Párizsban találkoztak az Iszlám Állam elleni koalíció tagjai

Szerző:

jún 5, 2015

Iraqi Prime Minister Haider al-Abadi, French Foreign Affairs Minister Fabius and US Deputy Secretary of State Antony Blinken hold a news conference following a meeting with members of the anti-Islamic State coalition in Paris — Haider al-Abadi iraki miniszterelnök, Laurent Fabius francia külügyminiszter és Antony Blinken amerikai külügyi helyettes államtitkár a párizsi konferencia sajtótájékoztatóján. (Forrás: http://in.reuters.com/article/2015/06/03/mideast-crisis-blinken-idINKBN0OJ0IC20150603)

Párizsban találkoztak az Iszlám Állam ellen alakult koalíció tagjai június másodikán, ahol a 24 ország képviselői vitatták meg a szervezet elleni fellépés jövőjét. Az Egyesült Államokat a balesetéből fakadóan nem John Kerry külügyminiszter, hanem Antony Blinken külügyi helyettes államtitkár és a koalíciós csapatokat vezető különmegbízott, John Allen tábornok képviselte. A tavaly szeptemberi találkozó utókövetését célzó konferencia középpontjában az Iszlám Állam elleni harc mellett a szíriai polgárháború szerepelt, tekintettel arra, hogy az párhuzamosan zajló és egymással kölcsönhatásban álló konfliktusok rendezését egy fórumon célszerű kezelni.

A találkozó megtartásának fő indoka a kilenc hónappal ezelőtt megkezdett Iszlám Állam elleni légitámadások értékelése volt. Megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy mennyire mondható eredményesnek a koalíciós közbelépés. Mindenképpen le kell szögezni, hogy a felek kommunikációja igen zavaros, a térségből érkező híradások pedig több esetben ellentmondásosak. Az így keletkezett zavarban az érintett országok mindegyike a saját érdekeinek megfelelően próbálja alakítani a konfliktus kezelését célzó lépéseket. Első sorban az iraki kormány vezetője, az egy éve megválasztott Haider al-Abádi lépései figyelemreméltóak ebben a tekintetben. Az új kormányfőtől az iraki politika átalakulását várják, ezen belül is a vallási és etnikai különbségek, valamint az ebből fakadó konfliktusok mélyülésének megakadályozását kérik. A várakozásokkal ellentétben al-Abádi szerepe a helyzet mérséklésében igen kettős, a partnerországok elvárásait jóval alulmúlja az általa folytatott kisebbségi politika. Mentségére ezzel párhuzamosan azonban fel lehet hozni, hogy a polgárháborúban minden politikai lépésnek igen komoly következményei lehetnek, így az iraki politikai vezetésnek nem áll érdekében a szunnita kisebbséggel való békülékeny kommunikáció, tekintettel arra, hogy az iraki kormányerők alkalmatlanok az Iszlám Állam elleni harcra, amellyel párhuzamosan megnő a síita milíciák szerepköre.

Az Iszlám Állam által uralt iraki és szíriai területek. (Forrás: https://www.stratfor.com/image/understanding-strategic-shift-syria) — Az Iszlám Állam által uralt iraki és szíriai területek.
(Forrás: https://www.stratfor.com/image/understanding-strategic-shift-syria)

A légicsapások eredményessége kettős képet mutat, ugyanis egyfelől sikeresen hozzájárultak a Kobani és Erbil elleni támadások visszaveréséhez, azonban arra nem voltak elegendőek, hogy az Iszlám Állam ne vegye be az Anbár tartományban található Ramadi és a szíriai területeken lévő Tadmur városokat, amelyek stratégiai jelentőséggel bírnak. Az Iszlám Állam térnyerése az északi és keleti frontokon visszaesőben van, köszönhetően a kurd Pesmerga erők ellenállásának, azonban az iraki és szíriai régiók középső, nyugati és déli régióban igen erőteljesnek mondható. A párizsi konferencián Blinken a légicsapások sikeressége kapcsán három tényezőre hívta fel a figyelmet. Egyfelől arra, hogy az Iszlám Állam az egy évvel ezelőtti képességeihez képest ? a nemzetközi fellépés ellenére ? erős maradt, másfelől a koalíciós légicsapások megkezdésekor mindenki tudatában volt annak, hogy az akció igen hosszú időt fog igénybe venni tekintettel a konfliktus természetére. Végül pedig összességében az Iszlám Állam egynegyedével kevesebb területet birtokol, mint korábban. Az utolsó ponthoz hozzá kell tenni, hogy ennek az eredménynek jelentős részét a kurd erőknek köszönhetik, amely intő jel lehet arra, hogy szárazföldi erővel elejét lehet venni a szervezet terjeszkedésének. Al-Abádi beszédében külön kitért az iráni és az orosz relációk elemzésére. Nehezményezte, hogy nincs komolyabb összhang a felek között, tekintettel arra, hogy közös célt szolgál a felek tevékenysége. Emellett felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzetközi közösség szankcióinak hatására Irak nem tud fegyvereket szerezni Oroszországból.

Egyre gyakrabban merül fel ? természetesen a lehető legnagyobb fenntartásokkal ? a nyugati politikai vezetők nyilatkozatai között, hogy a konfliktusra tekintettel az Aszad-rezsimmel valamilyen politikai megoldást kell találni a polgárháborúra. Amíg a szíriai vezetés 2011 után a nemzetközi közösség nagy része számára szinte vállalhatatlanná vált, úgy a megváltozott stratégiai környezetre való tekintettel egyre inkább felmerül a politikai kapcsolatok lassú, óvatos újraépítése. Amint azt az arab tavasz utáni régióbeli országok belpolitikai válságain keresztül is láthattuk, az ?erős ember? szituáció mindig is nagy szerepet játszott ? és játszik ma is ? a közel-keleti politikai folyamatokban. Ezen túl felmerül a kérdés, hogy ha az Aszad-rezsimet mégis bevonják ? vagy csak megengedik számára ? a konfliktus rendezését, azt végül milyen körülmények között teszik.

Nemzetközi közvetítés és kísérletek a béke megteremtésére Szíriában

Szerző:

Czottner Balázs

jún 4, 2015

President-al-Assad-De-Mistura2[1] — A kép forrása: http://www.sana.sy/en/wp-content/uploads/2014/09/President-al-Assad-De-Mistura2.jpg, Letöltés ideje: 2015. 05. 15.

Május 4-én kezdődtek meg az újabb egyeztetések Szíriát illetően, a kormány, egyes ellenzéki csoportok és más helyi szervezetek valamint több külföldi állam képviselői részvételével Genfben. Az eseményről az ENSZ szíriai különmegbízottjának posztját jelenleg betöltő Staffan de Mistura úgy nyilatkozott, hogy az nem tekintendő sem konferenciának, sem pedig harmadik genfi találkozónak, csupán közte és az előbb említettek közötti konzultációnak. A különmegbízott szerint az egyeztetésnek nincs konkrétan meghatározott célja és vége, de a tervek szerint június 30-án felmérésre kerülnek az addigi tapasztalatok, és azok alapján fog döntés születni a lehetséges következő lépésekről. Azt, hogy mindeddig nem sikerült megoldást találni e rendkívül súlyos, humanitárius katasztrófával fenyegető válságra, többen ? köztük az ENSZ főtitkára is ? a nemzetközi közösség szégyenének tartják. Ezt támasztja alá többek között az, hogy az eddig elhunytak száma 220 ezerre tehető, továbbá több mint 11 millióan kényszerültek elhagyni lakhelyüket, s közülük majd 4 millióan idegen országban kerestek menedéket.

Tehát így, túl a válság kitörésének negyedik ?évfordulóján?, egy újabb, immár sokadik rendezésre tett kísérlet idején, érdemes végigtekinteni azon, hogy a kezdetektől egészen napjainkig kik és hogyan próbálkoztak a felek kibékítésével, miként lehet ezeket a kísérleteket értékelni, mik voltak ezek hibái. Emellett számba kell venni azon tényezőket, körülményeket, melyek hátráltatják vagy esetleg lehetetlenné is teszik az egyezségre jutást. Világosan látszik pedig, hogy a katonai győzelem egyik fél számára sem lehetséges, és sokan ? legyen szó akár szíriaiakról, akár külső szereplőkről ? számos alkalommal hangsúlyozták a békés, politikai megoldás szükségességét. Sőt, a felek közötti közvetítésre a konfliktusrendezések terén igen járatos diplomaták is kaptak felkérését.

Elsőként az Arab Liga ? 7 hónappal az első tüntetések után ? 2011 októberében kezdett a szíriai eseményekkel foglalkozni, melyek kezelésére a hónap végére kidolgozott egy tervet, amit Damaszkusz november 2-án el is fogadott. A terv szerint a kormányzatnak ki kellet vonnia a hadsereget az utcákról, szabadon bocsájtania a különböző megmozdulások során letartóztatottakat, lehetővé tennie megfigyelők és tudósítók belépését az országba, valamint tárgyalásokat kezdeni az ellenzékkel. Arról azonban, hogy ez mennyiben valósult meg, már egészen eltérő vélemények láttak napvilágot. Annak ellenére ugyanis, hogy míg Szíria moszkvai nagykövete november 11-én az elvárások szinte maradéktalan végrehajtásáról nyilatkozott, addig az Arab Liga rögtön másnap éppen ennek ellenkezőjére hivatkozva ? mellesleg a szervezet alapokmányával ellentétes módon ? felfüggesztette Szíria tagságát és szankciókat léptetett életbe vele szemben.

Mindezek következtében már a válság kezdeti szakaszában látszódott, hogy a békés rendezés ? legalábbis az Arab Liga segítségével ? nem érhető el egykönnyen, aminek alapvetően két oka volt. Egyrészt Szíriának az Öböl-országok felé táplált bizalmatlansága, amely különösképpen vonatkozott a Liga akkori soros elnöki tisztségét betöltő Katarra, hiszen ekkor már ismert volt róla, hogy Kadhafi elleni felkelés során katonákat küldött Líbiába. A másik ok az ellenzék magatartásában keresendő, ugyanis nem sokkal a tárgyalások megkezdését tartalmazó terv kormány általi elfogadása után kijelentették, hogy elutasítanak minden olyan tárgyalási feltételt, mely nem foglalja magába a rezsim távozását. Továbbá ? még ha nem is ért mindenki egyet azzal a Damaszkusz által már a kezdetektől hangoztatott érvvel, hogy szélsőséges fegyveres szervezetekkel harcol ? az is kétségtelen, hogy ekkorra már végbement az ellenzék militarizálódása, ráadásul bármilyen világos politikai program ezzel párhuzamos megjelenése nélkül. Sőt, az al-Káidának a válságban való érdekeltsége is hamar láthatóvá vált. Mindent összevetve a novemberben elfogadott tervnek azon része, mely a hadsereg kivonását rendelte el, már nem biztos, hogy időszerű volt.

Látva korábbi elgondolásának problémáit, a Liga egy megfigyelő misszió felállítása mellet döntött, melyhez december 19-én a szíriai kormány rövid húzódozás után hozzá is járult. Ezt követően azonban az ellenzék szinte rögtön külföldi katonai beavatkozást kezdett követelni, majd néhány héttel később a katari emír is e mellett foglalt állást, melyhez Szaúd-Arábia is csatlakozott. A megfigyelő misszió által készített jelentés viszont nem volt a beavatkozást pártolók kedvére, hiszen azt állította, hogy Szíriában jelenleg egy olyan kormányellenes fegyveres felkelés zajlik, melyben mindkét fél felelős az erőszak eszkalálódásáért, így elsőként Szaúd-Arábia, majd őt követve a többi Öböl-ország is visszahívta megfigyelőit. A visszahívással pedig nemcsak a misszió, hanem gyakorlatilag annak esélye is megszűnt, hogy a Liga egyedül tudja kezelni a válságot, így került kinevezésre 2012. február 23-án Kofi Annan, az ENSZ és az Arab Liga közös különmegbízottjaként.

Annan március 16-án mutatta be úgynevezett 6 pontos tervét a Biztonsági Tanács előtt, mely röviden a következőket tartalmazta: tárgyalások kezdését politikai megoldás elérése érdekében, ENSZ felügyelet alatt létrejövő tűzszünetet, a humanitárius segélyek beérkezésének biztosítását, a politikai okokból letartóztatottak szabadon bocsájtását, valamint az újságírók szabad mozgását és a békés véleménynyilvánításhoz való jog garantálását. Végigolvasva ezeket a pontokat, rögtön látható az, amiért Annan azon nyomban több kritikát is kapott, nevezetesen, hogy a terve túl általános és nyitva hagy számos kérdést, így alkalmatlan a válság kezelésére. Mindenképpen meg kell viszont jegyezni, hogy közel sem egyértelmű helyzettel nézett szembe. Egyrészt egyre inkább világossá vált, hogy Aszad elnököt ? akiről már nem sokkal a tüntetések kezdete után többen kijelentették, hogy csak napjai vannak hátra, sőt mint később kiderült, több nyugati állam diplomatája azt feltételezte, hogy Annan célja Aszad viszonylag nyugodt távozásának levezénylése ? alábecsülték. Ugyanakkor a felkelőket illetően Hillary Clinton is elismerte, hogy alig tudható róluk biztos információ, különösképpen a köztük ekkor már egyre nyilvánvalóbban meglévő szélsőséges erők befolyásáról. Nemzetközi színtéren pedig azt láthattuk, hogy a Biztonsági Tanács nagyrészt a líbiai események miatt kialakult légkörnek köszönhetően nem volt képes semmilyen egyezségre jutni. Ezzel egy időben pedig egy külföldi, akár NATO tagok, vagy Törökország, esetleg egyes arab országok által végrehajtott katonai beavatkozás lehetősége is felmerült.

Mindezek ellenére kezdetben úgy tűnt, mégis van remény az erőszak megfékezésére, mivel Annannak sikerült rábírnia mind a kormányt, mind a Szabad Szíriai Hadsereg Főparancsnokságát egy tűzszünet elfogadására, és egy megfigyelő misszió fogadására. A tűzszünet április 12-én életbe is lépett, ám hamarosan összeomlott, és a misszió június 15-én felfüggesztette tevékenységét. A kudarc egyik oka, hogy a misszió felállítása megkésett, mivel csak április 21-én alakult meg, és teljes működésbe csak május 30-án lépett. Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy a Szabad Szíriai Hadsereg nemcsak a többi felkelő csoporttal történő koordináció terén, de még a saját csapatok feletti hatékony vezetés-irányítás kapcsán is komoly problémákkal küzdött. Ezt támasztják alá a Livá at-Tauhíd parancsnokának szavai, aki szerint a Szabad Szíriai Hadsereg nem egyéb, mint egy márkanév, mivel tulajdonképpen minden fegyvert viselő csoportot így hívnak. Harmadrészt nyilvánvalóvá vált, hogy egy tűzszünet sokaknak nem érdeke, legalábbis ezt a következtetést lehet levonni a Damaszkuszban ekkor elkövetett több robbantásos merényletből, melyek közül a május 10-ei volt a főváros ellen addig elkövetett legsúlyosabb támadás. Az itt jelenlévő szélsőséges erők számára ugyanis, saját befolyásuk növelése szempontjából a káosz és az elhúzódó erőszak mindenképpen előnyös lehetett.

Annan ezt követően stratégiát váltott, melynek oka nemcsak a tűzszünet bukása volt, hanem feltehetően az is ? amiről Navi Pillay, az ENSZ emberi jogi főbiztosa is beszélt ekkoriban ?, hogy a szíriai események már túllépték egy egyszerű belső konfliktus szintjét, ráadásul a külföldről beáramló fegyverek és egyéb segítség csak növelték a vérontást. Ezért került megrendezésre 2012 júniusában az első genfi konferencia, azzal a céllal, hogy létrejöhessen valamiféle egyezség a konfliktusban érdekelt külső szereplők, elsősorban Oroszország és az Egyesült Államok közt. A konferencia június 30-ra hozott eredményt, hiszen ekkor került kiadásra az úgynevezett genfi kommüniké, mely az erőszak beszüntetésére, tárgyalások megkezdésére és egy átmeneti kormány megalakítására hívott fel. A dokumentum azonban ? mint azt a szíriai különmegbízott posztját később átvevő Lakhdar Brahimi is megjegyezte ? túl felszínes volt ahhoz, hogy valós eredményeket lehessen tőle várni, különös tekintettel az átmeneti kormányra vonatkozó, Oroszország és az Egyesült Államok által teljesen eltérő módon értelmezett rész esetében. Nem meglepő tehát, hogy amikor az Egyesült Államok és néhány európai szövetségese a Biztonsági Tanács elé terjesztett egy a Líbia esetében elfogadotthoz hasonló határozattervezetet, melyben az ENSZ alapokmányának VII. fejezete alapján kívántak volna érvényt szerezni Annan elgondolásainak, azt Oroszország és Kína megvétózta. Maga Annan pedig, aki többször is kifejtette, hogy ellene van a líbiai példa megismétlésének, augusztus 2-án lemondott, és utódjaként a már említett Lakhdar Brahimit nevezték ki ugyanezen hónap 17-én.

Brahiminak október 24-én sikerült egyetértésre jutnia a kormánnyal és néhány felkelő csoporttal arról, hogy Íd al-Adha ünnep idejére tűzszünet léphessen életbe. Ez azonban a 2012. áprilisi tűzszünethez hasonló okoknál fogva ismét csak nem bizonyult tartósnak, még annyira sem, mint az előbbi, kiegészítve azzal, hogy ezúttal még misszió sem állt rendelkezésre az egyezség betartásának megfigyelésére. Brahimi erőfeszítéseit ezt követően arra koncentrálta, hogy sikerüljön elérnie egy olyan magas szintű tárgyalást, immár szíriai szereplők részvételével, amelyen közeledhetnek az álláspontok a válság megoldása érdekében. Ennek eredményeként került megrendezésre 2014 januárjában a második genfi konferencia, ahol humanitárius kérdésektől, így például a segélyeknek a harcok sújtotta Homszba való beengedésétől eltekintve nem igazán történt előrelépés, hacsak nem tekintjük annak azt az inkább szimbolikus jelentőségű tényt, hogy a kormány és az ellenzék egy része végre hajlandó volt egy asztalhoz ülni.

