz magában. Ezen veszélyek megakadályozására, megelőzésére megoldást jelenthet a felhasználók biztonságtudatosságának erősítése, valamint az alapszintű digitális műveltség elősegítése. Szervezetek esetében az iránymutatások, politikák, biztonsági szabályzat kidolgozása segítheti a kockázatok kialakulásának elkerülését. Biztosak lehetünk abban, hogy a közösségi média szerepe tovább fog erősödni a társadalmakban, ezért ezek a kockázatok még inkább aktuálisak lesznek a jövőre nézve.

 

Irodalomjegyzék:

  • Kovács L. (2018). A kibertér védelme. Dialog Campus Kiadó
  • Sasvári P. (2020). Informatikai rendszerek a közszolgálatban I. Dialog Campus Kiadó

Írta: Ésik Béla

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A 2021-es puccssorozat és ami mögötte áll

0
2021-ben négy sikeres puccs és ugyanennyi erre irányuló kísérlet történt a világban. Ez a szám kiemelkedően magas, hiszen utoljára 2015-ben történt háromnál több eset, a XXI. század pedig még nem látott ilyen mértékben „produktív” évet. Cikkemben megkísérlem felderíteni az államcsínyek mögött meghúzódó összefüggéseket, valamint kideríteni, mi okozza ezt a kiugróan magas számot, emellett megfejteni egy sikeres puccs titkát.

Mi is a puccs egészen pontosan?

Egy puccs vagy más néven államcsíny során többnyire egy kis csoport ragadja magához egy állam irányítását az addigi, akár demokratikus, akár autoriter kormánytól. A puccsok többsége erőszakos és gyorsan végbemenő. Bár eredményük hasonló lehet, egy államcsíny sok ponton különbözik egy forradalomtól. Amíg egy forradalom viszonylag lassan ér el nagy változást a politikai rendszerben, alulról építkezve, addig egy puccs során hirtelen megy végbe a hatalomváltás és nem történnek alapvető változások a különböző alrendszerekben, a vezetők személye viszont módosul, az előző kormányt rendszerint letartóztatják. Elhanyagolhatatlan különbség még, hogy egy forradalom tömegeket mozgat meg, míg a puccsok akár néhány ember részvételével is történhetnek. A puccs kivitelezői általában befolyásos személyek, akik valamilyen szinten hatalmat gyakorolnak az adott állam fegyveres erőszakszervezetei felett.

Összességében egy puccsnak három fő ismertetőjegye van: (1) a kivitelezők az adott kormány valamilyen szintű tagjai, főként katonák; (2) a cselekmény célpontja a regnáló vezető és (3) a módszer, amelyet alkalmaznak jog- és/vagy alkotmányellenes.

Indító megjegyzések

A jelen írásban vizsgált négy ország, Mianmar, Mali, Guinea és Szudán mind jelentős belső feszültségekkel küzdenek. A Fund for Peace által számított és rangsorolt Fragile States Index különböző mutatók alapján határozza meg, hogy egy állam mennyire törékeny (instabil), azaz milyen szinten van veszélyben az adott ország szuverenitása (milyen mértékben tudja érvényesíteni a központi kormány a szuverenitását az országon belül). A mutató annál kedvezőbb, minél alacsonyabb, tehát a rangsor élén a leginkább veszélyeztetett politikai entitások szerepelnek. A négy tárgyalt állam mindegyike az első huszonöt helyezés valamelyikén foglal helyet, Szudán az első tízbe is befért a 2020-as indexe alapján.

A puccsok kérdése átmenetet képez több buzani biztonsági szektor között, ugyanis a katonai, a politikai, a gazdasági és a társadalmi szektort is érinti, hatásai más területeken is érezhetők.

Csádban is történt hatalomátvétel, amely során katonai vezető ragadta magához a kormányzás jogát, ez azonban nem klasszikus katonai puccs, mivel az elnök halálát követő káoszt használta ki a preparátor (puccsista).

