Gyermekkatonaság a történelem folyamán mindig volt, van és sajnos úgy tűnik, hogy még hosszú ideig lesz is. Sokáig csak a társadalom egy kis része ismerte és használta a fogalmat, napjainkban azonban – elsősorban az Iszlám Állam és a Boko Haram terrorszervezetek rémtetteinek köszönhetően – egyre gyakrabban találkozhatunk a médiában a „gyermekkatona” kifejezéssel. A Faragó Ágota katonapszichológussal  készített interjúból kiderül, hogy pontosan mit jelent a gyerekkatona fogalma, és mi áll a jelenség hátterében. Fontos megjegyezni, hogy az interjú egyes részei kifejezetten az afrikai gyermekkatonaság jellegzetességeit mutatják be.

[quote_box_center]Faragó Ágota katonapszichológus 2005-ben nyert felvételt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem pszichológia szakára, ahol klinikai, család és vallás szakirányokat végezett. Kutatási területei közé tartozik a borderline személyiségzavar, a munkanélküliség hatásai, és a fogvatartottak életére hatást gyakorló tényezők vizsgálata. Szakmai fejlődésében nagy szerepet játszott, hogy korábban több éven keresztül dolgozott egy büntetés-végrehajtási intézetben, valamint egy anya-csecsemő és gyermekotthonban. Időközben tudása fejlesztése céljából elvégezte az ELTE tanácsadó szakpszichológus képzését, továbbá három és fél évet töltött a Magyar Családterápiás Egyesületnél. Jelenleg a Magyar Honvédség 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezrednél főállású csapatpszichológusként teljesít szolgálatot, ahol az ezred állományával és családtagjaival foglalkozik.[/quote_box_center]

Mik azok a pszichológiai értelemben vett gyermekkori sajátosságok, amelyek alkalmassá tesznek egy gyereket az ilyen jellegű katonaságra?

A gyermekkori sajátosságok a gyermek növekedésével folyamatosan változnak. Gondolom ezek a gyerekek már 7-8 éves koruk körül bekerülhetnek csapatokba. Vagy még annál is korábban?

A hivatalos meghatározás szerint elkülönítjük a 10 évnél fiatalabb gyerekeket, akik nem fegyveres szolgálatot látnak el, hanem például takarítanak, mosnak, és a 10 év fölötti gyerekeket, akiket már felfegyvereznek. Fontos, hogy már ebben a 10 éves kor előtti időszakban is ? ha nem is használnak fegyvert ? olyan felkészítést kapnak, ami ebbe az irányba mutat.

A gyerekeknek teljesen más a félelem érzete. Ha visszagondolunk, mi is emlékezhetünk arra, hogy gyerekkorunkban mennyivel bátrabbak voltunk, belementünk olyan veszélyhelyzetekbe, amelyeknél nem gondoltuk, hogy milyen következményei lehetnek. Ki lehet használni, hogy a gyerekek még nem tudják igazán értékelni, hogy bizonyos cselekedetükből milyen veszély, milyen baj származhat. Másrészről sokkal könnyebben befolyásolhatóak. Kell nekik egy személy, akire felnézhetnek, aki folyton jelen van, hiszen ők is érzik, hogy az életüket még nem tudják úgy irányítani. Normális esetben ez a családban az apa vagy az anya. A gyermekek számára természetes dolog, hogy van egy vezető, irányító, segítő akinek a szavára adnak, amit mond, megcsinálják. Sőt, azt gondolom, hogy ezekben a társadalmakban, ahol a gyermekkatonaság előfordulhat, a morál sem olyan, ami ezt megakadályozná. A közösségnek is hatalmas szerepe van. Egy gyerek nagyon könnyen teszi azt, amit a társaitól lát. Tehát ha látja, hogy ott van mellette még tíz kis társa, akkor ő azt úgy fogja fel, mint egy játék, egy feladat, amit meg kell csinálni, mert mindenki ezt csinálja. Mint az óvodában, mikor mindenkinek le kell feküdnie, akkor mindenki lefekszik, nem kezdenek el kis csoportokban lázadozni, hogy márpedig ők nem fognak, mert ez a közösség szerepe. ?Mi akkor ezt most együtt csináljuk.? A gyerekekre nagyon könnyű ilyen szempontból hatni, nekik ez válik normálissá. Az élet tanulásának a fázisaiban vannak, így nagymértékben lehet rájuk hatni, és megmutatni nekik, mi a norma az adott társadalomban.

