A Biztonságpolitikai Szakkollégium szervezésében ?Kelet-Közép-Európa szerepe a NATO kollektív védelmi rendszerében? címmel tartott előadást Kovács István, Magyarország korábbi NATO nagykövete és Prof. Dr. Szenes Zoltán vezérezredes 2015. április 29-én a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző karán.
Tekintettel a közelgő NATO Parlamenti Közgyűlés májusi, Budapesten megrendezésre kerülő ülésére, valamint a NATO külügyminisztereinek találkozójára, az előadók röviden bemutatták többek között a szervezet munkájának gyakorlati oldalát, valamint a jelenlegi és a jövőben várható azon kihívásokat, amelyekkel a NATO-nak szembe kell néznie.
Kovács István a tagállamok NATO-n belüli érdekérvényesítő képességének lehetőségeit tekintve kifejtette: az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének működésében az egyéni érdekek helyett a kollektív védelmi képességek fejlesztésén és közös politika megalkotásán van a hangsúly, így véleménye szerint a tagállami és a regionális ?lobbizás? jóval kisebb jelentőséggel bír.
Megerősíti ezt az a tény is, hogy a 28 tagállam csak egyhangú szavazással dönthet a NATO előtt álló kérdésekben. Formális módon tehát kis csoportos együttműködés a tagállamok között nem jellemző, azonban a kötetlenebb tárgyalási lehetőségeket ? például a havonta vagy másfél havonta megrendezésre kerülő ebédek ? a legtöbb tagország diplomatái támogatják, hisz ezek jó lehetőséget biztosítanak egy konfliktus vagy probléma több, különböző háttérrel ? legyen az politikai vagy földrajzi adottság ? rendelkező ország szemszögéből való megvizsgálására.
Az előadó ezt követően kitért a NATO bővítésének lehetőségeire és az ezzel járó nehézségekre. Kiemelte azonban, hogy a NATO nem csupán a saját tagországai védelmére koncentrál, hiszen az utóbbi időszakban jelentősen kitágult a feladatköre, így többek között hangsúlyossá vált a klasszikus szembenállás újbóli feléledésének megakadályozása, a terrorizmus elleni küzdelem, valamint a tömegpusztító fegyverek proliferációjával szembeni fellépés.
Az Oroszország által tanúsított agresszív magatartást vizsgálva kiemelte, hogy napjainkban a NATO előtt álló egyik legnehezebb feladat a keleti kapcsolatainak fenntartása oly módon, hogy eközben ne veszítse el szavahihetőségét a világ előtt, és szükség esetén megfelelő elrettentő erőt tudjon felmutatni Oroszországgal szemben. Kovács István szerint Putyin vezetése alatt rengeteget változott az orosz politika, amelyet a NATO jelenlegi formájában nem tud eredményesen kezelni. Jelen körülmények között ugyanis a kapcsolatok elmélyítését nem engedheti meg magának, azonban ezek leépítése is komoly hátrányokkal járna.
Kovács István a NATO elismertségével kapcsolatban kiemelte, hogy a folyamatosan változó körülményekhez történő ? időnként ugyan viszonylag lassú, de összességében ? eredményes alkalmazkodásnak köszönhetően a Szövetség világszinten is nagy tiszteletnek örvend.
Magyarország korábbi NATO nagykövete az előadása végén hangsúlyozta, hogy bár Európában erősödtek az Egyesült Államok dominanciáját ellenző vélemények, a tagállamok számára még mindig egyértelműen a NATO jelenti biztonságuk szavatolásának leghatékonyabb keretét. Az előadó szerint annak ellenére, hogy hazánk védelmi képességek terén számos hiányossággal rendelkezik, a haderőnk méretéhez képest nagymértékű missziós szerepvállalásunk és magas színvonalú szakmai hozzájárulásaink következtében Magyarország a szervezet hasznos tagjának bizonyul, és a NATO tagságunk legitimitása a csatlakozásunkat megelőző népszavazás eredményeként itthon sem kérdőjeleződik meg.
Az előző előadóval egyetértve Szenes Zoltán is kiemelte a kollektív védelem jelentőségét. Ennek szerepe már az Oroszország és Grúzia közötti 2008-as háborút követően megnövekedett, viszont hangsúlyozottan a Krím-félsziget megszállása és a Kelet-Ukrajnában folyó harcok miatt került napirendre, hiszen ezt követően az Oroszország és a NATO közötti háború lehetősége ismét visszatérő témává vált.
