Hasszan Naszrallah, a Hezbollah vezetője egy 2015. május 24-i beszédében kijelentette, hogy csapatait hajlandó egész Szíria területén bevetni, ha ezt az Iszlám Állam előretörése szükségessé teszi. A bejelentés vegyes fogadtatásra talált Libanonban, és felszínre hozta a különböző politikai csoportok közötti törésvonalakat.
A Hezbollah Libanon politikai életében meghatározó szereplőnek számít, hiszen a jelenlegi kormányba két minisztert is delegált. Paramilitáris szárnyának megítélése azonban nem egységes, melynek következtében több ország is a terrorista csoportok között tartja számon. A szervezet a szíriai polgárháborúban Bassár el-Aszad oldalán jelent meg, melynek részeként vélhetően 2012 óta küld csapatokat az országba, de hivatalosan csak 2013-ban ismerték el, hogy katonai erővel részt vesznek a felkelők elleni harcban. Ez nagy segítséget jelent a szír kormányoldalnak, hiszen egyébként nem bővelkedik a támogatókban: a Hezbollah mellett csak Irán fejezte ki nyíltan a szír kormány melletti elkötelezettségét, illetve ennél ugyan lényegesen burkoltabb formában, de Oroszország is az Aszad-rezsim támogatójának számít. Amennyiben viszont Irán úgy dönt, hogy külpolitikájában a nukleáris programjára vonatkozó tárgyalások eredményessége élvezzen prioritást, a nyugati országok jóindulatának elnyerése érdekében akár az Aszad-rezsim mögül való kihátrálás, vagy legalábbis a támogatás mértékének csökkentése is elképzelhető lehet. A korábban bevont kisebbségek hajlandósága is csökkent a harcokban való részvételre, tehát mindent összevetve a Hezbollah katonáira a jövőben több feladat hárulhat.
A Hezbollah harcoló csapatai kezdetben a határ menti térségben voltak jelen Daraa és Golán fennsík környékén. Jelenleg megközelítőleg húsz olyan falvat védenek, amelyekben ugyan libanoniak laknak, de a libanoni-szír határ túloldalán találhatók. A leghevesebb harcok a Qalamoun fennsíkon folynak, amely az ellátási útvonalak szempontjából stratégiai fontosságú, hiszen összeköttetést biztosít libanoni Beeka-völgy és Homsz, valamint Damaszkusz között. A másik fontos feladatuknak tekintik, hogy a Damaszkuszhoz közeli Sayyida Zeinab szentélyt védjék, amely a siíták egyik szent helye.
A Qalamoun-fennsík nyugati részén húzódó frontvonalak 2015 májusában. (Forrás: http://www.almasdarnews.com/)
A jövőben a csapatok várhatóan kénytelenek lesznek eltávolodni a határoktól, hogy Szíria belső területein vegyenek részt a harcokban, ahol az ISIS és az Al-Nuszra Front szerez egyre nagyobb területeket. Hasszan Naszrallah már többször kijelentette, hogy ezek a csoportok közvetlenül fenyegetik Libanon biztonságát, és lehetőleg törekedni kell a határoktól távol történő feltartóztatásukra. A nemzetközi koalíció által indított légicsapások szerinte eredménytelenek, hiszen eddig nem sikerült megállítaniuk az iszlamistákat. Legutóbb úgy fogalmazott, hogy az általuk jelentett veszély „precedens nélküli a történelemben, amely magát az emberiséget fenyegeti”, ezért ha szükséges, hajlandó akár egész Szíria területén is harcba bocsátkozni. Ennek érdekében egyre több katonát toboroznak, a stratégiájuk pedig hatékony, mivel a szervezet jelenlegi mérete elérte az eddigi legnagyobbnak számító, 20 000 fős létszámot, és sikerült egy a Hezbollah kötelékén belül harcoló, tisztán keresztény alakulatot is felállítani. A létszám mellett a katonai kapacitásokat is növelték, melyeknek legfőbb támogatója Irán volt, ahonnan eszközöket és pénzügyi segítséget is kaptak. Sokan azonban attól tartanak, hogy a kiterjedt harcok Libanont is belerántják a háborúba. A korábbi miniszterelnök, Saad al-Hariri szerint nem a Hezbollah felelőssége, hogy megvédje az országot és annak szuverenitását.
Egyes elemzők szerint azonban érdemes felkészülni arra az eshetőségre is, ha az Aszad rezsim elbukik. Ennek következtében ugyanis nagy valószínűséggel olyan kormány kerül hatalomra, amely ellen a Hezbollah is harcolt, tehát a két ország közötti viszony annak ellenére is megromolhat, hogy Libanon a szíriai polgárháború kapcsán hivatalosan semlegesnek mutatkozik, és ennek következtében hadereje egyelőre nem vett részt a harcokban.
Az ukrajnai eseményeket értelmezve a nemzetközi politikai élet számos szereplője és szakértője hangsúlyozza, hogy a Nyugat és Oroszország kapcsolatában egyfajta paradigmaváltásnak lehetünk szemtanúi, amely alapvetően formálja át a felek közötti viszonyt. Mások inkább úgy interpretálják a kialakult helyzetet, hogy a nyugati-orosz relációt mindig is egyfajta ciklikusság jellemezte a hidegháború utáni évtizedekben, jelenleg pedig éppen leszálló ágban vagyunk, ám alapvető változásról semmiképp sem beszélhetünk. Mindenesetre az Obama-adminisztráció beiktatásakor még valószínűtlennek tűnt, hogy pár év elteltével a NATO kénytelen lesz újra megerősíteni az oroszokkal szembeni elrettentésre vonatkozó képességeit Európában. Az ukrajnai eseményekben játszott szerepével Moszkva ? hasonlóan a 2008-as grúziai háborúhoz ? újra csak demonstrálta, hogy saját valós vagy vélt érdekeinek védelmében akár fegyverekkel is beavatkozik. Azonban összességében látni kell, hogy a grúziai háború idején is tapasztalt harcias nyugati retorikát az európai országok gyorsan elhagyták, és visszatértek a normális ügymenetre, hiszen gazdasági érdekeik és energetikai kiszolgáltatottságuk kényszerpályára állította őket.
Ezen cikkben elsősorban arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon az ukrajnai események jelenthetnek-e alapvető fordulópontot a Nyugat és Oroszország viszonyában, vagy újra csak egy epizódját látjuk az elhidegülés-enyhülés folyamatának. Törekszünk rá, hogy a nyugati-orosz kapcsolatot holisztikusan, a gazdasági és világpolitikai kérdéseket is vizsgálva tárgyaljuk, mind a nyugati, mind az orosz szakértők véleményeinek figyelembe vételével, külön fejezetet szentelve mindkét fél érveinek.
A nyugati-orosz gazdasági és politikai együttműködés szintjei
Bár az ukrajnai események negatívan hatottak a két fél között folytatott együttműködésre, a kialakult helyzet semmiképpen sem hasonlít a hidegháborús szembenálláshoz, hiszen akkor az áruk, az emberek és az információ áralmása sokkal korlátozottabb volt, mint jelenleg. Ebből következik, hogy a meglévő kapcsolatok és közös érdekek szükségessé teszik a kooperációt. Fontos kiemelni, hogy az európai országok és Oroszország közötti gazdasági kapcsolatok, amelyek alapvetően határozzák meg az egyes államok hozzáállását az egész kérdéskörhöz, a Nyugat számára is eszközöket adnak a Kreml pacifikálásához, mivel bár az európai országok jelentős része függ az orosz földgáztól és kőolajtól, az orosz gazdaságnak is égető szüksége van befektetésekre az ország modernizációjához.
Annak ellenére, hogy a gazdasági szankciók többsége kifejezetten az oroszországi befektetési környezet lerontására irányult, 2014-ben továbbra is a második legjelentősebb befektetési célország volt Európán belül. Tavaly az FDI (Foreign Direct Investment, Közvetlen Külföldi Tőkeberuházások) összvolumene 12 milliárd dollár volt, amely 10%-a a teljes európai összbefektetéseknek, habár hangsúlyozni kell, hogy ennek zömét, 7 milliárd dollárt kínai szereplők fektették be. Viszont a kifelé irányuló orosz FDI 73%-al esett vissza, ezzel pedig az ország kiszorult a tíz legnagyobb európai befektető listájáról. Ahol a szankciók talán a legérzékenyebben érintették Moszkvát, az a külföldi tőke kimenekülése volt: 2014-ben 151 milliárd dollár összértékű tőke áramlott ki az országból, ami egyszerre hatott negatívan a munkanélküliségi adatokra, az állami bevételekre és a gazdasági modernizációs folyamatokra. Ennek súlyát azzal lehet talán a legjobban érzékeltetni, ha felidézzük, hogy ez az érték még az orosz piacokat súlyosan érintő 2008-as világgazdasági válság idején is csak 133,6 milliárd dollár volt. Bár 2013 decembere óta a szankciók hatásaira az Unió Oroszországba irányuló exportja 9%-al, míg importja 6,8%-al csökkent, az ország továbbra is az Európai Unió harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere. Látni kell azonban, hogy pusztán az importra és exportra gyakorolt hatás eleve szigorú keretek közé szorul, hiszen az energiahordozók tekintetében számos európai ország ki van szolgáltatva Oroszországnak. Ennek következményeként lehetetlen helyzetbe kerülnének a lakossági és ipari fogyasztás biztosításának szempontjából, ha ezen a téren további megszorításokkal kellene szembesülniük. Ha pedig megnézzük az Európai Unió államainak importszerkezetét Oroszország irányából, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy az import zöme ? 2014-ben 74,9% ? az energiahordozók és egyéb nyersanyagok kategóriájából került ki. Ezzel a Kreml kezébe komoly ütőkártya kerül a politikai akaratának érvényesítéséhez.
Az Európai Unió államai és Oroszország közötti export-import szerkezete.
(Forrás: trade.ec.europa.eu)
Az ábra szemlélteti, hogy az Európai Unió egyes államai milyen százalékban
vannak kiszolgáltatva Oroszországnak földgázszükségletük kielégítése terén.
(Forrás: publications.parliament.uk)
Gazdasági téren kétségtelen tény, hogy Németország helyzete talán a legnehezebb, hiszen Oroszország legnagyobb európai kereskedelmi partnere, és több mint 6000 német vállalat tevékenykedik az országban, 2013-ban összesen 20 milliárd eurót fektetve be a gazdaságba. Összességében 350000 német munkahelye ? más becslések szerint 50000-60000 ? van veszélyben. Mindezek ellenére a hivatalos német közlemények szerint az ország vállalati szférája mégis támogatja a szankciókat, mert azoktól azt remélik, hogy Oroszország a nyomás hatására átláthatóbb üzleti környezetet teremt. Azonban látni kell, hogy a tőke kimenekülése elsősorban nem az európai, hanem az orosz gazdaság számára jelent nagyobb veszteséget. Ha megnézzük az ukrajnai válság előtti együttműködést az Európai Unió és Oroszország között, akkor láthatjuk, hogy 2011-ben 30 munkacsoport működött Brüsszel és Moszkva között, amelyek az orosz gazdaság modernizációs folyamatának felgyorsításán fáradoztak. Tették ezt már csak azért is, mert a célkitűzések zöme a befektetői környezet javítását célozza, amelyből az európai cégek profitálhatnak. Ezek közé sorolható az orosz kis- és középvállalkozások támogatása, a gazdasági jogi harmonizáció az Unió és Oroszország között, a korrupció csökkentése, a külföldi vállalatok jogi védelme és a szerzői jogok tiszteletben tartása. Az Európai Fejlesztési Bank például 1 milliárd eurót költött 2013-ban különböző oroszországi infrastruktúrák fejlesztésére, hogy ezzel is javítsák a befektetési környezetet. A kutatásra és fejlesztésre irányuló projektek elsősorban az űrkutatáshoz, űreszközökhöz és nukleáris technológiákhoz köthetőek. Annak ellenére, hogy a felszínen az Európai Unió államai többsége rendkívül harcias retorikát alkalmaz Moszkvával szemben, közben jelenleg is folynak a tárgyalások a gazdasági kapcsolatok további elmélyítéséről.
A terrorellenes együttműködés Oroszország és a nyugati államok között hagyományosan bilaterális alapokon áll, habár az utóbbi években az Európai Unió keretein belül kialakított kooperáció szerepe is felértékelődni látszik. 2010. szeptember 10-én Oroszország és az Európai Unió megállapodást írt alá a titkos információk cseréjének eljárásrendjéről, amely megteremti a titkosszolgálatok közötti hatékony együttműködés keretrendszerét. A folyamat következő állomásaként 2014. január 28-án a két fél közös nyilatkozatot fogadott el a terrorizmus elleni harc fokozásáról. Ennek keretében a felek megállapodtak a szükséges jogi harmonizációról, a tapasztalatok cseréjéről, közös képzési rendszer kialakításáról és az ENSZ-en belüli együttműködésről. Azonban az ukrajnai eseményeket követő elhidegülés erre a folyamatra is rányomta a bélyegét. Történhetett ez már csak azért is, mert a 2014. július 16-án bejelentett európai uniós szankciók 15 magas rangú orosz tisztviselőnek fagyasztották be a pénzügyi ingóságait az Európai Unió területén, illetve korlátozták beutazásukat. Ezek között voltak az orosz hírszerzés, az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat vezetői, illetve a Nemzetbiztonsági Tanács négy tagja. Válaszul az orosz külügyminisztérium keményen elítélte Brüsszel ezen intézkedését, felhívva rá a figyelmet, hogy ezt a lépést teljes elfordulásként értelmezik az eddig követett kooperációs iránytól, külön kiemelve a terrorizmus és szervezett bűnözés elleni harcot. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az orosz, valamint az európai nemzetbiztonsági és rendőri szervek között az együttműködés ettől még nem szakadt meg, ám a politikai dialógus hiánya különösen nehéz helyzetbe hozta őket. Sok esetben ugyanis nem világos, hogy milyen információkat kell átadni, és melyeket nem, főképp, ha ennek politikai vetülete is van. A folyamat újraindítására az első biztató jelek a párizsi merénylet után tapasztalhattuk, amikor Alekszej Puskov, a Duma Külügyi Bizottságának elnöke felhívást intézett Franciaország felé, szorgalmazva a közös terrorellenes együttműködés elmélyítését. 2015 januárjában már egy európai uniós jelentés méltatta a felek közötti kooperációt ezen a területen, és a szerzők abbéli reményüket fejezték ki, hogy az együttműködés mihamarabb újraindul. 2015 februárjában Gilles de Kerchove, az Európai Unió terrorellenes koordinációjáért felelős tisztviselője hangsúlyozta, hogy ? az ukrajnai események ellenére ? a politikai szereplők között egyetértés van a már megkezdett folyamatok elmélyítésében. Látható tehát, hogy ezen a területen az enyhülési folyamat különösen hamar elkezdődött, mert a Kreml tart tőle, hogy a szélsőségesek európai térnyerése alááshatja az orosz belbiztonságot is.
Annak ellenére, hogy képességeit tekintve Oroszországot nem lehet összehasonlítani a Szovjetunióval, a világpolitika terén mégis vannak olyan speciális területek, ahol Moszkva jóindulata ? vagy legalább semlegessége ? sokat jelenthet a NATO államai számára, míg ellenséges fellépése megnehezítheti a problémák rendezését. A Közel-Kelettel és a Kaukázustól délre elterülő régióval kapcsolatban Moszkvának négy elemi érdeke van:
Különböző külpolitikai sikereivel presztízsének – ezzel pedig érdekérvényesítő képességének ? növelése a világban.
Az orosz védelmi ipari termékek exportjának elősegítése, ezen keresztül a még mindig versenyképes hadiipar megerősítése.
