Izrael biztonságával kapcsolatban megerősítette, hogy az ellenséges környezet jelentős haderő fenntartását kívánja meg az államtól. Elmondta, hogy Izrael létérdeke a háborús helyzetekben az, hogy a stratégiai kezdeményezés a kezében legyen, a hadműveleti terület pedig az ellenség területén. Ezt eddig mindösszesen egyszer, 1973-ben nem sikerült maradéktalanul teljesíteniük. Megemlítette az atomfegyver kérdéskörét, melyet Izrael se nem cáfol, se nem erősít meg. Gazdik tanár úr elmondása szerint Izrael igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy a térség bármely más hatalma ne tehessen szert nukleáris fegyverre. Erre nagyon jó példának tartotta a Bagdad melletti atomerőmű lebombázását. Kiemelte, hogy Izrael ugyan tagja a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek, de nem tagja az Atomsorompó Egyezménynek. Simon Perez egykori külügyminiszter ezt azzal indokolta, hogy Izrael az egyetlen állam, melyet ellenségei fizikai létében fenyegetnek, valamint annak ellenére, hogy a létét fenyegető államok aláírták az Egyezményt, tovább folytatták fegyverkezési programjaikat. A biztonsági kihívásokat két csoportba sorolta: az ország létét fenyegető, és az aktuális kihívásokra. Hangsúlyozta, hogy a zsidó állam elleni, arab államok vezette konvencionális háborúk lehetősége Egyiptom kiválásával jelentősen lecsökkent, azonban a tömegpusztító fegyverekkel végrehajtott támadások veszélyével továbbra is számolni kell, annak ellenére, hogy korszerű rakétaelhárító rendszerrel rendelkezik az ország. Aktuális kihívásként a fegyverszüneti vonalak menti összecsapások veszélyét, illetve a határon átszivárgó gerillákkal való összecsapásokat és támadásokat emelte ki. Az oslói, valamint madridi folyamatra, amelyek célja egy életképes palesztin állam kialakítása lett volna ? ezek azonban sikertelenül értek véget. A Közel-Keleti kérdéssel kapcsolatban kifejtette, hogy az izraeliek szerint tartós béke nem lehetséges addig, amíg a térség államai nem demokratikusak. Ennek magyarázatára a 2000-es évet hozta fel, amikor új perspektíva rajzolódott ki. 2001 februárjában Ariel Sharon már elhibázottnak tartotta az oslói folyamatot, ugyanis kitartott amellett, hogy semmiképpen nem térhetnek vissza az 1967-es határokhoz, illetve nem hajlandóak lemondani a Golán-fennsíkról sem. A kemény akaratot képviselő telepesek átköltöztetésével járó nehézségeket senki sem vállalja szívesen, így bármilyen terv gyakorlati végrehajtása nehézségekbe ütközik.