Oroszország 2022. február 24-én megindított támadása Ukrajna ellen komoly hatással van annak dél-nyugati szomszédjára, Moldovára is. Az elmúlt évben többször is az újságok címlapjára került a kelet-európai ország, és ez általában nem pozitív események hatására történt. Ukrajnából érkező menekültek tömegeiről, gazdasági válságról, tüntetésekről és a Moszkvával való, egyre feszültebbé váló viszonyról szóltak a hírek. Jelen elemzés célja megérteni Moldova helyzetét a háborúban az elmúlt év eseményei alapján, és egységes egésszé összerakni, az időszakosan érkező hírmorzsák alkotta képet.
A függetlenségig vezető út
Ahhoz, hogy pontos képet kaphassunk arról, hogy mi miért is történik Moldovában, fontos, hogy tisztában legyünk az ország történelmével, mert enélkül kifejezetten nehéz tisztán látni, hogy mi alakítja napjaink eseményeit, ugyanis az ország nem éppen baráti viszonya Oroszországgal nem ma kezdődött. A XIX. században Moldova Besszarábia néven a cári Oroszország dél-nyugati határvidékét jelentette, az Oszmán és a Habsburg Birodalom szomszédságában. A területet alapvetően románok és tatárok lakták, utóbbiak többségét azonban elűzték, és helyükre jelentős mennyiségű szlávot (ukránokat, kozákokat, oroszokat) telepített a cári kormányzat, ami a már jelenlévő német és zsidó kisebbségekkel együtt egy soknemzetiségű régiót hozott létre. Az első világháború végére a nacionalizmus Besszarábiában is megjelent, ami a Sfatul Țării, azaz a moldovai parlament összehívásához vezetett, mely kifejezte egyesülési szándékát Romániával, amit a Párizs környéki békékben az antant szövetségesek jóvá is hagytak, viszont a Moszkvában megszilárduló kommunista vezetés ezt soha nem ismerte el. Ekkor jelent meg a Besszarábia északi határát jelentő Dnyeszter túlsó partján az a Moldovai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság, ami az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság bizonyos fokú autonómiát élvező részeként a Szovjetunióhoz tartozott, és ma Transznisztria néven ismeretes. Fontos még megjegyezni, hogy Bukarest románosító törekvései nem csak Erdélyben, hanem Besszarábiában is jelentős károkat okoztak a soknemzetiségű társadalomnak. A Szovjetunió aztán 1939. augusztus 23-án, a Molotov-Ribbentrop paktumban fejezte ki azon igényét, hogy Besszarábia a szovjet érdekszférához tartozzon. Ezt az igényt szűk egy évvel később, 1940. június 28-án, egy Romániának küldött ultimátum formájában kívánta Sztálin érvényre juttatni, Bukarest pedig kénytelen volt engedni. A Szovjetunió elleni német támadás után még néhányszor gazdát cserélt a terület, de a háború utáni rendezéskor, Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság néven végérvényesen Moszkva irányítása alá került, egyesítve a valamikori Moldovai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársasággal. Ez a szovjet tagköztársaság tekinthető a mai Moldova elődjének, legalábbis területét tekintve biztosan, ugyanis ennek már nem volt része a történelmi Besszarábia déli, Budzsák nevű tartománya. A hidegháború során Moszkva mindent megtett, hogy létrehozzon egy, a romántól különböző, önálló moldáv identitást, de ez kevés sikerrel járt, tekintve, hogy például a két nyelv között lényegében annyi különbség volt mindössze, hogy a románok latin, a moldávok pedig cirill betűket használtak, és még ezzel együtt is ez volt a legnagyobb eltérés. Az ország 1988. és 1991. között függetlenedett1 a Szovjetuniótól, de a Független Államok Közösségének (FÁK) még alapító állama volt, ebből is látszik, hogy lassan indult el a tényleges önállóság felé. Igaz, a közösség katonai szervezetéhez már nem csatlakozott, ráadásul alkotmányában deklarálta semlegességét is. Napjaink eseményei szempontjából kiemelten fontos, hogy Transznisztria 1990-ben kikiáltotta függetlenségét Moldovától, ugyanis a szláv többségű lakosság félt egy esetleges újraegyesüléstől Romániával. 1992-ben ez fegyveres konfliktussá fajult, amibe a térségben állomásozó 14. orosz hadsereg is bekapcsolódott, a transznisztriaiak oldalán. A konfliktust nem sikerült megnyugtatóan lezárni, Transznisztria azóta is de facto államként funkcionál az elmúlt 30 évben, továbbra is orosz katonai jelenléttel. A szakadár terület lakossága 2006-ban elsöprő többséggel kiállt a függetlenedés, majd az Oroszországhoz való csatlakozási szándék mellett egy népszavazás keretein belül.