Sikeres puccsok

Mianmar

Az időrend tartása végett a mianmari katonai puccsal érdemes kezdeni, amely február elsején történt. Természetesen voltak előjelei az eseményeknek, a feszültség szintje folyamatosan emelkedett a tavaly novemberi választások óta. Január 26-án a Tatmadaw (Mianmar hadereje) egyik magas rangú vezetője úgy nyilatkozott, hogy sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja a puccs előkészületeiről szóló híreket. A hektikus alaphelyzetet egy vélt választási csalás eredményezte.

Mianmar kormányzásában nagyon erős szerepet játszik a Tatmadaw, aminek történelmi okai vannak. A délkelet-ázsiai ország 1948-ban vált függetlenné, 1962-ben pedig katonai puccs keretei között vette át az államigazgatást a haderő vezetése. 2011-ig egy rövid szünettel lényegében katonai junta vezetése alatt működött az államszövetség. 2011 óta valamilyen szinten érvényesült a demokrácia, de a parlamenti helyek 25%-a továbbra is a tábornokokat illette meg, illetve egyes fontos pozíciókba is a Tatmadaw delegált politikusokat.

2020 novemberében választásokat tartottak a délkelet-ázsiai országban, ahol a Nemzeti Liga a Demokráciáért (a továbbiakban: NLD) aratott elsöprő győzelmet, a béke Nobel-díjas Aung Szan Szu Kji vezetésével. Az új kormány alakuló ülését január végére tervezték, de a feszült helyzet miatt azt elhalasztani kényszerültek, a tervek szerint február elsejére. A miniszterek beiktatása végül nem valósulhatott meg, mivel a puccs előbb fejeződött be.

Az események a reggeli órákban indultak. Kezdetben a hadsereg blokád alá vette a fővárost, Nepidja-t. Csak ellenőrzőpontokon keresztül volt lehetséges a város elhagyása, valamint a területére való belépés. Az állami televízió és rádióadók sugárzását leállították, a főváros telefonvonalai nem működtek, illetve az internet-hozzáférést is korlátozták. A bankrendszer működését is felfüggesztette a kommunikációs csatornák zavarása. A leendő kormány tagjait (körülbelül 300 fő) letartóztatták és egy fővárosi kormányzati ingatlanba szállították. Házi őrizetbe került a 2007-es sáfrány felkelés néhány vezetője is, akik főként buddhista szerzetesek, valamint az 1988-as 8888 felkelésben kiemelt szerepet vállaló személyek is őrizetbe kerültek.

Érdekes adalék, hogy egy helyi jógaoktató és edző éppen egy videót rögzített a puccs idején, a háttérben pedig láthatók a katonai járművek. A felvétel nagyon gyorsan elterjedt az interneten, rengeteg reakciót kiváltva.

Az Tatmadaw egyik első intézkedése a különleges jogrend bevezetése volt, amelyet egy évre hirdettek meg. Az alkotmány értelmében az ország új elnöke a hadsereg legmagasabb rangú tábornoka, főparancsnoka, Min Aung Hlaing lett. Hlaing tábornok igyekezett legitimizálni az államcsínyt, azt állította, hogy a hadsereg a nép oldalán áll és „igaz és fegyelmezett” demokrácia kiépítésén dolgozik. Hlaing ezen túlmenően elsőszámú bűnbakként a Választási Bizottságot jelölte meg, mivel állítása szerint nem voltak képesek lebonyolítani egy tisztességes, szabálytalanságoktól mentes választást, így a demokrácia védelme érdekében katonai intervenció vált szükségessé. A Tatmadaw egyébként az alkotmány két cikkére (417. és 418.) is hivatkozott, mint a hatalomátvételt legitimáló jogi tényező.