Ha a terrorizmus visszaszorításáért folytatott nemzetközi küzdelem aspektusából vizsgáljuk Moszkva külpolitikai lépéseit, akkor azt látjuk, hogy Oroszország ? a NATO, az európai szövetségesek, vagy az Egyesült Államok tevékenységétől függetlenül is ? segíti Afganisztán, Egyiptom, Irak és Szíria kormányait a szélsőséges iszlamisták elleni harcban. Az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov többször is hangsúlyozta, hogy a terrorizmus elleni harc nem eshet áldozatául az ideológiai küzdelemnek. Oroszország továbbá a Nyugat tiltakozása ellenére is kompetens szereplőnek tartja az Asszad rezsimet, hiszen az arab tavaszról alkotott orosz vélemény gyökeresen eltér a nyugatitól. Irán esetében Moszkva évek óta ugyanazt az álláspontot képviseli: nem szeretnék, ha Teherán atomfegyverre tenne szert, de a rendezést csak diplomáciai úton tartják elképzelhetőnek. Teherán és Moszkva között számos kétoldalú egyezség köttetett az elmúlt évek során, amelyek egy része fegyverrendszerek szállítására és békés célú nukleáris együttműködésre vonatkozik. Ezen a téren Izraellel és az Egyesült Államokkal szemben a Kreml legfontosabb ? az elmúlt évek során folyamatosan lebegtetett ? ütőkártyája az S-300-as légvédelmi rakétarendszer Teheránnak történő leszállítása, ami megkönnyítené az iráni nukleáris kutatólétesítmények védelmét. Az afganisztáni helyzet Moszkva számára is különösen aggasztó, ahogy arra Pamir Zijármár, az ????? orosz think-tank elnöke egy 2015. március 29-én írt elemzésében figyelmeztetett, hiszen egy esetleges teljes destabilizáció Kirgizisztán és Tádzsikisztán biztonsági helyzetét is érintené, ez pedig utat engedhetne az iszlám szélsőségesek térnyerésének Oroszország közvetlen közelében Emellett azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ázsiai országból érkező kábítószer súlyos terheket ró az orosz közegészségügyre. A kérdés fontosságát mutatja, hogy Putyin 2014. november 6-án ígéretet tett arra, hogy a nemzetközi erők afganisztáni kivonulását követően Oroszország továbbra is támogatni fogja az afgán kormányt. Látható tehát, hogy az érdekek konvergenciája tette lehetővé az elmúlt évek során, hogy jelentős együttműködés jöjjön létre a NATO és Oroszország között Afganisztán és a terrorizmusellenes műveletek kapcsán.
Végül a nukleáris eszközök leszerelésére vonatkozó további tárgyalások is szünetelnek a politikai elhidegülés miatt: az új START megállapodás óta nem sikerült előrelépést tenni ezen a területen. Szerencsére azonban a közép-hatótávolságú rakétákra vonatkozó tilalmat mindkét fél ? a kölcsönös fenyegetőzés ellenére ? betartja. Ugyanakkor erodálja a bizalmat, hogy az Egyesült Államok és Oroszország is felvetette annak lehetőségét, hogy nukleáris eszközöket telepít a másik határinak közvetlen közelébe, illetve Moszkva továbbra is hevesen bírál bármilyen európai rakétavédelmi rendszerre vonatkozó felvetést. Összességében a kép mégis pozitív: Putyin egy 2014. október 24-ei beszédében hangsúlyozta, hogy országa készen áll a nukleáris leszerelésről folyó tárgyalás folytatására, mert véleménye szerint a világ minél kevésbé nuklearizált, annál biztonságosabb. Azonban ezen a téren sem folyhat tovább érdembeli tárgyalás, amíg az ukrán helyzet nem rendeződik.
A NATO és Oroszország közötti konfliktus nyugati értelmezése
A nyugati és orosz elemzők, politikai szereplők értékelése gyökeresen eltér egymástól, ami nagyban megnehezíti a konstruktív párbeszéd kialakítását a felek között. Az általános nyugati értékelés szerint a Krím-félsziget elfoglalásával és a kelet-ukrajnai felkelők támogatásával Moszkva merőben új alapokra helyezte a NATO és Oroszország viszonyát. Ukrajna államiságának megkérdőjelezésével, területi határainak átrajzolásával a Kreml veszélyes precedenst teremtett a poszt-szovjet térségben, hiszen a nagyszámú orosz kisebbség védelmére való hivatkozás ütőkártya lehet a Baltikumban, Moldova és Grúzia pedig gyakorlatilag a Nyugat és Oroszország politikai csataterévé változott. Moldova EU-párti koalíciós kormánya 2014-ben bejelentette, hogy szeretné szorosabbra fonni az ország kapcsolatát az Unióval. Erre válaszul komoly politikai harc alakult ki a Kommunista Párttal, amely az országot inkább az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz szeretné közelíteni. Moszkva eddig nem lépett fel az új grúziai kormányzat ellen, ám a kialakult helyzet Tbiliszi számára nem túl kedvező: Abházia egyelőre nem olvadt bele hivatalosan Oroszországba, azonban Dél-Oszétia esetében ez rövid időn belül megtörténhet. Ennek megvalósulása esetén pedig az orosz csapatok egy órára kerülhetnek a grúz fővárostól, amely alapvetően áshatja alá Grúzia geostratégiai helyzetét. Ilyen körülmények között a grúz politikai elitnek komolyan el kell gondolkodnia, hogy merjenek-e további lépéseket tenni a NATO-tagság irányába.
A kérdésben a német álláspont kifejtése több okból is különösen fontos: egyrészt Németország ? saját meghatározása szerint ? Európán belül a hidegháborút követően különleges kapcsolatot épített ki Oroszországgal, másrészt az ország legnagyobb európai kereskedelmi partnere, ráadásul ő lép fel a legaktívabban az európai szereplők közül az ukrajnai válság megoldása kapcsán. Berlin a grúziai háború időszakában elítélte ugyan Moszkva agresszióját, ezt követően azonban a gazdasági érdekek miatt a viszony gyors normalizálására törekedett. Az új német Oroszország-politika 1998 és 2005 között szilárdult meg Schröder kancellársága alatt. Ezen időszakban Németország arra törekedett, hogy speciális kapcsolatot alakítson ki Oroszországgal Európán belül. A német külpolitika egyik alapvetése az lett, hogy az orosz partnert gazdaságának modernizálásán keresztül lassan, de biztosan át lehet formálni: ez ugyanis maga után vonja az orosz középosztály megerősödését, amely pedig végső soron egy demokratikusabb rendszer kiépítéséhez vezet. Ezt a koncepciót látjuk visszaköszönni az Európai Unió Moszkvához való viszonyulásában is. Angela Merkel 2005-ös hatalomra kerülésekor ezen a stratégián nem akartak változtatni. Azonban Oroszország ukrajnai beavatkozását követően Németország magához ragadta a kezdeményezést, és az európai uniós szankciópolitika vezetőjeként lépett elő, látszólag eltérve ezzel a Schröder által kijelölt úttól Egyes elemzők azzal magyarázzák ezt a változást, hogy a nagy német pártok Oroszországhoz való viszonyukat az évek alatt átpozícionálták. A zöldek nem hisznek a nemzetközi kérdések konfliktusos rendezésében, azonban a demokratikus béke eszményét a magukévá tették. Ennek értelmében pedig Oroszország autoriter berendezkedését a nemzetközi rendre leselkedő veszélyként aposztrofálják. A kormánykoalíció többsége pedig Moszkva kiszámíthatatlansága miatt mára elvesztette a hitét a régi Oroszország-stratégiában.
A nyugati elemzők elsősorban abban látják a nyugati-orosz viszony megromlását, hogy az orosz belpolitikában aggasztó folyamatok mennek végbe 2008 óta: az orosz vezetés egyre inkább elnyomja az ellenzéket, a civil szférát, csökken a média és a bíróságok önállósága, valamint előtérbe kerül a harcos nacionalizmus. Oroszország autoriterebb állammá vált, a Medvegyev ideje alatt meghirdetett nagy gazdasági és társadalmi modernizációs programok pedig rendre megtorpantak. Ebben az új rendszerben Moszkva – a hidegháború óta nem látott mértékben ? szembehelyezkedik a nyugati értékekkel, megteremtve ezzel egy mesterséges, antagonisztikus szembenállást, amely mögött elsősorban Putyinnak a saját népszerűsége növelésére irányuló szándéka húzódik meg. A nyugati elemzők szerint erre leginkább azért van szüksége, mert az olaj árának zuhanása, a gazdasági szankciók és a korrupció szintjének emelkedése a politikai stabilitásra nézve veszélyes elegyet alkot. E szerint az értelmezés szerint már nem csak az érdekek, hanem az értékek küzdelme is kibontakozik a Nyugat és Oroszország konfliktusában. Sir Andrew Wood volt brit diplomata úgy foglalta össze az Európai Unió és Oroszország stratégiai partnerségének nehézségét, hogy Brüsszel a demokrácia és a jog uralma alapján szeretne kooperációt kiépíteni, azonban ezek egyike sem jellemzi igazán Moszkvát, így a közös értékek hiányában nehéz valódi, kiszámítható partnerkapcsolatot kialakítani. Ezért egyes vélemények szerint az orosz tiltakozásokat nem kell komolyan venni, hiszen lényegében nem lehet olyan álláspontot képviselni, amely Moszkvának megfelelne.
A nyugati hatalmakat az is különösen aggasztja, hogy Moszkva az elmúlt évek során mind titkosszolgálatát, mind ?puha hatalmi? (soft-power) eszközeit tekintve rendkívül aktívvá vált Európában. Ezt utóbbi súlyát mutatja, hogy a NATO a legmagasabb szintjein foglalkozik a kérdéssel: a szervezet főtitkára, Jens Stoltenberg többször hangsúlyozta, hogy a Szövetségnek erősítenie kell a hibrid hadviselés és a puha hatalmi eszközök elleni védelmét. A puha hatalmi eszközök jelentőségét maga Putyin is fejtegette egy 2012-es írásában, kiemelve, hogy országa ezek révén fegyverek nélkül is képes elérni kitűzött céljait. Az évek alatt számos elemzés született arról, hogy Oroszország miképp használja fel ezen eszköztárát érdekei érvényesítésére. A Kreml a 2000-es évek közepétől komoly anyagi források felhasználásával kezdte kiépíteni puha hatalmi eszköztárát Nyugaton. Követve a hidegháborús hagyományokat, olyan oktatáshoz, politikához, a sporthoz, kultúrához és médiához kapcsolódó szerveket hoztak létre, amelyek elsőre látásra nem tűnnek a külpolitikai érdekérvényesítés eszközének. A hidegháború idején Moszkva elsősorban baloldali ideológiájú szervezeteket támogatott, azonban a Nyugat gyengítése érdekében ezek köre mára jelentősen kiszélesedett, magába foglalva akár szélsőjobboldali, szélsőbaloldali vagy globalizmus-ellenes szervezeteket és zöldmozgalmakat is. Michael Weiss és Peter Pomerantsev, az Institute of Modern Russia két elemzője arra figyelmeztet, hogy az orosz vezetés nagyon jól ismeri a liberális demokrácia gyengeségeit, ezeket pedig kíméletlen hatékonysággal használja ki. Eközben a nyugati államok ? a nyilvánosság szintjén ? csak most kezdik ezt kihívásként azonosítani.
A 2015. május 12. és 14. között megrendezett NATO külügyminiszteri értekezleten természetesen komoly súllyal esett latba a Szövetség és Moszkva viszonya: a külügyminiszterek újra felszólították Moszkvát, hogy hagyjon fel Ukrajna destabilizálásával, tartsa be a minszki tűzszünetben foglaltakat, illetve tartózkodjon a Krím-félsziget militarizálásától, különösen a nukleáris eszközök tekintetében. A rendezés kapcsán május közepén egymásnak ellentmondó hírek láttak napvilágot: John Kerry amerikai külügyminiszter 2015. május 12-én látogatott Moszkvába, hogy a rendezés részleteiről tárgyaljon Putyinnal. Az előzetesen vártakkal ellentétben a megbeszélés Kerry szerint jó hangulatban telt: orosz oldalról ígéretet tettek a minszki tűzszünet betartására, a külügyminiszter szerint pedig áttörést értek el. Ennek ellentmond, hogy a német kancellár, Angela Merkel egy nappal később ugyancsak az orosz fővárosba utazott, hogy ugyanerről tárgyaljon az orosz elnökkel. Elmondása szerint azonban a megbeszélések nem hoztak eredményt.
Összességében elmondható, hogy az európai országok a harcos retorika ellenére is szeretnék újra normalizálni kapcsolatukat Oroszországgal. E mögött egyes elemzők nem pusztán a gazdasági érdekeket és függőséget vagy a minden áron való békére törekvést vélik felfedezni, hanem az Európai Unió azon félelmét is, hogy ha túlságosan elfordítják Moszkvát maguktól, akkor könnyen kialakulhat egy szorosabb ? akár anti-hegemonikus ? viszony Kína és Oroszország között.
A NATO és Oroszország közötti konfliktus orosz értelmezése
Az orosz fél abból az alapvetésből indul ki, hogy a kijevi eseményeket direkt vagy indirekt módon a nyugati hatalmak idézték elő. Ez nem csak a hivatalos politikai megnyilatkozásokban érhető tetten, hanem a nemzetközi politikával és biztonsággal foglalkozó szakértők interpretációjában is. Az orosz külpolitikát és világlátást mélyen áthatja a vesztfáliai rendszerhez való ragaszkodás, a bizalmatlanság a külvilág felé és az a nagyhatalmak egyensúlyára épülő rendszer, amelyről Kissinger is írt Diplomácia című művében. A putyini rendszer ez utóbbi elemből deriválta az egyre nyíltabban felvállalt anti-hegemonikus politikát, amely arra a feltételezésre épül, hogy a Nyugat ? de ezen belül is legfőképp az Egyesült Államok ? érdekeit egyoldalúan érvényesíti, ideológiáját pedig erőszakosan terjeszti, miközben számos felelőtlen döntést hoz a nemzetközi rendszer kapcsán, ami végül csak nagyobb káoszt eredményez. Az arab tavasz értelmezése jól mutatja a különbséget: amíg a Nyugat ezt az eseményt egyfajta esélyként látta a Közel-Kelet demokratizálásának előmozdítására, addig Oroszország attól tartott, hogy ez semmi máshoz nem vezet, mint felforduláshoz, amely kedvez a szélsőséges eszmék terjedésének. Ezért történhetett az, hogy bár az orosz fél a líbiai beavatkozás idején tartózkodott a Biztonsági Tanácsban, így nem állt az intervenció útjába, Szíria esetében mégis keményen ellenállt a ?nyugati megoldásnak?. Putyin ügyes politikai manőverrel, a szíriai vegyi fegyverek leszerelésének ígéretével lényegében megvédte az Aszad-rezsimet és saját szíriai érdekeit. Mindennek van ideológiai vetülete is: egyes nyilatkozatai alapján feltételezhető, hogy Putyin egyféle analógiát lát a ? véleménye szerint ? Nyugat által elnyomott arab világ és Oroszország között. Moszkva tehát nem csak érdek, hanem értékkonfliktust is artikulál. Továbbá ? mint ahogy ez többször megjelenik a hivatalos kommunikáció szintjén is ? Oroszország úgy érzi, hogy bár a Nyugat hosszú évek alatt egy viszonylag gyümölcsöző partnerkapcsolatot épített ki vele, a kijevi folyamatokkal mégis hátba támadta őt. Ukrajna kiragadása az orosz érdekszférából különösen fájdalmas Oroszország számára, hiszen mélyen meggyökerezett vélemény az orosz politikai elit és a társadalom egyéb köreiben, hogy szomszédjuk nélkül hazájuk nagysága szertefoszlik. Emellett az Eurázsiai Gazdasági Unióban is komoly szerepet szántak az országnak, ráadásul a Kreml meglátása szerint Kijev egyfajta dominó, amely eldőlésével megnyílik az út az oroszországi politikai és gazdasági elit esetleges lecserélése előtt is. A Nyugattal szembeni bizalmatlanság és paranoia orosz szemmel érhetőnek tűnik, hiszen a politikai elit általános tapasztalata az, hogy az 1990-es évek Nyugat-barát politikája nem volt eredményes, mert az éppen legyengült Oroszországgal ? nem szabad elfelejteni, hogy az ország az 1990-es években egy államcsődöt is átélt ? szemben a nyugati hatalmak kíméletlenül érvényesítették akaratukat, például a jugoszláv polgárháború vagy a NATO keleti bővítésének ügyében, illetve azon alkalmakkor, mikor a NATO vagy az Egyesült Államok megkerülte az ENSZ Biztonsági Tanácsát. Dimitrij Trenin, az orosz ??????? vezető elemzője úgy véli, hogy a hazájában uralkodó bizalmatlanság mellé társul még a nyugati politikai körök oroszokkal szembeni ellenérzései és fóbiái is. Az orosz közvélemény és politikai elit úgy érzi, hogy ez az országukkal szembeni hozzáállás azt eredményezi, hogy a NATO és a Nyugat folyamatos körbezárásukra, az államhatalom aláásására törekszik. Ebben erősítette meg őket a grúziai háború, és ebből erednek a ? számos külföldi ország és nemzetközi szerv által bírált ? külföldi ügynökökre vonatkozó orosz törvények. Az orosz értelmezés szerint az a kiterjedt információs háború, amely az elmúlt időszakban megindult Európában és az Egyesült Államokban, csupán a Nyugat folyamatos, ?90-es évek óta tartó előrenyomulására adott reakció, amely többek között a 2000-es években kezdődő színes forradalmakban materializálódott Grúziában és Ukrajnában. Hasonlóan vélekedett Oroszország és Kína közeledésének okairól Alexeij Puskov, a Duma Külügyi Bizottságának elnöke, aki szerint ez mindössze válasz az Egyesült Államok és a NATO expanzív politikájára. Elena Alexendkova, az ????? elemzője a NATO és Oroszország közötti feszült viszony gyökereit keresve kifejtette, hogy az Egyesült Államok, az európai államok és Oroszország közötti érdekellentét csak azért nem volt ennyire világos a 1990-es években, mert Moszkva egyszerűen túl gyenge volt ahhoz, hogy érvényesítse érdekeit. A Nyugat által sikeresnek tartott tárgyalások eredményessége pusztán abból eredt, hogy az orosz politikai elit nem volt képes megvédeni magát. Ezt Putyin 2014. október 24-én úgy interpretálta, hogy a hidegháború ?nyertesei? a rendszerváltás után jogot formáltak arra, hogy saját képükre formálják az egész világot. Ugyancsak beleillik ebbe a gondolatmenetbe Putyin 2015. május 9-ei beszédének aktuálpolitikára reflektáló sorai: hangsúlyozta, hogy hetven évvel ezelőtt a náci ideológia az egész világot egyetlen egységbe akarta összefogni. Véleménye szerint jelenleg egy hasonló kísérletnek lehetünk szemtanúi, amely azért veszélyes, mert lényegében kétségbe vonja a nemzetközi politikai rend alapjait, miközben új blokkszemléletet hoz létre. Putyin véleménye szerint az egypólusú világ nem lehet békés, így egy új biztonsági szisztéma létrehozása lenne a feladat, amely képes garantálni egy új globális stabilitást. Úgy tűnik tehát, hogy Putyin annak igényével lép fel, hogy a világ visszatérjen a valódi soktényezős hatalmi politikához. Andreij Kolesznyikov, az Orosz Belpolitikai Intézet vezetője hazája problémáját úgy fogalmazta meg, hogy Oroszország a politikai elit narratívája szerint egyfajta ?ostromlott erőddé? vált. Ilyen körülmények között pedig folyamatosan fenn kell tartani a háborús hangulatot és biztos ellenségképet kell mutatni. A szakértő úgy látja, hogy Moszkva erre elsősorban a modernizáció kudarca miatt kényszerült. Komoly kérdés azonban, hogy meddig szeretné a Kreml fenntartani ezt a helyzetet. Putyin az orosz hírszerző szolgálat, az FSZB képviselői előtt 2015. március 26-án tartott beszédében a nemzetközi helyzetet jellemezve tovább erősítette az ostromlott erőd és Oroszország közti párhuzamot. Rámutatott, hogy országát a Nyugat gazdasági szankciókkal, információs háborúval és titkosszolgálati eszközök felhasználásával igyekszik megtörni. Hangsúlyozta, hogy kormánya nyitott az ellenzékkel folytatott párbeszédre, ha az valóbban konstruktív. Azonban, ha a cél pusztán az obstrukció, az államhatalom aláásása, idegen érdekek kiszolgálása, akkor ezek ellen Moszkva keményen fellép. Hangsúlyozta: a NATO megsérti a nukleáris paritás elvét a rakétavédelmi rendszer telepítésével és megpróbálja megfélemlíteni Moszkvát a határai közelében zajló csapatösszevonásokkal, az Egyesült Államok pedig egyoldalú, felelőtlen döntésével a nemzetközi biztonsági rendszer alapjait veszélyezteti, miközben olyan fegyverrendszereket fejleszt, amelyek militarizálják a világűrt. Kiemelte, hogy országa továbbra is keményen kiáll a nemzeti érdekei érvényesítéséért. Arról is biztosította a megjelenteket, hogy a jelenlegi negatív tendenciák, a romló nemzetközi környezet Oroszország számára nem tart örökké, hamarosan javulás várható. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a terrorizmus Oroszországban visszaszorulóban van, azonban nemzetközi összefogásra van szükség a szélsőségesek elleni harchoz.
