20 C
Budapest
2026 április 24. péntek 18:57
Kezdőlap Blog Oldal 92

Burundi ismét a polgárháború szélén?

Szerző:
Könczöl Zsófia
-
0

Miután április végén felreppent a hír, miszerint Pierre Nkurunziza elnök azt tervezi, hogy harmadszor is elindul a választásokon, országszerte összecsapások törtek ki. Burundi alkotmánya szerint ugyanis egy személy csak két alkalommal töltheti be az államfői tisztséget, így az ellenzék alkotmányellenesnek minősítette Nkurunziza szándékát. Két héttel később egy interjúban ígéretet tett arra, hogy ha a június 26-ára kiírt választáson újra elnyeri a tisztséget, negyedszer már nem indul el. Bejelentését egy mindkét oldal számára elfogadható, kompromisszumos megoldásnak tartotta, és a harcok azonnali befejezésére szólította fel a lakosságot, majd május elején hivatalosan is regisztrált a választásokra. Nkurunziza és az alkotmánybíróság is azzal érvelt, hogy mivel elnökségének első ciklusában mandátumát nem közvetlenül a nép választása által nyerte el, hanem a parlament nevezte ki, így valójában most nem történik szabálysértés.

Pierre Nkurunziza (forrás: http://cctv-africa.com/)
Pierre Nkurunziza
(forrás: http://cctv-africa.com/)

Az elnök döntésének hírére kialakult erőszakos tüntetéshullám egyre nagyobb méreteket öltött, és alig két hét leforgása alatt már több tucat halálos áldozatot követelt. Az ellenzéki vezetők már a kezdetektől fogva kifejezték arra vonatkozó aggodalmukat, hogy a kialakult feszültség könnyen a 2006-ban véget ért, tuszik és hutuk között zajló véres polgárháború újbóli fellángolásához vezethet. A tüntetések sorozatából kitűnt az erőszak és az emberi jogi normák megsértésével szembeni május 10-ei tiltakozás, amelyen ? az afrikai országokra nem jellemző módon ? csak nők vettek részt. Egyikük úgy nyilatkozott, hogy a békeszerződés ? amely magában foglalja, hogy egy személy csak kétszer választható elnöknek ? egy olyan, több mint tíz éves háborút zárt le, amelyben sokan veszítették el férjeiket, fiaikat vagy lányaikat, és nem hagyhatják, hogy ez újra megtörténjen.

Néhány nappal később a hadsereg egy része, egy volt titkosszolgálati vezetővel az élén körülvette a burundi állami tévé székházát a fővárosban, Bujumburában. Ezt követően a hadsereg egyik tábornoka bejelentette, hogy a hatalomból elmozdították a külföldön tartózkodó elnököt. A puccsot végrehajtó vezérőrnagy, Godefroid Niyombare a rádióban és tévében adott interjújában a következőképpen nyilatkozott: „Az elnököt felmentettük kötelessége alól, a kormányt feloszlattuk. A titkárságoknak minimális a feladata a minisztériumokban. Azt követeljük, hogy minden regionális katonai parancsnok, biztos és kormányzó működjön együtt velünk, hogy megerősítsük a biztonságot Burundiban.” Nkurunziza elnök köréből a puccsról szóló híreket kezdetben cáfolták, majd később az államcsíny sikeres meghiúsításáról nyilatkozták. Ez idő alatt az államfő a kelet-afrikai államok csúcstalálkozóján tervezett részvétele miatt Tanzániában tartózkodott. A konferencián végül nem jelent meg, hiszen a hír hallatán hazaindult, azonban az országba való visszatérést akadályozta, hogy a tüntetők lezárták a főváros repterét. Jakaya Kiwete tanzániai elnök így nyilatkozott: „A kelet-afrikai országok csúcstalálkozójának résztvevői szerint egy államcsíny nem lehet megoldás Burundi problémáira. Elítéljük a puccsot, és az alkotmányos rend helyreállítására szólítunk fel!”

Az államcsínyt kiterveléséért felelős Godefroid Niyombare tábornok és az ünneplő tömeg. (forrás: http://cctv-africa.com/)
Az államcsíny kiterveléséért felelős Godefroid Niyombare tábornok és az ünneplő tömeg.
(forrás: http://cctv-africa.com/)

Burundi vezetői arról vitáztak, hogy történt-e puccs, a főváros utcái pedig mindeközben életveszélyessé váltak. Mindenfelől a szűnni nem akaró lövések és az elnök újraválasztását ellenzők ünneplése hallatszott. Nkurunziza először egy Twitter bejegyzésben üzent követőinek, hogy nyugalomra intse őket, de hollétére nem tett utalást. Később az állami rádióban tartott beszédében elítélte az államcsíny elkövetőit, és büntetlenséget ígért azoknak a katonáknak, akik megadják magukat. Ezt követően heves tűzharc alakult ki a rádió épülete körül, amelynek következtében egy időre megszakadt az adás. Burundiba való visszatérése után az elnök a közösségi oldalon tett újabb bejegyzésével tudatta a világgal, hogy az elmozdítására irányuló kísérlet meghiúsult és biztonságban hazatért: ?Burundiban vagyok. Gratulálok a hadseregnek és a rendőrségnek a hazaszeretetükhöz, amit tanúsítottak. Mindenekelőtt pedig Burundi népének, a türelméért?.
A puccsban résztvevők megadták magukat, többeket ? az államcsínyt kitervelő három tábornokkal együtt ? letartóztattak, majd néhány nappal később közülük 18 személy ellen vádat emeltek. A rendőrök gumibotokkal és könnygázzal próbálták feloszlatni a tüntetők tömegét, de nem jártak sikerrel. Később még a katonaságot is be kellett vetni, akik a hivatalos jelentések szerint a levegőbe leadott lövésekkel és könnygázzal próbálták visszaszorítani a felkelőket. A főváros lakói azonban azt nyilatkozzák, hogy rettegnek, hiszen a fegyveres és rendvédelmi erők a szemeik láttára ölik meg a tüntetőket.

Az egyre növekvő krízis miatt sokan nagyon félnek az etnikai különbségek újbóli kiéleződésétől, amely következtében már több százezren hagyták el az országot. A menekültek többek között Tanzániában keresnek menedéket, ahol eközben kolera járvány tört ki, amely már 7 halálos áldozatot követelt, és ez a szám feltehetően még tovább fog nőni. Ez viszont nem véletlen, hiszen a menekülttáborok körülményei igencsak kezdetlegesek, nagyon kevés a víz, az élelmiszer és a gyógyszer is.

Május 23-án este az ellenzék vezetőjét, Zedi Feruzit lelőtték és sérülésébe belehalt. A múlthét folyamán zajló béketárgyalások eredménytelennek bizonyultak, így az ellenzéki erők bejelentették, hogy továbbra is folytatni fogják a tüntetéseket.
„Nem félünk a haláltól. Az elnök uralkodni akar rajtunk, és meg fog ölni minket. Nem rovarok vagy fák vagyunk, akikkel bármit meg lehet csinálni. A végsőkig kell küzdenünk a méltóságunkért” ? mondta egy tiltakozó.

Az al-Shabaab és Kenya: a terrorizmus és a kenyai-szomáliai történeti kapcsolatok viszonyrendszere

Szerző:
Király Péter
-
0

A 2015. április 2-án lezajlott garissai terrortámadás ? még ha az ISIS folyamatos médaioffenzívája vagy pár héttel korábban történt Germanwings-mészárlás némileg háttérbe is szorította a világsajtóban ? ismét a biztonságpolitikai érdeklődés középpontjába állította a globális és regionális dimenzióban is értelmezhető biztonsági problémákat Afrika szarvának térségében. A nemzetközi diplomáciai érdeklődésnek feltehetően legkevésbé a kenyai kormány örül, legalábbis amennyiben az európai országok konzuli szolgálatai által kiadott figyelmeztetések hamar megroppanthatják a kenyai gazdaságban kiemelt fontosságú turisztikai szektort. Nem véletlen, hogy Nairobi minden lehetőséget megragad az ország imázsának biztosítására, kihasználva például a nemrég lejárt kenyai-brit védelmi megállapodás újratárgyalását is elégedetlenségének érzékeltetésére. Mindez azonban nem feledteti a tényt, hogy láthatóan továbbra is számolni lehet militáns akciókkal Kenya egyes területein.

Ezek a fegyveres akciók válaszként szolgálnak Kenya 2011 októberében megindított katonai akciójára, melynek keretében a kenyai szárazföldi erők egy offenzíva keretében próbáltak meg pufferzónát kialakítani a kenyai-szomáliai határtól északra. A kenyai kapacitásokat és a politikai helyzetet rosszul felmért akció ugyan katonailag hamar kifulladt, de a kedvező nemzetközi helyzetet kihasználó diplomáciai manőverek által szerzett nyugati támogatás és az Afrikai Unió égisze alá történő bevonás mégis jelentősen hozzájárult többek között a kiemelt fontosságú Kismayo bevételéhez, így bizonyos tekintetben sikernek is elkönyvelhető. Az al-Shabaab és szövetségesei által ellenőrzött területek elleni akció azonban paradox módon csak hozzájárulni tudott azokhoz a kenyai bel- és külpolitikai fenyegetésekhez, amelyek miatt egyáltalán sor került a hadműveletekre. Az eset így kísértetiesen hasonlít Etiópia 2006-os kísérletére, amely ugyan sikeresen teljesítette katonai-politikai célját, az Iszlám Bíróságok Uniója területi kontrolljának szétzúzását, de egyben radikalizálta és megerősítette az addig meglehetősen marginális ifjúsági szárnyként működő al-Shabaabot.

Habár a 2000-es évekre a kapcsolat már szinte közmondásszerű, Szomália csak az 1990-es években vált a bukott államiság kötelezően felhozott példájává a nemzetközi kapcsolatok diszciplínájában. Az utóbbi évtizedeknek köszönhetően kevésbé van jelen a nemzetközi köztudatban, hogy a hidegháború alatt Szomália többször is katonai erővel állt ki a szomáli nyelvű népesség egészét egyesítő ? Szomália zászlajának ötágú csillagában is szimbolikusan megjelenő ? Nagy-Szomália megvalósítása mellett. Habár a Kenyával kialakuló konfliktusban nem került sor olyan szintű konvencionális inváziós kísérletre, mint az ogadeni háború, az 1960-as években a Kenya északi, északnyugati részén élő szomálik és a központi kormányzat között lezajlott ún Shifta-háború a mai napig érezhető sebeket hagyott a társadalmi és politikai viszonyrendszerben. Nem meglepő tehát, hogy az ebben a korszakban megjelent kenyai-etiópiai érdekközösség és változó intenzitású politikai együttműködés továbbra is megvan: habár a szomáliai instabilitás komoly kockázatot hordoz, a nemzetközi elismertséggel nem bíró szomáliföldi vagy jubaföldi kormányok támogatása legalább annyira szól egy erős irredenta szomáli állam megakadályozásáról, mint egy biztonsági puffer létrehozásáról. Az érdekközösség természetesen meglehetősen relatív, hiszen a Kismayo elfoglalása után a helyi vezetésről kialakult elképzelések ütközése is mutatta, hogy a két szomszédos állam konkrét helyi tervei nem minden esetben kompatibilisek.