Február 3-án a választáson győzedelmeskedő párt két legfontosabb vezetőjét, a már említett Aung Szan Szu Kji államtanácsost és Win Mynt elnököt különböző vádak alá helyezték és két hétig ismeretlen helyen tartották fogva. Mindkettejük ellen a COVID-19 világjárvány megfékezése érdekében hozott rendelkezések megszegése volt az elsődleges kifogás, Szu Kji ezen felül a kommunikációs törvények áthágásáért is felelni kényszerült, mivel biztonsági személyzete számára olyan rádiókommunikációs eszközöket importált, amelyek használatát különleges engedélyekhez kötik a mianmari jogszabályok. Az eljárás kiemelten fontos pontja a puccsnak, ugyanis ezzel az új sztratokratikus vezetés időt nyert hatalma megszilárdításához. A kül- és belföldi média egyes olyan szereplőit is vádak alá helyezték, akik valamilyen formában ártani tudtak volna a katonai juntának. Közülük a legismertebb a Frontier Myanmar főszerkesztője, Danny Fenster. Az ő pere november elején ért véget, 11 éves börtönbüntetésre ítélték a bevándorlási törvények megsértése miatt, ám Jonathan Head szakértő szerint a vádak alaptalanok.

A puccs nemzetközi fogadtatása kevésbé meglepő módon kifejezetten negatív volt. Az USA részéről Joe Biden a hatalomátvétel azonnali visszavonását követelte, hangsúlyozva, hogy az Egyesült Államok támogatja Burma népét a demokráciáért és szabadságért való küzdelemben, valamint kilátásba helyezte a korábbi szankciók visszaállítását. Az ENSZ a letartóztatott politikusok szabadon engedését sürgette, Antonio Guterres főtitkár kiemelte, hogy a népnek a megválasztott vezetőkre van szüksége. Ausztrália és India kormányai is rosszallásukat fejezték ki, hasonlóan Japán és Szingapúr vezetéshez. Utóbbi a békés megoldás mellett is állást foglalt, arra kérte a feleket, hogy igyekezzenek fegyverek nélkül lezárni a konfliktust.

A lakosság sem fogadta tárt karokkal a sztratokráciát. Tömegek vonultak az utcákra, amelyre válaszul a katonai junta kijárási tilalmat és gyülekezési korlátozást vezetett be. A rendfenntartók vízágyúkat, könnygázt, éles és gumilövedékeket is bevetettek. Március 27-e volt az egyik legvéresebb nap az államcsíny óta, aznap több mint 100-an veszették életüket.
Szeptember 4-i adatok szerint február óta addigra 1 046 ember esett áldozatul, köztük rengeteg nő és gyermek, 6 230 mianmarit tartóztattak le, közülük 5 000-et (82 százalék) ismeretlen helyen tartanak fogva. Szintén ezen forrás szerint 234 esetben ítéletet is hoztak, amelyek közül 65 halálos ítélet volt.

A puccs valós motivációi máig ismeretlenek, csak találgatások vannak. A Tatmadaw hivatalos álláspontja szerint a már említett választási csalás fenyegette az ország szuverenitását. A haderő szerint közel 9 millió anomália fedezhető fel a szavazók listájában, ám a választási bizottság elutasította a vádakat, mivel nem találtak bizonyítékot. Több szakértő egybehangzó véleménye szerint a központi politikai szerep megtartása volt az államcsíny célja. A mianmari Nemzeti Védelmi Szolgálati törvény  előírja, hogy a haderő főparancsnokának 65 éves korában vissza kell vonulnia. Hlaing tábornok júliusban érte el ezt a kort, mivel azonban a puccsot követően már nem csupán főparancsnok volt, hanem elnök is, így nem kellett elhagynia tisztségeit. Ez azért fontos, mivel Mianmar alkotmánya a civil vezetés jogkörébe utalja az új főparancsnok kinevezését, a Nemzeti Védelmi és Biztonsági Tanáccsal konzultálva. Ez hatalmas lehetőség egy, a reformokat támogató főparancsnok kinevezésére, ami a haderő politikai pozícióit nagymértékben ronthatná. Hlaing abban az esetben, ha elveszítette volna vezető pozícióját számos háborús és emberiesség elleni bűncselekményért vált volna felelősségre vonhatóvá. A Justice for Myanmar aktivistacsoport mutatott rá az esetleges anyagi vonzatokra. Rávilágítottak, hogy a tábornok és egyes családtagjai vezetik és birtokolják Mianmar két legnagyobb katonai konglomerátumát és ezeknél a holding jellegű cégeknél nem ritkák az olyan üzleti lépések, amelyeknek haszna közvetlenül a családhoz folyik be. Hlaing ezen pozícióit is veszélyeztetette volna, ha le kell mondania főparancsnoki tisztségéről. Olyan híresztelések is felröppentek, hogy a tábornok többször próbált egyeztetni az NLD-el, hogy politikai szerepköröket tölthessen be, mivel túlzottan fiatalnak érezte magát a visszavonuláshoz.

