21.8 C
Budapest
2026 május 27. szerda 08:10
Kezdőlap Blog Oldal 15

Ismét puskaporos hordó a Balkán?

Szerző:
Simon Attila
-
0

Fokozódó feszültség Szerbia és Koszovó között

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság egyes elemzők és politikai kritikusok szerinti tragikusnak mondható széthullását kísérő konfliktusok, legösszefoglalóbb néven a délszláv háború(k), mely(ek) Jugoszlávia hat tagköztársaságának függetlenedési törekvései nyomán robbantak ki. Ez a megannyi véres összecsapással terhelt időszak összességében tíz évig tartó háború volt, melyek tízéves hosszúságra nyúló intervallumát három, egészen jól elkülöníthető időszakra lehet határolni. Az 1991-től az 1995-ös Dayton-i békeszerződés aláírásáig tartóra, második időszakként a Daytont követő koszovói albán–szerb konfliktusra, majd végül az 1999-es NATO-hadműveleteket, illetve a belgrádi forradalmat magában foglalóra, mely Slobodan Milošević 2006 márciusában bekövetkezett haláláig tartott.

A Tito marsall által vezetett Jugoszlávia társadalmi, gazdasági, politikai keretei többé-kevésbe több évtizeden keresztül viszonylag kedvezőbb feltételeket és körülményeket szolgáltattak az államszövetség területén lakó etnikumok, nemzetiségek számára. Még ha egyes térségekben nem is volt homogénnek mondható a lakosság etnikai és vallási összetétele, a békés együttélésének nem voltak különösebb akadályai, tekintve a szocialista államberendezkedés által hirdetett ideológiai alapokra.

Ám azt sem árt figyelembe vennünk, hogy az állam területén különböző nemzetek, vallási csoportok, kultúrák, különböző nyelveken beszélő etnikumok osztozkodtak, melyek sokszor akaratukon kívül kényszerültek az együttélésre, legtöbbször egy felsőbb politikai akarat nyomására, mely jelen esetben a titói Jugoszlávia képében testesült meg. Jugoszlávia egyetlen összetartó ereje nem volt más, mint maga Tito marsall személye, akinek halálával az államszövetség békéje is sírba szállt. Az azt követő lejtemetes időszakban regnáló vezetés alatt, melyben kiemelkedő szerep jutott az inkább szerb dominanciát és nacionalista törekvéseket képviselő Milosevic és kormánya számára. A kitörő „polgárháború”-k sorozatával, s ezen belül az 1999-es koszovói háborút követően a később Pristina központtal létrejövő Koszovóval a nagy Jugoszláva, a pánszláv eszmeiség is követte a marsallt a történelem süllyesztőjébe.

Az addig Szerbia autonóm tartományának számító Koszovóban 1998–1999 között bontakozott ki fegyveres harc a többségi lakosságot alkotó koszovói albánok és az őket elnyomó szerbek között, amely szisztematikus etnikai tisztogatásokkal járt együtt. A fenyegető humanitárius katasztrófa a nemzetközi közösséget beavatkozásra sarkallta, a sikertelen diplomáciai próbálkozásokat követően a konfliktusnak végül a NATO fegyveres beavatkozása vetett véget.

Koszovó történelme a Balkán egyéb részeihez hasonlóan meglehetősen viharos. Ennek oka egyrészt geopolitikai és geostratégiai helyzetének köszönhető. Másrészt azonban állandó feszültségforrást jelentett, illetve a mai napig is jelent a friss államalakulat és a környező más szomszédos államok számára egyaránt, hogy az Észak-Koszovót lakó szerbek a belgrádi szerb kormányzat befolyása alatt állnak, és nem kívánnak, illetve nem képesek megfelelő szinten sem önazonosságban és sem fizikailag integrálódni az új állam társadalmi-gazdasági rendszerébe. Erre a szomorú tényre a közelmúlt számos eseménye is utal, melyek a két ország viszonyát, diplomáciai kapcsolatait az eddigi legmélyebb pontra helyezték, illetve háborúközeli hangulatot hoztak, destabilizálva ezzel a térség, sőt, az egész Balkán biztonságpolitikai hangulatát és pozitív képét.

A térségben a koszovói háború lezárása óta nemzetközi fegyveres erők jelenléte biztosítja a békét (KFOR program, melynek a parancsnoka volt nemrégiben a magyar Honvédség kötelékéből került ki Kajári Ferenc vezérőrnagy, ám a kinevezése a cikk megírásának idejében már véget ért). Ennek törékenységét azonban egyértelműen jelzik az elmúlt bő két évtizedben is időről időre fellobbanó, a nemzetközi sajtóban is nagy visszhangot kapó, etnikai gyökerű konfliktusok. Példának okáért a koszovói kormány rendszámtáblákról szóló intézkedése, mely szerint az Észak-Koszovóban élő szerbek nem használhatják autóikon a szerb állam rendszámtábláit,  a két ország közötti konfliktusok egyik igen jelentős alapját képezi, sőt, cassus belliként is szolgálhat egy esetleges konfliktusban Szerbia részéről. Továbbá a szerbek azzal emeltek szót Koszovóval szemben, hogy drónokkal kémkedtek a szerb hadsereg laktanyáinál, és készültségbe helyezték a hadseregüket. Mindeközben a koszovói miniszterelnök azzal vádolta meg Szerbiát, hogy destabilizálni akarja az országát.

Mivel napjainkban is, ugyan csak hallgatólagos módon, de Szerbia máig az állam déli tartományának tekinti Koszovót, s az annak területén élő szerb kisebbséget, ami miatt Koszovó státuszát máig sem sikerült megnyugtató módon rendezni. A helyzet további romlását mutatja, hogy nem sokkal a 2022-es év vége előtt a szerb hadsereget a legmagasabb készültségi helyzetbe helyezték, és jelentős erők sorakoztak fel a koszovói-szerb határ mentén. Az észak-koszovói szerbek barikádokat emeltek szerte az általuk lakott megyékben, ezzel is akadályozva a pristinai kormányzat esetleges reakcióképességeit.

Angelo Michele Ristuccia vezérőrnagy, a Koszovóban állomásozó békefenntartó erők, a KFOR parancsnoka arra szólította fel a feleket, hogy tartózkodjanak az erőfitogtatástól, a barikádok miatti feszültséget pedig párbeszéd útján kell rendezni. A pristinai RTV 21 televízióhoz küldött sajtónyilatkozatában a parancsnok azt mondta, hogy a KFOR a párbeszéd folyamatának valamennyi résztvevőjével szoros kapcsolatot tart fenn. Ristuccia azt üzente, fontos, hogy mindkét fél mellőzze az olyan retorikát és kerülje azokat az akciókat, amelyek tovább növelnék a feszültséget, vagy a helyzet eszkalálódását okoznák, és kiemelte a KFOR mindenkitől elvárja, hogy tartózkodjon a provokatív erőfitogtatástól, és ahelyett keressék a lehető legjobb megoldást, amivel garantálni lehet a békét és a biztonságot minden nemzeti közösség számára.

Egyes szakértői vélemények szerint sajnos a mai napig ez a terület (is) ideális terepet kínál az egyes nagyhatalmak rivalizálásának. Időnként az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok esetében is tetten érhető ez a hatalmi játszma, a Szerbia és Koszovó közötti megbékélési tárgyalások „mentorálásában”, függetlenül attól, hogy az euroatlanti integrációt mindkét nagyhatalom a tartós béke garanciájának tekinti.  Ezt támasztaná alá számos külföldi és hazai szakértői vélemény is, miszerint jó esély van arra, hogy most, miközben „Oroszország a katonalogisztikai és stratégiai hibák miatt egyre többször kénytelen védekezni Ukrajna ellenében”, addig az Egyesült Államok és szövetségesei Szerbiát is megpróbálhatják térdre kényszeríteni a politikai játszmákban.

A térség nemzetközi viszonylatban is komoly pozícióját továbbá az is hangsúlyosabbá teszi/teheti, hogy a Kínai Népköztársaság jelentős gazdasági szereplőként van jelen a térségben. A vásárlóerő paritáson számított legnagyobb GDP-vel rendelkező ország jelentős beruházásokat hozott létre Szerbia területén, melyek közül az egyik lenagyobb a Budapest-Belgrád vasútvonal, melynek elkészültében hazánk is eléggé érdekelt félként van jelen, nem beszélve a belgrádi metróberuházásokról és az országos csatornahálózat-fejlesztésről. Illetve hitelfolyósítások sorát nyújtotta a szerb állam számára, melynek a még törleszteni el nem kezdett összege eléri a 10 milliárd amerikai dollárt.

Összegezve a két államalakulat szinte közös történelmét, illetve a politikai, katonai, és társadalmi aktualitásokat az elmúlt hónapok fényében, arra a következtetésre juthatunk, hogy ahogyan eddig is a történelemben forrópontként létező térség (lásd: első világháború kitörésének oka, Ferenc Ferdinánd koronaherceg meggyilkolása) a Balkán, illetve ezen belül szűkebb értelemben véve Szerbia és Koszovó továbbra is a világpolitikát alakító tényezőként téteznek tovább. Mérete ellenére mindkét állam nagy befolyással bír annak ellenére, hogy Koszovót csupán 105 állam ismeri el, hisz kvázi azok régebbi, és az újonnan létrejövő politikai érdekszférák és ideológiák keresztüzében állnak, illetve a Balkán-félszigeten elfoglalt pozíciójuk is erről tanuskodik. A politikai orientációjuk különbségének, és Koszovó etnikai szétfeszítettségének okán komoly veszélye lehet a realista biztonságelméletek által megfogalmazott anarchialeküzdés, feszültséglevezetés, a háborús hódítás.

Koszovónak hivatalosan jelenleg nincs önálló hadserege, az állam fegyveres erejének szerepét a Koszovói Biztonsági Erők látja el, ám a közelmúltban több felvetés, majd döntés született ennek hadsereggé való átszervezéséről. A koszovói parlament 2018. december 14-én szavazta a törvénymódosításokat, melyek lehetővé teszik  hadsereggé való átszervezést. A tervek szerint mintegy tíz éves időtartamú kifutási idővel rendelkezik a tervezet. Belgrád bírálta a koszovói lépést, mert az 1998-1999-es koszovói válság lezárását követően, 1999-ben az ENSZ Biztonsági Tanácsa az 1244-es számú határozatában mondta ki, hogy az akkor még Jugoszlávia részének számító Koszovóban kizárólag nemzetközi békefenntartó haderő tartózkodhat. Ezzel szemben Szerbia egy klasszikus fegyvernemekből álló, viszonylag korszerű technológiával felszerelt reguláris haderővel rendelkezik, amely az 58. legerősebb a világon az egyesült államokbeli Global Firepower portál szerint, s ennek a fegyveres erőnek a legerősebb „megállj”- t parancsoló fal a Koszovóban állomásozó KFOR erők.

Viszont egy esetleges konfliktusból, melynél ha csak a két ország önálló gazdasági és katonai erejét vesszük a vizsgálódás alapjául, a fegyverzet mennyiségében és a két egymással szemben álló felek élő erejének tekintetében valószínűleg Szerbia kerülne ki győztesen.

Hogy mi történne ez után? Senki sem tudhatja biztosan. A térség egységesebb belső stabilitáshoz jutna?

A korábbi jugoszláv múltra visszatekintve az etnikai szembenállások, illetve a Balkán-félsziget környező államainak a konfliktushoz való hozzáállásának kiszámíthatatlansága miatt szinte lehetetlen biztos utat felvázolni a térség jövőjét illetően. Magyarország NATO tagsága és nyugati orientáltsága, illetve saját biztonságának szavatolása miatt is különösen érdekelt a két állam konfrontációjának békés rendezésében. A nyugat-balkáni béke az egyik legfontosabb biztonságpolitikai pillér, hiszen ez az európai béke egyik sarokköve is.

A délszláv-háború tapasztalatai, illetve a már az ország keleti szomszédjában, Ukrajnában folyó háború különösen fontossá teszi a két ország közötti kompromisszum támogatását hazánk részéről. A KFORban a Magyar Honvédség az elmúlt időszakokban egyre nagyobb szerepvállaláshoz jut. A magyar katonák 1995 óta vesznek részt balkáni műveletekben. A KFOR-művelethez 1999 óta törzstisztekkel és kontingenssel is hozzájárul hazánk a térségben, hiszen többek között a két állam közötti egyensúly fenntartása, illetve a KFOR jelenléte az, mely a szerb, illetve ezen keresztül az orosz befolyás növekedését a régióban viszonylagos keretek között tartja. Az egyetlen békés rendezési mód, illetve hazánk és a nemzetközi közösség számára a legjárhatóbb és legbékésebb út a két állam közötti párbeszéd volna, amelyre sor is került Alekszandar Vucsics szerb kormányfő illetve Vjosa Osmani koszovói kormányfő között. Ez a párbeszéd a két fél között pozitív eredménnyel zárult, melyről az észak-macedón Ohrid városában számolt be Josef Borell, illetve a szemben álló felek képviselői a Szerbia és Koszovó közötti kapcsolat rendezését célzó uniós javaslat gyakorlati megvalósításának módjairól.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Mrika Selimi on Unsplash.

Mi különbözteti meg – egyéni és társadalmi szinten – a női terrorizmust a férfi terrorizmustól?

Szerző:
Szabó Luca
-
0

2005-ben Muriel Degauque 38 évesen felrobbantotta magát. Ezzel ő lett az első európai női öngyilkos merénylő, aki áttért az iszlám vallásra. Mégis miért történt ez? Mi miatt lépett Muriel erre az útra? Szerettem volna Muriel esetével indítani az elemzést, hiszen egy olyan személy lett a női terrorizmussal és a női öngyilkos merénylőkkel kapcsolatosan, amelyhez máig sok-sok szakértő visszanyúl. Szomszédjai, barátai úgy emlékeztek rá, mint egy teljesen normális kislányra. Azonban második férje után Muriel-t úgy jellemezték, mint a ,,muszlimoknál muszlimabb”. Muriel-nél egyre inkább meglátszódtak a radikalizálódás jegyei: talpig csadorban kezdett járni, betartotta a szigorú szabályokat. Majd második férjével valószínűleg Törökországon át Irakba mentek, ahol Muriel 2005-ben egy öngyilkos merényletet hajtott végre egy iraki rendőrőrs ellen. Muriel a források szerint, egyike volt azon 4 női terroristának, akiket Abu Musab al -Zarqawi bízott meg a támadással, és Muriel sikeresen járt.[1]Ezen események következtében a társadalomban is felmerült a nagy kérdés: Miért tette ezt Muriel?

A terrorista csoportok egy heterogén csoport, nem tudjuk pontosan meghatározni, vagy leírni. Terrorizmus, vagy politikai erőszakot vizsgálva kiderül, hogy a fő elkövetők férfiak, leginkább a fiatalok, azaz 15 és 25 év között, így a legtöbb tanulmány is a férfiakat vizsgálta. De fontos kiemelni, hogy a nők is tagjai voltak történelem során terrorista csoportoknak. Tehát a nők „nem csak áldozatok, hanem elkövetők is”. Így elengedhetetlen kiemelnünk, hogy a nők is lehetnek agresszorok, és képesek ezen cselekedetek elkövetésére, ráadásul így olyan sztereotípiákra is rácáfolnak, mint például a ’’gyenge és védtelen nő’’. Maga a női terrorizmus egy érdekes jelenség. A női terrorizmus, vagy a nők használata kedvező egy terrorszervezetnek, legnagyobb figyelmet és visszhangot így kaphatnak például a médián keresztül. Nők csatlakozása és részvétele egy terrorista csoportban különleges, kinézetüket, a láthatatlanságukat, a médiában való szereplésüket, valamint a társadalmi szerepüknek tükröződését vizsgálva láthatjuk. Ugyanakkor az öngyilkos merénylők között kifejezetten fontos vizsgálni a nők szerepét. Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy ezek a lényeges különbségek női és férfi terrorizmus között is. Így célom bemutatni, hogy egy terror szervezetnek kedvezőbb nőket felhasználni és toborozni, mint férfiakat. A női terrorizmus sikerességét alátámasztják olyan adatok, mint például, hogy a nők által elvégzett támadások sikeresebbek, hiszen egy kutatás alapján átlagosan 8.4 áldozata volt, amíg a férfiakénak csak 5.3. Tehát a női terrorizmus halálosabb, váratlanabb, és nagyobb eséllyel lesz sikeres. De vajon miért, vagy mik lehetnek ennek az okai, és a férfiak miért nem tudják ezt ilyen mértékben elérni?

Radikalizálódás kezdete: a ruházat megváltozása

Mi határoz meg bennünket, mitől függ hogyan nézünk ki? A kinézetünk, a hajunk, a ruhák, amiket hordunk voltaképpen tükröz minket. Ez a jelenség megfigyelhető a terroristák radikalizálódásánál. A férfiak és a nők is kevésbé kirívóan kezdenek el öltözni, de a nőknél ez sokkal látványosabb főleg, ha egy muszlim vallásra áttért nyugati nőről beszélünk. Megjelenik a burka, eltűnik a smink, a kihívó nyugatias ruhákat leváltják. A nőknél (általánosságban) sokkal fontosabb és erősebb része a divat az önkifejezésnek, így ez egy látványosabb lépés az egyéni szinten.

A nők ’’láthatatlansága”

Amely pontot a nőkön keresztül nagyon jól kihasználhatnak a terrorista szervezetek azok a biztonsági faktorok. Hisz a nők ’’láthatatlanabbak”, kevésbé figyelnek fel rájuk, így egy biztonsági átvilágításon könnyebben átjutnak, melynek következtében könnyebben véghez tudják vinni a merényleteket. Tehát a nők könnyebben hozzáférhetnek a célpontokhoz, így sikeresebb lesz maga a merénylet. Erre az egyik legjobb példa Radzsiv Gandi, India volt miniszterelnökét a Tamil Tigrisek egyik női merénylője megölte, ,,hagyományos női viselkedést színlelve, egy tekintélyes férfi politikust virágfüzérrel övezve”.[2] Tehát itt is láthatjuk, hogy mennyire kedvezőbb és mennyire megnövelheti a merénylet sikerességét a nők szerepe. Olyan országokban erre még nagyobb lehetőség van, mint például Afganisztán, ahol kevés nő dolgozik a biztonsági szférában és nincs ki átvizsgálja a nőket, vagy bizonyos kulturális, vagy vallási okokból nem tehetik meg. Ez egy nagyon fontos tényező a szervezeteknek, főleg, ha öngyilkos merénylőként akarják felhasználni a nőket. Az előző állításommal is összekapcsolható ez a meglátás. Ismét ennél a pontnál jól ki tudják használni a ruházatot. Ha az adott nő például burkában, vagy egy bő földig érő ruhában van (amely általános az iszlám vallásra áttért nőknél, valamint terror szervezethez csatlakozott nőknél) az alatt könnyen elrejthető a testre ragasztott bomba. Azonban, ha például direkt és szándékosan nyugatias öltözetet visel a merénylő nő, akkor kevésbé lesz gyanús, és kisebb eséllyel kerül átvizsgálásra, így egy „tökéletes álcát” vethetnek magukra. Valamint, ha egy férfival, vagy akár gyerekkel látják a nőt, még kevésbé lesz gyanús, és még inkább tökéletes álca lesz. Ugyanis egy átlagos család miért lenne terrorista szervezet tagja, vagy akár egy édesanya? Ezeket mind kihasználva a nők könnyebben átjutnak a ’’checkpoint”-okon, így a merénylet, vagy küldetés nagyobb eséllyel lesz sikeres, mintha egy férfi végezné el, és a férfiak nem tudnak így ’’játszani” az öltözetükkel.

Média szerepe

Az előző állítással szemben, viszont van egy pont amikor a nők nem láthatatlanak, sőt nagyobb figyelmet kapnak, mint a férfiak és ez a média. Ha egy nő követ el merényletet, annak általában nagyobb visszhangja van a médiában. Sok híres női terrorista kapott címlapot újságokban, vagy akár nagy média visszhangot: például Muriel Degauque, Wafa Idris, Aafia Siddiqui Siddiqui, Shamima Begum, vagy akár a Fehér Özvegyként ismert Samantha Lewthwaite, aki még egy Netflix sorozatban is külön epizódot ’’érdemelt ki”. De miért is? Az, hogy egy nő nem törékeny vagy nem egy kedves, ártatlan lány, máig lesokkolja az embereket. Így a szervezetek ezt fel tudják használni propagandának, és nagyobb figyelmet kaphatnak a világ bármely részén. A média az egyik legfontosabb faktor, ha a terrorizmust vizsgáljuk, hisz toborzásnak, híresztelésnek, és még sok más fontos tényezőnek ad platformot. Tehát ha nőket használnak fel, nagyobb figyelmet kapnak, mintha férfiakat, amely egyes terrorista szervezetek legfontosabb célja. A média így egy eléggé megosztó platform lehet a női terrorizmust vizsgálva, hisz egyszer a merénylő egy őrült szörnyeteg és agresszor, egyszer egy védtelen lányka, akit ebbe kényszerítettek, és egyszer egy önfelszabadító feminista. Ami viszont igaz mindhármat vizsgálva, hogy az összeset az emberek úgy nézik a televízión keresztül, mint egy ’’reality show-t”. A női terrorizmus így a társadalmat egyszerre elkápráztatja és megbotránkoztatja, amely segíti a toborzást a terror szervezeteknek, főleg, ha nagy visszhangot kapnak a nemzetközi médiában. Valamint egy olyan mögöttes üzenet is van, hogy a helyzetük és a céljuk annyira kétségbeesett és rossz, hogy már ,,nőket is fel kell áldozniuk”. Így fogják elnyerni ezek a női terroristák az érzelmeket és az értelmet (hearts and minds). Bármilyen furán is hangzik egy fajta szimpátiát is elérhetnek ezzel a nézők körében, és elmondható, hogy a férfiakat használva ezt nem tudják megtenni, vagy nem ilyen mértékben. Média segíti is a női terrorizmust, hisz fetisizálja őket, valamint még inkább nagyobb figyelmet szánnak nekik, mivel úgy gondolják, hogy valami „egyedi” van bennük. Ezzel ismét olyan narratívákba kerülhetnek, hogy vajon ezek a nők a terrorizmus áldozatai vagy őrült agresszorok.

