Kezdőlap Blog

Az iszlamizmus hatása a Levantei térségre

0
Címlapkép: Ronald Reagan (az USA 40. elnöke) és Gust Avrakotos (A CIA Dél-Ázsia osztályának az igazgatója) találkozója az első tálib delegációval az Ovális Irodában 1983-ban. Forrás: https://www.juancole.com/2019/04/republicans-scientific-socialism.html
A Közel-Kelet, azon belül a Levante, vagy a Kelet-mediterrán térség népcsoportjai nem csak az ábrahámi vallások ütközeteit élték meg a történelem során; de a modern kori gyarmatosítás határvonalai is hol szétszakították, hol egybekényszerítették őket. A strukturális társadalmi tényezők mellett az iszlamizmus katalizátorként hatott a térség konfliktusaira, meghatározó történéseire, és ezáltal annak lakosságára. Ez súlyos és visszafordíthatatlan változásokat eredményezett a Levantei térség térképén.

Miképp jött létre az iszlamizmus?

Az iszlamizmus – a köztudattal ellentétben – nem az iszlám vallás szélsőséges gyakorlása személyi vagy társadalmi szinten, hanem az iszlám eszközösítése politikai célokra. Másképp nevezve politikai iszlám.

Az iszlamizmus megjelenése generációkra meghatározta az arab és az iszlám világ viszonyrendszereit; szembe állítva kormányokat, népeiket és közösségeiket egymással, illetve a nemzetközi színtér más szereplőivel. Beékelődése a köztudatba és a nemzetközi politikába egy olyan folyamat volt, amelyet több egymásra épülő esemény élesztett fel, miután az Oszmán Birodalom bukásával 1922 után alvó státuszba esett. Amikor három évtizeddel később Dwight D. Eisenhower felvetette a muszlimok mozgósíthatóságának lehetőségét Moszkvával szemben, magát adta a lehetőség, hogy az ateista Szovjetunióval és a szovjetbarát rezsimek ellen fordítva hasonlóan támogassák a Közel-Kelet dzsihadistáit, mint ahogyan a szélsőjobboldali felkelőket Dél-Amerikában. Az ettől fogva felszínre törő iszlamizmus már nem csak állami szereplők hatalmi eszközrendszerében vált értékhordozóvá, hanem államon aluli szinteken is. Mai megnyilvánulása a segélyszervezetektől kezdve a parlamenti képviseleten át a terrorszervezetekig terjed.

„Mindent lehetőséget meg kell tennünk, hogy alkalmazzuk a szent háború koncepciót, amelynek nagy értéke van Közel-Keleten.”

– hangzott el Eisenhowertől a Fehér Házban 1957-ben.

A külső ráhatás az 1967-es arab-izraeli háborúban találkozott a muszlim társadalmak belső ébredésével. A hat napos háború vereségét követően az arab népek kiábrándultsággal álltak a szekuláris vezetőik elé. Amint az arab nacionalizmus kimerült, a szalafita ideológiai körök lendületes önérvényesítésnek indultak állami szint alatt. Egy évtizeddel később az állami szintű megnyilvánulást az iráni forradalom demonstrálta 1978 és 1979 között. Ez volt az első modern iszlamista hatalom, amely központi jellegűvé tette a vallási legitimációt.

Ezzel egy időben, 1979 decemberén kezdődött a szovjet megszállás Afganisztánban. Az iszlám mozgósítás ekkor globalizálódott először. Az első években több, mint 35 ezer dzsihadista érkezett az országba a világ muszlim közösségeiből. Az Egyesült Államok a háború 10 évében közel 6 milliárd dollár értékben támogatott, képzett ki és fegyverzett fel harcosokat a szomszédos Pakisztán táboraiban, a legnagyobb befogadó és elosztó ponttá alakítva azt. A dzsihád elfogadott jelenséggé vált, ez a felállás pedig az arab államok számára is lehetőséget adott, hogy a saját radikálisaikat is ebbe az irányba tereljék. A szovjet kivonulás után a nemzetközi elismerésre és legitimációra szert tett dzsihadisták – akik harci és szervezeti tapasztalatokkal gazdagodtak –, hazájukba visszatérve gyorsan közösségeik élére kerültek motivációs többlettel maradva aziránt, hogy máshol is folytassák a szent háborút. Ott, ahol szükségét érezték, vagy ahova küldték őket.

Ezt tetőzte be az Öböl-háború 1990-ben. Amikor a csatározásban eladósodott Szaddám annektálni próbálta Kuvaitot az olajárak dömpingje miatt, az USA Szaúd-Arábia légterén keresztül avatkozott be. A muszlim társadalom báboskodásnak vélte Rijád viselkedését, így az iszlám gondolkodók a baathista rezsimek mellett már az olajmonarchiákra is nehezteltek. Indokolatlannak látták az amerikai bázisok helyben maradását, és provokációnak a de facto megbékélést Izraellel. Így született meg a nyilvános nyugatellenesség, és hosszú idő után – részben a Szovjetunió felbomlásának köszönhetően – a dzsihadisták és a nyugat útjai ketté váltak. A szaúdi vezetés igyekezett helyreállítani a megítélését azzal, hogy muszlim intézmények és szerveződések támogatásába fogott. Ez két évtizeddel később az arab tavasz kisiklásával minden eddiginél szélsőségesebb megnyilvánulásokhoz vezetett.

Ezek voltak azok a folyamatok, amelyek életre hívták és felépítették az iszlamizmust, végleg megbélyegezve a Levante geopolitikai helyzetét és ideológiai világképét. Ez a paradigmaváltás olyan közvetett hatást gyakorolt a térség vallásföldrajzi térképén, amelyhez egy-egy esemény társulása drasztikus, önkéntes és kényszerű változásokat idézett elő a lakosság vallási és etnikai összetételében.

 

Meghatározó események

A levantei térségben több olyan országspecifikus esemény játszott szerepet, amely az iszlamizmus árnyéka alatt törésvonalat okozott a régió stabilitásában.

Az modern telepes mozgalom Izraelben 1977-től visszafordíthatatlan folyamatot indított el a térségben. Az 1967-es hat napos háborút követően vallásos-nacionalista mozgalmak határozottan szorgalmazták Ciszjordánia annektálását és a lakosság átköltöztetését. A ’70-es évektől az telepesek átlépték az 1967-es határokat és 1977-től az állam ösztönző anyagi támogatást és hitelkonstrukciókat nyújtott részükre, ami felduzzasztotta az izraeliek áramlását. Ellenlépésként kitört az első intifáda, és a társadalmi széthúzás tartóssá vált.

A 2003-as amerikai beavatkozást Irakban szintén mély társadalmi sérelmekkel járt. Szaddám stabil politikai rendszere nem volt diszkriminációtól mentes, de a homogenizált társadalomban a vallási szélsőségek sem érvényesültek. Az amerikai beavatkozás felélesztette azokat a szereplőket, akik korábban a Szovjetunió ellen harcoltak Afganisztánban.

A libanoni miniszterelnök, Rafiq Al Hariri meggyilkolását 2005-ben Damaszkusz a Hezbollah bevetésével hajtotta végre. Hariri egy liberalizált, demokratikus Libanont épített fel, szembe menve a szír elnök, Bassár Al Aszad érdekeltségeivel. Ezt követően emelkedett hatalomra egy mély állam kialakításával a Hezbollah vezetője, Haszan Nasrallah és vált olyan regionális szereplővé, akivel számolni kell, újra élesítve a szektariánus ellentéteket.

Szíriában 2011-es felkelés jelentette a fordulópontot. Az arab tavasz és a 40 éves Aszad uralom elég hajtóerőt adott a szíriai társadalomnak a felkelésre. A békés tüntetések előbb polgári engedetlenségbe, majd fegyveres ellenállásba eszkalálódtak, a keletkezett anarchiában pedig felütötte fejét a szélsőségesség, ami az iszlamizmussal gerjesztve egyre csak radikalizálódott. Eredményképp szunnita-síita lakosságcsere, keresztény üldözés, és egy területiséget nyert terrorszervezet is érvényesült; amerikai, orosz, iráni és török beavatkozásokkal vívott – tartósított – proxy háborúban.

 

Mindezt megelőzően, az arab nacionalizmus árnyékában eltelt 3-4 évtized stabil és kiszámítható volt. Az autoriter rezsimek megingásával a regionális biztonság is megingott. Az addig tartós elnyomás alatt élő társadalmak nem rendelkeztek politikai kultúrával. Egyetlen alulról építkező szervezet tudott érvényesülni: az 1928-ban megalakult, közel egy évszázados transznacionális gyakorlattal rendelkező szunnita felekezetű Muszlim Testvériség, aminek ellenpólusa az 1982-ben született síita Hezbollah. A két iszlamista szervezet nagy mértékben felelős a jelenkori állapotok kialakulásáért.

A levantei térség vallásföldrajzi térképét befolyásoló tényezők idővonala (saját szerkesztés a VisMe szoftver segítségével).

 

Társadalmi szintű katalizátorok

A Levantei térségben az iszlamizmus nem csak külső támogatással és politikai történésekkel tört magának utat. A társadalmi jellemzők, a történelmi sajátosságok és a megélhetési körülmények szintén kölcsönhatásban állnak az iszlamizmussal. A régióból kiindulva négy ilyen katalizátort lehet azonosítani.

  1. Társadalmi-gazdasági tényezők:
    A tartós konfliktussal járó szegénység, munkanélküliség, céltalanság, egyenlőtlenség, az oktatás hiánya, a gyenge egészségügy stb. mind a radikalizálódást elősegítő faktorok, különösen, amikor az egyén magára hagyatva, haszontalannak és tehetetlennek érzi magát. Jóllehet, a szocioökonómiai tényező önmagában nem gyújt elegendő szikrát egy merénylet elkövetéséhez, de a térséget átható szektarianista ellentétek katalizátorként hatnak a társadalmi csoportokra. Ez akkor élesedik ki, amikor egyik-másik közösség diszkriminálva érzi magát, márpedig a demarkációs vonalak mögött valamennyi etnikai és felekezeti közösség a másikra mutogat.
  2. Politikai erőszak:
    A szabad választás, a gyülekezés joga, a politikai szabadság és a szólásszabadság együttes hiánya az elnyomással vegyítve erős pszichológiai zavart, depressziót eredmé A politikai kultúra absztinenciája olyasfajta identitáshiányt okoz, amit egy zárt kultúrájú közösségben csak szélsőséges ideológiákkal lehet feltölteni. Ezek az ideológiák kezdetben nem feltétlenül vallási szélsőségnek indulnak, azonban az iszlám vallás ­– mint a vákuumban megmaradt domináns és egyébként markáns identitás forrása – hatékony töltő- és égetőanyagként funkcionál, amely külső ráhatással, így az iszlamizmussal könnyel elvihető olyan irányokba, amelyeket a külföldi befolyás növelése, vagy a belföldi hatalomépítés érdeke megkíván.
  3. Történelmi traumák:
    A “nyugati beavatkozás” fogalma az oszmán birodalom összeomlása után terjedt el a helyi népek köztudatában, amikor a Sykes-Picot egyezmény részeként a gyarmatosítók meghúzták a mesterséges határvonalakat. Ez a fájdalom, amit az arabok Trianonjának is nevezhetünk az USA unipoláris időszakában csúcsosodott ki, amelyet az 1990. és 2003. évi amerikai fellépések szilárdítottak meg.
    Nem elhanyagolható továbbá az arab-izraeli konfliktus örök jellege, hiszen a ’48-as államalapítást követően alig telt el 10 egybefüggő év ütközések nélkül. A sérelem nem csak a palesztinoké, de a muszlim vallásúak és az arab nacionalisták egyaránt magukénak érezték azt.
  4. Ideológiai vákuum:
    Az eszmék mindig domináns és vonzó tényezők a potenciális követő számá Könnyen mutálódnak a geopolitikai helyzet függvényében és választanak maguknak befogadó közösségeket. Az iszlám hívei alapjában véve olyan öntudatos eszmével rendelkeznek, amelynek meglétével az egyén könnyűszerrel vezethető át a politikai kohézió kemencéjébe olyan közösségi eszközök felhasználásával, mint az imaházak, börtönök, egyetemek, valamint a 2011-es arab tavasz nyomán a közösségi média. Ismét megjelenik meg az iszlamizmus ­– mint az iszlám felhasználása politikai eszközként –, hogy legitimitást adjon a radikális cselekvéseknek és hatalmat összpontosítson a vezetőinek. A nacionalista eszmék, noha kevésbé markánsan, de szintén összetartó erővel bírnak egy-egy térség polgáraira, például a palesztin nacionalistákra, illetve a kurdokra.

 

Következtetések

Összességében elmondható, hogy a terület etnikai és vallási elosztását túlnyomó részt muszlim arab (kisebb mértékben kurd, perzsa, török) népek teszik ki, amelyek – az európai kontinens országaihoz hasonlóan – egyívású történelemmel, kultúrával és nyelvvel rendelkeznek. Ennek tudatában a levantei országok válságait nem lehet izoláltan kezelni: az iszlamizmus visszaszorítása, a szélsőségesség felszámolása és a terrorizmus elleni harc és a migráció csökkentése holisztikus megoldást igényel; kollektívan, egy blokként megközelítve a Kelet-Mediterrán államokat. Nincs kétség afelől, hogy ez a térség jelenti az egyik legkritikusabb biztonsági kihívást a Közel-Kelet és az európai szomszédság integritását és stabilitását illetően, amely immár nem csak a megszokott rendészeti és katonai, hanem szakosodott szociálpszichológiai és humán eszköztár alkalmazását igényli.

Írta: Ibrahim Imre

Címlapkép: Ronald Reagan (az USA 40. elnöke) és Gust Avrakotos (A CIA Dél-Ázsia osztályának az igazgatója) találkozója az első tálib delegációval az Ovális Irodában 1983-ban. Forrás: https://www.juancole.com/2019/04/republicans-scientific-socialism.html

A dezinformáció szerepe az orosz külpolitikában

0
PUTYIN, Vlagyimir, Moszkva, 2021. június 19. Vlagyimir Putyin orosz elnök felszólal a kormányzó Egységes Oroszország párt moszkvai kongresszusán 2021. június 19-én. (Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Szergej Karpuhin)
A világháló megjelenésével kezdetét vette az információs társadalom kialakulása. Az internetes médiatartalmak és a felhasználói identitások létrejöttével, ahogy az emberi társadalomban, úgy a kibertérben is csoportok jelentek meg, amelyek saját kollektív identitással rendelkeznek. A különböző identitások a modern információs technológia segítségével feltérképezhetővé, megismerhetővé és így elemezhetővé váltak a tartalomgyártók számára. A begyűjtött adatok alapján megalkotott profilok hűen tükrözik egy-egy csoport irányultságát, jellegét és az általa kitűzött célokat.

A személyre szabott tartalomgyártás következtében véleménybuborékok és visszhangkamrák alakultak ki, ebből adódóan a tartalomfolyam egyes felhasználók esetében egysíkúvá vált. A kialakuló identitással rendelkező csoportok között nagymértékű polarizáció figyelhető meg. A visszhangkamrákban „rekedt” hírfogyasztók számára az ellentétes vélemények vagy a saját felfogásuknak ellentmondó tények összeegyeztethetetlenek a közösség által helyesnek vélt valósággal, emiatt ezekkel szemben gyakran ellenséges magatartást tanúsítanak. Az egyre inkább polarizálódó csoportok manipulálásában nagy szerephez jutnak az összeesküvés elméletek és az álhírek, amelyek a valóságot a hírfogyasztói igények mentén formálják újra. A közvetített üzenet ez esetben egybeesik az adott csoport által helyesnek vélt valósággal.

A hibrid hadviselés vonatkozásában is nagy jelentőséggel bírnak az álhírek és az azokból kialakuló összeesküvéselméletek. Az előre megtervezett, manipulatív szándékok által vezérelt dezinformációs kampányok hatékony eszközei a nemzetközi és nemzeti vélemény formálásának, miközben elfedik az agresszor valódi szándékait.

Az orosz dezinformáció

Oroszország stratégiai felfogása már régóta foglalkozik az információs hadviselés jelentőségével és az információ külpolitikai és katonapolitikai célokra való felhasználásával. Az orosz dezinformáció gyakorlata a Szovjetunióba nyúlik vissza. A II. világháború lezárása után nem sokkal kialakuló bipoláris világrendben mind az amerikai, mind a szovjet fél számára stratégiai célként mutatkozott meg az ellenséges oldal legitimációjának rombolása. A Keleti Blokk széthullását követően továbbra is fontos maradt az Orosz Federáció információs képességeinek fenntartása és optimalizálása a modern kori digitális környezetnek megfelelően. A 2014-es események hatására egyre több kutató és elemző kezdte el vizsgálni az orosz manipulációs képeségek arzenálját a hibrid hadviselés vonatkozásában. A Kreml saját érdekérvényesítő képességeinek növelése érdekében az orosz állami média jelentős részét egy olyan „fegyverré” alakította, amellyel hatékonyan manipulálhatja mind a belföldi lakosságot, mind a nemzetközi közvéleményt, elterelve a figyelmet az saját erőszakos fellépéseiről.

A 2016-os orosz külpolitikai koncepcióban már deklaráltan is tetten érhető az információ és az orosz média kardinális szerepe Moszkva külpolitikai eszközrendszerének vonatkozásában. Az első fejezet j) pontjában, a stratégia szerint, Oroszországnak meg kell erősíteni saját tömegtájékoztatási eszközeinek helyzetét a globális térben. Érdemes kiemelni továbbá a h) és i) pontokat, amelyekben a dokumentum kiemeli az orosz diaszpóra és orosz nyelv szerepének fontosságát. A második fejezetben megjelenik a „puha erő” (soft power) kifejezés, amely egyértelmű utalásként fogható fel a Geraszimov-doktrínában megfogalmazott indirekt, nem-katonai eszközökre. A harmadik fejezetben említésre kerül az Orosz Föderáció külpolitikai szerepvállalásának információs támogatása. A stratégia szerint Oroszország célja, hogy „eljuttassák a közvéleményhez az objektív információkat Oroszország álláspontjáról, az alapvető nemzetközi problémákkal kapcsolatban, külpolitikai kezdeményezéseiről és lépéseiről, szociális és gazdasági fejlődésének folyamatairól, az oroszországi kultúra és tudomány eredményeiről. Ennek érdekében Oroszország kifejleszti a külföldi közvéleményre való hatásgyakorlás hatékony eszközeit, erősíti az oroszországi és az orosz nyelvű tömegtájékoztatási eszközök pozícióit az információs világtérben, egyidejűleg gondoskodik saját információs biztonságáról”.

A stratégiai dokumentumot elemző Nagy László kiemeli a harmadik fejezetben, hogy Oroszország deklaráltan elítéli az államok belügyeibe való olyan illegális külső beavatkozást, amelynek célja az alkotmányellenes hatalomváltás. A kijelentés iróniája, hogy a koncepció kiadását megelőző években a Kreml számos alkalommal indirekt eszközökkel avatkozott be más országok belügyeibe.

Moszkva kommunikációs eszközeinek objektivitását az elmúlt évtized tapasztalatai igencsak megkérdőjelezhetővé teszik. Geopolitikai érdekeinek biztosítása érdekében gyakran indított olyan dezinformációs kampányokat, amelyek segítségével más országok belügyeibe saját érdekeit szemelőt tartva, közvetett módon avatkozott be. Az orosz befolyás növekedésének leginkább a Varsói Szerződés volt államai, ezek közül is a szomszédos, nagy létszámú orosz diaszpórával rendelkező államok a leginkább kitettek. A közös nyelv használata és a közös származási múlt ugródeszkaként szolgálhat a moszkvai vezetés számára saját befolyásának kiterjesztésében. A posztszovjet térségben a Szovjetunió szétesését követően határon kívül maradt orosz kisebbségeket a Kreml saját üzeneteinek terjesztésére használhatja fel, így nyomást helyezve a helyi államok kormányzataira. A nacionalista érzelmek felkorbácsolására gyakori témaként jelenik meg a rendszerváltások sikertelensége és az ígért gazdasági prosperitás elmaradása, a nagyhatalmi státusz elvesztése, a konzervatív értékek és az ortodox vallás képviselte kapocs Eurázsiával, valamint a forradalmakról festett véres kép ábrázolása. A volt szovjet tagköztársaságok külkapcsolataikban jelenleg is nagymértékben függnek az egykori szovjet anyaállamtól, valamint számos esetben politikai rendszerük gyenge lábakon áll (Fehéroroszország, Ukrajna), ezért a Kreml saját soft power, illetve hard power eszközrendszerének segítségével avatkozhat be belügyi kérdésekbe. Moszkva – a Nyugattal ellentétben – nem tud vonzó gazdasági alternatívát kínálni a környező országok számára, ezért befolyását kénytelen olyan erőszakos módszerekkel fenntartani, amelyekkel kontroll alatt tarthatja a közel-külföldje hatalmi törekvéseit (befagyott konfliktusok fenntartása, dezinformáció). A nyugati országok esetében az oroszok lehetőségei korlátozottak. Az integrációs intézmények következtében létrejövő politikai, gazdasági és katonai környezet elrettentő tényezőként hat a nyers katonai erővel való fenyegetésre (például működik a NATO kollektív védelem elve), ezért az információs műveletek kapnak nagyobb hangsúlyt. Az orosz dezinformáció a nemzetközileg ellenérdekelt országok esetében igyekszik általános bizalmatlanságot kelteni a társadalmi intézményekkel szemben. A manipulatív folyamat első állomásaként az adott ország politikai vezetését gyakran vádolják meg választási csalással, korrupcióval, melynek következtében veszít saját társadalmi támogatottságából. A második fázisban a gazdasági és a piaci szereplők kerülnek célkeresztbe, így megrendítve a lakosság és a befektetők bizalmát az adott állam pénzügyi stabilitásában. Harmadik elemként megjelenik a belső ellentétek felszítása: kormányzati hibák hangsúlyozása, tüntetések szervezése, állami intézményekkel szembeni lejárató kampányok. Végül összeesküvés elméleteket kezdenek el terjeszteni, ezzel megalapozva a dezinformáció által kialakított (ál)valóság „rendíthetetlen” létjogosultságát.