A konferenciával kapcsolatban rögtön problémaként merülhet fel, hogy a konfliktus néhány fontos résztvevője nem volt jelen, főleg úgy, hogy azon részt vehetett például Dél-Korea, Dánia vagy éppen a Szentszék. Ellenben a kormányt támogatók oldaláról sem a Hezbollah, sem a Szíriával kölcsönös védelmi szerződésben álló Irán nem volt a meghívottak között. A másik oldalt tekintve, a Szíriai Nemzeti Tanács és a Szabad Szíriai Hadsereg Főparancsnoksága a tárgyalások feltételeként továbbra is ahhoz az irreális és értelmetlen követeléshez ragaszkodott, hogy a rezsimnek távoznia kell. A Nemzeti Koordinációs Bizottság és a kurd Demokratikus Unió Pártja, nem kívánt részese lenni egy a Szíriai Nemzeti Koalíció által vezetett delegációnak. A szalafita szervezeteket tömörítő Iszlám Front szóvivője pedig kijelentette, hogy aki részt vesz a konferencián, árulás miatt forradalmi bíróság elé állítják. Ezen erők, különösképpen a felkelők fegyveres csoportjainak teljes hiánya pedig finoman szólva is kétségessé tették, hogy ha születik is megállapodás, azt végre lehet-e majd hajtani.

Magát a konferenciát tekintve már rögtön az első napon sejthetővé vált, hogy nem várható egyhamar egyezség, hiszen az ilyen események első napjain megszokott ceremoniális beszédek helyett tulajdonképpen már ekkor vádaskodás folyt. Később pedig azt láthattuk, hogy a felek még a konferencia tárgyában sem értenek egyet, hiszen míg a szíriai kormány a terrorizmus elleni fellépés szükségességét, addig az ellenzék egy új átmeneti kormány felállítását tartotta fontosnak. Az átmeneti kormány kérdésével kapcsolatban érdemes lehet két dolgot megemlíteni. Egyrészt arról, hogy egy szíriai politikai átmenet pontosan hogy nézne ki, mindeddig nem hallhattunk szinte semmi konkrétumot. Ez már csak azért is fontos lenne, mert például abban, hogy a mai iraki állapotokhoz igen jelentős mértékben hozzájárult Paul Bremer ?Baásztalanitási? programja, mára szinte mindenki egyetért. Másrészt a rendezésre tett eddigi kísérleteket az is jelentősen hátráltatta, hogy nem látszódott a rezsim számára más lehetőség, mint a harc folytatása. A felkelők ugyanis tárgyalások nélkül, fegyveres úton kívánták eltávolítani, míg a politikai ellenzék és az őket támogató külföldi államok ? ha esetleg hajlandók is voltak tárgyalni ? még egy átmeneti kormányba sem fogadták volna el őket. Ráadásul eközben a kormány több okból is sokkal előnyösebb helyzetben tudhatta magát. Először is azért, mert Aszad valóban rendelkezik erős társadalmi támogatottsággal, amit alátámaszt több, a konfliktus korai szakaszából származó adat: az új alkotmány a 2012 februárjában tartott népszavazáson 89%-os támogatást kapott 57%-os részvételi arány mellett, sőt ugyanez év januárjában egy katari ? tehát a felkelőket leginkább támogatók közt lévő államból való ? intézet által készített kutatás szerint a szíriaiak 55%-a szerette volna, ha az elnök hivatalában marad. Emellett a hadsereg is ? mely létszámát és felszereltségét tekintve is ellenségei előtt van ? hűséges hozzá, és bár valóban történtek dezertálások, olyan nem fordult elő, hogy komolyabb méretű alakulatok álltak volna át. Ezzel szemben a felkelők megosztottak, ami nem csak ideológiai különbségeket, a koordináció hiányát, vagy akár az egymás közötti harcokat jelenti, hanem földrajzi megosztottságot is, hiszen az ISIS-t leszámítva nem tudtak meghódítani nagy, egybefüggő területeket. Mindamellett ezeken a területeken sem igazán voltak képesek megfelelő körülményeket teremteni. Az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatalának ez év márciusi jelentéséből például kiderül, hogy Gúta általuk uralt keleti részében az alapvető élelmiszerekhez átlagosan tíz-hússzoros áron lehet hozzájutni, mint a közeli, a kormányzat ellenőrzése alatt álló Damaszkuszban. Így nem meglepő, hogy Gútában korábban már éhségtüntetések is zajlottak a területet irányító Dzsajs al-Iszlám ellen. Szintén fontos tényező a ?dzsihadista? csoportok befolyásának folyamatos növekedése, mivel az a kérdés, hogy a rezsim esetleges bukásával keletkező hatalmi vákuum a számukra lenne a legelőnyösebb, már a 2013-as hírhedt vegyi fegyver támadást követő, külföldi beavatkozásról szóló vitákat is erőteljesen meghatározta. Azzal pedig, hogy e beavatkozás végül nem történt meg, a felkelők számára a siker érdekében feltétlenül szükséges jelentősebb, külső katonai segítség esélye is minimálissá vált. Továbbá, a ?dzsihadisták? jelentette fenyegetés mellett, a mérsékeltnek nevezett ellenzék is sokat tett azért, hogy diszkreditálja magát, gondoljunk csak a Szabad Szíriai Hadsereg brutális kivégzéseit bemutató, már a kezdetektől kiszivárgó felvételekre. Mindezeket tekintetbe véve, Aszad nem érezhette akadályát annak, hogy induljon a 2014-es elnökválasztásokon, amit az igen magasnak számító 73%-os részvétel mellett a szavazatok 89%-ával meg is nyert. Ezzel viszont egy átmeneti kormány felállításának a lehetősége gyakorlatilag megszűnt, így a Genfben megkezdett tárgyalási folyamat is zsákutcába jutott. Az időközben lemondott Brahimi helyét pedig 2014. július 10-én Staffan de Mistura vette át.

Mistura, aki teljesen új koncepcióval állt elő, október végén mutatta be a harcok helyi szintet történő ?befagyasztásáról? szóló tervét, melynek első állomása Szíria legnagyobb városa, a 2012 júliusától súlyos harcoktól szenvedő Aleppó lett volna. A befagyasztás szó használatát itt az indokolja, hogy jelen esetben nem egy hagyományos értelemben vett tűzszünetről beszélhetünk. A javaslat ugyanis nem tartalmazza csapatok vagy bizonyos fegyverkategóriák kivonását, csupán az összecsapások felfüggesztését írja elő, azzal a céllal, hogy a humanitárius segélyek elérhessék a rászorulókat, és akár az újjáépítés is megkezdődhessen. A terv emellett teljesen politikamentes, tehát nem esik szó benne például átmeneti kormány felállításáról, vagy új választások kiírásáról. Ráadásul nem is kíván választ adni a válság végső megoldásának kérdésére, hanem helyben kötött egyezségek elérése útján tervezi megváltoztatni a konfliktus dinamikáját és lökést adni a magasabb szinten megrekedt tárgyalási folyamatoknak.

A terv kritikusai szerint azonban egy tűzszünet megkötése mögött általában taktikai megfontolások állnak, ennél fogva az ritkán szolgálja a megbékélést, hiszen esélyt ad a feleknek arra, hogy erőiket máshová csoportosítsák át. Ugyanez az érv köszönt vissza az aleppói felkelők egyik vezetőjének szavaiból, aki szerint, ha ők feladnák a harcot, azzal a rezsim még több erőt összpontosíthatna Dara elfoglalására. Szintén nem biztos, hogy első állomásként Aleppó jó választás volt, mivel a városban lévő felkelők között az al-Káidához tartozó Dzsabhat an-Nuszra, az Anszár ad-Dín és az Ahrár as-Sám nevű szélsőséges terrorszervezetek szövetsége alkotja a legmeghatározóbb erőt. Márpedig igen nehéz elképzelni, hogy velük lehetséges lenne bármilyen egyezségre jutni, nem is beszélve az ugyancsak jelen lévő ISIS-ről. Hasonlóképpen kétséges volt, hogy a kormányzatnak, mely ugyan hajlandónak mutatkozott a terv elfogadására, valóban érdekében állt-e annak megvalósulása, tekintettel arra, hogy a hadsereg komoly erőket mozgósított Aleppó bekerítése érdekében.

Ezzel párhuzamosan Mistura azt sem adta fel, hogy nemzetközi szinten is pozitív irányba történhessen elmozdulás. Így már korábban látogatást tett többek közt Törökországba, Iránba, Szaúd-Arábiába valamint Oroszországba is. Ezek közül a legutóbbi emelendő ki, hiszen Oroszország megpróbálkozott egy újabb politikai megoldást célzó tárgyalás összehozásával, melynek eredményeképpen eddig két találkozóra került sor Moszkvában. Amint azonban az a korábbi tapasztalatokból ? a két eseményre irányuló csekély médiafigyelemből valamint abból, hogy az ENSZ különmegbízott a két esemény egyikén sem vett részt ? kikövetkeztethető volt, ezek bíztattak túl sok reménnyel. Ez be is igazolódott, hiszen azon túlmenően, hogy sikerült néhány, a válság rendezését célzó, általánosságban megfogalmazott alapelvet elfogadni, nem történt jelentős előrelépés, ráadásul az utóbbi alkalommal még e tekintetben sem mutatkozott teljes egyetértés. Természetesen a moszkvai tárgyalások kapcsán is problémaként említhető a valós befolyással bíró szervezetek hiánya, sőt ezúttal még többen, köztük a Szíriai Nemzeti Koalíció is bojkottálták a találkozót. A Koalíció azzal a már jól ismert érvvel indokolta távolmaradását, hogy a tárgyalások nem foglalják magukba Aszad távozását, ami azért érdekes, mert korábban Genf esetében már nem ragaszkodtak ehhez. Tekintettel erre, valamint a néha már tragikomikussá váló belső vitákra, felmerül a kérdés, hogy az a szervezet, melyet több állam, köztük Magyarország is a szíriai nép egyetlen legitim képviselőjének ismer el, alkalmas-e még bármilyen komolyabb tárgyaláson való részvételre. Ez egy újabb ok arra, hogy azt feltételezzük, a szíriai politikai ellenzékkel való egyeztetések a jövőben sem fognak eredményt elérni. Ezen felül az sem szól mellettük, hogy a szervezet az utóbbi időben számos gesztust tett a Dzsabhat an-Nuszra felé. Így például vezetőjük, Khálid Khúdzsa egy nemrég elhangzott beszédében dicsérte azokat a ?hősöket?, akik ? nem mellesleg az al-Káidához tartozó szervezet vezetésével ? ?felszabadították? Idlibet, Boszra as-Sámot, és Dzsiszr as-Sughúrt. Ennél még tovább ment védelmi miniszterük, Szálim Idrisz, aki úgy méltatta a Nuszrát, mint ?az egyetlenek, akik tettekben is képviselik a szíriai nép törekvéseit?, sőt a Koalíció részéről az is felmerült, hogy székhelyüket Isztambulból Idlibbe tennék át.

Mistura, aki szinte egy időben került kinevezésre azzal, hogy Abu Bakr al-Bagdádi kikiáltotta ?kalifátusát?, többször hangsúlyozta, hogy ha nem sikerül egyezséget elérni, abból valószínűleg csak az ISIS profitálhat. Jelenleg azonban nem sok esély látszik arra, hogy e terrorszervezet felemelkedése hozzájárulhatna valamiféle taktikai együttműködéshez a konfliktusban érintett akár külföldi akár szíriai szereplők közt. A Szabad Szíriai Hadseregnek az ISIS-el való viszonya ugyanis korántsem egyértelmű. Annak ellenére, hogy egyes területeken valóban történtek köztük összecsapások, korábbi aleppói parancsnokuk, Abdel Dzsabbár al-Okajídí elmondása szerint, az ő viszonya az ISIS-el jó, sőt testvéries. Az Egyesült Államokat tekintve szintén kétséges, hogy mennyire szándékozik eddigi politikáján változtatni, hiszen John Kerry azon kijelentését, hogy a válság megoldása érdekében feltétlenül szükséges közvetlen tárgyalásokat kezdeni Aszad elnökkel, a Külügyminisztérium szóvivője szinte rögtön cáfolta. Az Öböl-országok esetén pedig még kevesebb esély van erre, hiszen például Szaúd-Arábia ENSZ nagykövete nemrég beszélt arról a Biztonsági Tanács előtt, hogy országa miután Jemenben ?bizonyította erejét a stabilitás elérésére,? ezúttal a ?szíriai népet fogja segíteni a szabadság elérésében?. Az sem segíti elő sem ennek a taktikai együttműködésnek a létrejöttét, sem az éppen folyó tárgyalások sikerét, hogy a török külügyminiszter, Mevlüt Çavuşo?lu nyilatkozata szerint elvi egyetértésre jutottak az Egyesült Államokkal ? akik ezt hivatalosan nem erősítették meg ? arról, hogy légi támogatást nyújtanak majd a két ország által közösen kiképzendő és Szíriába küldendő 15 ezer fegyveresnek.

Összességében tehát nem csak azért érthető, hogy az eddigiekben nem jártak sikerrel, mert a felkelők oldalán nincs olyan szereplő, akiben a szándék és az erő is meglenne egy megállapodás végrehajtására, hanem azért sem, mert Szíria esetében egy igen furcsa konfliktussal állunk szembe. Nem is véletlen, hogy általában a meglehetősen tág kategóriát képviselő válság szóval szokás illetni, ugyanis amit itt láthatunk az nem polgárháború, mivel ha az lenne világosan meg lehetne mondani, hogy a társadalom mely rétegei mely oldalt támogatják. Noha többen a felekezeti különbségeket vélik megosztó tényezőnek, nem hiszem, hogy a szunniták képviselőinek mondhatnák magukat azok, akik egy mecsetben követtek el merényletet a világ egyik legtekintélyesebb szunnita hittudósa, Mohamed Szajid Ramadán al-Búti ellen, vagy éppen megölték az ország nagy muftijának, Ahmed Badreddín Hasszúnnak a fiát. Egy autoriter rezsim elleni szabadságharcról sem beszélhetünk, hiszen mára legalábbis teljesen világossá vált, hogy a felkelők túlnyomó többsége jóindulattal sem nevezhető a demokratikus értékek elkötelezettjének. Emellett az itteni ellenzék sosem volt képes akkora tömegeket vonzani, mint ahogy az az ?arab tavaszban? érintett más országokban történt. Sőt, például a 2011 februárjában a ?harag napja? néven meghirdetett tüntetés érdeklődés hiányában elmaradt, míg igazán nagy megmozdulásokat a kormányzat mellett valóban láthattunk. Ezzel együtt ugyancsak túlzás volna a kezdetektől mindössze terrorizmus elleni küzdelemként tekinteni az eseményekre. Szintén nem teljesen igaz, hogy helyettesek háborúja zajlana Szíriában, hiszen több olyan szervezet is felemelkedett a válság során, ami racionálisan senkinek sem lehetne érdeke. Csupán egy közelmúltbeli példát említve, a Nyugat által támogatott Harakat Hazm nevű csoport, miután súlyos veszteségeket szenvedett, bejelentette feloszlását, az Egyesült Államoktól kapott fegyverzetük pedig a Dzsabhat an-Nuszra kezébe került.

Mistura ? habár a körülmények saját bevallása szerint sem voltak megfelelők terve megvalósításához ? úgy vélem helyesen tette, hogy új megközelítést alkalmazott. Ugyanis e minden szinten rendkívül összetett válságban, ahol a külföldi hatalmak láthatóan képtelenek egyezségre jutni, a politikai ellenzék alig bír befolyással és támogatottsággal, a fegyveres felkelők teljesen megosztottak, ráadásul igen ellentmondásos kapcsolat fűzi őket az egyre csak erősödő szélsőséges szervezetekhez, egy átfogó politikai megoldás kivitelezése rövid időn belül szinte lehetetlen. Ez valószínűleg vonatkozik a mostani genfi egyeztetésekre is, hiszen a korábbi problémák jelenleg is adottak. A meghívott 37 fegyveres csoport ugyanis Mistura állítólagos elfogultsága miatt közös levélben utasította vissza a meghívást. A Szíriai Nemzeti Koalíció hozzáállását pedig jól jellemzi, hogy először bejelentették részvételi szándékukat, majd alig két hét múlva visszavonták azt. Jelenleg viszont ismét úgy tűnik, hogy Isztambulban mégis létrejöhet valamiféle egyeztetés köztük és az ENSZ különmegbízottja között. A legtöbb pedig, amit ezek alapján várhatunk, hogy június 30-án, vagy még esetleg az előtt, a tárgyalások nem szakadnak meg, és ha kevés is, de lesz ok azok folytatására. Ebből kifolyólag nem meglepő egyes elemzők azon sejtése, miszerint Mistura az eseményt inkább kötelességtudatból, semmint valós remények miatt szervezte volna meg, és esetleg már lemondását is tervezi.

Mindezekre való tekintettel, véleményem szerint Szíriában valamekkora enyhülést más lehetőség híján csak kisebb helyi kezdeményezések hozhatnak. Nyilván teljesen irreális ilyenek nagy számban való megjelenésében reménykedni, de fontos megjegyezni, hogy külső közvetítés nélkül is létrejöttek már tűzszüneti megállapodások. Erre volt példa Babilában vagy Barzében is, és a háborúban kimerült lakosság függetlenül attól, hogy kivel szimpatizál, alapvetően támogatja ezeket. Az azonban, hogy az emberek képesek lesznek-e nyomást gyakorolni a szemben álló felekre, igencsak kérdéses. Egyrészt ? ahogy az a Szálim Idrisztől idézett mondatból, de eseményeket figyelve is látható ? az utóbbi időben a felkelők közül katonai sikereket már szinte kizárólag csak a Nuszra és az ISIS tudtak elérni, így felmerül annak lehetősége, hogy a jövőben rajtuk kívül nem is nagyon marad más erő a kormányzattal szemben állók oldalán. Másrészt, amint azt már a Human Rights Watch legfrissebb Szíriáról szóló jelentése is elismeri, nemcsak a terroristaként nyilvántartott szerveztek, hanem a Szabad Szíriai Hadsereg is, a harcok során egyre kevésbé vannak tekintettel a civilekre, sőt nem egyszer követtek el támadást katonai szempontból jelentéktelen célpontok ellen. Mindezek pedig kétségessé teszik, hogy a békefolyamat sikerre viteléhez akadnak-e a felkelők között megfelelő számban olyanok, akik legalább a lakosság szempontjaira való tekintettel hajlandóak lennének a harcok felfüggesztésére.