Andreij Szusenkov orosz külpolitikai elemző ugyancsak úgy véli, hogy hazája és a NATO viszonyát egyáltalán nem a megbízható partnerkapcsolat, hanem a kiszámíthatatlanság jellemzi, habár új hidegháborús helyzetre még nem kell felkészülni. Az elemző meglátása szerint az Egyesült Államok túlságosan is konfrontatív politikát folytat, az orosz hagyományos külpolitikai gondolkodást pedig idejemúltnak minősítik. Sok orosz számára Washington és a nyugati világ számos ilyen kritikája alaptalannak tűnik, tekintve, hogy például az Egyesült Államok is kiáll saját nemzeti érdekeinek akár fegyverrel történő érvényesítése mellett.
Azon orosz politikusok és tisztségviselők, akik a NATO-val szemben nem ütnek meg az előzőekhez hasonló hangot, elsősorban a nyugati-orosz szembenállás feleslegességével érvelnek. Venjamin Popov, az ????? elemzője például hangsúlyozza, hogy a Szövetség tagállamai a Földközi-tenger övezetében jelenleg rendkívül komoly kihívással néznek szembe, értve ez alatt az illegális migrációt, így NATO csak vesztegeti az energiáit azzal, hogy maga is egyre inkább kiélezi a viszonyt Moszkvával. Rámutat, hogy ez a probléma Oroszországot is komolyan érinti, így célszerű lenne a feleknek inkább egymást segíteniük, mintsem gátolniuk.
Látni kell, hogy a nyugati-orosz konfliktus nem csak az érdekszférák és értékek mentén bontakozik ki, hanem például az energetika terén is. Oroszország semmiképp sem támogatja az európai energiapiac liberalizálását, amelyből az egyik legfontosabb vita ered Moszkva és az Európai Bizottság között. Ennek alapja, hogy Európa a liberalizációtól a források diverzifikálása eredményeként a földgáz árának csökkenését várja, míg az orosz politikai elit természetesen maximalizálni akarja profitját, Kreml pedig idegenkedik az állami tulajdon visszaszorulásának gondolatától egy ilyen fontos stratégiai szektorban. Az orosz állam különösen érzékeny ezen a területen, hiszen például Hodorkovszkijt ? aki Oroszország leggazdagabb oligarchája volt ? azt követően küldte Putyin börtönbe, hogy tudomására jutott: az üzletember tárgyalásokba kezdett az amerikai ExxonMobil és Shell olajvállalatokkal. Az Európai Bizottság tehát szeretné háttérbe szorítani a Gazpromot, hiszen számos amerikai és európai vállalat is szeretne új pozíciókat szerezni.
A palagáz kérdése pedig csak tovább élezi a viszonyt Oroszország és Nyugat között, mert annak nagyarányú kitermelése jelentősen csökkentheti a földgáz árát, illetve diverzifikálhatja a beszerzést, ami radikálisan kihat Moszkva bevételeire és politikai befolyására. Bulgária például 2012-ben földgáz szükségletének 98%-át Oroszországtól szerezte be, amelynek ára 382 euró volt 1000 köbmétereként. A régió azon országai, melyek rendelkeznek palagáz potenciállal, átlagosan mindössze 76 eurót fizetnek ugyanezért a mennyiségért. A bolgár parlament Energetikai, Gazdasági és Turisztikai Bizottságának egyik tagja, Ivan Ivanov pedig kifejtette, hogy ha Bulgária, Románia és Lengyelország elkezdi nagymértékben kiaknázni palagáz tartalékait, akkor Oroszország csak rendkívül nehezen tudja majd fenntartani Nyugat-Európába irányuló szállításait. Lengyelország hatalmas készletekkel rendelkezik: az Egyesült Államok Energetikai Információs Ügynöksége 2011 elején bejelentette, hogy méréseik alapján 5,2 trillió köbméter palagáz húzódik meg az ország alatt, ami elméletben elegendő a lengyel fogyasztás 300 évre való fedezésére. Az amerikai ExxonMobil már 2012 óta végez kísérleti fúrásokat a régióban komoly beruházási szándékkal. Látható tehát, hogy ez a kérdés alapvetően rendezheti át az európai energetikai erőviszonyokat, azonban attól sem lehet eltekinteni, hogy a kitermelés rendkívüli környezeti károkkal jár, ami egyes országokat egyelőre visszatart a beruházástól.
John Kerry látogatása az orosz médiában többnyire pozitív kicsengéssel bírt. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a Ria Novosztynak nyilatkozva hangsúlyozta, hogy a valódi párbeszéd visszaállítása sokkal hatékonyabb a felek számára, mint egymás kölcsönös kritizálása és sértegetése. Kifejtette, hogy az egyeztetés folyamata rendkívül nehéz, sok az érdekellentét, ám úgy érzi, hogy most valóbban közelebb jutottak egy új konszenzus létrehozásához. Lavrov véleménye szerint mára Washington is belátta, hogy a szankciókkal nem lehet olyan könnyen megtörni az orosz gazdaságot. Hangsúlyozta, hogy Ukrajna a gazdasági összeomlás szélére került, ezért Kijev nemsokára egy új belső lázadással nézhet farkasszemet, ami kapcsán a külügyminiszter megjegyezte: talán az amerikaiak megértették, hogy az ukrán vezetés túlságosan is kiszámíthatatlan, és hogy a beavatkozás Washingtonnak összességében túl drágává vált. Az is kiderült továbbá, hogy a szankciók visszavonásának kérdése egyelőre nem képezte komoly egyeztetés tárgyát. A Ria Novosztyi által megkérdezett orosz politikai elemző, Igor Nikolajicsuk úgy vélte, hogy több jel is arra utal: a két fél valóbban áttörést ért el az ukrajnai helyzet kezelésében. Maria Zaharova, a külügyminisztérium szóvivője például elmondta, hogy a tárgyalás hangulata könnyed volt, a felek nem az elmúlt időszakban már megszokott kemény retorikát alkalmazták egymással szemben. A politológus úgy magyarázta az amerikai viselkedésben beállt változást, hogy az amerikai elnökválasztás előtt egy évvel Barack Obama szeretné könnyíteni a Demokrata Párt helyzetét, és ehhez minél hamarabb le kell zárni a már meglévő konfliktusokat. Ezt is figyelembe véve Nikolajicsuk fordulópontnak tartja John Kerry látogatását.
Moszkva további lépéseit nagyban befolyásolja, hogy milyen mértékben képes megteremteni az alapokat az anti-hegemonikus célkitűzéseinek megvalósításához. A következő fejezetben ezt vizsgáljuk meg.
Moszkva lépései az anti-hegemonikus politika megvalósításának irányába
Annak érdekében, hogy Moszkva valóbban meg tudja valósítani anti-hegemonikus aspirációját, először annak gazdasági-nemzetközi politikai alapjait kell megteremtenie. Ennek egyik eleme a BRIC országok együttműködésének szorosabbra fűzése. Itt kettős beszédet tapasztalhatunk: egyrészt orosz oldalról többen hangsúlyozták, köztük a BRIC tanácsának elnöke, Szergeij Katirin, hogy a szervezet mélyebb integrációja senki ellen sem irányul. Másrészt viszont a hivatalos politikai megnyilatkozások, főképp Putyiné, nem hagy kétséget a felől, hogy mik lehetnek a Kreml szándékai. A BRIC által létrehozott fejlesztési bankot például az IMF riválisának szánják, amely bank kapcsán egyes nyugati elemzők arra figyelmeztetnek, hogy ha sikeres lesz a BRIC államok kezdeményezése, akkor ez akár a dollár jelenlegi hegemón valuta szerepének is véget vethet. Több orosz szakértő is úgy véli, hogy a dollár-rendszer ezen megrengetése egy jelentős fegyvert vehet ki Washington kezéből. Mindenesetre 2015. május 13-án az orosz média már arról írt, hogy akár Görögország is kaphat hitelt ebből a forrásból, ami egyértelműen aláássa az Európai Unió tárgyalási pozícióját Athénnal szemben. Látható tehát, hogy egy alapvetően gazdasági természetű eszközt gyorsan politikai fegyverré lehet transzformálni.
Azonban a BRIC keretein belül megvalósítandó anti-hegemonikus politika mindenképp sikertelenségre van ítéltetve, ha Kína nem csatlakozik az elképzeléshez. Az orosz mainstream média minden szinten erőteljesen hangsúlyozza Peking és Moszkva politikai közeledését. 2015. május 8-án Hszi Csin-ping kínai elnök Moszkvába utazott tárgyalásra, miután részt vett a győzelem napi megemlékezésen. A hivatalos közlemények a két nép megbonthatatlan barátságáról szóltak, a Kínai Központi Katonai Tanács alelnöke pedig 2015. március 15-én moszkvai látogatása során bejelentette, hogy Oroszország és Kína katonai és katonai-technikai együttműködése új szintre lépett. Az orosz és a kínai központi bank között pedig megállapodás született arról, hogy csökkentik a dollárral szembeni függőségüket. A májusi látogatás során a két fél több olyan dokumentumot is aláírt, amelyek a gazdaság- és kereskedelempolitika összehangolását irányozzák elő nem csak Oroszország és Kína, hanem Kína és az Eurázsiai Gazdasági Unió között. Több orosz politikai szereplő is azon reményének adott hangoz, hogy az EGU a jövőben valamiféle kapocsként szolgálhat az Európai Unió és Kína között.
Ha gazdasági oldalról vizsgáljuk a két országot, akkor láthatjuk, hogy ? ahogy erről már az első fejezetben beszámoltunk ? Oroszország veszített azon képességéből, hogy külföldi tőkét vonzzon be az országba, azonban a kieső mennyiséget kínai szereplők kezdték el betölteni komoly anyagi erőforrásokat megmozgatva. Ezzel az ország lényegében politikai mozgástérhez jutott az Európai Unióval szemben, hiszen már kevésbé függ annak modernizáló kapacitásaitól. Oroszország emellett arra törekszik, hogy további kínai hitelekhez jusson hozzá vállalatai számára, mivel a Kreml elsősorban a nagy állami vállalatokat támogatja, így a magánszféra anyagi erőforrások híján nagyon megszenvedi a nemzetközi pénzpiacokhoz való hozzáférést korlátozó nyugati szankciók által okozott likviditási problémákat.
Az ábra megmutatja, hogy miképp növelte Kína Oroszországba irányuló
befektetéseit. Látható, hogy 2014-ben ? a szankciókkal egy időben ?
ennek volumene 7 milliárd dollárra nőtt. (Forrás: ft.com)
Érdemes azonban a kellő óvatossággal kezelni a kínai-orosz közeledésről szóló híreket, hiszen nem csak nyugati, de egyes orosz elemzők is rámutattak a lehetséges veszélyekre, a kooperáció korlátaira. Trenin 2014-es munkájában hangsúlyozta, hogy míg a 1990-es években a nyugati elemzők és politikai körök nem tekintették komoly veszélynek az orosz-kínai közeledést, addig a 2000-es években ennek megítélése sokat változott. Köszönhető ez annak, hogy Moszkva új alapokra helyezte világnézetét, és hajlandó konfrontálódni a Nyugattal. A Kreml célja ebben a helyzetben az, hogy hangsúlyozza minél közelebbi kapcsolatát Pekinggel, akkor is, ha ez nem teljesen fedi a valóságot, hiszen mind Moszkva, mind Peking számára hasznos, ha bizonytalanságban tartja a Nyugatot kooperációs hajlandóságukat illetően. Alexandr Gabujev, az Orosz Belpolitikai Intézetnek a csendes-óceáni régióval foglalkozó elemzője egy 2015. április 30-ai interjúban próbálta meg definiálni ennek az együttműködési hajlandóságnak a korlátait. A szakértő valószínűtlennek tartja, hogy Kína lemondjon saját speciális érdekeiről, ezért hazájának józanul kell megítélnie Peking lehetséges viselkedését. Igaz, hogy a kínai elit nem állt be a nyugati szankciók mögé, sőt politikailag és gazdaságilag többé-kevésbé támogatóan lépett fel Moszkva irányába, ám számos érdekellentét feszül a felek között. Például a nyugati szankciók hatására számos külföldi vállalat kénytelen elhagyni Oroszországot, amely helyzetet kihasználva Kína magához csábíthatja őket. Az orosz elit hozzáállása is sokat számít ebben a kérdésben. Ugyanis az orosz pénzvilág befolyásos szereplői és a fontosabb kormányzati tisztségviselők már csak azért is érdekeltek az Európával való mélyebb integrációban, mert pénzüket gyakran nyugati bankokban tartják, egyetemre is itt járatják gyermekeiket, ide járnak nyaralni, amely igen aktív kapcsot eredményez. Kína esetében ez egyelőre nincs így. Az oroszok számára Kína abszolút más kultúra, ráadásul Moszkva bizonyos mértékben fenyegetésként tekint szomszédjára, már csak azért is, mert egy romló demográfiai helyzetű Oroszország áll szemben egy hatalmas embertömegeket megmozgatni tudó Pekinggel. Azt is látni kell, hogy míg az Egyesült Államok és Kína között 600 milliárdos kereskedelmi forgalom bonyolódik le egy év alatt, addig Oroszország és Kína között mindössze 100 milliárdos. Nyilvánvaló, hogy ennek fényében Kína nem kockáztatja a Washingtonnal való komoly konfliktust.