Más haderőkkel való összehasonlításban a Tatmadaw kiemelten erős politikai szereplőnek számít Mianmarban. A 2008-as alkotmány értelmében a 440 parlamenti képviselői hely egynegyede a hadsereget illeti meg. Ezen felül az alaptörvény olyan szervezeti struktúrát is biztosít a Tatmadawnak, amelyben az csak a Nemzeti Védelmi és Biztonsági Tanácsnak van alárendelve, sem a bel-, sem a külügyminiszter nem gyakorol felette semmilyen befolyást, valamint nincs kötelezve a civil átláthatóság biztosítására sem. Az előbb felsorolt tisztségekbe a haderő delegál tisztségviselőket.

Egyes szakértők szerint a Tatmadaw az elmúlt évtizedekben egyfajta sajátos gondviselő szerepben volt jelen a politikában. A civil és katonai vezetés közti kapcsolat azonban nem volt felhőtlen, mert a korábbi junta-időszakból tanulva a választott kormány igyekezett eltávolítani a katonákat a hatalomtól. A két fél 2018 óta nem is ült le tárgyalni, amelynek oka az előbbiekben keresendő. Lényegében tartottak attól, hogy a tábornok veszélyhelyzet kihirdetését erőszakolná ki, amely jogi úton ismét a hadsereg kezébe adta volna a vezetést. A Tatmadaw szintén igyekezett ott keresztbe tenni a civil vezetésnek, ahol csak tudott, például a rohingya-válságot is úgy rendezték el, hogy az rossz fényt vessen az államtanácsosra.

Mali

Időrendben a második 2021-es puccs Maliban történt május 24-én. Mianmarhoz hasonlóan a kelet-afrikai ország sem történelme első puccsán ment keresztül. Az utóbbi tíz évben a 2021. májusi eset volt a harmadik államcsíny, amely alig kilenc hónappal követte az előzőt, ráadásul ugyanaz a katonai vezető, Assimi Goïta ezredes áll a két hatalomátvétel mögött.

Mali régóta jelentős belső feszültségekkel küzd, amelyekre a korábbi kormányoknak nem sikerült választ találniuk. 2020-ban jelentős polgári elégedetlenség is felütötte a fejét, sorozatos tüntetések zajlottak, amelyek végül a legutóbbi puccshoz vezettek. A hatalomátvétel befejeztével 18 hónapos átmeneti időszakot hirdettek, amely egy viszonylag demokratikus átmeneti kormány felállását is jelentette. Azonban miután kiderült, hogy a hadsereg két fontos vezetőjét eltávolítanák pozícióikból, Goïta ezredes, aki ekkor alelnökként is tevékenykedett ismét akcióba lendült és az állam-, illetve a kormányfőt letartóztatva és lemondatva ismét kezébe vette az irányítást. A hivatalos álláspont szerint a konzultáció elmaradása vezetett a drasztikus lépéshez.  Érdekesség, hogy a két vezető politikust a Kati mellett található katonai támaszpontra szállították, amely bázis az ország történetének eddigi összes államcsínyében kiemelt szerepet játszott.  Május 28-án Goïta megkapta az ideiglenes elnök jogkörét, amelyet Mali alkotmánybírósága ruházott rá. A hektikus helyzet kialakulásában egyébként prominens szerepet játszott egy ellenzéki párt, a M5 Mozgalom, akik fennhangon ellenkeztek az ideiglenes kormány minden lépése ellen, rendszeresen tüntettek és tiltakoztak. A 2020-as puccs során is volt jelentősége tevékenységüknek, ám 2021-ben néhány tagjuk tisztségeket is kapott.