Felhasznált források:

Action Group for Syrian Final Communnique, in: http://www.un.org/News/dh/infocus/Syria/FinalCommuniqueActionGroupforSyria.pdf (letöltve: 2015.04.25.)

Andrej Barth: The Geneva II peace talks about the end of the civil war in Syria. in: http://www.academia.edu/8518882/The_Syrian_CivilWar_An_International_Negotiation_Perspective (letöltve: 2015.04.25.)

Arab Center for Research and Policy Studies: De Mistura?s Plan for Syria: Small Steps Running up Against Big Obstacles. in: http://english.dohainstitute.org/release/12515805-ed65-48e1-bb57-121f354bada1 (letöltve: 2015.04.30.)

Aron Lund: Syrian Jihadism. in:http://www.ui.se/upl/files/77409.pdf (letöltve: 2015.04.25.)

Craig Charney: ?Maybe We Can Reach a Solution?. in: http://www.charneyresearch.com/wp-content/uploads/2015/02/Report-Syrian-Perceptions-of-the-Conflict-and-Local-Initiatives-20151.pdf (letöltve: 2015.04.30.)

David W. Lesch: Obstacles to a Resolution of the Syrian Conflict. in: http://english.nupi.no/content/download/475898/1585253/version/1/file/03c+103830+GRTID+Final+Report+1301+Hovedrapport+S.pdf (letöltve: 2015.04.30.)

Dr Rim Turkmani: Hungry for Peace. in: http://www.lse.ac.uk/newsAndMedia/PDF/Syriareport.pdf (letöltve: 2015.04.30.)

ETANA, PAX: Syria Alert Issue XIV: Can de Mistura’s ‘freeze’ plan save Aleppo, and under what conditions? in: http://www.paxforpeace.nl/stay-informed/news/syria-alert-issue-xiv-can-de-misturas-freeze-plan-save-aleppo-and-under-what-conditions (letöltve: 2015.04.30.)

Human Rights Watch: ?He Didn?t Have to Die? Indiscriminate Attacks by Opposition Groups in Syria. in: http://www.hrw.org/sites/default/files/reports/syria0315_ForUpload.pdf (letöltve: 2015.04.30.)

Müjge Kücükkeles: Arab League?s Syrian Policy. in: http://setadc.org/pdfs/SETA_Policy_Brief_No_56_Arab_Leagues_Syrian_Policy.pdf (letöltve: 2015.04.25.)

OCHA: Humanitarian Bulletin: Syria. in: http://reliefweb.int/sites/reliefweb.int/files/resources/Bulletin_no_53_17032015_final_01.pdf (letöltve: 2015.04.30.)

Richard Gowan: Kofi Annan, Syria and the Uses of Uncertanity in Mediation. in: http://cic.nyu.edu/sites/default/files/stability_gowan_syria_15mar2013.pdf (letöltve: 2015.04.25.)

UN.org: Six-Point Proposal of the Joint Special Envoy of the United Nations and the League of Arab States. in: http://www.un.org/en/peacekeeping/documents/six_point_proposal.pdf (letöltve: 2015.04.25.)

Egyéb interneten elérhető források:

ABC News: Syrian Oppn warns violence could engulf the region. in: http://www.abc.net.au/worldtoday/content/2011/s3396433.htm (letöltve: 2015.04.25.)

Al-Ahram: Awaiting implementation? in: http://weekly.ahram.org.eg/2012/1092/re7.htm (letöltve: 2015.04.25.)

Al-Akhbar: A Blow to Ankara: Syrian Army Makes Advances in Aleppo Offensive. in: http://english.al-akhbar.com/node/23846 (letöltve: 2015.04.30.)

Al Arabiya News: Syria accepts Arab League peace plan to end bloody crackdown on civilians. in:http://english.alarabiya.net/articles/2011/11/02/175105.html (letöltve: 2015.04.25.)

Al- Manar: ?FSA? Brutality: Insurgents Throw Syrian Workers from Roof, Slaughter Another. in:http://www.almanar.com.lb/english/adetails.php?eid=64791&cid=23&fromval=1&frid=23&seccatid=20&s1=1 (letöltve: 2015.04.25.)

Al-Monitor: Brahimi: Ending Syria crisis ‘in hands of international community’. in: http://www.al-monitor.com/pulse/ar/politics/2014/06/syria-brahimi-un-arab-envoy-interview-efforts-solution.html#ixzz3buNM8ROZ (letöltve: 2015.04.30.)

Al-Monitor: Brahimi: Geneva I Communique was ‘superficial. in:http://www.al-monitor.com/pulse/politics/2014/06/syria-brahimi-interview-envoy-reasons-failure.html# (letöltve: 2015.04.30.)

Al-Monitor: De Mistura: Aleppo freeze could be applied elsewhere. in: http://www.al-monitor.com/pulse/politics/2014/12/syria-aleppo-freeze-agreement-un-envoy-interview.html#ixzz3buNZWkxN (letöltve: 2015.04.25.)

BBC News: Syria Geneva II peace talks witness bitter exchanges, in:http://www.bbc.com/news/world-middle-east-25836827 (letöltve: 2015.04.25.)

BBC News: What is the Geneva II conference on Syria? in:http://www.bbc.com/news/world-middle-east-24628442 (letöltve: 2015.04.25.)

Business Insider: The State Department is walking back John Kerry’s apparent support for the US negotiating with Assad. in:http://www.businessinsider.com/r-no-place-for-assad-in-syria-talks-us-officials-say-2015-3 (letöltve: 2015.04.30.)

Carnegie Endovment for International Peace: ?Syrians have overthrown Staffan de Mistura:? An Interview with Subhi al-Refai. in:http://carnegieendowment.org/syriaincrisis/?fa=60103 (letöltve: 2015.05.30)

Carnegie Endovment for International Peace: The Politics of the Islamic Front, Part 3: Negotiations. in: http://carnegieendowment.org/syriaincrisis/?fa=54213(letöltve: 2015.04.25.)

CNN: New al Qaeda leader slams Syrian president, praises protesters. in:http://edition.cnn.com/2011/WORLD/meast/07/28/al.qaeda.leader.message/ (letöltve: 2015.04.25.)

Council on Foreign Relations: Low Expectations for UN Syria Talks. in: http://www.cfr.org/syria/low-expectations-un-syria-talks/p36513 (letöltve: 2015.05.30.)

Etilaf: President Khoja’s speech on latest rebel gains. in:http://en.etilaf.org/press/president-khoja-s-speech-on-latest-rebel-gains.html (letöltve: 2015.04.30.)

Examiner: Military intervention in Syria will make the situation much worse, Kofi says. in:http://www.examiner.com/article/military-intervention-syria-will-make-the-situation-much-worse-kofi-says (letöltve: 2015.04.25.)

Gen. Salim Idriss on Twitter, in: https://twitter.com/Gen_Idriss/status/581870226440097792 (letöltve: 2015.04.30.)

Huffingtonpost: Obama’s Move to Arm and Train ‘Moderates’ in Syria Is a Feint. in: http://www.huffingtonpost.com/marco-caceres/obamas-move-to-arm-and-tr_b_5804432.html (letöltve: 2015.04.25.)

Institute for the Study of War: Assad Regime Loses Idlib to Jabhat al-Nusra and Rebel Offensive. in: http://www.understandingwar.org/backgrounder/assad-regime-loses-idlib-jabhat-al-nusra-and-rebel-offensive (letöltve: 2015.04.30.)

International Business Times: Starving Syrians Protest Islamist Rebel Group Jaish al-Islam In Douma, in:http://www.ibtimes.com/starving-syrians-protest-islamist-rebel-group-jaish-al-islam-douma-1729191 (letöltve: 2015.04.25.)

International Business Times: Syria: al-Qaeda Nusra Front shows off huge cache of US weapons seized from moderate Harakat Hazm rebels. in: http://www.ibtimes.co.uk/syria-al-qaeda-nusra-front-shows-off-us-weapons-seized-moderate-harakat-hazm-rebels-1490378 (letöltve: 2015.04.25.)

Landis, Joshua: Analysis: Why Syria’s Assad enters Geneva talks in a position of strength, in: http://america.aljazeera.com/articles/2014/1/23/why-syria-s-assadapproachesgenevafromapositionofstrength.html (letöltve: 2015.04.25.)

LiveLeak: Syria ambassador to the UN replies to Saudi Arabia threats. in: http://www.liveleak.com/view?i=a7e_1429795249 (letöltve: 2015.04.30.)

Press TV: Flow of arms to Syria fueling violence: UN rights chief, in:http://www.presstv.ir/detail/2012/07/03/249090/arms-flow-fuelling-violence-in-syria/ (letöltve: 2015.04.25.)

Reuters: Syria activist doubts deal will end violence. in: http://www.reuters.com/article/2011/11/03/us-syria-interview-maleh-idUSTRE7A269S20111103 (letöltve: 2015.04.25.)

Reuters: Syria suicide bombers kill 55, ceasefire in tatters. in: http://www.reuters.com/article/2012/05/10/us-syria-idUSBRE8470O020120510 (letöltve: 2015.04.25.)

Reuters: Syrian opposition will lose out if boycotts Moscow talks, Russia says. in: http://uk.reuters.com/article/2015/01/14/uk-syria-crisis-russia-idUKKBN0KN1KB20150114 (letöltve: 2015.04.25.)

Russia Today: Arab League roadmap: Dead or doing fine? in: http://rt.com/news/arab-league-roadmap-syria-125/ (letöltve: 2015.04.25.)

Russia Today: Syrian opposition calls for foreign intervention. in: http://rt.com/news/syria-observers-opposition-arab-213/ (letöltve: 2015.04.25.)

The Guardian: Most Syrians back President Assad, but you’d never know from western media. in:http://www.theguardian.com/commentisfree/2012/jan/17/syrians-support-assad-western-propaganda (letöltve: 2015.04.25.)

The Guardian: Qatar admits sending hundreds of troops to support Libya rebels. in: http://www.theguardian.com/world/2011/oct/26/qatar-troops-libya-rebels-support (letöltve: 2015.04.25.)

The Guardian: Syria suspended from Arab League. in: http://www.theguardian.com/world/2011/nov/12/syria-suspended-arab-league (letöltve:2015.04.25.)

The Telegraph: Saudi Arabia calls for outside intervention in Syra. in: http://www.telegraph.co.uk/news/worldnews/middleeast/syria/9031316/Saudi-Arabia-callsfor-outside-intervention-in-Syra.htm (letöltve: 2015.04.25.)

The Wall Street Journal: Syrian Rebels Dismiss U.N. Cease-Fire Proposal for Aleppo. in: http://www.wsj.com/articles/syrian-rebels-dismiss-u-n-cease-fire-proposal-for-aleppo-1424284697 (letöltve: 2015.04.25.)

The Washington Post: Syrian opposition falls deeper into disarray, in: http://www.washingtonpost.com/blogs/post-partisan/wp/2014/10/15/syrian-opposition-falls-deeper-into-disarray (letöltve: 2015.04.25.)

Today?s Zaman: Çavuşo?lu backtracks, admits no US deal on Syrian rebel air support. in: http://www.todayszaman.com/national_cavusoglu-backtracks-admits-no-us-deal-on-syrian-rebel-air-support_381821.html (letöltve: 2015.05.30.)

UN News Centre: As Syria crisis enters fifth year, UN humanitarian leaders urge end to conflict. in:http://www.un.org/apps/news/story.asp?NewsID=50316#.VRvDyfmsXfd (letöltve: 2015.04.25.)

UN News Centre: In Egypt, Ban calls on Arab leaders to strengthen bonds for region’s people, global security. in: http://www.un.org/apps/news/story.asp?NewsID=50448#.VRvZg_msXfc (letöltve: 2015.04.25.)

Xinhuanet: Will Syria consultations lead to Geneva 3? in: http://news.xinhuanet.com/english/2015-05/05/c_134212789.htm (letöltve: 2015.05.30)

YAHOO News: Assad ‘part of the solution’ in Syria: UN envoy. in:http://news.yahoo.com/assad-part-solution-syria-un-envoy-112345541.html(letöltve: 2015.04.25.)

YAHOO News: Syrian peace talks in Moscow end in disarray. in: http://news.yahoo.com/both-sides-syria-conflict-wrap-4-days-moscow-090249031.html (letöltve: 2015.04.25.)

YouTube: Syria Peace Talks Due in May. in: https://www.youtube.com/watch?v=bwYV0a1Kubw (letöltve: 2015.05.30)

YouTube: US Key Man in Syria Worked Closely with ISIL and Jabhat al-Nusra. in: https://www.youtube.com/watch?v=piN_MNSis1E (letöltve: 2015.04.25.)

A Hezbollah jelenléte Szíriában

Szerző:

Pocsai Erzsébet

jún 2, 2015

Hasszan Naszrallah, a Hezbollah vezetője egy 2015. május 24-i beszédében kijelentette, hogy csapatait hajlandó egész Szíria területén bevetni, ha ezt az Iszlám Állam előretörése szükségessé teszi. A bejelentés vegyes fogadtatásra talált Libanonban, és felszínre hozta a különböző politikai csoportok közötti törésvonalakat.

A Hezbollah Libanon politikai életében meghatározó szereplőnek számít, hiszen a jelenlegi kormányba két minisztert is delegált. Paramilitáris szárnyának megítélése azonban nem egységes, melynek következtében több ország is a terrorista csoportok között tartja számon. A szervezet a szíriai polgárháborúban Bassár el-Aszad oldalán jelent meg, melynek részeként vélhetően 2012 óta küld csapatokat az országba, de hivatalosan csak 2013-ban ismerték el, hogy katonai erővel részt vesznek a felkelők elleni harcban. Ez nagy segítséget jelent a szír kormányoldalnak, hiszen egyébként nem bővelkedik a támogatókban: a Hezbollah mellett csak Irán fejezte ki nyíltan a szír kormány melletti elkötelezettségét, illetve ennél ugyan lényegesen burkoltabb formában, de Oroszország is az Aszad-rezsim támogatójának számít. Amennyiben viszont Irán úgy dönt, hogy külpolitikájában a nukleáris programjára vonatkozó tárgyalások eredményessége élvezzen prioritást, a nyugati országok jóindulatának elnyerése érdekében akár az Aszad-rezsim mögül való kihátrálás, vagy legalábbis a támogatás mértékének csökkentése is elképzelhető lehet. A korábban bevont kisebbségek hajlandósága is csökkent a harcokban való részvételre, tehát mindent összevetve a Hezbollah katonáira a jövőben több feladat hárulhat.

A Hezbollah harcoló csapatai kezdetben a határ menti térségben voltak jelen Daraa és Golán fennsík környékén. Jelenleg megközelítőleg húsz olyan falvat védenek, amelyekben ugyan libanoniak laknak, de a libanoni-szír határ túloldalán találhatók. A leghevesebb harcok a Qalamoun fennsíkon folynak, amely az ellátási útvonalak szempontjából stratégiai fontosságú, hiszen összeköttetést biztosít libanoni Beeka-völgy és Homsz, valamint Damaszkusz között. A másik fontos feladatuknak tekintik, hogy a Damaszkuszhoz közeli Sayyida Zeinab szentélyt védjék, amely a siíták egyik szent helye.

A Qalamoun fennsík nyugati részén húzódó frontvonalak 2015 májusában. (Forrás: http://www.almasdarnews.com/) — A Qalamoun-fennsík nyugati részén húzódó frontvonalak 2015 májusában.
(Forrás: http://www.almasdarnews.com/)

A jövőben a csapatok várhatóan kénytelenek lesznek eltávolodni a határoktól, hogy Szíria belső területein vegyenek részt a harcokban, ahol az ISIS és az Al-Nuszra Front szerez egyre nagyobb területeket. Hasszan Naszrallah már többször kijelentette, hogy ezek a csoportok közvetlenül fenyegetik Libanon biztonságát, és lehetőleg törekedni kell a határoktól távol történő feltartóztatásukra. A nemzetközi koalíció által indított légicsapások szerinte eredménytelenek, hiszen eddig nem sikerült megállítaniuk az iszlamistákat. Legutóbb úgy fogalmazott, hogy az általuk jelentett veszély „precedens nélküli a történelemben, amely magát az emberiséget fenyegeti”, ezért ha szükséges, hajlandó akár egész Szíria területén is harcba bocsátkozni. Ennek érdekében egyre több katonát toboroznak, a stratégiájuk pedig hatékony, mivel a szervezet jelenlegi mérete elérte az eddigi legnagyobbnak számító, 20 000 fős létszámot, és sikerült egy a Hezbollah kötelékén belül harcoló, tisztán keresztény alakulatot is felállítani. A létszám mellett a katonai kapacitásokat is növelték, melyeknek legfőbb támogatója Irán volt, ahonnan eszközöket és pénzügyi segítséget is kaptak.
Sokan azonban attól tartanak, hogy a kiterjedt harcok Libanont is belerántják a háborúba. A korábbi miniszterelnök, Saad al-Hariri szerint nem a Hezbollah felelőssége, hogy megvédje az országot és annak szuverenitását.

Egyes elemzők szerint azonban érdemes felkészülni arra az eshetőségre is, ha az Aszad rezsim elbukik. Ennek következtében ugyanis nagy valószínűséggel olyan kormány kerül hatalomra, amely ellen a Hezbollah is harcolt, tehát a két ország közötti viszony annak ellenére is megromolhat, hogy Libanon a szíriai polgárháború kapcsán hivatalosan semlegesnek mutatkozik, és ennek következtében hadereje egyelőre nem vett részt a harcokban.