A kérdést katonai aspektusból vizsgálva újra csak kettős beszédet találhatunk: habár Oroszország nem tartja aktív fenyegetésnek szomszédját, ám megteszi a szükséges lépéseket a stratégiai egyensúly fenntartására. Több orosz elemző is rámutatott, hogy már a közepes hatótávolsággal rendelkező kínai nukleáris fegyverek is stratégiai fegyvernek számítanak Oroszországgal szemben. A jelenleg is folyó kínai nukleáris fegyverekre vonatkozó modernizáció tehát nem hagyta hidegen Moszkvát, ugyanis válaszul megerősítették az orosz nukleáris erők tengeri komponensét, amely legfőképp a nukleáris tengeralattjárók számának növelésében mutatkozott meg, illetve további kutatásokat indítottak meg ezen a területen. Oroszország számára Kína már csak azért is fontos, mert Európa szerepe folyamatosan leértékelődik Ázsiával szemben. Ebből következik, hogy Moszkva csak akkor képes megtartani nagyhatalmi státuszát és az ezzel járó gazdasági, katonai és politikai előnyöket, ha képes beavatkozni az ázsiai kontinens ügyeibe. Moszkva emellett azért is nehezen tud befolyást szerezni ebben a régióban, mert határinak közvetlen közelét leszámítva nem képes a katonai beavatkozásra, hiszen nem rendelkezik repülőgép-hordozó hajókkal és külföldi bázisokkal a térségben. Peking nem tartja Moszkvát egyenlő félnek ezen a területen, emellett nem szeretné, ha meg kellene osztania befolyását Oroszországgal, amelynek következményeképpen könnyen vetélytársra tehet szert.
Oroszország elméletileg ideális pozícióban van, hogy kihasználja a rohamosan fejlődő kontinenst: mind az európai, mind az ázsiai piachoz közel van, és rendelkezésére áll ? bizonyos mennyiségben és minőségben ? az ehhez szükséges infrastruktúra, ám az elmúlt évek statisztikáit áttekintve kiderül, hogy a Kreml nem volt képes kellő hatékonysággal élni ezzel a lehetőséggel. Az export-import szerkezetének elemzése megmutatja, hogy Oroszország az ázsiai országok számára továbbra is elsősorban alacsony hozzáadott értékű termékeket exportál, ide értve az energiahordozókat és a különféle nyersanyagokat. A keleti övezetek fejlesztésére Moszkva nem képes elég erőforrást fordítani, az orosz magánszektor pedig ehhez túlságosan is alulfinanszírozott. Ennek eredményeképpen a kínai vállalatok jelenleg többet fektetnek be Oroszország távol-keleti régióiban, mint maguk az orosz cégek. A megkötött energetikai és fegyverszállításra vonatkozó megállapodásokat pedig csak nehezen tudják politikai befolyásra váltani: Kína kapcsán például ki kell emelni, hogy 2005-ig Oroszország legnagyobb fegyverimportőre volt, azonban ezt követően a kínai hadiipari vállalatok elkezdtek a saját lábukra állni, másolni az orosz eszközöket, és kihívóként fellépni a világpiacon.
Konklúzió
Ahogy ezt a cikkben bemutattuk, a nyugati-orosz kapcsolatok alakulását számos különböző tényező befolyásolja. Összességében a Nyugat és Oroszország közötti együttműködés felélénkülése és egy újabb enyhülési szakasz esélye igen kedvező mindkét fél számára, hiszen számos terület van, ahol a felek függnek egymástól, így kooperációs kényszer alakult ki. Azonban azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy számos problémás pont fedezhető fel a materiális érdekek és értékek terén, amelyek könnyen vezethetnek politikai konfliktusokhoz, ráadásul még a mélyebb gazdasági integráció sem feltétlenül jelent gyógyírt erre, hiszen az autoriter államvezetés könnyebben hoz meg olyan döntéseket, amelyekkel a gazdasági szféra szereplői nem feltétlenül értenek egyet. Talán elsőre meglepő lehet, ám a nyugati-orosz viszony jövőbeli alakulása sok szempontból Kínának a kérdéshez való viszonyulásán múlik. Ugyanis, ha Peking nem hajlandó aktívan részt venni egy ? orosz értelmezés szerinti ? anti-hegemonikus koalícióban, akkor Moszkva sem lesz képes sokáig ebben a szerepben tetszelegni. Ha a kínai politikai elit magáévá teszi az orosz elképzelést, akkor elméletileg egy új nagyhatalmak közötti tömbösödés aggasztó folyamata indulhat meg. Azonban a legvalószínűbb prognózis az, amely szerint Kína nem szeretne éles konfliktusba bonyolódni a Nyugattal, hiszen gazdasága számos pontot kapcsolódik különböző nyugati országokéhoz. Igen valószínű, hogy a Kreml ázsiai ambíciói elsősorban Európának és az Egyesült Államoknak ?szólnak?, vagyis az ország továbbra is nyugatra figyel, azonban próbál olyan pozíciókat szerezni, amelyeket mint ütőkártyát használhat fel Nyugattal szemben.
Miután április végén felreppent a hír, miszerint Pierre Nkurunziza elnök azt tervezi, hogy harmadszor is elindul a választásokon, országszerte összecsapások törtek ki. Burundi alkotmánya szerint ugyanis egy személy csak két alkalommal töltheti be az államfői tisztséget, így az ellenzék alkotmányellenesnek minősítette Nkurunziza szándékát. Két héttel később egy interjúban ígéretet tett arra, hogy ha a június 26-ára kiírt választáson újra elnyeri a tisztséget, negyedszer már nem indul el. Bejelentését egy mindkét oldal számára elfogadható, kompromisszumos megoldásnak tartotta, és a harcok azonnali befejezésére szólította fel a lakosságot, majd május elején hivatalosan is regisztrált a választásokra. Nkurunziza és az alkotmánybíróság is azzal érvelt, hogy mivel elnökségének első ciklusában mandátumát nem közvetlenül a nép választása által nyerte el, hanem a parlament nevezte ki, így valójában most nem történik szabálysértés.
Pierre Nkurunziza (forrás: http://cctv-africa.com/)
Az elnök döntésének hírére kialakult erőszakos tüntetéshullám egyre nagyobb méreteket öltött, és alig két hét leforgása alatt már több tucat halálos áldozatot követelt. Az ellenzéki vezetők már a kezdetektől fogva kifejezték arra vonatkozó aggodalmukat, hogy a kialakult feszültség könnyen a 2006-ban véget ért, tuszik és hutuk között zajló véres polgárháború újbóli fellángolásához vezethet. A tüntetések sorozatából kitűnt az erőszak és az emberi jogi normák megsértésével szembeni május 10-ei tiltakozás, amelyen ? az afrikai országokra nem jellemző módon ? csak nők vettek részt. Egyikük úgy nyilatkozott, hogy a békeszerződés ? amely magában foglalja, hogy egy személy csak kétszer választható elnöknek ? egy olyan, több mint tíz éves háborút zárt le, amelyben sokan veszítették el férjeiket, fiaikat vagy lányaikat, és nem hagyhatják, hogy ez újra megtörténjen.
Néhány nappal később a hadsereg egy része, egy volt titkosszolgálati vezetővel az élén körülvette a burundi állami tévé székházát a fővárosban, Bujumburában. Ezt követően a hadsereg egyik tábornoka bejelentette, hogy a hatalomból elmozdították a külföldön tartózkodó elnököt. A puccsot végrehajtó vezérőrnagy, Godefroid Niyombare a rádióban és tévében adott interjújában a következőképpen nyilatkozott: „Az elnököt felmentettük kötelessége alól, a kormányt feloszlattuk. A titkárságoknak minimális a feladata a minisztériumokban. Azt követeljük, hogy minden regionális katonai parancsnok, biztos és kormányzó működjön együtt velünk, hogy megerősítsük a biztonságot Burundiban.” Nkurunziza elnök köréből a puccsról szóló híreket kezdetben cáfolták, majd később az államcsíny sikeres meghiúsításáról nyilatkozták. Ez idő alatt az államfő a kelet-afrikai államok csúcstalálkozóján tervezett részvétele miatt Tanzániában tartózkodott. A konferencián végül nem jelent meg, hiszen a hír hallatán hazaindult, azonban az országba való visszatérést akadályozta, hogy a tüntetők lezárták a főváros repterét. Jakaya Kiwete tanzániai elnök így nyilatkozott: „A kelet-afrikai országok csúcstalálkozójának résztvevői szerint egy államcsíny nem lehet megoldás Burundi problémáira. Elítéljük a puccsot, és az alkotmányos rend helyreállítására szólítunk fel!”
Az államcsíny kiterveléséért felelős Godefroid Niyombare tábornok és az ünneplő tömeg. (forrás: http://cctv-africa.com/)
Burundi vezetői arról vitáztak, hogy történt-e puccs, a főváros utcái pedig mindeközben életveszélyessé váltak. Mindenfelől a szűnni nem akaró lövések és az elnök újraválasztását ellenzők ünneplése hallatszott. Nkurunziza először egy Twitter bejegyzésben üzent követőinek, hogy nyugalomra intse őket, de hollétére nem tett utalást. Később az állami rádióban tartott beszédében elítélte az államcsíny elkövetőit, és büntetlenséget ígért azoknak a katonáknak, akik megadják magukat. Ezt követően heves tűzharc alakult ki a rádió épülete körül, amelynek következtében egy időre megszakadt az adás. Burundiba való visszatérése után az elnök a közösségi oldalon tett újabb bejegyzésével tudatta a világgal, hogy az elmozdítására irányuló kísérlet meghiúsult és biztonságban hazatért: ?Burundiban vagyok. Gratulálok a hadseregnek és a rendőrségnek a hazaszeretetükhöz, amit tanúsítottak. Mindenekelőtt pedig Burundi népének, a türelméért?. A puccsban résztvevők megadták magukat, többeket ? az államcsínyt kitervelő három tábornokkal együtt ? letartóztattak, majd néhány nappal később közülük 18 személy ellen vádat emeltek. A rendőrök gumibotokkal és könnygázzal próbálták feloszlatni a tüntetők tömegét, de nem jártak sikerrel. Később még a katonaságot is be kellett vetni, akik a hivatalos jelentések szerint a levegőbe leadott lövésekkel és könnygázzal próbálták visszaszorítani a felkelőket. A főváros lakói azonban azt nyilatkozzák, hogy rettegnek, hiszen a fegyveres és rendvédelmi erők a szemeik láttára ölik meg a tüntetőket.
Az egyre növekvő krízis miatt sokan nagyon félnek az etnikai különbségek újbóli kiéleződésétől, amely következtében már több százezren hagyták el az országot. A menekültek többek között Tanzániában keresnek menedéket, ahol eközben kolera járvány tört ki, amely már 7 halálos áldozatot követelt, és ez a szám feltehetően még tovább fog nőni. Ez viszont nem véletlen, hiszen a menekülttáborok körülményei igencsak kezdetlegesek, nagyon kevés a víz, az élelmiszer és a gyógyszer is.
Május 23-án este az ellenzék vezetőjét, Zedi Feruzit lelőtték és sérülésébe belehalt. A múlthét folyamán zajló béketárgyalások eredménytelennek bizonyultak, így az ellenzéki erők bejelentették, hogy továbbra is folytatni fogják a tüntetéseket. „Nem félünk a haláltól. Az elnök uralkodni akar rajtunk, és meg fog ölni minket. Nem rovarok vagy fák vagyunk, akikkel bármit meg lehet csinálni. A végsőkig kell küzdenünk a méltóságunkért” ? mondta egy tiltakozó.
A 2015. április 2-án lezajlott garissai terrortámadás ? még ha az ISIS folyamatos médaioffenzívája vagy pár héttel korábban történt Germanwings-mészárlás némileg háttérbe is szorította a világsajtóban ? ismét a biztonságpolitikai érdeklődés középpontjába állította a globális és regionális dimenzióban is értelmezhető biztonsági problémákat Afrika szarvának térségében. A nemzetközi diplomáciai érdeklődésnek feltehetően legkevésbé a kenyai kormány örül, legalábbis amennyiben az európai országok konzuli szolgálatai által kiadott figyelmeztetések hamar megroppanthatják a kenyai gazdaságban kiemelt fontosságú turisztikai szektort. Nem véletlen, hogy Nairobi minden lehetőséget megragad az ország imázsának biztosítására, kihasználva például a nemrég lejárt kenyai-brit védelmi megállapodás újratárgyalását is elégedetlenségének érzékeltetésére. Mindez azonban nem feledteti a tényt, hogy láthatóan továbbra is számolni lehet militáns akciókkal Kenya egyes területein.
Ezek a fegyveres akciók válaszként szolgálnak Kenya 2011 októberében megindított katonai akciójára, melynek keretében a kenyai szárazföldi erők egy offenzíva keretében próbáltak meg pufferzónát kialakítani a kenyai-szomáliai határtól északra. A kenyai kapacitásokat és a politikai helyzetet rosszul felmért akció ugyan katonailag hamar kifulladt, de a kedvező nemzetközi helyzetet kihasználó diplomáciai manőverek által szerzett nyugati támogatás és az Afrikai Unió égisze alá történő bevonás mégis jelentősen hozzájárult többek között a kiemelt fontosságú Kismayo bevételéhez, így bizonyos tekintetben sikernek is elkönyvelhető. Az al-Shabaab és szövetségesei által ellenőrzött területek elleni akció azonban paradox módon csak hozzájárulni tudott azokhoz a kenyai bel- és külpolitikai fenyegetésekhez, amelyek miatt egyáltalán sor került a hadműveletekre. Az eset így kísértetiesen hasonlít Etiópia 2006-os kísérletére, amely ugyan sikeresen teljesítette katonai-politikai célját, az Iszlám Bíróságok Uniója területi kontrolljának szétzúzását, de egyben radikalizálta és megerősítette az addig meglehetősen marginális ifjúsági szárnyként működő al-Shabaabot.
Habár a 2000-es évekre a kapcsolat már szinte közmondásszerű, Szomália csak az 1990-es években vált a bukott államiság kötelezően felhozott példájává a nemzetközi kapcsolatok diszciplínájában. Az utóbbi évtizedeknek köszönhetően kevésbé van jelen a nemzetközi köztudatban, hogy a hidegháború alatt Szomália többször is katonai erővel állt ki a szomáli nyelvű népesség egészét egyesítő ? Szomália zászlajának ötágú csillagában is szimbolikusan megjelenő ? Nagy-Szomália megvalósítása mellett. Habár a Kenyával kialakuló konfliktusban nem került sor olyan szintű konvencionális inváziós kísérletre, mint az ogadeni háború, az 1960-as években a Kenya északi, északnyugati részén élő szomálik és a központi kormányzat között lezajlott ún Shifta-háború a mai napig érezhető sebeket hagyott a társadalmi és politikai viszonyrendszerben. Nem meglepő tehát, hogy az ebben a korszakban megjelent kenyai-etiópiai érdekközösség és változó intenzitású politikai együttműködés továbbra is megvan: habár a szomáliai instabilitás komoly kockázatot hordoz, a nemzetközi elismertséggel nem bíró szomáliföldi vagy jubaföldi kormányok támogatása legalább annyira szól egy erős irredenta szomáli állam megakadályozásáról, mint egy biztonsági puffer létrehozásáról. Az érdekközösség természetesen meglehetősen relatív, hiszen a Kismayo elfoglalása után a helyi vezetésről kialakult elképzelések ütközése is mutatta, hogy a két szomszédos állam konkrét helyi tervei nem minden esetben kompatibilisek.
Tágabb perspektívában szemlélve Kenya komoly haszonélvezője lett az amerikai nagystratégia Irak és Afganisztán tapasztalatai alapján végrehajtott azon fordulatának, amely a terrorizmus elleni háborúban elsősorban a helyi erők képességeinek növelésével és támogatásával kívánja elkerülni az újabb nagymértékű véráldozatot. Az al-Shabaab elleni ?könnyű lábnyomú? akciót az egyetemi támadás előtt maga Barack Obama emelte ki. A Szomáliában és Kelet-Afrikában is érdekelt EU szintén készen áll politikai és anyagi támogatást nyújtani a menekültkérdéssel és az iszlám terrorizmussal kapcsolatban élénkülő tagállami diskurzusok nyomására. A Szomália és Kenya közötti átjárhatóságot korlátozó fal elképzelése azonban ? tekintve, hogy az ilyen fizikai elválasztásnak csak megfelelő emberi és technikai, illetve ezt támogató anyagi erőforrásokkal van egyáltalán bármilyen esélye ? jól mutatja, hogy Kenya számára egyre komolyabb biztonsági, és ezzel együtt gazdasági-politikai probléma az al-Shabaab jelenléte. A megoldás pedig még a John Kerry amerikai külügyminiszter legutóbbi kelet-afrikai útján bejelentett, a kenyai terrorizmus kezelésére puha eszközöket is támogató 100 millió dolláros összeg ellenére is kétséges. A 2014 végén elfogadott kenyai terrorizmusellenes törvényt emberi jogi szervezetek és államok is erőteljes kritikával illették, és a határozott fellépésnek nem csupán az egyéni emberi jogok csorbulása, de akár az etnikai identitások megerősítése és az azok közötti konfliktus fellángolása is könnyen lehetséges következménye lehet.