Moldova a háború előestéjén
Moldova gazdasági helyzete instabil, nagyban függ Oroszországtól, folyamatosan fogy a népessége, köszönhetően a nyugati irányba történő elvándorlásnak. Ebben a helyzetben érte Chișinăut a háború kitörése tavaly februárban. Az ország sok tekintetben hasonló helyzetben van, mint Ukrajna. Volt szovjet tagköztársaságként nem tagja sem a NATO-nak, sem az Európai Uniónak, viszont van egy elnöke, aki komolyan támogat egy minél erőteljesebb nyugati orientációt. Maia Sandu 2020. óta Moldova államfője, és talán ő az első a posztján az ország függetlenedése óta, aki számottevő reformokat próbál megvalósítani, kiemelten koncentrálva a korrupció problémájára, valamint az Oroszországtól való függés csökkentésére. Transznisztriában még a háború kirobbanásakor is állomásozott egy körülbelül 1500 fős orosz katonai alakulat, amit Putyin elnök erős nemzetközi nyomásra sem volt hajlandó kivonni az elmúlt években. Az itt található Cobasnaban van Kelet-Európa egyik legnagyobb fegyverraktára, amiben a még szovjet időkből hátramaradt lőszert és fegyvereket őriznek, amiknek az elszállítását szintén többször indítványozta mind Chișinău, mind a Nyugat, de látszattevékenységen túl az orosz fél semmit nem tett az ügy érdekében. Ennek a raktárnak a védelme az itt állomásozó orosz erők fő feladata.
A következő célpont?
Moldova a háború kirobbanása után szinte azonnal, március 3-án beadta csatlakozási kérelmét az EU-hoz, ezzel egyértelműen állást foglalva a konfliktusban, hangsúlyozva az ország nyugathoz való közeledési szándékát. Az ország mással is a figyelem középpontjába került, ugyanis a dél-ukrajnai műveletek kapcsán azonnal felmerült a lehetősége annak, hogy a Transznisztriában állomásozó orosz csapatok szerepet kaphatnak egy esetleges Odessza elleni offenzívában. A feszültséget tovább fokozták Moszkva azon kijelentései, hogy a Krím-félsziget felől, Odessza irányába támadó csapatai egy szárazföldi folyosót hoznának létre Tiraspolig. Sőt akár a Dnyeszter Menti Köztársaságban élő, orosz anyanyelvű lakosság védelmére is siethetnek, amennyiben elérik az ukrán-moldovai határt, ahogy tették azt a donyecki és luhanszki szakadár területeken is, a háború kirobbanásakor. Innen pedig már csak egy lépés lenne, ha a Dnyeszteren átkelve, akár egész Moldovát is megszállnák, az ország ugyanis képtelen lenne számottevő ellenállást kifejteni egy ilyen támadás ellen, mivel nem rendelkezik olyan fegyveres erőkkel, melyek akár létszámban, akár fejlettségben felvehetik a versenyt az orosz hadsereggel. Ez volt az általános vélekedés az ukrán haderőről is a háború kirobbanásakor, de Moldova lényegesen más szinten mozog ebben a kérdésben, mint keleti szomszédja. Ezek a félelmek azért is kerültek elő viszonylag hamar, mert Moszkva az elmúlt években egyre nagyobb érdeklődést mutatott az orosz birodalmi álmok iránt, és Ukrajnához hasonlóan, Moldova is része volt egykor a cári Oroszországnak és később a Szovjetuniónak is. A fenti okok miatt Moldovának volt talán a háború elején a legtöbb félnivalója, hogy az orosz agresszió következő áldozata lesz, jóval több, mint a NATO- és EU-tagállam Lengyelországnak, vagy a balti államoknak.