A NATO-orosz párbeszéd várható alakulása a nemzetközi folyamatok tükrében

Szerző:

Pető Gergő

máj 31, 2015

Bevezetés

Az ukrajnai eseményeket értelmezve a nemzetközi politikai élet számos szereplője és szakértője hangsúlyozza, hogy a Nyugat és Oroszország kapcsolatában egyfajta paradigmaváltásnak lehetünk szemtanúi, amely alapvetően formálja át a felek közötti viszonyt. Mások inkább úgy interpretálják a kialakult helyzetet, hogy a nyugati-orosz relációt mindig is egyfajta ciklikusság jellemezte a hidegháború utáni évtizedekben, jelenleg pedig éppen leszálló ágban vagyunk, ám alapvető változásról semmiképp sem beszélhetünk. Mindenesetre az Obama-adminisztráció beiktatásakor még valószínűtlennek tűnt, hogy pár év elteltével a NATO kénytelen lesz újra megerősíteni az oroszokkal szembeni elrettentésre vonatkozó képességeit Európában. Az ukrajnai eseményekben játszott szerepével Moszkva ? hasonlóan a 2008-as grúziai háborúhoz ? újra csak demonstrálta, hogy saját valós vagy vélt érdekeinek védelmében akár fegyverekkel is beavatkozik. Azonban összességében látni kell, hogy a grúziai háború idején is tapasztalt harcias nyugati retorikát az európai országok gyorsan elhagyták, és visszatértek a normális ügymenetre, hiszen gazdasági érdekeik és energetikai kiszolgáltatottságuk kényszerpályára állította őket.

Ezen cikkben elsősorban arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon az ukrajnai események jelenthetnek-e alapvető fordulópontot a Nyugat és Oroszország viszonyában, vagy újra csak egy epizódját látjuk az elhidegülés-enyhülés folyamatának. Törekszünk rá, hogy a nyugati-orosz kapcsolatot holisztikusan, a gazdasági és világpolitikai kérdéseket is vizsgálva tárgyaljuk, mind a nyugati, mind az orosz szakértők véleményeinek figyelembe vételével, külön fejezetet szentelve mindkét fél érveinek.

A nyugati-orosz gazdasági és politikai együttműködés szintjei

Bár az ukrajnai események negatívan hatottak a két fél között folytatott együttműködésre, a kialakult helyzet semmiképpen sem hasonlít a hidegháborús szembenálláshoz, hiszen akkor az áruk, az emberek és az információ áralmása sokkal korlátozottabb volt, mint jelenleg. Ebből következik, hogy a meglévő kapcsolatok és közös érdekek szükségessé teszik a kooperációt. Fontos kiemelni, hogy az európai országok és Oroszország közötti gazdasági kapcsolatok, amelyek alapvetően határozzák meg az egyes államok hozzáállását az egész kérdéskörhöz, a Nyugat számára is eszközöket adnak a Kreml pacifikálásához, mivel bár az európai országok jelentős része függ az orosz földgáztól és kőolajtól, az orosz gazdaságnak is égető szüksége van befektetésekre az ország modernizációjához.

Annak ellenére, hogy a gazdasági szankciók többsége kifejezetten az oroszországi befektetési környezet lerontására irányult, 2014-ben továbbra is a második legjelentősebb befektetési célország volt Európán belül. Tavaly az FDI (Foreign Direct Investment, Közvetlen Külföldi Tőkeberuházások) összvolumene 12 milliárd dollár volt, amely 10%-a a teljes európai összbefektetéseknek, habár hangsúlyozni kell, hogy ennek zömét, 7 milliárd dollárt kínai szereplők fektették be. Viszont a kifelé irányuló orosz FDI 73%-al esett vissza, ezzel pedig az ország kiszorult a tíz legnagyobb európai befektető listájáról. Ahol a szankciók talán a legérzékenyebben érintették Moszkvát, az a külföldi tőke kimenekülése volt: 2014-ben 151 milliárd dollár összértékű tőke áramlott ki az országból, ami egyszerre hatott negatívan a munkanélküliségi adatokra, az állami bevételekre és a gazdasági modernizációs folyamatokra. Ennek súlyát azzal lehet talán a legjobban érzékeltetni, ha felidézzük, hogy ez az érték még az orosz piacokat súlyosan érintő 2008-as világgazdasági válság idején is csak 133,6 milliárd dollár volt. Bár 2013 decembere óta a szankciók hatásaira az Unió Oroszországba irányuló exportja 9%-al, míg importja 6,8%-al csökkent, az ország továbbra is az Európai Unió harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere. Látni kell azonban, hogy pusztán az importra és exportra gyakorolt hatás eleve szigorú keretek közé szorul, hiszen az energiahordozók tekintetében számos európai ország ki van szolgáltatva Oroszországnak. Ennek következményeként lehetetlen helyzetbe kerülnének a lakossági és ipari fogyasztás biztosításának szempontjából, ha ezen a téren további megszorításokkal kellene szembesülniük. Ha pedig megnézzük az Európai Unió államainak importszerkezetét Oroszország irányából, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy az import zöme ? 2014-ben 74,9% ? az energiahordozók és egyéb nyersanyagok kategóriájából került ki. Ezzel a Kreml kezébe komoly ütőkártya kerül a politikai akaratának érvényesítéséhez.

Az Európai Unió államai és Oroszország közötti export-import szerkezete. 
(Forrás: trade.ec.europa.eu)

Az ábra szemlélteti, hogy az Európai Unió egyes államai milyen százalékban 
vannak kiszolgáltatva Oroszországnak földgázszükségletük kielégítése terén.
(Forrás: publications.parliament.uk)

Gazdasági téren kétségtelen tény, hogy Németország helyzete talán a legnehezebb, hiszen Oroszország legnagyobb európai kereskedelmi partnere, és több mint 6000 német vállalat tevékenykedik az országban, 2013-ban összesen 20 milliárd eurót fektetve be a gazdaságba. Összességében 350000 német munkahelye ? más becslések szerint 50000-60000 ? van veszélyben. Mindezek ellenére a hivatalos német közlemények szerint az ország vállalati szférája mégis támogatja a szankciókat, mert azoktól azt remélik, hogy Oroszország a nyomás hatására átláthatóbb üzleti környezetet teremt. Azonban látni kell, hogy a tőke kimenekülése elsősorban nem az európai, hanem az orosz gazdaság számára jelent nagyobb veszteséget. Ha megnézzük az ukrajnai válság előtti együttműködést az Európai Unió és Oroszország között, akkor láthatjuk, hogy 2011-ben 30 munkacsoport működött Brüsszel és Moszkva között, amelyek az orosz gazdaság modernizációs folyamatának felgyorsításán fáradoztak. Tették ezt már csak azért is, mert a célkitűzések zöme a befektetői környezet javítását célozza, amelyből az európai cégek profitálhatnak. Ezek közé sorolható az orosz kis- és középvállalkozások támogatása, a gazdasági jogi harmonizáció az Unió és Oroszország között, a korrupció csökkentése, a külföldi vállalatok jogi védelme és a szerzői jogok tiszteletben tartása. Az Európai Fejlesztési Bank például 1 milliárd eurót költött 2013-ban különböző oroszországi infrastruktúrák fejlesztésére, hogy ezzel is javítsák a befektetési környezetet. A kutatásra és fejlesztésre irányuló projektek elsősorban az űrkutatáshoz, űreszközökhöz és nukleáris technológiákhoz köthetőek. Annak ellenére, hogy a felszínen az Európai Unió államai többsége rendkívül harcias retorikát alkalmaz Moszkvával szemben, közben jelenleg is folynak a tárgyalások a gazdasági kapcsolatok további elmélyítéséről.

A terrorellenes együttműködés Oroszország és a nyugati államok között hagyományosan bilaterális alapokon áll, habár az utóbbi években az Európai Unió keretein belül kialakított kooperáció szerepe is felértékelődni látszik. 2010. szeptember 10-én Oroszország és az Európai Unió megállapodást írt alá a titkos információk cseréjének eljárásrendjéről, amely megteremti a titkosszolgálatok közötti hatékony együttműködés keretrendszerét. A folyamat következő állomásaként 2014. január 28-án a két fél közös nyilatkozatot fogadott el a terrorizmus elleni harc fokozásáról. Ennek keretében a felek megállapodtak a szükséges jogi harmonizációról, a tapasztalatok cseréjéről, közös képzési rendszer kialakításáról és az ENSZ-en belüli együttműködésről. Azonban az ukrajnai eseményeket követő elhidegülés erre a folyamatra is rányomta a bélyegét. Történhetett ez már csak azért is, mert a 2014. július 16-án bejelentett európai uniós szankciók 15 magas rangú orosz tisztviselőnek fagyasztották be a pénzügyi ingóságait az Európai Unió területén, illetve korlátozták beutazásukat. Ezek között voltak az orosz hírszerzés, az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat vezetői, illetve a Nemzetbiztonsági Tanács négy tagja. Válaszul az orosz külügyminisztérium keményen elítélte Brüsszel ezen intézkedését, felhívva rá a figyelmet, hogy ezt a lépést teljes elfordulásként értelmezik az eddig követett kooperációs iránytól, külön kiemelve a terrorizmus és szervezett bűnözés elleni harcot. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az orosz, valamint az európai nemzetbiztonsági és rendőri szervek között az együttműködés ettől még nem szakadt meg, ám a politikai dialógus hiánya különösen nehéz helyzetbe hozta őket. Sok esetben ugyanis nem világos, hogy milyen információkat kell átadni, és melyeket nem, főképp, ha ennek politikai vetülete is van. A folyamat újraindítására az első biztató jelek a párizsi merénylet után tapasztalhattuk, amikor Alekszej Puskov, a Duma Külügyi Bizottságának elnöke felhívást intézett Franciaország felé, szorgalmazva a közös terrorellenes együttműködés elmélyítését. 2015 januárjában már egy európai uniós jelentés méltatta a felek közötti kooperációt ezen a területen, és a szerzők abbéli reményüket fejezték ki, hogy az együttműködés mihamarabb újraindul. 2015 februárjában Gilles de Kerchove, az Európai Unió terrorellenes koordinációjáért felelős tisztviselője hangsúlyozta, hogy ? az ukrajnai események ellenére ? a politikai szereplők között egyetértés van a már megkezdett folyamatok elmélyítésében. Látható tehát, hogy ezen a területen az enyhülési folyamat különösen hamar elkezdődött, mert a Kreml tart tőle, hogy a szélsőségesek európai térnyerése alááshatja az orosz belbiztonságot is.

Annak ellenére, hogy képességeit tekintve Oroszországot nem lehet összehasonlítani a Szovjetunióval, a világpolitika terén mégis vannak olyan speciális területek, ahol Moszkva jóindulata ? vagy legalább semlegessége ? sokat jelenthet a NATO államai számára, míg ellenséges fellépése megnehezítheti a problémák rendezését. A Közel-Kelettel és a Kaukázustól délre elterülő régióval kapcsolatban Moszkvának négy elemi érdeke van:

Különböző külpolitikai sikereivel presztízsének – ezzel pedig érdekérvényesítő képességének ? növelése a világban.
Az energiaárak magason tartása ? fontos felidézni, hogy például 2013-ban az ország teljes export bevételeinek 68%-a az olaj és földgáz eladásából származott ?, ezért a térség konfliktusmentessége nem egyértelmű érdeke.
Az iszlám fundamentalizmus visszaszorítása.
Az orosz védelmi ipari termékek exportjának elősegítése, ezen keresztül a még mindig versenyképes hadiipar megerősítése.

Ha a terrorizmus visszaszorításáért folytatott nemzetközi küzdelem aspektusából vizsgáljuk Moszkva külpolitikai lépéseit, akkor azt látjuk, hogy Oroszország ? a NATO, az európai szövetségesek, vagy az Egyesült Államok tevékenységétől függetlenül is ? segíti Afganisztán, Egyiptom, Irak és Szíria kormányait a szélsőséges iszlamisták elleni harcban. Az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov többször is hangsúlyozta, hogy a terrorizmus elleni harc nem eshet áldozatául az ideológiai küzdelemnek. Oroszország továbbá a Nyugat tiltakozása ellenére is kompetens szereplőnek tartja az Asszad rezsimet, hiszen az arab tavaszról alkotott orosz vélemény gyökeresen eltér a nyugatitól. Irán esetében Moszkva évek óta ugyanazt az álláspontot képviseli: nem szeretnék, ha Teherán atomfegyverre tenne szert, de a rendezést csak diplomáciai úton tartják elképzelhetőnek. Teherán és Moszkva között számos kétoldalú egyezség köttetett az elmúlt évek során, amelyek egy része fegyverrendszerek szállítására és békés célú nukleáris együttműködésre vonatkozik. Ezen a téren Izraellel és az Egyesült Államokkal szemben a Kreml legfontosabb ? az elmúlt évek során folyamatosan lebegtetett ? ütőkártyája az S-300-as légvédelmi rakétarendszer Teheránnak történő leszállítása, ami megkönnyítené az iráni nukleáris kutatólétesítmények védelmét. Az afganisztáni helyzet Moszkva számára is különösen aggasztó, ahogy arra Pamir Zijármár, az ????? orosz think-tank elnöke egy 2015. március 29-én írt elemzésében figyelmeztetett, hiszen egy esetleges teljes destabilizáció Kirgizisztán és Tádzsikisztán biztonsági helyzetét is érintené, ez pedig utat engedhetne az iszlám szélsőségesek térnyerésének Oroszország közvetlen közelében Emellett azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ázsiai országból érkező kábítószer súlyos terheket ró az orosz közegészségügyre. A kérdés fontosságát mutatja, hogy Putyin 2014. november 6-án ígéretet tett arra, hogy a nemzetközi erők afganisztáni kivonulását követően Oroszország továbbra is támogatni fogja az afgán kormányt. Látható tehát, hogy az érdekek konvergenciája tette lehetővé az elmúlt évek során, hogy jelentős együttműködés jöjjön létre a NATO és Oroszország között Afganisztán és a terrorizmusellenes műveletek kapcsán.

Végül a nukleáris eszközök leszerelésére vonatkozó további tárgyalások is szünetelnek a politikai elhidegülés miatt: az új START megállapodás óta nem sikerült előrelépést tenni ezen a területen. Szerencsére azonban a közép-hatótávolságú rakétákra vonatkozó tilalmat mindkét fél ? a kölcsönös fenyegetőzés ellenére ? betartja. Ugyanakkor erodálja a bizalmat, hogy az Egyesült Államok és Oroszország is felvetette annak lehetőségét, hogy nukleáris eszközöket telepít a másik határinak közvetlen közelébe, illetve Moszkva továbbra is hevesen bírál bármilyen európai rakétavédelmi rendszerre vonatkozó felvetést. Összességében a kép mégis pozitív: Putyin egy 2014. október 24-ei beszédében hangsúlyozta, hogy országa készen áll a nukleáris leszerelésről folyó tárgyalás folytatására, mert véleménye szerint a világ minél kevésbé nuklearizált, annál biztonságosabb. Azonban ezen a téren sem folyhat tovább érdembeli tárgyalás, amíg az ukrán helyzet nem rendeződik.

A NATO és Oroszország közötti konfliktus nyugati értelmezése

A nyugati és orosz elemzők, politikai szereplők értékelése gyökeresen eltér egymástól, ami nagyban megnehezíti a konstruktív párbeszéd kialakítását a felek között. Az általános nyugati értékelés szerint a Krím-félsziget elfoglalásával és a kelet-ukrajnai felkelők támogatásával Moszkva merőben új alapokra helyezte a NATO és Oroszország viszonyát. Ukrajna államiságának megkérdőjelezésével, területi határainak átrajzolásával a Kreml veszélyes precedenst teremtett a poszt-szovjet térségben, hiszen a nagyszámú orosz kisebbség védelmére való hivatkozás ütőkártya lehet a Baltikumban, Moldova és Grúzia pedig gyakorlatilag a Nyugat és Oroszország politikai csataterévé változott. Moldova EU-párti koalíciós kormánya 2014-ben bejelentette, hogy szeretné szorosabbra fonni az ország kapcsolatát az Unióval. Erre válaszul komoly politikai harc alakult ki a Kommunista Párttal, amely az országot inkább az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz szeretné közelíteni. Moszkva eddig nem lépett fel az új grúziai kormányzat ellen, ám a kialakult helyzet Tbiliszi számára nem túl kedvező: Abházia egyelőre nem olvadt bele hivatalosan Oroszországba, azonban Dél-Oszétia esetében ez rövid időn belül megtörténhet. Ennek megvalósulása esetén pedig az orosz csapatok egy órára kerülhetnek a grúz fővárostól, amely alapvetően áshatja alá Grúzia geostratégiai helyzetét. Ilyen körülmények között a grúz politikai elitnek komolyan el kell gondolkodnia, hogy merjenek-e további lépéseket tenni a NATO-tagság irányába.

A kérdésben a német álláspont kifejtése több okból is különösen fontos: egyrészt Németország ? saját meghatározása szerint ? Európán belül a hidegháborút követően különleges kapcsolatot épített ki Oroszországgal, másrészt az ország legnagyobb európai kereskedelmi partnere, ráadásul ő lép fel a legaktívabban az európai szereplők közül az ukrajnai válság megoldása kapcsán. Berlin a grúziai háború időszakában elítélte ugyan Moszkva agresszióját, ezt követően azonban a gazdasági érdekek miatt a viszony gyors normalizálására törekedett. Az új német Oroszország-politika 1998 és 2005 között szilárdult meg Schröder kancellársága alatt. Ezen időszakban Németország arra törekedett, hogy speciális kapcsolatot alakítson ki Oroszországgal Európán belül. A német külpolitika egyik alapvetése az lett, hogy az orosz partnert gazdaságának modernizálásán keresztül lassan, de biztosan át lehet formálni: ez ugyanis maga után vonja az orosz középosztály megerősödését, amely pedig végső soron egy demokratikusabb rendszer kiépítéséhez vezet. Ezt a koncepciót látjuk visszaköszönni az Európai Unió Moszkvához való viszonyulásában is. Angela Merkel 2005-ös hatalomra kerülésekor ezen a stratégián nem akartak változtatni. Azonban Oroszország ukrajnai beavatkozását követően Németország magához ragadta a kezdeményezést, és az európai uniós szankciópolitika vezetőjeként lépett elő, látszólag eltérve ezzel a Schröder által kijelölt úttól Egyes elemzők azzal magyarázzák ezt a változást, hogy a nagy német pártok Oroszországhoz való viszonyukat az évek alatt átpozícionálták. A zöldek nem hisznek a nemzetközi kérdések konfliktusos rendezésében, azonban a demokratikus béke eszményét a magukévá tették. Ennek értelmében pedig Oroszország autoriter berendezkedését a nemzetközi rendre leselkedő veszélyként aposztrofálják. A kormánykoalíció többsége pedig Moszkva kiszámíthatatlansága miatt mára elvesztette a hitét a régi Oroszország-stratégiában.