Az orosz manipulációs tevékenység vonatkozásában négy főbb jellemző határozza meg a dezinformáció kereteit:

  • Nagy mennyiségű, több csatornán keresztül közvetített tartalom
  • Gyors, folyamatos és ismétlődő információáramlás
  • Az elkötelezettség hiánya az objektív valósággal szemben
  • Az egységes narratíva hiánya

Egy orosz dezinformációs weblap elemzése: news-front.info

Az USA Külügyminisztériuma 2020-ban kiadott jelentése számos olyan szervezetet és személyt sorol fel, amiknek szerepe van, illetve volt az orosz dezinformáció terjesztésében. A jelentésből kiemelném a news-front.info nevezetű portált, amely a Krím-félszigethez köthető irányultsággal alapvetően támogatja az orosz annexiós törekvéseket Ukrajnával szemben. Az oldal érdekessége, hogy kilenc nyelven – köztük magyarul is – oszt meg tartalmakat, illetve a különböző nyelvek között válogatva megbizonyosodhatunk, hogy minden nemzet számára más és más a megosztott (ál)hírek összetétele és témája. Saját elnevezése már önmagában egy beszédtett, amellyel a befogadó réteg számára egy, az „élvonalban lévő” híroldalként definiálja magát. Érdemes megemlíteni, hogy az oldal neve angol és nem tartalmaz semmilyen utalást az orosz érdekekhez való kötődéséről. A három főből álló szerkesztőséget egy oroszbarát krími aktivista, Konstain Knyirik vezeti. Az oldalon publikált cikkeket olvasva számos olyan, az álhírekre jellemző jellegzeteséggel találkoztam, amelyek egyértelműen bizonyítják a dezinformációs szándékot. Az alábbiakban kiválasztottam két, a portálon magyarul megjelent aktuális cikket, amelyeket a közölt üzenet tartalma szerint részletesebben is megvizsgáltam:

„Az ukrán offenzíva a Donbasszban: már csak idő kérdése. Mivel válaszol erre Oroszország? (I.)” Április elején az oldalt az ukrán események újra fellángolásával foglalkozó cikkek tematizálják leginkább. Első pillantásra feltűnő, hogy nincs szerző feltüntetve, illetve az egyetlen hivatkozott orosz nyelvű forrás neve „Antifashist”, amely utal az orosz dezinformáció egy bevett kommunikációs fordulatára, amikor az támadott felett fasisztának bélyegzik. A szöveg nyelvezete informális, gyakran lekicsinylő szavakat használ, ha az ukrán vagy a vele szimpatizáló nemzetközi szereplőkről tesz említést („be kell szállni a bunyóba”, „kéksisakosok szerepében ténykednek majd.”). Oroszország az áldozat szerepét tölti be, míg az ukrán vezetés az agresszor szerepében tűnik fel, amely akármelyik pillanatban megtámadhatja a nagy orosz kisebbséggel rendelkező, önállósult Luhanszki és Donyecki Köztársaságokat. Az ukrán hadmozdulatok taglalása során a szöveg hivatkozik egy Alekszej Leonkov nevű katonai szakértőre, akit – az ugyancsak Kreml érdekeltségbe tartozó SputnikNews oldal kivételével – semmilyen más hiteles felületen nem találtam meg. A cikk a NATO-t, az USA-t és a „Nyugatot”, mint Kijev támogatóit említi, akiket békefenntartóként küldhetnek Ukrajnába.

A következő hírszöveg címe: „Anatolij Vasszerman Biden halálos betegségéről számolt be”. A cikk az amerikai elnök Joe Biden vélt egészségi állapotán keresztül igyekszik az USA-adminisztráció legitimációját rombolni. A szerző hivatkozik Sean Hannity amerikai műsorvezető (Fox News) kijelentésére, miszerint az elnök egészségi állapotát a Fehér Ház titkolja el és helyette a döntéseket egy titkos csoport hozza meg. Hannity, Donald Trump, volt republikánus amerikai elnök egyik fő támogatójaként már többször terjesztett olyan összeesküvés elméleteket, amelyeknek hamissága később beigazolódott. A cikk ezután – a dezinformációs mintáknak megfelelően – választási csalással gyanúsítja meg a jelenlegi kormányzatot, majd az állami működési mechanizmust vonja kétségbe.

Felhasznált irodalom:

  • Karlsen, R; Steen-Johnsen, K; Wollebæk, D: Echo chamber and trench warfare dynamics in online debates. European Journal of Communication, vol. 32, 2017.
  • Chaudron, Stephane; Eichinger, Henning: Eagle-eye on Identities in the digital world. Publications Office of the European Union, Luxembourg, 2018.
  • Paul, Christopher; Matthews, Miriam: The Russian “Firehose of Falsehood” Propaganda Model: Why It Might Work and Options to Counter It. RAND Corporation, Santa Monica 2016. online elérhető: https://www.rand.org/pubs/perspectives/PE198.html
  • Bodine-Baron, Elizabeth; Helmus, Todd C.; Radin, Andrew; Magnuson, Madeline; Mendelsohn, Joshua; Marcelino, William; Bega, Adnriy; Winkeman, Zev: Russian Social Media Influence: Understanding Russian Propaganda in Eastern Europe. RAND Corporation, Santa Monica, 2018. online elérhető: https://www.rand.org/pubs/research_reports/RR2237.html
  • Szicherle Patrik: Hogyan küzdjünk a dezinformáció ellen? Magyarország védelme az információs térben. Political Capital, 2018.

Online elérhető: https://politicalcapital.hu/pc admin/source/documents/dezinfo_guide_tanulmany_20181126.pdf

  • Bodine-Baron, Elizabeth; Helmus, Todd C.; Radin, Andrew; Treyger, Elina: Countering Russian Media Influence. RAND Corporation, Santa Monica, 2018. online elérhető: https://www.rand.org/pubs/research_reports/RR2740.html
  • Szwed, Robert:Framing of Russian-Ukraine conflict in online and social media. NATO Strategic Communications Centre of Excellence, Riga, 2016. online elérhető: https://www.stratcomcoe.org/framing-ukraine-russia-conflict-online-and-social-media
  • Nagy László: Az Oroszországi Föderáció külpolitikai koncepciója. Hadtudomány, 27. évf., 1-2 sz., 2017.
  • Bauer Kristóf: A „Kremlin Playbook” – Oroszország közép-európai befolyásszerzésének módszertana. Nemzet és Biztonság, 11. évf., 1. sz., 2018.

Címlapkép: PUTYIN, Vlagyimir, Moszkva, 2021. június 19.
Vlagyimir Putyin orosz elnök felszólal a kormányzó Egységes Oroszország párt moszkvai kongresszusán 2021. június 19-én.
(Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Szergej Karpuhin)

Michel Foucher

0
Athén, 2021. május 31. Görögország, Törökország és az Európai Unió zászlaja leng az athéni külügyminisztérium épületén Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter athéni látogatása alatt, 2021. május 31-én. (Forrás: MTI/EPA/ANA-MPA/Oresztisz Panajotu)

Michel Foucher 1946-ban született. A mai napig aktívan dolgozó diplomata és földrajztudós, aki az állami- és földrajzi határok fontosságával kapcsolatban gondolkozik. Legfőbb kutatási területei között megtalálható Európa, Afrika és kis mértékben Ázsia is.

Véleménye szerint a határokról alapvetően kétféleképpen lehet gondolkozni. Egyrészről, lehet úgy tekinteni a Földre és annak országaira, mint nagy egy piacra. Ebből kifolyólag számukra a határok nem jelentenek mást, mint felesleges korlátokat. Ez az elmélet egyre jobban érezhető a mai globalizálódó világban. Másrészről, akiknek nem a gazdaság a legfontosabb, a határok elkerülhetetlenül szükségesek. Ennek oka, az emberek identitásának meghatározásában található. A határok léte az egyének öntudatának és különbözőségeinek meghatározó eleme. Ahogy Foucher fogalmazott, „a határok jelölik a választóvonalat köztünk és köztük, amire egy embernek feltétlenül szüksége van, mert külső tér nélkül nem képes arra, hogy meghatározza önmagát ami esetlegesen bezártsághoz, valamint a mástól való félelemhez vezethet.”

Gondolkodása során leginkább felmerülő téma Európa határainak megfoghatatlansága. Mindennek oka, hogy Európa határait megvizsgálhatjuk földrajzi, történelmi és politikai szemszögből is, de mindig különböző eredményeket kapunk. Véleménye szerint ennek következtében a politikai döntések lesznek azok, amik meghatározzák a határvonalakat, ami egyszerre előny és hátrány is. A földrajzi adottságok alapján nyugaton az Atlanti-óceán, északon a Jeges-tenger, keleten az Urál hegység, az Urál-folyó és a Kaszpi-tenger, délkeleten a Kaukázus vidéke és a Fekete-tenger, délen pedig a Földközi-tenger jeleneti Európa határát. Történelmi szempontból Európa azon társadalmakat foglalja magába, amelyek a római jogra és a kereszténységre épülnek. Mivel nem lehet meghatározni egy kifejezett határvonalat, amely minden szempontból megfelelő lenne, II. Pius pápa volt az első, aki a másoktól való különbözőségek alapján kezdte meghatározni Európát a törökök legyőzése érdekében. 1918-tól volt a következő nagy lépés Európa számára. Ekkortól ugyanis a diplomácia részévé vált és két politikai ideál jellemezte: az európaiság és az európaizáció. Az első elmélet szerint a civilizációhoz való tartozás számít mérvadónak, míg a második szerint Európát nekünk kell megépíteni a béke érdekében. Ezek után az Európai Unió hozott jelentős változást Európa történelmében, mivel itt már egy közös értékeken alapuló, szerződésekre épülő közösség jött létre.

A probléma napjainkban ott jelenik meg, hogy egyre több állam szeretne részese lenni az EU-nak, miközben nehéz a közös nevezőt megtalálni. Ebből adódóan a közös politika létrehozása csak nehezebb és nehezebb lesz. A legfontosabb kérdés, hogy mit is jelent akkor pontosan európai államnak lenni?

Az integráció során azok, akik a föderációs Európa létrehozásában hisznek, a bővítést a mélyítés akadályának tekintik, akik a folyamatos bővítést tartják szem előtt, azok biztosítékot látnak ebben arra, hogy egy békés egységet hoznak létre. Foucher megemlíti munkájában Jean Monnet elméletét, ami a kezdetekben egy piac létrehozása volt, ami nyitott volt és idővel politika hatalommal is kecsegtetett. Foucher véleménye szerint ez volt az uralkodó elmélet egészen a Brexitig. A másik személy, akit megemlít, az Robert Schumann, aki pont az ellentétjét állítja, miszerint csak olyan államoknak kellene tagnak lennie az Európai Unióban amik hasonlítanak egymásra.

Mi is lehetne akkor a megoldás? Foucher szerint azok az országok, amelyek az EU geostratégiai fontosságát tartják szem előtt, fontosnak tartják azt, hogy Törökország részese legyen az EU-nak, de Oroszország ne. A legkérdésesebb terület ebből a szempontból a Dél-Kaukázus, amire egyelőre senki nem tud választ találni. Akik az identitást és a közös értékeket tartják szem előtt, azoknak Törökország elképzelhetetlen tagállamként, mert muszlim ország. A föderalista felfogás azért nyitott a bővítésre, hogy az európai eszméket is vele együtt terjessze. A franciák, németek, olaszok úgy vélik, hogy az EU kapacitását kéne figyelembe venni a bővítéshez, ami annyit jelent, hogy szünetet kéne tartani a tagfelvételben annak érdekében, hogy megerősítsék az EU-t mint intézményt és a köztes időben kedvező szomszédságpolitikát kell létrehozni, amely a jövőben az érintettek esetében egy esetleges csatlakozáshoz vezethet.

Foucher szerint a legfontosabb lépésként át kellene gondolni és közös nevezőre kellene jutni abban, hogy melyik tagállam milyen szinten tud hozzájárulni az európai projekthez azért, hogy egy működő külpolitikát tudjanak folytatni, amely kifejezi és támogatja a közös érdekeket, értékeket. Mindemellett véleménye szerint meg kell ragadni a lehetőséget, mert ha az alapító tagok nincsenek abban a helyzetben hogy újraformálják a közös politikát és nem cselekednek egységként a jövőben mint EU, akkor esetleg át fogja venni a nemzetközi politikai cselekvést az Amerikai Egyesült Államok, Kína vagy Oroszország, ami súlyos presztízsveszteséget jelentene Európának.

Foucher szerint az a legfőbb probléma abban rejlik, hogy az EU a történelme során folyamatosan bővült, így eltolódtak a külső határai, ami hátráltatja az önmeghatározást. Itt Immanuel Kant javaslatára utal, ugyanis Kant szerint ahhoz, hogy valaki állampolgárnak érezze magát, szüksége van a szimbólumokra és lehatárolásokra mind időben (történelmi sík), mind térben (terület és annak határai). Foucher erre Törökország példáját említi. Ugyanis ennek az államnak a csatlakozása az EU-hoz az európai közvélemény miatt nem valószínű. Ebből következi, hogy a bizonytalan viszony fenntartása helyett az EU-nak egy mindenki számára világos Törökország-politikát kellene megalkotnia. Így az EU a Törökországhoz való viszonyulásának tiszta megfogalmazásával meghúzhatná az uniós identitás egyik határát.

Foucher úgy véli, főleg Európán belül a határok kevésbé láthatóak a berlini fal leomlása után és abban a pillanatban fedezzük fel újra őket, amikor a biztonság kérdése kapcsán felmerül. A határok, mint az identitás paraméterei el lettek törölve Európán belül azért, hogy szabaddá tegyük a javak, a tőke, a szolgáltatások és emberek áramlását.

Összegezve álláspontját elmondható, hogy napjainkban a tisztázás korszakát éljük és Foucher szerint újra létrejött a kapcsolat a határok meghúzása és a vallás között, így véleménye szerinte ha nem figyelünk, ez további erőszakos vallási reakciókat szülhet.

Írta: Takács Anna

Címlapkép: Athén, 2021. május 31. Görögország, Törökország és az Európai Unió zászlaja leng az athéni külügyminisztérium épületén Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter athéni látogatása alatt, 2021. május 31-én.
(Forrás: MTI/EPA/ANA-MPA/Oresztisz Panajotu)

Prison break: France’s problem with its penitentiary system

0
Rendőrnő elleni késes támadás Franciaországban. Rambouillet, 2021. április 23. A helyszínt biztosítják rendőrök 2021. április 23-án, miután egy tunéziai állampolgár késsel halálosan megsebzett egy rendőrnőt a Párizstól délnyugatra fekvő Rambouillet rendőrőrsén. A támadót a rendőrök lelőtték, ő is belehalt sérüléseibe. (Forrás: MTI/EPA/Ian Langsdon)
Hundreds of inmates are about to be set free from prisons all over Europe after serving their sentences. The biggest number of releases is expected to happen in France since the country makes the highest number of convictions for terrorist offenses. Europol stated this issue poses a direct security threat in the European Union. France ranked as the 31st least peaceful European country (out of 36) in 2020. This indicates that France’s battle with islamophobia and jihadist terrorism is far from being over.

Terrorism: new questions to an old problem

Terrorism has always been a cheaper and simpler way of destruction compared to conventional warfare. It’s easy to find the hurt, lonely and often excluded people, who would give up anything to demolish a country or an ethnic group. No need for an army or evacuation plan, it’s enough to get a few people with bombs attached to their bodies. These features can characterize terrorism well, but it’s easier to recognize the symptoms when we have a more accurate term to describe this phenomenon.  The problem is we don’t. One reason why there is no direct definition of the term ‘terrorism’ is because it would make it harder to account for publicly approved, organized armed violence. „Terrorism is different from murder, assault, arson, demolition of property, or the threat of the same; the reason is that the impact of terrorist violence and damage reaches more than the immediate target victims”[1] This scheme got even more violent in the past years, famous terrorist expert Walter Laqueur talks about “old” and “new” terrorism. The main thing which differentiates one from the other is that new terrorism indiscriminate when it comes to casualties. There are no defined targets anymore. But from which point in time can we talk about this new approach? The evolution of terrorism can be differentiated into four waves. The First Wave was in the 19th century, the second was from around 1921 to the 1960s when the Third Wave hit, and the Fourth Wave is what we live in today. This phase started with the 9/11 attack in New York. The Fourth Wave of terrorism is the religious justification of killing people, with the use of modern technologies and WMDs. (Weapons of mass destruction)

Based on a report of the International Centre for the Study of Radicalisation (ICSR) from April 2019 to June 2020, there are an estimated 1414 people held in custody for terrorism-related offenses in ten European countries[2]. Almost fifty percent of them (558) are in French prisons. The report also mentions that the management of these criminals is especially hard as their sentence lengths and backgrounds are different. At the intake of a new male inmate, the authorities have to decide whether to put him into a high-security institution or a different wing of the prison or leave him with other inmates. According to ICSR, the strict separation of female inmates is not yet necessary, based on the so-far available data. The radicalization by high-profile inmates indicates the separation of these people from others, although the growing number of them makes separation harder. When the so-called “high-profile” prisoners are not isolated from the others, radicalization and recruitment are not the only dangerous elements. When a well-known inmate arrives, it is possible that their fellow prisoners would take the chance and assault or murder the convict as a mean of taking revenge for a particular act of terrorism.

Prisons have always been a “center of gravity” for extremists, but recent data shows that the number of re-offenders is on the rise. Belgium observed that inmates do not tend to file a request for early release, because this way they don’t have to agree on probation measures or any condition after their discharge.[3] As an inmate stated, it is not a big deal to be locked up for 5 or 8 years if the person was ready to give up his life for an attack. The problem with the release of such detainees came up last year, after various terrorist attacks attempted by freshly released and radicalized people.  For example, this was the case with 20 years old Sudesh Amman, who carried out a knife attack in Streatham High Road, England in 2020 February. The incident left the attacker shot dead by police, and three people injured. Throughout 2019 and 2020 several attacks were committed on French soil.

While we can see a slight decrease in the number of terrorist attacks in Europe over the last few years, the amount of people sentenced to jail because of terrorist offenses is on the rise. As previously stated, France makes by far the highest number of convictions for terrorist offenses in the European Union.

Macron’s strategy: The New Terrorism Bill

The new terrorist wave in France provides opportunity to the rise of far-right movements. The leader of the right, Marine Le Pen expressed her concerns this April after a French police officer was stabbed by a Tunisian immigrant, residing illegally in the country for a decade. She said that France needs “to expel hundreds of thousands of illegals in France. We need to return to reason. Support our police, expel the illegals, eradicate Islamism.” As of 2020, France has more than 5 million people defining themselves as Muslims, which means around 7% of the population. This number is much likely to grow because of the higher birth rate among Muslim families and migration is still a determinative factor in Europe’s demographics. This factor is important, considering that  82% of the extremist offenders are driven by jihadist ideology. Prime Minister Emmanuel Macron made a promise to stabilize the situation, because French citizens “have a right to a peaceful life”. Many of his opponents questioned this promise, with polls suggesting the 2022 election’s main topic will be security. Macron’s goal is to create an „enlightened Islam” and battle secularism. Last September, the President told in a speech at UN General Assembly, that France’s priority is to stand and fight united against terrorism. On 28 March 2019, the first Agenda was accepted by the UN Security Council to battle terrorism.

From November 2015, an almost two years-long state of emergency was in effect in the country, which came to an end with the New Anti-Terrorism bill. It’s France’s answer in one act: it passed by the General Assembly in 2017 but not the Senate, as it has been sent back for revision after the Constitutional Council declared that it poses a threat to constitutional freedom. The bill would allow authorities to shut down mosques or religious groups when the sharing of a radical ideology is suspected. Members of the government would be able to confine individuals, who can only move inside their hometown and have to report to the police once a day. The divisive parts of this bill got criticized by the United Nations, a humans rights expert stated that these kinds of regulations endanger freedom of movement, privacy and religion, especially for Muslim citizens.

Recent year’s faces the problem that self-radicalized, ever-younger, isolated individuals are the ones committing terrorist attacks, who are completely off the national security’s radars, because they don’t have an extremist background. In comparison, the terrorist attack on Paris in 2015 was committed by jihadists, who had fought in Syria and Iraq as well, therefore were well-known by the authorities. France has certainly made steps: a new position was created in 2019, called the national counterterrorism and intelligence coordinator and +1900 more intelligence officers were recruited. As a sign of hardening anti-terrorism laws, the government plans to use algorithms to monitor not only social media but suspicious online searching history. For example, security services could put someone on their watchlist, when searching the word “beheadings”.

Imprisonment because of “terrorist criminal association” is a term used in cases when a direct correlation between an attack and a person isn’t provable. This verdict is special, only existing in France. This may explain the high number of convictions in the country.

The RIVE and PAIRS initiatives

The country started to fund a set of deradicalization programs for these convicts, radicalized by prison so that it would be easier for them to go back into society. While the rehabilitation process could improve their behavior, the creation and operation of these centers are not cheap. Until the end of 2017 the French government was meant to create 13 residential rehabilitation centers across the country. The Research and Intervention on Violent Extremism (RIVE) program was issued and started in 2016. Until 2018 twenty-two people took part in the program (twelve men and ten women) who were under judicial control. Some of them awaiting trial, some of them already incarcerated. Under the process they worked together with psychologists, psychiatrists and a Muslim chaplain who was also part of the program. The goal of the initiative was to reintegrate these people into society and prevent re-offending. Although RIVE came with undeniable hardships and failures to this day there has been no sign of recidivism among the participants. The RIVE got disbanded after 2018 and has been replaced with the PAIRS initiative. The two programs differentiated in place, staff members, methods and in the selection process as well. It cannot be told in simple one-worded answers whether this form of attempts for disengagement is a success since there are some re-offenders who participated in PAIRS. However, the complete closure of these programs would be contra-productive for sure.[4]

The future of France

The country is definitely on a bumpy road tackling terrorism while maintaining democracy and respecting civil liberties. Prime Minister Jean Castex mentioned that immigration and anti-terrorism policies are certainly connected, however the two areas cannot be managed as one, neither politically nor legally. With Covid-19’s effects slowly weakened in Europe, tensions among the French might be more visible. The terrorism we experience comes with a new approach: “Today’s terrorists don’t want a seat at the table; they want to destroy the table and everyone sitting at it”.”[5] The 2022 elections will decide on France’s new approach.

Bibliography

Matusitz, Jonathan. “Terrorism and Communication”, SAGE Publications Inc, 2013.

European Union Terrorism and Situation Trend Report. Europol, 2020.

Morgan, Matthew J. „The Origins of the New Terrorism” Parameters, XXXIV (1) 2004.