Az előadó nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy habár egyes konfliktusok globálisnak tűnnek, mégsem egyformán érintik a tagállamokat, és a fenyegetettség szintje (amely nagyban függ többek között annak intenzitásától, földrajzi közelségétől, képességektől és a szándékoktól) nagymértékben befolyásolja az adott konfliktusról kialakított képet. A déli tagországok az ukrán válság helyett a számukra nagyobb problémát jelentő menekülthelyzetet helyezik előtérbe, ugyanakkor a kelet-közép-európai tagállamok biztonságpercepciója is eltérő, hiszen míg a balti államok, Lengyelország és Románia számára egyértelműen egy esetleges orosz agresszió számít a legfőbb veszélynek, addig többek között Szlovákia már kevésbé tekint fenyegetésként Oroszországra. Hazánkat a legtöbb fenyegetés délről és keletről éri, ami egyrészt köszönhető az egyre agresszívabb orosz magatartásnak, másrészt az Iszlám Állammal kapcsolatban álló merénylőknek. Mindezekből jól tükröződik, hogy a NATO működtetésének művészete éppen a különféle biztonságpercepciókkal bíró tagállamok érdekeinek érvényesítése közötti egyensúlyozásban rejlik.
Elsősorban a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásoknak köszönhető, hogy a NATO felelősségi területe a korábbi gyakorlattal ellentétben már nemcsak szigorúan az euro-atlanti térségre, illetve annak közvetlen környezetére korlátozódott, hanem kiterjedt a nemzetközi szinten jelentkező kihívások és fenyegetések 5. cikkelyen túli műveletek és többnemzeti kontingensek keretében történő kezelésére is. A 2014-es év eseményei azonban alapvető mértékben változtatták meg az euro-atlanti térség biztonsági környezetét, amely ismét szükségessé tette az 5. cikkelyhez fűződő feladatok szerepének növelését. Ennek érdekében a walesi csúcstalálkozón elfogadták a Készenléti Akciótervet, amely többek között új szervezeti egységek, hadgyakorlatok és a védelmi tervek felülvizsgálata útján kilátásba helyezte a kollektív védelem fejlesztését abból a célból, hogy a jelenlegi „műveleti NATO-ból” a kollektív védelmi feladatok minél hatékonyabb ellátására képes „készenléti NATO” jöhessen létre.
Szenes Zoltán előadásában kitért arra is, hogy a missziós részvételből fakadó kötelezettségek a hazánkhoz hasonló, korlátozott képességekkel bíró kis országok számára mindig nagy kihívást jelentenek. Ebből fakadóan a Magyarország által felvállalt és a közeljövőben realizálódó feladatok (a balti államok és Szlovénia légterének védelme, az észak-iraki misszió, valamint a Visegrádi Harccsoportban történő részvétel) amellett, hogy magas kockázatot jelentenek, és jelentős erőforrásokat vonnak el, gondos tervezést és megfeszített munkálatokat is igényelnek. A különféle kötelezettségek és terhek mellett azonban megkérdőjelezhetetlen, hogy hazánk missziós szerepvállalása többek között NATO tagságunk elismertségnek szempontjából is hasznos, és fontos előrelépést jelent képességeink NATO követelményeinek megfelelő szintre történő fejlesztésében is.
Az előadó emellett felhívta a figyelmet a NATO északi és déli tagállamai közötti választóvonal ismételt megjelenésére, amely kapcsán Magyarország helyzete különösen érdekesnek számít. A NATO-csatlakozás idején is nagy fejtörést okozott annak megállapítása, hogy hazánknak vajon a szervezet déli, vagy inkább az északi struktúrájához lenne-e érdemesebb tartoznia. Végül a déli rendszerhez történő integrációról született döntés, viszont az elsősorban északi tagállamok hozzájárulásaiból felépülő nagyon magas készenlétű erőben (Very High Readiness Joint Task Force ? VJTF) való magyar részvétel, és a NATO Székesfehérvárra települő parancsnoki koordinációs központja is azt jelzi, hogy hazánk a Szövetség északi szárnyával szintén szoros kapcsolatokat ápol.
Az összefoglalót írta: Pákozdi Nóri