A következő kérdésemet már részben érintettük, de akkor most beszéljünk róla egy kicsit részletesebben. Azok az ismérvek, amelyek kifejezetten az afrikai családmodellre jellemzőek – laza családszerkezet, többnejűség, nagyon sok gyerek, az apának az európai mintánál sokkal kiemeltebb szerepe a családban –, milyen mértékben és hogyan járulhatnak hozzá ahhoz a helyzethez, hogy a gyermek akár önként elmenjen katonának, vagy ha erőszakkal viszik is el, nagyon szoros kapcsolatot tudjon kialakítani a hadúrral és a bajtársaival?

Az afrikai családmodell valójában jól mintázza egy kis hadsereg képét. Például azzal, hogy az apának igen erős vezető szerepe van. A családokban van 6-7 gyerek, mindenkinek megvan a maga feladata, amelyet a családfő szigorúan számon kér. Ez a kép kvázi átültetődik, amikor a gyerek bekerül a hadseregbe, ott is van egy vezető és vannak végrehajtandó feladatok. Tehát valójában csak a szereplők cserélődnek ki, a mintát otthonról hozzák: van egy erős, karakán vezető, akinek nem lehet nemet mondani, és azt kell tenni, amit ő elvár. Nincs önálló akarat, vélemény. Ez nagyban elősegíti, hogy ezeket a gyerekeket ezekbe a hadseregekbe lehessen integrálni.

Ezzel kapcsolatban akár még az a következtetés is helytálló lehet, hogy mivel több gyerek van, így egy-egy gyerek nem kap elegendő figyelmet, ezáltal a családon belüli kötelékek gyengébbek lesznek, és a gyerekek könnyebben kiszakíthatóak ebből a környezetből?

Ilyenkor lehet arról is szó, hogy a szeretetvágy hajtja őket. De azt gondolom, hogy attól, hogy több gyerek van, nem kellene, hogy lazább legyen a kötődés. Viszont amiatt, hogy ezekben a társadalmakban nagyon merevek a szülők, nagyon távolságtartóak, határokat szabnak, nem engedik bizonyos ponton túl a gyerekeket, a kötődés sokkal bizonytalanabb lehet. A gyerek nem tud úgy számítani az apjára, úgy nézni rá, ami mondjuk a mi társadalmunkban – legalábbis szerencsés esetben – jellemző. Egy merev viszony alakul ki, és hatalmas távolság, űr van a szülők és a gyerekek között, ami aztán tényleg a kötődésre lesz hatással. Egyrészt nem olyan biztonságos a kötődés, másrészt nem olyan erős. Így később, amikor elszakítják a gyerekeket a családjuktól, ez az állapot segíti őket abban, hogy könnyebben elváljanak, és jobban kötődjenek a hadúrhoz.

Napjainkban is látni arra példát, hogy terrorista csoportok – például a Boko Haram – elrabolnak gyerekeket, és miután sikerül őket például az ENSZ csapatainak kiszabadítani, megdöbbenten tapasztalják, hogy ezek a gyerekek teljesen elveszítették a kapcsolatot korábbi énjükkel. Nem ismerik fel a szüleiket, a szülőfalujukat és szélsőséges esetben még a saját nevüket sem tudják felidézni. Ez a jelenség már egy-két hónapos fogság után is megfigyelhető, de milyen módszerekkel lehet ezt elérni ezeknél a gyermekeknél?

Azt tudom elképzelni, hogy ezekben a szekta jelleggel működő csapatokban valamilyen módon hipnotikus állapotban hozzák őket, hogy hatást gyakoroljanak az emlékezetükre. A mantrázás, mint technika a gyerekeknél nagyon hatékony. Bizonyos értelemben ezt tesszük már az iskolában is: ismételgetjük, amire emlékezni szeretnénk. Ezekben az esetekben is ezt csinálják, százszor, ezerszer kórusban hangoztatva. Olyan dolgokat építenek be – jelszavakat, mondatokat – , amelyekhez később tartják magukat. Ugyanakkor önmagában ettől nem felejtenék el ennyire az emlékeiket, tehát ezen a ponton érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen tudatmódosító szereket kaphatnak. Elképzelhető, hogy a kábítószerek mellett még olyan gyógyszereket is kapnak, amelyek az értelmi fejlődésükre vannak hatással, hiszen ettől még lőni jól tudnak, sőt az ilyen szerekkel remekül lehet növelni az agressziójukat. Tehát a hadseregek szempontjából ennek még pozitív hatásai is lehetnek.