A háború valóságában
Az első tényleges incidens április 26-án történt, amikor Moszkva állítása szerint, ukrán és angolszász szabotőrök felrobbantottak kettő, orosz nyelvű műsort sugárzó rádiótornyot Transznisztriában, továbbá támadást hajtottak végre az ott állomásozó orosz katonák ellen is, egy Kijev által indítandó offenzíva előkészítéseként. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök véleménye szerint azonban nem ukrán, hanem orosz műveletekről volt szó, amit a térség destabilizálásának céljából hajtottak végre az orosz különleges erők, hogy ezt felhasználva vonulhassanak be, a békefenntartás apropóján. Szerinte ennek érdekében ukrán katonáknak állították be a támadásokat végrehajtókat. Idővel ez a narratíva bizonyosodott be, legalábbis Moldova és a Nyugat is Moszkvát tette felelőssé az incidensért. Ezt követően egy ideig csillapodtak az indulatok, de csak azért, hogy júniusban és júliusban újult erővel lángoljanak fel. Ez két eseményhez kapcsolódik. Egyrészt június 23-án Ukrajna mellett Moldova is megkapta az EU-tól a tagjelölti státuszt, ami egy még szorosabb együttműködést vetít előre, még akkor is, ha ez csak az első lépés megtétele volt egy nagyon hosszú úton. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter erre válaszul a náci Németországhoz és Adolf Hitlerhez hasonlította a NATO-t és az EU-t, akik szerinte egy európai koalíciót alakítanak ki Oroszország ellen. Ennek egy lépéseként tekint a kelet-európai országok tagjelölti státuszára. Másrészt július 21-én volt a 30 éves évfordulója a Dnyeszter Menti Köztársaság és Moldova között kötött békeszerződésnek, ami ismételten indulatokat generált, de nem vezetett komolyabb eszkalációhoz. A moldovai külügyminiszter szeptemberben már arról tárgyalt ukrán és román kollégájával, hogy Románia villamosenergia- és gázhálózatuk összekapcsolásával hogyan tudná mérsékelni a friss EU-tagjelölt államok energiaválságát a téli időszak előtt. Bukarest ezzel is tett egy lépést Moldova nyugati integrációjának irányába, ugyanis ez a tárgyalás egy hosszútávú együttműködés kezdete is lehet ezen a téren. Azért is volt szükség erre a lépésre, mert augusztusban 50%-kal, szeptemberben pedig majdnem további 30%-kal növekedtek az energiaárak, mivel a Gazprom a háború és a többek között emiatt kialakult energiaválság hatására komolyan emelte a gáz árát. Ezt azért tehette meg, mert Chișinău nem kötött hosszútávú megállapodást velük, valamint az országot ellátó Cuciurgan hőerőmű a Dnyeszter Menti Köztársaságban található, így orosz ellenőrzés alatt áll. Ahogy egyre hidegebb lett az ősz előrehaladtával, úgy nőtt a társadalmi feszültség, és a kormány politikájával való elégedetlenség. Az infláció 30% környékére nőtt, az energiaárak tovább emelkedtek, egyre több menekült érkezett Ukrajnából, az ellenzék pedig heti rendszerességgel kezdett tüntetéseket szervezni a kormánypárt és az államfő ellen. A tüntetések többsége a banki csalások miatt Izraelbe menekülő, október óta az USA szankciós listáján is szereplő Ilan Șor oligarchához köthető. Șort, és körét az FSZB dollármilliókkal és tanácsadókkal is támogatja. Tovább súlyosbította a helyzetet az, hogy Ukrajna áramellátása részben összeomlott, részben le lett állítva az orosz rakétatámadások következtében, amelyek ősszel specifikusan az ukrán energetikai infrastruktúra ellen irányultak. Ettől kezdve szinte csak és kizárólag Romániából tudott villamosenergiát importálni Moldova, ugyanis hazai kapacitásaik minimálisak. Ez pedig jóval drágább, mint az orosz import, ráadásul, mivel ez is Ukrajnán (és Transznisztrián) keresztül érkezik, az ukrán infrastruktúra megrongálódása erre is hatással volt. Mindennaposokká váltak az országos áramkimaradások, és amikor éppen volt, akkor is spórolni kellett vele. A helyzet enyhítése érdekében több, mint 1 milliárd euró érkezett az országba adományok, támogatások és segélyek formájában az EU-tól, valamint nyugati magánszemélyektől és szervezetektől, hogy a lakosság valahogy át tudja vészelni a telet. November végén még a NATO is támogatásáról biztosította Moldovát, Moszkva gázzal való zsarolásával szemben.