Társadalmi szerepek tükröződése

Nők feladatai egy szervezetben nagyon komplexek, és vizsgálatomban erre térnék ki a legrészletesebben. Voltaképpen a női és a férfi szerep is a társadalmi szerep tükröződése. Általában kevesebb esélyük van a nőknek harcolni, vagy általánosságban nem harcosként jelennek meg, képzeljük el őket. A nők szerepe sokoldalúbb, mint a férfiaké, a nő az anya, a szeretet és az otthon a társadalomban, így ilyen szerepeket is töltenek be a szervezeteken belül, tehát mos, főz, takarít, tanít. Ugyanakkor lehetnek harcosok, vagy akár kerülhetnek vezető pozícióba, és lehetnek toborzók is, mint a férfi társaik. Összességében egyre fontosabb feladatokat kaphatnak a nők egy terror szervezetben, sőt itt feljebb is léphetnek a társadalmi ranglétrán, hisz olyan pozíciókat tölthetnek így be, amelyeket egyébként nem tudnának. Azonban, ha a feladatokat vizsgáljuk, akkor felmerülhet a kérdés, hogy vajon ez miatt a férfi társaik kevésbé lesznek férfiak? Ha a nők végzik a feladatukat az szégyen? Mivel sok férfi azért lép be egy terror szervezetbe, mert a társadalomban nem férfiak, azonban ha itt is nők végzik a feladatokat, vagy a ’’piszkos munkát” az nem számít ugyanúgy elgyengítésnek? A férfiaknál fontos az a pont, hogy általában a társadalmon belül ők a ’’kenyérkeresők’’. „Kevés bizonyíték van arra, hogy a nők pénzügyileg motiváltak, ellentétben a férfi társaikkal”. Motivációk általánosságban hasonlók nők és férfiak között, azonban a pénz a nőknél nem jelenik meg, mivel a társadalmunkban ez a férfiaknak fontosabb szempont, mint a nőknek. Az olyan fiatal férfi, aki nem kap munkát, ezáltal nem lehet családja, nem talál magának feleséget, a férfiasságát egy terrorista szervezetben találhatja meg. „A férfiasság olyan állapot, amelyet elsősorban tettekkel és eredményekkel keresnek és tartanak fenn, nem annyira a személyes tulajdonságok tartósságával” . Tehát a nővel szemben, a férfinek bizonyítania kell a férfiasságát, nem csak magától adódó, mint a nőé. Valamint, ha nők is tagjai egy terror szervezetnek, vagy akár csak nőkből álló szervezetről beszélünk az progresszívnak tűnhet, amely ismét nagyobb hírértékkel rendelkezik, mint egy férfiakból álló. Így a szerepeket vizsgálva előnyösebb ismét a nők részvétele, mivel egy férfi csak harcos lehet a szervezeten belül, viszont a nő harcos és édesanyai, női feladatok ellátásáért is felelős lesz.

A női öngyilkos merényletek sikerességének titka

A női öngyilkos merénylők a legjobb példa arra, hogy lássuk miért is előnyösebb egy terrorszervezetnek nőket használni. Női öngyilkos merénylők száma évek óta növekszik, sőt például a Boko Haram női tagjai 2014 és 2018 között olyan hatékonyan gyilkoltak meg több mint 1200 embert, hogy most a csoport öngyilkos támadóinak közel kétharmadát teszik ki a nők. A leghíresebb női terrorista csoport az orosz ellenes csecsenföldi Fekete Özvegyek. Amely érdekes ’’Allah feleségeit’’ vizsgálva, hogy a forrás szerint, történt olyan is, hogy más kapcsolja be a robbanószert távirányítóval, nem pedig maga az öngyilkos merénylő. Tehát semennyire nem kell felkészülni a merényletre, nem kell kiképzés az ilyen esetekben ezeknek a nőknek, csupán, amire szükség van az a bosszúvágy. A magányos farkas merénylők csoportja elég heterogén, akárcsak a terrorista csoportok önmagában, de egy közös nevező kiemelhető, és ez az, hogy a többségük férfi. Itt viszonyt, mivel egy magányos farkasról beszélünk, hatalmas háttérmunka és önképzés szükséges egy merénylet sikeres véghezvitelére. Például Anders Breivik is megtervezte a terrortámadást, fegyvereket szerzett, sőt még egy manifesztót is írt. A két példán láthatjuk, hogy a női terrorizmus nem csak nagyobb eséllyel sikeresebb, hanem gyorsabban véghez lehet vinni, mivel kevesebb idő kell a felkészülésre, megtervezésre. Ez egy terror szervezetnek kedvező, mivel így több merényletet tudnak megvalósítani, kevesebb idő alatt.

A nők által elvégzett merényletek a leghalálosabbak, mivel sokkal nagyobb meglepetés faktorral rendelkezik. De miért lesznek öngyilkos merénylők? Amelyet kiemelnék, és választ adhat a kérdésünkre az a tisztelet és a mártír szerep. Sok kultúrában másképp nem tudnak tisztelet kivívni maguknak, és elmondható, hogy az adott társadalmi helyzetükben halottként van csak értékük, élve nem. Egyes országok kultúrái, mint például Csecsenföldön mély tisztelet övezi az öngyilkos merénylőket. Ehhez kapcsolódik a mártír szerep, vagy annak kultusza. Hőssé válnak a tettükkel, így feljebb lépve a társadalmi ranglétrán. Azonban fontos kiemelnünk, hogy a mártír kultusz a vallási ideológia része is, nem csak egy társadalmi faktor. Mivel a mártír, nem csak a halott szeretteivel lesz így együtt, hanem egyenes út vezeti őt, és valamennyi családtagját a Mennyországba. Csecsenföldön is megfigyelhető volt az, amely Palesztinában is, hogy a társadalom dicsőíti a mártírokat, öngyilkos merénylőket. Ez látható a posztereken, videókon, énekeken, zenéken keresztül, valamint, hogy öngyilkos merénylőkről nevezték el a gyerekeket később. Ezzel megint egy nő olyan pozíciót tud elérni és olyan mély tiszteletet, amelyet élve nem, és a mártír szerep betöltésére könnyebben rávehetők a nők.

A csecsenföldi Fekete Özvegyeknél, és más női öngyilkos merénylőknél is felmerült két hátsó indíték, amiatt erre az útra léptek. Az egyik a házas élet, a másik a nemi erőszak. Bár a kettő elég ellentmondásos már-már önmagában is, azonban a motivációk halmazában megbújnak, és nagyobb jelentőségük van, mint mondjuk a férfiaknál. Nők öngyilkos merénylőkké válhatnak egy rossz házasság/párkapcsolat után, vagy ha a családot meg kell tisztítani egy botránytól, valamint a nők toborzásában egy fontos pont a házasság. Azonban vajon a férfiak is öngyilkos merénylőkké válhatnak egy rossz házasság, vagy családi szégyen miatt? A válaszunk igen, de a társadalmi berendezkedés miatt kisebb eséllyel, mint egy nő, és itt nagyobb eséllyel a rossz pénzügyi háttere miatt lehetséges, ahogy az előző bekezdésekben is utaltam már erre. Ha csak egyes országok kultúráit, vagy vallásait nézzük a férfiaknak több minden megengedett, így visszacsatolva náluk fontosabb ’’pull factor” a pénzügyi motiváció, mint az egyéni sérelem amely a nemi szerepéből adódik (például: meddőség, vagy nem szűz a lány). Amely viszont nem motiváló faktor, vagy kevés/ nincs is rá példa a férfiak körében, az a nemi erőszak. Amely érdekes ezeknél az eseteknél, hogy vannak olyan nők akik azokhoz a szervezetekhez csatlakoznak akik ezt tették velük. Így a nők toborzásában egy elengedhetetlen eszközzé vált a nemi erőszak használata. Egy ekkora trauma pedig az erőszakhoz tolja a nőket, így válnak terroristává. A nemi erőszak nem csak egyéni szégyen, hanem társadalmilag is lehet az, mivel így a nő ’’megsértett, tisztátlan”. Ezt a szégyent pedig csak az öngyilkos merénylettel elért tisztelet és hősies cselekedet válthatja ki. Így az olyan nők, akik elvesztették a nőiességüket (tisztátlanok, nemi erőszak áldozatai, meddők, gyermek nélküli nők akik nem házasok) csak az öngyilkos merényleten keresztül nyerhetik vissza a tiszteletet, és az életük értelmét, valamint egy adott társadalmi pozíciót. Ezért is van, hogy ezek a ’’tökéletlen” nők válnak öngyilkos merénylőkké. Azonban kiemelném, hogy a motivációk személyenként igencsak eltérő lehet, így általánosságokat nem vonhatunk le, csak példákat emelhetünk ki egy-egy terrorista szervezeten belül.

Konklúzió

Összegezve motivációkban nem nagyon találhatunk nagy különbséget, ugyanúgy a férfiaknál és a nőknél is kell a sérelem halmaz, célt keresnek, társadalmi lépcsőn feljebb akarnak lépni, vagy akár ideológiai okokból csatlakoznak. Viszont olyan pontokban, mint a külső a radikalizálódás kezdeténél a nőknél sokkal látványosabb, a nők könnyebben átjutnak biztonsági vizsgálaton, médiában nagyobb szerepet kapnak a nők, a terrorizmusban is megfigyelhető a társadalmi szerepek tükröződése, és az eltérés a magányos farkasok és a női öngyilkos merénylők között a leglátványosabb és érezhető különbségek.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Sam Rana.

[1] Karla Cunningham. ,, The evolving participation of Muslim women’’. Women Terrorists and Militans: Agency, Utility and Organization, szerkesztette: Cindy D. Ness, Routledge Taylor and Francis, 2007: pp. 95. Letöltve: 2022. 10. 10.

[2] Laster, Kathy, Erez, Edna. ,,Terrorista nők: meghaladott sztereotípiák” Women & Criminal Justice, 2015/25. sz., fordította: Baráth Katalin, 2015, pp.125-126. Megtekintve: 2022. 10. 07.

Természetszerű a kínai-orosz barátság? – Kína gazdasági és politikai befolyásának növekedése Oroszországban, az orosz-kínai viszony „szemüvegén” keresztül.

Szerző:
Kovács Tibor
-
0

Bevezetés

A jelenleg zajló orosz-ukrán háború következtében kialakult globális hatalmi helyzetben számos diplomáciai, politikai és gazdasági aktus utal az Oroszországi Föderáció és a Kínai Népköztársaság közti egyre erősödő együttműködésre, közeledésre. Kérdésként merül fel, hogy a jelenlegi geostratégiai érdekek és hatalompolitikai számítások mögött milyen „mélyebb” morális, ideológiai fundamentumai lehetnek a Peking-Moszkva kapcsolatnak? Jelen elemzésem arra keresi a választ, hogy mennyiben jogos a jelenlegi folyamatokat egy szövetségnek nevezni, valamint, hogy a kínai demográfiai, gazdasági terjeszkedés, illetve orosz visszaszorulás milyen következményekkel járhat a kétségtelenül közeledő nagyhatalmak jövőbeli kapcsolatára.

Történelmi vetélkedés

Az orosz és kínai nagyhatalmi érdekek és birodalmi tudat számos alkalommal vezetett a két entitás közti fegyveres konfliktusok kialakulásához. A 17. század közepére az orosz keleti expanzió és felfedezések révén telepesek vehették birtokba Kelet-Szibéria területeit. A hatalmat 1644-ben megszerző kínai Csing-dinasztia Külső-Mandzsúria, valamint Külső-Mongólia (1691) birtoklása révén hamar az orosz terjeszkedéssel és ambíciókkal szemben találta magát. Miután a csing hatalom Dél-Kínában véglegesen felszámolta a Ming-dinasztia megmaradt ellenállását, erőforrásait a „Középső Birodalom” (Zhongguoészaki perifériái ellen fordíthatta. aratott győzelmét követően a mukdeni udvarból levelet küldtek I.Péter orosz cárnak, melyben békét és az orosz telepesek békében birtokolhatták az Amur folyótól északra fekvő Külső Mandzsúriát. Az oroszok hajlottak a békére és hosszas tárgyalások révén 1689-ben megkötötték a nyercsinszki szerződést, melynek értelmében az Orosz Cárság lemondott az Amur folyótól északra fekvő területről egészen a Sztanovoj hegyláncig, viszont cserébe megtarthatta az Argun folyó és a Bajkál-tó közötti területet.

A szerződés jelentőségét mutatja, hogy a két nagyhatalom közti viszonyokat egészen 1858-ig stabilizálni tudta. (nagyrészt észak, észak-kelet felé terelve az orosz terjeszkedést) Ekkor a tajping felkelés, valamint a második ópiumháború által meggyengített Csing kormányzatot fenyegette meg az egyre inkább ambiciózus Orosz-Birodalom. A több hadszíntéren vívandó háborút elkerülendő, 1858-ban Hszien-feng császár beleegyezett az aigun-i szerződés megkötésébe, melynek értelmében az Amurtól északra lévő Külső Mandzsúria orosz fennhatóság alá került.

1912-ben a Csing-dinasztia bukása és a többezeréves császári uralom megszűnése Kínában alapvető változásokat hozott. A köztársaság kikiáltása a hatalmat megszerző drasztikus gyengesége és legitimitás hiánya hamar a hadurak korához vezetett, melyet az ország egyesítésével 1928-ra a Kuomingtang-nak részlegesen sikerült felszámolnia az ország megosztottságát. A kínai szétesés közben az orosz polgárháborúból győztesen kikerülő bolsevik hatalom megkezdte a néhai Orosz Birodalom peremterületeinek vagy befolyási zónáinak „visszaszerzését”. Kihasználva a kínai gyengeséget 1924-re Külső-Mongóliában (Csing uralom alatt volt) hatalomra segítette a mongol bolsevikokat, kiterjesztve ezzel Moszkva befolyási övezetét. A nacionalista, antikommunista Kuomingtang természetesen nem ismerte el a Mongol Népköztársaság megszületését és a Szovjetunióval is igen hideg kapcsolatokat tartott fent, bár a hadurak és később a japánok elleni harc során is élvezte Moszkva támogatását.

1949-ben a kínai polgárháború végével és a Kínai Népköztársaság megszületésével jelentős mértékben javultak a kapcsolatok a két állam között, melynek legfőbb okai ideológiai közelség és a kapitalista nyugati világ utálata voltak. A korai években egészen Nyikita Hruscsov hatalomra jutásáig és a Jelentős mértékű anyagi-, technológiai-, katonai- és humán támogatást nyújtott Peking számára, azonban a szovjet „irányváltással” Mao egyre inkább ellenségessé vált Moszkvával szemben, melyet az Szovjetunió által „bitorolt” volt kínai területek, valamint a szovjetek mellett érzett „kisebbségi komplexus” tovább erősített.

1969-ben sor is került a két kommunista nagyhatalom közti, mintegy féléves határkonfliktusra, melyek főként az Usszuri folyón lévő Zhenbao (Damanszki) szigeteknél zajlottak, de kisebb összecsapások történtek Kelet-Turkesztánban (Hszincsiang) is. A szovjet győzelem révén Kínának nem sikerült történelmi területi igényeit teljesíteni, így ez a „tüske” amellett, hogy 1991-ig (egyes szigetek esetében 2004-ig) vita tárgyát képezte Moszkva és Peking közt, megágyazott a Henry Kissinger és Nixon elnök által is szorgalmazott kínai-amerikai közeledésnek a ’70-es évek elején.

A legnagyobb változást az orosz/szovjet-kínai fejlődési irány, s ennek következtében erőegyensúly terén a Teng-Hsziaoping által ’80-as évek végétől szorgalmazott ú.n. követő villámgyors gazdasági felemelkedés, illetve a Szovjetunió szétesése és az orosz gazdaság történelmi zuhanása jelentette. Közvetlenül a Szovjetunió szétesése előtt Moszkva kínai kapcsolatai jelentősen jobbak voltak, mint a ’70-es években, mely a határmenti katonai jelenlét és készültségi szint alacsonyabb mértékében is tettem érhető volt. Teng és Gorbacsov gazdasági reformokat és a katonai-védelmi költségek csökkentését célzó elképzelései találkoztak, így hajlottak a kapcsolatok megerősítésére. 1989-ben Gorbacsov pekingi útja volt az első államfői szintű találkozó a két állam között, mely a Mao-Hruscsov közti szakítás óta lezajlott.

Modern kapcsolatok és gazdasági aszimmetria

Orosz-kínai viszony a rendszerváltást követően

Az 1990-es években a „befelé forduló” gazdaságra fókuszáló Kína, valamint a szocio-ökonómiai válságból kilábalást kereső, jelentősen meggyengült Oroszország kapcsolatai felfelé ívelőben voltak. A szovjet fenyegetés megszűntével Washington számára Kína jelentősége leértékelődött és az unipoláris évek során csekély erőfeszítést tett Peking „maga mellett tartására”. 1992-ben, Borisz Jelcin pekingi látogatása során a felek nyilatkoztak, hogy konstruktív partnerségre törekszenek. Ezt követte Li-peng miniszterelnök 1996. decemberi moszkvai útja, melynek „gyümölcseként” a felek tovább mélyítették kapcsolataikat a stratégiai partnerségi megállapodás keretében. A Jelcin-Putyin váltással sem változott Moszkva hozzáállása a kínai kapcsolatok építését illetően, így 2001 július 16-án Moszkvában a Vlagyimir Putyin és Csiang Cö-min aláírták a Kínai Népköztársaság és az Orosz Föderáció közötti jószomszédi és baráti együttműködésről szóló szerződést, mely 20 évre szólt, és olyan stratégiai szempontból fontos kérdéseket értintett, mint a kereskedelem és pénzforgalom, az energetika, valamint a katonai- és haditechnikai együttműködés, valamint a katonai- és haditechnikai együttműködés, melynek jelentősége leginkább az orosz katonai know-how Kínába áramlása miatt volt. A szerződés stratégiai jelentőségét mutatja, hogy amellett, hogy a 2001 júniusában létrehozott (kínai-orosz dominanciájú) Shanghaji Együttműködési Szervezet egyfajta „megerősítésének” is számít 2021. júniusában 5 éves meghosszabbításra került.

A 2008-2012 közötti, Obama-Medvegyev érában meginduló orosz-amerikai viszonyban tapasztalható enyhülés (csúcspontja 2009-2010, START-III/Új START) nem tett jót Moszkva kínai kapcsolatainak. Mindazonáltal Hszi Csin-ping 2013-as hatalomra kerülése, valamint a 2014 februári krími orosz invázió és a kelet-ukrajnai konfliktus következtében bevezetett a kínai kapcsolatok felmelegítését logikussá tették Moszkva számára.

Kína növekvő gazdasági előnye – az egyenrangú partnerségi viszony „eltolódása”?

2014 óta Kína és Oroszország

 

(lásd: Gazprom tárgyalásai Kínában, Szojuz-Vosztok gázvezetékek, Északi-Áramlat 2 felrobbantása)

Sokat mond, hogy a jüanban fizetett orosz export aránya 2022 decemberére 16%-ra nőtt, szemben az invázió előtti 0,4%-kal, míg a jüanban fizetett import aránya a 2021-es 4%-ról 2022 decemberére 23%-ra emelkedett. A

Demográfia és migráció, mint orosz dilemma

Moszkva számára a kelet-oroszországi területekre áramló kínai bevándorlás egyszerre jelent gazdasági lehetőségeket és biztonsági kockázatokat is. Az 1990-es évek óta folyamatosan csökkenő népességű, ma 6 millió fős orosz távol keleti térség rendkívül gazdag erőforrásokban és nyersanyagokban, valamint a Kína számára egyre nagyobb jelentőségű vízben is. A hatalmas területekben rejlő gazdasági potenciál kihasználása azonban ekkora népesség mellett csak csekély mértékben lehetséges, így az orosz kormányzat számára előnyökkel is jár a kínaiak érkezése olyan szövetségi entitásokba, mint az Amur-régió, Habarovszk , vagy a Primorszk-vidék.