A Kenyában élő ? akár állampolgár, akár menekült ? szomáli nemzetiségűek körében terjedő elégedetlenség pedig éppen olyan kontraproduktív lehet, mint az al-Shabaab támadáshullámát elindító 2011-es offenzíva. Nem véletlen, hogy az évtizedes szolgálat után nairobi állomáshelyét 2015 áprilisában az otthoni politikáért feladó Mohamed Ali Nur szomáliai nagykövet búcsúbeszédében az elvártan hálás hangnemű diplomáciai köszönetnyilvánítás mellett kifejezetten hangsúlyozta a kenyai hatóságok felelősségét, hogy a terrorista cselekmények megakadályozása során nem szabad egyes nemzetiségeket megbélyegezni vagy marginalizálni. Habár a téma csak diplomáciai nyelvbe csomagolva került elő, már maga a problémafelvetés is ismerős lehet a nemzetpolitikai diskurzusok szomszédos államokban megjelenő recepcióját legalább felületesen biztosan ismerő magyar olvasók számára. Az ilyen nyilatkozatok természetesen önmagukban nem feszegetik a kisebbségek és állami szuverenitás kényes kérdéseit, és semmiképpen nem tekintendőek egy egyébként is realitás nélküli irredenta keretbe tartozónak. Mindazonáltal érdekes jelzés lehet arról, hogy egy hosszabb távon saját területét ellenőrizni képes Mogadishu és Nairobi között újra megjelenhetnek az 1990-es évek előtti feszültségek. Mindenképpen intő jel, hogy hosszas vita után a kenyai kompromisszumos javaslatokat elutasító Mogadishu 2014 végén keresetet nyújtott be Kenya ellen a hágai Nemzetközi Bíróságon a két ország közötti tengeri határok kijelöléséről is. Az évtizedek óta zajló vita nem elsősorban a szomáli felségvizeken a nemzetközi fellépés hatására megfogyatkozó kalózok miatt érdekes. Sokkal fontosabb a hasonló viták esetében mindig felmerülő dimenzió a nyersanyagkészletek feletti ellenőrzéséről, de a parti olajmezők mellett egy sikeres szomáli kereset a kenyai hadikikötők miatt akár az amerikai csapatok térségbeli jelenlétét is érintheti. Az Afrikai Unió offenzívái és a nemzetközi támogatás eredményeként erősödő, de önálló erőkifejtésre változatlanul képtelen szomáliai kormányzat számára ezenkívül természetesen komoly problémát okoznak a környező államok pufferzónákat kialakító kísérletei is, ezek kapcsán már tapasztalhattunk színfalak mögötti diplomáciai csörtéket az elmúlt években.
Kenya számára tehát olyan egyensúlyt kell találni, amely egyszerre biztosítja Szomália belső stabilitásával a menekültprobléma enyhülését, azonban nem veszélyezteti komolyan a szomáli összeomlás Kenya számára jelentette összes gazdasági és politikai előnyét. Utóbbi talán megoldható, hiszen Szomália történetileg fontos kikötői a közeljövőben egész biztosan nem nyerik vissza interregionális jelentőségüket, míg Kenya az Indiai-óceánnal kapcsolatos kínai logisztikai tervek térképein is az elsőnek feltűnő afrikai partner.
2001. szeptember 11. óta a terrorizmus elleni háború metanarratívája számos állam számára biztosított kényelmes lehetőséget saját geopolitikai érdekeinek érvényesítésére. Ez természetesen business as usual a nemzetközi kapcsolatok világában. Ugyanakkor nem árt azt sem elfelejteni, hogy még egyazon szövetségen belül is eltérő politikai érdekek és célok motiválnak egyes államokat egy közös fellépés esetében is. Afrika szarva és Kelet-Afrika térsége történeti konfliktusainak ismerete pedig mindenképpen egy szükséges extra dimenziót nyújt annak megértéséhez, hogy a regionális aktorok hogyan egyensúlyoznak a jelenlegi és potenciális fenyegetésekre eltérő hatásossággal alkalmazott megoldási tervek között.
A Maliban évtizedek óta zajló konfliktus lezárulni látszik. A legfrissebb békeszerződés megkötéséig hosszú és rögös út vezetett el, de tekinthetjük-e a most elért eredményt az ötven éve folyó harcok befejezésének? A cikk erre a kérdésre keresi a választ.
A nyugat-afrikai ország 1960-as függetlenné válása óta folyamatosak a harcok az északi országrészen élő berber tuareg lakosság és a déli részen élő fekete-afrikai lakosság között. A népcsoportok közötti feszültség a francia gyarmatosítás időszaka alatt alakult ki, és annak megszűnése után a független Mali is folytatta a tuaregek elleni kirekesztő politikát. Az északi országrészben semmilyen fejlesztés nem történt, és a folyósított nemzetközi segélyeknek is csak töredéke jutott el a jelentősen elmaradott területekre. A tuaregek az elnyomó politikára szecessziós törekvésekkel reagáltak, egy önálló állam, Azawad[1] létrehozásában látták a megoldást. Az ennek elérése érdekében indított felkeléseket azonban a bamakói kormány leverte, és hiába foglalták a békeszerződésekbe az északi régió fejlesztésének ígéretét, az minduntalan elmaradt. A legutóbbi felkelés kirobbanása is főként a korábban megkötött öt békeszerződés be nem tartásának tudható be.
A 2012 januárjában megkezdődött harcok sem keltették fel a nemzetközi közösség figyelmét egészen addig, amíg a 2012. március 22-én, katonai puccsal történő kormányváltás után, a felkelésre rákapcsolódott iszlamista csoportok áprilisban át nem vették a harcok irányítását. Az EU és az ENSZ is csak ekkor kezdett foglalkozni a Maliban zajló eseményekkel, és nemzetközi beavatkozást ez esetben szintén a volt gyarmattartó, Franciaország húzta maga után az országba. 2013. január 11-én indult el az Operation Serval, majd áprilisban megkezdte működését az EUTM Mali, és július 1-jén az ENSZ is megindította misszióját az országban.
Az Operation Serval kezdetben gyorsan ért el sikereket az északi országrészben, de 2014-ben már egy elhúzódó gerillaháború látszott kialakulni Mali északi területein. Ennek megfelelően megkezdődött a francia beavatkozás átalakítása, de emellett a nemzetközi szervezetek segítségével a béketárgyalások is megkezdődtek a mali kormány és a felkelők között.
A kormány és a felkelők között azonban nem a 2014-ben megkezdődött tárgyalássorozat volt az első, hiszen 2012 decemberében Dioncounda Traore burkina fasói közvetítők segítségével tárgyalóasztalhoz ültette az MNLA-t (Azawadi Nemzeti Felszabadítási Mozgalom) és az Ansar Dine-t. Ekkor még csak abban volt egyetértés a három tárgyaló fél között, hogy véget kell vetni az ellenségeskedésnek. Az MNLA autonómiát akart a tuaregek részére, az Ansar Dine azonban nagymértékű bizalmatlansággal tekintett a bamakói kormány kezdeményezésére. A burkina fasói tárgyalások egy tűzszünet megkötéséhez voltak elegendőek. A 2013 januárjában bekövetkezett események, és a nemzetközi katonai erők megérkezése azonban véget vetett a kormány és az MNLA közötti együttműködésnek, és újrakezdődött az ellenségeskedés.
2013 januárjában Franciaország felszólította a nyugat-afrikai országot a helyzet tárgyalóasztal melletti megoldására. 2013 júniusára meg is született egy megállapodás a felek között Ouagadougouban, amely lehetővé tette a júliusi választásokat, valamint azt, hogy a kormányerők 18 hónap után visszatérjenek Kidal régióba. Ezt a megállapodást azonban az MNLA, a HCUA (Azawad Egység Legfelsőbb Tanácsa) és az MAA (Azawadi Arab Mozgalom) szeptemberben felfüggesztette, majd egymással egyetértésben elhalasztotta a tárgyalások folytatását a Mali kormánnyal, elsősorban a Burkina Fasóban megkötött egyezmény végrehajtásának nehézségeire hivatkozva.
Ezt követően 2014 májusáig semmilyen további előrelépés nem történt a mali helyzet megoldására. Május 23-án azonban a felek egy újabb tűzszüneti megállapodást írtak alá, amely elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy június elején Algériában tárgyalóasztal mellé ültesse a bamakói kormányt és a tuareg szervezeteket. Június 9-én a három nagy északi csoportosulás aláírta az Algíri Nyilatkozatot, amelyben kijelentik, hogy további akcióikat a mali kormánnyal kötött megállapodással összhangban kivitelezik. Június 14-én továbbá sor került egy Mali területi integritását elfogadó nyilatkozat aláírására, melyet az MAA három szervezete fogadott el.
Az algíri béketárgyalás első fázisa csak ez után, 2014. július 14-én, egy bizalomerősítést célzó, kölcsönös túszcsere után indult meg, és július 24-ig tartott. A bamakói kormány a három legnagyobb felkelő csoporttal, vagyis az MNLA-val, a HCUA-val és az MAA-val ült tárgyalóasztalhoz. Már ekkor látszott, hogy a békeszerződés aláírásáig hosszú és rögös út fog vezetni, hiszen a tuareg csoportok között sem volt teljes az összhang, nem volt egységes követelés. A tárgyalások első fázisának célkitűzése a főbb programpontok megállapítása volt, valamint egy nyilatkozat az ellenségeskedések megszüntetéséről, melyeket végül sikerült is elérni.
A szeptember elsején kezdődő második fázisban már politikai, biztonsági, fejlesztési, jogi valamint a megbékélést célzó kérdések voltak napirenden, az MNLA azonban nem sokkal tárgyalások megkezdése után kivonult. A szeptember 24-én lezárult szakasz eredményei így következők voltak: a területi integritás alapelveiben, az állam világi és központosított természetében, a különféle jogkörök regionális entetiáskonak történő átadása és a kulturális sokféleség elismerésében való megegyezés. Jelentős véleménykülönbség maradt azonban az intézményi hátteret illetően. Az október 18-án megkezdődött tárgyalási szakasz a Mali béke és megbékélés elemei című dokumentum miniszteri szintű elfogadását tűzte ki célul, majd ennek a többi fél elé tárása 20-án került sor. Október 24-én a tárgyaló felek elhagyták Algírt, hogy annak elemeiről a küldő szervezettel konzultálhassanak. Az algíri béketárgyalások negyedik szakasza az októberben a tárgyaló felek elé tárt dokumentum pontosítását és véglegesítését tűzte ki célul. A november 20-27 között folyó tárgyalások után újabb konzultáció következett, és 2015 januárjában már a résztvevő szervezetek vezetői gyűlhettek össze. A 2015 év elején megkezdődött ötödik tárgyalási szakaszban a felek a legproblémásabb kérdésekben próbáltak megegyezni. Ezek az északi országrész identitásának, egyfajta limitált autonómia és jogkörének kérdései voltak.
2015 februárjában az ENSZ már abban reménykedett, hogy az algíri béketárgyalások az utolsó fázishoz érkeztek, de a március elsején a mali kormány által aláírt előzetes békeszerződést a tuareg csoportok nem fogadták el arra hivatkozva, hogy nem oldja meg a kialakult konfliktus gyökereit, és több időt kértek a konzultációra. A mali kormány április eleji bejelentését azonban, miszerint a tuareg csoportok késznek mutatkoznak az előzetes békedokumentum aláírására, cáfolták. Ennek következtében április közepén a tárgyalásokon résztvevő nemzetközi mediátorok fokozták a nyomást az északi felkelőkön, és az ENSZ által közvetített békeszerződés aláírásának legkésőbbi határidejének 2015. május 15-ét határozták meg. Május 14-én a felkelő csoportok aláírtak egy előzetes békeszerződést, de a véglegesítés előtt még több garanciát szeretnének. Az előzetes egyezmény aláírása egy nagy lépés a végleges békeszerződés létrejötte felé, de a nemzetközi szervezetek kételkednek a megvalósulásban.
A Maliban eddig megkötött összes békeszerződés ellenére folyamatosak a harcok, és bár a lakosság szerint az, hogy a tuareg csoportokat le tudták ültetni a tárgyalóasztalhoz optimizmusra ad okot, de figyelembe kell venni azoknak a radikális iszlamista csoportoknak az országban való jelenlétét is, amelyeket el sem hívtak az algíri tárgyalásokra. A már aláírt előzetes szerződés valóban nagy lépés a végleges szerződés aláírása felé, de annak betartása erős kétségeket vet fel. A tárgyalások megkezdése óta is folyamatosak az összecsapások a tuareg csoportok és a kormányerők között, és a felkelők a térségben tartózkodó ENSZ katonákat is támadják. Az idő múlásával a felkelő csoportok is tovább aprózódnak, és már nem csak három tuareg szervezet küzd az Azawadért, annak autonómiájáért, vagy teljes függetlenségéért. A minden csoporttal való külön békeszerződés megkötése azonban nagyon hosszú folyamat lenn. Ebből fakadóan a mali békefolyamat legfontosabb kérdései a következők lesznek: Vajon sikerül-e belátható időn belül véglegesíteni a mali kormány és a tuaregek közötti békeszerződést? Ez valóban békét hoz majd a nyugat-afrikai országba?
[1] Az Azawadi Köztársaság a tuareg elképzelések szerint a teljes népcsoportot magába foglaló önálló állam. Területe Mali és Burkina Faso északi részéből, Niger észak-nyugati területeiből, Líbia dél-nyugati csücskéből és Algéria dél-keleti tartományaiból álló, közel 2 millió km2.
Az Ádeni-öböl partján fekvő Jemenben kritikus helyzet alakult ki, miután az ország két legnagyobb egymással szembenálló csoportja egymásnak esett. A harcok az Abed Rabbo Manszúr Hádi jemeni elnökhöz hű szunniták, valamint a volt elnököt, Ali Abdullah Száleht támogató siíták közt folynak, és a felek közti vallási, valamint törzsi ellentétek még tovább mélyítik az amúgy is feszült viszonyt. A helyzet semmiképpen sem mondható stabilnak, hiszen a területen folyamatosan erősödik az Al-Kaida szerepvállalása is. Ugyanakkor a siíta csoportokat támogató Irán, valamint a szunnitákat mögött álló, és a Jemennel szembeni katonai intervenciót vezető Szaúd-Arábia is kiveszi a részét a konfliktusból.
A különböző csoportok Jemen egyes területei feletti ellenőrzésének megoszlása. (Forrás: http://scd.france24.com/en/files/element_multimedia/image/Yemen-Map.jpg)
A politikai összeomlás felé haladó Jemenben sorra zárják be a külföldi nagykövetségeket, és menekítik ki a személyzetüket a még jelen lévő államok. A segélyszervezetek arra figyelmeztetik a nemzetközi szereplőket, hogy a konfliktus miatti humanitárius katasztrófa lehetősége a 26 milliós ország lakosságának felét veszélyezteti. Az Oxfam érdekképviseletének fővárosi vezetője felhívja a nemzetközi adományozók, valamint gazdag közel-keleti államok vezetőségének figyelmét arra, hogy növeljék támogatásukat, hiszen a jemeni lakosság egyes becslések szerint majd 60%-a valamiféle segítségre szorul. A közel-keleti államok szerepvállalása tehát ? amennyiben nem szeretnének egy Jemenből kiinduló menekülthullám következményeivel szembenézni ? létfontosságú a humanitárius katasztrófa megelőzése érdekében.
Jemen az arab világ legszegényebb országának számít, így nem meglepő, hogy ezen csoporton belül már régóta a legkevésbé stabil országok közé sorolható. Ezzel szoros összefüggésbe hozható az is, hogy az Al-Kaida terrorszervezet aktív szerepet vállal a térségben, hiszen a gyenge állami struktúrának köszönhetően Jemen nagy részén képes fenntartani a jelenlétét. A konfliktus végül azt eredményezte, hogy a Közel-Keleten segítségre szoruló személyek közül ma már minden harmadik jemeni. Jelenleg még nem teljesen világos, hogy a nagykövetségek bezárását követően a humanitárius műveletek továbbra is megfelelő hatékonysággal képesek-e ellátni a kiszabott feladatokat. Ennek ellenére egyelőre úgy tűnik, hogy mindez nem okozott különösebb akadályt, és előreláthatóan középtávon sem befolyásolja nagymértékben az elvégzendő műveletek eredményességét. Egyes nemzetközi szervezetek (Oxfam, MSF – Orvosok Határok Nélkül) azonban megnövelt felügyelet és ellenőrzés mellett folytatják munkájukat a veszélyeztetett területeken.