A helyzet fokozódik
November végén, december elején kezdett ismét eszkalálódni a helyzet Moldova és Oroszország között. Az Ukrajna ellen intézett sorozatos rakétatámadások alatt több ukrán légvédelmi rakéta lezuhant Moldova területén, szerencsére ezek az incidensek nem követeltek emberéleteket. December elején a moldovai külügy az EBESZ előtt ismételten arról beszélt, hogy szeretnék, ha Moszkva kivonná csapatait Transznisztriából. Ez természetesen ekkor sem történt meg, helyette az orosz külügyi szóvivő inkább politikai cenzúrával vádolta meg Moldovát, amiért betiltottak több, Șorhoz köthető televíziós csatornát az országban. A moldovai elhárítás pedig ismét belebegtette, hogy Putyin céljai között szerepel egy szárazföldi összeköttetés kialakítása a Krím-félsziget, és a Dnyesztermellék között, aminek érdekében akár már 2023 első negyedévében újabb offenzívát indíthat. Az ettől való félelem még inkább a Nyugat felé löki az országot, aminek a legjobb példája, a NATO-hoz való közeledés. Maia Sandu elnök januárban kijelentette, hogy az alkotmányban lefektetett semlegességet lehet, hogy újra kell gondolniuk. Ezt támasztja alá az is, hogy még tavaly decemberben a moldovai külügyminiszter, a történelem során először, részt vett a NATO, Bukarestben tartott miniszteri ülésén, ezzel is mélyítve, a már korábban is létező partneri kapcsolatot a két fél között. Azt, hogy ezek nem csupán diplomáciai manőverek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ezzel párhuzamosan meg is kezdődött Moldova felfegyverzése nyugati haditechnikával, még ha csak kis lépésekkel is. Február 10-én aztán először Ukrajna jelentette, hogy kettő, a fekete-tengeri orosz flotta által kilőtt cirkálórakéta megsértette Moldova és Románia légterét. Ezt később a román védelmi minisztérium hivatalosan is cáfolta, a moldovai légtérsértést viszont a moldovai kormány után az USA külügyminisztériuma is megerősítette. Ezt követően Chișinău azonnal bekérette a moldovai orosz nagykövetet az incidens miatt, de megnyugtató választ ezúttal sem kaptak.
Belpolitikai válság és kiútkeresés
A légtérsértés után Natalia Gavrilita miniszterelnök kormánya még aznap egységesen lemondott másfél évnyi kormányzás után, az ország válságos helyzete miatt. Nem tudtak megbirkózni az elszabaduló inflációval, a menekültek tömegeivel és az energiaválsággal. Az új kormányfő Dorin Recean lett Maia Sandu ajánlására, aki Gavrilita párttársaként szintén nyugatbarát politikusnak számít, és komoly politikai, valamint üzleti tapasztalattal is rendelkezik. Recean nehéz helyzetben vette át az ország irányítását, ugyanis február 13-án Sandu elnök megerősítette Volodimir Zelenszkij ukrán elnök korábbi kijelentéseit, miszerint Moszkva újabb erőfeszítéseket tenne az ország destabilizálására. Ukrán és moldovai hírszerzési jelentések szerint Oroszország civil ruhás fegyveresekkel keltene zavart Moldovában, többek között kormányzati épületek elleni támadásokkal és túszejtésekkel. Moszkva cáfolta ezeket az állításokat, sőt kijelentette, hogy igazából Ukrajna készül hamiszászlós műveletekre, amik ürügyként szolgálhatnának Transznisztria lerohanására. Ennek kapcsán adott ki egy közleményt az orosz külügyminisztérium, hogy minden olyan provokációt, ami veszélyezteti a Dnyesztertől keletre állomásozó orosz katonákat vagy civileket, továbbá az általuk őrzött fegyverraktárt, egy, az Oroszországi Föderáció elleni támadásnak fognak tekinteni, és ezzel összhangban fognak