Mali esetében jóval egyszerűbb indokokról beszélhetünk, mint Mianmar és Hlaing tábornok ügyében. A már említett két magas rangú katonatiszt elmozdítása a miniszteri pozícióikból azt az érzést kelthette, hogy az átmeneti kormány új, a haderő tagjaitól mentes vezetés felállítására törekszik, amelyet bizonyos szempontból érthető okokból a junta nem engedhetett.

A kialakult helyzetet több szakértő is értékelte. Jean-Herve Jezequel szerint a sorozatos krízisek azt mutatják, hogy Maliban hiányzik egy erős koalíció, amely véghez tudná vinni az évek óta tolódó demokratikus átmenetet. Véleménye szerint kifejezetten aggasztó, hogy mindezen traumák ellenére sem sikerült eldönteni, hogy melyik politikai erő a leginkább alkalmas a politika megreformálására. Egy helyi értelmiségi, Moussa Kondo a választások fontosságát hangsúlyozta, álláspontja szerint olyan méltányos megoldásnak kell születnie, amely minden mali lakos számára elfogadható.

Az államcsínyt a nemzetközi közösség kevésbé meglepő módon nem üdvözölte. A Nyugat-Afrikai Államok Kereskedelmi Közössége (Economic Community of West African States, a továbbiakban: ECOWAS) és az Afrikai Unió (a továbbiakban: AU) a 2020-as puccs után felfüggesztette Mali tagságát és szankciókkal sújtotta az országot. A 2021-es hatalomátvétel után némileg más taktikát választottak, igyekezték tárgyalásra hívni a katonai vezetést, illetve nyomatékosan kijelentették, hogy jogellenesnek tartják a hatalomátvételt. Egyes szakértők úgy vélik, Mali esetében a szankciók (például határok lezárása, kereskedelem felfüggesztése) nem képesek nyomást helyezni a katonai vezetésre, ugyanis a sajátos geopolitikai helyzet következtében a határok porózusak, teljes lezárásuk kifejezetten nagy megerőltetést jelent, így a gazdaság kívülről nem állítható le. Az ECOWAS lépései azonban arra kiválóak, hogy ellenszenvet váltsanak ki a szervezettel szemben a lakosságban. A térségben csapatokat állomásoztató Franciaország részéről Macron elnök elfogadhatatlannak titulálta Goïta lépését, valamint szankciókat helyezett kilátásba.
Az USA a mali haderőnek nyújtott, az ország északi területein garázdálkodó fegyveresek begyűjtését célzó támogatását azonnali hatállyal felfüggesztette a hatalomátvételt követő második napon. Washington szankciókat is kilátásba helyezett a puccs kivitelezői ellen.

A lakosságot sem örvendezette meg az újabb puccs ténye. Tüntetések, sztrájkok, valamint polgári engedetlenség bontakozott ki. Szeptember eleji adatok szerint a tüntetők és rendvédelmi erők közti összecsapásokban összesen 23-an vesztették életüket.

Mali politikai gyengesége természetesen hatással van a régió biztonságára is. Az ECOWAS alapelvei szerint az államcsínyek nem kívánatosak, mivel végrehajtásuk károkat okoz a törvénykezésben és a végrehajtásban. Ugyanakkor a szervezet gyenge válasza bátorító tényező lehet a térség hatalomátvételt tervező katonai vezetőinek. Utóbbi végső soron azt eredményezné, hogy elszaporodnak a pária államok Nyugat-Afrikában. Azt, hogy ez nem csupán feltételezés jól mutatja a Nigerben történt puccskísérlet is.
A Száhel-övezet biztonságára nézve is jelentős veszélyeket hordoz a mali szituáció. A kialakult hatalmi vákuumot kihasználhatják olyan dzsihádista milíciák, amelyek erős kötelékekkel rendelkeznek nagyobb szervezetekhez, mint például az Iszlám Állam. Utóbbi azért veszélyes, mert Mali egyike a legfontosabb erőknek a dzsiháddal folytatott harcban.

