Kezdőlap Blog Oldal 3

Ausztria jelzőlámpái

0
Ausztria – a „labor”, amely Európában elsőként kötelezővé tette a koronavírus elleni védőoltást, azonban ameddig a regnáló hatalom eljutott eddig a pontig, sok biztonságpolitikai és alkotmányjogi krízisen ment keresztül az ország. A Corona-Ampelnek nevezett besorolások kísértetiesen hasonlítanak a Németországban megjelent Ampelsystem-megoldásokra, azonban a színek és a funkciók tekintetében különbözőek, nemcsak a két ország nemzetstratégiái miatt, hanem az elnevezés félreérthetősége miatt is.

Meginogni látszott a biztosnak vélt szomszédos ország: belpolitikai feszültségek, korrupciós, média által is felfújt botrányok, kancellári ideológiai pálfordulással egybekötött hatalomátvétel, új tisztségek a régiek mellett, új hatalmi funkciók – és ezzel párhuzamos néhol bizonytalan törekvések jellemzik a mai Ausztria kül-és belhoni viszonyait.

Az ország alig heverte ki a több esetben elkövetett terrorcselekményeket; 2020-ban és 2018-ban Bécsben, 2017-ben Linzben, 2016-ban Himbergben, 2013-ban pedig Wörgl városában követtek el kisebb-nagyobb terrorcselekményeket, melyek rendre nagy közfelháborodást váltottak ki az osztrák lakosságból. Csak a két bécsi támadást jelzi a nyomtatott sajtó konkrétan az iszlám vallással kapcsolatos terrorista merényletekként, kiemelve ezzel az Iszlám Államot, mely nemcsak, hogy beszivárgott az országba, hanem potenciálisan a legnagyobb veszéllyel fenyegeti a közép-kelet-európai férfi lakosságot. Annál is inkább igaz ez az állítás, mert 2016-tól kezdve egyértelműen kimutatható, hogy több mint 330-an vállalták az erőszakos radikalizálódást, ezáltal tagjává váltak a Szervezetnek, mely ma már megszámlálhatatlanul sok és változatos előképzettségű személy közül válogathat. Habár népszerűsége az országban az utóbbi években rendre visszaesni látszik, az állam területén még mindig jelen van az Iszlám Állam kulturális maradéka.

A 2014-es évtől kezdődő és még a mai napig sem csitulni látszó menekültválsággal kapcsolatban ismert és beazonosított osztrák terroristák egyike sem származott azonban azokból a csoportokból, akik Szíriából, Irakból vagy éppen Afganisztánból érkeztek. Egy sokkal fontosabb csoportosulás jelent meg, a csecsen bevándorlás példája ezzel szemben azt támasztja alá, hogy az iszlám vallású polgárháborús gócpontokból érkező (sok esetben illegális) migráció hosszabb távú kockázatokat hordoz magában.

A Második Osztrák Köztársaságban a szociáldemokraták külügyi- és integrációs minisztere 2013-2017 között Sebastian Kurz, a 2017 decemberétől már a Néppárt színeiben hatalomra kerülő kancellár, akinek markáns elképzelései között szerepelt az Európai Unió külső határvédelmének erősítése, illetve a migráció más célországba való áthelyezése. Példaként említette Törökországot mint célországot, illetve több esetben nevesítette az Afganisztánból érkező menekülteket, és ugyanekkor a migrációs útvonalak változtatásának lehetőségét eszközölte volna, emellett Magyarországgal karöltve lezáratta az egyik legfontosabb folyosót, a balkáni útvonalat. Mindezen intézkedések rövid távon megoldást jelentettek ugyan, de hosszabb távon sajnos a rendszert alapjaiban nem tudták megváltoztatni.

2017-ben az osztrák sajtóban csak „Kurz-bandaként” emlegetett újonnan megalakult rezsim sebezhetetlennek vélte magát, olyannyira, hogy a frissen megválasztott kancellár belső tisztogatásba kezdett: a szintén néppárti színekben politizáló elődjét, a Néppárt akkori elnökét – Reinhold Mitterlehnert – kellett kiejtenie a ringből, majd ezt követően megpróbálták a közösségi médiát elsősorban saját pártjuk különböző propagandáira használni. A politikusnak azonban számos támogatója akadt, elsősorban a gazdagabb társadalmi réteg köréből, akik jelentős pénzadományokkal támogatták a jobboldali elképzeléseket és ezt a kancellár maximális mértékben ki is használta, piramis-szerűen felépített hatalmi struktúrába burkolózva.

2018-ban az Európai Unió soros elnökségét betöltő Ausztria egy még biztonságosabb Európát tűzött ki célul, Kurz hangsúlyozta, hogy „védelmező Európát akar”. Ez összhangban volt az ÖSS-el, ez a 2013 júliusában elfogadott törvény határozza meg az osztrák biztonságpolitikát. Az országhoz hasonlóan átfogónak és integráltnak kell lennie, aktív tervezés és szolidáris végrehajtás kell jellemezze. Az átfogó biztonság jelentése szerint a külső és belső, valamint a polgári és katonai biztonsági szempontok szorosan összefüggenek. Az integrált biztonságnak alkalmaznia kell az állami és a nem állami szereplők közötti munkamegosztást, ugyanakkor mindezek túlmutatnak a klasszikus biztonsági osztályokon, miután ezek a gazdasági, társadalmi, integrációs, fejlesztési, környezetvédelmi, mezőgazdasági, pénzügyi, közlekedési és infrastrukturális, oktatási, információs és kommunikációs, valamint egészségpolitikai eszközöket jelentik. A szolidaritás alapjaira építkező biztonságpolitika figyelembe veszi, hogy a semleges Ausztria és az Európai Unió biztonsága ma nagymértékben összefügg.

A déli határok védelme kiemelt figyelmet kapott mind osztrák, mind pedig német részről, azzal kiegészülve, hogy mindkét ország tranzitzónákat kívánt létrehozni határaik védelme érdekében, illetve Kurz külön kitért arra, hogy a Frontex-et, az EU határvédelmi ügynökségének megerősítését támogatja a szlovén-osztrák határszakaszon. Látni való, hogy a kancellár egész személyisége, illetve az ÖVP, az Osztrák Néppárt meghatározta az ország biztonság- és védelempolitikáját oly módon, hogy Kurz már integrációs miniszterként bekerülhetett a nagybani politikába, elkezdhette az európai határzár egyre szélesebb és szigorúbb ellenőriztetését, és ezektől az elvektől egyik kancellársága idején sem tágított. Két választást nyert meg, a jobbközép Néppárt kulcsfigurájaként 2021. október 9-én bejelentette lemondását, teljesítve ezzel a Néppárt akkori koalíciós partnerének, a Zöldek kívánságát. Ebben oroszlánrésze volt a gazdasági és korrupciós ügyekkel foglalkozó Osztrák Államügyészségnek (WKStA), mely megvádolta a kancellárt, ami neki és kormányának egyidejű bukásához vezetett. Kurz utódjául a külügyminiszter Alexander Schallenberg választatott, aki azonban csak 55 napig maradt hatalmon, önként mondott le a hivataláról, az ő utódja a belügyminiszter, a jelenleg is kormányzó Karl Nehammer.

Ausztria legaktuálisabb biztonságpolitikai kérdése a mindmáig jelen lévő koronavírus. Európában unikumnak számít, hogy kötelezővé tette ezév februárjától felnőtt lakosságának a védőoltás felvételét. Kezdetben a 14. életévtől számították, azonban ezt rövid idő múlva kitolták 18 évre, március közepétől pénzbüntetés jár az oltatlanoknak, a rendvédelmi szervek szúrópróba-szerűen ellenőrizhetik a közúti forgalmat, Corona-Ampel (Korona-jelzőlámpa) pedig színekkel jelzi és tájékoztatja az osztrák lakosságot egy adott régió fertőzési szintjéről, az erre szolgáló weboldal áttekintést ad az aktuális regionális és országos járványügyi intézkedésekről. A Corona- Ampel a COVID-19 terjedésének és a járványhelyzet regionális felmérésének eszköze, ami lehetővé teszi a felelős politikai döntéshozók és hatóságok számára egyaránt, hogy a színeknek megfelelő védelmi intézkedéseket kezdeményezzenek. A nagyon alacsony kockázatú besorolást zöld jelzőlámpával jelölik, az alacsony kockázatú régiók sárga-zöld színűek, a közepes kockázatot sárgával jelzik, a magas kockázatút narancssárga jelöli, végül a piros szín a nagyon magas kockázatot jelenti.

Túl azon, hogy az oltás kötelező felvételét némi türelmi idővel sürgeti a jelenlegi kormány, nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy a szomszédos Németországhoz hasonlóan Ausztriában is a közösségi média hatására egy jelentős tömeg oltásellenes, ezen tömegek állandó tüntetése és esetleges vandalizmusa, rongálási kedvük a regnáló hatalommal szemben hónapról hónapra nő, ahogy a felháborodás és az elkeseredettség a másik oldalon a halálesetekre vonatkozóan. A kötelezés egy megoldás, egy javaslat, azonban a mai fejlett Nyugat-Európában nem lehet nem despotikusan hozzáállni egy ilyen mértékű kérdéshez, ami a legfejlettebb országokat is bezárva tartotta, maga Ausztria is az elsők között zárta le külső határait. Hasonlóan a német példához, az Ampelsystemhez, ahol a hatalmon lévő politikai pártok színeit jelzik a jelzőlámpa fényei, ez a minta visszaköszön az osztrák korona-mintában is, de míg egyik egy ideológiai többes, addig a másik tények halmaza marad.

Az itt felsorolt tények egy forgatókönyvet tartalmaztak, amely történhetett volna másképp is, más helyszínen, azonban a terrorizmus, az emberkereskedelem, a koronavírus nemzetközi megjelenése, az elsősorban bel- és csak másodsorban külpolitikai harcok az országban a kormány bukásához vezettek. Sebastian Kurz emigrációja az Amerikai Egyesült Államokba és a tagországok, az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája mind-mind azt mutatják, hogy mindezen tények összefüggésben vannak és együtt értelmezhetőek egy olyan országban, amely Magyarország számára példa is lehet, azonban elrettentően is hathat bizonyos kérdésekben, amelyek tisztázása kollektív, és nem egyéni szinten kell, hogy megvalósuljon.

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Az Opera Hadművelet. Várható-e második felvonás Iránban?

0
Tavaly múlt negyven éve, hogy az Izraeli Légierő 1981. június 7-én lebombázta az iraki Osirak atomerőművet. Az akció az Opera Hadművelet néven vonult be a hadtörténelembe és az elmúlt években egyre több részlet vált ismertté ezzel a komoly szervezést és felkészülést igénylő művelettel kapcsolatban, amely az iraki atomprogram végét jelentette. A cikk első részében röviden bemutatom a műveletre való felkészülést, majd pedig a végrehajtást, ezt követően pedig megpróbálom felvázolni, hogy az iráni atomprogram hasonló felszámolására lenne-e lehetősége napjainkban az Izraeli Légi- és Űrerőknek.