Ugyanakkor egyfelől a kínaiak letelepedésének egyre növekvő száma, valamint a kínai befektetései és „nyomulása” a régióban az orosz társadalom és a politikusok jelentős részében aggodalmakat vált ki egy esetleges jövőbeni kínai „kolonizáció” és területi terjeszkedés (a volt kínai Külső-Mandzsúria) vizionálásával. Bár a kínaiak jelentős része csupán munkát vállalni jön Oroszországba, jelentős létszámuk és földvásárlásaik aggodalmat keltenek nemcsak a helyi orosz lakosságban, de valamelyest a moszkvai vezetésben is. A legutóbbi, 2010-es oroszországi népszámlálás azonban 30 00 körülire becsülte a kínai lakosok számát. Az szerint a kínai bevándorlók és ideiglenes vendégmunkások száma 400. 000 és 550. 000 közé tehető. Ezen tömeg ugyan több mint fele Oroszország európai részén él, melynek elsődleges oka a keleti területekénél nagyobb és fejlettebb munkaerőpiac.

Mára az orosz Távol-Kelet lényegében egy közös kínai-orosz „nyersanyaggyarmattá” vált, melyben a nagyhatalmak teljesen figyelmen kívül hagyják a helyi lakosság érdekeit, amint azt korábban az irkutszki koviktai-gázmező kvótáinak az elosztása is bizonyítja. Bár Moszkva számára számos fejlesztési és gazdasági előny származik (legalábbis rövid távon) a kínai cégekkel való megállapodásból, az egyre ritkább, s így értékesebb nyersanyagok Pekingnek történő kiszolgáltatása, valamint a kínai állampolgárok és cégek beengedése számos jövőbeni biztonsági és társadalmi probléma forrása lehet.

A Putyin-Hszi Csin-ping kapcsolatok dinamikája – Mennyire lehet tartós az együttműködés?

2013-ban Kínában elkezdődött a Hszi Csin-ping „neve által fémjelzett” éra, melyben az ország egyre határozottabban és egyre dominánsabban lép fel az USA által dominált nemzetközi rendszer átalakítása, és egy multipoláris világrend létrejötte érdekében. Ezen törekvésében az euro-atlanti hatalmi struktúrák tagállamaival egyre feszültebb viszonyban lévő Oroszország 2014-től kezdődően egyre fontosabb „partnerének” mutatkozott. 2013 óta Hszi és Putyin számos alkalommal találkozott egymással, és a két fél között rendszeres egyeztetések voltak alacsonyabb szinteken is. Hszi 2013 márciusában, első elnöki útján Moszkvába látogatott, majd ezt követte a 2014-es szocsi olimpia megnyitóján való megjelenése, valamint egy 2017-es, 2019-es, valamint egy 2023 márciusi moszkvai út is. Putyin és Oroszország „keleti nagy testvérre” való nagyobb ráutaltságát mutatja, hogy az orosz elnök 2014-ben, ’15-ben, ’16-ban, ’17-ben, ’18-ban, ’19-ben és 2022 februárjában kínai utat tett. 2019 júniusában a két vezető bejelentette, hogy „átfogó stratégiai koordinációs partnerséget kívánnak kialakítani egy új korszakért”, kifejezve a „magas fokú politikai bizalmat” és „mindenre kiterjedő együttműködés” fontosságát. A katonai együttműködés a Moszkva és Peking között jelentős, és magában foglalja az orosz haditechnikai licenszek átadását, közös gyakorlatokat, valamint a hírszerzési információk megosztását és a fegyverrendszerek közös fejlesztését. A két fél 2021 novemberében aláírta a 2021-2025 közötti katonai együttműködés útitervét, amely az e téren való együttműködés irányvonalát adja.

A Kínai Népköztársaság és Oroszország erős kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatot is ápol, melynek a kölcsönös gazdasági prosperáláson túl célja a nemzetközi gazdasági rendszer „de-dollarizációjára” is.  Mindkét kormány határozott ellenállását fejezi ki a szankciókkal, mint politikai eszközzel kapcsolatban, mely egyértelműen utal a nyugati (USA) törekvések elleni mély ellenszenvre, valamint a kínai fél részéről a szankcionalizált partnerrel vállalt „szolidaritásra”.

Konklúzió

A hangzatos kijelentések, szerződések és partnerségi megállapodások ellenére a két nagyhatalom korántsem alkot egy értékközösséggel rendelkező szövetségi rendszert. Mivel közös határaik alapvető civilizációs, kulturális törésvonalat is jelentenek és hosszú időre visszamenő birodalmi tudattal rendelkeznek elsősorban az Egyesült Államok globális hatalmi igényei elleni közös ellenérzések „tartják őket egyben”. Az orosz eurázsiai koncepció és Kína Egy övezet egy út kezdeményezés programjában is számos egymást kizáró, vagy nagyban megnehezítő célkitűzés (számos azonos régió és ország felett igyekszik kínai pénzügyi-, piaci-, illetve orosz energetikai, védelmi-hadiipari függést biztosítani) érhető tetten. Emellett nyilvánvalóak az orosz-kínai érdekellentétek a Shanghaji Együttműködés Szervezeten belül is, ahol Kína kereskedelmi és vámügyi liberalizációra és óriási exportja szabad mozgásában érdekelt, míg az Oroszországi Föderáció az energetikai területen való elmozdulás jelentene előnyöket. Tovább bonyolítja a viszonyt az is, hogy Moszkva hagyományosan (szovjet időkre visszamenően) jó kapcsolatokat ápol Új-Delhivel is, mely elsődleges történelmi szerepének megfelelően ma is potenciális eszköz lehet Peking ambícióinak ellensúlyozására.

A történelmi tapasztalatok és a sokszázéves rivalizálás alapvetően megágyaztak egy mélyen meglévő bizalmatlanságnak, amely a geopolitikai aspirációk mélyén jelenleg is megtalálható. Ugyan jelen helyzetében Oroszország nagymértékben érdekelt a Kínával való jó kapcsolat fenntartásában, korántsem garantált, hogy szívesen hajlandó beletörődni egyértelmű pozíció vesztésébe és a Kína melletti másodrendű szerepbe. Bár jelenlegi erőforrásai és jövőbeni kilátásai (csökkenő népesség, technológiai-gazdasági lemaradás stb.) alapján Moszkvának el kell fogadnia Peking dominánsabb helyzetét az eurázsiai kontinensen, a hosszútávú, tartós kínai-orosz partnerség korántsem garantált.

Források:

  1. Krausse, Alexis Sidney: Russia in Asia: a record and a study, 1558-1899, G. Richards, London, 1899.
  2. Gao, James Z.: Historical dictionary of modern China (1800–1949), Scarecrow Press, Lanham, Maryland, 2009.
  3. Dobbins, James; J. Shatz Howard; Wyne Ali: Russia Is a Rogue, Not a Peer; China Is a Peer, Not a Rogue, Different Challenges, Different Responses, RAND Corporation, 2018.
  4. Wei, Bingling: The Red Cross Society of China in the Beiyang Government Period (1912-1928): A Civil Society Organisation Amidst Political Unrest, Asia-Pacific Journal of International Humanitarian Law, 2021.
  5. Kozyrev, Vitalij: Russo-Sino Relations in the Vladimir Putin and Xi Jinping Eras, 21.10.2021.
  6. Propenko, Alexandra: The Risks of Russia’s Growing Dependence on the Yuan, Carnegie Endowment for International Peace, 2nd February 2023.
  7. Alexander Gabuev; Maria Repnikova: Why Forecasts of a Chinese Takeover of the Russian Far East Are Just Dramatic Myth, South China Morning Post, 14.06.2017.
  8. China’s Economic and Trade Ties with Russia, Congressional Research Service, 24th May, 2022.
  9. Gupta, Prithvi: Oil-for-loans: Chinese energy investments in Russia, Observer Research Foundation, 22nd February, 2023.
  10. Griffin, Rosemary: Russia, China look to increase energy cooperation amid Western sanctions, S&P Global, 29.11.2022.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

A felhasznált kép forrása a Pinterest.

History and rapprochement of South Korean and Japanese relations

Szerző:
Balázs Pál
-
0

South Korean President Yoon Suk Yeol came to Tokyo this week to meet with his Japanese counterpart, Prime Minister Fumio Kishida, in a hint of further diplomatic softening. Due to concerns in South Korea–Japan relations, it was the first official visit of a South Korean president to Tokyo in 12 years. Yoon’s visit comes just over 10 days after the two presidents reached an agreement to settle a disagreement over South Korea’s 2018 court verdict against Japanese corporations’ use of forced Korean labor during World War II.

Few issues between Japan and South Korea command as much attention and political capital while yielding as fragile outcomes as historical reconciliation. Yet, all of these reconciliation initiatives have been fundamentally faulty, whether in terms of procedure, substance, or seeming insincerity. Because of Japan’s history of ineffective apologies and accords, many Koreans believe the country has not fully expressed remorse for its colonial sins. Meanwhile, some Japanese have „apology fatigue” which results from giving multiple apologies without witnessing long-term changes in relations.

The names of the bodies of water separating Japan and the Korean Peninsula, Sea of Japan or East Sea; sovereignty over a group of rocky islets between the two countries (Dokdo/Takeshima); the legality of Japan’s colonization of Korea from 1910 to 1945; and the treatment of sexual slaves, also known as „comfort women”, by the Japanese imperial military during the course of the conflict are among the many areas of historical tension between South Korea and Japan. These historical grievances often spill over into non-historical disagreements, such as Japan’s decision to dump Fukushima Daiichi nuclear power plant wastewater in 2021 and its 2019 tightening of export regulations on chemicals used by South Korea’s semiconductor sector.

Background

While South Korea and Japan restored ties in 1965, unsolved historical issues continue to obstruct real bilateral reconciliation and effective diplomatic, security, and economic cooperation. Previous attempts to enhance ties, both bilaterally and trilaterally with the US, have traditionally stressed a „future-oriented” strategy centered on joint security and economic objectives. Without a comprehensive settlement to historical difficulties, „future-oriented” bilateral cooperation on diplomatic, security, and economic issues would be restricted and unsatisfactory. Poor ties between the US and its two closest regional allies are not just an irritation, but also a direct danger to the US’s long-standing objective of creating a network of allies in the area, as well as its current goal of attaining integrated deterrence as part of its Indo-Pacific strategy.

Yet, despite previous attempts to resolve Japan’s imperial heritage, historical disagreements may grow and generate regions of enmity that harm future ties. For example, after Japan’s decision in August 2019 to remove South Korea from its „white list” of trustworthy economic partners, South Korean President Moon Jae-in said in an emergency cabinet meeting that „we [South Korea] will never again lose to Japan.” Japan’s export restrictions disrupted South Korean supply lines, forcing the Moon administration to rely on local suppliers and other nations to manage its increased economic vulnerability. This trade conflict, which arose as a result of a court judgement on forced laborers in 2018, was as much a reflection of present economic warfare and national pride as it was unresolved history.

Conservative South Korean leaders’ attempts to repair ties with Japan have been pragmatic but unpopular. They focused on security and economic concerns while dismissing their opponents. Yet, this strategy has never resulted in the type of long-term goodwill that exists between South Korea and Japan that exists among NATO members. However, these attempts have been faced with persistent criticism for failing to address territorial issues and compensate Korean victims of Japanese colonization. The 2015 comfort women agreement, South Korea’s final important accord with Japan, disintegrated fast after progressive reformer Moon Jae-in was elected president in 2017. Moon’s cancellation of the deal, as well as the South Korean Supreme Court’s 2018 judgment ordering Japanese corporations to pay compensation to World War II-era forced labor victims, hastened the deterioration of ties between Tokyo and Seoul. The Abe administration imposed tighter limits on technology exports to South Korea, resulting in local boycotts of Japanese products and Seoul’s attempts to minimize its economic dependency on Japan via increased R&D expenditure.

A promising summit

Nonetheless, the recent Yoon-Kishida meeting offers a diplomatic boost to Seoul and Tokyo, as well as a more political impetus to develop a „future-oriented” bilateral partnership. Much of the rapprochement between the two neighbors is motivated by growing security concerns about Pyongyang’s repeated missile tests, China’s escalating military posture, and tensions across the Taiwan Strait, which both Tokyo and Seoul regard as critical to their respective security. The event also speaks well for enhanced trilateral ties between the United States, Japan, and South Korea. As a result, it has a favorable impact on the Biden administration’s Indo-Pacific Strategy. Nonetheless, the Yoon administration confronts significant internal political challenges from its own people.

The summit could be considered as a crucial step toward resuming bilateral South Korean-Japanese ties, which resumed after Yoon’s inauguration in May 2022. Before yesterday’s summit in Tokyo, the two leaders had met four times. Better bilateral ties have also facilitated trilateral contacts between the United States, Japan, and South Korea, with the three nations hosting roughly 40 trilateral meetings in the previous year. To keep the sense of optimism going, Japan declared its intention to lift export limitations on certain chemicals used in the production of semiconductors and displays that have been imposed on South Korea since 2019, likely in reaction to the forced labor court verdict. South Korea’s trade minister indicated that his nation will abandon a World Trade Organization case against Tokyo. These moves present an opportunity for enhanced economic security cooperation, including supply chain coordination and resilience against Chinese economic pressure.

Kishida also announced that the two nations’ military cooperation and strategic discussions will restart at the vice-ministerial level. The talks will almost certainly culminate in the complete reinstatement of the General Security of Military Information Agreement, which both nations signed in 2016, allowing them to exchange sensitive information. Enhanced security connections will aid in the strengthening of defense and deterrence on the Korean Peninsula and beyond. Keidanren, Japan’s biggest business association, has recently announced intentions to create a joint scholarship fund with South Korean corporations to boost youth exchanges. Yoon was joined by a group of South Korean business executives to meet with their Japanese counterparts. People-to-people interactions can help cement South Korea-Japan connections from the ground up, rather than only from the top down.

The Biden administration has been eager to applaud the diplomatic reconciliation between two of America’s closest allies. Separate but complementary remarks from the White House and the State Department welcomed the historic and promising new chapter between Japan and South Korea. While Washington urged both parties to pursue reconciliation and established political space for talks in trilateral forums, the latest attempts at rapprochement should be attributed to Seoul and Tokyo. The constant escalation of North Korea’s nuclear and missile threats, including a long-range missile test the morning of the Yoon-Kishida meeting, as well as worries over China’s challenge to the current rules-based regional order, have all contributed to improving South Korea-Japan ties. The two US partners are now taking practical efforts to strengthen security cooperation on the Korean Peninsula and in the Indo-Pacific region. All of this works favorably for Washington, which is attempting to rally like-minded friends and partners in order to maintain regional stability. As stated in the Phnom Penh Statement on US-Japan-Republic of Korea Trilateral Partnership for the Indo-Pacific, the Biden administration would particularly welcome cooperation with its two allies on matters other than Northeast Asia. In 2018, Japan approved its Free and Open Indo-Pacific Strategy before the United States. With South Korea releasing its own Indo-Pacific Strategy by the end of 2022, more collaboration is needed in areas such as new technology, climate change, and development financing, among others.

Possible solution through the way of memorialization and education

78 years after the war’s conclusion, reconciliation between Japan and South Korea must meet the wishes of the surviving war victims while also forcing both nations to rethink how they interact with their history. Any deal that relies mostly on apologies for external geopolitical security concerns or economic gains will have the same basic weaknesses as prior accords. Addressing the requests of victims has not been a fundamental component of Japan-South Korea reconciliation, security, or economic accords, which is why elite-led initiatives feel hollow. Short-term and state-centric goals promote cynicism among public hardened by years of short-lived accords, ensuring that the few survivors do not get closure. As a result, Washington’s engagement in mediation should be restricted in order to prevent the idea that reconciliation is just an impediment to be surmounted in order to concentrate on regional security challenges, particularly as the US has never completely acknowledged its role in covering up the original sin. Moreover, a restricted involvement of the United States in mediation would prevent the possibility of two significant friends misinterpreting anything less than complete support as a slur.

The Korean government and the public should assist, rather than obstruct, the willing acceptance of compensation. Despite the fact that hundreds of victims accepted it, the Moon administration shut down the fund created in 2015. Similarly, victims were prevented from receiving payments from the Asian Women’s Fund, which was established in 1995, since nonprofit groups pressed victims not to take Japanese money in order to get a special payout from the Korean government. Organizations that assist victims should only play a supportive role and should not speak or accept agreements on behalf of the real victims. Finally, the choices of relatives with legal standing to advocate for victims who have died or are incapable should be respected.

With the establishment of memorials and the dissemination of historical knowledge, the Japanese and Korean governments and their respective populations may ’move with’ history rather than ’moving on’ from the historical problems. Japan and South Korea’s relations should center on investments that have the potential to return „dividends,” which means they should contain activities that develop new areas of collaboration rather than placing a definitive mark on the past. Engaging with history, both in the here and now and in the future, critically is an effective strategy to prevent any diplomatic flare-ups that emerge from the politicization of historical concerns. The construction of memorials commemorating comfort women in South Korea and other countries across the globe has been the most contentious aspect of the comfort women problem in recent years. The demand of Japan to have the comfort women monument in front of the Japanese Embassy in Seoul removed was a major sticking point in the 2015 comfort women agreement. Third-party nations were likewise subjected to intense lobbying pressure from Japan and South Korea in relation to comparable statutes.

It is not necessary for statues remembering Korean victims of colonialism to have a hostile tone. Several already exist, such as the Monument in Memory of Korean Victims of the A-bomb in Hiroshima Peace Memorial Park and the Monument for Korean Atomic Victims in Nagasaki Peace Park. Both memorials make reference to the use of forced labor as the motivation for Koreans’ presence in Hiroshima and Nagasaki in 1945, the years in which the atomic bombs were detonated. The building of both monuments was a difficult and highly political endeavor. Both arose from civil society pressure and grew in size and significance over time as the local and South Korean governments collaborated in their advancement. As a result of the successes of these two cases, it is possible that new memorials commemorating forced laborers and comfort women could be built; however, the nature of these memorials and their locations should be continuously negotiated in the interest of fostering better relations and developing a deeper comprehension of the events of the past going forward.

The establishment of peace museums would be an effective means of resolving disinformation and education shortages as well as developing constructive narratives around the relationship between Japan and South Korea. It is possible for museums dedicated to peace to play a significant part in the process of educating people about peace by bringing attention to the various meanings that can be ascribed to the concept of peace and by providing opportunities for visitors to contemplate, engage in conversation about, and take part in deliberated routes leading to both personal peace and cultures of peace. In Japan, such a place to reflect on Japan’s colonial history already exists, most notably at the Hiroshima Peace Memorial Museum, the Nagasaki Atomic Bomb Museum, and the Women’s Active Museum on War and Peace in Tokyo, despite the fact that the issue is limited to only a small portion of the former two museums. A Japanese government-supported museum in Tokyo with a board of trustees comprising stakeholders from both nations would complement the War and Women’s Human Rights Museum in Seoul, which is primarily a point of contention between the two countries. By delegating power to the Japanese side, the Korean side recognizes Japan’s attempts to retain its peace identity.

Monuments and museums dedicated to peace leave behind a physical legacy for victims who will soon no longer be alive. In addition, museums and monuments are forward-looking because people will continue to visit them eternally, and the information presented in museums is continually revised, negotiated, and discussed. This discussion necessitates both parties critically examining how they have previously recounted history. In order to successfully negotiate this issue, both parties will need to do an in-depth analysis of how they have previously described the events. South Korea should not silence academic exploration of the complexities of the colonial era and should bring attention to the domestic discrimination that comfort women faced in the postwar era, which included ethnic Japanese. Japan must clearly condemn any reports that reject the coercive and brutal character of the comfort women system.

It would be arrogant of us to attempt to sketch out what the ultimate wording of a settlement with comfort women or forced workers ought to be. The victims should decide, in the privacy of negotiation chambers, what constitutes a sufficient apology, and the terms of that apology should only be made public at the victims’ request. In light of this, it is imperative that the governments of Japan and South Korea, as well as the general people in both countries, avoid reliving the past on their behalf and instead devote their energies to critically examining the past and finding new areas of collaboration. Taking responsibility for the past is just the first step, and establishing peace museums and monuments will demonstrate a concrete commitment to extending a sincere apology to victims and to advancing human rights in the future.

Summit’s implications

Even though the meeting has significant positive implications for a „future-oriented” relationship between South Korea and Japan, and by extension for trilateral relations between the United States, Japan, and South Korea, more work needs to be done by all parties to cement newly discovered gains in bilateral relations. The opposition Democratic Party in South Korea referred to the agreement reached by the Yoon administration with Japan on the matter of forced labor as the „most humiliating moment” in South Korea’s diplomatic history. In the same vein, the opposition criticized Yoon for walking away from his meeting with Kishida without having been offered an apology first. According to the results of a recent survey, around 60% of people living in South Korea are against Yoon’s unilateral gesture to Japan. Opponents think that Yoon surrendered too much ground to Japan when he chose to let South Korean firms pay victims rather than Japanese corporations.

If Tokyo is willing to meet Seoul halfway on the reparation fund, it will be able to give the Yoon administration with more diplomatic cover, which will reduce the likelihood that domestic politics would once again derail ties between Korea and Japan. However, the Japanese corporate community has not provided any indication as of now on whether or not it will make voluntary contributions. Yoon also indicated that his administration would not require Japanese corporations to contribute money to the fund, and he said that this was something that they would not do. But, such approaches may help put an end to demonstrations in South Korea or, at the very least, bring to light the unyielding attitude of those Koreans who are reluctant to make any concessions in order to restore relations between South Korea and Japan.