A nyugati elemzők elsősorban abban látják a nyugati-orosz viszony megromlását, hogy az orosz belpolitikában aggasztó folyamatok mennek végbe 2008 óta: az orosz vezetés egyre inkább elnyomja az ellenzéket, a civil szférát, csökken a média és a bíróságok önállósága, valamint előtérbe kerül a harcos nacionalizmus. Oroszország autoriterebb állammá vált, a Medvegyev ideje alatt meghirdetett nagy gazdasági és társadalmi modernizációs programok pedig rendre megtorpantak. Ebben az új rendszerben Moszkva – a hidegháború óta nem látott mértékben ? szembehelyezkedik a nyugati értékekkel, megteremtve ezzel egy mesterséges, antagonisztikus szembenállást, amely mögött elsősorban Putyinnak a saját népszerűsége növelésére irányuló szándéka húzódik meg. A nyugati elemzők szerint erre leginkább azért van szüksége, mert az olaj árának zuhanása, a gazdasági szankciók és a korrupció szintjének emelkedése a politikai stabilitásra nézve veszélyes elegyet alkot. E szerint az értelmezés szerint már nem csak az érdekek, hanem az értékek küzdelme is kibontakozik a Nyugat és Oroszország konfliktusában. Sir Andrew Wood volt brit diplomata úgy foglalta össze az Európai Unió és Oroszország stratégiai partnerségének nehézségét, hogy Brüsszel a demokrácia és a jog uralma alapján szeretne kooperációt kiépíteni, azonban ezek egyike sem jellemzi igazán Moszkvát, így a közös értékek hiányában nehéz valódi, kiszámítható partnerkapcsolatot kialakítani. Ezért egyes vélemények szerint az orosz tiltakozásokat nem kell komolyan venni, hiszen lényegében nem lehet olyan álláspontot képviselni, amely Moszkvának megfelelne.

A nyugati hatalmakat az is különösen aggasztja, hogy Moszkva az elmúlt évek során mind titkosszolgálatát, mind ?puha hatalmi? (soft-power) eszközeit tekintve rendkívül aktívvá vált Európában. Ezt utóbbi súlyát mutatja, hogy a NATO a legmagasabb szintjein foglalkozik a kérdéssel: a szervezet főtitkára, Jens Stoltenberg többször hangsúlyozta, hogy a Szövetségnek erősítenie kell a hibrid hadviselés és a puha hatalmi eszközök elleni védelmét. A puha hatalmi eszközök jelentőségét maga Putyin is fejtegette egy 2012-es írásában, kiemelve, hogy országa ezek révén fegyverek nélkül is képes elérni kitűzött céljait. Az évek alatt számos elemzés született arról, hogy Oroszország miképp használja fel ezen eszköztárát érdekei érvényesítésére. A Kreml a 2000-es évek közepétől komoly anyagi források felhasználásával kezdte kiépíteni puha hatalmi eszköztárát Nyugaton. Követve a hidegháborús hagyományokat, olyan oktatáshoz, politikához, a sporthoz, kultúrához és médiához kapcsolódó szerveket hoztak létre, amelyek elsőre látásra nem tűnnek a külpolitikai érdekérvényesítés eszközének. A hidegháború idején Moszkva elsősorban baloldali ideológiájú szervezeteket támogatott, azonban a Nyugat gyengítése érdekében ezek köre mára jelentősen kiszélesedett, magába foglalva akár szélsőjobboldali, szélsőbaloldali vagy globalizmus-ellenes szervezeteket és zöldmozgalmakat is. Michael Weiss és Peter Pomerantsev, az Institute of Modern Russia két elemzője arra figyelmeztet, hogy az orosz vezetés nagyon jól ismeri a liberális demokrácia gyengeségeit, ezeket pedig kíméletlen hatékonysággal használja ki. Eközben a nyugati államok ? a nyilvánosság szintjén ? csak most kezdik ezt kihívásként azonosítani.

A 2015. május 12. és 14. között megrendezett NATO külügyminiszteri értekezleten természetesen komoly súllyal esett latba a Szövetség és Moszkva viszonya: a külügyminiszterek újra felszólították Moszkvát, hogy hagyjon fel Ukrajna destabilizálásával, tartsa be a minszki tűzszünetben foglaltakat, illetve tartózkodjon a Krím-félsziget militarizálásától, különösen a nukleáris eszközök tekintetében. A rendezés kapcsán május közepén egymásnak ellentmondó hírek láttak napvilágot: John Kerry amerikai külügyminiszter 2015. május 12-én látogatott Moszkvába, hogy a rendezés részleteiről tárgyaljon Putyinnal. Az előzetesen vártakkal ellentétben a megbeszélés Kerry szerint jó hangulatban telt: orosz oldalról ígéretet tettek a minszki tűzszünet betartására, a külügyminiszter szerint pedig áttörést értek el. Ennek ellentmond, hogy a német kancellár, Angela Merkel egy nappal később ugyancsak az orosz fővárosba utazott, hogy ugyanerről tárgyaljon az orosz elnökkel. Elmondása szerint azonban a megbeszélések nem hoztak eredményt.

Összességében elmondható, hogy az európai országok a harcos retorika ellenére is szeretnék újra normalizálni kapcsolatukat Oroszországgal. E mögött egyes elemzők nem pusztán a gazdasági érdekeket és függőséget vagy a minden áron való békére törekvést vélik felfedezni, hanem az Európai Unió azon félelmét is, hogy ha túlságosan elfordítják Moszkvát maguktól, akkor könnyen kialakulhat egy szorosabb ? akár anti-hegemonikus ? viszony Kína és Oroszország között.

A NATO és Oroszország közötti konfliktus orosz értelmezése

Az orosz fél abból az alapvetésből indul ki, hogy a kijevi eseményeket direkt vagy indirekt módon a nyugati hatalmak idézték elő. Ez nem csak a hivatalos politikai megnyilatkozásokban érhető tetten, hanem a nemzetközi politikával és biztonsággal foglalkozó szakértők interpretációjában is. Az orosz külpolitikát és világlátást mélyen áthatja a vesztfáliai rendszerhez való ragaszkodás, a bizalmatlanság a külvilág felé és az a nagyhatalmak egyensúlyára épülő rendszer, amelyről Kissinger is írt Diplomácia című művében. A putyini rendszer ez utóbbi elemből deriválta az egyre nyíltabban felvállalt anti-hegemonikus politikát, amely arra a feltételezésre épül, hogy a Nyugat ? de ezen belül is legfőképp az Egyesült Államok ? érdekeit egyoldalúan érvényesíti, ideológiáját pedig erőszakosan terjeszti, miközben számos felelőtlen döntést hoz a nemzetközi rendszer kapcsán, ami végül csak nagyobb káoszt eredményez. Az arab tavasz értelmezése jól mutatja a különbséget: amíg a Nyugat ezt az eseményt egyfajta esélyként látta a Közel-Kelet demokratizálásának előmozdítására, addig Oroszország attól tartott, hogy ez semmi máshoz nem vezet, mint felforduláshoz, amely kedvez a szélsőséges eszmék terjedésének. Ezért történhetett az, hogy bár az orosz fél a líbiai beavatkozás idején tartózkodott a Biztonsági Tanácsban, így nem állt az intervenció útjába, Szíria esetében mégis keményen ellenállt a ?nyugati megoldásnak?. Putyin ügyes politikai manőverrel, a szíriai vegyi fegyverek leszerelésének ígéretével lényegében megvédte az Aszad-rezsimet és saját szíriai érdekeit. Mindennek van ideológiai vetülete is: egyes nyilatkozatai alapján feltételezhető, hogy Putyin egyféle analógiát lát a ? véleménye szerint ? Nyugat által elnyomott arab világ és Oroszország között. Moszkva tehát nem csak érdek, hanem értékkonfliktust is artikulál. Továbbá ? mint ahogy ez többször megjelenik a hivatalos kommunikáció szintjén is ? Oroszország úgy érzi, hogy bár a Nyugat hosszú évek alatt egy viszonylag gyümölcsöző partnerkapcsolatot épített ki vele, a kijevi folyamatokkal mégis hátba támadta őt. Ukrajna kiragadása az orosz érdekszférából különösen fájdalmas Oroszország számára, hiszen mélyen meggyökerezett vélemény az orosz politikai elit és a társadalom egyéb köreiben, hogy szomszédjuk nélkül hazájuk nagysága szertefoszlik. Emellett az Eurázsiai Gazdasági Unióban is komoly szerepet szántak az országnak, ráadásul a Kreml meglátása szerint Kijev egyfajta dominó, amely eldőlésével megnyílik az út az oroszországi politikai és gazdasági elit esetleges lecserélése előtt is. A Nyugattal szembeni bizalmatlanság és paranoia orosz szemmel érhetőnek tűnik, hiszen a politikai elit általános tapasztalata az, hogy az 1990-es évek Nyugat-barát politikája nem volt eredményes, mert az éppen legyengült Oroszországgal ? nem szabad elfelejteni, hogy az ország az 1990-es években egy államcsődöt is átélt ? szemben a nyugati hatalmak kíméletlenül érvényesítették akaratukat, például a jugoszláv polgárháború vagy a NATO keleti bővítésének ügyében, illetve azon alkalmakkor, mikor a NATO vagy az Egyesült Államok megkerülte az ENSZ Biztonsági Tanácsát. Dimitrij Trenin, az orosz ??????? vezető elemzője úgy véli, hogy a hazájában uralkodó bizalmatlanság mellé társul még a nyugati politikai körök oroszokkal szembeni ellenérzései és fóbiái is. Az orosz közvélemény és politikai elit úgy érzi, hogy ez az országukkal szembeni hozzáállás azt eredményezi, hogy a NATO és a Nyugat folyamatos körbezárásukra, az államhatalom aláásására törekszik. Ebben erősítette meg őket a grúziai háború, és ebből erednek a ? számos külföldi ország és nemzetközi szerv által bírált ? külföldi ügynökökre vonatkozó orosz törvények. Az orosz értelmezés szerint az a kiterjedt információs háború, amely az elmúlt időszakban megindult Európában és az Egyesült Államokban, csupán a Nyugat folyamatos, ?90-es évek óta tartó előrenyomulására adott reakció, amely többek között a 2000-es években kezdődő színes forradalmakban materializálódott Grúziában és Ukrajnában. Hasonlóan vélekedett Oroszország és Kína közeledésének okairól Alexeij Puskov, a Duma Külügyi Bizottságának elnöke, aki szerint ez mindössze válasz az Egyesült Államok és a NATO expanzív politikájára. Elena Alexendkova, az ????? elemzője a NATO és Oroszország közötti feszült viszony gyökereit keresve kifejtette, hogy az Egyesült Államok, az európai államok és Oroszország közötti érdekellentét csak azért nem volt ennyire világos a 1990-es években, mert Moszkva egyszerűen túl gyenge volt ahhoz, hogy érvényesítse érdekeit. A Nyugat által sikeresnek tartott tárgyalások eredményessége pusztán abból eredt, hogy az orosz politikai elit nem volt képes megvédeni magát. Ezt Putyin 2014. október 24-én úgy interpretálta, hogy a hidegháború ?nyertesei? a rendszerváltás után jogot formáltak arra, hogy saját képükre formálják az egész világot. Ugyancsak beleillik ebbe a gondolatmenetbe Putyin 2015. május 9-ei beszédének aktuálpolitikára reflektáló sorai: hangsúlyozta, hogy hetven évvel ezelőtt a náci ideológia az egész világot egyetlen egységbe akarta összefogni. Véleménye szerint jelenleg egy hasonló kísérletnek lehetünk szemtanúi, amely azért veszélyes, mert lényegében kétségbe vonja a nemzetközi politikai rend alapjait, miközben új blokkszemléletet hoz létre. Putyin véleménye szerint az egypólusú világ nem lehet békés, így egy új biztonsági szisztéma létrehozása lenne a feladat, amely képes garantálni egy új globális stabilitást. Úgy tűnik tehát, hogy Putyin annak igényével lép fel, hogy a világ visszatérjen a valódi soktényezős hatalmi politikához. Andreij Kolesznyikov, az Orosz Belpolitikai Intézet vezetője hazája problémáját úgy fogalmazta meg, hogy Oroszország a politikai elit narratívája szerint egyfajta ?ostromlott erőddé? vált. Ilyen körülmények között pedig folyamatosan fenn kell tartani a háborús hangulatot és biztos ellenségképet kell mutatni. A szakértő úgy látja, hogy Moszkva erre elsősorban a modernizáció kudarca miatt kényszerült. Komoly kérdés azonban, hogy meddig szeretné a Kreml fenntartani ezt a helyzetet. Putyin az orosz hírszerző szolgálat, az FSZB képviselői előtt 2015. március 26-án tartott beszédében a nemzetközi helyzetet jellemezve tovább erősítette az ostromlott erőd és Oroszország közti párhuzamot. Rámutatott, hogy országát a Nyugat gazdasági szankciókkal, információs háborúval és titkosszolgálati eszközök felhasználásával igyekszik megtörni. Hangsúlyozta, hogy kormánya nyitott az ellenzékkel folytatott párbeszédre, ha az valóbban konstruktív. Azonban, ha a cél pusztán az obstrukció, az államhatalom aláásása, idegen érdekek kiszolgálása, akkor ezek ellen Moszkva keményen fellép. Hangsúlyozta: a NATO megsérti a nukleáris paritás elvét a rakétavédelmi rendszer telepítésével és megpróbálja megfélemlíteni Moszkvát a határai közelében zajló csapatösszevonásokkal, az Egyesült Államok pedig egyoldalú, felelőtlen döntésével a nemzetközi biztonsági rendszer alapjait veszélyezteti, miközben olyan fegyverrendszereket fejleszt, amelyek militarizálják a világűrt. Kiemelte, hogy országa továbbra is keményen kiáll a nemzeti érdekei érvényesítéséért. Arról is biztosította a megjelenteket, hogy a jelenlegi negatív tendenciák, a romló nemzetközi környezet Oroszország számára nem tart örökké, hamarosan javulás várható. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a terrorizmus Oroszországban visszaszorulóban van, azonban nemzetközi összefogásra van szükség a szélsőségesek elleni harchoz.

Andreij Szusenkov orosz külpolitikai elemző ugyancsak úgy véli, hogy hazája és a NATO viszonyát egyáltalán nem a megbízható partnerkapcsolat, hanem a kiszámíthatatlanság jellemzi, habár új hidegháborús helyzetre még nem kell felkészülni. Az elemző meglátása szerint az Egyesült Államok túlságosan is konfrontatív politikát folytat, az orosz hagyományos külpolitikai gondolkodást pedig idejemúltnak minősítik. Sok orosz számára Washington és a nyugati világ számos ilyen kritikája alaptalannak tűnik, tekintve, hogy például az Egyesült Államok is kiáll saját nemzeti érdekeinek akár fegyverrel történő érvényesítése mellett.

Azon orosz politikusok és tisztségviselők, akik a NATO-val szemben nem ütnek meg az előzőekhez hasonló hangot, elsősorban a nyugati-orosz szembenállás feleslegességével érvelnek. Venjamin Popov, az ????? elemzője például hangsúlyozza, hogy a Szövetség tagállamai a Földközi-tenger övezetében jelenleg rendkívül komoly kihívással néznek szembe, értve ez alatt az illegális migrációt, így NATO csak vesztegeti az energiáit azzal, hogy maga is egyre inkább kiélezi a viszonyt Moszkvával. Rámutat, hogy ez a probléma Oroszországot is komolyan érinti, így célszerű lenne a feleknek inkább egymást segíteniük, mintsem gátolniuk.

Látni kell, hogy a nyugati-orosz konfliktus nem csak az érdekszférák és értékek mentén bontakozik ki, hanem például az energetika terén is. Oroszország semmiképp sem támogatja az európai energiapiac liberalizálását, amelyből az egyik legfontosabb vita ered Moszkva és az Európai Bizottság között. Ennek alapja, hogy Európa a liberalizációtól a források diverzifikálása eredményeként a földgáz árának csökkenését várja, míg az orosz politikai elit természetesen maximalizálni akarja profitját, Kreml pedig idegenkedik az állami tulajdon visszaszorulásának gondolatától egy ilyen fontos stratégiai szektorban. Az orosz állam különösen érzékeny ezen a területen, hiszen például Hodorkovszkijt ? aki Oroszország leggazdagabb oligarchája volt ? azt követően küldte Putyin börtönbe, hogy tudomására jutott: az üzletember tárgyalásokba kezdett az amerikai ExxonMobil és Shell olajvállalatokkal. Az Európai Bizottság tehát szeretné háttérbe szorítani a Gazpromot, hiszen számos amerikai és európai vállalat is szeretne új pozíciókat szerezni.