Előzmények

Az iraki atomprogram kezdetei az 1970-es évek közepéig nyúlnak vissza, amikor francia segítséggel elkezdték építeni a Bagdadtól 20 km-re délre található Osirak atomerőművet. Az izraeliek már a program kezdetétől fogva megkérdőjelezték azt, hogy az iraki rezsim a nukleáris technológia békés célú felhasználására törekszik. Az 1980-ban kezdődött iraki-iráni háború során Izrael felvette a kapcsolatot az iráni vezetéssel és segítséget ajánlott fel. Az addig elképzelhetetlen együttműködést sikerült tető alá hozni a közös ellenséggel, Irakkal szemben. Az izraeliek iraki célpontok felderítési adatait (amelyek között természetesen az Osirak atomerőmű is szerepelt) juttatták el Teherán részére. Az 1979-es iráni forradalmat követő amerikai fegyverembargó miatt Irán légiereje nehézségekkel küszködött. Az amerikai gyártmányú F-4 Phantom típusú vadászgépeket az izraeliek látták el alkatrészekkel. Az Iráni Légierő egy alkalommal csapást mért az Osirak atomerőműre, azonban a 225 kg-os bombák kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy komoly kárt tegyenek az infrastruktúrában. Az iráni akció nehezítette egy későbbi művelet sikerét is, hiszen az iraki vezetés ezután joggal számíthatott arra, hogy a jövőben az atomerőmű megsemmisítésére további próbálkozások fognak történni. Az akció mielőbbi végrehajtását az a tény is sürgette, hogy néhány hónappal később került volna sor a hasadóanyagok feltöltésére, ezért még azelőtt kellett elpusztítaniuk az erőművet. Ha ezt követően kerül sor a támadásra, az jelentős sugárszennyezettséggel járhatott volna az erőmű környezetében, ami komoly károkat okozhatott volna, kiváltva a nemzetközi közösség rosszallását.

A tervezés

A művelet tervezésénél több szempontot kellett figyelembe venniük a légierő szakembereinek. A legfontosabbak között szerepelt a célpont nagy távolságban való elhelyezkedése, valamint az a tény, hogy a környező arab országok légterén keresztül lehetett csak megközelíteni az atomerőművet. Az Opera Hadművelet tervezése már jó egy évvel az akció végrehajtása előtt kezdetét vette. Mivel Izrael szomszédságában ellenséges arab országok helyezkedtek el, ezért a legoptimálisabb útvonalat kellett megtalálni. A szír légtéren való áthaladást gyorsan kizárták és a választás a déli útvonalra esett, ami Jordánián és Szaúd-Arábia északi részén át vezetett az atomerőműig, körülbelül 1050 km hosszan. Azért erre az útvonalra esett a választás, mert Szaúd-Arábia ritkán lakott északi részén kisebb volt az esélye, hogy feltűnő legyen az izraeli harci kötelék, valamint a radarlefedettség is gyérebb volt ebben az országrészben. A repülés célpontig tartó szakaszát zárt kötelékben tervezték megtenni, úgy, hogy a gépek mindössze 2-3 méterre repülnek egymástól 60 méteres magasságban, hogy a radarok minél később észlelhessék őket. A célpont előtt terveztek nagyobb magasságba emelkedni, ahol a kísérő vadászgépek biztosítják a légteret, a bombákkal felszerelt gépek pedig csapást mérnek az atomlétesítményre. Ekkor merült fel egy lényeges probléma. Az izraeli légierőben szolgáló F-15-ös és F-4-es vadászgépek a harcászati hatósugarukat tekintve alkalmatlannak bizonyultak a feladatra, vagyis, ha póttartályokkal biztosítják a megfelelő üzemanyag mennyiséget, akkor a felszerelhető bombák mennyisége nem lett volna elegendő. Az iráni példából kiindulva szóba sem jöhettek a 225 kg-os bombák, hanem 907 kg-os bombák bevetésével számoltak a művelet tervezői. Az említett két repülőgéptípus hiányosságait az abban az időszakban megrendelt amerikai F-16-osokkal tervezték kiküszöbölni. Izrael az 1970-es évek végén 75 darabot rendelt az új fejlesztésű vadászgépből és az iráni forradalom következtében létrejövő amerikai fegyverembargónak köszönhetően előbb jutottak hozzá a típushoz, mivel az amerikaiak az Irán számára korábban legyártott példányokat kezdték el leszállítani. Az Opera Hadművelet kezdetére Izrael már rendelkezett a típus több tucat példányával. Már az Egyesült Államokban típusátképzésen résztvevő pilótákból kiválasztották (ekkor még az ő tudtuk nélkül) azt a nyolcat, akik részt vesznek majd a műveletben. Az USA-ból hazatérve megkezdték a felkészülést. A hatalmas távolságú bevetésre való felkészülés során a Földközi-tenger fölött hajtottak végre gyakorlórepüléseket, akkora távolságban, amilyen messze az atomerőmű található. A tervek szerint egy 14 gépből álló köteléket hoztak létre, amely 8 darab F-16-osból és 6 darab F-15-ösből állt. Ez utóbbiak biztosították teljes légiharc fegyverzettel a vadászkíséretet. Az F-16-osok két darab 907 kg-os bombával, a szárnyvégeken két darab AIM-9 Sidewinder kishatótávolságú infravörös önirányítású légiharcrakétával és három darab póttartállyal voltak felszerelve. Az F-16-osok hatósugara is kívánni valót hagyott maga után, így az eredeti szárny alatti 1 400 literes póttartályok helyett az izraeli mérnökök 2 200 literes póttartályokat terveztek a típushoz, így már elegendőnek bizonyult a bevetéshez az üzemanyagmennyiség.

1.ábra Az Osirak atomerőmű elleni támadásban résztvevő egyik F-16A típusú vadászgép. Forrás: www.britmodeller.com

A nagyjából egy éves felkészülést követően eljött az akció végrehajtásának ideje, azonban több apró hiba csúszott a gépezetbe. Az izraeliek mindenképp a meglepetés erejére támaszkodtak, hogy minél kisebb eséllyel következzen be veszteség és minél nagyobb eséllyel tegyék használhatatlanná az atomerőművet. Ennek megfelelően teljes titoktartás mellett kellett végrehajtani a hadműveletet. A végrehajtás első dátuma 1981. május 14 vasárnapra esett, mivel ekkor nem dolgoztak az atomerőműben a francia mérnökök. A Sínai-félszigeten található Etzion légibázist jelölték ki a feladatra, mivel Jordánián és Szaúd-Arábián keresztül innen volt a legkönnyebben megközelíthető a célpont. A feladatban résztvevő 14 vadászgépet a műszakiak elkezdték felkészíteni a bevetésre, üzemanyaggal, fegyverzettel látták el őket, anélkül, hogy bárki tudta volna a bázison, hogy mi lesz a célpont. Röviddel ezután azonban bekövetkezett az első hiba. A Moszad tisztje, Shamai Golan egy aktatáskában iraki dinárt hozott az akcióban résztvevő pilóták számára, arra az esetre, ha iraki területen katapultálnának a sivatag fölött, a helyi törzseket kenőpénzzel tudják megvásárolni a segítségnyújtásért cserébe. Azonban Golan az őt szállító repülőgép lépcsőjén megcsúszott és az aktatáskát elejtette, az kinyílt és a tartalmát szétfújta a szél. A repülőtér állománya segédkezett a pénz összeszedésében, azonban az iraki pénznem láttán nem sokat kellett gondolkodniuk, hogy vajon melyik országban lehet a célpont. Az említett eset mellett ráadásul az egyik pilóta nem törölte ki a gépe navigációs rendszeréből a célpont koordinátáit, így az egyik műszaki katona gyorsan rájött, hogy a cél az iraki atomerőmű. Az akció híre eljutott néhány politikusig is, ezért az akkori izraeli miniszterelnök, Menahem Begin az ellenzéki vezető, Simon Peresz nyomására a bevetés törlésére utasította a légierőt. Végül kiderült, hogy jobban jártak az akció törlésével, mivel a műszakiak nem megfelelően állították be a bombák gyújtószerkezetét, így azok nem okoztak volna túl nagy kárt az atomerőműben. A következő időpontot május 31-re tűzték ki, de ez is meghiúsult, mivel néhány nappal korábban Anvar Szadat egyiptomi elnök találkozót szervezett izraeli kollégájával. Az egyiptomi-izraeli békefolyamatot semmiképpen sem akarta az izraeli kormány egy másik arab országot ért támadással veszélyeztetni. A támadás új időpontja június 7.-ére esett és már semmilyen váratlan akadály nem gördült az Opera Hadművelet megkezdése elé.

Az Opera Hadművelet végrehajtása

Május 14.-éhez hasonlóan a gépek felkészítése megkezdődött az Etzion légibázison. Néhány tartalék gépet is felkészítettek, ugyanis a szoros időbeosztás miatt még a legkisebb hiba kijavítására sem volt idő. Meghibásodások miatt egyébként igénybe is kellett venni néhány darabot, így azokba ültek át a pilóták. Az akció délutánján az Izraeli Légierő elterelő műveletekbe kezdett. Más repülőterekről több, mint 70 darab vadászgép szállt fel, hogy elterelje a támadásra kijelölt 14 gépről a környező arab országok figyelmét. A támadó kötelék délután 16:01-kor megkezdte a felszállást. A felszállást követően navigációs hiba miatt egy zsúfolt tengerparti strand fölött haladtak el, majd az Akabai-öböl felett repülve jött az újabb nehézség. Husszein, Jordánia királya, aki maga is pilóta volt, éppen a jachtján tartott pihenőt, amikor a felfegyverzett izraeli vadászgépek elhúztak felette. Azonnal értesítette rádión az illetékeseket, hogy tájékoztassák a környező arab országokat, mert valamelyiküket támadás fenyegeti. A hadművelet összetettségét és szervezettségét azonban jól jellemzi, hogy a hívás nem a jordán hadsereghez futott be, hanem egy arabul kiválóan beszélő Moszad-ügynök biztosította a királyt arról, hogy mindent megtesznek az ügy érdekében. A többi arab országhoz természetesen nem jutott el a hír. A csapásmérő kötelék 60 méteres magaságban zárt kötelékben tette meg a körülbelül másfél órás utat az atomerőműig. Az ilyen kis magasságban történő kötelékrepülés nagy koncentrációt igényel és nagyon megterhelő a pilóták számára. A legkisebb hiba is az akció végét jelenthette volna. A támadó kötelék 17:35-kor kezdte meg a bombázást. A vadászkíséretet ellátó F-15-ösök nagy magaságba emelkedtek és bekapcsolták a fedélzeti lokátoraikat, hogy felderíthessék az esetleg felszálló iraki vadászgépeket. Az F-16-osok megkezdték a rácsapásokat az atomerőműre és egyenként megváltak a bombáiktól. A 16 bombából 14 okozott kárt az erőműben, 2 pedig célt tévesztett. Az iraki légierő nem veszélyeztette az izraeli gépeket, a légvédelem némi aktivitást mutatott, azonban találatot nem ért el. A támadás végeztével és a meglepetés erejének elmúltával a vadászgépek utazómagasságra emelkedtek és elindultak a biztonságot nyújtó hazai légtér felé, ahol többek között légiutántöltő gépek és F-15-ösök várták őket, hogy az esetlegesen felszálló arab vadászgépektől megvédjék a kötelék tagjait. Az akció teljes sikerrel zárult, sikerült ember- és gépveszteség nélkül teljesen felszámolni az iraki atomprogramot. A bevetést követően a világsajtót bejárta a hír, amelynek komoly súlya volt. Ronald Reagan amerikai elnök például az akciót követő hónapokban nem engedélyezte vadászgépek eladását Izrael számára. Majd, ahogy elültek a politikai hullámok, újra megkezdték az amerikai fejlesztésű vadászgépek exportját.