When it comes to making extra gestures that seem to go beyond the 1965 bilateral agreement that Tokyo considers to have completely addressed all compensation concerns, Kishida certainly confronts his own set of political obstacles that he must overcome. Nevertheless, in order for this agreement to go through, Japan has to prove that it is sincere, that it is flexible, and that it has the same kind of guts that Yoon has shown in taking this route. If that were to happen, the political opposition in South Korea would have to show some self-control and refrain from undoing the Yoon-Kishida accord in the future.

Conclusion

Yet, strengthening relations between Seoul and Tokyo remains a significant objective. Both Japan and South Korea have a fundamental set of beliefs and interests in common that are distinct from those of the majority of other Asian nations. They are dedicated to protecting democratic political institutions, free and fair elections, and the right to speak one’s mind, assemble with others, and practice one’s religion, none of which are generally respected in the Asian area. Both countries are economic powerhouses with significant cultural impact and a great deal of soft power, despite the fact that they have a lot of difficulties in common. It is possible that friction among the area’s democracies may wind up further boosting its forceful dictatorships since authoritarian nations in the region, notably China, Russia, and North Korea are becoming more supportive of one other. In addition, mending the damaged trade ties between Japan and South Korea is essential to the well-being of the world economy at a time when interruptions to supply chains are becoming more common and economic nationalism is on the rise.

The leaders of South Korea and Japan were able to attain a significant milestone in the development of their bilateral ties as a result of the statesmanship shown by both Yoon and Kishida. It is inevitable that historical concerns may reemerge in South Korea’s relations with Japan; nevertheless, the succession of diplomatic actions made over the course of the last year between the two nations gives a chance to further strengthen cooperation in the Indo-Pacific region.

Other publications in english available here.

Cover photo from Pintereset.

Egy évtized küzdelem: A szíriai és iraki menekültek helyzete a Jordán Hásimita Királyságban

Szerző:
Kovács Rebeka
-
0

Csaknem 10 évvel ezelőtt hatalmas menekülthullám áramlott Jordániába és a környező országokba. Ennek oka az arab tavasz nyomán kitörő polgárháborúk Irakban és Szíriában, illetve az Iszlám Állam nevű terrorszervezet megjelenése a térségben. A Jordán Hásimita Királyságnak és az ide menekülő szíriai és iraki állampolgároknak számtalan problémával kell és kellett szembenézniük: integráció az új társadalomba, menekülttáborok létrehozása, a menekültek elhelyezése és egy új esély biztosítása számukra. Mára Jordánia az az ország, amely lakosságához viszonyítva a legtöbb menekültet fogadja: 1000 lakosra összesen 89 fő menekült jut. Habár az ország kapcsán legtöbbször a palesztin menekültek helyzete merül fel, elemzésemben a kevésbé taglalt, szíriai és iraki menekültközösségek helyzetét, kapcsolatát és a menekülttáboraikat szeretném bemutatni.

A Jordán Hásimita Királyságról röviden

Jordán Hásimita Királyság egy Közel-Keleten található „demokratikus alapokon működő alkotmányos monarchia”[1]. Az ország tulajdonképpen egy mesterséges képződmény, hiszen az észak- jordániai lakosok hagyományosan Szíriához, a dél-jordániaiak pedig az Arab-félszigethez kötődtek, a nyugat-jordániaiak pedig a ciszjordániai palesztinokkal azonosultak. A területe az évszázadok során különböző birodalmak részét képzete és ütközőzónaként szolgált az arab törzsek számára. 1921-ben, brit mandátum alatt jött létre a Transzjordánia Emirátus, majd 1946. május 25-én független királysággá vált. Ekkor egyesült Kelet-és Ciszjordánia is, és jelentős számú palesztin menekült jordániai állampolgárságot kapott. A területet 1967-ben megszállta Izrael, amelynek következtében a palesztin csapatok is felléptek a régió elnyerése érdekében. Ennek eredményeként Jordánia 1988-ban lemondott Csiszjordániáról és megszakított mindennemű kapcsolatot.[2]

A Westminster Foundation for Democracy szerint az ország azonban jelenleg csak formálisan alkotmányos monarchia. Az Alapítvány megjegyzi, hogy bár előrelépés történt a parlamenti demokrácia és a fokozott decentralizáció irányába, még mindig esedékes a „parlamenti gyakorlat korszerűsítése, a pluralizmus előmozdítása, valamint a választott képviselők és a lakosság szélesebb köre közötti párbeszéd elősegítése”. Az állítást más források is előtámasztják: a Freedom House szerint királynak domináns szerepe van a politika és a közigazgatás irányításában, továbbá parlament alsóházát választják, de a választási eljárás szándékosan hátrányos helyzetbe hozza az ellenzéket, és a kamara csekély valódi hatalommal rendelkezik. A kormány nyomása és a korlátozó szabályozások megnehezítik a média és a civil társadalmi szervezetek működését. Az igazságszolgáltatási rendszer nem független, és gyakran nem tartja tiszteletben a tisztességes eljáráshoz való jogot.

Megfigyelhető, hogy többször is megkérdőjeleződött a demokrácia érvényesülése az országban az évek során. A szegénység és a megélhetési költségek növekedése miatt a polgárok és az állam közötti bizalom már számtalanszor megingott, illetve a lakosság részvétele a döntéshozatalban korlátozott, különösen a marginalizált csoportok, például a nők, a fiatalok és a fogyatékkal élők körében. A Freedom House által a politikai jogokról és a polgári szabadságjogokról világszerte készített éves tanulmány szerint Jordánia nem tekinthető szabad országnak sem. A Freedom on the Net tanulmányuk alapján pedig az internet szabadsága Jordániában továbbra is korlátozott: „az internethez való hozzáférés az elmúlt években jelentősen javult, bár továbbra is fennállnak az online tevékenység állami felügyeletével kapcsolatos aggodalmak”.

Az iraki és szíriai menekült közösségek helyzete

A lakosság száma a menekült hullámoknak köszönhetően növekedett meg a 20. században, legtöbb menekült Palesztinából és Irakból érkezett. Szám szerint 2,6 millió (regisztrált) palesztin menekült, 1 millió iraki menekült és 1,6 millió szíriai menekült tartózkodik Jordániában, továbbá a külföldi munkavállalók számával együtt, a nem jordániai állampolgárok száma meghaladja az 5 millió főt, amely csaknem a lakosság felét jelenti.[3] A soknemzetiségű társadalomnak és mai napig nagy jelentőségű törzsi tagolódásnak köszönhetően az országban a szociális biztonsági faktorokon több törés is fellelhető.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint Jordánia az az ország, amely lakosságához viszonyítva a legtöbb menekültet fogadja, 1000 lakosra összesen 89 fő menekült jut. Összességében az ország több, mint 1,3 millió szíriai állampolgárnak ad otthont. 2023. februári adatok szerint az aktívan regisztrált érintettek száma 661,854 fő, ebből 20% (135,028 fő) él menekülttáborokban, és 80 százalékuk (526,826 fő) pedig a táborokon kívül. 2022-es adatok szerint az iraki aktív, nyilvántartott, érintett személyek száma 66 029 fő, kevesebb, mint a szíriaiaké. Így összesen 727 883 szíriai és iraki menekültet és menedékkérőt tart nyilván az UNHCR Jordániában.

Fontos megjegyezni, hogy a két menekült közösség megítélése között általában óriási különbségek vannak. Az iraki menekültek a két állam közötti történelmi kapcsolatok miatt jobb helyzetben vannak a jordániai társadalomban, így az országot „mindig is politikai menedékhelynek tekintették az iraki állampolgárok”. Tekintettel arra, hogy az iraki menekültek többsége városi területekről származik, Jordánia városai kézenfekvő menedékhelyeket kínálnak az irakiak számára. Leginkább Amman, Zarqa és Ibrid városába érkeznek, különösen a közlekedési és szolgáltatási infrastruktúra miatt. Ráadásul a jordán-iraki határ mentén nincsenek igazi határvárosok (mint például a szíriai és a jordániai határ mentén). Az iraki menekültek az ország stabilitása miatt biztonságosnak írják le a Jordániában való életet.

Ami a szíriai menekültek helyzetét illeti, a jordániai állampolgárok úgy vélik, hogy ez a réteg kevésbé képzett és szegényebb, mivel a szíriaiak többsége vidéki területekről származik Dél-Szíriából. A több ezer szíriait, akik átlépik a határt, általában nem fogadják be a jordániai nagyvárosok, így a legtöbbjüket a 2012. júliusában létrehozott, az UNHCR és a jordániai kormány által közösen irányított zaatari táborban és az 2014-ben létrehozott azraqi táborban helyezik el. A zaatari tábor az egyik legnagyobb szíriaiakat befogadó menekülttábor, a menekültek száma 82 268 fő. Mafraqtól (egy észak-jordániai várostól) 10 km-re keletre található. Az Azraq táborban 39 322 menekültet helyeztek el, amely Északkelet-Jordániában található.

Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a szíriai menekülteknek több kihívással kell szembenézniük, mivel nem rendelkeznek ugyanazokkal az előnyökkel, mint az iraki nemzetiségűek. Általánosságban elmondható, hogy az iraki menekültek nagyon gyorsan és könnyen be tudnak illeszkedni a társadalomba, mivel a városi területeken és a városokban szívesen látják őket, így csak az alapvető szociális biztonsági problémáktól szenvedhetnek, de a szíriai menekültek kiszolgáltatottabbak a társadalmi elutasítás és a vidéki területeken, valamint a menekülttáborokban uralkodó életkörülmények miatt. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatportálja is alátámasztja ezt az állítást, a „Registered Persons of Concern Refugees and Asylum Seekers in Jordan” adatlap szerint a szíriai menekültek és menedékkérők 62,3%-a a nagyvárosi régión kívül él, az iraki menekültek és menedékkérők 88%-a azonban a fővárosi régióban.

A menekülttáborban vagy azon kívül?

A szíriai és iraki menekültek számára fenntartott két fő jordániai tábor a már említett zaatari és azraqi tábor. A zaatari menekülttábor 11 éve nyitotta meg kapuit, kezdetben 80 000 fő szíriai állampolgárt helyeztek el itt. A 12 körzetre osztott tábor a csúcspontján mintegy 200 000 szíriai menekültnek adott otthont, ezzel Jordánia negyedik legnagyobb városává vált. Az évek során sok menekült visszatért Szíriába vagy más országokba költözött, a táborban még mindig mintegy 80 000 ember él, akiknek több mint fele (55%) gyermek.  A tábor 58 közösségi központtal, 32 iskolával és nyolc orvosi rendelővel rendelkezik.

Az azraqi menekülttábort 2014-ben nyitották meg azzal a célzattal, hogy csökkentse a zaatari tábor túlzsúfoltságát. Jelenleg 40 000 fő menekültnek ad otthont, irányítását a Szíriai Menekültügyi Igazgatóság (SRAD) és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága koordinálja. A menekülttábort szintén falualapú megközelítéssel hozták létre, hogy a lakosok körében erősítsék a felelősségvállalás és a közösség érzését. Az Azraq táborban jelenleg négy egészségügyi alapellátási központ, 15 iskola és 388 hivatalos üzlet működik, amelyek a menekültek és a befogadó közösség tagjainak tulajdonában van. A magas szintű biztonság és a távoli elhelyezkedés miatt az azraqi tábort általában a „kevésbé vonzó” tábornak tekintik. Sőt, Azraq soha nem érte el a 120 000 fős maximális befogadóképességének a felét sem, mivel a menekültek többsége úgy döntött, hogy táboron kívül jobb helyzetben élhet. Továbbá, a táborokban a nők és lányok elleni nemi erőszak miatt dönt úgy sok család, hogy lehetőség szerint elkerüli az ide való költözést.

Zaatar-ban és Azraq-ban különböző módon juthatnak a menekültek jövedelemhez. A jövedelemszerzési lehetőségek lehetséges formái közé tartozik például az ösztönző alapú Önkéntességi rendszer (Az IBV aktív szerepet játszik abban, hogy a menekültek lehetőségük legyen kiegészítő jövedelemhez jutni) és a magánvállalkozások működtetése a helyi piacon, amely által a menekültek különböző vállalkozásokat is működtethetnek; például fodrászüzleteket, ruházati boltokat, illetve ételstandokat. Minden menekült havi 23 jordániai Dinár (32 dollár) értékű élelmiszer-utalványt kap a Világélelmezési Programtól (WFP), továbbá a WFP az iskolai étkeztetési program keretein belül napi étkeztetést biztosít a két táborban működő iskolák tanulói számára. Azonban ezek a támogatások már nem elégítik ki az alapvető szükségleteket a növekvő élelmiszeráraknak köszönhetően. Külső válságok sorozata gazdasági válságot és inflációt idézett elő Jordániában (a szíriai konfliktus gazdasági következménye, COVID-19 világjárvány, orosz-ukrán háború) ennek következményeképpen pedig a szíriai és iraki menekültek rendkívül nehéz helyzetbe kerültek az országban. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint a zaatari táborban élő menekült családok nagy része eladósodott, és 92 százalékuk arról számolt be, hogy emiatt kénytelek az élelmiszerfogyasztás csökkentéséhez vagy illegális munkák vállalásához folyamodni. A jordániai menekülttáborokban már az ukrajnai háború kitörése előtt is nőtt az élelmiszerellátás bizonytalansága: a táborokban a menekült háztartások több mint fele (58%) élelmezési gondokkal küzd, míg két évvel ezelőtt ez az arány csak 39,5% volt. Továbbá a szigorú be- és kilépési feltételek miatt a táborok lakói nagyrészt el vannak zárva a külső munkaerőpiacoktól és élelmiszervásárlási lehetőségek széles skálájától, így rendkívül érzékenyen reagálnak a táboron belüli élelmiszerár-emelkedésekre.

Viszont úgy tűnik, hogy a Zaatar-on és Azraq-on kívül jelenleg nehezebb a megélhetés a menekültek számára. A táborokban uralkodó nehéz helyzet és szigorú szabályok ellenére a menekültek egy része úgy döntött, hogy visszaköltözik a menekülttáborokba (munkanélküliség, valamint az emelkedő üzemanyag- és áramárak miatt), amelyeket korábban elutasítottak. Zaatar-ban és Azraq-ban (az Azraq tábor az első megújuló energiával működő menekülttábor a világon) napenergiával biztosítanak áramot a lakók számára, illetve menedékházakban helyezik el a menekülteket, így az itt élők megélhetési költségei alacsonyabbak. Továbbá, úgy tűnik, hogy a jordániai kormány is a menekülttáborokba való visszatérésre ösztönzi az egykori lakókat, hiszen így csökkenhetnek az anyagi nehézségeik. Azonban a növekvő lakók száma egyre nagyobb terhet ró az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságára, hiszen már így is túlzsúfoltak a táborok, ahol szükség lenne a szolgáltatások bővítésére és korszerűsítésére.

Tekintettel a jelenlegi világgazdasági helyzetre és a növekő inflációra Jordániában az ideális megoldás a táborok fejlesztése és kapacitásának kibővítése lenne, így a visszatérő és már bent élő menekültközösségek kevésbe szenvedik el a válság következményeit. Ahogy említettem, a menekülttáborokban is rendkívüli nehézségekkel néznek szembe a lakók, azonban a kialakított szociális hálónak köszönhetően biztosabb megélhetés vár az itt élőkre.

 

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-2-II-NKE-61 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva olvashatók.

Photo by Mohammad Almashni on Unsplash

[1]George, Alan. Jordan: Living in the Crossfire. London: Zed Books Ltd, 2005.

[2]George, Alan. Jordan: Living in the Crossfire. London: Zed Books Ltd, 2005.

[3]7Singh, Mnajari. األزمة إدارة إلى األزمة ضبط من :19-كوفيد بعد األردن) Jordan after COVID-19: From Crisis Adjustment to Crisis). Washington: Washington Institue for Near East Policy, 2020/04/15.

 

EU hírfigyelő 2023. február

Szerző:
BSZK
-
0

Ez a Biztonságpolitikai Szakkollégium EU hírfigyelője, amely havi rendszerességgel jelenik meg. Az összeállításban az Európai Unió egyes szakpolitikáinak legfrissebb fejleményeibe nyújtanak betekintést a szerzők.

Közös biztonság- és védelempolitika

Az Európai Unió a közös biztonság- és védelempolitika keretében február 20-án elindította az EU örményországi polgári misszióját (EUMA). Az EUMA egy semleges és nem végrehajtó misszió, amely kétéves mandátummal rendelkezik majd. A missziót az örmény-azerbajdzsáni határ örmény oldalán fogják telepíteni, és célja az örmény határ menti területek stabilitásához, bizalomépítéshez és az emberi biztonság megteremtéséhez való hozzájárulás, valamint olyan környezet biztosításához, amely elősegíti az Örményország és Azerbajdzsán közötti, az EU által támogatott normalizációs erőfeszítéseket.

Az Európai Unió, a NATO és Ukrajna február 21-én tartotta első háromoldalú találkozóját. Josep Borrell uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselő, Jens Stoltenberg NATO főtitkár és Dmytro Kuleba ukrán külügyminiszter által képviselt felek megvitatták a fegyver- és lőszerbeszerzési rendszer javításának lehetőségeit, hogy továbbra is támogassák Ukrajnát. Mind az EU, mind a NATO hangsúlyozta, hogy támogatja Ukrajna önvédelemhez való jogát, amelyet az ENSZ Alapokmánya is rögzít.

 

(Készítette: Mészáros Kinga)

 

Energia- és klímapolitika

Az Európai Unió – a nemzetközi G7+ csoporttal együtt – további ársapka-intézkedést fogadott el a tengeri szállítású orosz kőolajtermékekre. A kőolajtermékekre vonatkozó ársapka 2023. február 5-től lépett életbe. A kőolajtermékekre és a nyersolajra vonatkozó ársapkákat folyamatosan figyelemmel kísérik, hogy biztosítsák hatékonyságukat és hatásukat. Az orosz kőolajtermékekre két árszintet határoztak meg: az egyiket a „prémium nyersolajhoz” tartozó kőolajtermékekre, mint például a dízel, a kerozin és a benzin, a másikat pedig a „diszkont nyersolajhoz” tartozó kőolajtermékekre, mint például a fűtőolaj.

A Bizottság 2023. február 13-án részletes szabályokat javasolt annak meghatározására, hogy mi számít megújuló hidrogénnek az EU-ban. Ez szabályozási biztonságot nyújt a befektetők számára, mivel az EU célja, hogy a REPowerEU-tervvel összhangban elérje a 10 millió tonna hazai megújuló hidrogéntermelés és a 10 millió tonna importált megújuló hidrogén mennyiségét.

Az Európai Bizottság 2023. február 14-én új CO2-kibocsátási célértékeket javasolt az új nehézgépjárművekre vonatkozóan 2030-tól kezdődően. Ezek a célkitűzések hozzájárulnak a közlekedési ágazat CO2-kibocsátásának csökkentéséhez – a tehergépkocsik, a városi és távolsági buszok az EU teljes üvegházhatásúgáz-kibocsátásának több mint 6%-áért és a közúti közlekedésből származó üvegházhatású gázok kibocsátásának több mint 25%-áért felelősek. Ezek a szigorított kibocsátási előírások biztosítanák, hogy a közúti közlekedési ágazatnak ez a szegmense hozzájáruljon a kibocsátásmentes mobilitásra való áttéréshez, valamint az EU éghajlatvédelmi és környezetszennyezés-mentességi célkitűzéseihez.

(Készítette: Mészáros Kinga)

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-2-II-NKE-74 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

 

Környezetpolitika

2023 februárjában az Ukrajnába látogató Bizottság tagok, az ukrán kormánnyal egyeztettek az ország segítésével kapcsolatban. Az Európai Unió a NEB-bel (New European Bauhaus) együtt támogatja a városok fenntartható, energiahatékony és klíma semleges úton történő újjáépítését. A fejlesztési projektet a Horizont Európa és a LIFE program finanszírozási segítségével fogják megvalósítani.

2023 február 9-én Brüsszelben, az Észt Állandó Képviseleten kerekasztal-beszélgetést tartottak a Zöld Városok és egyéb szervezetek vezetői, hogy eszmecserét tartsanak arról, hogyan tehetnék a városokat jobbá tenni a lakosság és a környezet figyelembevételével. Észtország fővárosa, ami nemrégiben vált Európa 2023. évi Zöld Fővárosává, négy szóval jellemezné ezen évre szóló terveit. Ezek a biodiverzitás, innováció, éghajlat és a fenntartható kormányzás.

(Készítette: Vida Fanni)

Egészségügy

  1. február 7-én Moldova csatlakozott az Unión belüli EU4Health társulásához. Ennek köszönhetően ez az ország is hozzáférhet majd az egészségügy területén megjelenő uniós támogatásokhoz. Ez hozzájárul az egészségügyi rendszer fejlesztéséhez és például a COVID járvány utáni helyreállítási folyamatokhoz is.