A palagáz kérdése pedig csak tovább élezi a viszonyt Oroszország és Nyugat között, mert annak nagyarányú kitermelése jelentősen csökkentheti a földgáz árát, illetve diverzifikálhatja a beszerzést, ami radikálisan kihat Moszkva bevételeire és politikai befolyására. Bulgária például 2012-ben földgáz szükségletének 98%-át Oroszországtól szerezte be, amelynek ára 382 euró volt 1000 köbmétereként. A régió azon országai, melyek rendelkeznek palagáz potenciállal, átlagosan mindössze 76 eurót fizetnek ugyanezért a mennyiségért. A bolgár parlament Energetikai, Gazdasági és Turisztikai Bizottságának egyik tagja, Ivan Ivanov pedig kifejtette, hogy ha Bulgária, Románia és Lengyelország elkezdi nagymértékben kiaknázni palagáz tartalékait, akkor Oroszország csak rendkívül nehezen tudja majd fenntartani Nyugat-Európába irányuló szállításait. Lengyelország hatalmas készletekkel rendelkezik: az Egyesült Államok Energetikai Információs Ügynöksége 2011 elején bejelentette, hogy méréseik alapján 5,2 trillió köbméter palagáz húzódik meg az ország alatt, ami elméletben elegendő a lengyel fogyasztás 300 évre való fedezésére. Az amerikai ExxonMobil már 2012 óta végez kísérleti fúrásokat a régióban komoly beruházási szándékkal. Látható tehát, hogy ez a kérdés alapvetően rendezheti át az európai energetikai erőviszonyokat, azonban attól sem lehet eltekinteni, hogy a kitermelés rendkívüli környezeti károkkal jár, ami egyes országokat egyelőre visszatart a beruházástól.

John Kerry látogatása az orosz médiában többnyire pozitív kicsengéssel bírt. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a Ria Novosztynak nyilatkozva hangsúlyozta, hogy a valódi párbeszéd visszaállítása sokkal hatékonyabb a felek számára, mint egymás kölcsönös kritizálása és sértegetése. Kifejtette, hogy az egyeztetés folyamata rendkívül nehéz, sok az érdekellentét, ám úgy érzi, hogy most valóbban közelebb jutottak egy új konszenzus létrehozásához. Lavrov véleménye szerint mára Washington is belátta, hogy a szankciókkal nem lehet olyan könnyen megtörni az orosz gazdaságot. Hangsúlyozta, hogy Ukrajna a gazdasági összeomlás szélére került, ezért Kijev nemsokára egy új belső lázadással nézhet farkasszemet, ami kapcsán a külügyminiszter megjegyezte: talán az amerikaiak megértették, hogy az ukrán vezetés túlságosan is kiszámíthatatlan, és hogy a beavatkozás Washingtonnak összességében túl drágává vált. Az is kiderült továbbá, hogy a szankciók visszavonásának kérdése egyelőre nem képezte komoly egyeztetés tárgyát. A Ria Novosztyi által megkérdezett orosz politikai elemző, Igor Nikolajicsuk úgy vélte, hogy több jel is arra utal: a két fél valóbban áttörést ért el az ukrajnai helyzet kezelésében. Maria Zaharova, a külügyminisztérium szóvivője például elmondta, hogy a tárgyalás hangulata könnyed volt, a felek nem az elmúlt időszakban már megszokott kemény retorikát alkalmazták egymással szemben. A politológus úgy magyarázta az amerikai viselkedésben beállt változást, hogy az amerikai elnökválasztás előtt egy évvel Barack Obama szeretné könnyíteni a Demokrata Párt helyzetét, és ehhez minél hamarabb le kell zárni a már meglévő konfliktusokat. Ezt is figyelembe véve Nikolajicsuk fordulópontnak tartja John Kerry látogatását.

Moszkva további lépéseit nagyban befolyásolja, hogy milyen mértékben képes megteremteni az alapokat az anti-hegemonikus célkitűzéseinek megvalósításához. A következő fejezetben ezt vizsgáljuk meg.

Moszkva lépései az anti-hegemonikus politika megvalósításának irányába

Annak érdekében, hogy Moszkva valóbban meg tudja valósítani anti-hegemonikus aspirációját, először annak gazdasági-nemzetközi politikai alapjait kell megteremtenie. Ennek egyik eleme a BRIC országok együttműködésének szorosabbra fűzése. Itt kettős beszédet tapasztalhatunk: egyrészt orosz oldalról többen hangsúlyozták, köztük a BRIC tanácsának elnöke, Szergeij Katirin, hogy a szervezet mélyebb integrációja senki ellen sem irányul. Másrészt viszont a hivatalos politikai megnyilatkozások, főképp Putyiné, nem hagy kétséget a felől, hogy mik lehetnek a Kreml szándékai. A BRIC által létrehozott fejlesztési bankot például az IMF riválisának szánják, amely bank kapcsán egyes nyugati elemzők arra figyelmeztetnek, hogy ha sikeres lesz a BRIC államok kezdeményezése, akkor ez akár a dollár jelenlegi hegemón valuta szerepének is véget vethet. Több orosz szakértő is úgy véli, hogy a dollár-rendszer ezen megrengetése egy jelentős fegyvert vehet ki Washington kezéből. Mindenesetre 2015. május 13-án az orosz média már arról írt, hogy akár Görögország is kaphat hitelt ebből a forrásból, ami egyértelműen aláássa az Európai Unió tárgyalási pozícióját Athénnal szemben. Látható tehát, hogy egy alapvetően gazdasági természetű eszközt gyorsan politikai fegyverré lehet transzformálni.

Azonban a BRIC keretein belül megvalósítandó anti-hegemonikus politika mindenképp sikertelenségre van ítéltetve, ha Kína nem csatlakozik az elképzeléshez. Az orosz mainstream média minden szinten erőteljesen hangsúlyozza Peking és Moszkva politikai közeledését. 2015. május 8-án Hszi Csin-ping kínai elnök Moszkvába utazott tárgyalásra, miután részt vett a győzelem napi megemlékezésen. A hivatalos közlemények a két nép megbonthatatlan barátságáról szóltak, a Kínai Központi Katonai Tanács alelnöke pedig 2015. március 15-én moszkvai látogatása során bejelentette, hogy Oroszország és Kína katonai és katonai-technikai együttműködése új szintre lépett. Az orosz és a kínai központi bank között pedig megállapodás született arról, hogy csökkentik a dollárral szembeni függőségüket. A májusi látogatás során a két fél több olyan dokumentumot is aláírt, amelyek a gazdaság- és kereskedelempolitika összehangolását irányozzák elő nem csak Oroszország és Kína, hanem Kína és az Eurázsiai Gazdasági Unió között. Több orosz politikai szereplő is azon reményének adott hangoz, hogy az EGU a jövőben valamiféle kapocsként szolgálhat az Európai Unió és Kína között.

Ha gazdasági oldalról vizsgáljuk a két országot, akkor láthatjuk, hogy ? ahogy erről már az első fejezetben beszámoltunk ? Oroszország veszített azon képességéből, hogy külföldi tőkét vonzzon be az országba, azonban a kieső mennyiséget kínai szereplők kezdték el betölteni komoly anyagi erőforrásokat megmozgatva. Ezzel az ország lényegében politikai mozgástérhez jutott az Európai Unióval szemben, hiszen már kevésbé függ annak modernizáló kapacitásaitól. Oroszország emellett arra törekszik, hogy további kínai hitelekhez jusson hozzá vállalatai számára, mivel a Kreml elsősorban a nagy állami vállalatokat támogatja, így a magánszféra anyagi erőforrások híján nagyon megszenvedi a nemzetközi pénzpiacokhoz való hozzáférést korlátozó nyugati szankciók által okozott likviditási problémákat.

Az ábra megmutatja, hogy miképp növelte Kína Oroszországba irányuló 
befektetéseit. Látható, hogy 2014-ben ? a szankciókkal egy időben ? 
ennek volumene 7 milliárd dollárra nőtt. (Forrás: ft.com)

Érdemes azonban a kellő óvatossággal kezelni a kínai-orosz közeledésről szóló híreket, hiszen nem csak nyugati, de egyes orosz elemzők is rámutattak a lehetséges veszélyekre, a kooperáció korlátaira. Trenin 2014-es munkájában hangsúlyozta, hogy míg a 1990-es években a nyugati elemzők és politikai körök nem tekintették komoly veszélynek az orosz-kínai közeledést, addig a 2000-es években ennek megítélése sokat változott. Köszönhető ez annak, hogy Moszkva új alapokra helyezte világnézetét, és hajlandó konfrontálódni a Nyugattal. A Kreml célja ebben a helyzetben az, hogy hangsúlyozza minél közelebbi kapcsolatát Pekinggel, akkor is, ha ez nem teljesen fedi a valóságot, hiszen mind Moszkva, mind Peking számára hasznos, ha bizonytalanságban tartja a Nyugatot kooperációs hajlandóságukat illetően. Alexandr Gabujev, az Orosz Belpolitikai Intézetnek a csendes-óceáni régióval foglalkozó elemzője egy 2015. április 30-ai interjúban próbálta meg definiálni ennek az együttműködési hajlandóságnak a korlátait. A szakértő valószínűtlennek tartja, hogy Kína lemondjon saját speciális érdekeiről, ezért hazájának józanul kell megítélnie Peking lehetséges viselkedését. Igaz, hogy a kínai elit nem állt be a nyugati szankciók mögé, sőt politikailag és gazdaságilag többé-kevésbé támogatóan lépett fel Moszkva irányába, ám számos érdekellentét feszül a felek között. Például a nyugati szankciók hatására számos külföldi vállalat kénytelen elhagyni Oroszországot, amely helyzetet kihasználva Kína magához csábíthatja őket. Az orosz elit hozzáállása is sokat számít ebben a kérdésben. Ugyanis az orosz pénzvilág befolyásos szereplői és a fontosabb kormányzati tisztségviselők már csak azért is érdekeltek az Európával való mélyebb integrációban, mert pénzüket gyakran nyugati bankokban tartják, egyetemre is itt járatják gyermekeiket, ide járnak nyaralni, amely igen aktív kapcsot eredményez. Kína esetében ez egyelőre nincs így. Az oroszok számára Kína abszolút más kultúra, ráadásul Moszkva bizonyos mértékben fenyegetésként tekint szomszédjára, már csak azért is, mert egy romló demográfiai helyzetű Oroszország áll szemben egy hatalmas embertömegeket megmozgatni tudó Pekinggel. Azt is látni kell, hogy míg az Egyesült Államok és Kína között 600 milliárdos kereskedelmi forgalom bonyolódik le egy év alatt, addig Oroszország és Kína között mindössze 100 milliárdos. Nyilvánvaló, hogy ennek fényében Kína nem kockáztatja a Washingtonnal való komoly konfliktust.

A kérdést katonai aspektusból vizsgálva újra csak kettős beszédet találhatunk: habár Oroszország nem tartja aktív fenyegetésnek szomszédját, ám megteszi a szükséges lépéseket a stratégiai egyensúly fenntartására. Több orosz elemző is rámutatott, hogy már a közepes hatótávolsággal rendelkező kínai nukleáris fegyverek is stratégiai fegyvernek számítanak Oroszországgal szemben. A jelenleg is folyó kínai nukleáris fegyverekre vonatkozó modernizáció tehát nem hagyta hidegen Moszkvát, ugyanis válaszul megerősítették az orosz nukleáris erők tengeri komponensét, amely legfőképp a nukleáris tengeralattjárók számának növelésében mutatkozott meg, illetve további kutatásokat indítottak meg ezen a területen. Oroszország számára Kína már csak azért is fontos, mert Európa szerepe folyamatosan leértékelődik Ázsiával szemben. Ebből következik, hogy Moszkva csak akkor képes megtartani nagyhatalmi státuszát és az ezzel járó gazdasági, katonai és politikai előnyöket, ha képes beavatkozni az ázsiai kontinens ügyeibe. Moszkva emellett azért is nehezen tud befolyást szerezni ebben a régióban, mert határinak közvetlen közelét leszámítva nem képes a katonai beavatkozásra, hiszen nem rendelkezik repülőgép-hordozó hajókkal és külföldi bázisokkal a térségben. Peking nem tartja Moszkvát egyenlő félnek ezen a területen, emellett nem szeretné, ha meg kellene osztania befolyását Oroszországgal, amelynek következményeképpen könnyen vetélytársra tehet szert.

Oroszország elméletileg ideális pozícióban van, hogy kihasználja a rohamosan fejlődő kontinenst: mind az európai, mind az ázsiai piachoz közel van, és rendelkezésére áll ? bizonyos mennyiségben és minőségben ? az ehhez szükséges infrastruktúra, ám az elmúlt évek statisztikáit áttekintve kiderül, hogy a Kreml nem volt képes kellő hatékonysággal élni ezzel a lehetőséggel. Az export-import szerkezetének elemzése megmutatja, hogy Oroszország az ázsiai országok számára továbbra is elsősorban alacsony hozzáadott értékű termékeket exportál, ide értve az energiahordozókat és a különféle nyersanyagokat. A keleti övezetek fejlesztésére Moszkva nem képes elég erőforrást fordítani, az orosz magánszektor pedig ehhez túlságosan is alulfinanszírozott. Ennek eredményeképpen a kínai vállalatok jelenleg többet fektetnek be Oroszország távol-keleti régióiban, mint maguk az orosz cégek. A megkötött energetikai és fegyverszállításra vonatkozó megállapodásokat pedig csak nehezen tudják politikai befolyásra váltani: Kína kapcsán például ki kell emelni, hogy 2005-ig Oroszország legnagyobb fegyverimportőre volt, azonban ezt követően a kínai hadiipari vállalatok elkezdtek a saját lábukra állni, másolni az orosz eszközöket, és kihívóként fellépni a világpiacon.

Konklúzió

Ahogy ezt a cikkben bemutattuk, a nyugati-orosz kapcsolatok alakulását számos különböző tényező befolyásolja. Összességében a Nyugat és Oroszország közötti együttműködés felélénkülése és egy újabb enyhülési szakasz esélye igen kedvező mindkét fél számára, hiszen számos terület van, ahol a felek függnek egymástól, így kooperációs kényszer alakult ki. Azonban azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy számos problémás pont fedezhető fel a materiális érdekek és értékek terén, amelyek könnyen vezethetnek politikai konfliktusokhoz, ráadásul még a mélyebb gazdasági integráció sem feltétlenül jelent gyógyírt erre, hiszen az autoriter államvezetés könnyebben hoz meg olyan döntéseket, amelyekkel a gazdasági szféra szereplői nem feltétlenül értenek egyet. Talán elsőre meglepő lehet, ám a nyugati-orosz viszony jövőbeli alakulása sok szempontból Kínának a kérdéshez való viszonyulásán múlik. Ugyanis, ha Peking nem hajlandó aktívan részt venni egy ? orosz értelmezés szerinti ? anti-hegemonikus koalícióban, akkor Moszkva sem lesz képes sokáig ebben a szerepben tetszelegni. Ha a kínai politikai elit magáévá teszi az orosz elképzelést, akkor elméletileg egy új nagyhatalmak közötti tömbösödés aggasztó folyamata indulhat meg. Azonban a legvalószínűbb prognózis az, amely szerint Kína nem szeretne éles konfliktusba bonyolódni a Nyugattal, hiszen gazdasága számos pontot kapcsolódik különböző nyugati országokéhoz. Igen valószínű, hogy a Kreml ázsiai ambíciói elsősorban Európának és az Egyesült Államoknak ?szólnak?, vagyis az ország továbbra is nyugatra figyel, azonban próbál olyan pozíciókat szerezni, amelyeket mint ütőkártyát használhat fel Nyugattal szemben.

Burundi ismét a polgárháború szélén?

Szerző:

Könczöl Zsófia

máj 28, 2015

Miután április végén felreppent a hír, miszerint Pierre Nkurunziza elnök azt tervezi, hogy harmadszor is elindul a választásokon, országszerte összecsapások törtek ki. Burundi alkotmánya szerint ugyanis egy személy csak két alkalommal töltheti be az államfői tisztséget, így az ellenzék alkotmányellenesnek minősítette Nkurunziza szándékát. Két héttel később egy interjúban ígéretet tett arra, hogy ha a június 26-ára kiírt választáson újra elnyeri a tisztséget, negyedszer már nem indul el. Bejelentését egy mindkét oldal számára elfogadható, kompromisszumos megoldásnak tartotta, és a harcok azonnali befejezésére szólította fel a lakosságot, majd május elején hivatalosan is regisztrált a választásokra. Nkurunziza és az alkotmánybíróság is azzal érvelt, hogy mivel elnökségének első ciklusában mandátumát nem közvetlenül a nép választása által nyerte el, hanem a parlament nevezte ki, így valójában most nem történik szabálysértés.

Pierre Nkurunziza (forrás: http://cctv-africa.com/) — Pierre Nkurunziza
(forrás: http://cctv-africa.com/)

Az elnök döntésének hírére kialakult erőszakos tüntetéshullám egyre nagyobb méreteket öltött, és alig két hét leforgása alatt már több tucat halálos áldozatot követelt. Az ellenzéki vezetők már a kezdetektől fogva kifejezték arra vonatkozó aggodalmukat, hogy a kialakult feszültség könnyen a 2006-ban véget ért, tuszik és hutuk között zajló véres polgárháború újbóli fellángolásához vezethet. A tüntetések sorozatából kitűnt az erőszak és az emberi jogi normák megsértésével szembeni május 10-ei tiltakozás, amelyen ? az afrikai országokra nem jellemző módon ? csak nők vettek részt. Egyikük úgy nyilatkozott, hogy a békeszerződés ? amely magában foglalja, hogy egy személy csak kétszer választható elnöknek ? egy olyan, több mint tíz éves háborút zárt le, amelyben sokan veszítették el férjeiket, fiaikat vagy lányaikat, és nem hagyhatják, hogy ez újra megtörténjen.

Néhány nappal később a hadsereg egy része, egy volt titkosszolgálati vezetővel az élén körülvette a burundi állami tévé székházát a fővárosban, Bujumburában. Ezt követően a hadsereg egyik tábornoka bejelentette, hogy a hatalomból elmozdították a külföldön tartózkodó elnököt. A puccsot végrehajtó vezérőrnagy, Godefroid Niyombare a rádióban és tévében adott interjújában a következőképpen nyilatkozott: „Az elnököt felmentettük kötelessége alól, a kormányt feloszlattuk. A titkárságoknak minimális a feladata a minisztériumokban. Azt követeljük, hogy minden regionális katonai parancsnok, biztos és kormányzó működjön együtt velünk, hogy megerősítsük a biztonságot Burundiban.” Nkurunziza elnök köréből a puccsról szóló híreket kezdetben cáfolták, majd később az államcsíny sikeres meghiúsításáról nyilatkozták. Ez idő alatt az államfő a kelet-afrikai államok csúcstalálkozóján tervezett részvétele miatt Tanzániában tartózkodott. A konferencián végül nem jelent meg, hiszen a hír hallatán hazaindult, azonban az országba való visszatérést akadályozta, hogy a tüntetők lezárták a főváros repterét. Jakaya Kiwete tanzániai elnök így nyilatkozott: „A kelet-afrikai országok csúcstalálkozójának résztvevői szerint egy államcsíny nem lehet megoldás Burundi problémáira. Elítéljük a puccsot, és az alkotmányos rend helyreállítására szólítunk fel!”