Tágabb perspektívában szemlélve Kenya komoly haszonélvezője lett az amerikai nagystratégia Irak és Afganisztán tapasztalatai alapján végrehajtott azon fordulatának, amely a terrorizmus elleni háborúban elsősorban a helyi erők képességeinek növelésével és támogatásával kívánja elkerülni az újabb nagymértékű véráldozatot. Az al-Shabaab elleni ?könnyű lábnyomú? akciót az egyetemi támadás előtt maga Barack Obama emelte ki. A Szomáliában és Kelet-Afrikában is érdekelt EU szintén készen áll politikai és anyagi támogatást nyújtani a menekültkérdéssel és az iszlám terrorizmussal kapcsolatban élénkülő tagállami diskurzusok nyomására. A Szomália és Kenya közötti átjárhatóságot korlátozó fal elképzelése azonban ? tekintve, hogy az ilyen fizikai elválasztásnak csak megfelelő emberi és technikai, illetve ezt támogató anyagi erőforrásokkal van egyáltalán bármilyen esélye ? jól mutatja, hogy Kenya számára egyre komolyabb biztonsági, és ezzel együtt gazdasági-politikai probléma az al-Shabaab jelenléte. A megoldás pedig még a John Kerry amerikai külügyminiszter legutóbbi kelet-afrikai útján bejelentett, a kenyai terrorizmus kezelésére puha eszközöket is támogató 100 millió dolláros összeg ellenére is kétséges. A 2014 végén elfogadott kenyai terrorizmusellenes törvényt emberi jogi szervezetek és államok is erőteljes kritikával illették, és a határozott fellépésnek nem csupán az egyéni emberi jogok csorbulása, de akár az etnikai identitások megerősítése és az azok közötti konfliktus fellángolása is könnyen lehetséges következménye lehet.

A Kenyában élő ? akár állampolgár, akár menekült ? szomáli nemzetiségűek körében terjedő elégedetlenség pedig éppen olyan kontraproduktív lehet, mint az al-Shabaab támadáshullámát elindító 2011-es offenzíva. Nem véletlen, hogy az évtizedes szolgálat után nairobi állomáshelyét 2015 áprilisában az otthoni politikáért feladó Mohamed Ali Nur szomáliai nagykövet búcsúbeszédében az elvártan hálás hangnemű diplomáciai köszönetnyilvánítás mellett kifejezetten hangsúlyozta a kenyai hatóságok felelősségét, hogy a terrorista cselekmények megakadályozása során nem szabad egyes nemzetiségeket megbélyegezni vagy marginalizálni. Habár a téma csak diplomáciai nyelvbe csomagolva került elő, már maga a problémafelvetés is ismerős lehet a nemzetpolitikai diskurzusok szomszédos államokban megjelenő recepcióját legalább felületesen biztosan ismerő magyar olvasók számára. Az ilyen nyilatkozatok természetesen önmagukban nem feszegetik a kisebbségek és állami szuverenitás kényes kérdéseit, és semmiképpen nem tekintendőek egy egyébként is realitás nélküli irredenta keretbe tartozónak. Mindazonáltal érdekes jelzés lehet arról, hogy egy hosszabb távon saját területét ellenőrizni képes Mogadishu és Nairobi között újra megjelenhetnek az 1990-es évek előtti feszültségek. Mindenképpen intő jel, hogy hosszas vita után a kenyai kompromisszumos javaslatokat elutasító Mogadishu 2014 végén keresetet nyújtott be Kenya ellen a hágai Nemzetközi Bíróságon a két ország közötti tengeri határok kijelöléséről is. Az évtizedek óta zajló vita nem elsősorban a szomáli felségvizeken a nemzetközi fellépés hatására megfogyatkozó kalózok miatt érdekes. Sokkal fontosabb a hasonló viták esetében mindig felmerülő dimenzió a nyersanyagkészletek feletti ellenőrzéséről, de a parti olajmezők mellett egy sikeres szomáli kereset a kenyai hadikikötők miatt akár az amerikai csapatok térségbeli jelenlétét is érintheti. Az Afrikai Unió offenzívái és a nemzetközi támogatás eredményeként erősödő, de önálló erőkifejtésre változatlanul képtelen szomáliai kormányzat számára ezenkívül természetesen komoly problémát okoznak a környező államok pufferzónákat kialakító kísérletei is, ezek kapcsán már tapasztalhattunk színfalak mögötti diplomáciai csörtéket az elmúlt években.

Kenya számára tehát olyan egyensúlyt kell találni, amely egyszerre biztosítja Szomália belső stabilitásával a menekültprobléma enyhülését, azonban nem veszélyezteti komolyan a szomáli összeomlás Kenya számára jelentette összes gazdasági és politikai előnyét. Utóbbi talán megoldható, hiszen Szomália történetileg fontos kikötői a közeljövőben egész biztosan nem nyerik vissza interregionális jelentőségüket, míg Kenya az Indiai-óceánnal kapcsolatos kínai logisztikai tervek térképein is az elsőnek feltűnő afrikai partner.

2001. szeptember 11. óta a terrorizmus elleni háború metanarratívája számos állam számára biztosított kényelmes lehetőséget saját geopolitikai érdekeinek érvényesítésére. Ez természetesen business as usual a nemzetközi kapcsolatok világában. Ugyanakkor nem árt azt sem elfelejteni, hogy még egyazon szövetségen belül is eltérő politikai érdekek és célok motiválnak egyes államokat egy közös fellépés esetében is. Afrika szarva és Kelet-Afrika térsége történeti konfliktusainak ismerete pedig mindenképpen egy szükséges extra dimenziót nyújt annak megértéséhez, hogy a regionális aktorok hogyan egyensúlyoznak a jelenlegi és potenciális fenyegetésekre eltérő hatásossággal alkalmazott megoldási tervek között.

A béke útvesztői Maliban

Szerző:
Vecsey Mariann
-
0

A Maliban évtizedek óta zajló konfliktus lezárulni látszik. A legfrissebb békeszerződés megkötéséig hosszú és rögös út vezetett el, de tekinthetjük-e a most elért eredményt az ötven éve folyó harcok befejezésének?  A cikk erre a kérdésre keresi a választ.

A nyugat-afrikai ország 1960-as függetlenné válása óta folyamatosak a harcok az északi országrészen élő berber tuareg lakosság és a déli részen élő fekete-afrikai lakosság között. A népcsoportok közötti feszültség a francia gyarmatosítás időszaka alatt alakult ki, és annak megszűnése után a független Mali is folytatta a tuaregek elleni kirekesztő politikát. Az északi országrészben semmilyen fejlesztés nem történt, és a folyósított nemzetközi segélyeknek is csak töredéke jutott el a jelentősen elmaradott területekre. A tuaregek az elnyomó politikára szecessziós törekvésekkel reagáltak, egy önálló állam, Azawad[1] létrehozásában látták a megoldást. Az ennek elérése érdekében indított felkeléseket azonban a bamakói kormány leverte, és hiába foglalták a békeszerződésekbe az északi régió fejlesztésének ígéretét, az minduntalan elmaradt. A legutóbbi felkelés kirobbanása is főként a korábban megkötött öt békeszerződés be nem tartásának tudható be.

A 2012 januárjában megkezdődött harcok sem keltették fel a nemzetközi közösség figyelmét egészen addig, amíg a 2012. március 22-én, katonai puccsal történő kormányváltás után, a felkelésre rákapcsolódott iszlamista csoportok áprilisban át nem vették a harcok irányítását. Az EU és az ENSZ is csak ekkor kezdett foglalkozni a Maliban zajló eseményekkel, és nemzetközi beavatkozást ez esetben szintén a volt gyarmattartó, Franciaország húzta maga után az országba. 2013. január 11-én indult el az Operation Serval, majd áprilisban megkezdte működését az EUTM Mali, és július 1-jén az ENSZ is megindította misszióját az országban.

Az Operation Serval kezdetben gyorsan ért el sikereket az északi országrészben, de 2014-ben már egy elhúzódó gerillaháború látszott kialakulni Mali északi területein. Ennek megfelelően megkezdődött a francia beavatkozás átalakítása, de emellett a nemzetközi szervezetek segítségével a béketárgyalások is megkezdődtek a mali kormány és a felkelők között.

A kormány és a felkelők között azonban nem a 2014-ben megkezdődött tárgyalássorozat volt az első, hiszen 2012 decemberében Dioncounda Traore burkina fasói közvetítők segítségével tárgyalóasztalhoz ültette az MNLA-t (Azawadi Nemzeti Felszabadítási Mozgalom) és az Ansar Dine-t. Ekkor még csak abban volt egyetértés a három tárgyaló fél között, hogy véget kell vetni az ellenségeskedésnek. Az MNLA autonómiát akart a tuaregek részére, az Ansar Dine azonban nagymértékű bizalmatlansággal tekintett a bamakói kormány kezdeményezésére. A burkina fasói tárgyalások egy tűzszünet megkötéséhez voltak elegendőek. A 2013 januárjában bekövetkezett események, és a nemzetközi katonai erők megérkezése azonban véget vetett a kormány és az MNLA közötti együttműködésnek, és újrakezdődött az ellenségeskedés.

2013 januárjában Franciaország felszólította a nyugat-afrikai országot a helyzet tárgyalóasztal melletti megoldására. 2013 júniusára meg is született egy megállapodás a felek között Ouagadougouban, amely lehetővé tette a júliusi választásokat, valamint azt, hogy a kormányerők 18 hónap után visszatérjenek Kidal régióba. Ezt a megállapodást azonban az MNLA, a HCUA (Azawad Egység Legfelsőbb Tanácsa) és az MAA (Azawadi Arab Mozgalom) szeptemberben felfüggesztette, majd egymással egyetértésben elhalasztotta a tárgyalások folytatását a Mali kormánnyal, elsősorban a Burkina Fasóban megkötött egyezmény végrehajtásának nehézségeire hivatkozva.

Ezt követően 2014 májusáig semmilyen további előrelépés nem történt a mali helyzet megoldására. Május 23-án azonban a felek egy újabb tűzszüneti megállapodást írtak alá, amely elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy június elején Algériában tárgyalóasztal mellé ültesse a bamakói kormányt és a tuareg szervezeteket. Június 9-én a három nagy északi csoportosulás aláírta az Algíri Nyilatkozatot, amelyben kijelentik, hogy további akcióikat a mali kormánnyal kötött megállapodással összhangban kivitelezik. Június 14-én továbbá sor került egy Mali területi integritását elfogadó nyilatkozat aláírására, melyet az MAA három szervezete fogadott el.

Az algíri béketárgyalás első fázisa csak ez után, 2014. július 14-én, egy bizalomerősítést célzó, kölcsönös túszcsere után indult meg, és július 24-ig tartott. A bamakói kormány a három legnagyobb felkelő csoporttal, vagyis az MNLA-val, a HCUA-val és az MAA-val ült tárgyalóasztalhoz. Már ekkor látszott, hogy a békeszerződés aláírásáig hosszú és rögös út fog vezetni, hiszen a tuareg csoportok között sem volt teljes az összhang, nem volt egységes követelés. A tárgyalások első fázisának célkitűzése a főbb programpontok megállapítása volt, valamint egy nyilatkozat az ellenségeskedések megszüntetéséről, melyeket végül sikerült is elérni.