A hónapban a Bizottság intézkedéseket javasolt a veszélyes vegyi anyagokkal dolgozók egészségének megőrzése érdekében. Új expozíciós határértékeket vezetnének be, amelyekkel például az ólom és diizocianátok negatív hatásait minimalizálni tudják. Két irányelv módosítása került előtérbe, melyek a rákkeltő, mutagén anyagokkal kapcsolatos kockázatoknak kitett munkavállalók és a munkájuk során vegyi anyagokkal kapcsolatos kockázatoknak kitett munkavállalók alkalmazását szabályozzák.

Az előző hónapban már említett recEU, mintegy 545,6 millió eurós készleteihez csatlakozott februárban Horvátország, Franciaország, Lengyelország és Finnország. Ez a pénzügyi alap a HERA együttműködésével a vegyi, biológiai és radiológiai veszélyekre való felkészülés és reagálás céljából biztosít támogatást. A készlet az uniós egészségügyi és polgári védelem között hoz létre együttműködést. A Bizottság emellett pályázati felhívást tett közzé, mely a világjárványt okozó kórokozókra való reagálásra összpontosít.

(Készítette: Vida Fanni)

Szankcióspolitika

  1. február 4-én az Európai Unió tagállamai megállapodtak az orosz kőolajtermékekre vonatkozó árplafon mértékéről. A Tanács úgy határozott, hogy két árplafont állapít meg az Oroszországból származó vagy onnan exportált, 2710 KN-kód alá tartozó kőolajtermékekre vonatkozóan. Emellett a Tanács kinyilvánította igényét arra, hogy március közepétől ismét felülvizsgálja a nyersolajra vonatkozó árplafon-mechanizmust, és a felülvizsgálatra rendszeresen, kéthavonta kerüljön sor.

A vonatkozó árplafon 2023. február 5-től alkalmazandó szintjét az árplafon-koalícióval szoros együttműködésben állapították meg úgy, hogy a nyersolajhoz képest kedvezményes áron forgalmazott termékek árát 45 dollárban, míg a nyersolajhoz képest felárral forgalmazott termékek árát hordónként 100 dollárban állapították meg.

Ezek azok a hordónkénti árak, amelyeken vagy amelyek alatt az Oroszországból származó kőolajtermékek mentesülnek a szállítási tilalom alól:

  • kőolajtermékek tengeri szállítása harmadik országokba és
  • a kőolajtermékek harmadik országokba irányuló tengeri szállításával kapcsolatos technikai segítségnyújtás, közvetítői szolgáltatások vagy finanszírozás vagy pénzügyi támogatás.

 

Február 20-án arról született döntés, hogy az EU 2024. február 24-ig meghosszabbítja Ukrajna egyes, nem kormányzati ellenőrzés alatt álló Donyeck, Luhanszk, Zaporizzsja és Herszon területekre irányuló, a velük való gazdasági és egyéb kapcsolatokat az Oroszországi Föderáció általi jogellenes elismerése, megszállása és annektálása miatt korlátozó intézkedésekről szóló (KKBP) 2022/266 határozatot.  Amelynek jegyében a területeket érintő korlátozó intézkedések a következők:

  • a területről származó áruk behozatalának tilalma
  • bizonyos áruk és technológiák kiviteli tilalma
  • egyes tanácsadási és konzultációs szolgáltatások tilalma.

Az említett határozat tehát módosította a (KKBP) 2022/266 határozat címét, és kibővítette a korlátozások földrajzi hatályát, hogy az kiterjedjen Ukrajna valamennyi, nem kormányzati ellenőrzés alatt álló területére. Ennek értelmében az Unió továbbra is töretlenül támogatja Ukrajnának a nemzetközileg elismert határain belüli szuverenitását és területi integritását, és változatlanul kitart az Oroszország általi illegális annektálás el nem ismerése politikájának teljeskörű végrehajtása mellett. Az Unió nem ismeri el és továbbra is elítéli az ukrán területek Oroszországi Föderáció általi jogellenes annektálását, mint a nemzetközi jog megsértését.

 

Február 25-én, az orosz-ukrán háború egyéves évfordulója után egy nappal elfogadásra került az EU tizedik szankcióscsomagja az Oroszországi Föderáció Ukrajna ellen irányuló agressziójára válaszul. A szankciók szükségessége kapcsán Josep Borell, az Európai Unió biztonság-, és védelempolitikai főképviselője a következőképpen nyilatkozott: „Putyin fokozza ezt az illegális agressziót, fegyverként használva a telet, az élelmet és az éhezést. Oroszország továbbra is megmutatja embertelen arcát a civil célpontok elleni brutális rakétaterrorral. A mai 10. szankciócsomag azokat veszi célba, akik közreműködnek e brutális háború folytatásában. További intézkedéseket hozunk, amelyek a bankszektor, a kettős felhasználású technológiákhoz való hozzáférés és a fejlett technológiák ellen irányulnak. Tovább növeljük az Oroszországra gyakorolt nyomást – és ezt addig fogjuk tenni, amíg szükséges, amíg Ukrajna fel nem szabadul a brutális orosz agresszió alól.”

A fent leírtak jegyében foganatosított csomag a következőkre vonatkozó tilalmakat tartalmazza:

– kritikus technológia és ipari termékek exportja

– aszfalt és szintetikus gumi behozatala

– gáztárolási kapacitás biztosítása oroszoknak

– az EU-ból exportált kettős felhasználású termékek és technológia tranzitja Oroszországon keresztül.

 

Emellett az Unió egyrészt felfüggesztette az RT Arabic és a Sputnik Arabic műsorszórási engedélyeit. Másrészt korlátozta az orosz állampolgárok lehetőségét arra, hogy az EU kritikus infrastruktúráinak és szerveinek vezető testületeiben bármilyen tisztséget betöltsenek. Harmadsorban fontos megemlíteni, hogy új jelentéstételi kötelezettségeket vezetett be a vagyonbefagyasztási tilalmak hatékonyságának biztosítása érdekében és további szankciókat vezetett be 87 személy és 34 szervezet ellen, köztük kulcsfontosságú döntéshozók, katonai vezetők, a Wagner-csoport katonai parancsnokai és a szankciók bevezetése során elsőként iráni dróngyártók ellen. Végül a kettős felhasználású áruk szintén a korlátozások fókuszpontjává váltak: a határozat további 96 szervezettel bővíti az Oroszország katonai és ipari komplexumát az agressziós háborúban közvetlenül támogató szervezetek listáját, és ezáltal szigorúbb exportkorlátozásokat vezet be velük szemben. Az orosz védelmi és biztonsági ágazat technológiai fejlesztéséhez hozzájáruló, korlátozás alá eső termékek listájára mostantól további új elektronikus alkatrészek kerülnek fel, amelyeket a harctéren előkerülő orosz fegyverrendszerekben használnak, beleértve a drónokat, rakétákat, helikoptereket, valamint bizonyos ritkaföldfémeket, elektronikus integrált áramköröket és hőkamerákat.

(Készítette: Haiszky Edina Julianna)

Szomszédságpolitika

Keleti szomszédságpolitika

A keleti szomszédság tekintetében, ismét Ukrajna megsegítése és integrálása az európai közösségbe állt februárban a szakpolitika középpontjában. Február 2-án az EU újabb 450 millió eurós támogatási csomagot jelentett be Ukrajnának 2023-ra, amivel az EU, a tagállamok és az európai pénzügyi intézmények által a háború kezdete óta nyújtott támogatás összege mintegy 50 milliárd euróra emelkedett. Emellett az Európai Bizottság 1 milliárd eurós hozzájáruláson dolgozik a gyors helyreállításhoz. Az új, 450 millió eurós támogatási csomag 145 millió eurót tartalmaz humanitárius segítségnyújtásra és 305 millió eurót kétoldalú együttműködésre az infrastruktúra gyors helyreállítása, Ukrajna ellenálló képességének növelése és a reformfolyamat támogatása érdekében.

Az EU megállapodott arról is, hogy Ukrajnát tovább integrálja az egységes piacba, és bevonja a kulcsfontosságú uniós programokba – jelentette be Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke a Denys Shmyhal ukrán miniszterelnökkel közösen tartott sajtótájékoztatón. Ugyanezen a napon Ursula von der Leyen találkozott Olena Zelenszka ukrán elnökasszonnyal, hogy megvitassák az ukrajnai árvák támogatását. Az Európai Bizottság elnöke elmondta, hogy az EU legfeljebb 10 millió eurót biztosít egy modern gyermekgondozási stratégia kidolgozására egy testvérvárosi projekt keretében. Az Európai Unió Tanácsa február 2-án az Európai Békefenntartási Eszköz keretében olyan támogatási intézkedéseket fogadott el, amelyek további katonai segítséget nyújtanak az ukrán fegyveres erőknek. Ezek egy 500 millió eurós hetedik csomagból, valamint egy új, 45 millió eurós támogatási intézkedésből állnak, amely az Európai Unió katonai segítségnyújtási missziójának (EUMAM Ukraine) képzési erőfeszítéseit támogatja.

A következő napon, 2023. február 3-án sor került az EU-Ukrajna csúcstalálkozóra is. Charles Michel, az Európai Tanács elnöke, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Volodimir Zelenszkij, Ukrajna elnöke Kijevben találkozott a 24. EU-Ukrajna csúcstalálkozón. Beszámoltak arról, hogy az Európai Bizottság felkérést kapott arra, hogy a szokásos bővítési csomag részeként ősszel számoljon be Ukrajna tagfelvételi kérelméről szóló bizottsági véleményben meghatározott feltételek teljesüléséről. Az EU üdvözölte Ukrajna csatlakozását az EU CUSTOMS és FISCALIS programjához, a Horizont Európa, az Euratom, a Digitális Európa és az EU egységes piaci programjához való csatlakozását, valamint az Európai Elektronikus Hírközlési Szabályozók Testületében való részvételét. Megvitatták, hogyan lehetne Ukrajnát tovább támogatni, és hogyan lehetne fokozni az Oroszországra gyakorolt kollektív nyomást, hogy véget vessenek a háborúnak és elérjék a csapatkivonást Ukrajnából. Az EU kijelentette, hogy készen áll arra, hogy globális partnereivel szoros együttműködésben és koordinációban tovább erősítse a szankciós intézkedéseket, miközben biztosítja azok hatékony végrehajtását, illetve megakadályozza a kijátszását.

Február 10-én új ukrán-román határátkelőhelyet avattak fel „Diakivtsi-Racovat” határátkelőhelyen. Az új határátkelőhely a második, amelyet a közelmúltban nyitottak meg Ukrajna és Románia között, miután 2022 novemberében felavatták a „Krasznojilszk – Vicovu de Sus” átkelőt. Az Európai Unió ukrajnai tanácsadó missziója (EUAM) mindkét esetben stratégiai tanácsokkal látta el az ukrán hatóságokat az integrált határigazgatással kapcsolatban.

Az Európai Unió és Moldova február 7-én Brüsszelben megtartotta első társulási tanácskozását azóta, hogy Moldova az Európai Unió tagjelölt országává vált. Az ülésen Josep Borrell, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője és Natalia Gavriliţa moldovai miniszterelnök közösen elnökölt. A felek megvitatták az EU és Moldova közötti kapcsolatokat, különös tekintettel a politikai párbeszédre és a reformokra, a gazdasági és ágazati együttműködésre, valamint a kül- és biztonságpolitikai területen való együttműködésre és közeledésre. Borrell külön kiemelte Moldova erőfeszítéseit az Ukrajnából érkező menekültek befogadására, továbbra Ukrajna  mezőgazdasági exportjának és gazdaságának a globális piacokra jutásának előmozdítását. Az EU támogatni fogja továbbá Moldova erőfeszítéseit fizetési rendszerének modernizálására, hogy teljesítse az egységes eurófizetési térségbe való integráció feltételeit.

(Készítette: Mészáros Kinga)

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-2-II-NKE-74 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Déli szomszédságpolitika

 

Az Európai Unió újabb 296 millió Euróval támogatja Palesztinát. A támogatásokat az olyan állami kiadásokra fogja fordítani a palesztin vezetés, mint az egészségügy fenntartása, vagy éppen a fizetések folyósítása a Kelet-jeruzsálemi régióban.

Az Európai Unió támogatásáról biztosította a földrengéssel sújtott Törökországot és Szíriát. A humanitárius támogatásokat 12 ország ajánlotta fel az Unió szervezetén keresztül. Az Európai Unió több mint 10 millió Euró humanitárius támogatást nyújtott a földrengés áldozatainak.

Az Európa Tanács 7 millió euró támogatást nyújtott a Jordániai Fegyveres Erőknek. „Ezzel a döntéssel az Európai Unió megmutatja, hogy Jordánia továbbra is bízhat bennünk, a segítségünkben és a barátságunkban. Elkötelezett partnerei vagyunk Jordániának.” – foglalta össze az EU álláspontját Josep Borell, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője.

Az Európai Befektetési Bank 2,5 milliárd eurót különít el a fenntarthatóságra, gazdasági növekedésre és a munkahelyteremtésre Tunéziában 2011 óta. Ez a nagyarányú kölcsön az Európai Befektetési Bank legnagyobb partnerévé tette Tunéziát (Az EU-s országokat leszámítva).

Az elmúlt öt évben az Európai Befektetési Bank 2,5 milliárd Eurót biztosított Marokkó gazdasági támogatására és infrastruktúrájának fejlesztésére. 2022-ben a Bank több mint 380 millió Eurót juttatott el Marokkónak. A támogatások hozzájárulnak Marokkó fenntartható fejlődésének elősegítéséhez.

(Készítette: Nagy Imre Jonatán)

Szerkesztette: Mészáros Kinga

A hírfigyelő korábbi kiadásai ide, hasonló témájú cikkeink pedig ide kattintva érhetők el.

Photo by Sara Kurfeß on Unsplash

Orosz-ukrán háborús hírfigyelő – 2023. február

Szerző:
BSZK
-
0

Ez a Biztonságpolitikai Szakkollégium Orosz-ukrán háborút kutató műhelyének hírfigyelője. A havonta megjelenő beszámolóban a kutatósejt tagjai egy-egy általuk fontosnak tartott hírt mutatnak be, amelyek a műhely témájához kapcsolódnak.

Biden Ukrajnába látogatott

Az Egyesült Államok elnöke február 20-án meglepetésszerűen az ukrán fővárosba látogatott, az ukrán-orosz háború egy éves évfordulója alkalmából. Ezzel az úttal szerette volna kifejezni „rendíthetetlen támogatását” az ukrán nemzetnek az oroszok ellen vívott háborúban.

A látogatás érdekessége, hogy titokban tartották Joe Biden látogatását egészen addig, amíg meg nem érkezett; az államfő minimális kíséretet kapott és nem árultak el részleteket a sajtónak az utazással kapcsolatban egészen a tárgyalások végéig. A Fehér Ház értesítette az orosz hatóságokat néhány órával az érkezés előtt arról, hogy az amerikai elnök Kyjivbe látogat, de ennek ellenére is elindultak a légi riadók elindultak a fővárosban.

A látogatás alkalmával Joe Biden bejelentette, hogy még 500 milliárd dolláros katonai segély érkezik, viszont nem említett szót a nagy hatótávolságú fegyverekről és az F-16-os repülőgépekről. A tárgyalások során beszélgettek Ukrajna harctéri igényeiről; az energia, az infrastruktúra és a gazdaság támogatásáról, illetve humanitárius szükségeiről. A háború politikai oldaláról is tárgyaltak, ideértve a közelgő ENSZ Közgyűlést, amelynek a témája Ukrajna lesz. Ezenkívül szó esett Ukrajna elképzeléseiről a békével kapcsolatban, és az elengedhetetlen nemzetközi támogatásról, hogy lehetséges legyen egy igazságos és tartós béke építése – mondta Jake Sullivan a tárgyalásokról, aki az Egyesült Államok biztonsági tanácsadója.

Írta: Misák Veronika

Az ostromgyűrű bezárul, válasz: ukrán ellentámadás?

A Wagner Csoport tovább halad előre Bahmut városában. Nagyjából március 9-re az orosz erők elfoglalták az ukrán település keleti felét, azaz elérték a Bahmutka folyót. A hír nem orosz túlzás az ukránok felrobbantották a hidakat, amik összekötik a város két részét, ez bizonyítja, hogy az ukrán védők valóban nehéz helyzetben vannak és feladták a város keleti felét. A NATO főtitkár Jens Stoltenberg szerint is Bahmut a következő napokban eleshet. Ugyanakkor Volodimir Zelenszkij ukrán elnök megtiltotta a hátrálást.

Egyes források szerint a Wagner erői már hídfőállást foglaltak el a folyó túlpartján. Ezenkívül északon az AZOM gyár területén törnek előre, valamint délen megközelítették a híres MiG-17-es emlékművet, ami az utóbbi napokban megsemmisült. 

Az ukránok erre válaszul néhány forrás szerint ellentámadásra készülnek Bahmutnál.

A terv négy irányból mért csapás az orosz erőkre:

  • Szlavjanksz irányából a 67. gépesített dandár által
  • Szeverszk irányából a 81. légimozgékonyságú dandár és az 55. tüzérdandár által
  • Csaszov Jar irányából a 77. légimozgékonyságú dandár által
  • Konsztantyinovka irányából a 3. (Azov) rohamdandár által.

A siker kérdéses, mivel a rossz időjárási viszonyok miatt így is egy héttel elhalasztották a támadást, valamint az ukrán járművek rendre elakadnak a sárban. Eközben időt veszítenek mivel az oroszok tovább haladnak előre. Elfoglalták Dubovo-Vaszilovkát valamint fenyegetik Grigorovkát, Bogdanovkát és Orehovo-Vaszilovkát. Ezenkívül a donyecki fronton Avdejevka is veszélybe került. 

Mint látható a harcok intenzitása nem csökken a Donbaszban. Az Oroszországi Föderáció védelmi minisztere Szergej Sojgu hadseregtábornok szerint az ukránok csak februárban több mint 10 000 katonát veszítettek. 

Írta: Krausz József

A légvédelem jelentősége Ukrajna számára

A régmúlt idők katonai szintű összecsapásaiból már jól ismeri az emberiség, hogy a légierő és
az ehhez kapcsolódó légi fölény minden harc, háború alapfeltétele. Ahhoz, hogy az egyik fél
kardinális szerepet tudjon magáénak ezen a területen, ahhoz kettő alapvető folyamat
szükséges: meg kell semmisíteni az ellenséges légijárműveket és kiemelt gondossággal kell
alkalmazni a légvédelmi rendszereket. Az orosz-ukrán konfliktusban az orosz légierő
kezdetben mind mennyiségileg, mind minőségileg felülmúlta az ukránokat. Ezenkívül az
Ukrajnában a légierő részét képező légvédelmi erők kevésbé erős és effektív rendszerekkel
vannak felfegyverkezve , mint az oroszok. Az ukrán légvédelmi arzenál legerősebb fegyverei a
közepes hatótávolságú S-300PS és S-300PT rakétarendszerek voltak, amelyeket még az 1980-
as években építettek. Rajtuk kívül a közepes Buk-M1, a rövid hatótávolságú Tor-M, az S-125
és a különböző harctéri hordozható és tüzérségi légvédelmi rendszerek állnak szolgálatban.
Amerikai–norvég fejlesztésű NASAMS és német IRIS-T is van már Ukrajnában – a világ
egyik legfejlettebb rendszeréről van szó, aminek elfogórakétái nagyon magas hatékonysággal
pusztítják el az ellenséges repülőgépeket, drónokat, robotrepülőgépeket, ballisztikus rakétákat
– de ezek egyelőre csak egy kis részét fedik le a hatalmas területű országnak. Jelenleg
igyekeznek minél több katonai drónt is alkalmazni, mivel sokkal költséghatékonyabbak. Jó
példa erre, hogy a napokban drónokkal likvidálta két orosz légvédelmi rendszer rakétaindító
járművét az ukrán nemzetbiztonsági hivatal, az SzBU „Alfa” különleges műveleti egysége is.

Írta: Merényi Vivien

Hogyan változtatta meg az orosz-ukrán háború a kiberteret?

Az orosz-ukrán háború hatására szükségessé vált mind a magán, mind az állami szektor kiberbiztonsági szempontból történő magasabb szintű átláthatósága a lehetséges fenyegetések és geopolitikai válságok elleni küzdelem terén. A megelőző években Oroszország kiépítette a világ egyik legnagyobb és legfélelmetesebb kiberbűnözői környezetét, amelyben különböző hackercsoportok hajtottak végre támadásokat az orosz állam céljait elősegítve. Ezek a csoportok számos országot megtámadtak az évek során, a legnagyobb volumenű akciókat pedig az Egyesült Államok ellen követték el, megtámadva az ország egyik legfontosabb olajvezetékét és a világ legnagyobb hústermelőjét. A Recorded Future kiberbiztonsági cég jelentése alapján Oroszországból folyamatosan távoznak a technológiához értő szakemberek, melynek hatására még inkább felértékelődtek a hackercsoportok, mely a kibertér ökoszisztémájának átalakulásához vezetett. Ez a változás azt eredményezte, hogy a háborút megelőző időszakhoz képest az államilag támogatott hackercsoportok és a pénzügyileg motivált ransomware támadásokat kivitelező kiberbűnözői csoportok (ransomware as a service: RaaS) közötti határ elmosódott és mára már nem lehet különbséget tenni ezen csoportok között. A folyamatos szakember elvándorlás következtében a hackercsoportok egyre inkább az orosz hadsereg részeként végzik tevékenységüket, mely hatására az a javaslat is megfogalmazódott az orosz törvényhozásban, hogy mentesítsék a jogi felelősség alól azokat a kiberbűnözői és hackercsoportokat, amelyek az orosz állam érdekeit figyelembe véve működnek. Megállapítható tehát, hogy a háború hatására átalakult kibertéri környezet még inkább zavarosabbá és veszélyesebbé vált, melynek hatására nagyobb számú, volumenű és kifinomultabb kibertámadások várhatóak a jövőben.