Egyes értesülések szerint Jemenben több mint 10 millió ember szorul élelmiszertámogatásra, beleértve körülbelül 900 000 súlyosan alultáplált gyermeket, míg mintegy 13 millió főnek nincs hozzáférése tiszta vízhez, illetve 8 millió ember kénytelen nélkülözni az egészségügyi ellátást. Ezen felül nagy problémát okoz a higiéniás körülmények egyre nagyobb romlása, mely hatására növekszik egy esetleges járvány kialakulásának veszélye, ami a menekültprobléma növekedése miatt aggodalmakra adhat okot akár globális szinten is. Az otthonukat elhagyni kényszerülők számának drasztikus növekedése 2013-ban kezdődött, és ebben az időszak a szaúd-arábiai határon havonta mintegy 30 000 jemenit fordítottak vissza, illetve akadályozták meg az országba való belépésüket, mely tovább mélyíti az elkeseredettséget, és a radikálisok megerősödéséhez is hozzájárul.
Az UNOCHA (United Nations Office for the Coordination of Humanitarian Affairs) előrejelzése szerint a krízis összetettsége miatt a humanitárius állapotok terén pillanatnyilag nem várható erőteljesebb javulás. Tovább növekszik a mélyszegénység, az élelmiszerhiány vélhetően még nagyobb mértéket fog ölteni, ugyanakkor az alapvető szolgáltatások hiánya, és a munkanélküliség szintén több millió jemenit fognak érinteni. A nők és a gyermekek különösen kiszolgáltatottak, ezért az ő helyzetük még rosszabbnak tekinthető. Mindemellett az egészségügy, a gazdasági körülmények és az oktatási lehetőségek amúgy sem kielégítő helyzetében további romlásra lehet számítani.
Macedónia ? bár súlyos belső és külpolitikai kihívásokkal terhelt ? viszonylag ritkán ?robbantja be? a balkáni országok közötti konfliktusokat, idén tavasszal viszont egy többtényezős belpolitikai válsággal kell megküzdenie, ami hatással lehet a régió féltve őrzött stabilitására és tágabb külpolitikai érdekeire is.
Idén májusban demonstrációk kezdődtek a 2006 óta hatalmon lévő Nikola Gruevszki miniszterelnök és jobboldali?nacionalista kormánya ellen, amely egyszerre hangoztatja Nyugat-barát, européer ambícióit és támogatja az Oroszországból induló ?Kék Áramlat? gázvezeték tervét. A 2014-ben negyedik ciklusát megkezdő miniszterelnök körül az elmúlt fél évben azonban számos botrány robbant ki, melyek a megvesztegetésekkel és a korrupcióval kapcsolatos ügyeken túl magánszemélyek titkosszolgálati lehallgatásáig terjednek. A tüntetések azután kezdődtek meg, hogy az ellenzéki szociáldemokrata párt vezetője, Zoran Zaev a miniszterelnök gyanús ügyleteit leleplező, titkos hangfelvételeket tett közzé és gyilkosságban való bűnrészességgel vádolta Gruevszkit. A zavargásokká fajuló eseményekben negyvenen megsérültek ? köztük 38 rendőr. Zaev, miután aktívan részt vett a botrány kirobbantásában, az ukrán helyzet megismétlődésétől tartva az Európai Unió és a többi ország segítségét kérte.
A kumanovói vérontás
Ha ez nem lenne elég, május 9-én, a szerb?koszovói?macedón határhoz közel eső kisvárosban, Kumanovóban összecsapások kezdődtek, mely során a macedón biztonsági erők körbezárták a város egy részét. A napokig tartó szórványos tűzharcban ? melyben a rendőrökre automata fegyverekkel és kézigránátokkal támadtak ? több fegyveres életét vesztette és legalább harmincan megsebesültek. A macedón hatóságok szerint a támadók a koszovói háborúban is oroszlánrészt vállaló Koszovói Felszabadítási Hadsereghez (UÇK) köthető ?terroristák? voltak. Az akciót megelőzően, áprilisban negyven UÇK-jelvényt viselő koszovói albán fegyveres elfoglalt egy rendőrőrsöt Gosnicében, ahol a macedóniai albán állam kikiáltását követelték. Ez sokak számára újra előidézte a térség stabilitását és békéjét fenyegető Nagy-Albánia koncepcióját.
https://www.youtube.com/watch?v=quqisnJmef4
A macedón félelmek nem alaptalanok, ugyanis a nagyszámú albán kisebbség (hivatalos adatok szerint a lakosság 26%-a, miközben a 2,1 milliós Macedónia lakossága alig több, mint a szomszédos, szinte ?tisztán? albán Koszovóé) egy radikális csoportja, az albán Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (ONA) és a macedónok között 2001-ben etnikai polgárháború robbant ki. Akkor az ohridi keretegyezmény és az azt kiegészítő ?decentralizációs törvények? széleskörű nyelvi és kisebbségi autonómiákkal kezelték a helyzetet, ez idáig sikeresen. Bár a hivatalosan deklarált cél egy békés multikulturális állam megteremtése volt, az államalkotó nemzet és az albánok viszonya továbbra is feszült maradt: közvetve ugyanis a vallási, nyelvi, a történelmi és kulturális különbségek, a kölcsönös felsőbbrendűség?érzés, valamint az eltérő demográfiai profil okozta frusztráció is vezethetett az eseményekhez. Más vélemények szerint Nagy-Albánia megvalósulásának nincs valós esélye, illetve az albán kisebbségnek sem lehetett érdeke a békés multikulturális együttélés mintavárosaként jellemzett Kumanovo szétzilálása. Az akció szerintük a térségben szórványosan jelen lévő radikális iszlamista alvósejtekhez köthető, és a közel-keleti eseményekkel hozható összefüggésbe. Ezt alátámasztja az is, hogy Albánia és Koszovó a térség legatlantistább államai közé tartozik, ezért nem valószínű, hogy a környező szláv népek által rettegett Nagy-Albánia eszméje megvalósulna a közeljövőben ? amit a balkáni status quo melletti határozott nyugati elköteleződés amúgy sem tesz lehetővé. Ennek ellenére a Macedónia és Koszovó közötti konfliktus veszélybe sodorhatja a törékeny szerb?albán megbékélési folyamatot és a térség stabilitását.
Macedónia etnikai térképe. (forrás: Balkan Inside, http://www.balkaninside.com/cia-tried-to-define-macedonia-in-1958/)
Regionális és nemzetközi hatások
Tekintve Kumanovo közelségét a szerb határhoz, valamint a szerb kisebbség esetleges érintettségét, Belgrád megnövelte határ menti biztonsági erői számát, továbbá terrorelhárító egységeket vezényelt a térségbe. Alekszandar Vucsics miniszterelnök pedig már az akciót követő délután összehívta a biztonsági szolgálatokat irányító hatóság rendkívüli ülését. Hozzátette továbbá, hogy kész macedón menekülteket fogadni, amennyiben erre szükség lesz. Bulgária szintén nehézfegyverzettel felszerelt katonai alakulatokat rendelt a közeli határszakaszához.
Ennél is fontosabb a nemzetközi politika szempontjából, hogy a Balkán-félsziget a Földközi- és a Fekete-tenger metszéspontjában fekszik, mely stratégiai jelentőségénél fogva már régóta a nagyhatalmi rivalizálás színterének számít. Ennek kapcsán megemlíthető, hogy egyesek gyanakvással szemlélik a szűnni nem akaró szkopjei tüntetéseket, amit ? a kumanovói összecsapásokkal összekötve ? a kormány megdöntésére irányuló ? és egy ?színes forradalmat” kirobbantani akaró ? összeesküvés részének állítanak be. A feltételezett párhuzamban Zaev hozzávetőlegesen a jelenlegi ukrán államfőnek, Petro Porosenkónak feleltethető meg, és az őt támogató erők célja természetesen a Gruevszki-kormány megdöntése, amely a határozottabb euro?atlanti orientáció irányába mozdítaná a kicsi, de geostratégiai szempontból annál fontosabb országot. Ennek kapcsán fontos megjegyezni, hogy Macedónia EU-tagállammá válása a közeljövőben nem valószínű, ugyanis Görögország a fennálló névvita miatt rendre megvétózza a bizottság ajánlását a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Megemlíthető végül, hogy Törökország NATO tagként komoly szerepet játszik a regionális konfliktusok kezelésében és számukra a ?Török Áramlat? megépülése komoly előnyökkel járna, így az ország közvetlenül érintett a macedón válság kapcsán is.
A macedón belpolitikai válság gazdasági háttere és a lehetséges kilátások
A kialakult válságnak fontos gazdasági dimenziója is van, mely közvetlenül kapcsolódik az Oroszország és Európa közötti energetikai versenyhez. Bár az európai energiaellátás diverzifikációját akadályozó Déli Áramlat terve Bulgária kilépésével meghiúsult, kvázi utódja, a Szerbiába ? és később akár Magyarországra is ? gázt juttató Török Áramlat elkerülhetetlenül érintené Macedóniát is. Oroszország egyébként is történeti érdekszférájaként tekint a Balkán-félszigetre, szoros kulturális és politikai kapcsolatokat ápol a térségben többek között Szerbiával és Görögországgal is. Ennek kapcsán fontos megjegyezni, hogy ? a riválisnak számító ? NATO és EU tagállamok békefenntartói erői Koszovóban állomásoznak, melyek segélyekkel támogatják a gazdasági fejlődést a régió számos államában, beleértve a hagyományosan ruszofil beállítottságú Szerbiát és Bulgáriát.
A tervezett Török Áramlat, valamint egyéb orosz gázvezetékek útvonalai. (forrás: Bosnia Today, http://www.bosniatoday.ba/wp-content/uploads/2015/04/turkish-stream.jpg)
Macedóniában egy erős és stabil kormányra lenne szükség, bár ez a térségben általában nem jellemző. A régió országai közül Bulgáriában az utolsó stabil kormány 2013-as lemondását követően számos kormányváltás történt. Nem jobb a helyzet Bosznia-Hercegovinában sem, ahol többek között 2014-ben utcai harcokkal járó korrupcióellenes tüntetések zajlottak, hasonló instabilitást teremtve, Koszovóban pedig a tavalyi féléves belpolitikai válság blokkolta az állam működését. Összességében tehát miközben a nagyhatalmi szembenállás a gazdasági befolyásszerzésen, a védelmi együttműködésen és a különböző politikai erők támogatásán keresztül jelentkezik, a macedóniai és a többi balkáni konfliktus miatt ismét feszült a helyzet alakult ki a régióban. Az hogy, vajon Macedónia lesz-e a szikra egy újabb balkáni robbanáshoz, csak a helyzet higgadt kezelésén múlik.
Részben az ukrán válság, valamint a Dél-kínai- és a Kelet-kínai-tenger vitatott hovatartozású szigetei kapcsán kibontakozó kelet-nyugati szembenállás egyik következménye az utóbbi időben egyre gyakoribbá váló, sok esetben többnemzeti keretek között végrehajtott hadgyakorlatok számának jelentős növekedése. A 2015-ös moszkvai nemzetközi biztonságpolitikai konferencián résztvevő országok ? köztük is elsősorban Oroszország, India, Kína, Irán ? megbeszéléseket folytattak annak érdekében, hogy a jövőben fokozzák közös erőfeszítéseiket az Egyesült Államok és a NATO terjeszkedésével szemben. Az eurázsiai államok ennek megvalósítása kapcsán tovább erősítik katonai és politikai együttműködésüket, melyben kiemelt szerepet kapnak a többnemzeti gyakorlatok. E cikksorozatban az Oroszország és az ázsiai országok közötti gyakorlatok bemutatásán keresztül szeretném megvilágítani a nemzetközi helyzet néhány jellegzetességét. Elsőként a legutóbbi kínai-orosz közös haditengerészeti gyakorlatból levonható főbb tanulságokat foglaltam össze.
Keng Jan-seng, a kínai védelmi minisztérium szóvivője április 30-án bejelentette, hogy május közepén a kínai és orosz haditengerészet közös gyakorlatot tart a Földközi-tengeren. „A gyakorlat célja a két ország közötti baráti és gyakorlati együttműködés erősítése, valamint a két haditengerészet képességeinek olyan irányba történő fejlesztése, hogy közösen tudjanak fellépni a lehetséges biztonsági fenyegetésekkel szemben. Az éleslövészettel egybekötött hadgyakorlaton összesen kilenc hajó fog részt venni, éselsősorban a hajózásbiztonságra, a haditengerészeti logisztikai utánpótlás biztosítására, valamint a hajókísérésre fog összpontosítani„? nyilatkozta a szóvivő. Ennek kapcsán megjegyezte továbbá, hogy „az nem irányul egyetlen harmadik fél ellen sem, illetve nincs összefüggésben a régióban kialakult helyzettel.” A bejelentést követően május 5-én több hírügynökség arról tudósított, hogy egy Type 903 típusú (NATO-elnevezés: Fuchi) kiszolgáló hajóból és két Type 054A (NATO-elnevezés: Jiangkai II) osztályú rakétás fregattból álló kínai flottakötelék (19th Chinese naval escort task force) átkelt a Boszporuszon és Novorosszijszk irányába haladt tovább, ahová az előzetes várakozások szerint május 11-én érkezett meg. A kínai és orosz hajók végül május 14-én futottak ki a Földközi-tengerre, hogy végrehajtsák a május 17 és 22 között tervezett közös haditengerészeti gyakorlatot. A kínai hajók mellett az orosz fekete-tengeri flotta zászlóshajója, a Szlava-osztályú Moszkva rakétahordozó cirkáló, a Krivak-osztályú Ladnij rakétás fregatt, a Bora-osztályú Szamum rakétás korvett, a Ropucsa-osztályú Alekszandr Sabalin és Alekszandr Otrakovszkij partraszállító hajók, valamint egy MB-31 típusú vontatóhajó futott ki a Földközi-tengerre. A kijelölt egységek az orosz Alekszandr Fedotyenkov és a kínai Du Czinchen altengernagyok vezénylete alatt hajtották végre a kijelölt feladatokat, melyek során többek között a közös tengerészeti légvédelem, valamint a tengeri kutatás és mentés eljárásait gyakorolták.
https://www.youtube.com/watch?v=RTWeiqIw1Z8
Egyesek úgy vélik, hogy a hadgyakorlat révén Peking az Egyesült Államok és Japán közötti védelmi együttműködés erősödése miatt próbál üzenni Washingtonnak. Ezt támasztja alá az is, hogy augusztusban a tervek szerint egy újabb kínai-orosz hadgyakorlatra kerül majd sor a Japán-tengeren, mely során a békefenntartó műveletekben történő közös haditengerészeti fellépést, valamint a terrorizmus és kalózkodás elleni harc terén történő együttműködést fogják erősíteni. Szakértők szerint a „Joint Sea 2015” a politikai és katonai együttműködés erősítésén túl a két ország közötti fegyverkereskedelem élénkítését is segítheti. A Jiangkai II osztályú fregattok részvétele ugyanis ? Kína reményei szerint ? felkelthetik Oroszország érdeklődését, így lehetővé válna azok későbbi értékesítése, mely jelentősen növelné a kínai hadiipar presztízsét.
Összességében elmondható, hogy a Földközi-tenger térsége az utóbbi időben ? kereskedelmi és energia-biztonsági szempontból egyaránt ? jelentősen felértékelődött Kína számára, melynek következtében folyamatosan növeli haditengerészeti jelenlétét a régióban. Ennek kapcsán kiemelhető Kína szerepvállalása az Afrika szarva és a Szomáliai partok mentén zajló kalózkodás elleni nemzetközi összefogásban, melyet a térség kikötőinek és infrastruktúrájának fejlesztése érdekében történő nagyarányú kínai beruházások is indokolttá tesznek. A „Joint Sea 2015” haditengerészeti gyakorlat is mutatja, hogy Kína aktív szereplővé kíván válni a Földközi-tengeren, mely az orosz ambíciókkal is összhangban van. A két ország várhatóan további gyakorlatokkal fogja demonstrálni, hogy a partjaiktól távol is képesek közös haditengerészeti műveleteket folytatni. Mindez jól illeszkedik a 2014-es ukrán válságot követő folyamatba, melynek során Oroszország egyre szorosabbra fűzi kapcsolatait Kínával, így ellensúlyozva a nyugati szankciók általi diplomáciai és gazdasági elszigeteltségét. Ez véleményem szerint tovább erősíti Peking pozícióját, mely a Dél-kínai- és Kelet-kínai tenger vitatott hovatartozású szigetei kapcsán egyre agresszívabb politikát folytat.