A szeptember elsején kezdődő második fázisban már  politikai, biztonsági, fejlesztési, jogi valamint a megbékélést célzó kérdések voltak napirenden, az MNLA azonban nem sokkal tárgyalások megkezdése után kivonult. A szeptember 24-én lezárult szakasz eredményei így következők voltak: a területi integritás alapelveiben, az állam világi és központosított természetében, a különféle jogkörök regionális entetiáskonak történő átadása és a kulturális sokféleség elismerésében való megegyezés. Jelentős véleménykülönbség maradt azonban az intézményi hátteret illetően. Az október 18-án megkezdődött tárgyalási szakasz a Mali béke és megbékélés elemei című dokumentum miniszteri szintű elfogadását tűzte ki célul, majd ennek a többi fél elé tárása 20-án került sor. Október 24-én a tárgyaló felek elhagyták Algírt, hogy annak elemeiről a küldő szervezettel konzultálhassanak. Az algíri béketárgyalások negyedik szakasza az októberben a tárgyaló felek elé tárt dokumentum pontosítását és véglegesítését tűzte ki célul. A november 20-27 között folyó tárgyalások után újabb konzultáció következett, és 2015 januárjában már a résztvevő szervezetek vezetői gyűlhettek össze. A 2015 év elején megkezdődött ötödik tárgyalási szakaszban a felek a legproblémásabb kérdésekben próbáltak megegyezni. Ezek az északi országrész identitásának, egyfajta limitált autonómia és jogkörének kérdései voltak.

2015 februárjában az ENSZ már abban reménykedett, hogy az algíri béketárgyalások az utolsó fázishoz érkeztek, de a március elsején a mali kormány által aláírt előzetes békeszerződést a tuareg csoportok nem fogadták el arra hivatkozva, hogy nem oldja meg a kialakult konfliktus gyökereit, és több időt kértek a konzultációra. A mali kormány április eleji bejelentését azonban, miszerint a tuareg csoportok késznek mutatkoznak az előzetes békedokumentum aláírására, cáfolták. Ennek következtében április közepén a tárgyalásokon résztvevő nemzetközi mediátorok fokozták a nyomást az északi felkelőkön, és az ENSZ által közvetített békeszerződés aláírásának legkésőbbi határidejének 2015. május 15-ét határozták meg. Május 14-én a felkelő csoportok aláírtak egy előzetes békeszerződést, de a véglegesítés előtt még több garanciát szeretnének. Az előzetes egyezmény aláírása egy nagy lépés a végleges békeszerződés létrejötte felé, de a nemzetközi szervezetek kételkednek a megvalósulásban.

A Maliban eddig megkötött összes békeszerződés ellenére folyamatosak a harcok, és bár a lakosság szerint az, hogy a tuareg csoportokat le tudták ültetni a tárgyalóasztalhoz optimizmusra ad okot, de figyelembe kell venni azoknak a radikális iszlamista csoportoknak az országban való jelenlétét is, amelyeket el sem hívtak az algíri tárgyalásokra. A már aláírt előzetes szerződés valóban nagy lépés a végleges szerződés aláírása felé, de annak betartása erős kétségeket vet fel. A tárgyalások megkezdése óta is folyamatosak az összecsapások a tuareg csoportok és a kormányerők között, és a felkelők a térségben tartózkodó ENSZ katonákat is támadják. Az idő múlásával a felkelő csoportok is tovább aprózódnak, és már nem csak három tuareg szervezet küzd az Azawadért, annak autonómiájáért, vagy teljes függetlenségéért. A minden csoporttal való külön békeszerződés megkötése azonban nagyon hosszú folyamat lenn. Ebből fakadóan a mali békefolyamat legfontosabb kérdései a következők lesznek: Vajon sikerül-e belátható időn belül véglegesíteni a mali kormány és a tuaregek közötti békeszerződést? Ez valóban békét hoz majd a nyugat-afrikai országba?

[1] Az Azawadi Köztársaság a tuareg elképzelések szerint a teljes népcsoportot magába foglaló önálló állam. Területe Mali és Burkina Faso északi részéből, Niger észak-nyugati területeiből, Líbia dél-nyugati csücskéből és Algéria dél-keleti tartományaiból álló, közel 2 millió km2.

Tovább romlik a humanitárius helyzet Jemenben

Szerző:
Kolarovszki Zoltán
-
0

Az Ádeni-öböl partján fekvő Jemenben kritikus helyzet alakult ki, miután az ország két legnagyobb egymással szembenálló csoportja egymásnak esett. A harcok az Abed Rabbo Manszúr Hádi jemeni elnökhöz hű szunniták, valamint a volt elnököt, Ali Abdullah Száleht támogató siíták közt folynak, és a felek közti vallási, valamint törzsi ellentétek még tovább mélyítik az amúgy is feszült viszonyt. A helyzet semmiképpen sem mondható stabilnak, hiszen a területen folyamatosan erősödik az Al-Kaida szerepvállalása is. Ugyanakkor a siíta csoportokat támogató Irán, valamint a szunnitákat mögött álló, és a Jemennel szembeni katonai intervenciót vezető Szaúd-Arábia is kiveszi a részét a konfliktusból.

A különböző csoportok Jemen egyes területei feletti ellenőrzésének megoszlása. (Forrás: http://scd.france24.com/en/files/element_multimedia/image/Yemen-Map.jpg)
A különböző csoportok Jemen egyes területei feletti ellenőrzésének megoszlása.
(Forrás: http://scd.france24.com/en/files/element_multimedia/image/Yemen-Map.jpg)

A politikai összeomlás felé haladó Jemenben sorra zárják be a külföldi nagykövetségeket, és menekítik ki a személyzetüket a még jelen lévő államok. A segélyszervezetek arra figyelmeztetik a nemzetközi szereplőket, hogy a konfliktus miatti humanitárius katasztrófa lehetősége a 26 milliós ország lakosságának felét veszélyezteti. Az Oxfam érdekképviseletének fővárosi vezetője felhívja a nemzetközi adományozók, valamint gazdag közel-keleti államok vezetőségének figyelmét arra, hogy növeljék támogatásukat, hiszen a jemeni lakosság egyes becslések szerint majd 60%-a valamiféle segítségre szorul. A közel-keleti államok szerepvállalása tehát ? amennyiben nem szeretnének egy Jemenből kiinduló menekülthullám következményeivel szembenézni ? létfontosságú a humanitárius katasztrófa megelőzése érdekében.

Jemen az arab világ legszegényebb országának számít, így nem meglepő, hogy ezen csoporton belül már régóta a legkevésbé stabil országok közé sorolható. Ezzel szoros összefüggésbe hozható az is, hogy az Al-Kaida terrorszervezet aktív szerepet vállal a térségben, hiszen a gyenge állami struktúrának köszönhetően Jemen nagy részén képes fenntartani a jelenlétét. A konfliktus végül azt eredményezte, hogy a Közel-Keleten segítségre szoruló személyek közül ma már minden harmadik jemeni. Jelenleg még nem teljesen világos, hogy a nagykövetségek bezárását követően a humanitárius műveletek továbbra is megfelelő hatékonysággal képesek-e ellátni a kiszabott feladatokat. Ennek ellenére egyelőre úgy tűnik, hogy mindez nem okozott különösebb akadályt, és előreláthatóan középtávon sem befolyásolja nagymértékben az elvégzendő műveletek eredményességét. Egyes nemzetközi szervezetek (Oxfam, MSF – Orvosok Határok Nélkül) azonban megnövelt felügyelet és ellenőrzés mellett folytatják munkájukat a veszélyeztetett területeken.

Egyes értesülések szerint Jemenben több mint 10 millió ember szorul élelmiszertámogatásra, beleértve körülbelül 900 000 súlyosan alultáplált gyermeket, míg mintegy 13 millió főnek nincs hozzáférése tiszta vízhez, illetve 8 millió ember kénytelen nélkülözni az egészségügyi ellátást. Ezen felül nagy problémát okoz a higiéniás körülmények egyre nagyobb romlása, mely hatására növekszik egy esetleges járvány kialakulásának veszélye, ami a menekültprobléma növekedése miatt aggodalmakra adhat okot akár globális szinten is. Az otthonukat elhagyni kényszerülők számának drasztikus növekedése 2013-ban kezdődött, és ebben az időszak a szaúd-arábiai határon havonta mintegy 30 000 jemenit fordítottak vissza, illetve akadályozták meg az országba való belépésüket, mely tovább mélyíti az elkeseredettséget, és a radikálisok megerősödéséhez is hozzájárul.

Az UNOCHA (United Nations Office for the Coordination of Humanitarian Affairs) előrejelzése szerint a krízis összetettsége miatt a humanitárius állapotok terén pillanatnyilag nem várható erőteljesebb javulás. Tovább növekszik a mélyszegénység, az élelmiszerhiány vélhetően még nagyobb mértéket fog ölteni, ugyanakkor az alapvető szolgáltatások hiánya, és a munkanélküliség szintén több millió jemenit fognak érinteni. A nők és a gyermekek különösen kiszolgáltatottak, ezért az ő helyzetük még rosszabbnak tekinthető. Mindemellett az egészségügy, a gazdasági körülmények és az oktatási lehetőségek amúgy sem kielégítő helyzetében további romlásra lehet számítani.

A balkáni puskaporos hordó: a macedóniai tüntetések és a térségbeli államok válasza

Szerző:
BSZK
-
0

Írta: Mesterházi Krisztina, Ozorai Fanni

Macedónia ? bár súlyos belső és külpolitikai kihívásokkal terhelt ? viszonylag ritkán ?robbantja be? a balkáni országok közötti konfliktusokat, idén tavasszal viszont egy többtényezős belpolitikai válsággal kell megküzdenie, ami hatással lehet a régió féltve őrzött stabilitására és tágabb külpolitikai érdekeire is.

Idén májusban demonstrációk kezdődtek a 2006 óta hatalmon lévő Nikola Gruevszki miniszterelnök és jobboldali?nacionalista kormánya ellen, amely egyszerre hangoztatja Nyugat-barát, européer ambícióit és támogatja az Oroszországból induló ?Kék Áramlat? gázvezeték tervét. A 2014-ben negyedik ciklusát megkezdő miniszterelnök körül az elmúlt fél évben azonban számos botrány robbant ki, melyek a megvesztegetésekkel és a korrupcióval kapcsolatos ügyeken túl magánszemélyek titkosszolgálati lehallgatásáig terjednek. A tüntetések azután kezdődtek meg, hogy az ellenzéki szociáldemokrata párt vezetője, Zoran Zaev a miniszterelnök gyanús ügyleteit leleplező, titkos hangfelvételeket tett közzé és gyilkosságban való bűnrészességgel vádolta Gruevszkit. A zavargásokká fajuló eseményekben negyvenen megsérültek ? köztük 38 rendőr. Zaev, miután aktívan részt vett a botrány kirobbantásában, az ukrán helyzet megismétlődésétől tartva az Európai Unió és a többi ország segítségét kérte.