Az iráni atomprogram

Egy olyan magas színvonalon kivitelezett hadművelet esetén, mint amilyen az Osirak atomerőműre mért csapás volt, felmerül a kérdés, hogy az iráni atomprogram esetében kivitelezhető lenne-e egy hasonló akció. Mint ismeretes, a korábbi amerikai elnök, Donald Trump 2018-ban kiléptette országát az iráni atomprogram rendezését érintő egyezményből. Habár az Egyesült Államokon kívül az egyezményben maradó felek (Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Oroszország, Kína, Európai Unió) tartották magukat a dokumentumban foglaltakhoz, Trump döntésére válaszul Irán megkezdte a hasadóanyag további dúsítását. Szakértők szerint már csak néhány hónapnyira van egy atombomba előállításához megfelelő mennyiségű dúsított urán előállításától. Joe Bidennek sem sikerült még országát visszavezetnie a megállapodásba, továbbá Emmanuel Macron francia elnök 2022. január 30.-án a tárgyalások felgyorsítását és az iráni atomprogrammal kapcsolatos helyzet diplomáciai úton való rendezését sürgette. Mindeközben Iránban is változott a belpolitikai helyzet, ugyanis Ebrahim Raiszi konzervatív gondolkodású iráni miniszterelnökkel kell megegyezésre jutni. Jelenleg még nem tudható, hogy a tárgyalások milyen irányt vesznek a nagyhatalmak és Teherán között, azonban az biztos, hogy az elmúlt években többször felmerült Izrael részéről az iráni nukleáris létesítmények elleni támadás gondolata, de ez bonyolultabb kezdeményezés lenne még az Opera Hadműveletnél is. Ahogy az Osirak atomerőmű elleni támadás is kiváltotta abban az időben az Egyesült Államok nemtetszését, úgy jelenleg az afganisztáni kivonulást nemrég lebonyolító Biden adminisztrációtól sem várható el, hogy katonai segítséget nyújtson egy Irán elleni akcióhoz. Ezenkívül a bagdadi atomerőművel ellentétben az iráni nukleáris program a hatalmas területű ország több pontján szétszórva működik, így egyetlen összpontosított csapással lehetetlen felszámolni a teljes atomprogramot. Az iráni létesítmények eleve nagyobb távolságban helyezkednek el Izraeltől (1200-1500 km-re) mint annak idején az Osirak atomerőmű.

  1. ábra forrása: Profitline.hu

Ahogy az iráni belpolitikai helyzet is megváltozott az elmúlt években, úgy a világpolitikai helyzet is átalakulóban van. Az arab országok jelentős része tart Irán közel-keleti térnyerésétől, így talán elképzelhetővé válik egy arab-izraeli koalíció, amit elősegíthet a 2020. augusztusában a Fehér Házban aláírt Ábrahám-egyezmény, amellyel megvalósult a békekötés Izrael és az Egyesült Arab Emirátusok (EAE) között. Egy hónappal később Bahrein is békeegyezményt írt alá, majd Szudán is felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. A Közel-Keleten Jordániával együtt már három országgal rendeződtek Izrael kapcsolatai, bár Szaúd-Arábia még óvatosabb, de szintén közeledésről érkeznek hírek. Ahogy fentebb említésre került, az iráni atomlétesítmények a nagy távolságuk és nagy területen való elhelyezkedésük miatt jelentősen megnehezítik egy hadművelet végrehajtását, azonban az arab szövetségesekkel már nem tűnik kivitelezhetetlennek. Az EAE légitámaszpontjai közelebb helyezkednek el Iránhoz, így onnan lenne célszerű a bombázásokat megindítani. Ha a teljes nukleáris infrastruktúra nem is, de a Busehr atomerőmű mindenképp elérhető az Emirátusok területéről. Továbbá 2012 körül nemhivatalosan híre ment, hogy egy Irán elleni katonai akció esetén Azerbajdzsán az izraeliek rendelkezésére bocsátaná a légitámaszpontjait. Napjainkban, egy esetleg létrejövő izraeli-arab koalíció esetén is komoly taktikai előnyöket biztosítana az azeri támaszpontok használata. Az ajánlat valóságtartalmát nem tudjuk ellenőrizni, annyi azonban bizonyos, hogy Azerbajdzsán jó kapcsolatokat ápol Izraellel, amit a nagy értékű izraeli fegyverek beszerzése is alátámaszt, valamint Azerbajdzsánnak vannak nézeteltérései Teheránnal, az Irán északi részén található azeri kissebség okán. Az azeri-iráni kapcsolatokat az sem tereli pozitív mederbe, hogy a 2020-ban lezajlott, Hegyi-Karabahot érintő összecsapások során Örményország Irán támogatását élvezte. Amennyiben a rendelkezésre álló haditechnikai eszközöket vesszük figyelembe, úgy az Izraeli Légi- és Űrerők is komoly fejlődést mutatnak. Néhány éve megkezdődött az 5. generációs amerikai gyártmányú F-35-ösök rendszeresítése, amelyek generációs ugrást jelentenek a légierőben szolgáló, egyébként korszerűnek számító F-15-ösökhöz és F-16-osokhoz képest. Az F-35-ös a köznyelvben „lopakodóként” emlegetett ún. alacsony észlelhetőségű típus, amelynek a harcászati hatósugara eléri az ezer kilométert. Az EAE részére az USA korábban leszállított 80 darab F-16-ost, amelyek a típuscsalád legkorszerűbb tagjai közé sorolhatók. Az elmúlt években az EAE több más arab országgal párhuzamosan hatalmas fegyverbeszerzési programokat indított, amelyek során a pénz számított a legkevésbé. Technikai értelemben tehát meglenne a lehetőség egy iráni atomlétesítményeket érintő csapássorozat végrehajtásához, azonban a fenti nehézségeken túllépve (például a létesítmények nagy területen való elhelyezkedése) nem mehetünk el szó nélkül az iráni hadsereg képességei mellett sem. Az 1979-es forradalom utáni amerikai fegyverembargó nyomán az iráni légierő arra kényszerült, hogy a korábban amerikai forrásból beszerzett vadászgépeket az amerikai alkatrészellátás nélkül üzemeltesse. Az F-14, F-4 és F-5 típusok a forradalom óta viszonylag zavartalanul üzemelnek a légierőnél. A pontos darabszám és a gépeket érintő fejlesztések azonban nem ismeretesek. Orosz forrásból is beszerzésre kerültek harci gépek (Mig-29, Szu-24, Szu-25), valamint Sz-200, Sz-300 és Tor légvédelmi rakétarendszerek. Ha az Iráni Légierő technikai eszközeinek egy része elavultnak is számít, akkor sem valószínű, hogy az izraeliek veszteségek nélkül tudnának végrehajtani egy, az irakihoz hasonló akciót. Ha egy bombázás politikai hozadékát vizsgáljuk, akkor lehetséges, hogy az izraeli és az arab országok közvéleménye helyeselné az iráni atomprogram ellehetetlenülését, azonban a nemzetközi közvélemény reakciói nehezebben kiszámíthatók. Az Egyesült Államok az akciót bizonyosan nem támogatná, hiszen nem valószínű, hogy az ukrán-orosz konfliktussal párhuzamosan, vagy a közeli jövőben szembehelyezkedne az Iránt támogató Moszkvával egy újabb „fronton”. Az iráni atomprogramot érintő tárgyalásokban résztvevő nagyhatalmak sem valószínű, hogy örülnének a különutas megoldásnak. Iráni részről átfogó támadás nem valószínű az arab országok, vagy Izrael ellen, de az szinte biztos, hogy a Teherán által támogatott libanoni Hezbollah és palesztin Hamász terrorszervezetek aktívabban támadnák rakétáikkal az izraeli területeket.

Összegzés

Jelenleg az iráni atomlétesítmények elleni csapásnak kevés az esélye, de van olyan fejlemény, amely valószínűsíti, hogy a támadás lehetőségét fenntartják. Az izraeli vadászgépek légiutántöltését biztosító, elavult Boeing-707-esekből álló flotta lecserélése folyamatban van a vadonatúj Boeing KC-46A Pegasus típusra. Az eredetileg 2024-re tervezett szállítások megkezdését azonban előrébb kívánta hozni Izrael, ezért az Egyesült Államokhoz fordult azzal a kéréssel, hogy néhány példányt soron kívül, azonnal átvehessenek. Mivel valószínűsíthetően egy Irán elleni katonai akció terve indokolja a tankergépek gyorsított beszerzésének igényét, ezért az Egyesült Államok megtagadta a program felgyorsítását. Ugyanakkor az arab országokkal kötött békeegyezmények is valószínűleg túl frissek ahhoz, hogy közös katonai műveletben vegyenek részt az arab monarchiák Izraellel. Egy iráni atomprogramot érintő hadművelet végrehajtása nem zárható ki teljesen, de a programmal kapcsolatos kérdések remélhetőleg diplomáciai úton fognak rendeződni. Megfelelő biztonsági garanciák mellett a tárgyalásokon résztvevő nagyhatalmak is elégedettek lehetnének, valamint a nyugati szankciók feloldását követően Irán is elindulhatna egy komoly gazdasági fellendüléssel kecsegtető úton.

Írta: Láng Róbert

Felhasznált irodalom

Kővári László (2011) Iraki atomprogram: törölve. Aranysas Magazin, XI. évfolyam, 2011. november. 10-15. oldal.

Kővári László (2012) Esélylatolgatás. Újabb háborús veszély a Közel-Keleten. Aranysas Magazin, XII. évfolyam, 2012. július. 34-37. oldal.

Kiemelt kép forrása: flickr.com (Bellefonte Nuclear Plant Scottsboro Alabama)

Ukrajna – nemzetállam vagy orosz birodalmi kerület

0

“Russia is never as strong as she looks, but never as weak.”

Talleyrand

Ukrajna mára az európai biztonság neuralgikus pontjává vált. Ebben az értekezésben arra keresek választ, miért és hogyan jutott el az ország és az európai politika a mai helyzethez.

A szocialista tábor és azt követően a Szovjetunió válsága és felbomlása után új történelmi helyzet alakult ki Európában. A második világháborút követő geopolitikai felállás, azaz a Szövetségesek által ellenőrzött területek politikai érdekszférává történő átalakulása a szovjet megszállási övezetben a kommunista vezetésű monolitikus pártállamok létrejöttéhez vezetett, amelyekben – legalábbis névleg – mindenfajta nemzeti önállóságot a proletár internacionalizmus ideológiájának rendelt alá, a nacionalista erőket, mint a nemzetek közötti konfliktusok okozóját – ha kellett, erőszakosan – elnyomták.

Természetesen ez nem akadályozta meg egyes államokban a többségi nemzet más nemzetek elleni elnyomását, vélt kultúrfölényének érvényesítését. Ez volt a jellemző a Tito halála utáni Jugoszláviára, az orosz kultúrdominanciával áthatott Szovjetunióra, a magyarokat elnyomó nacionál-kommunista Romániára, de bizonyos mértékig a szlovákokat egyes cseh nacionalisták által csak „hegyi cseheknek” tituláló Csehszlovákiára is.

Az önálló ukrán nemzetállam megalakulása a széteső Szovjetunió agóniájának az eredménye, egyben az ukránok többségének óhaját tetőzte be, akik a birodalomhoz tartozás helyett nemzetállami keretek között kívántak élni.