Az előző cikk folytatásaként ezúttal egy nagyobb lélegzetvételű ? habár még így is csupán egyes részleteket kiemelő ? anyagban vesszük górcső alá azt, hogy katonai szempontból Oroszország a NATO-ra nézve mekkora fenyegetést jelenthet, utalva részben az ezzel kapcsolatos, Szövetség előtt álló dilemmákra is.
A NATO Oroszországgal kapcsolatos percepciójának változása
A NATO 2010-ben elfogadott stratégiai koncepciója szerint a hatékony védelem kialakulásához vezető politikák, valamint az euro-atlanti integráció és az aktív partnerségi kapcsolatok történelmi jelentőségű sikerének köszönhetően a szövetség elleni hagyományos támadás valószínűsége immár egyértelműen alacsonynak mondható. A dokumentum emellett a NATO és Oroszország közötti partnerség jelentőségét is kihangsúlyozza, többek között a rakétavédelem, a nukleáris non-proliferáció és leszerelés, a terrorizmus és a kalózkodás elleni küzdelem, valamint a tágabb értelemben vett nemzetközi biztonság támogatása terén. Ennek ellenére Vlagyimir Putyin orosz elnök már 2007-ben igencsak kemény hangvételű beszédben kritizálta a Nyugatot a müncheni biztonságpolitikai konferencián. Az európai rakétavédelmi tervek miatt egyébként sem felhőtlen NATO-Oroszország kapcsolatokat 2008-ban jelentős mértékben rontotta a Grúzia és Ukrajna jövőbeni NATO tagságának lehetőségét kilátásba helyező bukaresti csúcstalálkozó, illetve az augusztusi orosz-grúz háború. A Barack Obama amerikai elnök által meghirdetett, Oroszország és az Egyesült Államok közötti együttműködés felélesztését szolgáló „reset” politika eleinte hozott bizonyos sikereket ? többek között az amerikai és orosz stratégiai nukleáris erők további csökkentését szolgáló Új START-szerződés aláírását és ratifikálását ?, azonban a több mint egy éve tartó események hatására a sajtóban inkább már ennek bukásáról lehet olvasni. Oroszország 2014 tavaszán több nemzetközi jogi alapelv és szerződés megsértése árán megszállta, majd annektálta a Krím-félszigetet. Emellett a februári minszki egyezmény ellenére a Kelet-Ukrajnában alacsonyabb intenzitással tovább folyó harcokból a NATO szerint nemcsak közvetetten, de minden bizonnyal közvetlenül is mind a mai napig kiveszi a részét. Habár a Szövetség ennek ellenére sem érezte egy új stratégiai koncepció kidolgozásának szükségességét, sokat mondó, hogy Jens Stoltenberg NATO-főtitkár egy március 25-ei beszédében az észak-afrikai és közel-keleti radikalizmus mellett Oroszország Ukrajnával szembeni agresszív lépéseivel próbálta igazolni a NATO biztonsági környezetének drámai mértékű változását.
A gazdasági visszaesés ellenére is magas védelmi kiadások
Egy erősebb orosz haderő kiépítésére irányuló erőfeszítések komolyságát mi sem támasztja alá jobban, mint az, hogy az orosz kormány a gazdasági és pénzügyi nehézségek ellenére továbbra is aránytalanul nagy összegeket különít el erre a célra. Alexej Kudrin volt orosz pénzügyminiszter már korábban is felhívta a figyelmet arra, hogy szerinte a 2020-ig tervezett 20 billió rubeles modernizációs program nem fenntartható. Legutóbb pedig utódja, Anton Sziluanov jelezte, hogy tekintettel a gazdasági nehézségekre, ? több más tárcához hasonlóan ? érdemesebb lenne a védelmi kiadásokat is visszafogni. Ennek ellenére Putyin külön rendeletben garantálta a védelmi és biztonsági szervek kivételezett helyzetének további fenntartását, melynek köszönhetően ? némileg ellensúlyozva a rubel értékének csökkenését ? 33%-al növelték a védelmi költségvetést (ami egyébként dollárban kifejezve még így is alacsonyabb, mint 2014-ben). Ennek ellenére a SIPRI egy áprilisi elemzése szerint ? bizonyos kelet-, közép-, és észak-európai államoktól eltekintve ? Európában még mindig inkább a védelmi kiadások stagnálása, illetve csökkenése a jellemző.
A nukleáris erők fejlesztése és az egyre agresszívabb retorika
A védelmi költségvetés növekedésének egyik legfőbb kedvezményezettje az orosz nukleáris erők lesznek, hiszen már 2013 végén döntés született arról, hogy a következő három évben több mint 50%-al emelik meg a számukra elkülönített összegeket. Mindez azonban nem véletlen, ugyanis a korábbi cikkben is említett fenyegetésekből kifolyólag az orosz modernizációs programon belül kiemelt szerepet kapott a nukleáris fegyverrendszerek fejlesztése. Ennek részeként folyamatban van a Hadászati Rakétacsapatok RSz-12M Topol és RSz-12M2 Topol-M interkontinentális ballisztikus rakétáinak (Intercontinental Ballistic Missile, továbbiakban: ICBM) RSz-24 Jarsz ICBM-ekkel történő lecserélése, mely a becslések szerint 60-65%-os valószínűséggel képes áttörni a rakétaelhárító rendszerek védelmét. Ugyancsak a Jarszra építve, fejlesztés alatt áll a Barguzin elnevezésű vasúti rakétarendszer, amelyet várhatóan 2019-2020 környékén állítanak hadrendbe, és a nehéz azonosíthatóságból fakadóan a hagyományos mobil ICBM-eknél is nagyobb túlélőképességgel fog rendelkezni. Szintén fejlesztés alatt áll az R-36M2 Vojevoda nehéz ICBM leváltására tervezett Szarmat, melynek tesztelése minden bizonnyal 2016 folyamán veszi kezdetét. Mindemellett aggodalomra adhat okot az is, hogy az Egyesült Államok és több szakértő szerint Oroszország megsértette a hidegháború enyhülési folyamatában jelentős szerepet játszó INF-szerződést. Az utóbbi időben ugyanis az Oroszország által tesztelt szárazföldi telepítésű R-500 (Iszkander-K) robotrepülőgép, valamint az RS-26 Rubezs ballisztikus rakéta hatótávolsága a vádak szerint a szerződés által tiltott (ballisztikus rakéták esetén 500-5500 km, míg robotrepülőgépeknél 1000-5500 km) sávba esik, ez pedig újabb jele lehet a hidegháborút követő rend felbomlásának. A nukleáris erők légi komponense kapcsán pedig érdemes megemlíteni, hogy folyamatban van a Kh-102-es repülőgép-fedélzeti robotrepülőgépek fejlesztése, és rendszerbe állítása. Ezen kívül zajlik a Tu-160-as szuperszónikus stratégiai, és a Tu-22-es szuperszónikus nagy hatótávolságú bombázók modernizálása. Ugyanakkor Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter április végén utasítást adott egy, az előbbi gép újbóli gyártásának beindítására vonatkozó értékelés elkészítésére. Az orosz haditengerészet nukleáris fegyverrendszerei közül a nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárókra hárul a legfőbb szerep, melyek közül a legmodernebbnek, az RSM-56 Bulava tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéta hordozására alkalmas Borej-osztályú tengeralattjárók számítanak.
Az orosz katonai doktrína nukleáris fegyverekre vonatkozó részei egyébként is több NATO tagállam számára komoly aggodalmakat okoz, hiszen ? habár csupán önvédelmi jelleggel, de ? hangsúlyos elemként jelenítik meg ezen fegyverek elsőként való alkalmazásának lehetőségét. Az ezzel kapcsolatos félelmeket tovább táplálja a modern, nukleáris robbanófejjel is felszerelhető Iszkander-M típusú harcászati ballisztikus rakéták kalinyingrádi orosz exklávéba történő telepítése, és a 2009-es Zapad (Nyugat) hadgyakorlat, mely során a hagyományos erőkkel induló összecsapások lezárásaként lengyelországi területek elleni nukleáris csapásméréseket is szimuláltak. Több szakértő úgy véli, hogy Oroszország többek között pont azért nem túl elhivatott a harcászati nukleáris fegyvereinek leszerelése mellett, mert ezek fontos elemét képezik a nagyobb méretű fegyveres konfliktusok de-eszkalációjára irányuló terveiknek. Mindemellett a nukleáris erők nagy iramban történő fejlesztését még negatívabb köntösbe öltözteti az, hogy az elmúlt időszakban az orosz politikai felső vezetés nyilatkozataiban kifejezetten nagy hangsúlyt fektetettek a szóban forgó fegyverekre, illetve időnként burkolt, vagy kevésbé burkolt fenyegetések is elhangzottak (lásd például ittés itt).
A hagyományos erők fejlesztése
Mindemellett Oroszország természetesen hagyományos erőiről sem feledkezik meg, ugyanis a tervek szerint ezek modern haditechnikai eszközökkel való feltöltöttsége 2015-ig el kell hogy érje a 30%-ot, míg 2020-ig a 70%-ot. Az új fejlesztési program egyrészt a minőségi elvárásokat egyértelműen a mennyiségi mutatók elé próbálja helyezni, másrészt kiemelt célként kezeli a fegyverrendszerek szabványosítását, alkotóelemeik csereszabatosságát. Terjedelmi okokból kifolyólag a cikknek nem célja az orosz hagyományos erők szerteágazó haditechnikai fejlesztéseinek részletes bemutatása, azonban az átfegyverzési program mértékének érzékeltetése érdekében röviden érdemes kitérni például a szárazföldi haderőnem új harcjárművekkel való feltöltésére irányuló ? az idei győzelmi felvonulásnak köszönhetően talán egyik leglátványosabb ? részére.
Oroszország forradalmi léptékű váltás előtt áll, hiszen főként a hidegháború időszakából örökölt harcjármű-konstrukciók továbbfejlesztése helyett a harckocsik, gyalogsági harcjárművek, páncélozott szállító harcjárművek és önjáró tüzérségi eszközök terén is nagyrészt, vagy teljesen új alapokon nyugvó, nyugati szemmel is modern típusokon dolgozik. Amennyiben minden a tervek szerint halad, a T-72-est és a T-90-est szép lassan felváltja az Armata platformra épülő T-14-es harckocsi, melynek egyik legfőbb különlegessége, hogy a három fős személyzet ? a magasabb túlélési valószínűség reményében ? egy a harckocsi testben található páncélozott kapszulában foglal helyet, és a torony forgatását, valamint a fegyverek mozgatását, illetve elsütését távirányítással oldják meg. Gyalogsági harcjárművek (Infantry Fighting Vehicle, továbbiakban: IFV) terén a BMP sorozatot egyrészt a szintén Armata alvázzal rendelkező T-15-ös nehéz IFV, valamint a szintén teljesen új konstrukciónak számító, 30 illetve 57 mm-es gépágyúval felszerelt változatokkal bíró Kurganyec-25 fogja leváltani. Érdemes azonban kitérni arra is, hogy a teljes átállás minden bizonnyal nem lesz zökkenőmentes, hiszen az orosz védelmi minisztérium a közelmúltban újabb 300 db BMP-3-ast rendelt. Az MT-LB lánctalpas páncélozott szállító harcjármű helyett valószínűleg szintén a Kurganyec-25 egy 12,7 mm-es géppuskával szerelt változatát, a BTR sorozat helyett pedig a 30 mm-es gépágyúval rendelkező kerekes Bumerángot fogják rendszeresíteni. Kimondottan a légideszant fegyvernem részére pedig ? habár a BMD-4 alvázára alapozva, de ? kifejlesztették a BTR-MD Rakuskát, amellyel a BTR-D-ket szeretnék leváltani. Az önjáró tüzérségi járművek terén jelenleg is igen változatos állománnyal bíró tüzér fegyvernem alakulatait pedig a T-90-es alapára épülő, 152 mm-es löveggel felszerelt Koalícija-SV-vel fogják feltölteni.
Az orosz és a NATO készenléti szint, valamint a hadgyakorlatok összevetése
Az orosz haderőben már évek óta nagy hangsúlyt fektetnek a viszonylag magas készenléti szint fenntartására, amely a legutóbbi katonai doktrína szövegében is több helyen megjelenik. Ezzel kapcsolatban a dokumentum a fegyveres és egyéb erők fontos békeidei feladatai között az alakulataik potenciális veszélyt jelentő stratégiai irányokba történő telepítéséhez, és harckészültségük fenntartásához szükséges kapacitás fenntartását említi. A haderőtervezés és fejlesztés tekintetében pedig kiemelik, ezek során a fegyveres erők minél gyorsabb mozgósításáért és telepítéséért felelős, állandó készenlétben lévő alakulatai és egyéb formációi kulcsfontossággal bírnak, valamint elengedhetetlen a műveleti, harci, különleges illetve mozgósítási gyakorlatok és kiképzések minőségének folyamatos növelése. A készenléti szint és a mozgósítási rendszer működésnek ellenőrzése érdekében az orosz vezetés időnként riadókészültséget rendel el a katonai körzetek valamelyikében, ahogy ez például 2014 februárjában, közvetlenül a Krím-félsziget megszállása előtt is történt. Vlagyimir Putyin utasítására Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter február 26-án magas készültségbe helyezte a Nyugati Katonai Körzet alárendeltségébe tartozó erőket (ami nagyjából 150 000 főt jelent), csupán egy nappal később pedig a szimferopoli parlament ? vélhetően orosz különleges erők általi ? elfoglalásával kezdetét vette a félsziget megszállására irányuló katonai művelet. Mindez tehát a gyakorlatban is bizonyította az orosz haderő kiemelkedően magas készenléti szintjét. Az oroszok ilyen szempontból amúgy is kedvező helyzetén, megvalósulása esetén még tovább javíthat az az ambiciózus terv, amely szerint a gyorsreagálású légideszant csapatok jelenleg 36 000 fős személyi állományát 2019-re 72 000 főre növelnék, és az alakulatokat 2025-ig 1500 db BMD-4-essel, valamint 2500 db BTR-MD Rakuskával töltenék fel.
Az orosz hadigépezet erejét mindemellett alátámasztják a viszonylag sűrűn tartott nagyszabású hadgyakorlataik is. Az ukrán válság feszült időszaka alatt, 2014 szeptemberében tartották az egyébként legutóbb 2010-ben megrendezésre kerülő, de ezúttal a korábbiakhoz képest is óriási méretű Vosztok (Kelet) hadgyakorlatot, amelyen az ITAR-TASS tudósítása szerint összesen 155 000 főt, 4000 harcjárművet, 632 repülőgépet és 84 hajót vonultattak fel. Legutóbb pedig idén márciusban zajlott egy az előbbinél ugyan jóval kisebb, de még így is határozottan nagyméretű (45 000 fő, 3000 harcjármű, 40 felszíni hadihajó, 15 tengeralattjáró és 110 repülőgép) és jelentőségében hasonló orosz hadgyakorlat. Ezt a sajtóban főként az Északi Flotta, valamint egyes térségbe vezényelt alakulatok arktiszi katonai tevékenységének teszteléseként, demonstrálásaként jelenítették meg. A STRATFOR egyik elemzésében azonban rámutattak arra, hogy az Oroszország különböző területein egy időben folytatott gyakorlatok egészét tekintve egy sokkal átfogóbb képet mutatnak. Elképzelhető ugyanis, hogy a nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárók kihajózásával, harcászati-hadműveleti ballisztikus rakéták, stratégiai bombázók és az orosz nukleáris erők egyéb eszközeinek a NATO határaihoz közeli telepítésével valójában egy Oroszország és NATO közötti nagyméretű háborút akartak szimulálni, ugyanakkor egyértelműen jelezni a Szövetség felé érdekeik akár minden eszköz felhasználásával járó érvényesítésében való elszántságukat.
Ezzel szemben az utóbbi időben ? az ukrán válság kibontakozásával, és ezáltal a félelmek erősödésével párhuzamosan ? több kritika is érte a NATO kollektív védelmi rendszerét, közte a szövetséges erők készenléti szintjét. Ezek közül az egyik legnagyobb figyelmet a Spiegel egy 2014 májusi cikke váltotta ki, amelyben a NATO egyik jelentéstervezetéből kiszivárgott információkból kiderült, hogy a Szövetség minden bizonnyal nem lenne képes megvédeni a balti államokat egy orosz agresszióval szemben, többek között azért sem, mert nagyjából hat hónapba telne, míg kellő erőt tudna felvonultatni a térségben. Ezt követően a történelmi tapasztalataik és földrajzi fekvésük miatt az Oroszországtól egyébként is tartó balti országokat ? illetve rajtuk kívül főként Lengyelországot és Romániát ? a NATO kohéziója érdekében minél hamarabb biztosítani kellett arról, hogy a Szövetség a gyakorlatban is képes és hajlandó garantálni a védelmüket.