A kumanovói vérontás

Ha ez nem lenne elég, május 9-én, a szerb?koszovói?macedón határhoz közel eső kisvárosban, Kumanovóban összecsapások kezdődtek, mely során a macedón biztonsági erők körbezárták a város egy részét. A napokig tartó szórványos tűzharcban ? melyben a rendőrökre automata fegyverekkel és kézigránátokkal támadtak ? több fegyveres életét vesztette és legalább harmincan megsebesültek. A macedón hatóságok szerint a támadók a koszovói háborúban is oroszlánrészt vállaló Koszovói Felszabadítási Hadsereghez (UÇK) köthető ?terroristák? voltak. Az akciót megelőzően, áprilisban negyven UÇK-jelvényt viselő koszovói albán fegyveres elfoglalt egy rendőrőrsöt Gosnicében, ahol a macedóniai albán állam kikiáltását követelték. Ez sokak számára újra előidézte a térség stabilitását és békéjét fenyegető Nagy-Albánia koncepcióját.

https://www.youtube.com/watch?v=quqisnJmef4

A macedón félelmek nem alaptalanok, ugyanis a nagyszámú albán kisebbség (hivatalos adatok szerint a lakosság 26%-a, miközben a 2,1 milliós Macedónia lakossága alig több, mint  a szomszédos, szinte ?tisztán? albán Koszovóé) egy radikális csoportja, az albán Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (ONA) és a macedónok között 2001-ben etnikai polgárháború robbant ki. Akkor az ohridi keretegyezmény és az azt kiegészítő ?decentralizációs törvények? széleskörű nyelvi és kisebbségi autonómiákkal kezelték a helyzetet, ez idáig sikeresen. Bár a hivatalosan deklarált cél egy békés multikulturális állam megteremtése volt, az államalkotó nemzet és az albánok viszonya továbbra is feszült maradt: közvetve ugyanis a vallási, nyelvi, a történelmi és kulturális különbségek, a kölcsönös felsőbbrendűség?érzés, valamint az eltérő demográfiai profil okozta frusztráció is vezethetett az eseményekhez. Más vélemények szerint Nagy-Albánia megvalósulásának nincs valós esélye, illetve az albán kisebbségnek sem lehetett érdeke a békés multikulturális együttélés mintavárosaként jellemzett Kumanovo szétzilálása. Az akció szerintük a térségben szórványosan jelen lévő radikális iszlamista alvósejtekhez köthető, és a közel-keleti eseményekkel hozható összefüggésbe. Ezt alátámasztja az is, hogy Albánia és Koszovó a térség legatlantistább államai közé tartozik, ezért nem valószínű, hogy a környező szláv népek által rettegett Nagy-Albánia eszméje megvalósulna a közeljövőben ? amit a balkáni status quo melletti határozott nyugati elköteleződés amúgy sem tesz lehetővé. Ennek ellenére a Macedónia és Koszovó közötti konfliktus veszélybe sodorhatja a törékeny szerb?albán megbékélési folyamatot és a térség stabilitását.

Macedónia etnikai térképe (forrás: Balkan Inside, http://www.balkaninside.com/cia-tried-to-define-macedonia-in-1958/)
Macedónia etnikai térképe. (forrás: Balkan Inside, http://www.balkaninside.com/cia-tried-to-define-macedonia-in-1958/)

Regionális és nemzetközi hatások

Tekintve Kumanovo közelségét a szerb határhoz, valamint a szerb kisebbség esetleges érintettségét, Belgrád megnövelte határ menti biztonsági erői számát, továbbá terrorelhárító egységeket vezényelt a térségbe. Alekszandar Vucsics miniszterelnök pedig már az akciót követő délután összehívta a biztonsági szolgálatokat irányító hatóság rendkívüli ülését. Hozzátette továbbá, hogy kész macedón menekülteket fogadni, amennyiben erre szükség lesz. Bulgária szintén nehézfegyverzettel felszerelt katonai alakulatokat rendelt a közeli határszakaszához.

Ennél is fontosabb a nemzetközi politika szempontjából, hogy a Balkán-félsziget a Földközi- és a Fekete-tenger metszéspontjában fekszik, mely stratégiai jelentőségénél fogva már régóta a nagyhatalmi rivalizálás színterének számít. Ennek kapcsán megemlíthető, hogy egyesek gyanakvással szemlélik a szűnni nem akaró szkopjei tüntetéseket, amit ? a kumanovói összecsapásokkal összekötve ? a kormány megdöntésére irányuló ? és egy ?színes forradalmat” kirobbantani akaró ? összeesküvés részének állítanak be. A feltételezett párhuzamban Zaev hozzávetőlegesen a jelenlegi ukrán államfőnek, Petro Porosenkónak feleltethető meg, és az őt támogató erők célja természetesen a Gruevszki-kormány megdöntése, amely a határozottabb euro?atlanti orientáció irányába mozdítaná a kicsi, de geostratégiai szempontból annál fontosabb országot. Ennek kapcsán fontos megjegyezni, hogy Macedónia EU-tagállammá válása a közeljövőben nem valószínű, ugyanis Görögország a fennálló névvita miatt rendre megvétózza a bizottság ajánlását a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Megemlíthető végül, hogy Törökország NATO tagként komoly szerepet játszik a regionális konfliktusok kezelésében és számukra a ?Török Áramlat? megépülése komoly előnyökkel járna, így az ország közvetlenül érintett a macedón válság kapcsán is.

A macedón belpolitikai válság gazdasági háttere és a lehetséges kilátások

A kialakult válságnak fontos gazdasági dimenziója is van, mely közvetlenül kapcsolódik az Oroszország és Európa közötti energetikai versenyhez. Bár az európai energiaellátás diverzifikációját akadályozó Déli Áramlat terve Bulgária kilépésével meghiúsult, kvázi utódja, a Szerbiába ? és később akár Magyarországra is ? gázt juttató Török Áramlat elkerülhetetlenül érintené Macedóniát is. Oroszország egyébként is történeti érdekszférájaként tekint a Balkán-félszigetre, szoros kulturális és politikai kapcsolatokat ápol a térségben többek között Szerbiával és Görögországgal is. Ennek kapcsán fontos megjegyezni, hogy ? a riválisnak számító ? NATO és EU tagállamok békefenntartói erői Koszovóban állomásoznak, melyek segélyekkel támogatják a gazdasági fejlődést a régió számos államában, beleértve a hagyományosan ruszofil beállítottságú Szerbiát és Bulgáriát.

A tervezett Török Áramlat, valamint egyéb orosz gázvezetékek útvonalai. (forrás: Bosnia Today, http://www.bosniatoday.ba/wp-content/uploads/2015/04/turkish-stream.jpg)
A tervezett Török Áramlat, valamint egyéb orosz gázvezetékek útvonalai. (forrás: Bosnia Today, http://www.bosniatoday.ba/wp-content/uploads/2015/04/turkish-stream.jpg)

Macedóniában egy erős és stabil kormányra lenne szükség, bár ez a térségben általában nem jellemző. A régió országai közül Bulgáriában az utolsó stabil kormány 2013-as lemondását követően számos kormányváltás történt. Nem jobb a helyzet Bosznia-Hercegovinában sem, ahol többek között 2014-ben utcai harcokkal járó korrupcióellenes tüntetések zajlottak, hasonló instabilitást teremtve, Koszovóban pedig a tavalyi féléves belpolitikai válság blokkolta az állam működését.  Összességében tehát miközben a nagyhatalmi szembenállás a gazdasági befolyásszerzésen, a védelmi együttműködésen és a különböző politikai erők támogatásán keresztül jelentkezik, a macedóniai és a többi balkáni konfliktus miatt ismét feszült a helyzet alakult ki a régióban. Az hogy, vajon Macedónia lesz-e a szikra egy újabb balkáni robbanáshoz, csak a helyzet higgadt kezelésén múlik.

Keleti nyitás – Oroszország és különböző ázsiai országok közötti többnemzeti hadgyakorlatok I.

Szerző:
Fekete Csanád
-
0
I

Részben az ukrán válság, valamint a Dél-kínai- és a Kelet-kínai-tenger vitatott hovatartozású szigetei kapcsán kibontakozó kelet-nyugati szembenállás egyik következménye az utóbbi időben egyre gyakoribbá váló, sok esetben többnemzeti keretek között végrehajtott hadgyakorlatok számának jelentős növekedése. A 2015-ös moszkvai nemzetközi biztonságpolitikai konferencián résztvevő országok ? köztük is elsősorban Oroszország, India, Kína, Irán ? megbeszéléseket folytattak annak érdekében, hogy a jövőben fokozzák közös erőfeszítéseiket az Egyesült Államok és a NATO terjeszkedésével szemben. Az eurázsiai államok ennek megvalósítása kapcsán tovább erősítik katonai és politikai együttműködésüket, melyben kiemelt szerepet kapnak a többnemzeti gyakorlatok. E cikksorozatban az Oroszország és az ázsiai országok közötti gyakorlatok bemutatásán keresztül szeretném megvilágítani a nemzetközi helyzet néhány jellegzetességét. Elsőként a legutóbbi kínai-orosz közös haditengerészeti gyakorlatból levonható főbb tanulságokat foglaltam össze.

Keng Jan-seng, a kínai védelmi minisztérium szóvivője április 30-án bejelentette, hogy május közepén a kínai és orosz haditengerészet közös gyakorlatot tart a Földközi-tengeren. „A gyakorlat célja a két ország közötti baráti és gyakorlati együttműködés erősítése, valamint a két haditengerészet képességeinek olyan irányba történő fejlesztése, hogy közösen tudjanak fellépni a lehetséges biztonsági fenyegetésekkel szemben. Az éleslövészettel egybekötött hadgyakorlaton összesen kilenc hajó fog részt venni, és elsősorban a hajózásbiztonságra, a haditengerészeti logisztikai utánpótlás biztosítására, valamint a hajókísérésre fog összpontosítani„? nyilatkozta a szóvivő.  Ennek kapcsán megjegyezte továbbá, hogy „az nem irányul egyetlen harmadik fél ellen sem, illetve nincs összefüggésben a régióban kialakult helyzettel.” A bejelentést követően május 5-én több hírügynökség arról tudósított, hogy egy Type 903 típusú (NATO-elnevezés: Fuchi) kiszolgáló hajóból és két Type 054A (NATO-elnevezés: Jiangkai II) osztályú rakétás fregattból álló kínai flottakötelék (19th Chinese naval escort task force) átkelt a Boszporuszon és Novorosszijszk irányába haladt tovább, ahová az előzetes várakozások szerint május 11-én érkezett meg. A kínai és orosz hajók végül május 14-én futottak ki a Földközi-tengerre, hogy végrehajtsák a május 17 és 22 között tervezett közös haditengerészeti gyakorlatot. A kínai hajók mellett az orosz fekete-tengeri flotta zászlóshajója, a Szlava-osztályú Moszkva rakétahordozó cirkáló, a Krivak-osztályú Ladnij rakétás fregatt, a Bora-osztályú Szamum rakétás korvett, a Ropucsa-osztályú Alekszandr Sabalin és Alekszandr Otrakovszkij partraszállító hajók, valamint egy MB-31 típusú vontatóhajó futott ki a Földközi-tengerre. A kijelölt egységek az orosz Alekszandr Fedotyenkov és a kínai Du Czinchen altengernagyok vezénylete alatt hajtották végre a kijelölt feladatokat, melyek során többek között a közös tengerészeti légvédelem, valamint a tengeri kutatás és mentés eljárásait gyakorolták.

https://www.youtube.com/watch?v=RTWeiqIw1Z8

Egyesek úgy vélik, hogy a hadgyakorlat révén Peking az Egyesült Államok és Japán közötti védelmi együttműködés erősödése miatt próbál üzenni Washingtonnak. Ezt támasztja alá az is, hogy augusztusban a tervek szerint egy újabb kínai-orosz hadgyakorlatra kerül majd sor a Japán-tengeren, mely során a békefenntartó műveletekben történő közös haditengerészeti fellépést, valamint a terrorizmus és kalózkodás elleni harc terén történő együttműködést fogják erősíteni. Szakértők szerint a „Joint Sea 2015” a politikai és katonai együttműködés erősítésén túl a két ország közötti fegyverkereskedelem élénkítését is segítheti. A Jiangkai II osztályú fregattok részvétele ugyanis ? Kína reményei szerint ? felkelthetik Oroszország érdeklődését, így lehetővé válna azok későbbi értékesítése, mely jelentősen növelné a kínai hadiipar presztízsét.