Marc Hecker, “Once a Jihadist, Always a Jihadist? A Deradicalization Program Seen from the Inside”, Focus stratégique, No. 102 bis, Ifri, February 2021.

[1] Matusitz, Jonathan. (2013) Terrorism and Communication, SAGE Publications Inc, 4.

[2] Belgium, Denmark, England & Wales, France, Germany, Greece, The Netherlands, Norway, Spain, Sweden

[3] European Union Terrorism and Situation Trend Report. 2020, Europol.

[4] Marc Hecker, “Once a Jihadist, Always a Jihadist? A Deradicalization Program Seen from the Inside”, Focus stratégique, No. 102 bis, Ifri, February 2021.

[5] Morgan, Matthew J. (2004) The Origins of the New Terrorism. Parameters, XXXIV (1), 30-31.

 

Írta: Soltész Anikó

Címlapkép: Rendőrnő elleni késes támadás Franciaországban. Rambouillet, 2021. április 23. A helyszínt biztosítják rendőrök 2021. április 23-án, miután egy tunéziai állampolgár késsel halálosan megsebzett egy rendőrnőt a Párizstól délnyugatra fekvő Rambouillet rendőrőrsén. A támadót a rendőrök lelőtték, ő is belehalt sérüléseibe.
(Forrás: MTI/EPA/Ian Langsdon)

Lehet-e félni a demokráciától?

0
Mianmari puccs. Rangun, 2021. február 21. A katonai hatalomátvétel ellen tiltakozó tüntetők a Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Kjí mianmari államtanácsos (kormányfő) fényképét a magasba tartva vonulnak Rangunban 2021. február 21-én. A mianmari hadsereg február első napján, az új parlament megalakulása előtt pár órával vette át a hatalmat, és letartóztatta az országot vezető politikusokat, köztük a Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Kjí mianmari államtanácsost (kormányfő) és Vin Mjin államfőt. A tüntetők a polgári kormányzás visszaállítását, az őrizetbe vettek szabadlábra helyezését és a katonáknak kedvező alkotmány eltörlését követelik. (Forrás: MTI/EPA/Lynn Bo Bo)
„Nem a hatalom, hanem a félelem rontja el az embereket…
A félelem a hatalom elvesztésétől korrumpálja azokat, akik a hatalmat gyakorolják, a félelem a hatalom büntetésétől pedig elrontja azokat, akik a hatalomnak alárendeltek…”

Aung Szan Szú Csí: A félelemnélküliség szabadsága

Február 1-jén hajnalban a Mianmari Fegyveres Erők katonái őrizetbe vették az ország államtanácsosát, Aung Szan Szú Csít és mellette több más vezető politikust, ezzel megszakítva a törékeny, alig 10 éve fejlődő demokráciát. A főváros utcáit katonák lepték el, és hogy a lakosság körében ne alakuljon ki szervezett ellenállás, minden internet és a telefon-összeköttetést lekapcsoltak. Cikkemben megkísérlem bemutatni Burma/Mianmar demokratikus fejlődésének főbb mozzanatait és az ázsiai ország a februári puccshoz vezető útját.

Függetlenség és diktatúra

Az 54 milliós Mianmarban (korábbi nevén Burmában)[i] a függetlenségért és a demokráciáért vívott küzdelem hosszú múltra tekint vissza. A korábbi brit gyarmat[ii] 1942-től került japán megszállás alá, amikor a brit közigazgatás összeomlott a japán csapatok gyors előrenyomulása következtében. Habár a japánok több megszállt délkelet-ázsiai országhoz hasonlóan Burma esetében is kinyilvánították annak függetlenségét, a burmaiak igen gyorsan ráébredtek arra, hogy az újonnan érkezett felszabadítók egy cseppet sem jobbak a korábbi brit gyarmattartóiknál. A háborút megelőzően a Japánban katonai kiképzést kapott Aung Szan tábornok és társai vezetésével erősödött meg az az antifasiszta ellenállási mozgalom, amely vezető szerepet vállalt a megszállók ellen vívott fegyveres harcokban. A brit-indiai hadsereg segítségével 1945 júliusára sikerült kiűzni a Japánokat, azonban Burma ezt követően visszatért a brit igazgatás alá.[iii] Habár a britek szeparatizmus vádjával megpróbálták felelősségre vonni Aung Szánt, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a tábornok mind a Burmai Függetlenségi Hadsereg, mind pedig a nép körében hatalmas támogatásnak örvend, ezért vonakodva, de átadták a hatalmat. Mialatt a tábornok a britekkel a tárgyalt, megszervezte a Panglongi Konferenciát, amelyen az országban élő nemzetiségek képviselőivel sikerült megegyezésre jutnia az állam egységének megőrzéséről. A sors fintoraként Aung Szan, a burmai függetlenség atyja a Burmai Köztársaság kikiáltását már nem érhette meg, mivel 1947-ben politikai vetélytársai által végrehajtott merénylet áldozata lett.[iv]

Mióta Burmai Unió néven 1948. január 4-én elnyerte a függetlenségét brit gyarmatosítóitól, az ország szuverén politikai fejlődését alapjaiban határozta meg a fegyveres ereje, a Tatmadaw. A hadsereg minden más intézményt maga mögé utasítva egymaga vitte végbe a függetlenség elnyerése utáni állam- és nemzetépítés folyamatát. A ’48-at követő évtized leginkább a központi hatalom megszilárdításáról, és a Burmai Kommunista Párt által kirobbantott fegyveres felkelés leveréséről szólt.

Számos másik harmadik világbeli államhoz hasonlóan, Burma társadalma is erősen heterogén, és megannyi etnikai ellentéttől terhelt.[v] 1948 óta negyven kisebb-nagyobb, főként etnikai alapon szerveződő fegyveres csoport harcolt a központi kormányzat ellen.[vi] Ezekben az években a burmai hadsereg fontos szerepet töltött be az ország területi integritásának megőrzésében. Viszont maga a hadsereg sem tudott teljes mértékben úrrá lenni azokon az ország peremterületein szerveződő kommunista-; és egyéb, leginkább etnikai alapon szerveződő felkeléseken, amelyek az elkövetkező évtizedek során fokozatosan a helyi mindennapok részeivé váltak.[vii]

Az ország 1962-ig demokratikus köztársaságként működött, azonban ebben az évben szakadás történt az U Nu vezette kormánypártban, és a burmai hadsereg U Ne Vin vezetésével magához ragadta a hatalmat. A napjainkig tartó katonai diktatúra kezdetét voltaképp innen számíthatjuk. Ne Vin a Burmai Szocialista Programpárt (BSzPP) képében egypártrendszert vezetett be, és megkezdődött hadsereg által felügyelt államszocializmus kiépítése. Az átgondolatlan államosítások következtében Burma – amely valaha a világ vezető rizsexportőre volt – rövidesen a világ egyik legszegényebb országává vált.[viii] 1974-ben kihirdetésre került Burma új alkotmánya, valamint választásokat tartottak, amelyek során U Ne Vin államelnökként is megerősítette a hatalmát. A kőkemény katonai diktatúra, a kormánypárt izolációs politikája, és a katasztrofális intézkedések sorozata elszigetelte a fiatal burmai államot, amelynek gazdasága  behozhatatlan hátrányba került a gyorsuló ütemben fejlődő délkelet-ázsiai térségtől.

A 8888-as forradalom

Az 1980-as évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy az U Ne Vin és hadsereg által felépített, erőszakkal egyben tartott rendszer ezer sebből vérzik. A Burmai Szocialista Programpárt képtelen volt megoldást találni azokra a problémákra, amelyek szétfeszítették a burmai társadalmat. Habár U Ne Vin az elégedetlenségek hatására fokozatosan feladta politikai hatalmát, a rezsim már menthetetlen volt. A kirobbanni készülő válságot csak tovább súlyosbították az ország peremterületein ismételten kiújuló fegyveres konfliktusok.

1988-ban a rossz gazdaságirányítás, illetve a politikai elnyomás ellen az egész országban tüntetések kezdődtek demokráciát és szabad választásokat követelve. Júliusban U Ne Vin, a BSzPP vezetője, U Szan Ju államfő, és az ország számos más vezetője lemondott. A drámai hangulatú rendkívüli kongresszuson, amelyen a lemondásokat bejelentették, a leköszönő pártelnök kijelentette, el kell dönteni, hogy az országban továbbra is fennmaradjon-e az egypártrendszer, vagy át kell-e térni a többpártrendszerre. Ekkor tette ominózus megjegyzését is, miszerint a katona csak egyenesen tud lőni.[ix]

Augusztus 8-án általános sztrájkot hirdettek és több napon keresztül hatalmas méreteket öltő nyilvános tüntetések zajlottak szerte az országban. A tömegmegmozdulás – amelyre későbbiekben 8888-as forradalom néven hivatkoztak – akkoriban reménnyel kecsegtetett a változást követelő emberek számára. Azonban az éjszaka során a hadsereget kivezényelték, hogy törje le a tüntetéseket, és a katonák fegyvertelenek ezreit lőtték le országszerte.

Tulajdonképpen ekkor kezdődött Aung Szan Szú Csí politikusi pályafutása is. A modern kori Burma „atyjának” tekintett Aung Szan legkisebb lánya hosszú éveken keresztül élt külföldön, ahol filozófiát és politikatudományokat tanult. 1971-ben házasságot kötött Dr. Michael Aris brit tibetológussal, akitől két fia született. 1988 nyarán azért, hogy beteg édesanyját ápolni tudja, visszatért Rangunba, ahol rövidesen az éppen kibontakozó tömegmegmozdulások kellős közepén találta magát. Augusztus 26-án már tömegek hallgatták a Sve Dagon pagoda előtt elmondott beszédét.[x] A híresztelések ellenére – miszerint taposóaknákat és mérges kígyókat rejtettek el az esemény helyszínén – mintegy félmillió ember gyűlt össze vallásra és társadalmi pozícióra való tekintet nélkül, hogy meghallgassák a 43 éves politikusnő beszédét. Az államalapító-nemzeti hős Aung Szan portréjával a háttérben a törékenynek látszó asszony a hadsereg szerepéről beszélt:

Burma fegyveres erőit még az apám hozta létre és gondozta. Ez [hogy apám hozta létre a fegyveres erőket] nem pusztán szavak kérdése. Ez a valóság. Vannak olyan, az apám saját kezével írt dokumentumok, amelyekben ő részletesen lefekteti, hogyan legyen a hadsereg megszervezve és felépítve. Nos, milyen célkitűzéseket jelölt ki az apám a hadsereg számára? Hadd olvassam fel az egyiket:

«A [burmai] fegyveres erők ezért a nemzetért, és ezekért az emberkért lettek létrehozva, és ennek egy olyan erőnek kell lennie, amely tiszteli és becsüli az embereket. Viszont ha a fegyveres erőket az emberek meggyűlölik, akkor hiábavalónak bizonyulnak mindazok a célok, amelyek mentén a szervezet fel lett állítva.»”

Az ingatag belpolitikai helyzetben mindaddig háttérbe húzódó Tatmadaw vezérkara 1988. szeptember 18-án Szo Maung tábornok vezetésével nyílt fellépésre szánta el magát: a felkelést kegyetlenül vérbe fojtotta, majd magához ragadta a hatalmat.[xi] Az áldozatok számát néhány száz és tízezer közé teszik.[xii] Az Aung Szan Szú Csí vezette ellenzék ezekben a válságos napokban alapította meg a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) pártot, amely a mai napig a katonai rezsimmel szembeni egyetlen komolyan vehető politikai csoportosulás. A hadsereg rövidesen Burma jelentős részére katonai igazgatást vezetett be és felfüggesztette a hatályos (1974-es) alkotmányt. A közigazgatást a katonaság által irányított szerv, a meglehetősen orwelli névvel rendelkező Állami Jog és Helyreállítási Tanács (SLORC) felügyelte, amely drákói szigorral vonta ellenőrzése alá a burmai emberek mindennapjait:

Ám manapság már a vendégszeretet sem ilyen egyszerű dolog. Azon túl, hogy a magas élelmiszerárak miatt a legtöbb ember ódzkodik attól, hogy barátainak terhére legyen, ahhoz, hogy valaki más házában éjszakázzon, már nem elég a barátság, a jó társaság és egy kényelmes fekhely. A vendégeknek időben el kell dönteniük, ha éjszakára is maradni akarnak, mert ezt este kilenc óráig jelenteniük kell a helyi Jog és Rend Helyreállítási Tanácsnál. Ha valaki elmulasztja «leadni a vendéglistát», annak pénzbírság vagy börtönbüntetés lehet a következménye mind a vendég, mind a vendéglátó esetében. Senki sem hagyhatja el az otthonát éjszakára anélkül, hogy ne értesítené a helyi Jog és Rend Helyreállítási Tanácsot és annak a települések a Tanácsát is, ahol az éjszakát tölteni szándékozik. A hatóságnak jogában áll ellenőrizni bármikor az éjszaka folyamán, hogy nincsenek-e bejelentetlen vendégek a háznál, illetve nem hiányzik-e igazolatlanul valamelyik családtag. Azok az otthonok, amelyek az NLD tagjait vagy szimpatizánsait fogadják be éjszakára, igen gyakori «vendégellenőrzéseknek» vannak kitéve mostanában.”[xiii]

A diktatórikus rendszerekre jellemző módon a hatalom bizalmatlanul és ellenségként tekintett a lakosságra, amely így az élet szinte minden területére kiterjedő biztonsági ellenőrzés alatt élt. Ebből adódóan az állampolgárok jogai szigorú korlátok alá estek. A lakosság megtörése és elrettentése céljából a katonai junta maximálisan elnyomta a civil társadalom önszerveződését; a szervezett véleménynyilvánítás szigorú korlátozásra került; valamint a hatóságoknak lehetőségük nyílt a magánszféra súlyos megsértésére, amely akár preventív vagy titkos letartóztatásokhoz vezetett. Az államapparátus és a biztonsági szervek teljesen át voltak politizálva, és az uralkodó katonai junta kiszolgálóivá váltak. Az ország peremvidékein élő kisebbségi népcsoportoknak tett gesztusként a katonai vezetés 1989-ben az ország nevét a történelmi Burmai Unióról Mianmari Unióra változtatta. A névváltoztatást az ENSZ elismerte, de számos nyugati ország – főként politikai okokból – mind a mai napig kitart az ázsiai ország régi elnevezése mellett.[xiv]

A hadsereg hangsúlyozva a kényszerintézkedések átmeneti jellegét, a politikai rend és a közállapotok helyreállításának szándékával magyarázta a puccsot. Ezzel párhuzamosan többpárti választásokat ígért, amelyeket nem kis meglepetésre 1990 májusában meg is tartott. A katonai vezetés döntésében az is közrejátszhatott, hogy az országnak szánt nyugati segélyeket a puccsot követően visszatartották. Azzal, hogy látszólag elkötelezték magukat a demokratikus fejlődés mellett, megkísérelhették a segélyezés újraindítását. Másrészről a választási procedúra már nem hordozott számottevő kockázatot a hatalmi elit számára, amely biztos volt abban, hogy át tudja menteni a hatalmát a választások utáni időszakra.[xv] A választásokon Aung Szan Szú Csí pártja, az NLD 489 képviselői helyből 392-t megszerezve fölényes győzelmet aratott. Azonban a katonai junta érvénytelenítette a választások eredményét és megtagadta a hatalom átadását. Aung Szan Szú Csít háziőrizet alá vonta, sok párttagot pedig bebörtönöztek. Felajánlották a szabadon bocsátását, ha elhagyja az országot, de a politikusnő ezt megtagadta. Kétségbeesett küzdelme ezekben az években széles körű nemzetközi elismertséget hozott a számára. Külföldön majdnem olyan tisztelet és csodálat övezte, mint Nelson Mandelát, mivel a katonai hatalom idején közel másfél évtizednyi házi őrizetet kellett elszenvednie. 1989 júliusa és 1995 októbere, 2000 szeptembere és 2002 májusa, valamint 2003 szeptembere és 2010 novembere között volt bezárva. Habár a katonai junta többször is kiengedte, rövid időn belül a „saját biztonsága érdekében” ismét házi őrizetet rendelt el számára.[xvi]

1997-ben a férjénél rákos betegséget diagnosztizáltak. Mivel a hatóságok nem engedték meg, hogy a férje Burmába utazhasson, Aung Szan Szú Csí pedig nem akarta elhagyni a hazáját attól félve, hogy többé nem térhet vissza, 1999-ben a férje úgy halt meg, hogy nem találkoztak újra.[xvii] Mindezek közben sovány vigaszt jelentett számára, hogy háziőrizete alatt megkapta a Thorolf Rafto-emlékérmet (Norvégia), a gondolkodás szabadságáért odaítélt Szaharov-díjat, 1991-ben pedig Nobel-békedíjjal tűntették ki, amelynek 1,3 millió dolláros honoráriumát egy londoni székhelyű, a burmai népet megsegítő egészségügyi és oktatási alap létrehozására fordította. A katonai junta nem tudta őt elhallgattatni sem otthon, sem külföldön, tekintve, hogy a meggyilkolt legendás tábornok, Aung Szan lánya. Ezekben az időkben írta meg egy japán napilapnak azokat a néhol drámai, néhol viszont egészen vidám hangvételű leveleit, amelyek később Levelek Burmából címmel könyv formátumban is kiadásra kerültek.

A ’80-as, ’90-es évek viharos fordulója után a katonai uralom stabilizálódott. Habár továbbra is minden fontosabb pozíciót katonatisztek töltöttek be, mégis a vezető szervezetek tagságát megfiatalítottak és zömmel a negyvenes-ötvenes éveikben járó főtisztekkel és tábornokokkal töltötték fel. Az Állami Jog és Helyreállítási Tanács (SLORC) hivatalosan 1997 novemberében oszlott fel, funkcióit a 19 tábornokból álló Béke és Fejlődés Tanácsa (SPDC) vette át. Elnöke Szo Maung visszavonulása után a rangidős Than Sve tábornok lett.[xviii]

Az 1990-es évek újabb váratlan fordulatot hoztak, amikor Mianmar vezetői úgy döntöttek, hogy véget vetnek az ország több évtizedes önkéntes elszigeteltségének. Sok minden közrejátszott ebben. A katonai vezetők külföldi útjaik során minden bizonnyal szembesültek azzal a szomorú ténnyel, hogy országuk az évek során hihetetlen mértékben lemaradt, és a lakosságuk elszegényedett az egyre növekvő ütemben fejlődő Délkelet-Ázsia többi államától. A másik ok pedig a geopolitikai tényezőkben keresendő. Mianmar 1997-es az ASEAN-hoz való csatlakozásával lépett rá a politikai változás útjára. Habár 1990-es választási eredmények figyelmen kívül hagyása, és az ellenzék bebörtönzése miatt a nyugati országok szigorú szankciókkal próbálták elszigetelni az országot, az ASEAN elszigetelés helyett mégis tagságot ajánlott fel Mianmarnak azért, hogy megvédje attól, hogy India és Kína kiterjessze rá a befolyását. Az Egyesült Államok és az Európai Unió nyomásgyakorlással igyekezett eltántorítani az ASEAN-t Mianmar felvételétől, amely a szervezet belügyeibe való súlyos beavatkozásnak tekinthető.[xix] Az Európai Unió még azt is felvetette, hogy Mianmar csatlakozása esetén bojkottálni fogja az Ázsia-Európa Találkozót (ASEM).[xx] Végül Washington és Brüsszel belenyugodott Mianmar felvételébe, viszont kijelentette, hogy az ASEAN-t felelősnek fogja tartani a Mianmarban lezajló reformfolyamatot illetően.

„Sáfrányos forradalom” és út a demokrácia felé

2007 augusztusában a növekvő üzemanyagárak miatt szórványosan kialakuló tiltakozások a 45 éve fennálló katonai diktatúrával szembeni többezres tüntetésekbe csaptak át. Még az év májusában 59 ázsiai állami vezető – a kontinens szinte valamennyi országának képviseletében – levélben szólította fel Than Svét, hogy bocsássa szabadon a politikai foglyokat, s vegye fel a tárgyalásokat Szú Csíval és az ellenzék többi vezetőjével.[xxi] Az augusztusi tiltakozásoknak különös jelentőséget adott az, hogy az amúgy politikával nem foglalkozó szerzetesközösség elutasította a tábornokok adományait, amely a helyi buddhista kultúrában az áldás megtagadásának és a hívek gyülekezetből való kitaszításának a szimbóluma. A szerzetesek rövidesen egyre nagyobb számban jelentek meg a tiltakozók között, majd ők lettek az utcai megmozdulások fő hangadói. A tüntetéssorozat az ő ruhájukról kapta a „sáfrány” jelzőt.[xxii]

Az utcán felvonuló szerzetesekhez rövidesen tízezres tömegek csatlakoztak a legkülönbözőbb társadalmi csoportokból. Mindez rávilágított arra, hogy a rendszer társadalmi elfogadottsága közel sem olyan magas, mint ahogy azt a kormányzat igyekezett elhitetni. A katonai junta – szokásához híven – a helyzet kezelése érdekében kizárólag karhatalmi eszközöket vett igénybe a többnyire békésen tüntető tömegekkel szemben. A helyzet akkor vált kellemetlenné, amikor szeptember 27-én Rangunban az egyik tűntetés feloszlatása során a katonák közvetlen közelről agyonlőtték Nagai Kendzsi japán újságírót, akinek a haláláról készült felvételek bejárták a világot.

A gondok csak tovább szaporodtak, amikor 2008 májusában a Nargis nevű trópusi ciklon helyenként akár 215 km/h sebességű széllökésekkel csapott le az Iravádi rendkívül sűrűn lakott deltavidékére. Mianmar történetének legnagyobb természeti katasztrófája mintegy 138 ezer halálos áldozatot követelt, valamint 1,5 millió embert tett földönfutóvá.