Ez mennyire visszafordítható?

Attól függ, hogy mennyi időről van szó. Ha több évig éltek ilyen környezetben, utána el lehet érni ugyan eredményeket, de teljesen nem lesz visszafordítható. Annál is inkább, mert a legoptimálisabb korban fogják el őket, ezt nyilván a hadurak is tudják és ki is használják. Ennyi idősen a gyerekek a mintákat, amelyeket megtanulnak, életük végéig használják. A mintától való elszakadáshoz a gyerekeknek egy olyan teljes személyiségváltozáson, viselkedésrepertoár-cserén kellene átmenniük, amit elképzelhetetlennek tartok. Az emlékeiket azonban nehézségek árán vissza lehet hozni, mert mindaz ott van, csak a tudatalattijukba raktározva.

Miért van az, hogy ekkora hatással van a parancsnok és a gyermek kapcsolatára a jutalmazás?

A gyerekeket erre a szülőknek kellene megtanítaniuk. A gyerekek mindent azonnal akarnak. A kisebb azonnali, vagy a nagyobb, de későbbi jutalom felajánlásáról szóló kísérletek azt mutatják, hogy nekik nem számít, ha kisebb az ajándék, amit kapnak, csak azonnal legyen. Ebben az esetben ezzel élnek vissza a parancsnokok. Továbbá, ha a gyereknek meg akarsz valamit tanítani, sokkal hatásosabb, ha dicsérettel és jutalmazással csinálod, mintsem fenyítéssel.

Az alkohol és a kábítószerek milyen szerepet tölthetnek be? Azok a drogok, amelyek itt „népszerűek”, mint kokain, marihuána, speed és különböző amfetamin származékok, milyen hatást gyakorolnak a fogyasztóikra?

Ezeknek különböző hatásuk van. Azt gondolom, megválogatják, mikor mit akarnak elérni, és hogy ahhoz melyik szer a legjobb. Ezektől egyrészt csökken a fájdalomérzetük, kevésbé fogják föl, hogy mit csinálnak és egy teljesen más tudatállapotba kerülnek. Olyankor az ember a cselekedeteit másképpen éli meg. Utána akár nem is érzi a bűntudatot és a szégyenérzetet annyira, mert nem úgy emlékszik vissza arra az eseményre, ahogy megtörtént. Természetesen emlékszik rá, de az emlék vagy homályos, vagy egy kicsit szürreális, lehetnek benne olyan képek, amelyek miatt nem tudja teljes egészében visszaidézni. A későbbiekben pedig már lehet jutalom az, hogy ki kap drogot, hiszen miután már hozzászoknak, hiányozni fog nekik. A speed felpörgeti őket, fokozza a teljesítményüket, csökken az alvásigényük, több mindent tanulnak, hosszabb ideig lesznek ott a harctéren. A marihuána nyugtató hatású, mert bárhogyan is nevelik a gyermeket, főleg az első időszakban gyakoriak lehetnek a sírógörcsök, ilyenkor ezzel le lehet nyugtatni. Egy kisgyermek szervezetére ezek pedig még erősebben hatnak, mint egy felnőttére. A kokainról azt mondják, hogy nagyon könnyű a hozzászokás; élvezeti szer, tehát fokozhatja azt az érzést hogy ?itt akarok maradni, mert jól érzem magam tőle?, sőt a hozzászokást követően a hiányérzet és néhai jutalmazás eszközeként is szerepet játszhat. Ezek a gyerekek valószínűleg egész életükben kábítószerfüggők lesznek.

A foglyul ejtett fiúkat és lányokat egyaránt éri szexuális erőszak. A lányokat akár 10 éves koruktól katonákhoz adják feleségül, a kisfiúkat gyakran molesztálják, később pedig kényszerítik, hogy megerőszakolják a foglyul ejtett lányokat. Ennek a rövidtávú hatásai könnyen elképzelhetőek, de hosszú távon milyen következményekkel jár ez?