Ez a folyamat azonban nem aratott osztatlan lelkesedést egyesekben. Ahogy Putyin elnök fogalmazott: „szeretném hangsúlyozni, hogy az a fal, amely az elmúlt években Oroszország és Ukrajna között, egy lényegében azonos történelmi és szellemi térség részei között emeltek, szerintem a mi nagy közös szerencsétlenségünk és tragédiánk…”.

Történelmi áttekintés

A Bizánci Birodalom által birtokolt Krím-félsziget lakossága az 5. századtól kezdve felvette a keresztény vallást. A 7. század körül kialakuló, a mai Ukrajna keleti felét is magába foglaló Kazár Kaganátusban a zsidó vallás államvallássá lett, ami jelentős zsidó lakosság letelepedését hozta magával. Etelköz és Levédia is a különböző történelmi-tudományos nézetek szerint Dél-Ukrajna területén található, bár a pontos helyükről a történészek vitatkoznak. Ide feltehetően a 7. század körül érkeztek a magyarok, akiket 893 táján a besenyők követtek. A 9. században varég törzsek vonultak be északról a Dnyeper folyó mentén új településeket alapítva, aminek eredményeként 860-ban jött létre Kijev, amely később a keleti szlávok központi városává vált. A 10. századtól kezdve egyre erősödött a szláv dominancia, ami a 943-ban indított támadás során a Kubányi-síkság kazár területeit elhódította és végül 965-ben a sarkeli csatában megdöntötték a Kazár Kaganátust.

A Kijevi Rusz a térség szláv őshazájának tekinthető, és ahogy a történésszé előlépett Putyin elnök írta az Orosz Elnöki Hivatal honlapján megjelent cikkében „…Az oroszok, az ukránok és a fehéroroszok mind az Ősi Rusz leszármazottjai, amely Európa legnagyobb állama volt. A szláv és más törzseket a hatalmas területen – a Ladogától, Novgorodtól és Pszkovtól Kijevig és Csernyigovig – egy nyelv (amit ma óorosznak nevezünk), gazdasági kapcsolatok, a Rurik-dinasztia fejedelmeinek uralma kötötte össze és – a Rusz megkeresztelkedése után – az ortodox hit. Szent Vlagyimir – aki egyszerre volt Novgorod hercege és Kijev nagyhercege – spirituális választása még ma is nagymértékben meghatározza világnézetünket.”

A Batu kán vezette XIII. századi mongol betörés lényegében megsemmisítette a Kijevi Ruszt, illetve annak helyén már korábban kialakult nagyhercegségeket. A mongol uralom után a hatalmas területre a Lengyel-Litván Unió, a Moszkvai Nagyhercegség és a terjeszkedő Oszmán Birodalom próbálta meg a hatamát kiterjeszteni, de ezzel együtt egy sajátságos államalkulat jött létre, amelynek jellegzetes példája a Zaporozsjei Szics, a kozák szövetség. A Szics nem ismerte el egyetlen feudális állam uralmát sem, és egyúttal Európa „szegénylegényeinek” menedéke volt, ahol skótoktól a németeken át lengyelek és magyarok is menedéket találtak. A kozákok tagadhatatlanul a kor fenegyerekei voltak, amit mi sem bizonyít jobban, mint a hagyomány szerint a szultán behódolásra felszólító levelére írt válaszlevél, amely meglehetősen szokatlan diplomáciai stílusban adta a padisah tudtára az elutasító választ. Bár a levél eredetisége vitatott, mégis sok művészt megihletett, akik közül a legismertebb talán Repin, aki megfestette az eseményt.

Kép forrása

A mind a lengyel, mind az orosz, mind a török uralom ellen harcoló Kozák Hetmanátus lényegében felmorzsolódott és végül az orosz állam magába olvasztotta Kijev városát és a Dnyeper folyó bal partján fekvő területeket, beleértve a Poltava régiót, a Csernyigovi régiót és Zaporozsjét. Ezeket a területeket „Malorossia”-nak (Kis-Oroszországnak) nevezték el. Az „Ukrajna” elnevezés az óorosz „okraina” (vidék, gyepű, kerület, periféria) szóból ered, amely már 12. századi írott forrásokban is megtalálható, különféle határ menti területekre utalva. Az „ukrán” szó pedig a levéltári dokumentumok alapján eredetileg a külső határokat védő határőrt jelenti.

Az orosz uralom természetesen nem ismert el semmiféle nyelvi-etnikai önállóságot vagy különállást. A Putyin által is képviselt nagyorosz értelmezés szerint „objektív bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy az Orosz Birodalom a malorusz kulturális identitás aktív fejlődésének volt tanúja a nagyobb orosz nemzeten belül, amely egyesítette a velikorusokat, a maloruszokat és a beloruszokat.”

A 18. század második felében, az Oszmán Birodalommal vívott háborúk eredményeként Oroszország elfoglalta a Krímet és a Fekete-tenger térségét, amely területek a Novorossija nevet kapták, amelyet más orosz tartományokból áttelepített szlávokkal népesítettek be. A hivatalos nagyorosz történelemszemlélet szerint a „Lengyel–Litván Nemzetközösség felosztása után az Orosz Birodalom visszakapta a nyugati óorosz területeket, kivéve Galíciát és Kárpátalját, amely az Osztrák – majd az Osztrák–Magyar – Birodalom része lett”.

A cári uralom alatt Ukrajna sem volt mentes a gyakori zsidóellenes pogromoktól és a rendszert megdöntő bolsevikok új államába – rövid önállóság után – Ukrajna is be lett olvasztva tagköztársaságként 1924-ben. A nagyorosz mentalitást magáévá tevő neofita Sztálin nem tolerált semmiféle független ukrán nemzeti öntudatot. A kollektivizálást követő nagy éhínség, a Holodomor során ukránok millió haltak meg Európa legjobb termőföldterületein.

A második világháború német megszállása során ukrán nacionalisták tízezrei álltak be a németeket támogató katonai egységekbe, sőt a Waffen SS két hadosztálynyi ukránt toborzott soraiba. A háborút lezáró békeszerződés során Ukrajnához csatolták Kárpátalját, Bukovinát és Moldávia egy részét, valamint 1954-ben az időközben a deportálások eredményeként orosz többségűvé vált Krím-félszigetet. 1992-ben a megalakult Ukrán Köztársaság ezt az örökséget vette át. A rendkívül jó természeti adottságokkal (termőföl, ásványkincsek, ipari kultúra) rendelkező ország azonban nem tudott átütő fejlődést elérni sem társadalmi, sem gazdasági téren. A korrupció, a szovjet időkből örökölt korszerűtlen iparszerkezet, a sok tekintetben elavult technológiájú nehézipar, az orosz gazdaságtól való függés hátrányait egyik elnöki időszakban sem tudta az ország leküzdeni.

A nemzeti identitás megerősítését, az évszázados eloroszosítás eredményeként eredetüktől „elidegenedett” lakosság vissza-ukránosítását a nacionalisták folyamatosan követelték, ami a 2014-es Majdani forradalom után a 2019. április 25-én elfogadott államnyelvi törvényt eredményezte. Ez kötelezővé teszi az államnyelv használatát mindennemű szolgáltatói szféra számára, beleértve az internetes platformokat is.

A magyar külpolitika a nyelvtörvényben a nemzeti kisebbség jogainak csorbítását látja, ennek megfelelően nemzetközi és kétoldalú fórumokon is tiltakozásának adott hangot. Az ukránosítási törekvés elleni tiltakozás egyik eszköze Ukrajna EU és NATO csatlakozási-együttműködési törekvéseinek blokkolása. Ez főként amerikai részről váltott ki nemtetszést.

A magyar-ukrán kétoldalú kapcsolatok története

Az ukrán-magyar kapcsolatok története vonatkozásában egy évezredre mehetünk vissza. 895-ban a hét törzs Árpád vezér vezetésével benyomult a Kárpát medence területére, a mai Ukrajna területén keresztül. Ezt idéző emlékmű ma is áll a kárpátaljai Vereckei-hágón, amiről a Budapesti Ukrán Nagykövetség is megemlékezik. A XI században, a Kijevi Rusz fénykorában, I. András magyar király feleségül vette Bölcs Jaroszlav lányát, Anasztáziát. Tudjuk, hogy a magyar királyok több hadjáratot is vezettek Halics-Ladomér irányában. Fontos esemény még az 1837-ben Budán megjelent első ukrán nyelvű almanach, amelyet Markijan Shashkevics, Jakov Holovatsky és Ivan Vahylevych, a „Ruszka trijca” kör tagjai adtak ki az egykori Magyar Királyi Nyomdán keresztül. 1918-ban megnyílt Budapesten az Ukrán Népköztársaság Rendkívüli Diplomáciai Képviselete, amely 1924-ig működött, és az Ukrán Népköztársaság valamennyi diplomáciai képviselete közül utolsóként szüntette be tevékenységét. 1991. december 3-tól – Lengyelország és Kanada után – Magyarország harmadikként ismerte el Ukrajnát független államként, és ugyanezen a napon lépett hatályba Ukrajna és Magyarország között a diplomáciai kapcsolatok létrehozásáról szóló jegyzőkönyv, így Magyarország az első ország volt, amely a függetlenné vált Ukrajnával diplomáciai kapcsolatot létesített.

1991. december 6-án Ukrajna és Magyarország között aláírásra került a Jószomszédság és az együttműködés alapjairól szóló szerződés, mely 1993. június 16-án lépett hatályba. Jelenleg Ukrajnának Magyarországon nagykövetsége működik Budapesten, valamint konzulátusa Nyíregyházán, Magyarországnak pedig nagykövetsége Ukrajnában (Kijev), főkonzulátusa Ungváron és konzulátusa Beregszászban. 2003-ban Magyarország az elsők között ítélte el az 1932-33-as az ukrán népirtást, a Holodomort. Ukrajna és Magyarország kétoldalú kapcsolatának fontos tényezője a mintegy 150 000 fős magyar kisebbség Ukrajnában és a mintegy 7 000 magyarországi ukrán helyzete.

Azonban jelenleg az ukrán-magyar kapcsolatok problematikus kérdései közé tartozik a fentebb említett nyelvtörvény kapcsán az ukrajnai magyar nemzeti kisebbség jogainak oktatási és nyelvi vetületeivel foglalkozó kérdések megoldása, amelyet Magyarország a NATO-Ukrajna Bizottság legmagasabb szintű üléseinek blokkolása feloldásához köt 2017 óta. Magyarország ugyanakkor támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritásának helyreállítását, elítélte a Krím Oroszország általi megszállását és fenntartással ugyan, de támogatja az EU-szankciókat Oroszországgal szemben. Ukrajna és Magyarország között védelmi együttműködés is van, a két ország a „Tisza” többnemzetiségű műszaki zászlóalj keretében működik együtt.

Az ukrán vezetés többször is hangot adott nemtetszésének a magyar állásponttal kapcsolatban. A nyomás fokozására a kárpátaljai magyar kisebbség ellen több hatósági akciót is foganatosítottak, ukrán szélsőségesek folyamatosan fenyegetik a helyi magyar vezetőket.

Ukrajna egy zászlóaljat csoportosított át haderejéből Kárpátaljára 2020-ban.

Jelenlegi helyzet

Ha a jelenlegi kialakult helyzetet akarjuk megérteni, meg kell vizsgálni Oroszország geopolitikai, geostratégiai szempontjait és adottságait. Szárazföldi hatalomként Oroszország eredendően sebezhető.