A civil-katonai kapcsolatok terén Nyugat-Afrika egy kifejezetten érdekes szubkomplexum. A magas szintű fenyegetettség és az államok törékenysége miatt a biztonsági erők kiemelt szerepet játszanak a politikában, szerepüket tovább erősítik a térségben jelenlévő külföldi kiképzők. Maliban jellemző, hogy a magas rangú katonák politikai tisztségeket töltenek be. Utóbbi a politika militarizálódást is mutatja, amelyet hasonlóan kiválóan jelez az állam történetében szereplő számos puccs.

Guinea

Mali délnyugati szomszédjában, a Guineai Köztársaságban 2021. szeptember 5-én történt erőszakos hatalomátvétel. Mamadi Doumbouya ezredes, a helyi különleges műveleti parancsnokság főparancsnoka utasítására különleges műveleti egységek rohanták le az elnöki palotát, erőszakkal elmozdítva Alpha Condé elnököt az ország éléről. Az ostromnak több halálos áldozata is volt. Említésre méltó, hogy Condé nem egy alkalommal nyilatkozott úgy, hogy erős vezetőnek tartja magát, akit nem fenyeget a katonai puccs réme.

Doumbouya a hatalomátvétel bejelentésével együtt feloszlatta a parlamentet, lezárta az országhatárokat (24 órával később ezeket ismét megnyitották), az alkotmányt pedig eltörölte. Az államcsíny magyarázata az ezredes szerint a tarthatatlan gazdasági és társadalompolitikai szituáció, a köztársasági intézmények működésképtelensége, valamint az állampolgárokkal szembeni jogtiprás. A bejelentés szerint a Nemzeti Egyeztetési és Fejlesztési Bizottság lett az országot vezető szerv, amely lényegében katonai juntaként is értelmezhető. A mianmari retorikához hasonlóan itt is elhangzott, hogy a puccs a nép érdekét szolgálja. A parlament feloszlatásán túl az alacsonyabb szintű, helyi politikai vezetőket is katonatisztekkel váltották fel.

Nem sokkal a puccs előtt Guineában új alkotmányt fogadtak el, amely lehetővé tette, hogy Condé harmadszor is indulhasson a választásokon, amit 2020-ban meg is nyert, ám beiktatását hatalmas tüntetések övezték. 2010-es első megválasztása óta az elnököt számos vád érte, melyek szerint sorozatosan sértett meg emberi jogokat. Szakértők szerint Condé egyáltalán nem demokratikus elveket vallott és második ciklusa alatt egyre inkább autoriter jegyeket vett fel. A junta új alkotmányt ígért, továbbá a nép bevonását az alkotmányozási folyamatba, amelyet a helyi közvélemény üdvözölt. Doumbouya a néphez intézett televíziós beszédében az elnököt tette felelőssé az országot sújtó nyomorért és fejletlenségért. A junta igazságosabb bányászati politikát is ígért a nyersanyagokban gazdag országnak.

Érdekes különbség az eddig ismertetett esetekkel szemben, hogy Guineában a közvélemény kifejezetten örült a hatalomátvételnek. Órákkal azután, hogy végbementek a fővárosi jelenetek, tömegek vonultak az utcára és együtt ünnepelték a kormány bukását. Szakértők szerit a hosszú évekig tartó nyomor és elnyomás végét látták az államcsínyben. Ez nem meglepő annak fényében, hogy a puccsot követően némileg csökkent a belső feszültség az országban. Sidy Yansane újságíró és elemző szerint a felhőtlen öröm időszakos és a juntának hamar teljesítenie kell az ígéreteket népszerűsége konzerválásához. A fellelhető adatok szerint a puccs során három fegyveres vesztette életét, tüntetők és rendvédelmi erők közti összecsapás nem történt.