Összességében elmondható, hogy a Földközi-tenger térsége az utóbbi időben ? kereskedelmi és energia-biztonsági szempontból egyaránt ? jelentősen felértékelődött Kína számára, melynek következtében folyamatosan növeli haditengerészeti jelenlétét a régióban. Ennek kapcsán kiemelhető Kína szerepvállalása az Afrika szarva és a Szomáliai partok mentén zajló kalózkodás elleni nemzetközi összefogásban, melyet a térség kikötőinek és infrastruktúrájának fejlesztése érdekében történő nagyarányú kínai beruházások is indokolttá tesznek. A „Joint Sea 2015” haditengerészeti gyakorlat is mutatja, hogy Kína aktív szereplővé kíván válni a Földközi-tengeren, mely az orosz ambíciókkal is összhangban van. A két ország várhatóan további gyakorlatokkal fogja demonstrálni, hogy a partjaiktól távol is képesek közös haditengerészeti műveleteket folytatni. Mindez jól illeszkedik a 2014-es ukrán válságot követő folyamatba, melynek során Oroszország egyre szorosabbra fűzi kapcsolatait Kínával, így ellensúlyozva a nyugati szankciók általi diplomáciai és gazdasági elszigeteltségét. Ez véleményem szerint tovább erősíti Peking pozícióját, mely a Dél-kínai- és Kelet-kínai tenger vitatott hovatartozású szigetei kapcsán egyre agresszívabb politikát folytat.

NATO vs. Oroszország: ki féljen kitől? II.

Szerző:
Agócs Endre
-
0

Az előző cikk folytatásaként ezúttal egy nagyobb lélegzetvételű ? habár még így is csupán egyes részleteket kiemelő ? anyagban vesszük górcső alá azt, hogy katonai szempontból Oroszország a NATO-ra nézve mekkora fenyegetést jelenthet, utalva részben az ezzel kapcsolatos, Szövetség előtt álló dilemmákra is.

A NATO Oroszországgal kapcsolatos percepciójának változása

A NATO 2010-ben elfogadott stratégiai koncepciója szerint a hatékony védelem kialakulásához vezető politikák, valamint az euro-atlanti integráció és az aktív partnerségi kapcsolatok történelmi jelentőségű sikerének köszönhetően a szövetség elleni hagyományos támadás valószínűsége immár egyértelműen alacsonynak mondható. A dokumentum emellett a NATO és Oroszország közötti partnerség jelentőségét is kihangsúlyozza, többek között a rakétavédelem, a nukleáris non-proliferáció és leszerelés, a terrorizmus és a kalózkodás elleni küzdelem, valamint a tágabb értelemben vett nemzetközi biztonság támogatása terén. Ennek ellenére Vlagyimir Putyin orosz elnök már 2007-ben igencsak kemény hangvételű beszédben kritizálta a Nyugatot a müncheni biztonságpolitikai konferencián. Az európai rakétavédelmi tervek miatt egyébként sem felhőtlen NATO-Oroszország kapcsolatokat 2008-ban jelentős mértékben rontotta a Grúzia és Ukrajna jövőbeni NATO tagságának lehetőségét kilátásba helyező bukaresti csúcstalálkozó, illetve az augusztusi orosz-grúz háború. A Barack Obama amerikai elnök által meghirdetett, Oroszország és az Egyesült Államok közötti együttműködés felélesztését szolgáló „reset” politika eleinte hozott bizonyos sikereket ? többek között az amerikai és orosz stratégiai nukleáris erők további csökkentését szolgáló Új START-szerződés aláírását és ratifikálását ?, azonban a több mint egy éve tartó események hatására a sajtóban inkább már ennek bukásáról lehet olvasni. Oroszország 2014 tavaszán több nemzetközi jogi alapelv és szerződés megsértése árán megszállta, majd annektálta a Krím-félszigetet. Emellett a februári minszki egyezmény ellenére a Kelet-Ukrajnában alacsonyabb intenzitással tovább folyó harcokból a NATO szerint nemcsak közvetetten, de minden bizonnyal közvetlenül is mind a mai napig kiveszi a részét. Habár a Szövetség ennek ellenére sem érezte egy új stratégiai koncepció kidolgozásának szükségességét, sokat mondó, hogy Jens Stoltenberg NATO-főtitkár egy március 25-ei beszédében az észak-afrikai és közel-keleti radikalizmus mellett Oroszország Ukrajnával szembeni agresszív lépéseivel próbálta igazolni a NATO biztonsági környezetének drámai mértékű változását.

A gazdasági visszaesés ellenére is magas védelmi kiadások

Egy erősebb orosz haderő kiépítésére irányuló erőfeszítések komolyságát mi sem támasztja alá jobban, mint az, hogy az orosz kormány a gazdasági és pénzügyi nehézségek ellenére továbbra is aránytalanul nagy összegeket különít el erre a célra. Alexej Kudrin volt orosz pénzügyminiszter már korábban is felhívta a figyelmet arra, hogy szerinte a 2020-ig tervezett 20 billió rubeles modernizációs program nem fenntartható. Legutóbb pedig utódja, Anton Sziluanov jelezte, hogy tekintettel a gazdasági nehézségekre, ? több más tárcához hasonlóan ? érdemesebb lenne a védelmi kiadásokat is visszafogni. Ennek ellenére Putyin külön rendeletben garantálta a védelmi és biztonsági szervek kivételezett helyzetének további fenntartását, melynek köszönhetően ? némileg ellensúlyozva a rubel értékének csökkenését ? 33%-al növelték a védelmi költségvetést (ami egyébként dollárban kifejezve még így is alacsonyabb, mint 2014-ben). Ennek ellenére a SIPRI egy áprilisi elemzése szerint ? bizonyos kelet-, közép-, és észak-európai államoktól eltekintve ? Európában még mindig inkább a védelmi kiadások stagnálása, illetve csökkenése a jellemző.

A nukleáris erők fejlesztése és az egyre agresszívabb retorika

A védelmi költségvetés növekedésének egyik legfőbb kedvezményezettje az orosz nukleáris erők lesznek, hiszen már 2013 végén döntés született arról, hogy a következő három évben több mint 50%-al emelik meg a számukra elkülönített összegeket. Mindez azonban nem véletlen, ugyanis a korábbi cikkben is említett fenyegetésekből kifolyólag az orosz modernizációs programon belül kiemelt szerepet kapott a nukleáris fegyverrendszerek fejlesztése. Ennek részeként folyamatban van a Hadászati Rakétacsapatok RSz-12M Topol és RSz-12M2 Topol-M interkontinentális ballisztikus rakétáinak (Intercontinental Ballistic Missile, továbbiakban: ICBM) RSz-24 Jarsz ICBM-ekkel történő lecserélése, mely a becslések szerint 60-65%-os valószínűséggel képes áttörni a rakétaelhárító rendszerek védelmét. Ugyancsak a Jarszra építve, fejlesztés alatt áll a Barguzin elnevezésű vasúti rakétarendszer, amelyet várhatóan 2019-2020 környékén állítanak hadrendbe, és a nehéz azonosíthatóságból fakadóan a hagyományos mobil ICBM-eknél is nagyobb túlélőképességgel fog rendelkezni. Szintén fejlesztés alatt áll az R-36M2 Vojevoda nehéz ICBM leváltására tervezett Szarmat, melynek tesztelése minden bizonnyal 2016 folyamán veszi kezdetét. Mindemellett aggodalomra adhat okot az is, hogy az Egyesült Államok és több szakértő szerint Oroszország megsértette a hidegháború enyhülési folyamatában jelentős szerepet játszó INF-szerződést. Az utóbbi időben ugyanis az Oroszország által tesztelt szárazföldi telepítésű R-500 (Iszkander-K) robotrepülőgép, valamint az RS-26 Rubezs ballisztikus rakéta hatótávolsága a vádak szerint a szerződés által tiltott (ballisztikus rakéták esetén 500-5500 km, míg robotrepülőgépeknél 1000-5500 km) sávba esik, ez pedig újabb jele lehet a hidegháborút követő rend felbomlásának. A nukleáris erők légi komponense kapcsán pedig érdemes megemlíteni, hogy folyamatban van a Kh-102-es repülőgép-fedélzeti robotrepülőgépek fejlesztése, és rendszerbe állítása. Ezen kívül zajlik a Tu-160-as szuperszónikus stratégiai, és a Tu-22-es szuperszónikus nagy hatótávolságú bombázók modernizálása. Ugyanakkor Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter április végén utasítást adott egy, az előbbi gép újbóli gyártásának beindítására vonatkozó értékelés elkészítésére. Az orosz haditengerészet nukleáris fegyverrendszerei közül a nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárókra hárul a legfőbb szerep, melyek közül a legmodernebbnek, az RSM-56 Bulava tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéta hordozására alkalmas Borej-osztályú tengeralattjárók számítanak.

Az orosz katonai doktrína nukleáris fegyverekre vonatkozó részei egyébként is több NATO tagállam számára komoly aggodalmakat okoz, hiszen ? habár csupán önvédelmi jelleggel, de ? hangsúlyos elemként jelenítik meg ezen fegyverek elsőként való alkalmazásának lehetőségét. Az ezzel kapcsolatos félelmeket tovább táplálja a modern, nukleáris robbanófejjel is felszerelhető Iszkander-M típusú harcászati ballisztikus rakéták kalinyingrádi orosz exklávéba történő telepítése, és a 2009-es Zapad (Nyugat) hadgyakorlat, mely során a hagyományos erőkkel induló összecsapások lezárásaként lengyelországi területek elleni nukleáris csapásméréseket is szimuláltak. Több szakértő úgy véli, hogy Oroszország többek között pont azért nem túl elhivatott a harcászati nukleáris fegyvereinek leszerelése mellett, mert ezek fontos elemét képezik a nagyobb méretű fegyveres konfliktusok de-eszkalációjára irányuló terveiknek. Mindemellett a nukleáris erők nagy iramban történő fejlesztését még negatívabb köntösbe öltözteti az, hogy az elmúlt időszakban az orosz politikai felső vezetés nyilatkozataiban kifejezetten nagy hangsúlyt fektetettek a szóban forgó fegyverekre, illetve időnként burkolt, vagy kevésbé burkolt fenyegetések is elhangzottak (lásd például itt és itt).