Írta: Ésik Béla

A háború gyakorolta hatás Oroszország nemzetközi űrrel kapcsolatos együttműködéseire, tevékenységére

Az elmúlt évtizedet fémjelző, a digitalizációba és a kettős felhasználású technológiákba fektetett jelentős állami-, és magánberuházások révén az űr fokozatosan egyre jelentősebb szerepre tett szert. Az Ukrajna elleni 2022-es orosz agresszió rávilágít arra, hogy a világűrből szolgáltatott adatok és jelek hozzáférhetősége miként befolyásolja a hadviselő felek kommunikációs, navigációs és hírszerzési rendszereinek minőségét és rugalmasságát, illetve támogatja az adatokat felhasználó új alkalmazásokat. Emellett az orosz-ukrán háború ugyancsak hatást gyakorol az Orosz Föderáció űrrel kapcsolatos hazai programjaira és nemzetközi együttműködéseire, az abban szereplő partnerek együttműködési hajlandóságára.

A hatás már szinte azonnal éreztette hatását, amikor az Egyesült Királyság által pénzügyileg támogatott harminchat darab OneWeb internetes műholdjainak a múltév március 4.-ére ütemezett pályára állítását elhalasztották. A határozatlan halasztása oka, hogy Oroszország követelte a brit kormány váljon meg a vállalatban lévő részesedésétől, és biztosítsa a műholdakat nem használják katonai célokra. Míg az említett cég válaszul kivonta teljes személyzetét az orosz irányítás alatt álló kazahsztáni Bajkonur kozmodromról, ezzel ellehetetlenítve a felbocsájtást. A jelenlegi információk szerint a Roszkozmosz helyét a SpeceX fogja átvenni. Emellett Elizabeth Truss brit külügyminiszter elmondása szerint országa betiltotta az Oroszországba irányuló, űrkutatással kapcsolatos összes exportot és szigorította gazdasági szankcióit.

Az év során az orosz szövetségi űrügynökség kivonta összes Szojuz-indítását az európaiak által használt Francia-Guyanából, a francia Arianespace cég által működtetett űrrepülőről. Emellett határozatlan időre felfüggesztésre került az ESA ExoMars rover nemzetközi együttműködése is.

Ugyancsak ide sorolható az egyik legnagyobb európai űrkutatási hivatal, a német DLR döntése, amely értelmében töröl minden tervezett és futó bilaterális projektet Oroszországgal. A megszűntetett partnerség első áldozataként tartható számon a Spektr-RG űrteleszkóp, hiszen Németország feladata volt a projekt központi elemét jelentő eROSITA röntgenműszer biztosítása. Az eszköz elsőként végezne teljes égboltot átfogó felmérést feketelyukak után kutatva. Ennek hiányában egyrészt az eszköz pótlásra szorul orosz részről a kitűzött célok megvalósításához. Másrészt a Roszkozmosz a német lépést követően azt a nyilatkozatot tette, hogy a továbbiakban nem fog együttműködni az ISS orosz szegmensén és önállóan fogja azokat elvégezni.

A háború hatását ugyancsak érzékelteti, hogy 2022 júniusában az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN), a Nagy Hadronütköztetőt felügyelő tudományos ügynökség döntése értelmében a jövőben nem fog tudományos együttműködést folytatni orosz tudósokkal Ukrajna szakembereinek kérésére. Valamint az, hogy az Európai Űrügynökségnek legalább öt új űrrepülőgépre van szüksége a 2023-as évre miután Oroszország leállította az Európába tartó összes Szojuz rakétás repülést válaszul a szankciókra. Így Európa két Galileo navigációs műholdja, az Earthcare földmegfigyelő műhold, az Euclid nevű sötét energia detektor és egy francia nemzeti műhold vár felbocsájtásra.

A fent említettek és a folyamatban lévő konfliktus ellenére a NASA bejelentette, továbbra is együttműködik a Roszkozmosszal, mint partnerrel a Nemzetközi Űrállomás (ISS) fejlesztésének keretében 2024 végéig. Annak ellenére is, hogy a Roszkozmosz vezetése 2022 nyárig hónapokon át azzal fenyegetőzött kivonul az ISS-ről, mondván a nyugati szankciók „tönkreteszik” az orosz együttműködést az orbitális laboratórium fedélzetén.

Írta: Haiszky Edina Julianna

A háború hatásai az energiapiacra

Az Oroszországi Föderáció 2022.02.24.-ei Ukrajna ellen indított támadása alapvetően formálta át a globális olaj- és gázpiacokat. Számos ország gazdaságára gyakorolt jelentős hatást a háború: zavarok mutatkoztak a gabonaellátásban, megnövekedtek az élelmiszerárak és sérült az európai kontinens energiaellátásának biztonsága is. Az orosz gáz jelentőségét jelzi, hogy 2021-ben az EU országai 155 milliárd köbméter orosz gázt importáltak, ami a teljes gázimport mintegy 45 százalékát tette ki. A háború előtt Oroszország volt az Európai Unió egyik legnagyobb nyersolajszállítója (mintegy 108,1 millió tonna) és a legnagyobb kőolajtermék-szállítója – 91 millió tonna – az Európai Uniónak. A tagállamok 2021-ben 51,4 millió tonna szenet is importáltak Oroszországból, ami az EU teljes szénimportjának közel felét tette ki.

Minden tényezőt összegezve kevés állam -Ukrajnán kívül- érezte annyira a háború közvetlen energiaellátásra gyakorolt hatását, mint Németország, hiszen hagyományosan Oroszország egyik legfontosabb gazdasági partnere. A szoros együttműködést egyrészt igazolja, hogy a felek közötti éves kereskedelmi forgalom nem sokkal a szankciók bevezetése előtt meghaladta a 80 milliárd dolláros szintet. Becslések szerint a kölcsönös szankciók a kétoldalú kereskedelmi forgalom akár 20%-os csökkenésével jártak, ami milliárdos veszteségeket jelentett a német gazdaság számára, és számos munkahely megszűnésével is járt. Másrészt az Oroszországtól való függés mértékét érzékeltetendő, a konfliktust megelőzően Európa legnagyobb gazdasága földgázellátásának közel felét csővezetéken keresztül Oroszországból szerezte be.  Az elmúlt év egyik leglátványosabb sikere, hogy Németország teljesen függetlenítette magát az orosz gázimporttól. Az EU viszonylagos sikerének további fontos tényezője volt a földgázfogyasztás csökkenése, amelyet 2022-re 10-12 százalékra becsülnek.

A 2024-es orosz tevékenység hatására előtérbe került az a kérdés, hogy milyen lépések eredményeként és mennyi idő után függetlenedhetne Németország az orosz gáztól. Az ellentmondásos megítélésű folyamat első lépéseként tavaly nyáron beszűntette az importtevékenységet Oroszországból, energiafelhasználási megszorításokat eszközölt –az enyhe időjárású- tél során és újratervezte gázbeszerzését. Második lépésként leállították az Északi Áramlat gázvezetéken keresztül történő szállítást. Harmadsorban pedig mivel az ukrajnai háború a kormány napirendjének élére helyezte azon erőfeszítéseket, amelyek célja Németország gázellátásának diverzifikálása az orosz szállításoktól, a kormány megkezdte az ország saját cseppfolyósított földgáz (LNG) importáló infrastruktúrájának kiépítését: állandó szárazföldi importterminálokba fektet be, miközben rövid távon úszó egységeket bérel – az elsőt 2022 decemberében adták át. Németország jól kiépített földgázvezeték-hálózattal rendelkezik, és kapcsolatban áll a szomszédos országok termináljaival, de egészen a közelmúltig nem rendelkezett saját kikötővel az LNG közvetlen fogadására.

Összefoglalóan elmondható, hogy az újkeletű energiaforrások (főként gáz) beszerzésére és alkalmazására irányuló erőfeszítések összehangolásával, a tervezett infrastrukturális projektek gyors megvalósításával Németország és az EU tagállamai folytatni tudják az Oroszországtól való energetikai leválás stratégiáját. Emellett a német és egyéb tagállami, a fosszilis tüzelőanyagoktól való függőség csökkentését célzó beruházások és helyettük karbonsemlegességet elsegítő technológiák támogatása -mint az atomenergetika-  lehetővé teszik majd, hogy hosszú távon valóban megerősítsék energiaszuverenitásukat.

Ellátási problémák a Wagner csoportnál

Yevgeny Prigozhin, a Wagner csoport alapítója lőszerellátási problémáknak tudja be Bahmut ostromának lassú előrehaladását. A várost több hónap után sem sikerült bevennie az orosz erőknek, melyek bevételére mind orosz reguláris, mind a privát katonai cég erői folyamatosan próbálkoznak. Prigozhin „általános bürokrácia vagy árulás” mondattal illette a felmerülő lőszerproblémák jelenségét. Oroszország hónapokig eltökéltnek tűnt Bahmut elfoglalására, de több elemző is úgy véli, hogy a város a háborúban leginkább szimbolikus jelentőséggel bír, ugyanis nincs túl sok stratégiai jelentősége.

 

Nem ez az első alkalom, hogy a reguláris erők és a Wagner között feszültség alakult ki, ahogyan Prigozhin sem először tesz utalást a lőszerellátmány hiányára, amit korábban is az orosz Védelmi Minisztérium hibájaként könyvelt el. Egy korábbi közösségi média posztjában február 22-i dátummal aláírt lőszerszállítmányokról beszélt, amelyekre már másnap számítottak a bahmuti ostromnál, ezekre azonban nem került sor. Az ellátási problémák mellett arról is beszélt, hogy nem sikerült felvenniük a kapcsolatot az orosz hadsereg vezetésének főhadiszállásával.

Később azonban megerősítette, hogy megérkeztek a lőszerszállítmányok, miután írt az orosz különleges katonai műveletekért felelős parancsnoknak, Valery Gerasimovnak, a „lőszerek kiemelt fontosságáról”. 

Egy másik videóban Prigozhin arról beszélt, hogy a Wagner csoport katonái attól tartanak, hogy ők lesznek felelősségre vonva Oroszország esetleges sikertelen offenzívájáért Ukrajna ellen. „Ha visszalépünk, úgy fognak ránk emlékezni a történelemben, akik a háború elvesztésében a legnagyobb szerepet játszották.”.

Írta: Jaksi Zsolt

Lemondott a moldovai kormány

Február 10-én délelőtt jelentette Valerij Zaluzsnij ukrán tábornok, hogy kettő, a fekete-tengeri orosz flotta által kilőtt cirkálórakéta megsértette Moldova és Románia légterét. Ezt később a román védelmi minisztérium hivatalosan is cáfolta, a moldovai légtérsértést viszont a moldovai kormány után az USA külügyminisztériuma is megerősítette. 

Ezután ugyan Moldova még bekérette az ország orosz nagykövetét, de ez az utolsó intézkedései egyike volt Natalia Gavrilita miniszterelnök kormányának, mivel órákkal az incidens után Gavrilita bejelentette, hogy a kormány másfél évnyi szolgálat után egységesen lemond. Az EU-tagjelölti státuszt tavaly nyáron elnyerő ország a háború kitörése óta súlyos gondokkal küzd, ez az incidens volt az utolsó csepp a pohárban, az elszabaduló infláció és az országba érkező ukrán menekültek tömegei után. Mindezeket fokozta, hogy az ország gázellátása Oroszországtól, villamosenergia-ellátottsága pedig Ukrajnától függ túlnyomó többségében. Az új kormányfő Dorin Recean, aki elődjéhez hasonlóan elkötelezett az EU és a nyugati értékek iránt. 

Február 13-án aztán a moldovai elnök, Maia Sandu már arról beszélt az állami televízióban, hogy Moszkva fegyveres diverzánsokkal árasztaná el országát. Sandu állítása szerint Oroszország célja az, hogy destabilizálja a frissen alakult kormányt, valamint, hogy a régóta Putyin elnök támogatását élvező Dnyeszter Menti Köztársaság (más néven Transznisztria) számára nyújtott támogatásoknak álcázva tudja növelni befolyását a térségben. 

Írta: Veres Máté

Egy valódi ukrán siker? A vuhledári csata (2023.01.24-)

Az Orosz- Ukrán háború frontjával kapcsolatos hírek nagy része manapság Bakhmuttal és a Wagnerrel foglalkozik, azonban van egy másik település mely bár kisebb jelentőséggel bír mégis érdemes az elmúlt hónap harci cselekményei alapján megemlíteni.

Ez a település az előbb említett Bakhmuttól 130 km-re délre található Vuhledár és környéke. A település a déli Ukrán védelmi vonal egyik fontos sarokköve, melynek folyamatos védelmét a 72.mechanizált dandár látja el. A városban állomásozó erők nagysága 2000 és 3000 fő körül becsülhető a település mérete alapján.

Az Orosz oldalon ezzel szemben a 40.tengeri gyalogos dandár és a 155. gárda tengeri dandár sorakozott fel, létszámuk 6000-8000 fő körülire tehető. A település támadására azonban az oroszok erősítésként és hátvéd szerepének ellátására ide rendelték a 72. és 136.-ik motorizált lövészdandárt is. Az orosz erők parancsnoka a térségben Rustam Muradov.

A csata január 24.-én Orosz tüzérségi csapással kezdődött majd 25.-én az Oroszok elfoglalták a front közvetlen közelében lévő épületeket. Január 25. és 28.-a között az Oroszok a Vuhledártól közvetlen keletre lévő lakóházakat is elfoglalták. Az Ukrán vezérkar erősítést küldött a térségbe (02.04-08) melynek köszönhetően az Ukránok megállították az Oroszok előrenyomulását.

Vuhledártól nyugatra az Ukrán erők sikeresen visszaverték az oroszokat Zolota-Nyva és Prechystivka alól (02.15-18), ezzel megakadályozták az Oroszokat abban, hogy a települést nyugatról karolják át az orosz erők.

A térségben még a mai napig is intenzív harcok folynak az Orosz és Ukrán csapatok között.

Írta: Horváth Kristóf

Szerkesztette: Jaksi Zsolt és Patócskai Péter

A hírfigyelő korábbi kiadásai ide, hasonló témájú cikkeink pedig ide kattintva érhetők el.

Photo by Ian Betley on Unsplash

A törökországi földrengések következményei

Szerző:
Vida Fanni
-
0

2023 februárjában számos földrengés rázta meg a török és szír határ mentén található területeket. A katasztrófák 2023. február 6-án kezdődtek a dél-törökországi és észak-szíriai határvidéken. Ezek a földrengések a Richter-skálán elérték a 7,8-as erősséget és Törökország több régióját érintették. A halottak száma mára 50 ezer fölött van, emellett a katasztrófa rengeteg egyéb kárt okozott az országban. Törökországot a természeti katasztrófa kritikus időpontban érintette, hiszen a gazdasága és biztonságpolitikai helyzete instabil, illetve az országos választásokra is ezután, az év közepén kerül majd sor.

Biztonságpolitikai következmény

Törökország biztonsági környezetét is sújtották az események. A földrengés által érintett területeken megnövekedhet a bűnözés és a bűnözői csoportok száma. A biztonságpolitikai helyzet gyengülése kihathat a térségben zajló konfliktusokra. Február 11-én Recep Tayyin Erdogan, az ország elnöke is nyilatkozott a témáról és felhívta a figyelmet, például a térségben esetlegesen megjelenő emberkereskedő vagy fosztogató bandákra, melyek a biztonsági apparátus és a struktúrák törékenysége miatt terjedhetnek el. A fenyegetések miatt számos ország felfüggesztette a segélynyújtási tevékenységét Törökországban, többek között Németország, Izrael és Ausztria is visszavonta csapatait aggályaik miatt. Várhatóan a földrengések hatására szigorítani fognak a biztonsági intézkedéseken, hogy ne tudja senki saját érdek megvalósítására kihasználni az ország megpróbáltatásait.

A helyszínek, ahol a földrengések történtek biztonságpolitikai kihívást jelentenek, hiszen fegyveres összetűzések zajlanak a török-szír határ menti régiókban, emiatt a katasztrófák sújtotta területek egy részére nem is tudtak eljutni a segítségnyújtásra érkező helyi és nemzetközi csapatok. Sok érintett térségben jelenleg is zajló fegyveres konfliktusok vannak, melyeket csak félbeszakít a mostani helyzet, ezek egyébként aktív frontvonalként működnek. A földrengés helyszínét és a politikai térképet összevetve kirajzolódik, hogy a területek egy része több különböző entitás ellenőrzése alatt áll. Ilyen lehet Afrin és Aleppó északi része, amelyek a szíriai kurdok ellenőrzése alatt vannak. Emellett Ildib tartomány, pedig iszlamista milíciák fennhatósága alatt áll. Az utóbbi helyszín elszigeteltsége miatt nem rendelkezik olyan modern technológiákkal, amelyek a mentés és segítségnyújtás megkönnyítését szolgálnák. Hivatalos információk sincsenek erről a térségről. Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet tagja elmondta, hogy az Ildib térségben több tízezer fegyveres harcol, akiket a Hay’at Tahrir al-Sham nevezetű iszlamista erőszervezet vezeti. Szíriának más vele határos országgal is konfliktusai vannak, ilyen például Izrael, amivel Szíria csak tűzszünetet kötött, számos korábbi fegyveres összetűzés után. Béke nem született köztük és a szír vezetőség továbbra sem nem ismeri el Izrael létezését. Bár az izraeli miniszterelnök megerősítette, hogy valóban szükség esetén rendelkezésre áll, akár ellátmány küldésével, akár a sérültek ellátásával, az al-Watan, szír hírlap szerint, eddig még nem kértek segítséget a szomszédos országoktól.

A kurdok egy több mint 30 millió fős etnikum, tagjaik pedig négy országban szóródtak szét a történelem során, többek között Irán, Irak, Szíria és Törökország területén. Utóbbi helyen 15-20 millió kurd él. A törökök és a kurdok közötti konfliktusok 1984 óta a mai napig tartanak. Törökország a kurdok által alapított Kurd Munkáspártot terrorszervezetként tartja nyilván és a török elnök, Erdogan politikájának célpontjává váltak a kurd „terroristák”. A földrengés következményeként nyugalmi időszak várható, ugyanis a  PKK ideiglenes tűzszünetet hirdetett és ígéretet tett, hogy felfüggeszti a törökországi tevékenységeit. Ezt Jamil Bayek a PKK katonai tisztviselője így indokolta: „A földrengés katasztrófát okozott, több ezer emberünk van a romok alatt, itt az ideje, hogy mindenki mozgósítsa minden képességét.”

Törökország is igyekszik a régió konfliktusaiban való részvételét csökkenteni, hogy minden erőforrását a károk helyreállítására tudja fordítani. Várhatóan tehát megszűnnek a katonai műveletek Észak-Szíriában és Észak-Irakban. A biztonságpolitika terén Ankara kijelentette, hogy nem fogja beengedni a Szíriából érkező újabb menekült áradatot, hiszen eddig is terhesek voltak az ország gazdaságára nézve.

Belpolitikai következmények

A földrengés politikai témává vált Erdogan számára. A jelenlegi kormány még 2018-ban a politikai előnyszerzés és bevételi forrásteremtés reményében építési amnesztiát adott. Ez több, a biztonsági szabályok megszegésével épült ház, épület fenntartását jelentette. 2018 és 2022 között összesen 7,4 millió olyan kérelmet hagytak jóvá, melyek megszegték az engedélyezési, biztonsági és tervezési szabályokat. A mostani helyzetre tekintettel különösen aggasztó, hogy a kormány a biztonsági szabályokon belül, a földrengésvédelmi előírásokat sem vette figyelembe és rendre megszegte azokat. Egy 2019-es becslés szerint Törökországban nagyjából 13 millió olyan épület van, amely nem felel meg a hatályos előírásoknak. A hatodikai első katasztrófa után az ellenzék természetesen egyből támadni kezdte Erdogan elnököt. Kemal Kılıçdaroğlu, a legmeghatározóbb ellenzéki párt vezetője, így nyilatkozott a kormányról:

„házakat változtatott sírhalommá, ráadásul még pénzt is kért érte.”