Oroszország európai határa rendkívül kitett a katonai inváziónak, mivel az észak-európai síkságon található. Oroszország ellen gyakran használták ezt az inváziós útvonalat, ezért Moszkva megpróbálta megnehezíteni a betolakodók számára a területére történő behatolást azáltal, hogy határait a lehető legnyugatabbra tolta. Amikor a nemzeti határokat nem tudták kiterjeszteni, Moszkva ütközőzónákat hozott létre Oroszország belső területe és Európa között. A Szovjetunió idején Moszkva kiterjedt pufferzónával rendelkezett, amely magába foglalta Közép-Európát. A Szovjetunió összeomlásával azonban Oroszország elveszítette e területek nagy részét, és azóta hátrányára változott meg a geostratégiai-biztonsági helyzet, mivel míg 1989-ben Szentpétervár körülbelül 1500 kilométerre volt a NATO csapataitól, ma ez a távolság körülbelül 300 kilométer.

A nyugati határ sérülékenysége is arra indítja Oroszországot, hogy vesse meg a lábát Ukrajnában és Fehéroroszországban. Stratégiai-védelmi szempontból Oroszországnak szüksége van erre a két országra, hogy elszigetelje a külső közvetlen fenyegetéseket. Bár Fehéroroszország szilárdan Oroszországon belül maradt befolyási övezetben a posztszovjet korszakban, Ukrajna nem. Miután a nyugatbarát támogatók megdöntötték az oroszbarát Janukovics-kormányt Kijevben, Moszkvának nem volt más választása, mint válaszolni a kihívásra és 2014 elején elfoglalta a Krím-félszigetet, majd csapatokat, valamint utánpótlást küldött a keleten harcoló oroszbarát lázadóknak.

A Krím -félszigetet részint azért csatolták el, hogy megvessék a lábukat Ukrajnában, részint azért, hogy a Fekete-tengeri Szevasztopol kikötőjét biztosítsák a Flotta számára. Az orosz haditengerészet alapvetően négy fő flottából áll: az Északi, a Balti-tengeri, a Fekete-tengeri és a Csendes-óceáni flottából. Az első három Oroszország európai részéhez kötődik, és nehézkes a mozgásuk a jelentős torlódási pontok miatt, amelyek korlátozzák hozzáférésüket a globális vizekhez. Mivel Oroszország nagy része tengerparttal nem rendelkezik, e flották főhadiszállási kikötőinek elvesztése vagy akár működőképességének csökkenése nagymértékben csökkentené Oroszország tengeri erejét, és negatívan érintenék a tengeri közlekedést és a kereskedelmet. A Fekete-tengerről a Boszporuszon át Oroszország hozzáférést nyer a Földközi-tengerhez és onnan az Atlanti-óceánhoz.

Mindezen katonai-stratégiai tényezők és a gazdasági okok miatt Ukrajna továbbra is Oroszország külpolitikájának középpontjában áll és annak legfőbb prioritása. A gazdasági tényezőkben szerepet játszik az évszázados ipari, kereskedelmi összefonódás, a lakosság folyamatos csökkenése ellenére még mindig jelentős méretű ukrán piac, a közös tudományos-technológiai know-how és kapcsolatok.

Katonai vonatkozásban fontos értelmezni az orosz szerepvállalást a szíriai konfliktusban. A csecsen háború megmutatta az orosz haderő gyengeségeit. Az első csecsen háború teljes kudarc volt, a második pedig bár orosz győzelemmel zárult, azonban jelentős emberveszteséggel, a csecsen vidék és a főváros súlyos rombolásával járt. Az iszlám radikalizmussal való konfrontáció nem csak emiatt, hanem az új haditechnikai eszközök kipróbálása okán is kihagyhatatlan lehetőség az orosz haderő számára.  Oroszország légi kampányt indított a Basár el-Aszad-rezsim támogatására, abban a reményben, hogy az ott elért sikerek minden, az ukrajnai rendezés érdekében tett tárgyalási fordulóban is engedményeket hoznak számára. Az új orosz nagyhatalmi beavatkozási stratégia Aszad erőinek megerősödését hozta magával, a tárgyalások ösztönzése az USA-val a korlátozott szíriai beavatkozás vonatkozásában nagyrészt beteljesítette Oroszország megújult stratégiai céljait.

Azonban 2017-től az Egyesült Államoknak három teljesen harcképes dandárt tart folyamatos rotációban Európában. Ez a kialakulóban levő szövetségi katonai struktúra, amely magában foglalja Lengyelországot, Romániát, Bulgáriát és a balti államokat, Oroszország számára fokozott NATO-jelenlétet – különösen az Egyesült Államok jelenlétét – jelent a hátsó udvarban, amit jelentős fenyegetésként él meg.

Vlagyimir Putyin 2021 decemberében írásbeli követeléssel állt elő, hogy a Nyugat nyújtson „jogi garanciákat” Oroszország biztonságára vonatkozóan. A Kreml javaslatai azonban egy új orosz befolyási övezet formálissá tételére tett kísérletként értékelhetők Kelet-Európa felett. A követelések közt szerepel, hogy a NATO távolítsa el a szövetségbe 1997 után csatlakozott országokba – amelyek magukban foglalják Kelet-Közép Európa nagy részét, beleértve Lengyelországot, a volt szovjet országokat, Észtországot, Litvániát, Lettországot és a balkáni országokat – telepített csapatokat és fegyvereket. Oroszország azt is követelte a NATO-tól, hogy zárja ki a további terjeszkedést, beleértve Ukrajna csatlakozását a szövetséghez, és ne tartson gyakorlatokat Oroszország előzetes beleegyezése nélkül Ukrajnában, Kelet-Európában, valamint a kaukázusi országokban, például Grúziában vagy Közép-Ázsiában.

Az Egyesült Államok több, mint 2,7 milliárd dollár katonai segélyt nyújtott Ukrajnának 2014 óta, amikor Oroszország annektálta az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet. 2019-ban Washington 650 millió dollárt ajánlott fel védelmi felszerelésekre és kapcsolódó szolgáltatásokra Ukrajnának, ezenfelül az Egyesült Államok kormánya 2021 augusztus óta 60 millió dollárnyi halálos és nem-halálos katonai felszerelést adott a Pentagon meglévő készleteiből, decemberben pedig további 200 millió dolláros biztonsági támogatást engedélyezett Ukrajnának.

Az amerikai szándékokat illetően azonban kommunikációs zavar is észlelhető. Biden elnök a napokban kényszerült tisztázni egy korábbi kijelentését, amikor úgy tűnt, különbséget tett Ukrajna orosz megszállása és egy “kisebb behatolás” között.

“Teljesen egyértelmű voltam Putyin elnökkel. Nincs félreértés. Ha bármely orosz egység átlép az ukrán határon, az invázió” – mondta Biden egy infrastrukturális esemény elején.

“Egyáltalán ne legyen kétségünk afelől, hogy ha Putyin ezt a döntést választja, Oroszország súlyos árat fog fizetni” – folytatta Biden, megjegyezve, hogy Oroszország kibertámadásának vagy félkatonai akciójának lehetősége is fennáll, amely összehangolt választ igényelne az USA és szövetségesei részéről.

Az Independent értesülései szerint a Downing Street számos lehetőséget mérlegel az orosz invázió elrettentésére, ideértve a szankciókat és a NATO védelmének megerősítését. Boris Johnson határozottan kitart amellett, hogy egy orosz invázió „katasztrófa lenne a világ számára”, és „fájdalmas, erőszakos és véres üzlet lenne”. A kormányfő ugyanakkor azt mondta, továbbra is hisz abban, hogy az invázió megállítható.

Az ukránok időközben gyakorlati tippeket cserélnek a közösségi médiában az orosz inváziótól való félelem közepette, arra vonatkozóan, hogyan készüljenek fel, ha országukat megszállják. A kormány az interneten is megosztott információkat, hogy segítse az embereket a felkészülésben.

Az alábbi kormány által kiadott térkép például megmutatja, hol találhatóak óvóhelyek városszerte, bár egyesek azt állítják, hogy az információ nem naprakész.

Kép forrása

Amerikai tisztviselők becslése szerint 35 000 amerikai tartózkodik Ukrajnában, közülük 7 000 ember regisztrált az Egyesült Államok kijevi nagykövetségén. Míg a külügyminisztérium azt tanácsolta az amerikaiaknak, hogy hagyják el az országot, és megkezdték a nagykövetség kiürítését, a Pentagon tisztviselői a nyári Afganisztánban szerzett tapasztalataik alapján tudják, hogy az amerikai állampolgárok gyakran nem veszik figyelembe az ilyen tanácsokat.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök bejelentése alapján a titkosszolgálatok becslései szerint 130000 orosz katona gyűlt össze a határok közelében, ami nem sokban különbözik a tavalyi évtől és bár ez fenyegetés, de nem feltétlenül jelenti azt, hogy a háború küszöbön áll vagy elkerülhetetlen. A helyzet ukrán részről történő megítélése is ellentmondásos tehát. Egy nappal azután, hogy telefonon beszélt Biden elnökkel, aki megerősítette az Egyesült Államok elkötelezettségét az orosz támadásra való erőteljes válaszadás mellett, Zelenszkij egy sajtótájékoztatón hangsúlyozta, hogy ő és az amerikai elnök nem ért egyet az orosz fenyegetés súlyosságában. Emellett eltérések voltak az arra vonatkozó nyilvános megjegyzéseik hangnemében is.

Zelenszkij szerint a háborús dobpergés hozzájárulhat a belpolitikai instabilitáshoz és a gazdasági problémákhoz, amelyek növelik az Oroszország által jelentett kockázatot. Időközben a Pentagon nyilvánosságra hozta az ukrán határ mentén történt orosz katonai felvonulás részleteit, amit az alábbi térképen láthatunk

Ábra: Orosz csapatösszevonások 2022. Január 28-ig. Forrás: New York Times

Várható kimenetel és következmények

Az amerikai kormány azt tervezi, hogy szankciókat vezet be Oroszország legnagyobb pénzintézetei ellen, ha Moszkva újabb inváziót indítana Ukrajna ellen. Az új szankciók olyan mértékű kárt okozhatnak Oroszország gazdaságában, amely messze túlmutat a korábbi nyugati lépéseken. A pénzügyminisztérium felteszi az orosz bankokat az SDN néven ismert szankciós listáira, és megtilt az amerikai magánszemélyeknek és intézményeknek minden orosz érintettségű tranzakciót. Mivel nagyon sok nemzetközi kereskedelemi tranzakció kötődik az Egyesült Államok bankrendszeréhez, a szankció ténylegesen elzárná ezeket az orosz bankokat a nemzetközi pénzügyi rendszertől, sok külföldi szervezetet megakadályozna abban, hogy a bankokkal vagy rajtuk keresztül bármiféle üzleti tevékenységet bonyolítson le orosz partnerekkel, ami súlyos következményekkel járna mind az orosz vezetőkre, mind a cégekre nézve.

Az Egyesült Államok – és visszafogottabban Németország – figyelmeztette Moszkvát arra vonatkozóan, hogy ha Oroszország megtámadja Ukrajnát, nem fog a földgáz az Oroszországból Németországba vezető új nagy vezetéken keresztül áramlani. „Ha Oroszország így vagy úgy megtámadja Ukrajnát, az Északi Áramlat 2 nem fog működni” – mondta Ned Price, a külügyminisztérium szóvivője egy sajtótájékoztatón a vezetékre utalva.