Végül a kormányzatra nehezedő külső, és belső nyomás vezethetett oda, hogy Mianmar vezetői úgy döntöttek, hogy befejezik a régóta készülő új alkotmányt, amit a ciklon okozta természeti katasztrófa ellenére még ugyanabban a hónapban egy erősen manipulált népszavazáson vittek keresztül. Az új alkotmány értelmében 2010-re írtak ki törvényhozási választásokat. Az alkotmány kimondta, hogy a törvényhozás tagjainak negyedét a fegyveres erők főparancsnoka jelöli ki, amely gyakorlatilag vétójogot jelentett az alkotmány megváltoztatásának kísérleteivel szemben. Ezen felül az elnök, az alelnök, a védelmi miniszter, a belügyminiszter, a határvidék ügyeivel foglalkozó miniszterek egytől-egyik csak a katonák jelöltjei lehettek.[xxiii] A 2010-es „félrendszerváltás” tehát a katonai elit szempontjából kettős célt szolgált: egyrészt levezetni a társadalomban halmozódó belső feszültségeket azzal, hogy a civileket is bevonja a törvényhozásba, másrészt a rendszer – habár korlátozott mértékben, de képessé vált nyitni a nyugat felé a demokratizálódás látszatával. Ezáltal diverzifikálni tudta külkapcsolatait, különösen a Kína jelentette hatalmi túlsúly ellensúlyozása érdekében.[xxiv]

Eközben a nyugaton rendkívül népszerű Aung Szan Szú Csí háziőrizetét megszüntették 2010 novemberében, majd legálisan visszatérhetett a burmai politikai életbe.[xxv] A Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) vezetőjeként 2012. évi időközi választásokon mandátumot szerzett a parlamentben, majd nagy többséggel nyerte meg a 2015-ös választásokat.[xxvi]

Úgy tűnt, ez a fajta stratégia beválhat. Thein Szein, az alkotmányos reformot követő első elnök (2011-2016) több alkalommal is találkozott Barack Obama amerikai elnökkel és Hillary Clinton külügyminiszterrel, akik támogatásukról biztosították a mianmari demokratikus átmenetet. A 2015. évi választásokon győztesként kikerülő Szú Csí az ország elnöke jogszabályi korlátok miatt nem lehetett, mivel az addigra elhunyt férje és gyermekei is külföldi állampolgárok. Ezért az elnöki hivatalt irányitó államtanácsosi tisztséget alkották meg a számára, illetve a külügyminiszteri posztot is magáénak tudhatta.[xxvii

Rohingya-krízis és hatása[xxviii]

A 2015-ös választásokat követő optimista hangulat nagyjából másfél évig tartott. 2016 októberében, és 2017 augusztusában az Arakán Rohingya Megváltó Hadsereg (ARSA) több ízben is összehangolt fegyveres támadást hajtott végre a délnyugati Rakhine (más néven Arakán) államban található rendőrállomások ellen. A támadások, melyeknek 24 ember esett áldozatául (2016-ban kilenc katona, 2017-ben tizennégy katona és egy hivatalnok), kivívták a központi kormányzat haragját. A fegyveres erők válasza a muszlim vallású rohingya etnikum ellen irányuló tisztogató hadjáratok sorozata lett, amelyek következtében egyes becslések szerint legalább 700 ezer, de akár az 1 millió főt is meghaladó rohingya kényszerült elhagyni az otthonát.[xxix] Habár maga a konfliktus gyökerei a brit gyarmati időkre nyúlnak vissza, szomorú emlékeztetője annak, hogy még a XXI. században is előfordulhatnak egy-egy vallási és/vagy etnikai közösség ellen célzottan elkövetett népirtások.

A katonai klikknek kimondottan jól jött az, hogy a nemzetközi közösség a rohingyák ellen elkövetett attrocitásokkal kapcsolatban a külföldön igen jól ismert Aung Szan Szú Csítól várt magyarázatot. Sokan zavartan és csalódottan vették tudomásul, hogy a Nobel-békedíjjal is kitüntetett politikusasszony nem emelt szót a rohingya kisebbséggel szembeni bánásmód miatt. A Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet igazgatója, Kenneth Roth így fogalmazott:

Aung Szan Szú Csí csalódást okozott. Mivel tisztában van azzal, hogy a hadsereg fogja eldönteni, indulhat-e az elnöki posztért, tartózkodott a visszaéléseket bíráló kijelentésektől. És tekintve, hogy a kiszolgáltatott és hontalan rohingyák igencsak népszerűtlenek Burmában, nem volt hajlandó felszólalni a védelmükben, amikor erőszakos támadások érték őket.”[xxx]

A 2014. évi legutolsó népszámlálás adatai szerint az 54 millió fős Mianmar lakosságának 89%-a buddhista, és mintegy 4%-a muszlim vallású. A népesség 68%-át a buddhista burmaiak (más néven bamarok) alkotják. A többséget kitevő buddhista közösség tagjai hagyományosan betolakodóként tekintenek a Bangladessel szomszédos tartományban élő muszlim közösségekre. Mivel a Nemzeti Liga a Demokráciáért párt szavazói a társadalom többségét alkotó buddhista bamarok közül kerülnek ki, és a rohingyákkal szembeni ellenséges érzések annyira erősek, a Nemzeti Liga a Demokráciáért párt pusztán politikai okok miatt nem vállalkozott a támadások elítélésére. Másrészt nem kívántak szembekerülni a rohingyaellenes akciók során hangadó buddhista vallási elittel sem. Habár a nemzetrészek közötti megbékélés és a békés, demokratikus fejlődés eszméje komoly eleme a párt politikai identitásának, szomorú módon a Szú Csí vezette NLD a rohingya közösség védelmében nem merte felvállalni ezt a súlyos társadalmi problémát.[xxxi] Végül mindez a politikusasszony nemzetközi megítélésébe került.

Amit a tábornokok hosszú évtizedek alatt nem tudtak elérni, az egyszeriben valósággá vált. A pár évvel korábban még világszerte ünnepelt, és az emberi jogok ikonjaként méltatott Szú Csí egyszeriben vált hiteltelenné, és komoly bírálatokat kapott a nemzetközi közvéleménytől. Habár a 75 éves politikusasszony az NLD élén 2020 novemberében ismételten magas fölénnyel nyerte meg a választásokat, a tábornokok szemében egy elhasználódott és feleslegessé vált figura lett.[xxxii] Eközben a rohingyákkal szemben elkövetett genocídium egyik fő elkövetőjeként számon tartott Min Aung Hlaing tábornagy-vezérkari főnök pozíciója a hadsereg élén tovább erősödött.

Epilógus – egy elképzelt demokrácia vége

2021. február 1-én hétfő hajnalban a Mianmari Fegyveres Erők (Tatmadaw) katonái őrizetbe vették az ország államtanácsosát, az 1991-ben Nobel-békedíjjal is kitüntetett Aung Szán Szú Csít és mellette több vezető politikust, ezzel megszakítva a törékeny, alig 10 éve épülő demokráciát. A főváros, Nepjida (Naypyitaw) utcáit katonák lepték el, és hogy a lakosság körében ne alakuljon ki szervezett ellenállás, minden internet és a telefon-összeköttetést lekapcsoltak. A hatalomátvételt Min Aung Hlaing tábornagy-vezérkari főnök a katonaság saját televíziójában, a Myawaddy TV-ben jelentette be. Az akciót azzal indokolták, hogy szerintük a 2020. november 8-i választásokat magas fölénnyel nyerő Nemzeti Liga a Demokráciáért Párt (NLD) elcsalta a választásokat, és a hadseregnek szükséges volt közbe lépnie a demokrácia biztosítása érdekében. A hadsereg az egész hatalomátvételt ideiglenesnek igyekszik feltüntetni. Állításuk szerint egy évig vészhelyzeti kormányzás várható, majd újra kiírják a választásokat. Az 54 milliós ország történetében nem ez az első ilyen eset. A hadsereg 1988-ban hasonló ígéretet tett, majd figyelmen kívül hagyva a következő évi választásokat további 25 évig irányította az országot. Habár az Egyesült Államok mellett több ország is elítélte a puccsot, a Mianmart is magába foglaló ASEAN, illetve a szomszédos Kínai Népköztársaság nem kíván a konfliktusban állást foglalni.

A februári katonai hatalomátvételt követően az eleinte szórványosan kialakuló megmozdulások nyomán az utcák csataterekké változtak az ország több városában. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosi Hivatala honlapján található információk szerint június 11-ig legalább 860 fő esett az országban tomboló erőszak áldozatául, valamint mintegy 4804 fő van jelenleg is őrizetben.

A demokratikusan megválasztott kormánypártot  ̶ amely a katonai rezsimmel szembeni egyetlen komolyan vehető politikai csoportosulás Mianmarban  ̶  a hatalomból való kiszorulás és a megszűnés fenyegeti.

A letartóztatott pártvezető-államtanácsos Aung Szan Szú Csí-t  ̶  ha minden ellene felhozott vádpontban bűnösnek találják  ̶  korrupció vádjával akár 25 évig terjedő szabadságvesztésre is ítélhetik. Ez azt jelentené, hogy az idén 75 éves politikusasszony életének hátralévő részét rácsok mögött kényszerülhet eltölteni.

Lehet-e félni a demokráciától?

További hivatkozott irodalom

Anderson, B. (2006). Elképzelt közösségek, Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest: L’Harmattan – Atelier.

Aung Szan Szú Csi. (2014). Levelek Burmából. Méry Ratio.

Balogh, A. (2016). DÉLKELET-ÁZSIA TÖRTÉNELME 1945-től napjainkig. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.

Beech, H. (2014. 7 21). Burma’s Shame. TIME Magazine, old.: 26-35. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: http://web.a.ebscohost.com/ehost/pdfviewer/pdfviewer?vid=9&sid=41b513a9-151c-4b97-bf1a-8574b05e940c%40sessionmgr4008

Cohen, S. B. (2015). Geopolitics – The Geography of International Relations (Third Edition. kiad.). London, UK: Rowman & Littlefield.

Crosby, K. (2014). Theravada Buddhism : continuity, diversity and identity. Oxford: Wiley Blackwell.

Háda, B. (2010. október). Két választás Mianmarban – a katonai diktatúra húsz esztendeje. Nemzet és Biztonság, 26-37. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: http://www.nemzetesbiztonsag.hu/cikkek/hada_bela-ket_valasztas_mianmarban_____a_katonai_diktatura_husz_esztendeje.pdf

Háda, B. (2017. szeptember 18). A rohingyák elleni fellépés háttere és összetevői Mianmarban. Stratégiai Védelmi Kutatóközpont. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: https://svkk.uni-nke.hu/document/svkk-uni-nke-hu-1506332684763/svkk-elemzesek-2017-22-a-rohingyak-elleni-fellepes-hattere-es-osszetevoi-mianmarban-hada-b.original.pdf

Háda, B. (2021. február 3). A 2021. évi mianmari katonai hatalomátvétel háttere. Stratégiai Védelmi Kutatóintézet. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: https://svkk.uni-nke.hu/document/svkk-uni-nke-hu-1506332684763/SVKI_Elemz%C3%A9sek_2021_5_A%202021.%20%C3%A9vi%20mianmari%20katonai%20hatalom%C3%A1tv%C3%A9tel%20h%C3%A1ttere_(H%C3%A1da%20B.).%20pdf.pdf

Mahbubani, K., & Sng, J. (2020). Az ASEAN-csoda. Budapest: Antall József Tudásközpont.

McWilliams, W. C., & Piotrowsky, H. (2014). The world since 1945 : a history of international relations. Lynne Rienner Publishers.

Skilton, A. (2013). A buddhizmus rövid története. Budapest: Damaru Könyvkiadó – A Tan Kapuja.

Steinberg, D. I. (2010). Burma / Myanmar : what everyone needs to know. New York: Oxford University Press.

Thawnghmung, A. M., & Furnari, M. (2019). Anti-state armed groups in Myanmar: Origins, evolution and implications. In B. Schreer, & A. T. Tan (szerk.), Terrorism and Insurgency in Asia : A Contemporary Examination of Terrorist And Separatist Movements (old.: 133-146). Abingdon, UK: Routledge.

Tóth, J. (Szerk.). (2016). Világföldrajz. Budapest: Akadémiai Kiadó. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: https://mersz.hu/hivatkozas/m27v_648_p2#m27v_648_p2

Yahuda, M. (2019). The International Politics of the Asia-Pacific (Fourth and Revised Edition. kiad.). Abingdon, UK: Routledge.

Yates, R. (2019). Understainding ASEAN’s Role in Asia-Pacific Order. Bristol, UK: Palgrave Macmillan.

[i] Elemzésemben egyaránt használom a Burma és a Mianmar elnevezéseket. Az ország nevét 1989-ben változtatták meg Burmáról Mianmarra. Ezért az 1989 előtti események leírásánál következetesen a Burma, Burmai Unió; míg az azt követő időszakok bemutatásánál a Mianmar, Mianmari Szövetségi Köztársaság elnevezéseket használom az országra.

[ii] A brit gyarmati időkről érdekes képet fest George Orwell Tragédia Burmában (Burmese Days) c. magyarul is olvasható korai regénye. Orwell 1922 és 1927 között rendőrtisztként 5 éven keresztül szolgált Burmában.

[iii] Tóth 2016

[iv] Aung Szan Szú Csi, 2014. 11.o

[v] Az Iravádi (folyó, angolosan írva: Irrawady) völgyében és deltavidékén tömörülő Mianmar népességének legnagyobb részét (68%) az országot meghódító burmaiak, vagy más néven bamarok alkotják. További jelentős államalkotó népcsoportnak tekinthetőek a san (9%), a karen (7%), a rakin (4%), a kínai (3%), indiai és mon (2-2%) etnikumok, melyek főképp az ország peremterületein élnek. A népesség túlnyomó többsége a buddhista (89%), keresztény (4%), muszlim (4%), valamint egyéb, főként törzsi vallásokat (3%) követi. Forrás: Tóth (2016)

[vi] Thawnghmung & Furnari 2019, 133.o

[vii] Háda 2010, 26-27.o

[viii] Tóth 2016

[ix] Aung Szan Szú Csi 2014, 111-112.o

[x] Uo. 15-16.o

[xi] Háda 2010, 27-28.o

[xii] Aung Szang Szú Csi 11.o

[xiii] Uo. 58-59.o

[xiv] Háda 2010, 27-28.o

[xv] Uo. 28.o

[xvi] A háziőrizetből való elengedése után nem egy olyan eset volt (1996, 2002), amikor vélhetően a junta által felbérelt tömegek támadták meg az NLD autókonvoját, amelyben Aung Szan Szú Csi is utazott. Röviddel az incidens után a junta „saját biztonságára érdekében” újra háziőrizetbe helyezte. A hatóságok az eseteket soha nem vizsgálták ki. Forrás: Aung Szan Szú Csi, 17.o

[xvii] Uo. 17.o

[xviii] Háda 2010, 29.o

[xix] Yates 2019, 231-232.o

[xx] Uo. 233.o

[xxi] Háda 2010, 36.o

[xxii] Uo. 36.o

[xxiii] Háda 2010, 36-37.o

[xxiv] Háda 2021, 2.o

[xxv] Aung Szan Szú Csi 18-19.o

[xxvi] Háda 2021, 2.o

[xxvii] Uo.

[xxviii] A cikknek nem célja a rohingya közösség ellen elkövetett attrocitások okainak és körülményeinek részletes bemutatása, ugyanakkor a téma szempontjából mindenképp említést érdemel.

[xxix] Thawnghmung & Furnari 2019, 142-144.o

[xxx] Mahbubani & Sng 2020, 245.o

[xxxi] Háda 2017, 4.o

[xxxii] Háda 2021, 3.o

Címlapkép: Mianmari puccs. Rangun, 2021. február 21.
A katonai hatalomátvétel ellen tiltakozó tüntetők a Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Kjí mianmari államtanácsos (kormányfő) fényképét a magasba tartva vonulnak Rangunban 2021. február 21-én. A mianmari hadsereg február első napján, az új parlament megalakulása előtt pár órával vette át a hatalmat, és letartóztatta az országot vezető politikusokat, köztük a Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Kjí mianmari államtanácsost (kormányfő) és Vin Mjin államfőt. A tüntetők a polgári kormányzás visszaállítását, az őrizetbe vettek szabadlábra helyezését és a katonáknak kedvező alkotmány eltörlését követelik.
(Forrás: MTI/EPA/Lynn Bo Bo)

Operation Allied Force – A NATO légi műveletei és azok hatása a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen

0
Nis, 2019. március 25. Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke, a háromtagú boszniai államelnökség soros vezetője (b) és Aleksandar Vucic szerb elnök a NATO Jugoszlávia elleni légicsapásainak huszadik évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen a dél-szerbiai Nisben 2019. március 24-én. A katonai szövetség a jugoszláv haderő Koszovóból való kivonását kényszerítette ki az 1999. március 24-én indított légicsapással. (Forráss: MTI/EPA/Djordje Savic)

Előzmények

Tito Jugoszláviája

A második világháború szovjet érdekszférájából kiemelkedett Jugoszlávia, mint a sztálini eszméktől eltérő és bár a szocialista gazdasági rendszerben működő, mégis a nyugati befektetők számára nyitott gazdasági rendszert működtetett. Ezt az önállóságot többek között annak is köszönhették, hogy a Tito vezette kommunista partizán mozgalom lényegében maga szabadította fel a Balkán rájuk eső részét a német és kollaboráns erőktől. A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács által kidolgozott program egy föderalista alapokra helyezett államot vázolt fel. A tagköztársaságok: Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Crna Gora szabad társulási joggal rendelkeztek, tehát akár az elszakadás lehetősége is nyitott volt számukra. Szerbián belül pedig létrehoztak két autonóm régiót,  Vajdaságot és a számunkra fontosabb Koszovót, ezek azonban ekkor még csak részleges autonómiával bírtak, mozgásterük nem volt egyenlő a tagköztársaságokéval. Tito a föderáció létrehozásakor gondosan ügyelt arra, hogy a ne egy teljesen központosított, egy adott etnikum által dominált államszerkezetet hozzon létre. Ismerte a térség múltját és jól tudta, hogy az új föderáció egyik fő gyengesége lehet a túlzott centralizációra adott nacionalista reakció a tagköztársaságok részéről, ami a felbomláshoz vezető egyenes út (mint ez később majd látható is lesz). Így Tito a kommunista internacionalizmus köntösében hozta vissza a régi délszláv identitást, aminek korábban is azt a szerepet szánták, hogy egységesítse a régió népeit.

Az említett önállóság több szempontból is megnyilvánult. A Kominform 1948. júniusi határozata után a Szovjetunió és a kommunista blokk országai minden formális kapcsolatot megszakítottak Jugoszláviával. Persze a félig nyílt és ismert találkozók és egyeztetések folytatódtak tovább a szovjetek részéről, például az 1956-os magyarországi események kapcsán. Emellett az állam részesült a Marshall segélyből, és az 1960-as években elkezdett piaci elemeket is beépíteni a gazdaságba. Az ország egyik központi tagja lett az el nem kötelezettek mozgalmának, ami a bipoláris megosztottságtól távolmaradó államokat tömörítette magába, ezzel is kivonva magát a szovjet érdekszférába való betagozódás alól. A föderalizmus erősítése és a centrális irányítás kiküszöbölése végig kísérte a titoi politikát. Az albán-kérdés így mindig jelen volt, hiszen a jelentős albán népesség igyekezett elérni a köztársasági státuszt. A szerbek megbékítése érdekében csak a fokozatos jogosultsági körök kibővítésével juthatott előre Tito, úgymint az albánság helyi és szövetségi intézményekbe való bevonása. Ennek csúcspontja az 1974-es alkotmánymódosítás, ami erősítette a föderalista jelleget és erős, majdnem a köztársaságokkal azonos jogokat, saját parlamentet, oktatást és közigazgatást adott Koszovónak. A megnövekedő külföldi adósság és az infláció nehéz helyzetbe hozta a tagállamokat, különösen a lemaradt és fejletlen Koszovót. A helyzetet tovább súlyosbította Tito 1980-ban bekövetkezett halála, ami az első állomása volt Jugoszlávia szétesésének.

A dezintegráció folyamata és főbb állomásai

Tito halálával elveszett az a fajta politika, ami az egységes délszláv állam ideológiáját képviselte, ezen tovább rontott a magas infláció és annak hatásai. Mindezek eredményeképpen megerősödtek a nacionalista és önrendelkezés párti irányzatok az egyes tagállamokban. Ez alól a szerbek sem jelentettek kivételt, akik között megjelent a történelem során többször is előkerülő Nagy-Szerbia ideálja, ami egy államba fogja össze a szerbeket függetlenül attól, hogy Jugoszlávia mely területén helyezkednek el. Ez persze egy abszolút szerb hegemóniát követelt meg, egy centralizált vezetéssel, aminek a többi köztársaság nem kívánt a része lenni. A szerb dominancia élharcosa Szlobodan Milosevics volt, aki a 80-as évek elején Szerbiai Kommunista Szövetség elnökeként, majd az 1989-ben elnökként képviselte a szerb érdekeket. 1989 júniusában a rigómezei csata 600. évfordulóján elmondott beszédében tovább tüzelte az indulatokat, és a szerbség védelmére és egyesítésére tett ígéretet.[1]

A függetlenedési törekvések egyre jobban felerősödtek. A tagköztársaságok a közösségből igyekeztek kikerülni, a területükön élő szerb lakosság pedig ellenkezőleg, az általuk belakott részt kívánta bent tartani a szerb fennhatóság alatt. Először a szlovénok és a horvátok kiáltották ki függetlenségüket 1991-ben, majd ezen évben Macedónia is (ma Észak-Macedónia). A Jugoszláv Néphadsereg azonnal a műveleteket indított a határok megszilárdítására, megakadályozva ezzel a szerb népesség más államba kerülését. A leggyorsabban Szlovéniában értek véget a harcok, mivel itt a lakosságban nem volt releváns arányban a szerb népesség, így nem is lehetett a helyiek támogatására számítani, továbbá ez volt a legmesszebbi tagállam Belgrádtól és nehezen volt fenntartható a harc. Ez a gyors lefolyás nem jellemezte a horvát és boszniai harcokat, melyek egészen 1995-ig elhúzódtak, és egy rövid ideig a szövetséges bosnyák és horvát fél egymással is harcolt. Mindkét államban a helyi szerbek népszavazással Szerbiához kötötték magukat, ez Horvátország esetében csak déli és dél-keleti részeket érintette a Krajinai Szerb Köztársaság formájában, míg a Boszniai Szerb Köztársaság, Bosznia-Hercegovina teljes területét lefedte. A szerb fél végül meggyengült az elhúzódó harcok és a nemzetközi elszigetelődés miatt, így 1995-ben a horvátok a Vihar hadművelet keretében elfoglalták a Krajinát. Az Egyesült Államok közvetítő szerepének fontos szerep jutott a konfliktus megoldásában. Az amerikai erőfeszítések és a nemzetközi nyomás hatására megkezdődött tárgyalások végén Alija Izetbegovic bosnyák, Franjo Tudjman horvát és Slobodan Milosevics szerb elnök aláírták a daytoni egyezményt 1995. november 20-án, amely egyben a háború lezárását is jelentette.