 

Mindössze három hónappal a választások előtt ez veszélyt jelenthet a jelenlegi koalíciós kormányra, tekintve, hogy a közvélemény-kutatások szerint az ellenzék támogatottsága egyébként is növekvő tendenciát mutat. Emiatt és a válságok miatt véget érhet Erdogan két évtizedes elnöksége. Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő a Spirit FM Ostrom című műsorában felvázolta a földrengések esetleges belpolitikai következményeit. A természeti katasztrófa miatt kialakult helyzet a társadalom széles körében félelmet vált ki. Ez hosszú távon elégedetlenséget szül, ami későbbiekben forradalommá is súlyosbodhat. Erdogan és a kormányzat legfontosabb feladata tehát, hogy minél hamarabb és minél hatékonyabban cselekedjenek a problémák megoldása érdekében. Tarjányi Péter hozzátette, hogy a történelemben számos erős pozícióban lévő politikai erő elbukott a természeti katasztrófák eredményeként. Törökországban a súlyosbodó biztonságpolitikai és terrorizmussal kapcsolatos helyzet lehet a földrengések egyik következménye, az elégedetlenséget pedig tovább szíthatja a kormány katasztrófákra adott lassú és szervezetlen válaszintézkedése.

Gazdasági következmények

A februári földrengések a gazdasági és a pénzügyi szektort is megrázták. Törökország a 19. legnagyobb gazdaság a világon, ahol az infláció 80%-ról 60%-ra csökkent a katasztrófa előtti időszakban. A líra, a török valuta árfolyama történelmi mélypontra került és ez a továbbiakban megnehezíti a külföldi befektetők bevonását, hiszen a kockázat miatt felár felszámítására lehet számítani. A török gazdaság egyébként is törékeny, külföldi tőkére van utalva és küzd a magas inflációval. A sok ezer lerombolt épület újjáépítési költségeit akár több milliárd dolláros nagyságrendre becsülik a közgazdászok. Az instabil helyzete miatt a kormány ezeket önerőből valószínűleg nem fogja tudni előteremteni, így külföldi segélyekre és befektetésekre szorul majd. A török tőzsde is problémákkal találta szembe magát, 3,9 milliárd dollárt veszített. A tőzsde újranyitását követően látni némi reményt a helyreállásra, mert 10%-os emelkedést láthatunk azóta a piacon. A katasztrófa sújtotta tartományok mezőgazdasági és ipari termelés szempontjából is fontosnak számítottak. A mezőgazdaság által elszenvedett hatás a világgazdaságot is befolyásolhatja, hiszen sok gyümölcsötfélét Törökország exportál a piacra. A gazdaságon belül azonban főleg a turizmusra gyakorol negatív hatást a földrengés, hiszen a potenciális külföldi turisták nagy százalékát elriasztják a február eleji események. Törökország nagy mértékben függ a külföldi tőkeáramlástól is. A szír határ menti régiókból rengeteg exportra szánt árut gyártottak, így a katasztrófa, a lerombolt kikötők miatt az ország exportját is érinti. A Török Központi Bank szerint a gazdaságra középtávon nem lesz hatással a jelenlegi természeti katasztrófa. Liam Peach, a londoni Capital Economics vezető közgazdásza így fogalmazott: „a gazdasági aktivitás gyorsan helyreállhat a földrengés után […] Bármilyen hatás ebben a negyedévben be fog pótlódni.” Ezek a mély gazdasági hatások mindentől függetlenül megnehezítik az ország újjáépítésének folyamatát is.

A pusztító földrengések hatására tehát Törökország szigorúbb biztonságpolitikai erőfeszítéseket vezet be és gazdasági lépésekkel igyekszik újjáépíteni és helyreállítani az ország helyzetét. A belpolitikai problémák ellenére, Erdogan előreláthatólag nem fogja elhalasztani a májusban esedékes választások időpontját.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Çağlar Oskay on Unsplash

Moldova az orosz-ukrán háború árnyékában

Szerző:
Veres Máté
-
0

Oroszország 2022. február 24-én megindított támadása Ukrajna ellen komoly hatással van annak dél-nyugati szomszédjára, Moldovára is. Az elmúlt évben többször is az újságok címlapjára került a kelet-európai ország, és ez általában nem pozitív események hatására történt. Ukrajnából érkező menekültek tömegeiről, gazdasági válságról, tüntetésekről és a Moszkvával való, egyre feszültebbé váló viszonyról szóltak a hírek. Jelen elemzés célja megérteni Moldova helyzetét a háborúban az elmúlt év eseményei alapján, és egységes egésszé összerakni, az időszakosan érkező hírmorzsák alkotta képet.

A függetlenségig vezető út

Ahhoz, hogy pontos képet kaphassunk arról, hogy mi miért is történik Moldovában, fontos, hogy tisztában legyünk az ország történelmével, mert enélkül kifejezetten nehéz tisztán látni, hogy mi alakítja napjaink eseményeit, ugyanis az ország nem éppen baráti viszonya Oroszországgal nem ma kezdődött. A XIX. században Moldova Besszarábia néven a cári Oroszország dél-nyugati határvidékét jelentette, az Oszmán és a Habsburg Birodalom szomszédságában. A területet alapvetően románok és tatárok lakták, utóbbiak többségét azonban elűzték, és helyükre jelentős mennyiségű szlávot (ukránokat, kozákokat, oroszokat) telepített a cári kormányzat, ami a már jelenlévő német és zsidó kisebbségekkel együtt egy soknemzetiségű régiót hozott létre. Az első világháború végére a nacionalizmus Besszarábiában is megjelent, ami a Sfatul Țării, azaz a moldovai parlament összehívásához vezetett, mely kifejezte egyesülési szándékát Romániával, amit a Párizs környéki békékben az antant szövetségesek jóvá is hagytak, viszont a Moszkvában megszilárduló kommunista vezetés ezt soha nem ismerte el. Ekkor jelent meg a Besszarábia északi határát jelentő Dnyeszter túlsó partján az a Moldovai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság, ami az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság bizonyos fokú autonómiát élvező részeként a Szovjetunióhoz tartozott, és ma Transznisztria néven ismeretes. Fontos még megjegyezni, hogy Bukarest románosító törekvései nem csak Erdélyben, hanem Besszarábiában is jelentős károkat okoztak a soknemzetiségű társadalomnak. A Szovjetunió aztán 1939. augusztus 23-án, a Molotov-Ribbentrop paktumban fejezte ki azon igényét, hogy Besszarábia a szovjet érdekszférához tartozzon. Ezt az igényt szűk egy évvel később, 1940. június 28-án, egy Romániának küldött ultimátum formájában kívánta Sztálin érvényre juttatni, Bukarest pedig kénytelen volt engedni. A Szovjetunió elleni német támadás után még néhányszor gazdát cserélt a terület, de a háború utáni rendezéskor, Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság néven végérvényesen Moszkva irányítása alá került, egyesítve a valamikori Moldovai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársasággal. Ez a szovjet tagköztársaság tekinthető a mai Moldova elődjének, legalábbis területét tekintve biztosan, ugyanis ennek már nem volt része a történelmi Besszarábia déli, Budzsák nevű tartománya. A hidegháború során Moszkva mindent megtett, hogy létrehozzon egy, a romántól különböző, önálló moldáv identitást, de ez kevés sikerrel járt, tekintve, hogy például a két nyelv között lényegében annyi különbség volt mindössze, hogy a románok latin, a moldávok pedig cirill betűket használtak, és még ezzel együtt is ez volt a legnagyobb eltérés. Az ország 1988. és 1991. között függetlenedett1 a Szovjetuniótól, de a Független Államok Közösségének (FÁK) még alapító állama volt, ebből is látszik, hogy lassan indult el a tényleges önállóság felé. Igaz, a közösség katonai szervezetéhez már nem csatlakozott, ráadásul alkotmányában deklarálta semlegességét is. Napjaink eseményei szempontjából kiemelten fontos, hogy Transznisztria 1990-ben kikiáltotta függetlenségét Moldovától, ugyanis a szláv többségű lakosság félt egy esetleges újraegyesüléstől Romániával. 1992-ben ez fegyveres konfliktussá fajult, amibe a térségben állomásozó 14. orosz hadsereg is bekapcsolódott, a transznisztriaiak oldalán. A konfliktust nem sikerült megnyugtatóan lezárni, Transznisztria azóta is de facto államként funkcionál az elmúlt 30 évben, továbbra is orosz katonai jelenléttel. A szakadár terület lakossága 2006-ban elsöprő többséggel kiállt a függetlenedés, majd az Oroszországhoz való csatlakozási szándék mellett egy népszavazás keretein belül.

Moldova a háború előestéjén

Moldova gazdasági helyzete instabil, nagyban függ Oroszországtól, folyamatosan fogy a népessége, köszönhetően a nyugati irányba történő elvándorlásnak. Ebben a helyzetben érte Chișinăut a háború kitörése tavaly februárban. Az ország sok tekintetben hasonló helyzetben van, mint Ukrajna. Volt szovjet tagköztársaságként nem tagja sem a NATO-nak, sem az Európai Uniónak, viszont van egy elnöke, aki komolyan támogat egy minél erőteljesebb nyugati orientációt. Maia Sandu 2020. óta Moldova államfője, és talán ő az első a posztján az ország függetlenedése óta, aki számottevő reformokat próbál megvalósítani, kiemelten koncentrálva a korrupció problémájára, valamint az Oroszországtól való függés csökkentésére. Transznisztriában még a háború kirobbanásakor is állomásozott egy körülbelül 1500 fős orosz katonai alakulat, amit Putyin elnök erős nemzetközi nyomásra sem volt hajlandó kivonni az elmúlt években. Az itt található Cobasnaban van Kelet-Európa egyik legnagyobb fegyverraktára, amiben a még szovjet időkből hátramaradt lőszert és fegyvereket őriznek, amiknek az elszállítását szintén többször indítványozta mind Chișinău, mind a Nyugat, de látszattevékenységen túl az orosz fél semmit nem tett az ügy érdekében. Ennek a raktárnak a védelme az itt állomásozó orosz erők fő feladata.

A következő célpont?

Moldova a háború kirobbanása után szinte azonnal, március 3-án beadta csatlakozási kérelmét az EU-hoz, ezzel egyértelműen állást foglalva a konfliktusban, hangsúlyozva az ország nyugathoz való közeledési szándékát.  Az ország mással is a figyelem középpontjába került, ugyanis a dél-ukrajnai műveletek kapcsán azonnal felmerült a lehetősége annak, hogy a Transznisztriában állomásozó orosz csapatok szerepet kaphatnak egy esetleges Odessza elleni offenzívában. A feszültséget tovább fokozták Moszkva azon kijelentései, hogy a Krím-félsziget felől, Odessza irányába támadó csapatai egy szárazföldi folyosót hoznának létre Tiraspolig. Sőt akár a Dnyeszter Menti Köztársaságban élő, orosz anyanyelvű lakosság védelmére is siethetnek, amennyiben elérik az ukrán-moldovai határt, ahogy tették azt a donyecki és luhanszki szakadár területeken is, a háború kirobbanásakor. Innen pedig már csak egy lépés lenne, ha a Dnyeszteren átkelve, akár egész Moldovát is megszállnák, az ország ugyanis képtelen lenne számottevő ellenállást kifejteni egy ilyen támadás ellen, mivel nem rendelkezik olyan fegyveres erőkkel, melyek akár létszámban, akár fejlettségben felvehetik a versenyt az orosz hadsereggel. Ez volt az általános vélekedés az ukrán haderőről is a háború kirobbanásakor, de Moldova lényegesen más szinten mozog ebben a kérdésben, mint keleti szomszédja. Ezek a félelmek azért is kerültek elő viszonylag hamar, mert Moszkva az elmúlt években egyre nagyobb érdeklődést mutatott az orosz birodalmi álmok iránt, és Ukrajnához hasonlóan, Moldova is része volt egykor a cári Oroszországnak és később a Szovjetuniónak is. A fenti okok miatt Moldovának volt talán a háború elején a legtöbb félnivalója, hogy az orosz agresszió következő áldozata lesz, jóval több, mint a NATO- és EU-tagállam Lengyelországnak, vagy a balti államoknak.

A háború valóságában

Az első tényleges incidens április 26-án történt, amikor Moszkva állítása szerint, ukrán és angolszász szabotőrök felrobbantottak kettő, orosz nyelvű műsort sugárzó rádiótornyot Transznisztriában, továbbá támadást hajtottak végre az ott állomásozó orosz katonák ellen is, egy Kijev által indítandó offenzíva előkészítéseként. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök véleménye szerint azonban nem ukrán, hanem orosz műveletekről volt szó, amit a térség destabilizálásának céljából hajtottak végre az orosz különleges erők, hogy ezt felhasználva vonulhassanak be, a békefenntartás apropóján. Szerinte ennek érdekében ukrán katonáknak állították be a támadásokat végrehajtókat. Idővel ez a narratíva bizonyosodott be, legalábbis Moldova és a Nyugat is Moszkvát tette felelőssé az incidensért. Ezt követően egy ideig csillapodtak az indulatok, de csak azért, hogy júniusban és júliusban újult erővel lángoljanak fel. Ez két eseményhez kapcsolódik. Egyrészt június 23-án Ukrajna mellett Moldova is megkapta az EU-tól a tagjelölti státuszt, ami egy még szorosabb együttműködést vetít előre, még akkor is, ha ez csak az első lépés megtétele volt egy nagyon hosszú úton. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter erre válaszul a náci Németországhoz és Adolf Hitlerhez hasonlította a NATO-t és az EU-t, akik szerinte egy európai koalíciót alakítanak ki Oroszország ellen. Ennek egy lépéseként tekint a kelet-európai országok tagjelölti státuszára. Másrészt július 21-én volt a 30 éves évfordulója a Dnyeszter Menti Köztársaság és Moldova között kötött békeszerződésnek, ami ismételten indulatokat generált, de nem vezetett komolyabb eszkalációhoz. A moldovai külügyminiszter szeptemberben már arról tárgyalt ukrán és román kollégájával, hogy Románia villamosenergia- és gázhálózatuk összekapcsolásával hogyan tudná mérsékelni a friss EU-tagjelölt államok energiaválságát a téli időszak előtt. Bukarest ezzel is tett egy lépést Moldova nyugati integrációjának irányába, ugyanis ez a tárgyalás egy hosszútávú együttműködés kezdete is lehet ezen a téren. Azért is volt szükség erre a lépésre, mert augusztusban 50%-kal, szeptemberben pedig majdnem további 30%-kal növekedtek az energiaárak, mivel a Gazprom a háború és a többek között emiatt kialakult energiaválság hatására komolyan emelte a gáz árát. Ezt azért tehette meg, mert Chișinău nem kötött hosszútávú megállapodást velük, valamint az országot ellátó Cuciurgan hőerőmű a Dnyeszter Menti Köztársaságban található, így orosz ellenőrzés alatt áll. Ahogy egyre hidegebb lett az ősz előrehaladtával, úgy nőtt a társadalmi feszültség, és a kormány politikájával való elégedetlenség. Az infláció 30% környékére nőtt, az energiaárak tovább emelkedtek, egyre több menekült érkezett Ukrajnából, az ellenzék pedig heti rendszerességgel kezdett tüntetéseket szervezni a kormánypárt és az államfő ellen. A tüntetések többsége a banki csalások miatt Izraelbe menekülő, október óta az USA szankciós listáján is szereplő Ilan Șor oligarchához köthető. Șort, és körét az FSZB dollármilliókkal és tanácsadókkal is támogatja.  Tovább súlyosbította a helyzetet az, hogy Ukrajna áramellátása részben összeomlott, részben le lett állítva az orosz rakétatámadások következtében, amelyek ősszel specifikusan az ukrán energetikai infrastruktúra ellen irányultak. Ettől kezdve szinte csak és kizárólag Romániából tudott villamosenergiát importálni Moldova, ugyanis hazai kapacitásaik minimálisak. Ez pedig jóval drágább, mint az orosz import, ráadásul, mivel ez is Ukrajnán (és Transznisztrián) keresztül érkezik, az ukrán infrastruktúra megrongálódása erre is hatással volt. Mindennaposokká váltak az országos áramkimaradások, és amikor éppen volt, akkor is spórolni kellett vele. A helyzet enyhítése érdekében több, mint 1 milliárd euró érkezett az országba adományok, támogatások és segélyek formájában az EU-tól, valamint nyugati magánszemélyektől és szervezetektől, hogy a lakosság valahogy át tudja vészelni a telet. November végén még a NATO is támogatásáról biztosította Moldovát, Moszkva gázzal való zsarolásával szemben.

A helyzet fokozódik

November végén, december elején kezdett ismét eszkalálódni a helyzet Moldova és Oroszország között. Az Ukrajna ellen intézett sorozatos rakétatámadások alatt több ukrán légvédelmi rakéta lezuhant Moldova területén, szerencsére ezek az incidensek nem követeltek emberéleteket. December elején a moldovai külügy az EBESZ előtt ismételten arról beszélt, hogy szeretnék, ha Moszkva kivonná csapatait Transznisztriából. Ez természetesen ekkor sem történt meg, helyette az orosz külügyi szóvivő inkább politikai cenzúrával vádolta meg Moldovát, amiért betiltottak több, Șorhoz köthető televíziós csatornát az országban. A moldovai elhárítás pedig ismét belebegtette, hogy Putyin céljai között szerepel egy szárazföldi összeköttetés kialakítása a Krím-félsziget, és a Dnyesztermellék között, aminek érdekében akár már 2023 első negyedévében újabb offenzívát indíthat. Az ettől való félelem még inkább a Nyugat felé löki az országot, aminek a legjobb példája, a NATO-hoz való közeledés. Maia Sandu elnök januárban kijelentette, hogy az alkotmányban lefektetett semlegességet lehet, hogy újra kell gondolniuk. Ezt támasztja alá az is, hogy még tavaly decemberben a moldovai külügyminiszter, a történelem során először, részt vett a NATO, Bukarestben tartott miniszteri ülésén, ezzel is mélyítve, a már korábban is létező partneri kapcsolatot a két fél között. Azt, hogy ezek nem csupán diplomáciai manőverek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ezzel párhuzamosan meg is kezdődött Moldova felfegyverzése nyugati haditechnikával, még ha csak kis lépésekkel is. Február 10-én aztán először Ukrajna jelentette, hogy kettő, a fekete-tengeri orosz flotta által kilőtt cirkálórakéta megsértette Moldova és Románia légterét. Ezt később a román védelmi minisztérium hivatalosan is cáfolta, a moldovai légtérsértést viszont a moldovai kormány után az USA külügyminisztériuma is megerősítette. Ezt követően Chișinău azonnal bekérette a moldovai orosz nagykövetet az incidens miatt, de megnyugtató választ ezúttal sem kaptak.

Belpolitikai válság és kiútkeresés

A légtérsértés után Natalia Gavrilita miniszterelnök kormánya még aznap egységesen lemondott másfél évnyi kormányzás után, az ország válságos helyzete miatt. Nem tudtak megbirkózni az elszabaduló inflációval, a menekültek tömegeivel és az energiaválsággal. Az új kormányfő Dorin Recean lett Maia Sandu ajánlására, aki Gavrilita párttársaként szintén nyugatbarát politikusnak számít, és komoly politikai, valamint üzleti tapasztalattal is rendelkezik. Recean nehéz helyzetben vette át az ország irányítását, ugyanis február 13-án Sandu elnök megerősítette Volodimir Zelenszkij ukrán elnök korábbi kijelentéseit, miszerint Moszkva újabb erőfeszítéseket tenne az ország destabilizálására. Ukrán és moldovai hírszerzési jelentések szerint Oroszország civil ruhás fegyveresekkel keltene zavart Moldovában, többek között kormányzati épületek elleni támadásokkal és túszejtésekkel. Moszkva cáfolta ezeket az állításokat, sőt kijelentette, hogy igazából Ukrajna készül hamiszászlós műveletekre, amik ürügyként szolgálhatnának Transznisztria lerohanására. Ennek kapcsán adott ki egy közleményt az orosz külügyminisztérium, hogy minden olyan provokációt, ami veszélyezteti a Dnyesztertől keletre állomásozó orosz katonákat vagy civileket, továbbá az általuk őrzött fegyverraktárt, egy, az Oroszországi Föderáció elleni támadásnak fognak tekinteni, és ezzel összhangban fognak rá válaszolni. Február 19-én zajlott le az eddigi legnagyobb ellenzék által szervezett tüntetés Chișinăuban, az új kormány ellen, ahol egyes becslések szerint akár ötvenezren is követelhették az előrehozott választásokat, és a megélhetési válság megoldását. Ezzel párhuzamosan az új kormány tárgyalásokat kezdeményezett az EU-val annak érdekében, hogy olyan moldovai oligarchák, mint például Șor is, felkerüljenek az Unió szankciós listájára, mondván orosz érdekeket szolgálnak. Az ügyben egyelőre nincs végleges döntés, de figyelemreméltó, hogy a kérdéses személyek közül többen már szerepelnek az USA szankciós listáján. Maia Sandu államfő a háború kitörésének első évfordulóján Varsóba látogatott, ahol Andrzej Duda lengyel elnökkel egyeztett több fontos kérdésben, valamint részt vett a közép- és kelet-európai NATO-tagállamokat tömörítő, Bukaresti Kilencek (B9) találkozóján, igaz csak megfigyelőként. A látogatásának legfontosabb pontja azonban a Joe Biden, amerikai elnökkel folytatott megbeszélése lehetett. Jelenleg, március elején a legfontosabb hír Moldovából talán az, hogy bár folytatódnak a kormányellenes oroszbarát tüntetések, de az új kormányfő, Dorin Recean szerint a tél végére sikerült függetleníteni az országot az orosz gáztól. Ehhez jóval magasabb árat kell fizetni, mint korábban, de ez lehet egy pozitív folyamat kezdete is.