Magyarország vonatkozásában a fentiek következtében okozott károkon, zavarokon túl még két dologgal kell számolni. Az egyik a várható menekülthullám, a másik pedig az ellenséges fegyveres ukrán csapatok/csoportok felbukkanása és bosszúja mind a kárpátaljai, de akár a határt átlépve a magyar területeken élő lakossággal szemben is. Az ukrán közhangulat érezhetően magyarellenes, amennyiben a várható katonai vereség következtében az ukrán haderő visszavonul, nem biztos, hogy a határon leteszi a fegyvert.

Ezesetben az ország a jugoszláv polgárháború után újabb katonai fenyegetéssel áll szemben.

Írta: Szabadföldi István

Hivatkozások

„A zaporozsjei kozákok levele IV. Mohamednek”. In Wikipédia, 2022. február 1. https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=A_zaporozsjei_koz%C3%A1kok_levele_IV._Mohamednek&oldid=24644600.

Sky News. „Bug-out Bags and Bomb Shelters: Ukrainians Swap Practical Tips on Social Media amid Fears of Russian Invasion”. Elérés 2022. január 31. https://news.sky.com/story/bug-out-bags-and-bomb-shelters-ukrainians-swap-practical-tips-on-social-media-amid-fears-of-russian-invasion-12527556.

Cooper, Helene, és Eric Schmitt. „Russia Is Positioned to Invade All of Ukraine, U.S. Says, but Kyiv Downplays War Talk”. The New York Times, 2022. január 28., szak. World. https://www.nytimes.com/live/2022/01/28/world/ukraine-russia-news.

Dress, Bradley. „UK Prime Minister to Call Putin in Attempt to Stop Ukraine Invasion”. Text. TheHill, 2022. január 28. https://thehill.com/policy/international/591909-uk-prime-minister-to-call-putin-in-attempt-to-stop-ukraine-invasion.

Geopolitical Futures. „Eurasia Archives”. Elérés 2022. február 1. https://geopoliticalfutures.com/category/regional-directory/eurasia/.

Kitsoft. „Ukrajna Magyarországi Nagykövetsége – Politikai együttműködés Ukrajna és Magyarország között”. Elérés 2022. január 31. https://hungary.mfa.gov.ua/hu/partnership/263-istorija-dvostoronnih-vidnosin.

Megfenyegette Magyarországot az ukrán katonai tisztviselő. „Megfenyegette Magyarországot az ukrán katonai tisztviselő”, 2021. december 19. https://magyarnemzet.hu/kulfold/2021/12/brutalisan-megfenyegette-magyarorszagot-az-ukran-katonai-tisztviselo.

Rahman, Rema. „Biden Clarifies Any Russian Movement into Ukraine »Is an Invasion«”. Text. TheHill, 2022. január 20. https://thehill.com/homenews/administration/590601-biden-clarifies-any-russian-movement-into-ukraine-is-an-invasion.

Roth, Andrew. „Russia Issues List of Demands It Says Must Be Met to Lower Tensions in Europe”. The Guardian, 2021. december 17., szak. World news. https://www.theguardian.com/world/2021/dec/17/russia-issues-list-demands-tensions-europe-ukraine-nato.

Russia, Team of the Official Website of the President of. „Article by Vladimir Putin ”On the Historical Unity of Russians and Ukrainians“”. President of Russia. Elérés 2022. február 1. http://en.kremlin.ru/events/president/news/66181.

Szabina Molnár. „Új időszámítás Kárpátalján: életbe lépett az ukrán nyelvtörvény”, 2021. január 16. https://index.hu/kulfold/2021/01/16/karpatalja_ukrajna_kulhoni_magyarsag_nyelvtorveny/.

„Ukrajna”. In Wikipédia, 2022. január 27. https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Ukrajna&oldid=24625236.

Williams, Jordan. „US Allows NATO Allies to Send American-Made Weapons to Ukraine”. Text. TheHill, 2022. január 20. https://thehill.com/policy/defense/590676-us-allows-nato-allies-to-send-american-made-weapons-to-ukraine.

Zsolt Németh. „Az ukrán paradoxon”, 2020. december 22. https://index.hu/velemeny/2020/12/22/az_ukran_paradoxon/.

Kiemelt kép forrása: flickr.com

Kína szürkeövezeti tevékenységei a Kelet- és Dél-kínai-tenger térségében

0

Bevezetés

Az indo-csendes-óceáni övezet fontos kereskedelmi útvonalként és jelentős erőforrásokkal rendelkező területként egy erősödő geopolitikai verseny színtereként tűnik fel. A régióban jelenlévő hatalmak nem pusztán katonai, hanem inkább gazdasági, politikai, technológiai és ideológiai versenyt folytatnak a stratégiai előnyökért, amelyek a „szürke zónában”, a béke és a háború közötti senkiföldjén zajlanak.

A szürke zóna fontosságát már a híres kínai stratéga, Sunzi (孙子) is felismerte. Közismert könyvében azzal érvelt, hogy a stratégiai siker csúcspontja a háborúk megnyerése harc nélkül. A szürke zónában végzett tevékenységeket tekinthetjük olyan államalkotó, államot gyarapító akcióknak, amelyek nem számítanak fegyveres hadviselésnek. A szürke zónás kampányok célja a fennálló rend megváltoztatása, az ellenfelek gyengeségeit kihasználva kézzelfogható nemzetstratégiai célok elérése. Manapság a háború költségei egyre magasabbak, illetve a nemzetközi jog is változott a II. világháború óta, így nem lehet agresszió útján területet szerezni. Kína regionális nagyhatalmi pozícióját kihasználva területszerzés helyett az érdekszféráját és dominanciáját növeli a térségben, ezáltal az eddig fennálló rendet is igyekszik megdönteni.[1]

A Modern Kína

A Kínai Népköztársaság számára Mao Zedong (毛泽东) halála után rehabilitált Deng Xiaoping (邓小平) hatalomra kerülése adott lehetőséget a politikai és gazdasági modernizálásra. A Kulturális Forradalom zűrös évei nyomán kialakult káosz felszámolása után Deng következetesen vitte végig reformjait. A hidegháború utolsó évtizedében nem kívánt komoly hatalmi tényezőként beleavatkozni a bipoláris világhatalmi rendbe. Direktívája szerint: Kínának a bonyolódó nemzetközi környezetben elsősorban „nyugalmasan [kell] figyelnie, biztos pozícióba helyezkedni, nyugalommal kezelni a helyzetet, elrejteni erőnket, visszafogott kiállást felvenni, semmiképp sem vezető szerepbe kerülni”[2] Deng erős politikai befolyása és stílusa hagyománnyá vált az egymást követő kínai elnökök körében Jiang Zemin-től (江泽民) Hu Jintao-ig (胡锦涛).

A 2008-as nagy, az egész világot érintő pénzügyi-gazdasági recesszió az Egyesült Államokból indulva főleg a nyugati típusú civilizáció országait érintette negatívan, miközben Kínát sértetlenül hagyta. Ennek oka lehetett, hogy Kína termelésalapú gazdasági rendszere kevésbé volt kitéve a válság hatásainak, mint a nyugat pénzügyi, befektetési és tőzsdei rendszere. Kína globális pénzügyi hitelezőként és a nemzeti kötvények befolyásos vevőjeként jelent meg a világpiacon, segítve ezzel fejlett nyugati államokat, megmentve azokat a súlyosabb pénzügyi válságtól. Ennek megfelelően a kínai döntéshozók és a lakosságnagy része érezte, hogy Kína globális vezetésének ideje végre elérkezett, miközben az Egyesült Államok ereje gyorsan apad. [3]

Mind több a jele azonban, hogy Peking a most hatalmon lévő Xi Jinping (习近平) vezetésével változtatni kíván “Deng óvatosságra építő módszerein, és Kína erősebb érdekérvényesítését kívánják megvalósítani, hogy ezáltal nem csak regionális, hanem globális szinten is nagyhatalomként léphessen fel az ázsiai ország.”[4]

Kína az elmúlt évtizedek töretlen fejlődése révén a világ legfontosabb gazdasági centrumtérségévé vált. Az ipari szektorának termelése és a termelékenysége rendkívül magas, a globális vállalatok befektetései jelentősek. A gazdaság húzóágazatai a legkorszerűbb és legdinamikusabban fejlődő iparágak, információs gazdasága a legfejlettebbek egyike. Emiatt a nyersanyag- és energiaigénye elképesztő méreteket ölt. A termékei piacra juttatásához biztonságos, ellenőrzött kereskedelmi útvonalakra van szükség, azonban Kínának a Csendes-óceánhoz nincs közvetlen kijárata, így szállítás a Kelet-kínai, vagy a Dél-kínai-tengeren keresztül biztosítható.

A Kelet- és Dél-kínai-tenger kritikus világkereskedelmi útvonalak, a világ hajóforgalmának csaknem egyharmada, a Kínába irányuló import közel 80%-a itt halad át. Emellett a szénhidrogének, különösen a földgáz potenciális forrása, valamint kiváló halászati terület, ezért a tenger és annak erőforrásai feletti tulajdonjog iránti versengés éles konfliktusként jelenik meg az érdekelt államok viszonyában. Revizionista szereplőként Kína kihasználja a kínálkozó alkalmakat és lehetőségeket, hogy a kereskedelmi, gazdasági és informatikai verseny mellett szürke zónás agressziót folytasson, főleg, amikor úgy ítéli meg, hogy elkerülheti a megtorlást vagy a konfliktussá fokozódást.

A szürke zóna

Kína innovatív, vagy akár erőszakos módszerekkel is igyekszik stabilizálni és kiterjeszteni hatalmát, hogy stratégiai előnyre tegyen szert szomszédjaival szemben. A “szürke zónás” tevékenységek a béke és a háború közé esnek és tartós stratégiai előnyök megszerzésére irányulnak. Valójában a katonai erő és a nem katonai eszközök integrált alkalmazása nem új dolog: a propaganda, a gazdasági eszközök, a félrevezetés, a szabotázs, a bomlasztás mindig is a hadviselés részei voltak.[5]

Kína politikai berendezkedéséből adódóan a szürke zónás akciókat jól megtervezett kampányt keretében hajtanak végre, amelyet a Kínai Kommunista Párt és a Népi Felszabadító Hadsereg legmagasabb szintjén hagynak jóvá és ellenőriznek. A szürke zónában folytatott műveletei során a nemzetközi jog előírásait maga részéről szabadon értelmezi, viselkedése az erő pozíciójából hibrid fenyegetés, amely eszköztárába beletartoznak az információs, média és propaganda eszközök használata, a politikai és gazdasági kényszer, a kiber műveletek, a proxy hadviselés és az állam felügyelete alá tartozó fegyveres erők provokációja. Eltökélt szándéka az amerikai hatalom megkérdőjelezése az Indo-Csendes-óceán térségében, ezért erősíti kapacitásait, hogy ellensúlyozza és meghaladja Amerika és szövetségesei tengeri fölényét.

A RAND jelentés

2019-ben az Egyesült Államokban a RAND Corporation néhány kutatója elemzéseket végzett és összefoglaló jelentést tett közzé, amelyben vizsgálták Kína szürkeövezeti tengeri műveleteit. A RAND Corporation eredetileg az Egyesült Államok légierejének kutatóközpontjaként működött, a legkülönbözőbb kutatási témakörökben jártas szakembereket vontak be a biztonsági kérdések tanulmányozásába. Interdiszciplináris megközelítéseket dolgoznak ki, többek között játékelméleti megközelítést, rendszerelemzést és hálózati összefüggés kutatást alkalmazva a különböző stratégiai és biztonsági témakörök jobb megértése érdekében. Jelentésükben kihangsúlyozták: Kínának stratégiai célja, hogy fokozatosan, fegyveres konfliktusok nélkül szerezzen területet a perifériáján, így meghatározó uralomra tegyen szert a partjai mentén húzódó tengeri térségben.