A koszovói függetlenség történelmi háttere

A második világháború alatt a megszálló olaszok támogatták a Nagy-Albánia tervét és Koszovót Albániához csatolták. A megszállás alatt a szerbek ellen etnikai tisztogatás indul, ezeket a sérelmeket torolják meg majd az albánokon 1999-ben. A háború végével a terület elvették Albániától és bár a délszláv egység kommunista köntöse elfedte, de a nemzeti érzelmek megmaradtak a koszovói albánok köreiben. Az 1974-es új alkotmány az autonómia új szintjét jelentette, ez azonban megerősítette a nemzeti öntudatot, ami Tito halálát követően tüntetések sorozatában öltött testet, önállóságot követelve. A 60-as és 70-es évek demográfiai robbanása és a kivándorló szerb lakosság következtében, egy szinte tiszta etnikumú államalakulat körvonalazódott ki. Így a szerbek aggodalommal nézték az 1981-es tüntetéseket. Az elszakadási törekvéseket az 1989-es alkotmánymódosítással próbálták gátolni, amiben megfosztották Koszovót autonómiájától, ezzel megkezdte tetőzését a Milosevics -féle centralizálódás. A teljes biztonsági és katonai apparátust szerb felügyelet alá vonták, az oktatási és közigazgatási rendszerrel egyetemben. Az egyes megmozdulásokat rendre elfojtották a szerb rendőri alakulatok és hatalmas tisztogatásokat hajtottak végre a közintézményekben, ahonnan teljesen kiszorultak az albánok. A lehetetlen helyzet sokakat kényszerített kivándorlásra. Ez által erősödött a külföldi diaszpóra, amely a hazai ellenállás, és a központi szerb egészségüggyel és oktatással szemben létrehozott párhuzamosan működő szervek pénzelésében jelentékeny szerepet vállalt.

1. ábra: Koszovói népesség növekedése. (Forrás: https://www.worlddata.info/europe/kosovo/populationgrowth.php)

A koszovói albánok, látva a Boszniában zajló háborút és annak hatásait, kérvényezték a területük ENSZ védnökség alá helyezését és a Boszniára érvényes repüléstilalmi zóna kiterjesztését, de ezt elutasította a nemzetközi szervezet. A békés ellenállás lehetősége egyre hatástalanabbnak tűnt, az agresszív fellépést támogató albánok létrehozták a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (továbbiakban UCK-t), ami félkatonai szervezetként jött létre, és albán önvédelmi erőként határozta meg magát. Kisebb támadásokat és merényleteket hajtottak végre a szerb rendőri és katonai szervek, valamint a szerb szimpatizáns albánokkal szemben. Az albán fegyveres csoportok számának és tevékenységének növekedésével exponenciálisan nőtt a bevetett biztonsági erők száma és a retorziók súlyossága is, aminek sokszor a civil albánok estek áldozatául. A kezdetben gerilla hadviselést alkalmazó UCK végül már nyílt harcot is felvállalt a Jugoszláv Hadsereggel és a rendőri alakulatokkal. A szerbek terrorellenes akciói a lakosság körben menekülthullámot indítottak el. Ez, valamint az elkövetett atrocitások a nemzetközi közösség figyelmét ráirányították a konfliktusra. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1199-es határozata mindkét felet a békés rendezésre szólította fel. Milosevics engedett a nyomásnak, miután az akkori NATO főtitkár Javier Solana beavatkozással fenyegetett. Richard Holbrooke amerikai diplomatával való megegyezése során a harcok beszüntetésére tett ígéretet a szerb államfő. Beleegyezett abba, hogy az EBESZ KVM missziója Pristinába települjön és a NATO ellenőrizze a térség légterét. Az egyezség és a szerb csapatok kivonása nem segített a helyzet megoldásában, mivel az UCK visszatért a kiürített területekre és folytatta tevékenységét.

1999. február 6-án került sor a rambouvilett-i Koszovó konferenciára, ahol az érintetteken kívül a területen élő kisebbségek képviselői is jelen voltak. Az Összekötő csoport, ami a felek közötti közvetítő államokat foglalta magába (Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Orosz Föderáció) kiállt a szerb szuverenitása mellett, ugyanakkor felszólalt a kisebbségek jogaiért is. Egy 3 éves átmeneti időszakra tettek javaslatot, amely időszak alatt az autonómia jegyében az albánok választásokat tartanak és aztán népszavazáson döntenek a terület státuszáról. Egy NATO kontingens biztosította volna a békés átmenetet és felügyelte volna az UCK leszerelését. Az egyezményt mindkét fél elutasította, az albánok államuk bizonytalan jövőbeli helyzete miatt, a szerbek pedig a NATO erők jelenlétét kifogásolták, mivel úgy látták az csak az albánok érdekeit erősítené. Eközben Belgrád mintegy negyvenezer fegyverest vont össze Koszovóban és Koszovó körül. Így nem maradt más választása a nemzetközi közösségnek, mint a fegyveres beavatkozás a humanitárius katasztrófa megelőzésére. A beavatkozást még a szerb-orosz viszonyból eredő kapcsolatok sem tudták megakadályozni, az oroszok levették a kezüket Milosevicsről.

Március 24-én megkezdődtek a légi támadások, amivel párhuzamosan zajlott a „Patkó hadművelet”, aminek célja a koszovói albánok elűzése volt déli irányba, ezzel homogenizálva a területet és megfosztva az UCK-t a civilek közegétől, ahonnan támogatást remélhetett. A NATO légi hadművelete célt ért, és a jugoszláv vezetés beleegyezett abba, hogy kivonja katonai és rendőri erőit a tartományból és átadja annak ellenőrzését a NATO Koszovói Biztonsági Erejének (KFOR – Kosovo Force). A kivonulást a Katonai-technikai Megállapodás (Military Techincal Agreement – MTA) írta elő. Az egyezmény szerint fokozatosan zajlott le a szerb erők felváltása a szövetséges csapatokkal, ami 1999. június 20-ra végbe is ment.

Műveletek

Az alábbi fejezetben bemutatom a 78 napig tartó,Allied Force hadműveletben a szövetség által megfogalmazott célokat, a rendelkezésre álló eszközöket. Röviden kitérek arra, hogy melyek voltak a nemzetközi közösség motivációi. Ezzel szemben áttekintem a szerb fél terveit és lehetőségeit. Ezt követően a légi hadjárat lefolyását ismertetem, majd pedig az abból levont tapasztalatokból következtetek arra, milyen hatással voltak a műveletek a NATO-ra és a szembenálló félre.

A nemzetközi közösséget motiváló tényezők

Az UCK és szerb biztonsági erők közötti harc 1999-re egyre nagyobb méreteket öltött. A sorra megbukott tárgyalások után a NATO-nak nem maradt más választása, mint a fegyveres beavatkozás. Ekkorra már 300 000 embernek kellett elhagynia lakhelyét, ami egy masszív menekülthullámot eredményezett és ez erősen aggasztó volt, különösképpen az Európai Unió számára, amely a frissen függetlenedő kelet-európai államok felé kívánt nyitni, és az ezen országok közvetlen szomszédságában zajló háborút magára nézve is fenyegetésként érzékelte.

A Clinton adminisztráció igyekezett elkerülni azt a hibát, amit Bosznia esetében követett el, ahol a beavatkozás késleltetése miatt a polgárháború elmélyülhetett. 1998 októberében a NATO előkészületeket tett egy korlátozott, főleg katonai célpontokat érintő légi hadjárat elindítására, „Determined Force” néven. Az ebből eredő nyomás vette rá Milosevicset arra, hogy Richard Holbrooke amerikai főtárgyalóval kiegyezve kivonja erőit Koszovóból. Az UCK erők azonban visszaszivárogtak az egyes területekre és az addig megtett lépések a béke felé semmissé váltak.

A NATO és a JSZK eszközeinek és céljainak összehasonlítása

A NATO politikai céljai teljesen egybevágtak az elbuktatott rambouilett-i konferencia pontjaival, tehát az erőszak és az etnikai tisztogatások beszüntetését, a szerb biztonsági erők kivonását és helyükre nemzetközi NATO békefenntartók települését, ebből adódóan a menekültek visszatérését és a békés politikai átmenet elindítását akarta kikényszeríteni a szövetség. A hadműveleti tervet a politikai célokhoz igazították és eleinte korlátozott célokkal terveztek, mivel úgy gondolták az első csapások jobb belátásra késztetik a szerb vezetést. Ennek pont az ellenkezője történt, és a szerbek nagyszabású műveleteket indítottak a koszovói albánok ellen és a növekvő erőszak a menekültek számának megugrását eredményezte. Milosevics a szerb lakosság teljes támogatását élvezte és igyekezett a közhangulatot a NATO ellen hangolni. Eleinte abból indult ki a szerb vezetés, hogy a NATO korábbi fenyegetéseit sem váltotta be, és reménykedett egy esetleges megosztottság kialakulásában is a szövetségen belül a műveletek lefolytatásának mikéntjével kapcsolatban. Amikor nyilvánvalóvá vált a NATO eltökélt és egységes fellépése, a végsőkig kitartás vált a szerb stratégia alapjává.

A szövetség műveleteit a rugalmas reagálás érdekében hat fázisra osztotta fel. Az első fázis tartalmazta az erők átcsoportosítását január 20-i kezdettel. A második fázisban a légi uralmat kívánta megszerezni és fenntartani a NATO, az integrált légvédelmi és a vezetési rendszerek, energiaellátó központok elleni precíziós támadásokkal. Ezzel megteremtve a szabad mozgás lehetőségét és megtartva a kezdeményezést, lehetőséget teremtve a politikai döntés kikényszerítésére. Miután a fentebb leírtak alapján a szerbekből pont az elérni kívánttal ellentétes reakciót váltottak ki a támadások, így ezt követte a harmadik fázis. Itt támadó légi hadműveletekkel kezdték bomlasztani és pusztítani a szerb hadsereget és a rendőri erőket, különös tekintettel a Koszovóba telepített egységekre. Ennek célja a lakossággal szembeni atrocitások visszaszorítása volt a fegyveres erők műveleti képességeinek csökkentésén keresztül. Ebben a szakaszban kezdték meg a katonai és kiszolgáló infrastruktúra pusztítását az egész ország területén. A további fázisokat nem vezették be. A negyedik fázisban eszkalálták volna a nyomásgyakorlást és további stratégiai célokat támadtak volna szerte Jugoszláviában. Ezt követték volna az ötödikben stabilizáló műveletek, végül pedig az erőket és műveleteket csoportosították volna át.

Tehát a műveletek fő célja a fegyveres erők lefogása, pusztítása, elszigetelése volt, ezekkel gyengítve azokat és csökkentve az agresszió mértékét. Az eszkalálódó szárazföldi műveleteket követően a NATO kiterjesztette a stratégiai célpontok körét és az integrált légvédelmen túl, már a magasabb szintű vezetés-irányítási pontokat és a jugoszláv hadsereg műveleti képességeit biztosító logisztikai erőkre és üzemanyagraktárakra is mértek csapásokat. Ezzel szemben a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság sokkal inkább a túlélés stratégiáját követte, hiszen minden optimizmus ellenére felismerték a NATO technikai és mennyiségi fölényét. A légvédelem bevethetőségének megőrzése prioritást képzett a stratégia megalkotása során, ezt pedig az erők és eszközök folytonos manőverezésével kívánták elérni. Mindezzel párhuzamosan pedig az ellenfél katonai és politikai döntéshozatalát akarták elbizonytalanítani a légvédelem váratlan felbukkanásaival.

A felek eszközei, fegyverzete, annak alkalmazása és elhelyezkedése

A 13 NATO-tagállam (Belgium, Kanada, Dánia, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Portugália, Spanyolország, Törökország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok) mindegyike hozzájárult a légicsapások kivitelezéséhez. Először 370 repülőgép állt a szövetség rendelkezésére a csoportosításban, ebből 270 csapásmérő volt. A legszélesebb körű gépparkkal az Egyesült Államok sorakozott fel, ebbe tartoztak: F–14 vadászrepülőgépek, F–15, F–16, F–18 és F–117A vadászbombázók, A–10 közvetlen légi támogató repülőgépek, EA–6B elektronikai harc repülőgépek, B–52 hadászati bombázók, KC–135 és KC–10 légi utántöltő repülőgépek, valamint AWACS légi felderítő-repülőgépek. Az Egyesült Királyság Harrier GR7-es és Tornado vadászbombázókkal, Franciaország pedig Mirage 2000-es és Super Etendard vadászrepülőgépekkel volt jelen a műveletekben. Kanada CF–18 vadászbombázókat, Spanyolország pedig F–18 vadászbombázókat és KC–130 légi utántöltő repülőgépek küldött. A fennmaradó országok mind F-16-os vadászbombázókkal vettek részt. A gépek az akkori legmodernebbnek számító fegyverzettel voltak felszerelve, ebbe a körbe tartozott a JDAM (Joint Direct Attack Munition), amit az amerikai haditengerészet és légierő közösen fejlesztett ki. Ez lényegében egy olyan GPS navigációs rendszerrel ellátott rendszer volt, amelyet hagyományos töltetekre szereltek fel, ezzel létrehozva egy nagy pontosságú eszközt, amit akár rossz időjárási körülmények között is alkalmazhattak. Az erős felhőzet gyakran okozott kihívást a pilótáknak, ilyenkor nagyban rá voltak utalva a JDAM-hez hasonló precíziós fegyverekre, illetve a műholdas rendszerekre, amelyek a felderítésben és a kommunikációban játszottak fontos szerepet. A precíziós csapásmérés a megítélés szempontjából is fontos volt a NATO-nak, hiszen a járulékos veszteségek csökkentése nem csak a műveletek sikerességét és jó nemzetközi megítélését segítette elő, de a szerb lakosság számára is rámutathatott arra, hogy nem ellenük, hanem a kormányuk ellen irányul a támadás, akik bűntetteket követnek el. Ez a másodlagos cél kevésbé tekinthető eredményesnek, hiszen a mai napig vannak ellenérzések a szerb lakosság körében az intervenciót illetően, ennek példája a lelőtt F-117-es és F-16-os gépek maradványainak kiállítása. A szövetséges gépek több, mint 38 000 fordulót repültek,- ebből 10484 csapásmérő volt- amely során nem szenvedtek veszteséget.

A haditengerészet is jelen volt a műveletek során. Az USA 6. flottája és a többi ország kisebb hadihajói és tengeralattjárói, mind jelen voltak az Adriai-tengeren. A manőverező repülőgép- hordozóknak központi szerep jutott, mivel ezekről indították a BGM-109 Tomahawk robotrepülőket, melyek a korban a legmodernebb pilótanélküli eszköznek számítottak. A USS Theodore Roosevelt hordozónak és a kísérő hajóknak kiemelt szerep jutott, hiszen az innen indított Tomahawkok és repülőgépek sokkal nagyobb hatótávolsággal bírtak és több időt tudtak a levegőben tölteni. Itt fontos megemlíteni az EA-6B elektronikai harcirepülőgépet, mely az egyes támadó gépeknek kiváló fedezetet nyújtott korlátozva a légvédelmi rendszer radarjait és az ellenfél szárazföldi erejének rádiókommunikációját. Szárazföldi műveltek nem zajlottak az Allied Force hadművelet alatt, de 3000 főnyi tengerészgyalogos és a bosznia-hercegovinai SFOR is rendelkezésre állt szükség esetén.

A daytoni-i megállapodás korlátozásokat szabott ki a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság haderőjére, 90 000 főben maximalizálva annak létszámát és a páncélozott szállító harcjárművek, valamint a harckocsik létszáma is meg volt határozva. Az akkori haderő három hadseregre és egy speciális rendeltetésű hadtestre oszlott, utóbbi terrorellenes műveleteket látott el. A 3. hadsereg „Pristina” hadteste, amelyet gépkocsizó, lövész és légvédelmi dandárok alkották, délen és délnyugaton volt jelen, tehát az általunk tárgyalt Koszovó térségében diszlokált. A szerb speciális rendőrség jelenléte is indokolt volt, lévén az UCK gerilla műveletei ellen szükséges volt az egyes területeken az állandó rendfenntartás, amely képességgel általánosan a rendőrség bírt. A rendőri létszám körülbelül 14-16 000 főre tehető. A légvédelem három hadtestbe szerveződött, nekik volt a feladatuk az ország két légvédelmi körzetének védelme. 240 repülőgéppel rendelkezett a légierő, ezek többnyire akkora már kissé korszerűtlen MIG21-es harcászati vadászrepülőgépek és néhány, a kor fejlettségi színvonalát elérő MIG29-es elfogó-vadászrepülőgépek voltak. A légvédelem is dominánsan szovjet gyártmányú rakéta komplexumokból állt. A légvédelem magába foglalta (NATO kód szerint), az SA-6 Gainfullal felszerelt rakéta ezredet, és egy SA-3 légvédelmi rakétaosztályt, valamint egy kevésbé fejlett SA-2-es rakétaosztályt. A légi ellenségről az információt a korai felderítő, értesítő és riasztó rendszer biztosította.  Ezeket a stratégiai fontosságú katonai objektumok, repülőterek, kikötők, városok, szárazföldi erők csoportosítási körzetei, ipari telepek környékén helyezték el. A haditengerészet ekkorra 15 000 főből és 8-10 kis hajóegységből állt, szerepük nem volt jelentős hatással a harcok menetére. A légvédelem ugyanakkor a maga előnyére tudta használni a terepet és a környezeti adottságokat. A hegyekkel övezett vidéken könnyebb volt elrejtőzni, különösen, ha a hegyek miatt a felhőzet sűrűbbé vált.  A terepen, a kiterjedt radarhálózaton kívül, még fedett megfigyelők is segítették a védekező felet, akik az egyes európai bázisokat figyelték meg. Az Allied Force hadművelet jó összehasonlítási párja lehet a Sivatagi Vihar hadművelet a légierő alkalmazása szempontjából. Ezt már akkor felismerte a politikai vezetés és korábban, a hidegháború alatt integrált légvédelmi rendszereket vásárló Iraktól szerzett be adatokat az amerikaiak légvédelem ellen alkalmazott taktikáiról és az irakiak személyes tapasztalatairól.  Ezekből kiindulva a jugoszláv hadvezetés egy olyan taktikát dolgozott ki, amely a légvédelmi tüzérség, a föld-levegő rakéták és a hordozható RBS-70 légvédelmi rendszereket ötvözve egy 10 000 láb alatti halálzónát hozott létre. A korábbi Delibarete Force művelet parancsnoka General Michael Ryan „különösen nagy” veszteségeket jósolt a művelet megkezdése előtt, ezt azonban cáfolták az első időszak sikerei.

A hadjárat lefolyása és a kiemelkedőbb események

Irányítás és parancsnokságok

A műveletet az Észak-atlanti Tanács közvetlenül irányította. A katonai tevékenység főparancsnoka a szövetséges erők európai legfelsőbb parancsnoka (SACEUR) Wesley Clark négycsillagos amerikai tábornok volt, aki a közvetlen vezetést a szövetséges fegyveres erők dél európai főparancsnokára (CINCSOUTH), James O. Ellis Jr. tengernagyra ruházta. A légi hadműveletek operatív vezetését a Szövetséges Légierő Dél-Európai Parancsnoksága (COMAIRSOUTH) végezte Nápolyból. A légierő parancsnoka Michael Short altábornagy volt. A napi harctevékenység közvetlen irányítása az 5. Szövetséges Harcászati Légi Parancsnokság (5. ATAF, Vicenza) feladatát képezte, melynek parancsnoka (Air Commodore) David Wilby tábornok volt.

A hadjárat első időszaka

A támadás március 24-én este 20 órakor kezdődött meg, amikor első körben Tomahawk robotrepülőgépeket indítottak hajók fedélzetéről és tengeralattjárókról. Ezt követően indultak meg a merevszárnyas gépek által végzett bombázások. A csapások főként az elektromos művek, katonai kommunikációs létesítmények és Montenegró, Szerbia és Koszovó területén található repülőterek, valamint légvédelmi rakétatüzelő állások ellen irányultak. Különös figyelmet fordítottak arra, hogy a lézer vezérlésű bombák robbanóereje a lehető legkisebb legyen, ami még elég a célok megsemmisítéséhez, de nem okoz számottevő járulékos veszteséget.  Ezen felül, ha a pilóta nem tudta teljes biztossággal megerősíteni, hogy tisztán látja a célt, nem oldhatta ki a bombát, és vissza kellett térnie a bázisra. A légi csapásokat intenzív elektronikai zavarással készítették elő. Többek között támadás érte a Podgorica és Pristina térségében lévő légvédelmi objektumokat, Kragujevacnál a Zasztava gyárat, ami hadiipari termékeket is gyártott. A légvédelem tevékenysége alacsony volt, köszönhetően a felderítő és rávezető lokátorok blokkolásának, illetve, hogy az alacsonyan repülő, nehezen észlelhető robotrepülőgépek is eredményesen működtek. Az este során két MIG29-est is lelőttek. A támadás után a NATO kivárt  a kiváltott, számukra kedvező politikai hatásra. A szerb álláspont nem változott, így a műveletek folytatódtak. A második napon már jóval intenzívebbek voltak a támadások, a nagyobb nyomásgyakorlás érdekében. Itt már katonai reptereket is célba vettek Nisben és Golubovciban. A harmadik napon már nagyobb hangsúly került a szárazföldi erők elleni csapásokra és a célpontok túlnyomó többsége Koszovó területén kívül helyezkedett el.

Az első szakasz bár hozott korlátozott sikereket katonailag, de a politikai célhoz nem került közelebb a szövetség. A művelet kezdetben a légierő legyőzése és a légtér feletti ellenőrzés megszerzése érdekében zajlottak. Az elektronikus hadviselésnek és a repülési magasságnak köszönhetően a légvédelem nem tudott érdemben reagálni a NATO tevékenységére.