A nemzetközi közösség már kevésbé ítélte meg pozitívan a szeptemberi eseményeket. A puccsokkal szemben zéró toleranciát tanúsító ECOWAS és az AU felfüggesztették Guinea tagságát. Ennek ellenére a helyszínre látogató ECOWAS delegáció kifejezetten pozitívan nyilatkozott a látogatásáról, a juntát rendkívül együttműködő félként írta le.

Guinea a világ egyik legnagyobb bauxit kitermelője, így nem meglepő, hogy az érc ára ugrásszerűen emelkedett a puccs hatására és történelmi csúcsot ért el. Civil-katonai kapcsolatok tekintetében Guinea nagyban hasonlít Malira a régiós sajátosságok miatt. A törékenység ugyanúgy felértékelte a haderő szerepét a politikában, ahogyan a dzsihádista milíciák elleni harc is emeli a hadsereg érékét.

Szudán

2021 október 25-én újabb afrikai országban, Szudánban vette át a kormányzást a haderő vezetése. Abdel Fattah al-Burhan, egy magas rangú tiszt vezetésével letartóztatták Szudán elnökét Abdalla Hamdok-ot és teljes kabinetét, majd a guineai puccshoz hasonlóan televíziós adásban tudatták a néppel a hatalomátvétel tényét, a kormány feloszlatását és a veszélyhelyzet kihirdetését. A bejelentés szerint technokrata ideiglenes kormány volt hivatott vezetni az országot a 2023-as választásokig.
A kelet-afrikai ország nem mindennapi helyzetbe került, ugyanis szeptemberben, alig egy hónappal a sikeres puccs előtt egy meghiúsított kísérlet is történt. Az alaphelyzetet itt is feszültség jellemezte, a puccsot megelőző héten zajlottak, mind a civil, mind a katonai erők mellett, valamint az államcsínyben felkelő csoportok is segédkeztek.

Hasonlóan az eddig felsorolt elkövetőkhöz, al-Burhan is igyekezett tisztára mosni akcióját. Állítása szerint a hatalomátvétellel a polgárháború fenyegetését kívánta semlegesíteni. Szavai alapján a haderőnek nem maradt más lehetősége, mint letartóztatni azokat a politikusokat, akik a katonák ellen uszítottak. Szudáni aktivisták és jogászok szerint a puccs alkotmány- és jogellenes volt.

Szakértők szerint a valós motiváció egészen máshol keresendő. Ismert, hogy al-Burhan nem kevés alkalommal tett olyan lépéseket, amelyek a nemzetközi jog szabályaiba ütköznek, valamint az államcsíny nélkül elveszíthette volna az arany kereskedelme feletti irányítást, úgymint a költségvetés allokációjának lehetőségét.

A lakosság reakciója itt volt a legerősebb. Már a letartóztatások napján óriási demonstrációk zajlottak, amelyeket még nagyobb felvonulások kísértek a következő hónapban, valamint a polgári engedetlenség eszköze is bevetésre került. A hadsereg rendfenntartói éles lőszerekkel igyekeztek megzabolázni a tömeget, amely már az első napon 11 halálos áldozatot és legalább 140 sérültet eredményezett. Összesen nagyjából 80 ember vesztette életét az összecsapásokban.

A nemzetközi fogadtatás hasonlított a belföldire. A jelentősebb szereplők, mint az USA vagy az EU szankciókat vezettek be és leállítottak minden olyan segélyezési folyamatot, amelynek célja Szudán volt, valamint az ENSZ ülésrenden kívüli megbeszélést tartott az üggyel kapcsolatban. Voltak olyan országok is, amelyek meglehetősen leplezetlen reakciót adtak. Az AU azonnali hatállyal felfüggesztette Szudán tagságát még a puccs napján.

A szudáni sztratokrácia végül tiszavirág életűnek bizonyult, ugyanis 2021. november 21-én egy a katonai és polgári vezetés közötti megállapodással mindent visszaállítottak az államcsínyt megelőző állapotba.