Az államcsínyt kiterveléséért felelős Godefroid Niyombare tábornok és az ünneplő tömeg. (forrás: http://cctv-africa.com/) — Az államcsíny kiterveléséért felelős Godefroid Niyombare tábornok és az ünneplő tömeg.
(forrás: http://cctv-africa.com/)

Burundi vezetői arról vitáztak, hogy történt-e puccs, a főváros utcái pedig mindeközben életveszélyessé váltak. Mindenfelől a szűnni nem akaró lövések és az elnök újraválasztását ellenzők ünneplése hallatszott. Nkurunziza először egy Twitter bejegyzésben üzent követőinek, hogy nyugalomra intse őket, de hollétére nem tett utalást. Később az állami rádióban tartott beszédében elítélte az államcsíny elkövetőit, és büntetlenséget ígért azoknak a katonáknak, akik megadják magukat. Ezt követően heves tűzharc alakult ki a rádió épülete körül, amelynek következtében egy időre megszakadt az adás. Burundiba való visszatérése után az elnök a közösségi oldalon tett újabb bejegyzésével tudatta a világgal, hogy az elmozdítására irányuló kísérlet meghiúsult és biztonságban hazatért: ?Burundiban vagyok. Gratulálok a hadseregnek és a rendőrségnek a hazaszeretetükhöz, amit tanúsítottak. Mindenekelőtt pedig Burundi népének, a türelméért?.
A puccsban résztvevők megadták magukat, többeket ? az államcsínyt kitervelő három tábornokkal együtt ? letartóztattak, majd néhány nappal később közülük 18 személy ellen vádat emeltek. A rendőrök gumibotokkal és könnygázzal próbálták feloszlatni a tüntetők tömegét, de nem jártak sikerrel. Később még a katonaságot is be kellett vetni, akik a hivatalos jelentések szerint a levegőbe leadott lövésekkel és könnygázzal próbálták visszaszorítani a felkelőket. A főváros lakói azonban azt nyilatkozzák, hogy rettegnek, hiszen a fegyveres és rendvédelmi erők a szemeik láttára ölik meg a tüntetőket.

Az egyre növekvő krízis miatt sokan nagyon félnek az etnikai különbségek újbóli kiéleződésétől, amely következtében már több százezren hagyták el az országot. A menekültek többek között Tanzániában keresnek menedéket, ahol eközben kolera járvány tört ki, amely már 7 halálos áldozatot követelt, és ez a szám feltehetően még tovább fog nőni. Ez viszont nem véletlen, hiszen a menekülttáborok körülményei igencsak kezdetlegesek, nagyon kevés a víz, az élelmiszer és a gyógyszer is.

Május 23-án este az ellenzék vezetőjét, Zedi Feruzit lelőtték és sérülésébe belehalt. A múlthét folyamán zajló béketárgyalások eredménytelennek bizonyultak, így az ellenzéki erők bejelentették, hogy továbbra is folytatni fogják a tüntetéseket.
„Nem félünk a haláltól. Az elnök uralkodni akar rajtunk, és meg fog ölni minket. Nem rovarok vagy fák vagyunk, akikkel bármit meg lehet csinálni. A végsőkig kell küzdenünk a méltóságunkért” ? mondta egy tiltakozó.

Az al-Shabaab és Kenya: a terrorizmus és a kenyai-szomáliai történeti kapcsolatok viszonyrendszere

Szerző:

Király Péter

máj 27, 2015

A 2015. április 2-án lezajlott garissai terrortámadás ? még ha az ISIS folyamatos médaioffenzívája vagy pár héttel korábban történt Germanwings-mészárlás némileg háttérbe is szorította a világsajtóban ? ismét a biztonságpolitikai érdeklődés középpontjába állította a globális és regionális dimenzióban is értelmezhető biztonsági problémákat Afrika szarvának térségében. A nemzetközi diplomáciai érdeklődésnek feltehetően legkevésbé a kenyai kormány örül, legalábbis amennyiben az európai országok konzuli szolgálatai által kiadott figyelmeztetések hamar megroppanthatják a kenyai gazdaságban kiemelt fontosságú turisztikai szektort. Nem véletlen, hogy Nairobi minden lehetőséget megragad az ország imázsának biztosítására, kihasználva például a nemrég lejárt kenyai-brit védelmi megállapodás újratárgyalását is elégedetlenségének érzékeltetésére. Mindez azonban nem feledteti a tényt, hogy láthatóan továbbra is számolni lehet militáns akciókkal Kenya egyes területein.

Ezek a fegyveres akciók válaszként szolgálnak Kenya 2011 októberében megindított katonai akciójára, melynek keretében a kenyai szárazföldi erők egy offenzíva keretében próbáltak meg pufferzónát kialakítani a kenyai-szomáliai határtól északra. A kenyai kapacitásokat és a politikai helyzetet rosszul felmért akció ugyan katonailag hamar kifulladt, de a kedvező nemzetközi helyzetet kihasználó diplomáciai manőverek által szerzett nyugati támogatás és az Afrikai Unió égisze alá történő bevonás mégis jelentősen hozzájárult többek között a kiemelt fontosságú Kismayo bevételéhez, így bizonyos tekintetben sikernek is elkönyvelhető. Az al-Shabaab és szövetségesei által ellenőrzött területek elleni akció azonban paradox módon csak hozzájárulni tudott azokhoz a kenyai bel- és külpolitikai fenyegetésekhez, amelyek miatt egyáltalán sor került a hadműveletekre. Az eset így kísértetiesen hasonlít Etiópia 2006-os kísérletére, amely ugyan sikeresen teljesítette katonai-politikai célját, az Iszlám Bíróságok Uniója területi kontrolljának szétzúzását, de egyben radikalizálta és megerősítette az addig meglehetősen marginális ifjúsági szárnyként működő al-Shabaabot.

Habár a 2000-es évekre a kapcsolat már szinte közmondásszerű, Szomália csak az 1990-es években vált a bukott államiság kötelezően felhozott példájává a nemzetközi kapcsolatok diszciplínájában. Az utóbbi évtizedeknek köszönhetően kevésbé van jelen a nemzetközi köztudatban, hogy a hidegháború alatt Szomália többször is katonai erővel állt ki a szomáli nyelvű népesség egészét egyesítő ? Szomália zászlajának ötágú csillagában is szimbolikusan megjelenő ? Nagy-Szomália megvalósítása mellett. Habár a Kenyával kialakuló konfliktusban nem került sor olyan szintű konvencionális inváziós kísérletre, mint az ogadeni háború, az 1960-as években a Kenya északi, északnyugati részén élő szomálik és a központi kormányzat között lezajlott ún Shifta-háború a mai napig érezhető sebeket hagyott a társadalmi és politikai viszonyrendszerben. Nem meglepő tehát, hogy az ebben a korszakban megjelent kenyai-etiópiai érdekközösség és változó intenzitású politikai együttműködés továbbra is megvan: habár a szomáliai instabilitás komoly kockázatot hordoz, a nemzetközi elismertséggel nem bíró szomáliföldi vagy jubaföldi kormányok támogatása legalább annyira szól egy erős irredenta szomáli állam megakadályozásáról, mint egy biztonsági puffer létrehozásáról. Az érdekközösség természetesen meglehetősen relatív, hiszen a Kismayo elfoglalása után a helyi vezetésről kialakult elképzelések ütközése is mutatta, hogy a két szomszédos állam konkrét helyi tervei nem minden esetben kompatibilisek.

Tágabb perspektívában szemlélve Kenya komoly haszonélvezője lett az amerikai nagystratégia Irak és Afganisztán tapasztalatai alapján végrehajtott azon fordulatának, amely a terrorizmus elleni háborúban elsősorban a helyi erők képességeinek növelésével és támogatásával kívánja elkerülni az újabb nagymértékű véráldozatot. Az al-Shabaab elleni ?könnyű lábnyomú? akciót az egyetemi támadás előtt maga Barack Obama emelte ki. A Szomáliában és Kelet-Afrikában is érdekelt EU szintén készen áll politikai és anyagi támogatást nyújtani a menekültkérdéssel és az iszlám terrorizmussal kapcsolatban élénkülő tagállami diskurzusok nyomására. A Szomália és Kenya közötti átjárhatóságot korlátozó fal elképzelése azonban ? tekintve, hogy az ilyen fizikai elválasztásnak csak megfelelő emberi és technikai, illetve ezt támogató anyagi erőforrásokkal van egyáltalán bármilyen esélye ? jól mutatja, hogy Kenya számára egyre komolyabb biztonsági, és ezzel együtt gazdasági-politikai probléma az al-Shabaab jelenléte. A megoldás pedig még a John Kerry amerikai külügyminiszter legutóbbi kelet-afrikai útján bejelentett, a kenyai terrorizmus kezelésére puha eszközöket is támogató 100 millió dolláros összeg ellenére is kétséges. A 2014 végén elfogadott kenyai terrorizmusellenes törvényt emberi jogi szervezetek és államok is erőteljes kritikával illették, és a határozott fellépésnek nem csupán az egyéni emberi jogok csorbulása, de akár az etnikai identitások megerősítése és az azok közötti konfliktus fellángolása is könnyen lehetséges következménye lehet.

A Kenyában élő ? akár állampolgár, akár menekült ? szomáli nemzetiségűek körében terjedő elégedetlenség pedig éppen olyan kontraproduktív lehet, mint az al-Shabaab támadáshullámát elindító 2011-es offenzíva. Nem véletlen, hogy az évtizedes szolgálat után nairobi állomáshelyét 2015 áprilisában az otthoni politikáért feladó Mohamed Ali Nur szomáliai nagykövet búcsúbeszédében az elvártan hálás hangnemű diplomáciai köszönetnyilvánítás mellett kifejezetten hangsúlyozta a kenyai hatóságok felelősségét, hogy a terrorista cselekmények megakadályozása során nem szabad egyes nemzetiségeket megbélyegezni vagy marginalizálni. Habár a téma csak diplomáciai nyelvbe csomagolva került elő, már maga a problémafelvetés is ismerős lehet a nemzetpolitikai diskurzusok szomszédos államokban megjelenő recepcióját legalább felületesen biztosan ismerő magyar olvasók számára. Az ilyen nyilatkozatok természetesen önmagukban nem feszegetik a kisebbségek és állami szuverenitás kényes kérdéseit, és semmiképpen nem tekintendőek egy egyébként is realitás nélküli irredenta keretbe tartozónak. Mindazonáltal érdekes jelzés lehet arról, hogy egy hosszabb távon saját területét ellenőrizni képes Mogadishu és Nairobi között újra megjelenhetnek az 1990-es évek előtti feszültségek. Mindenképpen intő jel, hogy hosszas vita után a kenyai kompromisszumos javaslatokat elutasító Mogadishu 2014 végén keresetet nyújtott be Kenya ellen a hágai Nemzetközi Bíróságon a két ország közötti tengeri határok kijelöléséről is. Az évtizedek óta zajló vita nem elsősorban a szomáli felségvizeken a nemzetközi fellépés hatására megfogyatkozó kalózok miatt érdekes. Sokkal fontosabb a hasonló viták esetében mindig felmerülő dimenzió a nyersanyagkészletek feletti ellenőrzéséről, de a parti olajmezők mellett egy sikeres szomáli kereset a kenyai hadikikötők miatt akár az amerikai csapatok térségbeli jelenlétét is érintheti. Az Afrikai Unió offenzívái és a nemzetközi támogatás eredményeként erősödő, de önálló erőkifejtésre változatlanul képtelen szomáliai kormányzat számára ezenkívül természetesen komoly problémát okoznak a környező államok pufferzónákat kialakító kísérletei is, ezek kapcsán már tapasztalhattunk színfalak mögötti diplomáciai csörtéket az elmúlt években.

Kenya számára tehát olyan egyensúlyt kell találni, amely egyszerre biztosítja Szomália belső stabilitásával a menekültprobléma enyhülését, azonban nem veszélyezteti komolyan a szomáli összeomlás Kenya számára jelentette összes gazdasági és politikai előnyét. Utóbbi talán megoldható, hiszen Szomália történetileg fontos kikötői a közeljövőben egész biztosan nem nyerik vissza interregionális jelentőségüket, míg Kenya az Indiai-óceánnal kapcsolatos kínai logisztikai tervek térképein is az elsőnek feltűnő afrikai partner.

2001. szeptember 11. óta a terrorizmus elleni háború metanarratívája számos állam számára biztosított kényelmes lehetőséget saját geopolitikai érdekeinek érvényesítésére. Ez természetesen business as usual a nemzetközi kapcsolatok világában. Ugyanakkor nem árt azt sem elfelejteni, hogy még egyazon szövetségen belül is eltérő politikai érdekek és célok motiválnak egyes államokat egy közös fellépés esetében is. Afrika szarva és Kelet-Afrika térsége történeti konfliktusainak ismerete pedig mindenképpen egy szükséges extra dimenziót nyújt annak megértéséhez, hogy a regionális aktorok hogyan egyensúlyoznak a jelenlegi és potenciális fenyegetésekre eltérő hatásossággal alkalmazott megoldási tervek között.

Tovább romlik a humanitárius helyzet Jemenben

Szerző:

Kolarovszki Zoltán

máj 25, 2015

Az Ádeni-öböl partján fekvő Jemenben kritikus helyzet alakult ki, miután az ország két legnagyobb egymással szembenálló csoportja egymásnak esett. A harcok az Abed Rabbo Manszúr Hádi jemeni elnökhöz hű szunniták, valamint a volt elnököt, Ali Abdullah Száleht támogató siíták közt folynak, és a felek közti vallási, valamint törzsi ellentétek még tovább mélyítik az amúgy is feszült viszonyt. A helyzet semmiképpen sem mondható stabilnak, hiszen a területen folyamatosan erősödik az Al-Kaida szerepvállalása is. Ugyanakkor a siíta csoportokat támogató Irán, valamint a szunnitákat mögött álló, és a Jemennel szembeni katonai intervenciót vezető Szaúd-Arábia is kiveszi a részét a konfliktusból.

A különböző csoportok Jemen egyes területei feletti ellenőrzésének megoszlása. (Forrás: http://scd.france24.com/en/files/element_multimedia/image/Yemen-Map.jpg) — A különböző csoportok Jemen egyes területei feletti ellenőrzésének megoszlása.
(Forrás: http://scd.france24.com/en/files/element_multimedia/image/Yemen-Map.jpg)

A politikai összeomlás felé haladó Jemenben sorra zárják be a külföldi nagykövetségeket, és menekítik ki a személyzetüket a még jelen lévő államok. A segélyszervezetek arra figyelmeztetik a nemzetközi szereplőket, hogy a konfliktus miatti humanitárius katasztrófa lehetősége a 26 milliós ország lakosságának felét veszélyezteti. Az Oxfam érdekképviseletének fővárosi vezetője felhívja a nemzetközi adományozók, valamint gazdag közel-keleti államok vezetőségének figyelmét arra, hogy növeljék támogatásukat, hiszen a jemeni lakosság egyes becslések szerint majd 60%-a valamiféle segítségre szorul. A közel-keleti államok szerepvállalása tehát ? amennyiben nem szeretnének egy Jemenből kiinduló menekülthullám következményeivel szembenézni ? létfontosságú a humanitárius katasztrófa megelőzése érdekében.

Jemen az arab világ legszegényebb országának számít, így nem meglepő, hogy ezen csoporton belül már régóta a legkevésbé stabil országok közé sorolható. Ezzel szoros összefüggésbe hozható az is, hogy az Al-Kaida terrorszervezet aktív szerepet vállal a térségben, hiszen a gyenge állami struktúrának köszönhetően Jemen nagy részén képes fenntartani a jelenlétét. A konfliktus végül azt eredményezte, hogy a Közel-Keleten segítségre szoruló személyek közül ma már minden harmadik jemeni. Jelenleg még nem teljesen világos, hogy a nagykövetségek bezárását követően a humanitárius műveletek továbbra is megfelelő hatékonysággal képesek-e ellátni a kiszabott feladatokat. Ennek ellenére egyelőre úgy tűnik, hogy mindez nem okozott különösebb akadályt, és előreláthatóan középtávon sem befolyásolja nagymértékben az elvégzendő műveletek eredményességét. Egyes nemzetközi szervezetek (Oxfam, MSF – Orvosok Határok Nélkül) azonban megnövelt felügyelet és ellenőrzés mellett folytatják munkájukat a veszélyeztetett területeken.

Egyes értesülések szerint Jemenben több mint 10 millió ember szorul élelmiszertámogatásra, beleértve körülbelül 900 000 súlyosan alultáplált gyermeket, míg mintegy 13 millió főnek nincs hozzáférése tiszta vízhez, illetve 8 millió ember kénytelen nélkülözni az egészségügyi ellátást. Ezen felül nagy problémát okoz a higiéniás körülmények egyre nagyobb romlása, mely hatására növekszik egy esetleges járvány kialakulásának veszélye, ami a menekültprobléma növekedése miatt aggodalmakra adhat okot akár globális szinten is. Az otthonukat elhagyni kényszerülők számának drasztikus növekedése 2013-ban kezdődött, és ebben az időszak a szaúd-arábiai határon havonta mintegy 30 000 jemenit fordítottak vissza, illetve akadályozták meg az országba való belépésüket, mely tovább mélyíti az elkeseredettséget, és a radikálisok megerősödéséhez is hozzájárul.