A RAND kutatás összefoglalása szerint Kína szürke zónás tevékenységeinek típusai hét kategóriába sorolhatók:

  • Katonai megfélemlítés:

A kínai haditengerészet folyamatosan bővíti tevékenységi körét és növeli hadihajóinak számát a Dél-kínai tengeren. Ezenkívül rendszeresen végeznek nagyszabású tengeri hadgyakorlatokat. A légi behatolások száma meredeken emelkedett, évi néhány tucatról napjainkra több százra. A nagy hatótávolságú bombázókból, vadászgépekből és felderítőgépekből álló távolsági navigációs gyakorlórepülések során gyakran megsértik szuverén államok légterét. Jelentős katonai erőt felvonultató hadgyakorlatokat rendeznek a vitatott hovatartozású területek mentén.

  • Félkatonai tevékenységek:

A közelmúltban kínai halászhajókból nagyszabású flottákat hoztak létre, a Korea melletti vizeken a koreai parti őrség fellépése és a kormány tiltakozása ellenére az illegális halászat folytatódott. A kifogott halak száma minden évben nőtt, kimerítve a part menti halállományt. A flották szisztematikusan és erőszakosan ellenállnak a Koreai Parti Őrség intézkedéseinek. Ezek az egységek katonai kiképzést kapnak, állami és katonai irányítás alatt koordinálják tevékenységüket. Bár hivatalosan nem erősítették meg, a kínai halászhajók viselkedése felveti a gyanút, hogy a Népi Fegyveres Erők tengeri milíciája is érintett lehet. Emellett Kínai Parti Őröket is alkalmaznak a közigazgatási ellenőrzés biztosítására a vitatott szigetrészek és az ezek mentén létrehozott tengeri övezetek felett. Civil fedés alatt ez a halászhajó armada segít a területi követelések nyomatékosításában a Dél-kínai-tenger szinte teljes területén.

  • Állammal kapcsolatban álló vállalkozások:

Kína állami vagy állami szervezeteket és állami vállalatokat, például állami energetikai és mérnöki vállalatokat, mint stratégiai eszközöket használ fel a kínai érdekek előmozdítására a vitatott területeken.

  • A határok manipulálása:

Kína folyamatosan provokatív lépéseket tesz a status quo megváltoztatására a vitatott tengeri határterületeken. Ilyen taktikák közé tartozik a mesterséges szigetek és kettős felhasználású létesítmények építése. A Dél-kínai-tenger közepén, szinte egyenlő távolságra Vietnámtól, a Fülöp Szigetektől és Kínától található jó pár apró sziget, korallzátony és sziklakiemelkedés. Tulajdonjoguk a nemzetközi törvények szerint tisztázatlan, ezért több környező ország is igényt tart rájuk. Ezek a szigetek lakatlanok és lakhatatlanok, mégis fontos stratégiai jelentőségük miatt hosszú ideje folyik értük a küzdelem. A Hszisa-szigetcsoport esetében 2013-ban kezdődtek meg a nagyszabású szigetépítések. Zhang Zhaozhong (张召忠) ellentengernagy „káposztastratégiának” nevezte el folyamatot, melynek során egy vitatott hovatartozású szigetet annyi halászhajó, megfigyelő és igazgatásihajó, hadihajó veszi körbe, hogy lényegében egy áthatolhatatlan burkot, egy „káposztaréteget” hoz létre. A hajók fedezete alatt folyik a mesterséges sziget építés, amelyekre katonai bázist, radar állomást, vagy éppen lakosságot telepítenek. Stratégiai szinten Kína kiterjeszti területi ellenőrzését és biztosítja a kereskedelmi útvonalakat, valamint a halászati területeket is, amelyek létfontosságúak folyamatos gazdasági fejlődéséhez. A használt, épített terület nem lesz hivatalosan államterület, de facto azonban mégis azzá válik.

  • Információs műveletek:

Olyan tevékenységek, amelyek kiber-, média- és propaganda- mechanizmusokat alkalmaznak a térségi államokkal szemben, hogy igazolják Kína szuverenitással kapcsolatos állításait. A nemzetközi szférában az ilyen tevékenységek közé tartozik a más országok szuverenitási igényeinek hiteltelenítése vagy vitatása, valamint kampányok összehangolása annak érdekében, hogy a nem elkötelezett országok támogassák Kína álláspontját a vitatott területen.

  • Jogi és diplomáciai intézkedések:

A jogi narratívákkal és diplomáciai eszközökkel legitimálják a területi követelésükkel kapcsolatos álláspontokat, miközben aláássák más államok követeléseit. Kína több esetben kivételes elbánást követelt a magának a meglévő szabályokon alapuló rendben, hogy előmozdítsa vagy védje érdekeit. Ilyen szürkezónás taktikákra példa a Kelet-kínai-tenger légvédelmi azonosító zónává (ADIZ) deklarálása, a halászat szabályozása a vitatott területek feletti adminisztratív ellenőrzés megerősítése érdekében a tengeri élővilág védelmének ürügyén, valamint a nemzetközi jog alternatív megközelítéseivel kapcsolatos kutatások finanszírozása.

  • Gazdasági kényszerítés:

A kereskedelem, a segélyek, a befektetések és a szankciókkal való fenyegetések felhasználásával Kína befolyásolja az állam viselkedését a vitatott régiókban. Példaként vehetjük a ritkaföldfémek Japánba történő behozatalának betiltása egy kínai halászkapitány 2010-es letartóztatásának fényében, valamint a Fülöp-szigetekről származó gyümölcsbehozatal leállítását a Scarborough Shoal 2012 -es leállása idején.

Összefoglalás

Xi kínai elnök egy beszédében kijelentette, hogy a nemzetközi szabályokat és rendet nem szabad egyetlen hatalomnak vagy egy tömbnek diktálnia. Kína nemcsak egyre szélesebb körű beleszólást követel az globális szabályrendszer újra fogalmazásába, de nem hajlandó visszafogni ambícióit sem, ahogyan ez pontosan lemérhető volt az anchorage-i konferencián, ahol nyílt diplomáciai összecsapás láthattunk a két magas szintű delegáció között.

A szürkeövezeti tevékenységeket Peking integrálta az államigazgatásba, és ezeket olyan módon alkalmazza, amely kihívást jelent más államok szuverenitására nézve, így konfliktusok alapja lehet diplomáciai kapcsolatok terén.

A szürke zónában végzett tevékenységek a kényszerítés különféle formáiról ismerhetőek fel, legyen szó akár területi behatolásról, információs hadviselésről vagy számítógépes műveletekről, diplomáciai nyomásról, gazdasági fenyegetésről, protekcionista magatartásról, vagy éppen kémkedésről, korrupcióról.

Három fontos jellemzőjét érdemes kiemelni.:

  • Ezek a tevékenységek nem hagyományos jellegűek, olyan modern fegyver nélküli hadviselést képviselnek, amit technológia segít vagy tesz lehetővé.
  • Revizionista szereplők végzik, akik igyekeznek a globális vagy lokális rendszert saját céljaik szerint módosítani, de (még) nem megdönteni.
  • Szürke zónás tevékenységük módszere a fokozatosság, ami arra irányul, hogy tettük következménye mindig éppen a fegyveres válasz kiváltásához szükséges küszöb alatt maradjon.

A Dél- és Kelet-kínai-tengeren tapasztalható változó működési dinamika újradefiniálhatja a Peking és a régióban erősen érdekelt felek közötti biztonsági versenyt, ezért új stratégiai és biztonságpolitikai kihívásokat állított a védelmi tervezők elé.

“A kínai kormány gondos, kiszámított következetességgel építi az ásványkincseket, energiaforrásokat, városokat, kikötőket és óceánokat összefűző hálózatot.”[6] saját nagyhatalmi érdeke mentén, de „szürke zóna” tevékenysége komoly eróziós hatást gyakorol a térség biztonságának rendjére.

Írta: Szilágyi-Rontó Zoárd

Irodalomjegyzék:

  1. Bartók András: A kínai népköztársaság védelempolitikája 1989-től napjainkig, Szakmai Szemle, Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, XVI. évfolyam 3. szám p.47. (2018. október)
  2. Frankopan, Peter: Selyemutak, egy új világ története, Park Könyvkiadó Budapest, p.503 (2020) ISBN 978-963-355-549-1
  3. Kasznár Attila: Kína: egy globális nagyhatalom, és annak biztonsági kérdései, Miskolci Egyetem, Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, p280. (2020)
  4. Nye, J. S. Jr.: The future of power, NY: Public Affairs. (2011).
  5. Simicskó István: A hibrid hadviselés előzményei és aktualitásai. Hadtudomány, /3–4. szám, 3–16. (2017)

[1] Szun-ce: A hadviselés törvényei. https://mek.oszk.hu/01300/01345/01345.htm

[2] Bartók András: A kínai népköztársaság védelempolitikája 1989-től napjainkig, Szakmai Szemle, Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, XVI. évfolyam 3. szám p.47. (2018. október)

[3] Nye, J. S. Jr.: The future of power, NY: Public Affairs. (2011).

[4] Kasznár Attila: Kína: egy globális nagyhatalom, és annak biztonsági kérdései, Miskolci Egyetem, Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, p280. (2020)

[5] Simicskó István: A hibrid hadviselés előzményei és aktualitásai. Hadtudomány,

/3–4. szám, 3–16. (2017)

[6] Frankopan, Peter: Selyemutak, egy új világ története, Park Könyvkiadó Budapest, p.503 (2020) ISBN 978-963-355-549-1

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

Leave, stay or return home? Recent (intra-regional) migration trends in Latin America in the light of the COVID-19 crisis

0
The phenomenon of migration is nothing new to the peoples of Latin America. Indeed, at some point, many had considered (or do so at this moment) the option of moving or relocating to another neighbouring country, the “upper” part of the continent, or even overseas, either because of the feeling of marginalization, social exclusion, non-sympathy with the reigning political power, lacking job opportunities or escaping poverty. Yet the unexpected outbreak of the COVID-19 pandemic in 2019 and the crisis following in its footsteps might well exacerbated the volume of this phenomenon, causing that an ever-increasing number of people will be crossing borders within the continent – at times under severe circumstances. In the following article, I am going to assess the most recent migration trends in Latin America in the light of the pandemic. More specifically, I am going to analyse the intra-regional migration among the Latin American and the Caribbean (LAC) countries.

Before 2019

There are a number of drivers influencing Latin American migration. It not only varies in terms of size and general characteristics, but also along more of a temporal and a spatial axis. „Historically speaking, the migratory movements of the population of Latin America and the Caribbean have been closely related to the development of societies in these regions and, more specifically, to economic, social and political imbalances.”

The dynamics of migration across the region changes along the temporal axis. In fact, at the end of the 20th century, most emigrants were attempting to run away from violent conflicts and unfavourable political conditions. (For example, see the cases of Nicaragua and Guatemala during the 1990s.) But as the effects of globalization and the huge gap between individual circumstances became more and more visible and sensible, especially regarding the free flow of information, the differences in income distribution and those in the well-being of individuals, seeking better overall living conditions became a prevailing force. (And in the context of Latin America, the subjective interpretation of individual well-being should rather be understood in contrast with poverty.) Of course, violence and conflict did not disappear from among the reasons to leave – the highest numbers related were recorded in Colombia and in El Salvador. Also, natural disasters – most commonly hurricanes – can also be forceful factors in terms of displacement, as the latest examples of Honduras, Cuba, Brazil and Guatemala show.