Anders Fogh Rasmussen, akkori NATO főtitkár április 8-án jelentette be, hogy mivel az ukrán válság miatt számos fontos kérdés merült fel az euro-atlanti térség biztonságával kapcsolatban, létfontosságú, hogy a szeptemberi walesi csúcstalálkozóra létrejöjjenek a megfelelő válaszok. Már ekkor felmerült egy Készenléti Akcióterv kidolgozásának lehetősége, amely magában foglalná a NATO Reagáló Erők és Különleges Erők képességeinek fejlesztését, hogy azok képesek legyenek azonnal válaszolni bármilyen fenyegetésre, érje az akármelyik tagállamot. A 2014 szeptember 4-én és 5-én zajló walesi csúcstalálkozón végül elfogadták a Szövetségi Készenléti Akciótervet, amely többek között a ? 30 000 főre kibővített ? NATO Reagáló Erők részeként egy 5000 fős, 2 nap alatt bevethető, szárazföldi, légi és haditengerészeti komponenssel is bíró Nagyon Magas Készenlétű Összhaderőnemi Erő (Very High Readiness Joint Task Force, továbbiakban: VJTF) létrehozásáról is rendelkezik. Mindent összevetve azonban ? habár a NATO által jelenleg az egyik legfőbb kihívásként kikiáltott hibrid hadviseléssel szemben megfelelő elrettentési és védelmi képességeket biztosíthat ? hagyományos háborúban, összehasonlítva a korábban említett magas készenlétű orosz erőkkel szemben, ez a szövetségi kötelék méretét tekintve jelentéktelennek tűnik. A képességbeli hiányosságok mellet pedig külön problémát okozhat ? különösen az Ukrajnában folyó hibrid háborúhoz hasonló esetén ?, ha a konfliktus eltérő megítélése miatt a tagállamok nem tudnak megegyezni a VJTF alkalmazásáról, hiszen ahhoz az Észak-atlanti Tanácsban konszenzusos döntésre van szükség.
Más területeken is nagyságrendnyi különbségeket tapasztalhatunk, hiszen ? annak ellenére, hogy a NATO tagállamok összesített aktív személyi állománya nagyjából 3,5 millió fő ? például a tavaly májusban a balti államok viszontbiztosítása érdekében tartott 6000 fős Steadfast Javelin 1-hez hasonló hadgyakorlatokat a NATO nagyszabású eseményként könyveli el. Meg kell azonban említeni, hogy ebből a szempontból előrelépésnek számít a Szövetség Spanyolország, Portugália és Olaszország területén tervezetet Trident Juncture 2015 hadgyakorlata, hiszen ezen több mint 25 000 fő fog részt venni. Ennek ellenére mindez kicsit megtévesztő lehet, ugyanis ez egy viszonylag hosszú ? szeptember 28-től november 6-ig tartó ? időszakot ölel fel, vagyis a gyakorlat alatt a teljes létszám aligha fog egymással párhuzamosan tevékenykedni. Másrészt azt sem érdemes elfelejteni, hogy az interoperabilitás fejlesztése érdekében 2012-ben útnak indított Összekapcsolt Haderők Kezdeményezés (Connected Forces Initiative) keretében létrejövő hadgyakorlat egy évnyi előkészület eredménye lesz.
https://www.youtube.com/watch?v=BG17efi18w0
Orosz fölény a kelet-közép-európai térségben?
A NATO magas készenlétű erőinek aránylag kis száma mellett az Oroszország miatt aggodalmaskodó kelet-közép-európai tagállamok számára a legnagyobb problémát az okozza, hogy a Szövetség ? a hidegháborúban fennálló helyzettel ellentétben ? nem előretolt, hanem mélységi védelemre támaszkodik, és ennek értelmében nem állomásoztat komolyabb méretű erőket az Oroszországgal határos területeken sem. Ennek következtébentöbben úgy tartják, hogy Oroszország Kelet-Közép-Európában hagyományos erők terén is könnyedén képes lenne helyi erőfölényt kialakítani.
A hidegháború elején is komoly viták folytak arról, hogy a NATO a szilárd, előretolt védelemre, vagy inkább ? a hagyományos erők terén tapasztalt hátránya miatt ? a megfelelő utánpótlás beérkezéséig halogató harcra építő mobil védelemre támaszkodjon. Utóbbit a Benelux államok úgy értelmezték, hogy a NATO ezzel gyakorlatilag cserben hagyná őket, így a katonai értelemben erősen kifogásolható, de politikailag elfogadhatóbb előretolt védelem stratégiája mellett döntöttek. Ez egyébként többek között azt eredményezte, hogy a NATO a hidegháború nagy részében kimondottan agresszív nukleáris stratégiát követett, hiszen a háború kimenetelét nukleáris fegyvereik ? akár elsőként történő ? hadszíntéri alkalmazásával befolyásolták volna.
Amint arról azonban korábban már volt szó, a NATO összesített ereje ma már egyértelműen nagyobb, mint Oroszországé, így egy előretolt védelmi stratégia megvalósítása elméletileg nem okozna nehézséget. A gyakorlatban viszont a legfőbb problémát természetesen ennek anyagi vonzatai jelentik, arról nem is beszélve, hogy elrettentés-elméleti szempontból sem lenne feltétlenül bölcs döntés. Ahogyan arra ugyanis Stephen M. Walt is rámutatott, egy tőlünk jelentős mértékben tartó ellenfél elrettentése nem igényli nagy létszámú erők határ menti körzetekben történő állomásoztatását. Sőt, egy ilyen lépés könnyen lehet, hogy pont ellenkező hatást váltana ki, hiszen olyan provokatív lépésként lehet értékelni, amely végül nem megelőzné, hanem előidézné a konfliktust. Ennek NATO általi felismerését már az 1997-es NATO-Oroszország Alapító Okiratban is megtaláljuk. A dokumentumban a szövetség vállalja, hogy az új tagállamok területén nem fog állandó jelleggel nagyméretű erőket állomásoztatni, és nukleáris fegyvereket sem áll szándékában a térségbe telepíteni.
A korábban már emlegetett kelet-közép-európai államok szempontjából azonban ez természetesen aligha megnyugtató, ezért nem véletlen, hogy az ukrán válság kitörését követően folyamatosan újabb és újabb NATO erők régióba való telepítését követelik. Lengyelország például még a walesi csúcstalálkozó előtt két, egyenként 5000 fős gépesített lövészdandár területén történő állomásoztatását kérte, de a szövetség elsősorban Németország által vezetett blokkja a walesi csúcstalálkozón nem járult hozzá ilyen természetű lépés megtételéhez. Egyfajta kompromisszumos megoldásként a Szövetségi Készenléti Akciótervben ugyanis csak arról sikerült megállapodni, hogy a lengyelországi Szcecinben található többnemzeti parancsnokságot felminősítik és kibővítik, valamint a gyorsreagálású erők térségben történő fogadásának gördülékenysége érdekében öt újabb, 300-600 fős többnemzeti személyzettel rendelkező bázist jelölnek ki Észtországban, Lettországban, Litvániában, Lengyelországban és Romániában. Az állandó jellegű állomásoztatás helyett pedig a Szövetség kelet-közép-európai hadgyakorlatainak rotációs alapon történő rendezéséről határoztak.
Ezekkel az intézkedésekkel azonban a NATO már többször emlegetett kelet-közép-európai államai ? nem túl meglepő módon ? még mindig nem teljesen elégedettek. Az Egyesült Államok így ? megkerülve a NATO körülményes döntéshozatali rendszerét ? ezen országok megnyugtatása érdekében meghirdette az Európai Viszontbiztosítási Kezdeményezést(European Reassurance Initiative). Ezzel párhuzamosan elindították az Operation Atlantic Resolve-t, melynek keretében többek között összesen 150 db Abrams harckocsit, Bradley gyalogsági harcjárművet és 24 db 155 mm-es tarackot telepítenek Kelet-Közép-Európa több országába, az amerikai erők pedig rotációs alapon, egyszerre nagyjából 1000 fővel több térségbeli hadgyakorlaton is részt vesznek. Ettől függetlenül ez esetben is jól látszik, hogy ismételten nem beszélhetünk nagyméretű erőkről, amely így ugyan Oroszországot túlzottan nem provokálja, de a tőlük tartó NATO-tagállamokat sem biztosítja kellő mértékben. Ezt látszik alátámasztani az elmúlt napokban felmerülő hír, amely szerint Lengyelország és a balti államok továbbra is igényt formálnak egy állandó jelleggel a térségben állomásozó NATO dandár telepítésére. Mindezekből egyértelműen körvonalazódik a NATO előtt álló egyik legfőbb kihívás, hiszen a keleti területek védelmének biztosítása, és a Szövetség kohéziójának fenntartása mellett arra is ügyelni kell, hogy ? a Szövetséget a katonai biztonság szempontjából a legfőbb veszélyforrásnak tartó ? Oroszországot ne kényszerítsék még agresszívabb lépések megtételére, és nyitva hagyják a kapcsolatok ismételt normalizálásához vezető utat.
A Biztonságpolitikai Szakkollégium szervezésében 2015. május 20-án ismét megrendezésre került a Biztonságpolitikai Szakestély. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem vezetői, oktatói, hallgatói, valamint a Szakkollégium korábbi és jelenlegi tagjai részvételével folyó rendezvényt Dr. Kaló József egyetemi adjunktus, a Biztonságpolitikai Szakkollégium Egyesületének elnöke nyitotta meg. Beszédében kitért a szervezet jövőjét nagymértékben meghatározó, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kara, Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kara, illetve a Biztonságpolitikai Szakkollégium közötti együttműködés fontosságára. Ezt követően Dr. Tálas Péter, a Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kar dékánja köszöntötte a jelenlévőket, hangsúlyozva a biztonságpolitikai hivatás érdekességét és egyben szükségességét. Végül Dr. Kaiser Ferenc egyetemi docens egy humoros előadás keretében ismertette a közönséggel John F. Kennedy amerikai elnöktől származó elhíresült idézet, vagyis az „Ich bin ein berliner…” alternatív értelmezését. A vacsora elfogyasztása alatt és azt követően lehetőség nyílt a könnyed szórakozásra, illetve a hallgatók és a tanárok közötti kötetlenebb hangvételű eszmecserére.
A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. További információ
Cookie-k elfogadása
Cookie beállítások
Süti box beállítások
Süti box beállítások
Adatvédelmi beállítások
Döntse el, hogy mely cookie-kat kívánja engedélyezni. Bármikor megváltoztathatja ezeket a beállításokat. Ezek a változtatások korlátozhatják az oldal elérhetőségét, használatát. További információkért a cookie-k törléséről látogasson el böngészőjének a Segítség oldalára.
A kurzor segítségével aktiválhatja és deaktiválhatja a különböző típusú cookie-kat
Ez a honlap használja:
Emlékezni arra, melyik süti csoportot fogadta el
Ez a weboldal nem használja:
Bejelentkezési adatok megjegyzése
Alapvető: Emlékezzen a cookie engedély beállításokra
Alapvető: Szakaszos cookie-k engedélyezése
Alapvető: Szakaszos cookie-k engedélyezése
Alapvető: Információk gyűjtése, melyeket a hírlevél űrlapokban és a többi oldalon lévő űrlapokban adott meg
Alapvető: A bevásárló kosárhoz hozzáadott termékek nyomonkövetése
Alapvető: Hitelesítse, hogy bejelentkezett a felhasználói fiókjába
Alapvető: Kiválasztott nyelv megjegyzése
Funkcionalitás: Közösségi média beállítások megjegyzése
Funkcionalitás: Kiválasztott ország és terület megjegyzése
Analitika: A létrehozott kapcsolatok és látogatott oldalak nyomonkövetése
Analitika: Az Ön helyének és országának nyomonkövetése az IP cím alapján
Analitika: Oldalakon eltöltött idő nyomonkövetése
Analitika: A statisztika funkció adat minőségének javítása
Hirdető: Információk és reklám személyre szabása az Ön érdekeltségi körének megfelelően, a látogatott tartalmak alapján. (Jelenleg nem használunk célzott cookie-kat)
Hirdető: Személyazonosításra alkalmas információk gyűjtése mint például név és elhelyezkedés
Ez a honlap használja:
Alapvető: Emlékezzen a cookie engedély beállításokra
Alapvető: Szakaszos cookie-k engedélyezése
Alapvető: Szakaszos cookie-k engedélyezése
Alapvető: Információk gyűjtése, melyeket a hírlevél űrlapokban és a többi oldalon lévő űrlapokban adott meg
Alapvető: A bevásárló kosárhoz hozzáadott termékek nyomonkövetése
Alapvető: Hitelesítse, hogy bejelentkezett a felhasználói fiókjába
Alapvető: Kiválasztott nyelv megjegyzése
Ez a weboldal nem használja:
Bejelentkezési adatok megjegyzése
Funkcionalitás: Közösségi média beállítások megjegyzése
Funkcionalitás: Kiválasztott ország és terület megjegyzése
Analitika: A létrehozott kapcsolatok és látogatott oldalak nyomonkövetése
Analitika: Az Ön helyének és országának nyomonkövetése az IP cím alapján
Analitika: Oldalakon eltöltött idő nyomonkövetése
Analitika: A statisztika funkció adat minőségének javítása
Hirdető: Információk és reklám személyre szabása az Ön érdekeltségi körének megfelelően, a látogatott tartalmak alapján. (Jelenleg nem használunk célzott cookie-kat)
Hirdető: Személyazonosításra alkalmas információk gyűjtése mint például név és elhelyezkedés
Ez a honlap használja:
Alapvető: Emlékezzen a cookie engedély beállításokra
Alapvető: Szakaszos cookie-k engedélyezése
Alapvető: Szakaszos cookie-k engedélyezése
Alapvető: Információk gyűjtése, melyeket a hírlevél űrlapokban és a többi oldalon lévő űrlapokban adott meg
Alapvető: A bevásárló kosárhoz hozzáadott termékek nyomonkövetése
Alapvető: Hitelesítse, hogy bejelentkezett a felhasználói fiókjába
Alapvető: Kiválasztott nyelv megjegyzése
Funkcionalitás: Közösségi média beállítások megjegyzése
Funkcionalitás: Kiválasztott ország és terület megjegyzése
Ez a weboldal nem használja:
Analitika: A létrehozott kapcsolatok és látogatott oldalak nyomonkövetése
Analitika: Az Ön helyének és országának nyomonkövetése az IP cím alapján
Analitika: Oldalakon eltöltött idő nyomonkövetése
Analitika: A statisztika funkció adat minőségének javítása
Hirdető: Információk és reklám személyre szabása az Ön érdekeltségi körének megfelelően, a látogatott tartalmak alapján. (Jelenleg nem használunk célzott cookie-kat)
Hirdető: Személyazonosításra alkalmas információk gyűjtése mint például név és elhelyezkedés
Ez a honlap használja:
Alapvető: Emlékezzen a cookie engedély beállításokra
Alapvető: Szakaszos cookie-k engedélyezése
Alapvető: Szakaszos cookie-k engedélyezése
Alapvető: Információk gyűjtése, melyeket a hírlevél űrlapokban és a többi oldalon lévő űrlapokban adott meg
Alapvető: A bevásárló kosárhoz hozzáadott termékek nyomonkövetése
Alapvető: Hitelesítse, hogy bejelentkezett a felhasználói fiókjába
Alapvető: Kiválasztott nyelv megjegyzése
Funkcionalitás: Közösségi média beállítások megjegyzése
Funkcionalitás: Kiválasztott ország és terület megjegyzése
Analitika: A létrehozott kapcsolatok és látogatott oldalak nyomonkövetése
Analitika: Az Ön helyének és országának nyomonkövetése az IP cím alapján
Analitika: Oldalakon eltöltött idő nyomonkövetése
Analitika: A statisztika funkció adat minőségének javítása
Ez a weboldal nem használja:
Hirdető: Információk és reklám személyre szabása az Ön érdekeltségi körének megfelelően, a látogatott tartalmak alapján. (Jelenleg nem használunk célzott cookie-kat)
Hirdető: Személyazonosításra alkalmas információk gyűjtése mint például név és elhelyezkedés
Ez a honlap használja:
Funkcionalitás: Közösségi média beállítások megjegyzése
Funkcionalitás: Kiválasztott ország és terület megjegyzése
Analitika: A létrehozott kapcsolatok és látogatott oldalak nyomonkövetése
Analitika: Az Ön helyének és országának nyomonkövetése az IP cím alapján
Analitika: Oldalakon eltöltött idő nyomonkövetése
Analitika: A statisztika funkció adat minőségének javítása
Hirdető: Információk és reklám személyre szabása az Ön érdekeltségi körének megfelelően, a látogatott tartalmak alapján. (Jelenleg nem használunk célzott cookie-kat)
Hirdető: Személyazonosításra alkalmas információk gyűjtése mint például név és elhelyezkedés