A hagyományos erők fejlesztése

Mindemellett Oroszország természetesen hagyományos erőiről sem feledkezik meg, ugyanis a tervek szerint ezek modern haditechnikai eszközökkel való feltöltöttsége 2015-ig el kell hogy érje a 30%-ot, míg 2020-ig a 70%-ot. Az új fejlesztési program egyrészt a minőségi elvárásokat egyértelműen a mennyiségi mutatók elé próbálja helyezni, másrészt kiemelt célként kezeli a fegyverrendszerek szabványosítását, alkotóelemeik csereszabatosságát. Terjedelmi okokból kifolyólag a cikknek nem célja az orosz hagyományos erők szerteágazó haditechnikai fejlesztéseinek részletes bemutatása, azonban az átfegyverzési program mértékének érzékeltetése érdekében röviden érdemes kitérni például a szárazföldi haderőnem új harcjárművekkel való feltöltésére irányuló ? az idei győzelmi felvonulásnak köszönhetően talán egyik leglátványosabb ? részére.

Oroszország forradalmi léptékű váltás előtt áll, hiszen főként a hidegháború időszakából örökölt harcjármű-konstrukciók továbbfejlesztése helyett a harckocsik, gyalogsági harcjárművek, páncélozott szállító harcjárművek és önjáró tüzérségi eszközök terén is nagyrészt, vagy teljesen új alapokon nyugvó, nyugati szemmel is modern típusokon dolgozik. Amennyiben minden a tervek szerint halad, a T-72-est és a T-90-est szép lassan felváltja az Armata platformra épülő T-14-es harckocsi, melynek egyik legfőbb különlegessége, hogy a három fős személyzet ? a magasabb túlélési valószínűség reményében ? egy a harckocsi testben található páncélozott kapszulában foglal helyet, és a torony forgatását, valamint a fegyverek mozgatását, illetve elsütését távirányítással oldják meg. Gyalogsági harcjárművek (Infantry Fighting Vehicle, továbbiakban: IFV) terén a BMP sorozatot egyrészt a szintén Armata alvázzal rendelkező T-15-ös nehéz IFV, valamint a szintén teljesen új konstrukciónak számító, 30 illetve 57 mm-es gépágyúval felszerelt változatokkal bíró Kurganyec-25 fogja leváltani. Érdemes azonban kitérni arra is, hogy a teljes átállás minden bizonnyal nem lesz zökkenőmentes, hiszen az orosz védelmi minisztérium a közelmúltban újabb 300 db BMP-3-ast rendelt. Az MT-LB lánctalpas páncélozott szállító harcjármű helyett valószínűleg szintén a Kurganyec-25 egy 12,7 mm-es géppuskával szerelt változatát, a BTR sorozat helyett pedig a 30 mm-es gépágyúval rendelkező kerekes Bumerángot fogják rendszeresíteni. Kimondottan a légideszant fegyvernem részére pedig ? habár a BMD-4 alvázára alapozva, de ? kifejlesztették a BTR-MD Rakuskát, amellyel a BTR-D-ket szeretnék leváltani. Az önjáró tüzérségi járművek terén jelenleg is igen változatos állománnyal bíró tüzér fegyvernem alakulatait pedig a T-90-es alapára épülő, 152 mm-es löveggel felszerelt Koalícija-SV-vel fogják feltölteni.

Az orosz és a NATO készenléti szint, valamint a hadgyakorlatok összevetése

Az orosz haderőben már évek óta nagy hangsúlyt fektetnek a viszonylag magas készenléti szint fenntartására, amely a legutóbbi katonai doktrína szövegében is több helyen megjelenik. Ezzel kapcsolatban a dokumentum a fegyveres és egyéb erők fontos békeidei feladatai között az alakulataik potenciális veszélyt jelentő stratégiai irányokba történő telepítéséhez, és harckészültségük fenntartásához szükséges kapacitás fenntartását említi. A haderőtervezés és fejlesztés tekintetében pedig kiemelik, ezek során a fegyveres erők minél gyorsabb mozgósításáért és telepítéséért felelős, állandó készenlétben lévő alakulatai és egyéb formációi kulcsfontossággal bírnak, valamint elengedhetetlen a műveleti, harci, különleges illetve mozgósítási gyakorlatok és kiképzések minőségének folyamatos növelése. A készenléti szint és a mozgósítási rendszer működésnek ellenőrzése érdekében az orosz vezetés időnként riadókészültséget rendel el a katonai körzetek valamelyikében, ahogy ez például 2014 februárjában, közvetlenül a Krím-félsziget megszállása előtt is történt. Vlagyimir Putyin utasítására Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter február 26-án magas készültségbe helyezte a Nyugati Katonai Körzet alárendeltségébe tartozó erőket (ami nagyjából 150 000 főt jelent), csupán egy nappal később pedig a szimferopoli parlament ? vélhetően orosz különleges erők általi ? elfoglalásával kezdetét vette a félsziget megszállására irányuló katonai művelet. Mindez tehát a gyakorlatban is bizonyította az orosz haderő kiemelkedően magas készenléti szintjét. Az oroszok ilyen szempontból amúgy is kedvező helyzetén, megvalósulása esetén még tovább javíthat az az ambiciózus terv, amely szerint a gyorsreagálású légideszant csapatok jelenleg 36 000 fős személyi állományát 2019-re 72 000 főre növelnék, és az alakulatokat 2025-ig 1500 db BMD-4-essel, valamint 2500 db BTR-MD Rakuskával töltenék fel.

Az orosz hadigépezet erejét mindemellett alátámasztják a viszonylag sűrűn tartott nagyszabású hadgyakorlataik is. Az ukrán válság feszült időszaka alatt, 2014 szeptemberében tartották az egyébként legutóbb 2010-ben megrendezésre kerülő, de ezúttal a korábbiakhoz képest is óriási méretű Vosztok (Kelet) hadgyakorlatot, amelyen az ITAR-TASS tudósítása szerint összesen 155 000 főt, 4000 harcjárművet, 632 repülőgépet és 84 hajót vonultattak fel. Legutóbb pedig idén márciusban zajlott egy az előbbinél ugyan jóval kisebb, de még így is határozottan nagyméretű (45 000 fő, 3000 harcjármű, 40 felszíni hadihajó, 15 tengeralattjáró és 110 repülőgép) és jelentőségében hasonló orosz hadgyakorlat. Ezt a sajtóban főként az Északi Flotta, valamint egyes térségbe vezényelt alakulatok arktiszi katonai tevékenységének teszteléseként, demonstrálásaként jelenítették meg. A STRATFOR egyik elemzésében azonban rámutattak arra, hogy az Oroszország különböző területein egy időben folytatott gyakorlatok egészét tekintve egy sokkal átfogóbb képet mutatnak. Elképzelhető ugyanis, hogy a nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárók kihajózásával, harcászati-hadműveleti ballisztikus rakéták, stratégiai bombázók és az orosz nukleáris erők egyéb eszközeinek a NATO határaihoz közeli telepítésével valójában egy Oroszország és NATO közötti nagyméretű háborút akartak szimulálni, ugyanakkor egyértelműen jelezni a Szövetség felé érdekeik akár minden eszköz felhasználásával járó érvényesítésében való elszántságukat.

Ezzel szemben az utóbbi időben ? az ukrán válság kibontakozásával, és ezáltal a félelmek erősödésével párhuzamosan ? több kritika is érte a NATO kollektív védelmi rendszerét, közte a szövetséges erők készenléti szintjét. Ezek közül az egyik legnagyobb figyelmet a Spiegel egy 2014 májusi cikke váltotta ki, amelyben a NATO egyik jelentéstervezetéből kiszivárgott információkból kiderült, hogy a Szövetség minden bizonnyal nem lenne képes megvédeni a balti államokat egy orosz agresszióval szemben, többek között azért sem, mert nagyjából hat hónapba telne, míg kellő erőt tudna felvonultatni a térségben. Ezt követően a történelmi tapasztalataik és földrajzi fekvésük miatt az Oroszországtól egyébként is tartó balti országokat ? illetve rajtuk kívül főként Lengyelországot és Romániát ? a NATO kohéziója érdekében minél hamarabb biztosítani kellett arról, hogy a Szövetség a gyakorlatban is képes és hajlandó garantálni a védelmüket.

Anders Fogh Rasmussen, akkori NATO főtitkár április 8-án jelentette be, hogy mivel az ukrán válság miatt számos fontos kérdés merült fel az euro-atlanti térség biztonságával kapcsolatban, létfontosságú, hogy a szeptemberi walesi csúcstalálkozóra létrejöjjenek a megfelelő válaszok. Már ekkor felmerült egy Készenléti Akcióterv kidolgozásának lehetősége, amely magában foglalná a NATO Reagáló Erők és Különleges Erők képességeinek fejlesztését, hogy azok képesek legyenek azonnal válaszolni bármilyen fenyegetésre, érje az akármelyik tagállamot. A 2014 szeptember 4-én és 5-én zajló walesi csúcstalálkozón végül elfogadták a Szövetségi Készenléti Akciótervet, amely többek között a ? 30 000 főre kibővített ? NATO Reagáló Erők részeként egy 5000 fős, 2 nap alatt bevethető, szárazföldi, légi és haditengerészeti komponenssel is bíró Nagyon Magas Készenlétű Összhaderőnemi Erő (Very High Readiness Joint Task Force, továbbiakban: VJTF) létrehozásáról is rendelkezik. Mindent összevetve azonban ? habár a NATO által jelenleg az egyik legfőbb kihívásként kikiáltott hibrid hadviseléssel szemben megfelelő elrettentési és védelmi képességeket biztosíthat ? hagyományos háborúban, összehasonlítva a korábban említett magas készenlétű orosz erőkkel szemben, ez a szövetségi kötelék méretét tekintve jelentéktelennek tűnik. A képességbeli hiányosságok mellet pedig külön problémát okozhat ? különösen az Ukrajnában folyó hibrid háborúhoz hasonló esetén ?, ha a konfliktus eltérő megítélése miatt a tagállamok nem tudnak megegyezni a VJTF alkalmazásáról, hiszen ahhoz az Észak-atlanti Tanácsban konszenzusos döntésre van szükség.

Más területeken is nagyságrendnyi különbségeket tapasztalhatunk, hiszen ? annak ellenére, hogy a NATO tagállamok összesített aktív személyi állománya nagyjából 3,5 millió fő ? például a tavaly májusban a balti államok viszontbiztosítása érdekében tartott 6000 fős Steadfast Javelin 1-hez hasonló hadgyakorlatokat a NATO nagyszabású eseményként könyveli el. Meg kell azonban említeni, hogy ebből a szempontból előrelépésnek számít a Szövetség Spanyolország, Portugália és Olaszország területén tervezetet Trident Juncture 2015 hadgyakorlata, hiszen ezen több mint 25 000 fő fog részt venni. Ennek ellenére mindez kicsit megtévesztő lehet, ugyanis ez egy viszonylag hosszú ? szeptember 28-től november 6-ig tartó ? időszakot ölel fel, vagyis a gyakorlat alatt a teljes létszám aligha fog egymással párhuzamosan tevékenykedni. Másrészt azt sem érdemes elfelejteni, hogy az interoperabilitás fejlesztése érdekében 2012-ben útnak indított Összekapcsolt Haderők Kezdeményezés (Connected Forces Initiative) keretében létrejövő hadgyakorlat egy évnyi előkészület eredménye lesz.

https://www.youtube.com/watch?v=BG17efi18w0

Orosz fölény a kelet-közép-európai térségben?