Ezt két szempontból lehet megközelíteni. Egyfelől a fiúknál ezzel elérik azt, hogy a nőknek a szerepe és értéke teljesen megszűnik, vagy legalábbis nagyon lecsökken a szemükben, és később tárgyként fognak tekinteni rájuk. Nem csak szexuális téren, hanem az ?áldozatképükben? is: náluk nem lesz természetes, hogy a nőt és gyereket lehetőség szerint még háborús helyzetben se bántsák. Másrészt ezzel azt is nagyon jól beléjük nevelik, hogy bármit megtehetnek. Azokat, amik nálunk ? és sok helyen náluk is – társadalmi normák és értékek, próbálják teljes mértékben megváltoztatni, hogy számukra az, hogy valakit bántok, vagy megerőszakolok természetes vagy legalábbis ne értékrend-ellenes legyen. Ezzel azt érik el, hogy az értékrendjük olyan mértékben megváltozik és felborul, hogy ezt később aztán már lehetetlen, vagy legalábbis nagyon nehéz visszaállítani, mert nekik ez lesz a norma.

A lányoknál pedig nagyon csekély esélyt látok arra, hogy normális családi és szexuális életük legyen, és ebben örömüket leljék, vagy éppen abban, hogy gyerekük születik. Ráadásul a lányok a nevelésből fakadóan természetesnek érzik, hogy alárendelt szerepet kell vállalniuk az életükben, mindig engedelmeskedni a férfiaknak, elnyomva a saját véleményüket és akaratukat. Ez az erőszak egyik legdurvább formája. Két gyereket így egymás ellen fordítani, minden érték elsöprésével és áthúzásával, ennél drasztikusabb dolgot nehezen tudok elképzelni. Ezzel annyira kiterjesztik a gyerekek határait, hogy utána már tényleg nem lesz számukra semmi olyan, amit nem szabad, vagy ami gátat szabhatna a cselekedeteiknek.

Ezek a gyerekek lehet, hogy csak egy-két hónapot, de akár több évet is tölthetnek ilyen környezetben, mielőtt kiszabadulnak és részt vehetnek rehabilitációs programokban. Melyek azok a módszerek, amelyekkel vissza lehet őket hozni a társadalomba, vagy közelebb önmagukhoz?

A gyermekek kamaszkor előtt sokkal hatékonyabban és eredményesebb kezelhetők non-verbális módszerekkel (mese, zene, mozgás-terápia), mint ?beszélgetős terápiával? különösen olyan gyerekek, akiket ilyen súlyos traumák értek. Az, hogy ezek a rehabilitációs programok bentlakással járnak, szintén pozitív, hiszen így van lehetőségük egy újfajta értékrendet átadni a gyerekeknek, és segítenek nekik önmagukat megtalálni. Gyerekkatonaként egyáltalán nincs idejük és lehetőségük azzal foglalkozni, hogy megismerjék azt, hogy milyenek ők maguk, hogy mi az amit szeretnek, mi az amit nem, mi az ami érdekli őket, mi az amit kedvük lenne csinálni. Az életnek egy teljesen más oldalát kell előttük felnyitni, hogy lássák, megtehetik azt, hogy játszanak, zenét hallgatnak akar két órán át, és senki nem fogja bántani őket ezért; lehetnek önmaguk; nem kell folyamatosan az elvárásoknak megfelelni. Ilyenkor fontos, hogy az adott pszichológus, orvos vagy segítő először férkőzzön a bizalmába a gyereknek, mert így tud utána igazán segíteni. Meg kell várni, amíg ő egy kicsit nyit, és utána segíteni azt kibontani. Ezek a gyerekek sosem lesznek olyanok, mintha a megtörtént események sosem lettek volna, de ha jó kezekbe kerülnek és segítő hónapokat, éveket töltenek el ezeken a helyeken, akkor valamilyen mértékben visszafordítható a folyamat. A szocializációjuk olyan alacsony szinten maradt, hogy érdemes lenne olyan dolgokkal kezdeni, mint például megtanítani bevásárolni, levelet feladni, ezáltal közelebb kerülni hozzájuk és aztán erre építkezni.

Miért történik az, hogy amikor az alkohol és a drogok távoznak a szervezetükből rájuk törnek az emlékek? Akkor realizálódnak bennük a háborús tetteik és azok súlya? Hogyan lehet ezt kezelni?