Az UNOCHA (United Nations Office for the Coordination of Humanitarian Affairs) előrejelzése szerint a krízis összetettsége miatt a humanitárius állapotok terén pillanatnyilag nem várható erőteljesebb javulás. Tovább növekszik a mélyszegénység, az élelmiszerhiány vélhetően még nagyobb mértéket fog ölteni, ugyanakkor az alapvető szolgáltatások hiánya, és a munkanélküliség szintén több millió jemenit fognak érinteni. A nők és a gyermekek különösen kiszolgáltatottak, ezért az ő helyzetük még rosszabbnak tekinthető. Mindemellett az egészségügy, a gazdasági körülmények és az oktatási lehetőségek amúgy sem kielégítő helyzetében további romlásra lehet számítani.

A balkáni puskaporos hordó: a macedóniai tüntetések és a térségbeli államok válasza

Szerző:

BSZK

máj 24, 2015

Írta: Mesterházi Krisztina, Ozorai Fanni

Macedónia ? bár súlyos belső és külpolitikai kihívásokkal terhelt ? viszonylag ritkán ?robbantja be? a balkáni országok közötti konfliktusokat, idén tavasszal viszont egy többtényezős belpolitikai válsággal kell megküzdenie, ami hatással lehet a régió féltve őrzött stabilitására és tágabb külpolitikai érdekeire is.

Idén májusban demonstrációk kezdődtek a 2006 óta hatalmon lévő Nikola Gruevszki miniszterelnök és jobboldali?nacionalista kormánya ellen, amely egyszerre hangoztatja Nyugat-barát, européer ambícióit és támogatja az Oroszországból induló ?Kék Áramlat? gázvezeték tervét. A 2014-ben negyedik ciklusát megkezdő miniszterelnök körül az elmúlt fél évben azonban számos botrány robbant ki, melyek a megvesztegetésekkel és a korrupcióval kapcsolatos ügyeken túl magánszemélyek titkosszolgálati lehallgatásáig terjednek. A tüntetések azután kezdődtek meg, hogy az ellenzéki szociáldemokrata párt vezetője, Zoran Zaev a miniszterelnök gyanús ügyleteit leleplező, titkos hangfelvételeket tett közzé és gyilkosságban való bűnrészességgel vádolta Gruevszkit. A zavargásokká fajuló eseményekben negyvenen megsérültek ? köztük 38 rendőr. Zaev, miután aktívan részt vett a botrány kirobbantásában, az ukrán helyzet megismétlődésétől tartva az Európai Unió és a többi ország segítségét kérte.

A kumanovói vérontás

Ha ez nem lenne elég, május 9-én, a szerb?koszovói?macedón határhoz közel eső kisvárosban, Kumanovóban összecsapások kezdődtek, mely során a macedón biztonsági erők körbezárták a város egy részét. A napokig tartó szórványos tűzharcban ? melyben a rendőrökre automata fegyverekkel és kézigránátokkal támadtak ? több fegyveres életét vesztette és legalább harmincan megsebesültek. A macedón hatóságok szerint a támadók a koszovói háborúban is oroszlánrészt vállaló Koszovói Felszabadítási Hadsereghez (UÇK) köthető ?terroristák? voltak. Az akciót megelőzően, áprilisban negyven UÇK-jelvényt viselő koszovói albán fegyveres elfoglalt egy rendőrőrsöt Gosnicében, ahol a macedóniai albán állam kikiáltását követelték. Ez sokak számára újra előidézte a térség stabilitását és békéjét fenyegető Nagy-Albánia koncepcióját.

https://www.youtube.com/watch?v=quqisnJmef4

A macedón félelmek nem alaptalanok, ugyanis a nagyszámú albán kisebbség (hivatalos adatok szerint a lakosság 26%-a, miközben a 2,1 milliós Macedónia lakossága alig több, mint a szomszédos, szinte ?tisztán? albán Koszovóé) egy radikális csoportja, az albán Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (ONA) és a macedónok között 2001-ben etnikai polgárháború robbant ki. Akkor az ohridi keretegyezmény és az azt kiegészítő ?decentralizációs törvények? széleskörű nyelvi és kisebbségi autonómiákkal kezelték a helyzetet, ez idáig sikeresen. Bár a hivatalosan deklarált cél egy békés multikulturális állam megteremtése volt, az államalkotó nemzet és az albánok viszonya továbbra is feszült maradt: közvetve ugyanis a vallási, nyelvi, a történelmi és kulturális különbségek, a kölcsönös felsőbbrendűség?érzés, valamint az eltérő demográfiai profil okozta frusztráció is vezethetett az eseményekhez. Más vélemények szerint Nagy-Albánia megvalósulásának nincs valós esélye, illetve az albán kisebbségnek sem lehetett érdeke a békés multikulturális együttélés mintavárosaként jellemzett Kumanovo szétzilálása. Az akció szerintük a térségben szórványosan jelen lévő radikális iszlamista alvósejtekhez köthető, és a közel-keleti eseményekkel hozható összefüggésbe. Ezt alátámasztja az is, hogy Albánia és Koszovó a térség legatlantistább államai közé tartozik, ezért nem valószínű, hogy a környező szláv népek által rettegett Nagy-Albánia eszméje megvalósulna a közeljövőben ? amit a balkáni status quo melletti határozott nyugati elköteleződés amúgy sem tesz lehetővé. Ennek ellenére a Macedónia és Koszovó közötti konfliktus veszélybe sodorhatja a törékeny szerb?albán megbékélési folyamatot és a térség stabilitását.

Macedónia etnikai térképe (forrás: Balkan Inside, http://www.balkaninside.com/cia-tried-to-define-macedonia-in-1958/) — *Macedónia etnikai térképe.* (forrás: Balkan Inside, http://www.balkaninside.com/cia-tried-to-define-macedonia-in-1958/)

Regionális és nemzetközi hatások

Tekintve Kumanovo közelségét a szerb határhoz, valamint a szerb kisebbség esetleges érintettségét, Belgrád megnövelte határ menti biztonsági erői számát, továbbá terrorelhárító egységeket vezényelt a térségbe. Alekszandar Vucsics miniszterelnök pedig már az akciót követő délután összehívta a biztonsági szolgálatokat irányító hatóság rendkívüli ülését. Hozzátette továbbá, hogy kész macedón menekülteket fogadni, amennyiben erre szükség lesz. Bulgária szintén nehézfegyverzettel felszerelt katonai alakulatokat rendelt a közeli határszakaszához.

Ennél is fontosabb a nemzetközi politika szempontjából, hogy a Balkán-félsziget a Földközi- és a Fekete-tenger metszéspontjában fekszik, mely stratégiai jelentőségénél fogva már régóta a nagyhatalmi rivalizálás színterének számít. Ennek kapcsán megemlíthető, hogy egyesek gyanakvással szemlélik a szűnni nem akaró szkopjei tüntetéseket, amit ? a kumanovói összecsapásokkal összekötve ? a kormány megdöntésére irányuló ? és egy ?színes forradalmat” kirobbantani akaró ? összeesküvés részének állítanak be. A feltételezett párhuzamban Zaev hozzávetőlegesen a jelenlegi ukrán államfőnek, Petro Porosenkónak feleltethető meg, és az őt támogató erők célja természetesen a Gruevszki-kormány megdöntése, amely a határozottabb euro?atlanti orientáció irányába mozdítaná a kicsi, de geostratégiai szempontból annál fontosabb országot. Ennek kapcsán fontos megjegyezni, hogy Macedónia EU-tagállammá válása a közeljövőben nem valószínű, ugyanis Görögország a fennálló névvita miatt rendre megvétózza a bizottság ajánlását a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Megemlíthető végül, hogy Törökország NATO tagként komoly szerepet játszik a regionális konfliktusok kezelésében és számukra a ?Török Áramlat? megépülése komoly előnyökkel járna, így az ország közvetlenül érintett a macedón válság kapcsán is.

A macedón belpolitikai válság gazdasági háttere és a lehetséges kilátások

A kialakult válságnak fontos gazdasági dimenziója is van, mely közvetlenül kapcsolódik az Oroszország és Európa közötti energetikai versenyhez. Bár az európai energiaellátás diverzifikációját akadályozó Déli Áramlat terve Bulgária kilépésével meghiúsult, kvázi utódja, a Szerbiába ? és később akár Magyarországra is ? gázt juttató Török Áramlat elkerülhetetlenül érintené Macedóniát is. Oroszország egyébként is történeti érdekszférájaként tekint a Balkán-félszigetre, szoros kulturális és politikai kapcsolatokat ápol a térségben többek között Szerbiával és Görögországgal is. Ennek kapcsán fontos megjegyezni, hogy ? a riválisnak számító ? NATO és EU tagállamok békefenntartói erői Koszovóban állomásoznak, melyek segélyekkel támogatják a gazdasági fejlődést a régió számos államában, beleértve a hagyományosan ruszofil beállítottságú Szerbiát és Bulgáriát.

A tervezett Török Áramlat, valamint egyéb orosz gázvezetékek útvonalai. (forrás: Bosnia Today, http://www.bosniatoday.ba/wp-content/uploads/2015/04/turkish-stream.jpg) — *A tervezett Török Áramlat, valamint egyéb orosz gázvezetékek útvonalai.* (forrás: Bosnia Today, http://www.bosniatoday.ba/wp-content/uploads/2015/04/turkish-stream.jpg)

Macedóniában egy erős és stabil kormányra lenne szükség, bár ez a térségben általában nem jellemző. A régió országai közül Bulgáriában az utolsó stabil kormány 2013-as lemondását követően számos kormányváltás történt. Nem jobb a helyzet Bosznia-Hercegovinában sem, ahol többek között 2014-ben utcai harcokkal járó korrupcióellenes tüntetések zajlottak, hasonló instabilitást teremtve, Koszovóban pedig a tavalyi féléves belpolitikai válság blokkolta az állam működését. Összességében tehát miközben a nagyhatalmi szembenállás a gazdasági befolyásszerzésen, a védelmi együttműködésen és a különböző politikai erők támogatásán keresztül jelentkezik, a macedóniai és a többi balkáni konfliktus miatt ismét feszült a helyzet alakult ki a régióban. Az hogy, vajon Macedónia lesz-e a szikra egy újabb balkáni robbanáshoz, csak a helyzet higgadt kezelésén múlik.

Keleti nyitás – Oroszország és különböző ázsiai országok közötti többnemzeti hadgyakorlatok I.

Szerző:

Fekete Csanád

máj 23, 2015

russia-and-china-hold-joint-drills-in-mediterranean-sea_6068_720_400 — I

Részben az ukrán válság, valamint a Dél-kínai- és a Kelet-kínai-tenger vitatott hovatartozású szigetei kapcsán kibontakozó kelet-nyugati szembenállás egyik következménye az utóbbi időben egyre gyakoribbá váló, sok esetben többnemzeti keretek között végrehajtott hadgyakorlatok számának jelentős növekedése. A 2015-ös moszkvai nemzetközi biztonságpolitikai konferencián résztvevő országok ? köztük is elsősorban Oroszország, India, Kína, Irán ? megbeszéléseket folytattak annak érdekében, hogy a jövőben fokozzák közös erőfeszítéseiket az Egyesült Államok és a NATO terjeszkedésével szemben. Az eurázsiai államok ennek megvalósítása kapcsán tovább erősítik katonai és politikai együttműködésüket, melyben kiemelt szerepet kapnak a többnemzeti gyakorlatok. E cikksorozatban az Oroszország és az ázsiai országok közötti gyakorlatok bemutatásán keresztül szeretném megvilágítani a nemzetközi helyzet néhány jellegzetességét. Elsőként a legutóbbi kínai-orosz közös haditengerészeti gyakorlatból levonható főbb tanulságokat foglaltam össze.

Keng Jan-seng, a kínai védelmi minisztérium szóvivője április 30-án bejelentette, hogy május közepén a kínai és orosz haditengerészet közös gyakorlatot tart a Földközi-tengeren. „A gyakorlat célja a két ország közötti baráti és gyakorlati együttműködés erősítése, valamint a két haditengerészet képességeinek olyan irányba történő fejlesztése, hogy közösen tudjanak fellépni a lehetséges biztonsági fenyegetésekkel szemben. Az éleslövészettel egybekötött hadgyakorlaton összesen kilenc hajó fog részt venni, és elsősorban a hajózásbiztonságra, a haditengerészeti logisztikai utánpótlás biztosítására, valamint a hajókísérésre fog összpontosítani„? nyilatkozta a szóvivő. Ennek kapcsán megjegyezte továbbá, hogy „az nem irányul egyetlen harmadik fél ellen sem, illetve nincs összefüggésben a régióban kialakult helyzettel.” A bejelentést követően május 5-én több hírügynökség arról tudósított, hogy egy Type 903 típusú (NATO-elnevezés: Fuchi) kiszolgáló hajóból és két Type 054A (NATO-elnevezés: Jiangkai II) osztályú rakétás fregattból álló kínai flottakötelék (19th Chinese naval escort task force) átkelt a Boszporuszon és Novorosszijszk irányába haladt tovább, ahová az előzetes várakozások szerint május 11-én érkezett meg. A kínai és orosz hajók végül május 14-én futottak ki a Földközi-tengerre, hogy végrehajtsák a május 17 és 22 között tervezett közös haditengerészeti gyakorlatot. A kínai hajók mellett az orosz fekete-tengeri flotta zászlóshajója, a Szlava-osztályú Moszkva rakétahordozó cirkáló, a Krivak-osztályú Ladnij rakétás fregatt, a Bora-osztályú Szamum rakétás korvett, a Ropucsa-osztályú Alekszandr Sabalin és Alekszandr Otrakovszkij partraszállító hajók, valamint egy MB-31 típusú vontatóhajó futott ki a Földközi-tengerre. A kijelölt egységek az orosz Alekszandr Fedotyenkov és a kínai Du Czinchen altengernagyok vezénylete alatt hajtották végre a kijelölt feladatokat, melyek során többek között a közös tengerészeti légvédelem, valamint a tengeri kutatás és mentés eljárásait gyakorolták.

https://www.youtube.com/watch?v=RTWeiqIw1Z8

Egyesek úgy vélik, hogy a hadgyakorlat révén Peking az Egyesült Államok és Japán közötti védelmi együttműködés erősödése miatt próbál üzenni Washingtonnak. Ezt támasztja alá az is, hogy augusztusban a tervek szerint egy újabb kínai-orosz hadgyakorlatra kerül majd sor a Japán-tengeren, mely során a békefenntartó műveletekben történő közös haditengerészeti fellépést, valamint a terrorizmus és kalózkodás elleni harc terén történő együttműködést fogják erősíteni. Szakértők szerint a „Joint Sea 2015” a politikai és katonai együttműködés erősítésén túl a két ország közötti fegyverkereskedelem élénkítését is segítheti. A Jiangkai II osztályú fregattok részvétele ugyanis ? Kína reményei szerint ? felkelthetik Oroszország érdeklődését, így lehetővé válna azok későbbi értékesítése, mely jelentősen növelné a kínai hadiipar presztízsét.

Összességében elmondható, hogy a Földközi-tenger térsége az utóbbi időben ? kereskedelmi és energia-biztonsági szempontból egyaránt ? jelentősen felértékelődött Kína számára, melynek következtében folyamatosan növeli haditengerészeti jelenlétét a régióban. Ennek kapcsán kiemelhető Kína szerepvállalása az Afrika szarva és a Szomáliai partok mentén zajló kalózkodás elleni nemzetközi összefogásban, melyet a térség kikötőinek és infrastruktúrájának fejlesztése érdekében történő nagyarányú kínai beruházások is indokolttá tesznek. A „Joint Sea 2015” haditengerészeti gyakorlat is mutatja, hogy Kína aktív szereplővé kíván válni a Földközi-tengeren, mely az orosz ambíciókkal is összhangban van. A két ország várhatóan további gyakorlatokkal fogja demonstrálni, hogy a partjaiktól távol is képesek közös haditengerészeti műveleteket folytatni. Mindez jól illeszkedik a 2014-es ukrán válságot követő folyamatba, melynek során Oroszország egyre szorosabbra fűzi kapcsolatait Kínával, így ellensúlyozva a nyugati szankciók általi diplomáciai és gazdasági elszigeteltségét. Ez véleményem szerint tovább erősíti Peking pozícióját, mely a Dél-kínai- és Kelet-kínai tenger vitatott hovatartozású szigetei kapcsán egyre agresszívabb politikát folytat.

1...919293...113 92. oldal a 113-ból

biztonsagpolitika.hu

Párizsban találkoztak az Iszlám Állam elleni koalíció tagjai

Nemzetközi közvetítés és kísérletek a béke megteremtésére Szíriában

A Hezbollah jelenléte Szíriában

A NATO-orosz párbeszéd várható alakulása a nemzetközi folyamatok tükrében

Burundi ismét a polgárháború szélén?

Az al-Shabaab és Kenya: a terrorizmus és a kenyai-szomáliai történeti kapcsolatok viszonyrendszere

A béke útvesztői Maliban

Tovább romlik a humanitárius helyzet Jemenben

A balkáni puskaporos hordó: a macedóniai tüntetések és a térségbeli államok válasza

Keleti nyitás – Oroszország és különböző ázsiai országok közötti többnemzeti hadgyakorlatok I.

Kiemelt témák

From Kinetic Warfare to Complex Resilience: The Evolution of Security Policy Education (1984–2024)

The Relationship Between Attack and Defense in Warfare Theoretical Foundations and Historical Lessons

Amerika, 2026 Március

“World War III” as a Discursive Risk Factor: Historical Lessons, Contemporary Escalation Drivers, and Implications for Nuclear Stability

Transatlantic Debate Intensity 2006–2026: Extended Analytical Study

Twenty Years of Security Discourse: Why Context Still Matters

biztonsagpolitika.hu

NÉPSZERŰ CIKKEK

A Wagner csoport

Kelet-Közép-Európa szerepe a NATO kollektív védelmi rendszerében

A mexikói kábítószer-kereskedelem legjelentősebb szereplői

NÉPSZERŰ KATEGÓRIÁK

biztonsagpolitika.hu

Kiemelt témák

biztonsagpolitika.hu

NÉPSZERŰ CIKKEK

NÉPSZERŰ KATEGÓRIÁK

Cookie (süti) beállítások

Adatvédelmi beállítások

A kurzor segítségével aktiválhatja és deaktiválhatja a különböző típusú cookie-kat

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

A kurzor segítségével aktiválhatja és deaktiválhatja
a különböző típusú cookie-kat