A hadjárat második szakasza

A hadjárat második szakasza már a fizikai térben és  időben is kiterjedtebb volt. Nappal hajtották végre a támadásokat és a Jugoszlávia egészét támadták. A repülési magasságot csökkenteni kellett annak érdekében, hogy a rejtésben és mozgásban lévő légvédelmi eszközök felderítését és megsemmisítését eredményesen lehessen folytatni. Március hónapban már több mint 500 repülőgépet vetett be a NATO. Támadás érte Belgrád környékét, a Somber repülőteret és Nist. A hónap végén a NATO nagyköveti tanácsa megegyezett a célpontok listájának kibővítésében és a légi csapások intenzitásának növelésében. A bővített lista magában foglalt üzemanyag-feldolgozó és -ellátó rendszereket, energetikai központokat  az elektromos ellátóhálózat főbb elemeit, valamint a közlekedési infrastruktúrát. Az új kijelölt célpontok között volt a pancsovai olajfinomító, amit március 30-án ért találat, illetve az újvidéki Öreg hidat is lerombolták április 1-én. Ekkorra már jelentékeny veszteségeket okoztak a jugoszláv erőknek, de azok képesek voltak kitartani. Repülőiket átmentették kényszer repülőterekre, és a hadianyagot a kiemelt védelmet képező kórházak és iskolák környékén raktározták el, ezzel egyfajta védelmet biztosítva azoknak, hiszen egy ilyen negatív erkölcsi és nemzetközi jogi következményeket magában hordozó támadást a NATO nem kockáztatott meg. A szárazföldi erők elleni csapások kezdtek egyre inkább a középpontba kerülni a célpontok meghatározásakor, harcjármű telepek és csoportosítási létesítmények ellen vetették be a szövetséges légierőt.

A NATO 50. évfordulója során megtartott gyűlésen a tagok elkötelezték magukat, hogy nem hajlandóak veszíteni, és a növekvő albán áldozatok miatt növelni kívánták a nyomást Belgrádon. A politikai és katonai elitet akarták meggyengíteni, ezzel lefejezve a jugoszláv hadigépezetet. Milosevics hatalmi négy „pillérének” megtörésére fordította erőfeszítéseit a NATO. Ezek voltak a gazdasági rendszer, a politika, média és a biztonsági erők. Milosevicsnek és pártjának közvetlen üzleti érdekei is voltak például a médiában, így egyfajta ellene és a propagandája elleni támadásként értékelhető az április 21-i belgrádi televízió épülete elleni támadás, amire a NATO előzetesen figyelmeztette az alkalmazottakat, de így is számos áldozattal járt. Milosevics pártjának székházát ugyanebben a támadásban semmisítették meg és találat érte privát újvidéki rezidenciáját is. Az elkövetkező napokban GBU-28-as bunkerromboló bombával pusztították el a pritinai repülőtér földalatti hangárját. Május 2-án pedig a honvédelmi minisztérium és a hadsereg főparancsnokságának épülete ellen intéztek támadást. A precíziós műszerek és a műholdas kapcsolat azonban nem minden esetben tudta kiküszöbölni a felderítési hibákat, mint amilyen a szófiai lakónegyedet ért rakétatámadás volt. A NATO országok állam- és kormányfői aggodalommal tekintettek az ilyen esetekre, különösképpen Jacques Chirac akkori francia elnök, aki ellenezte a belgrádi elektromos hálózat központjai elleni romboló jellegű támadásokat. A konszenzus megteremtése érdekében a CBU-104(V)2/B kazettás lőszer bevetése mellett döntöttek, amely nem halálos eszköz. A grafitbombaként is ismert eszköz grafitport és -szálakat terít szét a célterületen,ezzel zárlatokat okozva. F-117-es gépek Jugoszlávia szerte Obrenovac, Nis, Bajina Basta, Drmno, Novi Sad településeken vetették be CBU-104-es lőszereiket a helyi hálózati rendszer ellen, ezáltal az ország területének 70%-a ideiglenesen áram nélkül maradt, ez kihatott a katonai kommunikációs vonalakra és összezavarta a szerb vezetést. A műveletek itt már láthatóan magasabb fokon zajlottak és a szerb népesség is már közvetlenül érintve volt, nem csak a félresikerült támadások, de az áramkimaradások miatt is. Az energiaipar rombolása és a korábban a boszniai háború miatt bevezetett nemzetközi szankciók egyre növekvő mértékben károsították a gazdaságot. A kragujevaci gyár felszámolása 15 000 munkanélkülit eredményezett és Belgrád ipari telepein található 50 gyár elpusztítása további ezreket fosztott meg a megélhetésüktől, csökkentve a NATO iránti bizalom kiépülésének lehetőségét. Az elektronikai hadviselés áldozatául esett a civil telekommunikációs szektor is. A cyber hadviselés egy korai példája is látható, amely a jugoszláv banki rendszert vette célba és precedens értékkel bírt.

Az F-117-es lelövése, egy újabb magyar a délszláv válságban

A csökkentett észlelésű repülőgépek iránti igény hamar kialakult. Először Pjotr Ufimcsev tanulmányában állította, hogy a teljesen sima és a meghatározott szögekbe állított felületi elemek képesek arra, hogy olyan szögben verjék vissza a radarsugarakat, hogy azokból csak nagyon kevés jusson vissza a kibocsájtó radar vevőegységébe, így „láthatatlanná”, azaz nehezen észlelhetetlenné téve a repülőgépet. A szovjetek mellőzték ennek a fejlesztését, így került a technológia az amerikaiakhoz. Lockheed megrendelést kapott a légierőtől egy lopakodó repülőgép kifejlesztésére, s ennek eredményeként jött létre az F-117A Nighthawk repülőgép, amely prototípusa 1981-ben végrehajtotta a tesztrepülését. Fejlett GPS technológiával és bevetéstervező rendszerrel látták el, így képes volt az önálló berepülésre. Újfajta anyagokat használtak a borításhoz, amely elnyelte a rádióhullámokat. Azonban gyenge fegyverzet, alacsony terhelhetőség jellemezte, amihez kiábrándító aerodinamika társult csökkentve a manőverezési képességet. A műveletek negyedik napján kis kötelékben szállt fel pár F-117-es, amelyeket visszafelé SZ-125-ös rakétacsapás ért. Dale Zelko alezredes katapultált, de sikeresen kimenekítették.

A repülőgépet a hosszúhullámú kereső radarok szerencsés helyzetben képesek észlelni, azonban a célpont pontos bemérésére szolgáló radarok nem. A jugoszláv légvédelem ütege, amely lelőtte a gépet azonban nem szokványos alegység volt. A parancsnoka, Dani Zoltán, egy székely származású tiszt, aki behathatóan tanulmányozta a lopakodó technológiát és az F-117-est is. Ezek után átalakította az SZ-125 Nyeva rakétához tartozó radarokat, hogy azok pontosan igazodjanak az F-117 méreteihez és szögeihez. Ezekre a módosításokra a parancsnokságtól Dani többszöri kérés után sem kapott engedélyt, így azokat saját szakállára hajtotta végre. Az így átalakított radar képes volt bemérni és célra vezetni a rakétát. Segítette emellett őket az is, hogy az időjárás miatt az F-117-es felszínét vízcseppek borították, melyek kissé megtörték a sima felületét, illetve nem kellett félniük attól sem, hogy más repülőgépek megtámadják az üteget, mivel csak az F-117-esek voltak aznap a levegőben – erről a szerb rádióamatőröknek köszönhetően tudtak. Miután bemérték a célt és kilőtték a rakétát, az F-117-es védtelenné vált, s mivel nem rendelkezett semmilyen önvédelmi rendszerrel, nem védhette ki az érkező rakétát.

A háború vége

Június elejére a Jugoszláv hadsereg és a polgári lakosság is kellőképpen kifulladt a növekvő veszteségek miatt. Június 2-án Marti Ahtisaari finn elnök az Európai Unió képviseletében és Viktor Csernomirgyin Oroszország balkáni nagykövete Belgrádba repült, ahol ultimátumot adtak át Milosevicsnek, amely az amerikai, orosz és európai felek közös követeléseit és egy békejavaslatot tartalmazott. Milosevics beleegyezett a nemzetközileg megalkotott békejavaslat elfogadásába. A béke feltételeként a már korábban is ismert követeléseket fogalmazták meg. A szerb fegyveres erők kivonását Koszovóból, a helyükre NATO biztonsági erők telepítését, és egy átmeneti etnikai albán vezetést, amely elismeri Jugoszlávia területi integritását. Az egyezséget már másnap ratifikálta a szerb parlament.

Az egyezség engedélyezett egy száz fős szerb kontingenst, amely a térségben maradva segíti majd General Sir Michael Jackson hadnagy vezette aknamentesítést. Az egyezség életbelépése utáni 48 órában ki kell vonni minden légvédelmi eszközt egy Koszovó határától számított 15 mérföldes sávban, ezzel megelőzve minden félreértést. A szerződés a területeken szektorokra osztotta szét a békefenntartókat, nemzetiség szerint amerikai, olasz, német, brit és francia szektorokra, amely egységek nehéz technikával is rendelkeztek volna.

Külön kérdés volt a bombázások beszüntetésének időpontja, amit a szerb csapatok kivonáshoz kötöttek és nem akarta elsietni a NATO, attól tartva, hogy újra fellángolnak a harcok. A szerbek által elfogadott tűzszünet után Belgrádot nem érte támadás és a műveletek a jugoszláv hadsereg egységeire korlátozódtak. A szerb fél vonakodott a kivonulás megkezdésével, ugyanis egy ENSZ nemzetközi békefenntartó erő bevetését kérte a NATO csapatok mellett, valamint az ENSZ Biztonsági Tanácsa által kiadott határozatot a műveletek lezárásáról, ezzel nagyobb biztosítékot szerezve arra vonatkozóan, hogy a NATO tartja magát a vállalásaihoz. Ez meg is akasztotta a részletek megtárgyalását, és rövid időre kiújultak a harcok az UCK-val. Június 7-én a Pastrik hegynél, nyílt terepen elhelyezkedő szerb csapatokat komoly támadás érte B-52-es bombázókról. A várt hatás bekövetkezett, másnap a BT határozatot (1244) adott ki a csapatok kivonására és a háborús bűnöket tárgyaló eljárás elindítására, ahol magát Milosevicset is megvádolták. A hat oldalas dokumentumban mandátummal ruházzák fel a NATO-t, hogy a Kosovo Force keretében kezdje meg a békefenntartó feladatok ellátását és az irányítás átvételét, a nemzetközi közigazgatás létrehozását Koszovóban, továbbá az UCK lefegyverzésének felügyeletét. Egy 5km széles ütköző zóna lett kialakítva Koszovó körül, elzárva ezzel bármilyen katonai művelet útját. A szövetség végül beszüntette a légi műveleteket, amint Belgrád elkezdte kivonni a csapatait a térségből. A bevonuló NATO csapatok sorra fedeztek fel különböző létesítményeket, ahol a szerb rendőri erők vetették alá kínzásnak az albán lakosságot, de fény derült a lapušniki táborban elkövetett szerbek elleni atrocitásokra is. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság attól félve, hogy végleg elveszíti Koszovót, 1999. június 9-én aláírta a kivonását biztosító katonai technikai megállapodást (Military-Technical Agreement), amely megnyitotta a válság rendezésének útját.

Összegzés

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság bukásának több oka is volt. A folytonosan növekvő károk és katonai veszteségek mellett Belgrád elvesztette vezető szerepét Koszovóban és nehezen tudott úrrá lenni a történéseken. A szalonképtelen kezelési módok és gyenge vezetés miatt az ország elvesztette minden nemzetközi támogatottságát, különösképpen az orosz fél részéről. A vereséget előidéző másik tényező a politikai elit támogatásának elvesztése volt, akiknek az ipari és pénzügyi szektorban meglévő érdekeltségeik fizikailag is sérültek, ezáltal nem volt érdekük a konfliktus fenntartása. A Milosevics- féle vezetés számára pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a kitartás stratégiája nem tartogat számukra sikert.

A technikai és mennyiségi fölény ellenére a NATO-nak több kihívással is meg kellett birkóznia. A légvédelem rejtése azáltal, hogy a radarok nem bocsájtottak ki jelet, meglehetősen sikeresnek bizonyult, amely párosult ezen eszközök állandó mobilitásával. A kisebb egységek által is hordozható légvédelmi eszközök alkalmazása pedig 15 000 láb magasságba kényszerítette fel a NATO gépeket. A magasan történő repülést tovább nehezítették a rossz időjárási körülmények és a hegyvidékes terület, így egy idő után az elsődleges cél, tehát a légvédelem teljes elpusztítása, nehézkessé vált és a hangsúly is áthelyeződött az infrastruktúra rombolására. A rossz látási viszonyok miatt több félresikerült támadást is végrehajtottak, ilyen volt például a belgrádi kínai nagykövetség ellen elkövetett bombázás, amely diplomáciai bonyodalmakat okozott és hűvössé tette a viszonyt a NATO országok és Kína között. Kiváltképp fájó pont volt, amikor tévedésből egy menekültoszlopot ért csapás. Különösen fontos volt a média által állandóan közvetített konfliktusban, hogy a járulékos veszteségek elkerülésére nem volt elég csupán törekedni, de már elvárásként jelent meg. Az etnikai tisztogatásokat csak részben sikerült megakadályozni és sokkal inkább lehet azt mondani, hogy a menekültek visszatérése volt a tényleges siker.

Megjelentek tervezési hibák is a műveletben, melyek ütemezésekor nem vették figyelembe azt, hogy milyen történeti és kulturális jelentőséggel bír a szerbek számára Koszovó, ezért rövid távú műveletekkel terveztek kezdetben, remélve a gyors kapitulációt. A NATO tagállamok politikai vezetése közötti konszenzus is hiányzott. Sokan nem akartak jelentős erőt alkalmazni, amely szükséges lett volna a humanitárius katasztrófa lefékezéséhez. A nézeteltérés olyan stratégiai tervezés alapját képező kérdésekben is jelen volt, mint a fegyverhasználatra vonatkozó szabályok, vagy pedig a szárazföldi erők alkalmazása, melyet az USA vehemensen ellenzett. Ezek mind gátolták a hatékony fellépést.

A műveletek történelmi jelentőségűek voltak, mivel a második világháború óta ez volt a legintenzívebb háborús tevékenység, amit egy nyugati szövetségi rendszer vívott, emellett pedig az első alkalom, hogy csak a légierő alkalmazásával sikerült az ellenségre saját akaratát rákényszerítenie az egyik félnek.

A 11 hétig tartó nemzetközi hadműveletben összesen 2 300 légicsapást mértek, melyben 995 objektum sérült meg. 1 150 harci repülőgép 420 000 robbanóanyagot szórt le a célpontokra, beleértve 20 000 nehéz légi bombát, 1 300 cirkálórakétát, 37 000 kazettás bombát – köztük uránium tartalmú töltetekkel. Az ENSZ szakosodott szervezete 2002-ben készített egy jelentést a környezeti hatásokról Szerbiában és Montenegróban. Maga a tanulmány az uránium tartalmú lövedékek hatásáról szól. A jelentés kimutatta, hogy az uránium tartalmú lövedékek bár a talajban vannak, de nem jelentenek közvetlen veszélyt, a szennyezettség alacsony mértéke miatt.

A koszovói háború hatásai ma is érezhetők, s a dialógus megkezdődött a felek között, de még mindig szükséges a nemzetközi katonai jelenlét. 2008. február 17-től Koszovó de facto független Szerbiától, önálló biztonsági szervekkel és közigazgatással. Komoly gondot jelent a szervezett bűnözés, amely felszívta a volt UCK katonák egy részét. A Balkán-félsziget még mindig tartogat biztonsági kihívásokat, nemcsak a szomszédos államok, de Magyarország számára is, mivel egy esetlegesen eszkalálódó helyzet erodálná a biztonsági környezetünket. A tárgyalások jelenleg lassú mederben folynak és belátható időn belül nincs esély arra, hogy a koszovói államiság elismerésre kerüljön Belgrád által.

Irodalomjegyzék

Andrew J. BacevichEliot A. Cohen: War over Kosovo, Columbia University Press, New York, 2001.
Gian Gentile: How Effective is Strategic Bombing?: Lessons Learned From World War II to Kosovo, New York University Press, New York, 2001.

Benjamin S. Lambeth: NATO’s air war for Kosovo, RAND, Santa Monica, 2001.

Czifra Dóra: Humanitárius intervenció és államépítés Koszovóban, Dél–kelet Európa – South-east Europe International relations quarterly, vol. 1. no. 4 (winter 2010/4 tél)

Csengeri János (2013):   „Operation Allied Force” a NATO légi háborúja a délszláv válság megoldása érdekében 1, Repüléstudomány közlemények, XXV. évfolyam 1.szám 114-125.

Csengeri János (2013):   „Operation Allied Force” a NATO légi háborúja a délszláv válság megoldása érdekében 2, Repüléstudomány közlemények, XXV. évfolyam 2.szám 127-128.

Dr. Törő Lajos: A délszláv háború történelmi okai, eseményei és következményei. Hadtudományi Szemle, 2015. VIII. évfolyam 1. szám

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. A délszláv állam története, Osiris, Budapest, 1999.

Korom Mária: A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Szerbia) NATO bombázása-ahogy a szemtanú látta. Hadtudományi Szemle, 2016, IX. évfolyam 2. szám

Kovács Zoltán: Koszovó államiságának létrejötte, valamint annak regionális és globális következményei. Doktori (PhD) értekezés, 2019.

Magyar István ezds. (2001): A NATO jugoszláviai légi támadó-hadművelete Hadtudomány XI. évfolyam 3-4. sz.

Sergio Balanzino: NATO humanitárius segély a koszovói válság áldozatainak, NATO tükör, 1999. nyár, 2. szám

General Wesley K. Clark (Supreme Allied Commander): When force is necessary: NATO’s military response to the Kosovo crisis, https://www.nato.int/docu/review/1999/9902-03.htm#FN2, Letöltés ideje: 2021. 04. 18.

Kosovo Air Campaign (Archived) Operation Allied Force, https://www.nato.int/cps/en/natohq/topics_49602.htm, Letöltés ideje: 2021. 04. 17.

RAND Corporation: Operation Allied Force, Lessons for the future, https://www.rand.org/pubs/research_briefs/RB75.html#fn1, Letöltés ideje: 2021. 04. 18.

The Aviationist, Flying the Prowler to war, https://theaviationist.com/special-reports/flying-the-prowler-to-war/, Letöltés ideje: 2021. 04. 17.

The Heritage Foundation: Lessons from the war in Kosovo, https://www.heritage.org/europe/report/lessons-the-war-kosovo, Letöltés ideje: 2021. 04. 19.

 

Címlapkép: Nis, 2019. március 25.
Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke, a háromtagú boszniai államelnökség soros vezetője (b) és Aleksandar Vucic szerb elnök a NATO Jugoszlávia elleni légicsapásainak huszadik évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen a dél-szerbiai Nisben 2019. március 24-én. A katonai szövetség a jugoszláv haderő Koszovóból való kivonását kényszerítette ki az 1999. március 24-én indított légicsapással.
(Forráss: MTI/EPA/Djordje Savic)

Az Egyesült Államok kül- és biztonságpolitikai kilátásai Trump elnöksége után – összefoglaló

0
Washington, 2021. április 29. Joe Biden amerikai elnök (j) elmondja kongresszusi országértékelő beszédét az amerikai törvényhozás épületében, a Capitoliumban 2021. április 28-án. (Forrás: MTI/EPA/The Washington Post pool/Melina Mara)

2021. április 27-én zajlott le a Magyar Hadtudományi Társaság „Az Egyesült Államok kül- és biztonságpolitikai kilátásai Trump elnöksége után” című online konferenciája.

1. ábra: A transzatlanti kapcsolat jelentősége és átalakulása a 2010-es évtizedben – dia az online előadásból. Saját szerkesztés.

A konferenciát Dr. Nagy László nyugállományú ezredes, a Magyar Hadtudományi Társaság örökös tagja nyitotta meg, melyet Dr. Németh Gergely védelempolitikáért felelős helyettes államtitkár úrnak a konferencia témaköreit összefoglaló felvezetője követett. Dr. Csiki Varga Tamás gondolatébresztő előadásában a transzatlanti kapcsolatokra helyezte fókuszát a Trump, illetve a Biden elnökségek kapcsán. Ezt követően Csizmazia Gábor beszélt a Biden adminisztráció külpolitikájáról Kínával és Oroszországgal összefüggésben, jelentős hangsúlyt fektetve az amerikai belpolitikára is. Ennek kapcsán rendkívül izgalmasnak találtam az amerikai közvéleménynek a külpolitikához való hozzáállásáról szóló összefoglalót. Itt az elmúlt évtizedek azon tendenciájáról hallhattunk, miszerint egyre inkább csökken a külpolitikai kérdések mérlegelt és szakmai elemzése az amerikai társadalomban, valamint hogy erre már egy politikai elit is ráépült, annak is köszönhetően, hogy a Kongresszusból egyre inkább kikerülnek azok a szereplők, akik tekintélyes külpolitikai tapasztalatokkal rendelkeznek, s ezzel párhuzamosan egyre nagyobb hanggal lépnek fel azok, akik a külpolitikai kérdéseket belpolitikai kérdésekként tüntetik fel (pl. az izraeli-palesztin konfliktusnál központi kérdésként jelent meg az a gondolat, hogy ami a Közel-Keleten történik, párhuzamba hozható azzal, ami rendszerszintű rasszizmus címszó alatt történik az afro-amerikaiakkal).

2. ábra: A Biden-adminisztráció külpolitikája – dia az online előadásból. Saját szerkesztés.

 

A konferencián sor került két panelbeszélgetésre is. Az első beszélgetés témája az amerikai katonai jelenlét jövője volt, mely Urbanovics Anna moderálásával zajlott. Résztvevői Etl Alex, Dr. Mártonffy Balázs, valamint Dr. Wagner Péter voltak. Az eszmecsere egy rövid áttekintéssel indult az elmúlt évtizedek amerikai katonai jelenléttel kapcsolatos különböző trendjeiről. Etl Alex felvázolta, hogy az elmúlt évtizedekből a legfontosabb megatrend az indo-csendes-óceáni térség felemelkedése, ezzel párhuzamosan pedig Kína katonai, politikai, gazdasági képességeinek rohamos mértékű növekedése volt. Az Obama adminisztráció hivatalba lépésétől kezdve az Amerikai Egyesült Államok visszatért az ázsiai fókuszhoz, melyet a Bush adminisztráció alatt a szeptember 11-i terrortámadások, illetve az arra adott amerikai válaszok egy időre megszakítottak. A térség azonban a Trump adminisztráció idején is egyre hangsúlyosabbá vált, s a Biden adminisztráció ezt a politikát követve olyan államként azonosította Kínát, mely kihívást jelent a stabil és nyitott nemzetközi rendszerre. Az Egyesült Államok komparatív előnye Kínával szemben az, hogy van egy globális szövetségi rendszere. Annak érdekében viszont, hogy ezt egyben tudja tartani, képesnek kell lennie arra, hogy ennek a szövetségnek minden pontján hitelesen demonstrálja a szövetség egybentartása iránti elköteleződését. Továbbá ahhoz, hogy ezt az indo-csendes-óceáni térségben fenn tudja tartani, az Egyesült Államoknak az erőforrások szűkössége miatt más térségekből kell elvonnia erőforrásokat; ezt láthatjuk az elmúlt évtizedekben pl. az iraki, aztán az afganisztáni kivonulásokkal. Ennek a kontextusában tudjuk értelmezni azt is, hogy az USA távol marad a nagyobb beavatkozástól Szíriában vagy akár Líbia esetében, valamint azt is, hogy megkezdte az elfordulást Európától, melyet egyre inkább önállóságra ösztönöz.