A NATO magas készenlétű erőinek aránylag kis száma mellett az Oroszország miatt aggodalmaskodó kelet-közép-európai tagállamok számára a legnagyobb problémát az okozza, hogy a Szövetség ? a hidegháborúban fennálló helyzettel ellentétben ? nem előretolt, hanem mélységi védelemre támaszkodik, és ennek értelmében nem állomásoztat komolyabb méretű erőket az Oroszországgal határos területeken sem. Ennek következtében többen úgy tartják, hogy Oroszország Kelet-Közép-Európában hagyományos erők terén is könnyedén képes lenne helyi erőfölényt kialakítani.

A hidegháború elején is komoly viták folytak arról, hogy a NATO a szilárd, előretolt védelemre, vagy inkább ? a hagyományos erők terén tapasztalt hátránya miatt ? a megfelelő utánpótlás beérkezéséig halogató harcra építő mobil védelemre támaszkodjon. Utóbbit a Benelux államok úgy értelmezték, hogy a NATO ezzel gyakorlatilag cserben hagyná őket, így a katonai értelemben erősen kifogásolható, de politikailag elfogadhatóbb előretolt védelem stratégiája mellett döntöttek. Ez egyébként többek között azt eredményezte, hogy a NATO a hidegháború nagy részében kimondottan agresszív nukleáris stratégiát követett, hiszen a háború kimenetelét nukleáris fegyvereik ? akár elsőként történő ? hadszíntéri alkalmazásával befolyásolták volna.

Amint arról azonban korábban már volt szó, a NATO összesített ereje ma már egyértelműen nagyobb, mint Oroszországé, így egy előretolt védelmi stratégia megvalósítása elméletileg nem okozna nehézséget. A gyakorlatban viszont a legfőbb problémát természetesen ennek anyagi vonzatai jelentik, arról nem is beszélve, hogy elrettentés-elméleti szempontból sem lenne feltétlenül bölcs döntés.  Ahogyan arra ugyanis Stephen M. Walt is rámutatott, egy tőlünk jelentős mértékben tartó ellenfél elrettentése nem igényli nagy létszámú erők határ menti körzetekben történő állomásoztatását. Sőt, egy ilyen lépés könnyen lehet, hogy pont ellenkező hatást váltana ki, hiszen olyan provokatív lépésként lehet értékelni, amely végül nem megelőzné, hanem előidézné a konfliktust. Ennek NATO általi felismerését már az 1997-es NATO-Oroszország Alapító Okiratban is megtaláljuk. A dokumentumban a szövetség vállalja, hogy az új tagállamok területén nem fog állandó jelleggel nagyméretű erőket állomásoztatni, és nukleáris fegyvereket sem áll szándékában a térségbe telepíteni.

A korábban már emlegetett kelet-közép-európai államok szempontjából azonban ez természetesen aligha megnyugtató, ezért nem véletlen, hogy az ukrán válság kitörését követően folyamatosan újabb és újabb NATO erők régióba való telepítését követelik. Lengyelország például még a walesi csúcstalálkozó előtt két, egyenként 5000 fős gépesített lövészdandár területén történő állomásoztatását kérte, de a szövetség elsősorban Németország által vezetett blokkja a walesi csúcstalálkozón nem járult hozzá ilyen természetű lépés megtételéhez. Egyfajta kompromisszumos megoldásként a Szövetségi Készenléti Akciótervben ugyanis csak arról sikerült megállapodni, hogy a lengyelországi Szcecinben található többnemzeti parancsnokságot felminősítik és kibővítik, valamint a gyorsreagálású erők térségben történő fogadásának gördülékenysége érdekében öt újabb, 300-600 fős többnemzeti személyzettel rendelkező bázist jelölnek ki Észtországban, Lettországban, Litvániában, Lengyelországban és Romániában. Az állandó jellegű állomásoztatás helyett pedig a Szövetség kelet-közép-európai hadgyakorlatainak rotációs alapon történő rendezéséről határoztak.

Ezekkel az intézkedésekkel azonban a NATO már többször emlegetett kelet-közép-európai államai ? nem túl meglepő módon ? még mindig nem teljesen elégedettek. Az Egyesült Államok így ? megkerülve a NATO körülményes döntéshozatali rendszerét ? ezen országok megnyugtatása érdekében meghirdette az Európai Viszontbiztosítási Kezdeményezést (European Reassurance Initiative). Ezzel párhuzamosan elindították az Operation Atlantic Resolve-t, melynek keretében többek között összesen 150 db Abrams harckocsit, Bradley gyalogsági harcjárművet és 24 db 155 mm-es tarackot telepítenek Kelet-Közép-Európa több országába, az amerikai erők pedig rotációs alapon, egyszerre nagyjából 1000 fővel több térségbeli hadgyakorlaton is részt vesznek. Ettől függetlenül ez esetben is jól látszik, hogy ismételten nem beszélhetünk nagyméretű erőkről, amely így ugyan Oroszországot túlzottan nem provokálja, de a tőlük tartó NATO-tagállamokat sem biztosítja kellő mértékben. Ezt látszik alátámasztani az elmúlt napokban felmerülő hír, amely szerint Lengyelország és a balti államok továbbra is igényt formálnak egy állandó jelleggel a térségben állomásozó NATO dandár telepítésére. Mindezekből egyértelműen körvonalazódik a NATO előtt álló egyik legfőbb kihívás, hiszen a keleti területek védelmének biztosítása, és a Szövetség kohéziójának fenntartása mellett arra is ügyelni kell, hogy ? a Szövetséget a katonai biztonság szempontjából a legfőbb veszélyforrásnak tartó ? Oroszországot ne kényszerítsék még agresszívabb lépések megtételére, és nyitva hagyják a kapcsolatok ismételt normalizálásához vezető utat.

Biztonságpolitikai Szakestély 2015

Szerző:
BSZK
-
0

A Biztonságpolitikai Szakkollégium szervezésében 2015. május 20-án ismét megrendezésre került a Biztonságpolitikai Szakestély. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem vezetői, oktatói, hallgatói, valamint a Szakkollégium korábbi és jelenlegi tagjai részvételével folyó rendezvényt Dr. Kaló József egyetemi adjunktus, a Biztonságpolitikai Szakkollégium Egyesületének elnöke nyitotta meg. Beszédében kitért a szervezet jövőjét nagymértékben meghatározó, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kara, Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kara, illetve a Biztonságpolitikai Szakkollégium közötti együttműködés fontosságára. Ezt követően Dr. Tálas Péter, a Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kar dékánja köszöntötte a jelenlévőket, hangsúlyozva a biztonságpolitikai hivatás érdekességét és egyben szükségességét. Végül Dr. Kaiser Ferenc egyetemi docens egy humoros előadás keretében ismertette a közönséggel John F. Kennedy amerikai elnöktől származó elhíresült idézet, vagyis az „Ich bin ein berliner…” alternatív értelmezését.
A vacsora elfogyasztása alatt és azt követően lehetőség nyílt a könnyed szórakozásra, illetve a hallgatók és a tanárok közötti kötetlenebb hangvételű eszmecserére.

A beszámolót írta: Agócs Endre

A szomáliai kalózkodás és az illegális halászat helyzete

Szerző:
Kukovics Mihály
-
0

Nem véletlen, hogy az elmúlt években talán kevesebbet lehetett hallani a szomáliai kalózkodásról, hiszen 2012 májusa óta nem történt sikeres hajóeltérítés, így a fenyegetés a térségben csaknem teljesen megszűnt. A csúcsidőszakot jelentő 2011-es év óta a cselekmények száma nagymértékben csökkent, amit jól mutat az is, hogy akkoriban 750 fő volt a foglyok száma, ma viszont a kalózok csupán 26 tengerészt tartanak fogva a váltságdíj reményében. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a hajózási vállalatok a legénység és a rakomány biztosítása érdekében biztonsági magáncégeket (Private Security Company) kezdtek foglalkoztatni. A helyzet javulásához az Európai Unió  EUNAVFOR (Atalanta) és a NATO  Operation Oceans Shield haditengerészeti missziója is hozzájárult. Mindemellett a probléma kezelése természetesen nemcsak a külső tényezőkön múlik, hiszen az országban némileg megerősödött a kormányzat, és a hétköznapi élet is normalizálódni látszik.

Egyes vélemények szerint azonban az illegális halászat növekedése a kalózkodás kiújulásához is vezethet, amit alátámaszthat az, hogy márciusban két iráni tulajdonban lévő halászhajót foglaltak el a megélhetésüket féltő szomáliai halászok. A hajókon tartózkodó 48 tengerészt ugyan már átadták a helyi hatóságoknak, arról azonban még nem született döntés, hogy mi történjen velük.

Emellett az elmúlt hónapok tiltakozásai is azt mutatják, hogy Szomáliában az illegális halászat immár politikai kérdéssé vált. Sokan éppen azért váltak kalózzá, mert a mérgező hulladékok és külföldi, vonóhálóval halászó hajók miatt egyre szűkösebbé vált a tengeri halállomány. Habár a Szomáliát sújtó illegális halászatról egyelőre nincsenek hivatalos adatok, Jászin Ali Júszuf, Puntföld autonóm tartomány halászati minisztériumának főigazgatója szerint számos dél-koreai, kínai és iráni hajó halászik engedély nélkül vagy hamisított papírokkal az ország kizárólagos gazdasági övezetén belül.

Jászin Ali Júszuf elmondása alapján a helyiek már keresik a külföldi vonóhálós hajók elűzésének legjobb módját, ezzel kapcsolatban viszont attól tart, hogy végül ismét visszatérhetnek a kalózkodáshoz. A tisztviselő szerint erre már volt is példa, hiszen az 1990-es évek elején hasonló helyzetből alakult ki ez a komoly biztonsági kihívást jelentő probléma. Abban az időszakban ugyanis a halászhajók elleni sikeres támadások vezettek oda, hogy az elkövetők az idő múlásával egyre több támadást intéztek a sokkal jövedelmezőbb olajszállító tartályhajók ellen.

Sok szomáliai igazságtalannak érzi, hogy a térségben lévő haditengerészeti erők ugyan fellépnek a kalózok, valamint a kábítószer- és fegyvercsempészek ellen, de az illegális halászhajók ellen nem tesznek semmit. ?Ha van felhatalmazásuk arra, hogy megvédjék a szállítási útvonalakat a kalózoktól, akkor meg kell védeniük a szegény emberek erőforrásait az illegális halászattal szemben is!? – mondta Abdiwahid Mohamed Herszi, a Global Sea Food International szomáliai cég vezérigazgatója.

Annak ellenére, hogy az utóbbi években valamelyest javultak az ország belső viszonyai, Szomália még mindig bukott államnak tekinthető. A kalózkodást sikerült megfékezni, valamilyen módon mégis veszélyt jelenthet a régió biztonságára nézve az, ha a helyi lakosokat túlzottan feldühíti az illegális halászat. Ez pedig tovább bonyolíthatja az amúgy is nehézkesen működő szomáliai kormányzat dolgát. Ha valóban az illegális halászat megfékezéséhez szükséges intézkedések bevezetése lenne az ára annak, hogy az ország tovább haladjon a stabilizálódás útján, úgy érdemes lenne a nemzetközi szervezetek által is megoldást keresni a problémára.