rá válaszolni. Február 19-én zajlott le az eddigi legnagyobb ellenzék által szervezett tüntetés Chișinăuban, az új kormány ellen, ahol egyes becslések szerint akár ötvenezren is követelhették az előrehozott választásokat, és a megélhetési válság megoldását. Ezzel párhuzamosan az új kormány tárgyalásokat kezdeményezett az EU-val annak érdekében, hogy olyan moldovai oligarchák, mint például Șor is, felkerüljenek az Unió szankciós listájára, mondván orosz érdekeket szolgálnak. Az ügyben egyelőre nincs végleges döntés, de figyelemreméltó, hogy a kérdéses személyek közül többen már szerepelnek az USA szankciós listáján. Maia Sandu államfő a háború kitörésének első évfordulóján Varsóba látogatott, ahol Andrzej Duda lengyel elnökkel egyeztett több fontos kérdésben, valamint részt vett a közép- és kelet-európai NATO-tagállamokat tömörítő, Bukaresti Kilencek (B9) találkozóján, igaz csak megfigyelőként. A látogatásának legfontosabb pontja azonban a Joe Biden, amerikai elnökkel folytatott megbeszélése lehetett. Jelenleg, március elején a legfontosabb hír Moldovából talán az, hogy bár folytatódnak a kormányellenes oroszbarát tüntetések, de az új kormányfő, Dorin Recean szerint a tél végére sikerült függetleníteni az országot az orosz gáztól. Ehhez jóval magasabb árat kell fizetni, mint korábban, de ez lehet egy pozitív folyamat kezdete is.
Összegzés
Fontos kiemelnünk, hogy mivel gyakorlatilag napi szinten érkeznek új hírek Moldovából, bármikor történhet valami, ami teljesen átrajzolja a jelenlegi szituációt. Annyit azonban kijelenthetünk, hogy az orosz agresszió, Ukrajna után, Moldovára volt a legnagyobb hatással: elég, ha csak a felgyorsult nyugati közeledésre, vagy a kormányváltásra gondolunk, de nem mehetünk el szó nélkül a menekültválság, az infláció, és az energiaválság mellett sem. Mindezen felül ott lebeg Chișinău feje felett egy esetleges orosz invázió réme, amitől jelenleg nem tudná megvédeni magát. Hogy Putyin megtámadja-e Ukrajna után a másik Nyugat felé tendáló volt szovjet tagköztársaságot is? Erre a kérdésre nem lehet teljes bizonyossággal válaszolni. Figyelembe véve a háború több mint egy évének hatásait az orosz gazdaságra, társadalomra, hadseregre, valamint Oroszország nemzetközi kapcsolataira, talán az kijelenthető, hogy csekély az esély egy közvetlen támadásra. Már csak azért is, mert az orosz erők jelenleg nincsenek olyan helyzetben, hogy ezt megkíséreljék, ehhez először vissza kéne foglalniuk az ősszel feladott Herszont, majd be kéne venniük Odesszát is, mert a Transznisztriában állomásozó, maximum 1500-2000 fős kontingens még a kifejezetten gyenge moldovai haderő ellen sem lenne elégséges. Ez viszont egyelőre nagyon távolinak tűnik, mivel az orosz vezetés jelenleg Kelet-Ukrajnában összpontosítja erői döntő többségét, így Délen nincs jelentős támadókapacitásuk, főleg nem a Dnyeperen való átkeléshez, és nagyvárosok ostromához. Ettől függetlenül Moszkva nem katonai eszközök széles tárházát vetheti be, hogy destabilizálja a moldovai kormányt, és megpróbálja belülről átvenni az ország irányítását. A Nyugat viszont elkötelezettnek tűnik abban, hogy ezt meggátolja, így Moldovának talán nem kell közvetlen hatalomátvételi kísérlettől tartania a közeljövőben.
Források:
1 Oláh András 2014. A transznyisztriai konfliktus két évtizede és megoldatlanságának okai I. Nemzet és Biztonság 88-96. 2014/5.
Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.
Photo by Jacques Bopp on Unsplash