3. ábra. A kínai-kérdés az amerikai belpolitikában – dia az online előadásból. Saját szerkesztés.

Mártonffy Balázs a nukleáris modernizációs folyamatot emelte ki bevezetőjében, továbbá felhívta a figyelmet a kibertérre is, hiszen a Biden adminisztráció egyre több erőforrást szeretne a kiberbiztonságnak nevezett tér felé irányítani. Dr. Wagner Péter az amerikai katonai jelenlét Közel-Keletről való kivonására helyezte a hangsúlyt, mely meglátása szerint kérdéses, hogy be fog-e következni, vagy mindig lesz-e elég érdek ahhoz, hogy legalább száz katona jelen legyen a térségben. A beszélgetésben felmerült az USA katonai hegemóniája fenntartásának kérdése, valamint az európai szövetségesek, azon belül pedig Magyarország haderejének, illetve Magyarország és az USA kapcsolatának változásai is.

4. ábra. Dia az előadásból. Saját szerkesztés.

A második panelbeszélgetés Erdész Viktor főhadnagy moderálásával zajlott le, témája az amerikai haderőfejlesztésben lévő új hangsúlyok, célok és irányok voltak. Résztvevői Prof. Dr. Szenes Zoltán nyugállományú vezérezredes, Dr. Kis-Benedek József nyugállományú ezredes, valamint Molnár Zsolt ezredes úr, a Magyar Honvédség és az Egyesült Államok egyesített vezérkarának, a Virginia állambeli haderőfejlesztési részlegének összekötő főtisztjei voltak. Szó esett az Egyesült Államok jelenlegi vezetésének prioritásairól, mely inkább a diplomáciának szentel nagyobb figyelmet, mintsem a katonai erőnek, mely a republikánus kormány alatt volt jellemző. A Biden adminisztráció eszerint olyan politikát fog folytatni, melynek célja, hogy a liberális demokrácia modellje megerősödjön. Geopolitikai szempontból hangsúlybeli változást figyelhetünk meg; míg a Trump érában első helyen az indo-csendes-óceáni térség állt, második helyen a Közel-Kelet, harmadik helyen pedig Európa, addig a jelenlegi elnökség számára második helyen Európa áll, harmadik helyen pedig a nyugati térség megerősítése. Szó esett továbbá az amerikai haderőfejlesztésről is, melynek keretein belül rendkívüli hangsúlyt fektetnek az űrparancsnokságra, a mesterséges intelligenciára, a robotizációra, drónrendszerek kialakítására, fejlesztésére, valamint a kiberképességekre.

5. ábra. 3 C – costs, capabilities, commitment – dia az online előadásból. Saját szerkesztés.

A számtalan izgalmas témát magában foglaló és további gondolkodásra ösztönző konferenciát Dr. Tálas Péter zárta szavaival, hangsúlyozva abbéli reményét, hogy a következő találkozót már személyes formában tudják megtartani.

Írta: Nagy Abigél

Címlapkép: Washington, 2021. április 29.
Joe Biden amerikai elnök (j) elmondja kongresszusi országértékelő beszédét az amerikai törvényhozás épületében, a Capitoliumban 2021. április 28-án.
(Forrás: MTI/EPA/The Washington Post pool/Melina Mara)

Ázsia 07 – Ázsia hírfigyelő, tavasz

0
Najpjido, 2021. március 27. Min Aung Hlaing tábornok, a mianmari hadsereg főparancsnoka a fegyveres erők napja alkalmából tartott katonai parádén Najpjidóban 2021. március 27-én. (Forrás: MTI/EPA)

Vérfürdő és díszszemle: ilyen, amikor a mianmari hadsereg ünnepel

A mianmari hadsereg idén tavasszal is díszszemlével ünnepelte a fegyveres erők napját a fővárosban. A minden év márciusában megtartott ünnepség a hadsereg számára nagy jelentőséggel bír, ugyanis 1945-ben ezen a napon alakult meg a fegyveres ellenállás az országot megszálló Japán Császári Hadsereggel szemben. Habár az előző évben a koronavírus járványra hivatkozva elhalasztották, idén a több száz halálos áldozatot követelő belpolitikai válság ellenére mégis az ünnep megtartása mellett döntöttek. A díszszemlét megelőző napon a katonai junta az állami televízióban figyelmeztette a lakosságot, hogy ne menjenek tüntetni, mert fejbe vagy hátba lőhetik őket. Ennek ellenére az ország több nagyvárosában folytatódtak a katonai hatalomátvétellel szembeni tiltakozások, amelyeket a hadsereg elképesztő brutalitással vert le. A Myanmar Now hírportál információi szerint a fegyveres erők csak március 27-én mintegy 114 embert öltek meg, amely az addigi legvéresebb nap a hatalomátvétel kezdete óta. Szomorú módon a halálos áldozatok között már több kiskorú is szerepel.

A díszszemlén idén hivatalosan nyolc ország, Oroszország, Kína, India, Pakisztán, Banglades, Vietnám, Laosz és Thaiföld jelent meg Nepjidában. A résztvevő országok közül különösen említésre méltó Oroszország, amelyet Alexander Fomin, az ország hadügyminiszter-helyettese képviselt. Fomin a díszszemlét megelőző napon találkozott a mianmari hadsereg főparancsnokával, Min Aung Hlainggal, aki Oroszországot „igaz barátnak” nevezte. Oroszország komoly támogatója a juntának, valamint Kínához hasonlóan Mianmar belügyének tekinti a hadsereg erőszakos hatalomátvételét, és a lakossággal szemben elkövetett atrocitásokat. Ezen felül mindkét ország a Biztonsági Tanács állandó tagja, ebből adódóan képesek blokkolni bármiféle közös ENSZ-fellépést a katonai junta védelmében.

Bemutatták Dél-Korea első saját fejlesztésű vadászgépét

Április 9-én, a Korea Aerospace Industries székházában látványos ceremónián leplezték le az ország első saját fejlesztésű vadászrepülőgépének prototípusát. A füstfüggőny mögül kiguruló, KF-21 Boramae „fiatal sólyom”, komoly előrelépés a távol-keleti ország repülőgép fejlesztésének történetében. A bemutatón megjelenő Mun Dzsein elnök történelmi pillanatnak nevezte az eseményt, valamint kijelentette, hogy az új repülőgépet a jövőben a légierő fő típusának szánják. A ’70-es évek óta szolgálatban álló F-4 és F-5-ös harci gépek leváltására tervezett típus fejlesztése még 2015 végén kezdődött KF-X projectnéven. Az első tesztrepüléseket 2022-re, a fejlesztési szakasz befejezését 2026-ra tervezik. Ha nem történik csúszás a programban, akkor 2028-ra szolgálatba állhatna az első 40 darab, 2032-re pedig akár 120db-os flottával rendelkezhetnének az ország fegyveres erői. A KF-21 fejlett kinézete ellenére négy és feledik generációs típusnak tekinthető, mivel nem rendelkezik az alacsony észlelhetőség szempontjából elengedhetetlen belső fegyverterekkel.

Az új harcigép fejlesztése közös programként indult Dél-Korea és Indonézia között. Habár Jakarta csupán a fejlesztési költségek 20%-át vállalta, pénzügyi okokra hivatkozva eddig csak a töredékét fizette meg a vállalt összegnek. További kételyekre ad okot, hogy Indonézia az év elején bejelentette, hogy 2022 és 2024 között az Egyesült Államoktól 8db F-15EX, Franciaországtól pedig 36db Rafale típusú harci gépet szándékozik venni.

A koreai kormány 100 ezer új munkahely létrejöttét várja a programtól, amely csak növekedhet, ha exportra is sikerül gyártani a típusból. A KF-21-től komoly exportlehetőségek várnak, ugyanis várhatóan jóval olcsóbb lesz, mint például az F-35-ös, amelyet az Egyesült Államok javarészt külföldi piacokra szán. Indonézia mellett, Thaiföld, a Fülöpszigetek és talán még Irak is a lehetséges megrendelők között lehet. A bemutatón látványos fényshow köretében számos jövőbeni, potenciális vásárló zászlaját vetítették a gép oldalára.

Az évtized végére Kína erővel is visszaszerezheti Tajvant

Sokakat hidegzuhanyként ért Phil Davidson tengernagy, az Egyesült Államok India-Csendes-óceáni Parancsnoksága (USINDOPACOM) korábbi vezetőjének ominózus kijelentése, miszerint a Kínai Népköztársaság 2027-ig kísérletet tehet Tajvan erővel történő visszaszerzésére.

A márciusi szenátusi meghallgatáson, amelyen főként Kína a térségre gyakorolt növekvő fenyegetését elemezték, a tengernagy a következőképpen fogalmazott: „Szerintem még ebben az évtizedben bekövetkezhet az, amitól leginkább tartunk. Nem csak a fejlődés – tudják, a hajók, repülőgépek, rakéták stb. száma, amellyel rendelkeznek – hanem ahogyan fejlesztik ezeket a képességeket. Mindehhez hozzá véve Hong Kong-ot, Tibetet, a Dél-kínai-, és a Kelet-kínai-tengereket (…) Aggodalommal figyelem a növekvő becsvágyukat, ahogy kitúrják az Egyesült Államokat a szabályokon alapuló nemzetközi rendben betöltött vezető szerepéből – amit egyébként már régóta mondanak, hogy 2050-re el akarnak érni. Aggódom amiatt, hogy egyre közelebb kerülnek a céljukhoz. Tajvan egyértelműen az egyik régi vágyuk. Én azt gondolom, hogy a fenyegetés még ebben az évtizedben bekövetkezhet, valójában az elkövetkező hat évben.”

Davidson továbbá kitért az Egyesült Államok Tajvan kapcsán tanúsított stratégiai kétértelműség (strategic ambiguity) fenntartásának kérdésére is. „Elismerem, hogy a stratégiai kétértelműség a több mint 40 év során segített megtartani Tajvant jelenlegi állapotában. De tudják, ezeket a dolgokat időnként újra kell gondolni.”

Az Egyesült Államok és a térség több országa is aggódva szemléli a Kínai Népköztársaság egyre fokozódó ütemű fegyverkezését. Peking az elmúlt 5 évben 90 nagyobb hadihajót és tengeralattjárót épített és mintegy 4-5x annyi eszközzel rendelkezik, mint az Egyesült Államok az Ázsia-csendes-óceáni térségben. Április 23-án Kína teátrálisan egy rombolót, egy partraszállító hajót, és egy ballisztikus rakéta-hordozó tengeralattjárót bocsátott vízre. Több elemző szerint ha Kína elég erősnek érzi magát, előbb vagy utóbb erővel is kísérletet tehet a szakadár tartomány visszafoglalására. Davidson tengernagy már korábban kérte az INDOPACOM következő évekre tervezett költségvetésének növelését a Kongresszustól. A 2022-es költségvetési évre mintegy 4,68 milliárd dollárt szeretne, majd további 22,69 milliárd dollárt 2023 és 2027 között. A megnövelt költségvetés kulcseleme lenne a 2021-ben elindított Csendes-óceáni Elrettentés Kezdeményezés (Pacific Deterrence Initiative), amely Kína növekvő katonai erejét hívatott ellensúlyozni.

Az elkövetkező évtizedben több jelentős esemény 100. évfordulója várható. 1927. április 12-én élesedett ki a konfliktus a nacionalisták és a kommunisták között, amikor a Csang Kai-sek vezette Kuomintang váratlanul több száz kommunista párttagot tartóztatott le, majd végeztetett ki Sanghajban. Ezt követően a bujkálni kényszerült kommunisták több felkelést szítottak a vidékeken. Ezek közül a 1927. augusztus 1-jén kezdődött nancsangi felkelés a legjelentősebb, amely során a paraszti partizánalakulatokból alakult meg a Vörös Hadsereg, a Kínai Népi Felszabaditó Hadsereg elődszervezete.

Írta: Szomolányi Szabolcs

A Peking-ellenes tüntetésekről

Az utóbbi hónapokban fokozódott a feszültség a Hongkong és Tajvan között. A kapcsolatok romlásában nagy szerepet játszott a Pekingben kidolgozott és Carrie Lam kormányzó nevével fémjelezett nemzetbiztonsági törvény bevezetése a Kínán belül elhelyezkedő, de önálló államigazgatással rendelkező Hongkongban, amelynek következtében számos demokráciapárti politikus és aktivista menekült a városállamban működő kommunista titkosszolgálatok elől Tajvanra. 2020 augusztusában egy 12 fős csónakot fogtak el a kínai hatóságok, akik Hongkongból a szigetországba akartak szökni, félve az esetleges megtorlásoktól. További feszültséget okozott, hogy a hongkongi de facto tajvani képviselet tisztviselőinek vízumát a helyi hatóságok fel akarják függeszteni, ha nyilatkozatban nem ismerik el az „egy Kína” koncepciót. Májusban, a kapcsolatok mélypontra kerülésével, a hongkongi vezetés indoklás nélkül megszüntette a tajpeji képviseltük működését.

A közel 2 éve tartó Peking-ellenes tüntetések mára elgyengültek a kínai fellépés hatására. Május 14-én befagyasztották a hongkongi ellenzék egyik legbefolyásosabb személyének Jimmy Lai-nek számláit, ezzel teljesen ellehetetlenítve a városban még működő rendszerellenes sajtó- és médiatevékenység további működését. Lai esete egyedinek számít, hiszen a hatóságok először használták az újonnan bevezetett nemzetbiztonsági törvényt, mint jogalapot, arra, hogy tőzsdén jegyzett cég részvényesinek vagyonát befagyasszák. Bár a pekingi kommunikáció az ügyet a hongkongi helyzet konszolidációjaként kommentálta, több elemző szerint is aggodalomra adhat okot a jelenség. Egy felmérés szerint a hongkongi amerikai vállalatok 42 százaléka kívánja elhagyni a várost, ebből 62 százalék a nemzetbiztonsági törvény jelentette kockázatokat nevezte meg, mint a távozás okát.

Írta: Zernig Csombor

Bekérették Kína fülöp-szigeteki nagykövetét

A Fülöp-szigeteki Külügyminisztérium (DFA), miután a megelőző hetekben napi rendszereséggel nyújtotta be panaszait, bekérette Kína nagykövetét, hogy megvitassák a kínai hajók „illegális elhúzódó jelenlétét” a Dél-Kínai-tenger Manila által magáénak tartott területein. Elizabeth Buensuceso külügyminiszter-helyettes megismételte kormánya követelését, miszerint Kínának fel kell hagynia jogsértő tevékenységével az olyan vitatott vizeken, mint amilyen például a Whitsun-zátony és környezete.

A Fülöp-szigetek járőrei körülbelül 240 kínai katonai hajó jelenlétéről számoltak be az általuk ellenőrzött területen egy hét alatt. A kínai hatóságok szerint ezek csupán halászhajók, meghazudtolva Manila állításait miszerint a kínai partiőrség és tengeri milícia járműveiről van szó. A helyzetet azonban tovább árnyalja a tény, hogy a fülöp-szigeteki parti őrség rendszeresen találkozik kínai orvhalászokkal is Manila kizárólagos gazdasági övezetében.

Közös holdbázist létesítene Kína és Oroszország

Egyetértési megállapodást írt alá március 9-én a kínai (CNSA) és az orosz (Roscosmos) űrügynökség. Ennek értelmében a két ország elhatározta magát, hogy közös bázist fog létesíteni a Hold felszínén, vagy egy holdkörüli pályán, Nemzetközi Holdi Kutatóközpont néven. Kína az ajánlattal az Európai Űrügynökséget is megkereste. Az újabb tudományos kutatások lehetővé tétele mellett a bázis létesítése az első lépés lehet az olyan holdi nyersanyag kitermelésében, mint például a jégvíz, a hélium-3 vagy különféle ritkaföldfémek.

A megállapodás beleilleszkedik Kína stratégiájába, miszerint 2045-re vezető hatalommá kíván válni az űrben, ezáltal gazdasági és politikai előnyre szert téve az Egyesült Államokkal szemben. Jelenleg a NASA-t az amerikai jogszabályok eltiltják a CNSA-val való együttműködéstől, így, ha az Egyesült Államok részt kívánna venni a projektben, változtatnia kell a kínai űrprogramhoz való viszonyulásán.

Írta: Varga Domonkos Bálint

Az indiai variáns

Az Indiában tomboló koronavírusjárvány számos  terhet rótt az országra. A  pozitív esetek ugrásszerű növekedését követte a kórházi oxigénkészletek kifogyása, a halálozások tetőzése, a krematóriumok kapacitásainak maximalizálása és a közterületeken létesített máglyák.

Ha a járvány elleni intézkedések hatásossága már érzékelhető is, az eredményeket beárnyékolja a hivatalosan B.1.617 elnevezésű „indiai variáns”. A fertőzőbb, halálosabb, ellenállóbb variáns valószínűleg még októberben jelenhetett meg, és Mahárástrában vált általánosabbá.

Brit tudósok kutatásai alapján a Pfizer és az AstraZeneca oltóanyagok 80%-os hatékonysággal védenek a variáns ellen.

Maga az indiai kormány erőfeszítéseket tesz, hogy megállítsa a variáns Indiával való azonosítását, és felszólította a közösségi médiafelületeket, hogy távolítsanak el oldalaikról minden „indiai variáns”-ról szóló tartalmat.

Írta: Kertai Zoltán Péter

Szokatlan változások Ausztráliában a COVID-19 következtében

A koronavírusjárvány nemcsak emberek millióinak életét érintette, a régóta fennálló gazdasági elképzeléseket is aláaknázta, valamint potenciálisan hosszan érvényesülő hatást gyakorolhat a regionális és globális erőviszonyokra. Ausztráliában olyan, a belső erőviszonyokban is észrevehető változás történt, amely az ország működésének átalakítását eredményezheti – a föderációt alkotó államok újra felemelkedni látszanak.

A föderáció első évtizedeiben Ausztrália államai számítottak a politika meghatározó szereplőinek. 1927-ig Új-Dél-Wales és Victoria állam kormányzói voltak az ausztrál politikai élet legbefolyásosabb alakjai. Canberra csak a második világháborús pénzügyi intézkedések (a szövetségi kormány hatáskörébe került a jövedelemadó beszedésének ellenőrzése, ezáltal az államok függetlenségük jelentős részét elvesztették) következében vált az ország valódi hatalmi központjává, a tagállami gazdasági jelentősen erőforrások megrövidültek.

A világjárvány kitöréséig az ausztrálok többnyire elfogadták ezt, ellentétben pl. Kanadával, ahol a regionális identitás messze erősebb a nemzetinél, a szövetségi kormány hatalomvesztését nem tekintették személyes sérelemnek vagy egzisztenciális fenyegetésnek. Amíg az általános jó kormányzás (good governance) fennmaradt, az ausztrálok többségét nem foglalkoztatja, hogy hatalmi központ föderatív, vagy tagállami szinten található.

A járvány viszont közvetlenül érintette az egyik fő területet, ahol az államok továbbra is elsődleges felelősséget viseltek: a közegészségügyet. A helyi egészségügyi rendszer biztonságát tekintve a más államok területéről beutazó ausztrálok fenyegetést jelentettek, ennek értelmében az ország belső határait rendkívüli döntés alapján lezárták.

Mivel az államok rendelkeznék saját rendőri erőkkel, és kevés út szeli át az államhatárokat, a lezárásokat viszonylag könnyen hajtották végre. Az ingázók számára, akik az egyik államban éltek, de egy másikban dolgoztak, belső vízumrendszert hoztak létre. Bár az ausztrál alkotmány 92. szakasza tételesen kimondja, hogy „a gazdasági tevékenységek, a kereskedelemek (…) teljesen szabadnak kell lennie”[1], az államok a pandémiás helyzetben figyelmen kívül hagyták a rendelkezést.

A szövetségi kormány rövid ideig csatlakozott a Nyugat-Ausztrália (WA) ellen indított perhez, amely a határok megnyitására kényszerítette volna az államot, azonban kihátrált az ügy mögül. Észrevehető hatalomváltás történt az országban: a kormányzók jóval erősebbnek látszottak a miniszterelnöknél. A pandémia során tartott állami választások eredménye (részben erődemonstrációként is aposztrofálhatóan) – Queenslandban egy Nyugat-Ausztráliában egyaránt – kényelmes győzelmet hozott a korábban is hivatalukat töltő kormányoknak. Nyugat-Ausztráliában, ahol Mark McGowan kormányzó komolyan fellépett a belső elszigeteltség mellett, a hivatalban lévő párt az állami törvényhozásának 59 mandátumából 53-at nyert.

A tagállamok hatalmi térnyerését a szövetségi kormány saját kezdeményezése is megkönnyítette, mivel megkezdődött a regionális vezetők és Canberra interakcióinak átszervezése.  Korábban az Ausztrál Kormányok Tanácsa (COAG) – amely a miniszterelnökből, a hat állami kormányzóból és két területfőnökből állt – évente csak kétszer ülésezett, hogy megvitassák a szövetség ügyeit. Mivel azonban a járvány nagyobb koordinációt követelt meg a két kormányzati szint között, létrejött egy új és sokkal rendszeresebb testület, Országos Kabinet néven, ez már hetente kétszer tart üléseket nagy intenzitású munkák idején.

Ezáltal az államok hatalma jelentős mértékben megnövekedett az ország döntéshozatali folyamatában. A hozzáértő és jól felkészült kormányzók számára lehetőség nyílik arra, hogy a szövetségi kormány intézkedéseit saját előnyükre alakítsák. A terv jelenleg az, hogy az új testület állandó szerepet kapjon az ország kormányzási rendszerében, előreláthatóan havi megbeszéléseket tartva a világjárvány lecsengése után. Az új, kooperatív struktúra intézményesítése potenciálisan az államok javát szolgálja.