Ez a cikk a FIGYELO.HU ?Globálfalu? rovatában is megjelent a Felek közötti együttműködési megállapodás révén.

Omán és a jemeni válság

Szerző:
Czottner Balázs
-
0
Kábúsz szultán és Mohamed Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszter április 8-án.(Forrás: Omanobserver.om. http://omanobserver.om/wp-content/uploads/2015/04/yemen-zarif1-850x636.jpg)

Amikor 2011 novemberében, a Jemenben zajló megmozdulások után Ali Abdullah Száleh elnök elfogadta az Öböl-menti Együttműködési Tanács (továbbiakban: GCC) rendezési tervét, és lemondott Abd Rabbuh Manszúr Hádí javára, Dzsamal Benomár, az ENSZ főtitkárának különleges tanácsadója úgy hivatkozott az országra, mint az „arab tavasz” véres eseményei közötti követendő példára. Az átmenet azonban mégsem bizonyult ilyen sikeresnek, hiszen az ennek megvalósításra létrejött Nemzeti Párbeszéd Konferencia tavaly januárban gyakorlatilag eredmény nélkül ért véget. Mindeközben a GCC tervei szerint csak két évre szóló megbízatást ? 2012 február 21-én egy ellenjelöltek nélküli, többek által bojkottált választáson ? elnyerő Hádival szembeni elégedetlenség egyre nőtt, köszönhetően elsősorban az egyre súlyosbodó gazdasági és szociális problémáknak, és a növekvő korrupciónak. Meg kell azonban jegyezni, hogy személye a jemeniek egy része számára sosem volt elfogadható, hiszen az új elnök hatalomra kerülésében sokan Szaúd-Arábia érdekeinek kiszolgálását látták.

A társadalom kiábrándultságát a hútik (hivatalos nevükön Anszárullah) tudták a leginkább kihasználni, hisz tavaly szeptemberben ellenőrzésük alá vonták a fővárost, Szana?at, majd januárban lemondásra bírták Hádít, aki azóta Rijádba menekült. Ezt követően Szaúd-Arábia és szövetségesei március 26-án légitámadásokat indítottak szövetségesük, Hádí hatalmának helyreállítása érdekében. A sikert illető meggyőződésüket jól mutatja a posztjáról már lemondott Dzsamal Benomár, aki egy későbbi nyilatkozatában azt állította, hogy a szaúdi műveletek kezdetekor a jemeni felek már nagyon közel voltak egy kompromisszumos megállapodás eléréséhez. Ennek ellenére az események nem pont Rijád elképzelései szerint alakultak, ami abból is jól látszik, hogy a hútik térnyerése már a határ menti területeket veszélyezteti. Ugyanakkor minden bizonnyal a hútik számára sem lehet túl kedvező a helyzet, még azzal együtt sem, hogy a légicsapások ellenére képesek voltak az ellenőrzésük alá vonni újabb területeket. Ezt támasztja alá a FAO néhány nappal ezelőtti jelentése, miszerint a 26 milliós országban már mintegy 15 millióan szenvednek az élelmezési problémák miatt, de a helyzet ennél talán még rosszabb a központjuknak számító Sza?ada tartományban, melynek egészét katonai célponttá nyilvánította a koalíció.

Mindezekből fakadóan valószínűleg mindkét fél számára előnyös lenne tárgyalásokat kezdeményezni, azonban ez mégsem olyan egyzerű, mint amilyennek hangzik. Ennek egyik oka, hogy habár Katar és Marokkó is vállalták tárgyalások megrendezését, ezt a hútik ? tekintettel arra, hogy mindkét ország részt vesz az ellenük folytatott műveletekben ? érthető módon visszautasították. Mindent összevetve tehát ? amint azt korábban maguk a hútik is javasolták ? szükség lenne egy valóban semleges közvetítőre.

Erre a feladatra pedig Omán, mely egyetlen GCC tagként, valamint egyetlen arab monarchiaként nem csatlakozott a még olyan távoli országokat, mint Malajzia vagy Szenegál is magába foglaló koalícióhoz, mindenképpen alkalmasnak bizonyul. Az 1970 óta uralkodó Kábúsz szultán külpolitikájának alapját ugyanis már hosszú ideje a régió stabilitásának megőrzése, valamint az öböl-menti arab monarchiák, elsősorban Szaúd-Arábia, és az Irán közti viszonyban való semlegesség jelenti. Ebből kifolyólag nem meglepő, hogy 1991-ben Maszkatban zajlott az a találkozó, ahol az iráni-szaúdi diplomáciai kapcsolatokat is helyreállították. A stabilitás tekintetében pedig számos alkalommal láthattuk Ománt a térségbeli, sőt még azon kívüli konfliktusokban is közvetítőként fellépni. Példaként említhetjük az iraki-iráni háborút, a Kuvait elleni iraki inváziót, de szerepet játszott az India és Pakisztán közötti konfliktus enyhítésében is. Legutóbb pedig az iráni nukleáris programra vonatkozó, április elején Lausanneban lefektetett keretmegállapodást megelőzően zajlottak egyeztetések Maszkatban Irán és az úgynevezett P5+1 országcsoport képviselői közt.

Az előbbiekben az ománi külpolitika kapcsán azért is volt fontos megemlíteni Iránt, mert a perzsa állam összeköttetésben áll a hútikkal, és valószínűleg némi befolyással is bír rájuk. Ennek ellenére úgy vélem, hogy rendkívül túlzó az a manapság gyakran hangoztatott állítás, miszerint a szervezet mögött valójában Irán áll. A jemeni hadsereg nagy része ugyanis Szálehhez maradt lojális, aki nemrég nyilvánosan is bejelentette, hogy támogatja a hútikat. Márpedig a hadsereg ? többek között éppen az Egyesült Államok korábbi támogatásának köszönhetően ? elég jól felszerelt, így feltehetően egy ideig még nemigen lesz szükségük külső támogatóra. Jemennel ? de inkább az egész Közel-Kelettel ? kapcsolatban a másik hasonlóképp eltúlzott vélemény a konfliktusok síita-szunnita szembenállásként történő azonosítása. A Szaúd-Arábiával korábban egyébként nagyon is jó kapcsolatokat ápoló Száleh, vallását tekintve ugyanis éppúgy záidita, mint a hútik, akik ellen korábban harcolt is, mely során többek között akkori vezetőjük, Huszein Badreddín al-Húti is életét vesztette.

Omán számára azonban a jemeni állapotok még akár vallási szempontból is fontosak lehetnek. Az ország többsége ugyanis ibádita (mely napjaink legnagyobb magát se nem síitaként, se nem szunnitaként meghatározó közössége), beleértve a szultánt is. Az elmúlt évek térségbeli eseményeit tekintve pedig azt láthattuk, hogy a destabilizált államokban mind olyan szervezetek váltak jelentős tényezővé, akik saját magukon kívül mindenkit eretneknek vagy hitetlennek tartanak. Ez úgyszintén igaz Jemenre is, hiszen még ha nem is hisz mindenki Abdul Malik al-Hútinak, aki szerint a szaúdiak célja, hogy lehetővé tegyék az al-Káidának az ország megszerzését, annak azonban megvan az esélye, hogy a jelenlegi helyzetből az Arab-félsziget al-Káidája (továbbiakban: AQAP), vagy a tavaly óta már itt is tevékenykedő ISIS megerősödve kerüljön ki. Ez Omán számára azért különösen veszélyes, mert már a múltban is szóltak arról jelentések, hogy az AQAP-hoz kötődő terroristák ? köztük a hírhedt párizsi merénylet elkövetői is ? illegálisan lépik át a Jemennel közös határt. Annak lehetőségével pedig, hogy ez a válság hatására tovább fog erősödni, illetve hogy ezen szervezetek Ománra is kiterjesztenék tevékenységüket, az állam vezetése is számol. A terrorizmus mellett azonban anyagi megfontolások is szóba jöhetnek, hiszen olajalapú gazdasággal rendelkező országként fontos számára az olajexport szempontjából kiemelt jelentőségű jemeni Báb al-Mandib szoros biztonsága. Emellett tekintettel arra, hogy az elmúlt években a Közel-Keleten Ománban nőttek a leggyorsabban a turizmusból befolyó bevételek, minden bizonnyal komoly veszteséget jelent számukra az, hogy az odalátogatók által eddig leginkább kedvelt hely, Szalála közel van a jemeni határhoz.

Az már régóta látszik, hogy Omán kész konstruktív szerepet játszani a válság megoldásában. Ennek részeként 2014 novemberében új rendezési terv elfogadására szólított fel a GCC-t, majd amikor Szaúd-Arábia megindította a támadást, Juszuf bin Alavi ománi külügyminiszter úgy indokolta a koalíciótól való távolmaradásukat, hogy ?lehetetlen egyszerre a béke elérésén dolgozni, és közben részese lenni egy katonai akciónak?. Sőt, sajtóhírek szerint Omán egy hétpontos kezdeményezést is kidolgozott, mely a következőket tartalmazza: a húti és a Szálehhez hű fegyveres erők városokból való kivonását, Hádí hatalmának visszaállítását, majd új elnök- és parlamenti választások minél előbbi megtartását, egy egységkormány felállítását, a hútik politikai párttá alakulását, a gazdaság helyreállítása érdekben egy nemzetközi donor konferencia megtartását, valamint Jemen felvételét a GCC-be.

Egyelőre azonban nem látható, hogy Omán törekvései mennyire lesznek eredményesek, hiszen Szaúd-Arábia külpolitikája egyre agresszívabbnak látszik. ENSZ nagykövetük pár hete például arról beszélt a Biztonsági Tanács előtt, hogy miután országa Jemenben ?bizonyította erejét a stabilitás megteremtésében,? ezúttal a ?szíriai népet fogja segíteni a szabadság elérésében?. Ugyanakkor vannak bíztató jelek is, hiszen miután Omán bejelentette a koalíciótól való távolmaradását, egyáltalán nem kapott olyan kemény kritikákat, mint Pakisztán, akinek hasonló döntését az Egyesült Arab Emirátusok külügyminisztere úgy kommentálta, hogy ezért ?nagy árat fog fizetni?. A másik oldalt tekintve pedig a közelmúltban nemcsak Mohamed Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszter, hanem az ugyanezt a posztot Száleh idején betöltő Abu Bakr al-Kirbi és húti vezetők is látogatást tettek Maszkatba.

Ez a cikk a FIGYELO.HU ?Globálfalu? rovatában is megjelent a Felek közötti együttműködési megállapodás révén.

1...919293...11392. oldal a 113-ból

Kiemelt témák

3,127KövetőTetszik

biztonsagpolitika.hu

BIZTONSÁGPOLITIKAI SZAKPORTÁL.
A honlap "Elemzések" rovatához tartozó időszaki kiadványok és egyéb folytatódó dokumentumok nemzetközi szabványos azonosítószáma: ISSN 2062-4379
Email: biztpolkapcsolat@biztonsagpolitika.hu
Facebook

NÉPSZERŰ CIKKEK

NÉPSZERŰ KATEGÓRIÁK

internetster 2004 - 2026 © biztonsagpolitika.hu - Minden jog fenntartva!