A civil-katonai kapcsolatok Szudán esetén is sokat elárulnak az októberi puccs természetéről. A két erő kapcsolatát alapvetően a 2019-es alkotmánytervezet hivatott szabályozni, amely szerint a civil kontrolnak kellene érvényesülnie. A valóság azonban az, hogy Omar al-Basir 2019-es leköszönése óta a sereg vezetése igyekezett minél nagyobb mértékben befolyást gyakorolni a politika felett. Az utóbbi időben kifejezetten agresszívvá vált a tábornokok taktikája, amely végső soron a puccsot és a puccskísérletet okozta.

Puccskísérletek

Ahogy a bevezetőben is említettem, a sikeres hatalomátvételek mellet számos kísérlet is történt, amelyekről csak röviden, említés szintjén szólnék.

Februárban Örményország katonai vezetői szólították fel a miniszterelnököt lemondásra, erre válaszul a politikus katonai puccsal vádolta meg a tábornokokat, majd lemondott. Júniusban a miniszterelnök megnyerte a választásokat, így továbbra is ő vezeti az országot.
Márciusban Nigerben próbált hatalomra kerülni a katonai vezetés, azonban a kísérletet sikerült elhárítani.
Áprilisban Jordániában vették őrizetbe a királyi család néhány tagját puccs előkészületeinek vádjával. Az, hogy valóban készültek-e bármire, nem derült ki.
Egyes politikusok puccskísérletként hivatkoznak a januári egyesült államokbeli eseményekre is, ám az eddigi nyomozati anyagok alapján ez egyáltalán nem volt cél a Capitolium ostroma során.

Következtetések

Kutatásom során számos adatot és tényt ismertem meg, amelyek valamelyest választ adnak a cikk elején feltett kérdésekre.

A fentiek alapján egy sikeres puccsnak két elengedhetetlen összetevője van: a törékenység és a haderő kiemelt szerepe a politikában. Ha összehasonlítjuk azon országok Fragile States Indexét, ahol sikeres hatalomátvétel ment végbe, azokéval, ahol a folyamatot sikerült elfojtani, azt láthatjuk, hogy utóbbiak csoportja jóval erősebb kormányzással rendelkezik. Az is világos, hogy egy olyan államban, ahol a hadsereg eleve erős politikai szereplő, esetleg a civil kontroll nem érvényesül megfelelően, jóval könnyebb egy katonai puccs nyélbe ütése, mint egy polgári ellenőrzés alatt álló hadsereggel rendelkező országban. A kelet-afrikai szubkomplexumot vizsgálva nyilvánvalóvá válik, hogy a törékenység és az alulellenőrzött haderők ok-okozati összefüggésben is állhatnak.

Szintén Kelet-Afrikában figyelhető meg az a jelenség, amely magyarázatot adhat a 2021-ben tapasztalható kiugrásra. A fentiekben csak Mali esetében fordítottam kiemelt figyelmet a gyenge nemzetközi reakció és szankciórendszer hatásaira, ám az afrikai események zárt logikai láncot alkotnak. Miután Malira viszonylag hatástalan gazdasági és politikai szankciókkal próbált nyomást gyakorolni az ECOWAS és az AU, a katonai eszközök pedig érintetlenek maradtak, több, esetenként nemzetközi jogon alapuló bűncselekményekben érintett tábornok is lehetőséget látott az államcsínyben és mivel rendelkezésükre állt minden eszköz, nem tétlenkedtek. Mianmar ebből a szempontból egyedülálló.

Összegzés

Visszatekintve 2021 igen eseménydús év volt. Egyetlen év alatt négy állam katonai vezetői vették át a hatalmat országuk területe felett, illetve számos erre irányuló kísérlet is történt. Cikkemben igyekeztem olyan összefüggésekre rávilágítani, amelyek magyarázhatják ezt a kiugró értéket, mint például az államok törékenysége, a civil kontroll jelentősége vagy a nemzetközi fellépés hatásai. Jelenlegi ismereteink szerint nem jósolható meg, hogy jelenlegi tendencia fog-e folytatódni, illetve ha igen, meddig.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

 

 

 

 

Kiemelt témák

3,127 FACEBOOK