A járvány következében valóban szükségessé vált bizonyos mértékű elszigeteltség, viszont Ausztrália egyedülálló a hasonlóan szerveződő országok között, mivel gyorsan feltárta, hogy a szövetségi rendszert védelmi mechanizmusként is lehet alkalmazni. Az izoláció azonban a regionális politikának eddig nagyjából ismeretlen, újfajta autonómiát adott, amelyre lehetséges, hogy a COVID-19 járvány után is igényt tartanak majd az államok. Az ország gazdasági- és kulturális hatalmának (Sydneyben és Melbourne-ben összpontosulva) Új-Dél-Wales és Victoria kormányzói ismét Ausztrália legjelentősebb politikai szereplőivé válhatnak.

Írta: Györgyi Dominika

[1] Commonwealth of Australia Contitution Act – Sect. 92: Trade within the Commonwealth to be free.  „…trade, commerce (…) among the States (…) shall be absolutely free”. (Forrás: http://www8.austlii.edu.au/cgi-bin/viewdoc/au/legis/cth/consol_act/coaca430/s92.html letöltve: 2021.05.23.)

Címlapkép: Najpjido, 2021. március 27.
Min Aung Hlaing tábornok, a mianmari hadsereg főparancsnoka a fegyveres erők napja alkalmából tartott katonai parádén Najpjidóban 2021. március 27-én.
(Forrás: MTI/EPA)

Hultqvist-doktrína: Hidegháborús készültség Svédországban?

0
Arlanda, 2020. augusztus 28. Peter Hultqvist svéd védelmi miniszter (b) és Barbara Barrett, a Pentagon légierőért felelős államtitkára könyöke érintésével üdvözli egymást a Stockholm közelében fekvő Arlanda repülőtéren 2020. augusztus 8-án. A felek a térség biztonságáról és az északi-sarkköri területeteket érintő kérdésekről tárgyalnak. (Forrás: MTI/EPA/TT Hírügynökség/Fredrik Sandberg)
Svédország immár több mint kétszáz éve, 1814 óta nem viselt hadat, kimaradt mind az első, mind a második világháborúból, mindössze nemzetközi missziókban vett részt. Az ország Napóleon kora óta tartó semlegességére sok svéd büszke, azonban egyre többen kérdőjelezik meg, hogy ez a hozzáállás továbbra is tartható-e. A jelenleg kormányzó szociál-demokraták és zöldek ellenzik az ország NATO-hoz való csatlakozását, eközben pedig a hidegháború óta nem látott mértékben fejlesztik a haderőt, hogy az ország ily módon tudja garantálni saját biztonságát. A 2022-es parlamenti választások azonban fordulópontot jelenthetnek, hiszen a jelenlegi ellenzék győzelme esetén reális esély lesz rá, hogy Svédország több évtizedes közeli NATO-partnerség után teljesjogú tagja legyen a szövetségnek.

A hidegháború évei

A második világháború után Svédország sem a nyugati, sem a kommunista blokk felé nem kötelezte el magát, habár érezhetően az előbbi felé húzott. Erősen támogatta az Egyesült Nemzetek Szervezetének felállítását, elkötelezte magát a demokrácia és az emberi jogok nemzetközi védelme mellett. Rengeteg svéd diplomata dolgozott az ENSZ megalkotásán és „beüzemelésén”. Legjobb példa erre nem is lehetne más, mint Dag Hammarskjöld, az ENSZ második főtitkára. Ő volt továbbá a nemzetközi békefenntartó missziók megindításának egyik legfőbb támogatója. A folyamatos fejlődésen áteső, és napjainkban is zajló missziókban a NATO és tagállamai kiemelt szerepet vállaltak és vállalnak továbbra is. Svédország hosszú évtizedeken keresztül a közvetítő szerepét játszotta, hatalmas presztízsre szert téve a diplomácia világában.

Svédország hidegháborús doktrínája a „békeidőben el nem kötelezett, háborúban semleges” (alliansfrihet i fred syftande till neutralitet i krig) volt. A svéd vezetés egy kimondatlan, azonban de facto létező védelmi garanciával számolt a nyugati szövetségesek részéről egy esetleges kommunista agresszió esetére. Ennek megfelelően Svédország a színfalak mögött széleskörű együttműködésben vett részt az Egyesült Államokkal és a NATO egyéb államaival. Stockholm nem bízta azonban sorsát csupán a nyugati hatalmak jóindulatára, a hidegháború alatt modern és ütőképes haderőt tartott fent. Az 1960-as évek végéig pedig még a svéd atombomba kifejlesztése is az ország ambíciói között szerepelt, hogy ezzel garantálja saját háborítatlanságát.

Az Egyesült Államok politikája a hidegháború éveiben a balti régió kapcsán a szovjet befolyás féken tartásából állt, a térségben található szövetségesek és semleges országok támogatásán keresztül. Majd mikor 1993 és ’94 folyamán az orosz csapatok elhagyták a három balti ország (Észtország, Lettország, Litvánia) területét, az Egyesült Államok minél előbb át kívánta venni Moszkva szerepét a térségben. Bill Clinton elnök úgy nyilatkozott, a régió egyetlen országa sem fog szürke zónává vagy ütközőállammá válni. A három balti állam 2004-ben csatlakozott is a NATO-hoz a Békepartnerség (PfP) programban való részvétel után. Svédország és Finnország is a NATO partnerévé vált, azonban nem lépett be a szövetségbe. Ahogy a világ figyelmét a terror elleni globális háború és a Közel-Kelet kötötte le, valamint Oroszország saját belső válságaival küszködött, a Balti-tenger térsége nyugalmat és stabilitást élvezett, nem szerepelt a nagyhatalmak által kiemelten kezelt régiók között. Az Egyesült Államok csupán a krími válság után kezdett újra hangsúlyt fektetni az északi államokra.

Svédország, mint NATO-partner

1994-ben, mikor a NATO meghirdette a Békepartnerség (angolul Partnership for Peace, PfP) programot, Svédország szinte azonnal a szövetség partnerévé vált. A PfP keretében Svédország továbbra is közeli kapcsolatot ápol a NATO-val, közös hadgyakorlatokon és konferenciákon vesz részt, valamint többek közt szerepet vállalt a NATO albániai és szerbiai aknamentesítési programjaiban is. Svéd csapatok részt vettek a NATO afganisztáni és koszovói újjáépítési és békefenntartói misszióiban, valamint a NATO Reagáló Erő gyakorlatain is. A NATO tag balti államokkal és Norvégiával különösen szoros Stockholm együttműködése, míg előbbieknek azok védelmi fejlesztéseiben segédkezett, utóbbival közös légi és tengeri megfigyelő küldetésekben vett részt.  Ezen kívül tagja az Európai Unió Északi Harccsoportjának, Finnország, Norvégia, a balti államok és Írország mellett. Megemlítendő a svéd védelmi ipar is, amelynek gyártmányait számos NATO tagállam használja, ahogyan például Magyarország is a Saab által gyártott JAS 39 Gripen vadászbombázó repülőgépeket rendszeresítette. A NATO tehát módot talált a papíron semleges országokkal való érdemi együttműködésre, és azoknak bizonyos szintű integrációjára. Finnország és Svédország megközelítőleg tagállami szintet ért el az interoperabilitás szintjén. Nem meglepő tehát, hogy a két ország az úgynevezett kibővített lehetőségekkel járó NATO-partnerség (Enhanced Opportunities Partners, EOP) programnak is a résztvevője.

Svédország és a NATO közös gyakorlataira kiváló példa a 2019-es „NORTHERN WIND 19”, melynek alkalmával Észak-Svédországban szimulálták egy magas intenzitású háború megvívását rendkívül hideg körülmények között. Körülbelül tízezer, többek közt finn, norvég, brit, amerikai, valamint svéd katona vett részt a gyakorlaton, melynek során a svéd és finn csapatok végezték a védelmi műveleteket, míg a NATO tagok vállalták magukra a támadó ellenség szerepét. Stefan Smedman svéd ezredes szerint az efféle gyakorlatok kiváló lehetőséget teremtenek a fejlődésre egészen a dandárok szintjéig. Elégedettségét fejezte ki az iránt, hogy NATO csapatokat fogadhattak Svédországban, ezzel lehetőséget teremtve az egymástól való tanulásra és az interoperabilitás további építésére.

A svéd közvélemény – egy 2014-es közvélemény kutatás alapján megkérdezettek 66%-a – bízik a NATO által nyújtott gyors segítségben egy esetleges külső támadás esetében, ahogyan azt a hidegháború alatt is tette. Annak ellenére, hogy az amerikai fél kijelentette, hogy erre már nincsenek konkrét tervek és előkészületek. Mivel az Egyesült Államoknak (és a NATO-nak) de jure nem kötelessége megvédeni Svédországot, ezért ennek elmaradása esetén az Észak-atlanti szerződés 5. cikke nem veszítene kredibilitásából. A svédek és finnek pontosan tudják, hogy egy krízis vagy háború esetében a szövetségesek fognak prioritást élvezni, habár ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne kaphatnának támogatást. Azonban ez is elsősorban a NATO érdekei alapján történne, nem pedig a svéd vagy finn igények alapján.

Jens Stoltenberg NATO főtitkár 2015 novemberi svédországi látogatása alkalmával aggodalmát fejezte ki az oroszok kalinyingrádi erőösszpontosításával kapcsolatban, aminek keretében rakéta- és légvédelmi rendszereket, valamint tengeralattjárókat szállítottak az orosz exklávéba. A főtitkár szerint ennek célja a NATO elrettentése a balti régió további katonai és politikai megerősítésétől.

A Hultqvist-doktrína

A Svédországot kisebbségből kormányzó Szociáldemokrata-Zöld koalíciós kormány 2015 nyarán az Egyesült Államokkal való védelmi együttműködés elmélyítése mellett kötelezte el magát. E mögött a lépés az állhat, hogy a kormány nem bízik benne, hogy egy esetleges konfliktus esetén a NATO elég gyorsan lenne képes (és hajlandó) reagálni, ezért Svédország biztonságát elsősorban speciális kétoldalú megállapodásokkal lehet garantálni. A washingtoni kormány reakciói pozitívok voltak a bilaterális tárgyalásokon az úgynevezett Hultqvist-doktrínára, amely a svéd védelmi miniszter nevét viseli. Ennek értelmében Svédország úgy kívánja szorosabbra fűzni az Egyesült Államokkal, Finnországgal és a NATO-val való kapcsolatát, hogy közben a NATO-n kívül marad, lényegében fenntartva semlegességét. Ezt a doktrínát egészíti a svéd kormány által az elmúlt években megkezdett haderőfejlesztési program.

2017-ben decemberében Svédország létrehozta az első új ezredét a második világháború óta, mely 350 fővel biztosítja a Balti-tengeren kiemelt geostratégiai jelentőséggel bíró, Stockholm és Kalinyingrád között félúton elhelyezkedő Gotland szigetét. 2005 óta egy évtizeden keresztül a sziget szinte teljesen demilitarizált terület volt, az új ezrednek most a sziget legnagyobb városa, Visby fog otthont adni. A svéd katonai jelenlét újbóli megerősítése a 2014-es krími válság után kezdődött meg. 2020 szeptemberében – egyes riportok szerint orosz hadihajók Gotland közelében való elhaladására válaszul – a svéd fegyveres erők nagyszabású mozgósításba kezdtek a szigeten. Stockholm az elmúlt években többször is megvádolta Moszkvát légtere és vizei megsértésével. Gotland legnagyobb kikötőjét harckocsikkal biztosították, míg a légtéret sugárhajtású vadászrepülőgépekkel, de a mozgósításban részt vettek hadihajók, nehéztüzérségi eszközök, valamint csapatszállító járművek is. A hidegháború óta ez volt svéd fegyveres erők legnagyobb gyakorlata, amelynek hivatalos célja a Balti-tenger ellenőrzésének megerősítése volt. Svédország 2010-ben eltörölte a sorkatonaság intézményét, 2018-cal kezdődően azonban visszaállították, és immár nem csak a svéd férfiak kötelesek szolgálatot teljesíteni, hanem a nők is. A svéd állam évi 4000 újonc kiképzésével számolt.

Oroszország saját kommunikációjában nem kezeli kiemelt helyen Svédországot, mint ahogy az fordítva történik. A svédek által felrótt légi és tengeri határsértéseket annak tulajdonítják, hogy egyszerűen nincs elég hely alapvető gyakorlatok végrehajtására, tehát szó sincsen arról, hogy Gotland invázióját terveznék. Az orosz fél túlzottnak tartja a svédek riadalmát, amelyet szerintük a NATO gerjeszt, Svédország ugyanis csak akkor merülne fel orosz célpontként, ha csatlakozna a NATO-hoz és ezzel felhívná magára a figyelmet.

Napjainkban

A Riksdag, vagyis a svéd parlament 2020 decemberében a védelmi költségvetés 40%-os megemelését szavazta meg a 2021-2025-ös időszakra, ez az elmúlt 70 év legnagyobb növekedését jelenti. 2025-re ezzel a svéd védelmi költségvetés átszámítva 11 milliárd amerikai dollárra fog rúgni. Ez körülbelül a GDP 1,5%-át fogja jelenteni, ami az utóbbi 17 év legmagasabb értéke lesz. Az 1991-ben 2,6%-on álló védelmi kiadások 2012-re csökkentek 1,2%-ra. A javaslatot a Szociáldemokrata-Zöld kormány terjesztette elő, indoklásukban az oroszoknak való üzenetküldésnek nevezték a lépést, mellyel a Krím 2014-es annexiójára, a balti államok légterének többszöri megsértésére, valamint a kalinyingrádi exklávéban végbemenő erőösszpontosításra reagálnak. 2030-ra a fegyveres erők létszámát 55000-ről 90000-re szeretnék növelni.

Az eddigi 4000-es évi újonclétszámot 2021-ben várhatóan megduplázzák, és öt területvédelmi zászlóaljat fognak felállítani, melyeknek feladata a norvégiai Osloból és Trondheimből kiinduló tengeri útvonalak védelme lesz. A svédországi Gothenburgban, amely Skandinávia legnagyobb kikötője pedig várhatóan egy kétéltű egység felállítására fog sor kerülni. A légierő újtípusú Gripen vadászrepülőgépekre számíthat, melyek fejlettebb radarberendezésekkel és nagyobb hatótávval rendelkeznek. Ezeknek egy része egy új, Stockholmtól 70 kilométerre északra található uppsalai repülőezrednél fognak szolgálatot teljesíteni. A haditengerészet egy új tengeralattjárót helyezhet üzembe, valamint finanszírozást kap egy új hadihajó megtervezésére. Ezek mellett légvédelmi rakétákkal fognak ellátni egyes meglévő hajókat, ezzel egy tizenöt éves lemaradást behozva. Niklas Granholm, a svéd védelmi kutatóintézet munkatársa szerint a cél a hidegháborús felkészültség újbóli elérése, ez pedig azt jelentené, hogy Svédország egy esetleges háború alkalmával legkevesebb három hónapig képes legyen megvédeni önmagát, míg meg nem érkezik a várt segítség. Egy másik szakértő szerint a svéd védelmi erők az elmúlt húsz évben „krízishelyzetben” voltak.

Ezek után 2020 decemberének végén a NATO-csatlakozást pártoló politikai erők győzelmet könyvelhettek el a svéd törvényhozásban. A semlegességet támogató Szociáldemokrata-Zöld kormány és a Baloldali Párt ellenében a megszavazták az úgynevezett NATO-opciót, 204-145 szavazati arányban. Erre azért lehettek most képesek, ugyanis a szélsőjobboldali Svéd Demokraták változtattak korábbi álláspontjukon, amely egyértelműen NATO-ellenes volt. Habár a konkrét tagságot továbbra sem támogatják, az opció megszavazását fontos elemének tartják Svédország védelmi politikájának összehangolásában a skandináv országokkal, és elsősorban Finnországgal. Utóbbival ugyanis a Svéd Demokraták egy önálló védelmi szövetség létrehozását szorgalmazzák. Ez az eredmény azonban nem jelenti a csatlakozási folyamat megkezdését, csupán a törvényhozás szintjén megteremtette ennek lehetőségét. Finnországban 1995-ben került sor a NATO-opció elfogadására, azonban azóta sem lépett be a szövetségbe.

Ann Linde külügyminiszter szerint ez egy komoly és negatív fejlemény a svéd biztonság ügyében. Elemzők arra számítanak, hogy ez a szavazás a témával kapcsolatos diskurzus fellángolásához fog vezetni. A Szociáldemokraták szerint Svédország függetlensége bárminemű szövetségtől továbbra is jól szolgálja az ország érdekeit, a NATO-hoz való csatlakozás csak feleslegesen mérgezné az Oroszországgal való kapcsolatot, és ezzel további feszültségeket generálna Európa keleti felén. Hultqvist svéd védelmi miniszter úgy nyilatkozott, nem kívánnak a kísérletezgetés és kalandozás útjára lépni a biztonságpolitika területén, tehát a miniszter továbbra is tartja magát a nevéhez fűződő doktrínához. A NATO-pártiak ezzel szemben azzal érvelnek, hogy Svédország egy „biztonsági senkiföldjén” ragadott, ugyanis Oroszország a nyugati biztonsági rendszer részeként kezeli, miközben a NATO államai mégsem nyújtanak számára védelmi garanciát. Svédországban 2022-ben fognak parlamenti választásokat tartani, amennyiben sikerül elmozdítani a jelenlegi balközép koalíciós kormányt, szinte biztosra vehető, hogy a NATO-tagságról referendumot fognak kiírni.

A svéd gothenburgi egyetem kutatói által végzett közvélemény-kutatások alapján 2019-ben a lakosság 32%-a ellenezte a NATO-hoz való csatlakozást, míg 29% támogatta azt. 2015-ben és 2016-ban a csatlakozáspártiak voltak többségben, ez a svéd társadalom reakciója volt az ukrajnai krízisre. A krími események előtt a NATO ügye nem is tartozott a svéd politikai diskurzus fősodrába, csupán a védelempolitika döntéshozói foglalkoztak a kérdéssel.  Másik befolyásoló tényező lehetett az a svéd partokhoz közelében elvonuló „misztikus orosz tengeralattjáró”, amelyről a svéd média 2014 októberében számolt be. Ekkor egy nyugalmazott svéd altábornagy vett észre egy feltételezett tengeralattjárót a Stockholmhoz közeli partoknál kiemelkedni a vízből, a haditengerészet által végrehajtott két hajtóvadászat azonban nem akadt a nyomára.

2021. április 27-én Linde Budapestre látogatott, így véget ért az a kilenc éves időszak, mialatt svéd külügyminiszter nem látogatott Magyarországra. Szijjártó Péter magyar külügyminiszter a gazdaság- és védelempolitikát nevezte Magyarország és Svédország együttműködésének sikerterületeinek. Szijjártó szerint nem túlzás, ha a két ország szövetségesnek hívja egymást, hiszen mindkét állam az Európai Unió része, és Svédország habár nem tagja, de szoros kapcsolatot ápol a NATO-val. Emlékeztett továbbá a Magyarország által használt svéd gyártmányú Gripen vadászgépekre, amelyekkel nem csak a saját légterét biztosítja, hanem Szlovéniának és balti államoknak is segít ebben.

Összegzés

Svédország két évszázados semlegessége példaértékű lehet bármely békeszerető nemzet számára, látható azonban, hogy ez a hozzáállás egyáltalán nem jelent tétlenséget. A svédek a hidegháború alatt Moszkvát lehetséges agresszornak tartották, ugyanúgy, ahogyan ezt a 2014-es ukrajnai események óta újra teszik. Svédország az Európai Unió tagjaként és NATO egyik legközelebbi partnerként a nyugati szövetségi rendszerbe tartozik, azonban teljes NATO tagsággal nem rendelkezik, ezért az nem köteles garantálni az ország biztonságát. A svéd jobboldal a teljes elköteleződést választaná, beléptetné az országot a NATO-ba, míg a jelenleg kormányzó baloldal szerint éppen ez tenné valóban ellenségessé a Stockholm és Moszkva közti viszonyt. Mindenképpen érdemes lesz szemmel tartani, hogy a közvéleményre milyen befolyást gyakorolt az idei, ukrán határral szomszédos területeken tartott, rekord nagyságú orosz hadgyakorlat. A jövőre esedékes svéd parlamenti választások egyik, ha nem a legnagyobb kampánytémája minden bizonnyal Oroszország és a NATO tagság kérdése lesz. Minden orosz lépés, melyet a nyugat fenyegetésként érzékelhet, a NATO karjaiba tereli a svéd közvéleményt, és mivel egy demokratikus államról beszélünk, magát Svédországot is. A NATO-párti erők választási győzelme esetén ugyanis szinte biztosra vehető a kérdésben egy népszavazás kiírása. A következő egy év tehát komoly változásokat hozhat a témában, Svédország akár az immár kétszáz éve fennálló függetlenségét adhatja fel biztonságérzetéért cserébe. Így a skandináv állam válhatna a NATO harmincegyedik tagjává, geopolitikai előnyhöz juttatva a szövetséget a Balti-tenger térségében.

További felhasznált irodalom

  • Anna Wieslander: NATO, the U.S. and Baltic Sea Security. Swedish Institute of International Affairs, Stockholm, 2016.
  • Barbara Kunz: Sweden’s NATO Workaround: Swedish Security and Defense Policy against the Backdrop of Russian Revisionism. Institut français des relations internationales, Párizs, 2015.
  • Johan Martinsson – Ulrika Andersson (eds.): Swedish Trends 1986-2019. SOM Institute, University of Gothenburg, 2020.
  • Greg Simons, Andrey Manoylo & Philipp Trunov: Sweden and the NATO debate: views from Sweden and Russia, Global Affairs, 5:4-5, 335-345, DOI: 10.1080/23340460.2019.1681014. 2019.

Címlapkép: Arlanda, 2020. augusztus 28.
Peter Hultqvist svéd védelmi miniszter (b) és Barbara Barrett, a Pentagon légierőért felelős államtitkára könyöke érintésével üdvözli egymást a Stockholm közelében fekvő Arlanda repülőtéren 2020. augusztus 8-án. A felek a térség biztonságáról és az északi-sarkköri területeteket érintő kérdésekről tárgyalnak.
(Forrás: MTI/EPA/TT Hírügynökség/Fredrik Sandberg)

Kiemelt témák

3,037 FACEBOOK