A probléma az, hogy ezek a gyerekek poszttraumás stressz szindrómán mennek keresztül. A tudatuk tisztulásával egy időben maguk előtt látják azokat az eseményeket, amelyek velük történtek, mintha csak egy filmet néznének, és ezek az emlékek kínzóan rájuk törnek. A gyerekek nem tudják leállítani, vagy szabályozni, folyamatosan kísérik a mindennapjaikat, ami egyre elviselhetetlenebb. Egyszer csak jön a bűntudat, a szégyenérzet, bár egy ideig ezt elfojtják. Ez a poszttraumás stressz szindróma a nyugati világban a gyerekeknél nagyon ritka, inkább a felnőttekre jellemző. Nagyon nehéz segíteni rajta, meg kell tanítani nekik technikákat, amelyekkel le tudják állítani a ?filmjüket?, és fel tudják dolgozni a velük történteket, hiszen elfelejteni úgysem tudják, de legalább az átkeretezés megtörténik, és egy másik oldalról tudják szemlélni az átélteket.

A gyógyulási folyamatnak egy nagyon fontos része, hogy próbálják bennük tudatosítani, hogy nem az ő hibájuk, ami történt, hogy nem volt más választásuk. Ez mennyire lehet sikeres úgy, hogy a saját kis filmjükben látják, hogy ezt ők csinálták? Mennyire lehet nekik megmagyarázni?

Ez nem egyszerű dolog, főként a gyerekeknél. Ha belegondolunk, a gyerekek sokszor hajlamosak olyan események miatt is felelősnek érezni magukat – például a szülők válása -, ami nem az ő hibájuk. Bűntudatot éreznek és szorongást levezető kényszercselekedetekbe is kezdhetnek. Ez egy hosszú folyamat, minden gyereknél más technikát kell alkalmazni, valami olyan nyelven megközelíteni, ami a gyerek számára a legérthetőbb, és ennek nem kell feltétlenül a teljes valóságnak lennie; a lényeg az, hogy a fejükben értelmet nyerjen. Ők nem látták az események végső célját, és az sem biztos, hogy nekik tudniuk és érteniük kellene ezt.

A rémálmokat már említettük. Most beszéljünk arról, hogy ezek a rémálmok, pánikrohamok, a paranoia teljesen kikezelhetőek-e, vagy ez már az egész életüket végig kíséri. Ha nem is napi rendszerességgel, de vissza-visszatérő problémát jelentenek majd?

Azt gondolom, hogy ez nagyon esetfüggő. A tüneteket lehet enyhíteni, akár időlegesen megszüntetni, az azonban biztos, hogy ezek az emberek a későbbiekben érzékenyek lesznek ezekre a betegségekre. Ha jön egy nehéz helyzet, vagy lát egy hasonló esetet, ami felidézi a múltját és az emlékeit, akkor visszatérhetnek a tünetek.

A rehabilitációs programok a fokozatosságra építenek, tehát kezdetben a gyerekek teljesen el vannak zárva a külvilágtól, később kiviszik őket kirándulni, várost nézni, majd egyre többször mehetnek ki egyedül is. Mielőtt végleg kilépnek a való világba, a központok próbálják az élő rokonokat felkutatni és felvenni velük a kapcsolatot, hogy néhány látogatás alkalmával újra bizalmas kapcsolatba kerülhessenek a gyerekkel, és a program végeztével magukhoz vehessék őket. De felmerül a kérdés, hogy mit jelent ezeknek a gyerekeknek megélni azt, hogy a rehabilitációs programok után vissza kell térniük a társadalomba? Hogyan fognak viselkedni ezután az emberekkel? Mennyire szüntethető meg a szégyenérzet? Milyen önképük lesz ezután?

Ezekben a helyzetekben nagyon fontos, hogy meglegyen az úgynevezett utánkövetéses időszak, amikor a gyermek már nem a rehabilitációs központban lakik, de időnként visszahívják, hogy mesélje el, hol lakik, mit csinál, hogy érzi magát, hogy jön ki az új környezetével. Ezt először sűrűbben, majd az idő előrehaladtával értelemszerűen egyre ritkább időközönként kell ismételni. Nagyon fontos momentum, hogy megpróbálnak családtagot keresni, nagyban hozzájárulhat az integráció sikeréhez, mert ez segítség nélkül nagyon nehéz folyamat lehet. Azt gondolom, hogy ezek a gyerekek rendkívül súlyos helyzetben vannak, és csak egy részük találja meg a helyét a külvilágban.

Köszönöm az interjút!