Összegzés

Fontos kiemelnünk, hogy mivel gyakorlatilag napi szinten érkeznek új hírek Moldovából, bármikor történhet valami, ami teljesen átrajzolja a jelenlegi szituációt. Annyit azonban kijelenthetünk, hogy az orosz agresszió, Ukrajna után, Moldovára volt a legnagyobb hatással: elég, ha csak a felgyorsult nyugati közeledésre, vagy a kormányváltásra gondolunk, de nem mehetünk el szó nélkül a menekültválság, az infláció, és az energiaválság mellett sem. Mindezen felül ott lebeg Chișinău feje felett egy esetleges orosz invázió réme, amitől jelenleg nem tudná megvédeni magát. Hogy Putyin megtámadja-e Ukrajna után a másik Nyugat felé tendáló volt szovjet tagköztársaságot is? Erre a kérdésre nem lehet teljes bizonyossággal válaszolni. Figyelembe véve a háború több mint egy évének hatásait az orosz gazdaságra, társadalomra, hadseregre, valamint Oroszország nemzetközi kapcsolataira, talán az kijelenthető, hogy csekély az esély egy közvetlen támadásra. Már csak azért is, mert az orosz erők jelenleg nincsenek olyan helyzetben, hogy ezt megkíséreljék, ehhez először vissza kéne foglalniuk az ősszel feladott Herszont, majd be kéne venniük Odesszát is, mert a Transznisztriában állomásozó, maximum 1500-2000 fős kontingens még a kifejezetten gyenge moldovai haderő ellen sem lenne elégséges. Ez viszont egyelőre nagyon távolinak tűnik, mivel az orosz vezetés jelenleg Kelet-Ukrajnában összpontosítja erői döntő többségét, így Délen nincs jelentős támadókapacitásuk, főleg nem a Dnyeperen való átkeléshez, és nagyvárosok ostromához. Ettől függetlenül Moszkva nem katonai eszközök széles tárházát vetheti be, hogy destabilizálja a moldovai kormányt, és megpróbálja belülről átvenni az ország irányítását. A Nyugat viszont elkötelezettnek tűnik abban, hogy ezt meggátolja, így Moldovának talán nem kell közvetlen hatalomátvételi kísérlettől tartania a közeljövőben.

Források:

1 Oláh András 2014. A transznyisztriai konfliktus két évtizede és megoldatlanságának okai I. Nemzet és Biztonság 88-96. 2014/5.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Jacques Bopp on Unsplash

A mexikói kormány kábítószerbűnözés elleni stratégiájának változása 2006-tól napjainkig

Szerző:
Szigeti Kristóf
-
0

A 2000-es évek elejére a virágzó kábítószer-kereskedelem lévén a kartellek megerősödtek. A Sinaloa, Gulf, Tijuana és Juárez kartellek irányításuk alatt tartották a piacot. Ezekben az években kezdett önálló szervezetként működni a Los Zetas, akik elsősorban vérengzéseik kapcsán váltak ismertté. A 2006-os választás két főszereplője Felipe Calderón és Andrés Manuel López Obrador volt. Végül a Nemzeti Akció Pártjának (Partido de Acción Nacional – PAN) jelölte, Felipe Calderón diadalmaskodott, mindössze 0,56%-os előnnyel. Ezek után már csak az volt a kérdés, hogy milyen stratégiát fog kidolgozni az új elnök a kábítószer-kereskedelem és a kartellek visszaszorítása érdekében.

A tanulmány célja, hogy bemutassa a mexikói kormány kábítószerbűnözés elleni stratégiájának változásait 2006-tól kezdődően, illetve ismertesse az ország előtt álló lehetséges megoldási lehetőségeket.

 

Felipe Calderón (2006-2012)

Felipe Calderón Hinojosa 2006 decemberében lépett hivatalba. Első intézkedéseinek egyike volt, hogy háborút hirdetett a kartellek ellen. Ezt azonban Mexikó önerőből nem tudta volna végrehajtani, így szüksége volt az Egyesült Államok támogatására is. 2007-ben Calderón mexikói és George W. Bush amerikai elnök együttműködési megállapodást kötött: a Mérida Initiative értelmében az Egyesült Államok támogatta Mexikót a háborúhoz szükséges pénzzel és eszközökkel. A cél a kábítószer-kereskedelem, a nemzetközi bűnözés és a terrorista cselekmények visszaszorítása volt. Az elnök úgy gondolta, hogy a hadsereg segítségével vissza lehet szorítani a kartelleket. Több tízezer katona lepte el Mexikó utcáit, aminek Calderón elnök által soha nem gondolt következményei lettek. Az országban erőszakhullám söpört végig, folyamatosak voltak az emberi jogsértések. Az elnök 6 éves ciklusa alatt több mint 60.000 ember esett az erőszak áldozatául, közel húszezren tűntek el és hozzávetőlegesen ugyanennyi a száma azoknak, akiknek el kellett hagyniuk az otthonaikat.

A stratégia, melyet a kartellekkel szemben alkalmazott, nem volt újkeletű. Akárcsak a XX. század végén Kolumbiában, Mexikóban is az elsődleges cél a vezetők kiiktatása volt (kingpin strategy), viszont ami a dél-amerikai országban működött, az Mexikóban nem. Az elsőszámú főnökök likvidálása után újabb, sokszor sokkal erőszakosabb vezetők léptek elő. 2009-ben kijelölték azokat a főnököket, akiket minden áron ki kell iktatni, ha sikeresen szeretné megvívni a harcot az ország. Ez 37 személyt jelentett. A Calderón-korszak végére ebből a 37 vezetőből 25-öt sikeresen letartóztattak vagy likvidáltak Mexikó fegyveres erői. Egy másik, és talán ennél is súlyosabb következmény az lett, hogy a nagyobb szervezetek elkezdtek szétbomlani sok kisebb sejtre. Jesús Murillo Caram legfőbb ügyész szerint 2012 végén Mexikóban már hozzávetőlegesen 60-80 kábítószer-kereskedő szervezet működött. 2007 és 2012 között több mint 580 személyt adtak ki az Egyesült Államoknak, akiket ott is köröztek kábítószer-kereskedelem vádjával.

A Calderón-adminisztráció megítélése kettős. A katonaság erejét felhasználva kívánta megsemmisíteni a kartelleket, ami azonban nem teljesen sikerült, ráadásul a gyilkosságok száma az elnök regnálása idején közel megháromszorozódott. A nagyobb kartellekből kiszakadt kisebb szervezetek nem hagytak fel a kábítószer-kereskedelemmel, ráadásul sok esetben sokkal erőszakosabban léptek fel, mint elődjeik. Elnöksége idején jelentős infrastrukturális és oktatási reformok kerültek végrehajtásra, továbbá kiemelendő még az Egyesült Államokkal kötött Mérida Egyezmény, amely célja a kábítószer-kereskedelem és a kartellek elleni sikeres fellépés volt.

A sikeresnek kevésbé mondható 6 éves időszak után valószínűsíthető volt, hogy Felipe Calderón és a PAN nem győz a 2012-es választásokon. Így is történt, így lett Mexikó új elnöke Enrique Peña Nieto, a PRI jelöltje. A fő kérdés ismét az volt, hogy az új elnök hogyan birkózik majd meg a kartellekkel és az elődje után örökölt belső problémákkal.

 

Enrique Peña Nieto (2012-2018)

Peña Nieto már a választási kampány során kulcskérdésnek titulálta a kartellek elleni küzdelmet. Új irányt hirdetett, amelyben a központi szerepet a lakosságot és a vállalkozásokat érő támadások csökkentésének szánta a bandák vezetőinek tartóztatása helyett. A választás után azonban más útra lépett az új elnök. Elődje stratégiáját követve ő is erőteljesen támaszkodott a mexikói katonákra a rendteremtés érdekében. A korábbi ígéretét, miszerint nem a vezetők elfogása lesz az elsődleges, rögtön az első évében felrúgta. 2013 decemberében a Peña-adminisztráció bejelentette, hogy a 122 legkeresetteb drogbáró közül 69-et sikeresen elfogtak egy év alatt. A fő célpont a Los Zetas volt, akiknek 27 vezetőjét likvidálták sikeresen. A legnagyobb eredménynek azonban El Chapo letartóztatása bizonyult. 14 évnyi sikertelen próbálkozás után 2014 februárjában letartóztatták az ország elsőszámú drogbáróját, akit 2017-ben kiadtak az Egyesült Államoknak, ahol életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték.

Akárcsak elődje, Peña Nieto is a haderőre támaszkodott a küzdelemben. Nemzetbiztonsági tanácsadója Óscar Adolfo Naranjo Trujillo lett. Trujillo tábornok neve ismerős lehet mindazok számára, akik figyelemmel követték a Medellín kartell tevékenységét Kolumbiában, ugyanis ő volt a kolumbiai rendőrség parancsnoka a Pablo Escobar vezette kartell legyőzése idején. Annak érdekében, hogy a rendészeti erők (és a hadsereg) által kevésbé felügyelt vidéki államokban és településeken visszaszorítsák a bűnözést, 2014-ben az elnök felállította a Nemzeti Csendőrséget, amely félkatonai jelleggel működött civil irányítással. A várt sikereket azonban ez az alakulat sem hozta meg. Az eredetileg 50.000 főt foglalkoztatni tervező szerv végül mindössze 5.000 emberrel kezdte meg működését, azonban a kitűzött célt, hogy sikeresen visszaszorítsák a bűnözést, nem tudták teljesíteni.

Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Peña Nieto nem a legjobb módszert választotta arra, hogy megfékezze a kartelleket. 6 éves elnöksége alatt az ország korábban nem látott mértékű vérontást szenvedett el, aminek következtében több mint 150.000 ember vesztette életét. A kábítószer-kereskedelmet nem sikerült visszaszorítani, a kartellek pedig az illegális cikkek csempészése mellett olyan tevékenységekből is igyekeztek pénzt szerezni, mint az emberrablás, korrupció vagy a zsarolás.

Peña Nieto elnökségének hat évével kapcsolatban azt a megállapítást tehetjük, hogy a kartellek visszaszorítása nem volt teljesen sikeres, azonban jelentősen sikerült gyengíteni a bandákat a letartóztatások révén. A katonák jelenlétét sem sikerült csökkenteni Mexikó utcáin, aminek következtében gyakorivá váltak a jogsértések, kínzások és az önkényes kivégzések. Az ország azonban nagyon súlyos árat fizetett minden apró sikerért. A háromszorosára nőtt gyilkossági számarány, és az új kartellek (pl: CJNG) megjelenése és a velük érkező erőszak erőteljesen árnyalja Nieto elnök hat évét.

 

Andrés Manuel López Obrador (2018-)

Két választási vereség után (2006, 2012) 2018-ban a Nemzeti Újjászületési Mozgalom (Movimiento Regeneración Nacional – MORENA) jelöltjeként újra választási sikernek örülhetett Andrés Manuel López Obrador. A szavazatok 53%-át megszerezve elsöprő győzelmet arató elnök kijelentette, hogy nem fogja folytatni a háborút a kartellek ellen. Helyette inkább az „abrazos, no balazos” politikát fogja követni, melynek lényege a békeépítés a harcok folytatása helyett. Elődjei stratégiáival szakítva, AMLO az elnöki kampány során biztosította Mexikó lakosait, hogy lépésről-lépésre kivonja majd a hadsereget a kartellek elleni harcból.

Az új elnök azt az utat szerette volna követni, hogy a drogbárók, a kábítószer-kereskedelem és a kereskedő szervezetek helyett inkább a bűncselekmények megelőzésére fekteti a hangsúlyt. Azt a fontos szempontot azonban nem szabad elfelejteni, hogy a bűncselekményeket (emberrablás, zsarolás, gyilkosságok) elsősorban a kábítószer-kereskedő szervezetek követik el. Ezek után joggal tehetnénk fel a kérdést, hogyan szeretné elérni a békét és biztonságot az új elnök az országban, ha a fő elkövetőket figyelmen kívül hagyja. Az ígérete, hogy fokozatosan kivonják a katonák Mexikó utcáiról, nem teljesült, sőt 2019-ben létrehozta a Nemzeti Gárdát, amely látszólagosan civil irányítás alatt áll, azonban a vezetői tisztségek nagy részét katonák töltik be. Mindemellett arról is határozott elnökségének első évében, hogy a hadsereg egészen 2024-ig elláthat a közbiztonság fenntartásával összefüggő feladatokat az ország területén. 2022 nyarán már több mint 92.000-en teljesítettek szolgálatot a Nemzeti Gárda soraiban.

Hiába azonban az erőteljes militarizáció, a helyzet nem javult az ország területén. A kartellek tovább folytatták a már korábban megkezdett egymás elleni harcukat a kábítószer-kereskedő útvonalak felügyeletéért. A kialakult helyzeten az sem segített, hogy 2019-ben a mexikói védelmi kiadások összege mindössze 85 milliárd peso volt, ami 2015 óta (118,7 milliárd) a legalacsonyabb. Érdemes megjegyezni, hogy nem hirtelen csökkenésről van szó. 2015 után a védelmi kiadások folyamatos csökkenő tendenciát mutattak. 2016-ban 108,4 milliárd, 2017-ben 99 milliárd, míg 2018-ban az előző évvel megegyező összeg volt.

2022-ben közel 200.000 fegyveres teljesített szolgálatot az ország utcáin, ami több mint kétszerese a 2006-os adatoknak, amikor Calderón háborút hirdetett a kartellek ellen. A 100.000 főre vetített gyilkosságok aránya, illetve általánosságban a gyilkosságok száma továbbra is rendkívül magas értékeket ér el. Előbbi 2019 óta (27/100.000 fő) alig csökkent 2022-re (25.2/100.000), míg utóbbi ugyanezen időszak alatt 34.582-ről 31.915-re esett vissza. Emellett fontos kiemelni azt a tényt is, hogy hiába az Obrador által hirdetett „abrazos no balazos” politika, az elmúlt másfél évtizedet tekintve az ő elnökségének első három éve volt a leghalálosabb az országban. Calderón első három éve alatt (2006-2008) 42.6767 gyilkosság történt az országban, míg AMLO idején (2019-2021) ez a szám 109.059 volt.

Az erőteljes katonai fellépés láthatóan még nagyobb erőszakot von maga után, ami sem a jelenlegi elnöknek, sem pedig a mexikói lakosságnak nem előnyös. Szükség lenne erőszakmentes, de hatásos intézkedésekre, a kartellek elleni fellépésben, ezért Obrador és kormánya megfogalmazott egy olyan elképzelést, miszerint a marihuána legalizálásával csökkenthető lehet a kartellek ereje és az erőszakhullám. Ennek értelmében orvosi és rekreációs célra a mexikói felnőtt lakosság használhatná a szert. Az elképzelés megvalósulása esetén legális lenne a termelők számára a marihuána termesztése, illetve később annak fogyasztása és értékesítése is. Az elnök szerint a legalizálás következtében csökkenne a kábítószer-függő személyek száma az országban, illetve a kartellek is jelentős bevételektől esnének el. Az egyértelmű cél a tervezett intézkedéssel a kábítószer-kereskedő szervezetek megfékezése és összeroppantása békés eszközökkel.

Két szempontot azonban fontos megvizsgálni mielőtt elhamarkodott ítéletet mondunk ki a marihuána-üggyel kapcsolatban. Mi a garancia arra, hogy a legalizálás következtében sikerül megtörni a kartelleket? A szervezetek már évek óta pénzfizetésre kényszerítik a törvényesen működő vállalkozásokat az országban. A legvalószínűbb végkimenetel az, hogy a marihuána-termelő farmereket is hasonló módszerekkel fogják zsarolni. A másik fő kérdés pedig a függőségre vonatkozik, ugyanis nehéz elhinni azt, hogy a marihuána legalizálása csökkentené az ország lakosságának függőségi helyzetét az egyes kábítószerekkel kapcsolatban. A marihuána szabad használata legjobb esetben is növelni fogja a – már legális – szert használók számát.

 

Összegzés

A mexikói kábítószer-kereskedelem az elmúlt közel három évtizedben jelentősen fellendült. A gyilkosságok száma és az erőszak mértéke jelentősen nőtt, elsősorban az elmúlt másfél évtizedben, miután Calderón elnök háborút hirdetett a kartellek ellen. Az ország helyzetén az sem segít, hogy 2021-ben Mexikó kormánya költötte a legkevesebbet a belbiztonsági és az igazságügyi szektorra. 2021-ben az ország a GDP mindössze 0,63%-át költötte e két területre. Ez messze a legalacsonyabb arány a latin-amerikai régióban, tekintettel arra, hogy az átlagos GDP ráfordítás a térség országaiban nagyjából 1,5%-ot tesz ki.

Fontos azonban megjegyezni, hogy Mexikó ezt a csatát egyedül nem tudja megvívni a kábítószer-kereskedő szervezetek ellen. Szüksége van az Egyesült Államok támogatására – különösképpen, ha azt vesszük alapul, hogy a Mexikóban előállított vagy az országon keresztülhaladó illegális szerek elsődleges célpontja az Egyesült Államok. A legnépszerűbb kábítószerek továbbra is a marihuána, a metamfetamin vagy a heroin, amelyekből az utóbbi kettőt legnagyobb mértékben Mexikó állítja elő az Egyesült Államok számára. A metamfetamin elsősorban a déli, délnyugati államokon keresztül érkezik az ország területére. 2018-ban közel 40 tonna metamfetamint foglaltak le a délnyugati mexikói-amerikai határszakaszon. Mexikó két okból kifolyólag számít a legnagyobb beszállítónak: az egyik a földrajzi közelség, ami olcsóvá teszi a szállítást, míg a másik az alacsony ár ($55-$65/gramm) és a viszonylag jó minőségű kábítószer kapcsolata. Ami az országba érkező heroin mennyiségét illeti, a mexikói csempészek 2019-ben közel 116 tonnát juttattak át a határon, amivel magasan az elsődleges beszállítónak számítanak az Egyesült Államokban. Ez azonban nem mindig volt így, mivel egészen a XX. század végéig az ázsiai országok (elsősorban Afganisztán, Thaiföld és Laos) számítottak az elsődleges heroin beszállítónak, azonban a XXI. századra már nincs jelentős szerepük ezen országoknak elsősorban azért, mert Mexikóból sokkal könnyebb és gyorsabb beszerezni az illegális kábítószert a földrajzi közelségnek köszönhetően.

A tradicionális nagy kereskedő-szervezetek fragmentálódása következtében új, kisebb csoportok jönnek létre, amelyek sokszor erőszakosabban lépnek fel, mint az anyaszervezet, ez pedig nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a biztonsági helyzet nem javul az országban. Az erőszakos katonai fellépés nem bizonyul sikeresnek a kartellekkel szemben, ahogy azt láthattuk Calderón és Peña Nieto elnökségének idején. A kingpin strategy alkalmazásának következtében sikerült egyes szervezetek vezetőit likvidálni, azonban az újonnan fellépő főnökökkel szemben egyelőre nem tudtak kidolgozni új stratégiákat. Az AMLO által elképzelt stratégia szemmel láthatóan nem működik, az erőszak tombol az országban. 2022-ben került elfogadásra, a Mérida Egyezmény utódjaként titulálva, a U.S.-Mexico Bicentennial Framework for Security, Public Health, and Safe Communities megállapodás. Ennek értelmében a két ország törekszik arra, hogy megakadályozzák a nemzetközi bűnszervezeteket abban, hogy bárminemű kárt okozzanak a szerződő felek között. E cél elérése érdekében közös járőrözést vezetnek be a határ két oldalán a kábítószer- és lőfegyverkereskedelem, valamint az embercsempészet ellehetetlenítése érdekében. Emellett olyan célokat tűztek ki elérendőül, mint a biztonságosabb közösségek létrehozása, határokon átívelő bűnözés felszámolása, a gyilkossági arányok csökkentése vagy az igazságügyi szektor megerősítése a szervezett bűnözéshez kapcsolódó ügyek kivizsgálása érdekében.

Mexikóban 2024-ben rendeznek legközelebb választásokat, az addig hátra lévő időszak kritikus lesz AMLO megítélése szempontjából. Figyelemmel követendő továbbá az is, hogy a 2022-ben létrejött U.S.-Mexico Bicentennial Framework keretein belül megfogalmazott elképzelésekből mekkora arányban sikerül megvalósítani a terveket.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

A borítókép forrása a Pinterest.

1...141516...11315. oldal a 113-ból

Kiemelt témák

3,127KövetőTetszik

biztonsagpolitika.hu

BIZTONSÁGPOLITIKAI SZAKPORTÁL.
A honlap "Elemzések" rovatához tartozó időszaki kiadványok és egyéb folytatódó dokumentumok nemzetközi szabványos azonosítószáma: ISSN 2062-4379
Email: biztpolkapcsolat@biztonsagpolitika.hu
Facebook

NÉPSZERŰ CIKKEK

NÉPSZERŰ KATEGÓRIÁK

internetster 2004 - 2026 © biztonsagpolitika.hu - Minden jog fenntartva!