Speaking of the spatial axis of migration across the continent, as a general, long-standing trend, a mass number of immigrants aiming to reach and cross over the borders of the United States is identifiable. (It is also called as the “northward” migrant movement.) This, in part, is attributable to and can be explained through the huge development gap between the Northern and the Southern parts of the American continent. Consequently, and unsurprisingly, there is a trend or direction, also known as the “South-North migration flows”. Another “extra-regional” form of migration can be observed towards some European countries as well (mostly in the direction of Spain), which has effect even today. Although extra-regional migration in the opposite direction, towards Latin America has seen some decline over the last couple of years – at least from the European continent.

There is a migration trend working in a narrower regional sense, which falls into the scope of the so-called intra-regional migration. Even though historically Argentina has been the primary destination for this type of migration, as time passed by, this role was taken over by other countries of the region, making fundamental changes in the proportions of migration-shares. In addition, intraregional movements gained significance over the past years, due to the dissemination of communication means, lower transportation costs and regional integration mechanism facilitating human mobility. Bearing in mind the tendency of European immigration policies becoming more and more demanding, it could have also contributed to.

A very recent example and, at the same time, one of the greatest migration flows of the 21st century is attributable to the ongoing political, economic, and humanitarian crisis in Venezuela. The dire economic circumstances and the lack of access to basic social needs (for example healthcare and food) forced millions of Venezuelans to leave their homeland, many of whom (around 1.7 million by July 2021) sought asylum in the neighbouring Colombia. (Although, there used to be a reverse trend between the two countries before the Venezuelan crisis, many Colombians who had previously fled Venezuela returned home as the situation worsened.) Many others found shelter in other Andean countries (Peru and Ecuador), in Brazil, Chile, or, although initially only in smaller proportions, in some Caribbean countries. This massive exodus of Venezuelan migrants caused a surge in the numbers of LAC-migration between the years of 2017 and 2019, compared to the average of 2015-2016. (This has primarily been deduced from the total number of residence permits granted to regular migrants.) The number of Venezuelans in emigration is around 6 million by now, with over 80 percent staying in the region. These numbers made governmental response inevitable, especially as more than half of them lack regular migrant status. Several countries adopted regularization programmes to provide some sort of protection and to cope with the burdensome situation.

Also, and in part due to the same reason (massive influx of Venezuelans), a general shift in regional patterns can be identified. Some countries, that traditionally were not among the biggest host countries, appreciated disproportionately, meaning that their relative shares of migrants and roles as host countries gained weight compared to traditionally more attractive, larger countries. This includes Colombia and Peru, with each having gained around 10% of migrants compared to their previous years, respectively. Overall, currently it seems that among the most popular destinations of the region are Argentine, Brazil, Chile, Peru, and Mexico. Another emerging trend, “migrant caravans”, that goes back to 2018, refers to a change that can be identified in the mode migrants move from A to B within the region. Crossing exotic rain forests on foot to reach borders has always been around, but gathering into groups of this size (thousands of migrants) is a relatively new challenge, especially in Central America.

The exacerbating impact of the pandemic

„COVID-19 has exacted a devastating toll in Latin America and the Caribbean: a region with eight percent of the world’s population has accounted for 30 percent of global deaths.” Plus, the outbreak of the COVID-19 pandemic hit the region amidst of “one of the largest human displacements in its recent history”, aggravating some of the existing challenges (for example, ongoing economic crises) as well as adding new ones (including figuring out the national vaccination strategies). Nevertheless, more on the individual-level, it had an obvious negative effect on the future prospects for many: several sectors had to let go of workers to cut expenses, causing unemployment, which, considering the relatively low levels of the mobility of labour, tightened the financial options one might had. (As it is already known, a particularly affected sector was tourism, on which not only several countries of the region relied heavily, but also employed several immigrant workers.) Another reason, that could be considered as a motivation for many is the restrictions on individual freedom imposed by the government.

Although these phenomena are not region-specific, rather world-wide, in Latin American countries, given the already existing problems (e. g. precarious social protection systems, unfavourable economic conditions) and the cumulation of such unfortunate events could have been a stronger motivational factor on both ends: it affected the plans of those who considered emigration as well as those who considered returning home.

Contrary to what would have been expectable, there was a decline in total residence permits granted in year 2019: it fell from over 2 million in 2018 to 1.41 million by 2019. As the results of the IOM survey demonstrates, over 80% of people who had planned to leave during the course of the previous year would re-consider the trip and postpone it until the travel restrictions are eased. This could serve as a potential conformation and explanation why the decline occurred in the first place. What we must see here is the fact that these migration plans are only postponed, but not cancelled, meaning that embarking on the journey after the sanitary crisis passed is not off the table at all.

And the pandemic did not spare those that already left. Some face financial difficulties even in their respective host countries, many of them noticed a decrease in their salaries, lost their jobs, or became unable to send the usual remittances back home. This did not only cause a loss of support for the family members that stayed at home, but also contributed to the already growing anxiety and hopelessness. (Even though it would feel logical to assume that the number of remittances in general dropped, the world-wide trend has shown the opposite; especially when the transfer was started from the U.S. or Europe.) Some of these migrants also had to make the difficult decision of returning to their countries of origin. Such cases “included Bolivian and Peruvian migrants from Chile and Paraguayan migrants from Brazil”. Given the circumstances – not just during the pandemic, but the already existing difficulties of travelling on foot in Latin America – many migrants found themselves “being stranded in border cities in poor sanitary conditions”. In addition, those who managed to return successfully, did not just get away with it without facing other types of challenges (incl. legal status, unemployment, and xenophobia). Since many others remained on the move, certain countries, such as Guyana and Peru, decided to include displaced people in their vaccination strategies.

Additionally, with extra-regional migration towards the more developed countries becoming even more restrictive and difficult (in terms of for example, fulfilling the requirements attached to the obtainment of visas), such destinations lost popularity among Latin Americans. This, especially with the increasing costs of international travel, again, added weight to considerations of relocating within the same region.

The trend in total migration to LAC countries is nonetheless  upward,  especially  with  respect  to  intra-regional migration.” The same goes for the Central American and Caribbean subregion, which traditionally experience relatively low levels of intraregional migration, but is facing an increasing tendency since 1990. (In part, this was driven by the same reasons, such as subregional initiatives enhancing free movement and the exodus of Venezuelan migrants continent-wide.)

Consequences and prospects

This changing environment, of course, had several consequences. First, those who has no other options and, thus, opt for leaving face even higher risks than before. Many of them, that are seeking job opportunities – according to the survey of the IOM – concerned about being deceived or exploited. In spite of these risks, most, that has no source of income, would say “yes” to such an opportunity, even if the terms of contract were not perfectly clear or if they are not properly informed about the job in question. The risk, especially for those that are more vulnerable, “may be aggravated due to the problems caused by COVID-19. These types of deceptions or fraudulent recruiting practices may potentially be connected to migrant smuggling and/or lead to trafficking in persons.” Another potential issue is the proneness to working in the informal sector, and, as such, the probability of not being adequately and sufficiently protected by neither migration, nor labour laws. (These risks are even higher if one resides illegally in a country – for obvious reasons.)

Second, since many migrants are in desperate need of employment and income, they are more likely to take the job for less than locals would. And given their vulnerable situation, they constitute “sitting targets” for criminal organizations, making the possibility of them being lured into the illegal economy more realistic. This increases the civil antipathy towards taking migrants in and can result in a rather anti-immigration stance (stereotyping, or, in more drastic case, in xenophobia) from the part of the general public. A very recent example is that of Chile in September 2021. The tension culminated in a march of thousands of Chileans holding anti-immigration slogans, setting the tents and belongings of Venezuelan migrants on fire.

Third, migration trends have also altered the related national governmental policies. Several of them had to make adjustments to their administrative mechanisms to ensure non-nationals’ protection and access to social rights during the crisis (but the level of legal clarity and inclusion varies from country-to-country, and, at least in some, it depends on multiple factors, such as the migration status of individuals). In most countries, some sort of non-contributory social transfer programmes already existed before the pandemic hit, and – with the exception of Mexico – new emergency schemes were also established. Plus, we should keep in mind that the above-mentioned internal conflicts and increasingly expressed public dissatisfaction can lead to increasing pressure on the governments to tighten immigration policies.

IOs, NGOs or the civil society only play a role to a varying extent, which could mean a complimentary contribution to the state-led programs or a supplementary role as well (in most cases, it depends on the extent of the existing activity of the state in question). The presence of these actors can be particularly important in the light of the COVID-19 pandemic, since they can provide additional health care services that might would not be available for a certain group of migrants otherwise, because – for instance – they do not hold a regular migrant status in the given host country.

The fourth aspect is human security. Due to the restrictions on movement, those who leave are now put at a higher risk as they might have to find alternative ways to get into a country. In turn, these alternative border routes (or “trochas”) oppose several dangers on the physical well-being and even on the lives of illegal border crossers, as in many cases people cross rivers, jungles, high mountains and deserts on foot, or even the ocean in barely seaworthy boats. One of the most perilous routes is the Darien Gap, passed through by an increasing number of children year by year. Often smugglers are paid a high amount of money to accompany them along these routes, but, so it seems, that is not a guarantee of “safe passage” until reaching the final destination. (Just a couple of days ago, dozens went missing when an allegedly human smuggling boat capsized off Florida’s coast, setting a recent example of how risky such operations are. But unfortunately, there are countless other examples.) And, if that would not been enough hazard, numerous criminal gangs hinder the journey, posing other threats (attacks, sexual assault, robbery) on the safety already vulnerable migrants, not to mention that of minors.

Taking a short detour, we must acknowledge that movements across and originating from the LAC countries also put pressure on the United States, although not to the same extent as northward migration does. This is particularly accurate in case of the Caribbean countries, where northward migration remains a significant trend. In the first half of the fiscal year 2021, approximately 226.000 migrants arrived at the U.S. border from Honduras, Guatemala and El Salvador. Jointly with the Mexican Government, the U.S. responded with bolstered immigration enforcement (e. g. prevention of transit, increased deportation, surge in officers at the border). Whichever approach is in use, it is up to the governments at all times. Keeping in mind that the immigration policies during Democratic administrations usually appear to be more relaxed, it was not surprising at all that U.S. immigration has seen a sharp rise after Biden’s inauguration. In this regard, again, the high-risk routes and the rise in the number of unaccompanied minors give us many reasons for worries. Putting these direct regional struggles into the context of great power competition, the chances of the U.S. needing to take up a greater engagement are high. 

Conclusion

In conclusion, it is clear that the situation of the already vulnerable have only worsened during the COVID-19 pandemic. And we know little about what is yet to come. “The pandemic has cut off mobility pathways, stranded migrants, destroyed jobs and income, and pushed millions of migrants and vulnerable populations into poverty. However, it has not put an end to migration.” As we have seen, there was some decrease in general, mainly attributable to the restrictions imposed on travel due to the pandemic, but the plans of many are only postponed but not cancelled, thus they might re-consider the option of moving when restrictions are lifted. In addition, the unequal access to vaccines has resulted in an uneven economic recovery, implying, again, the possibility of increasing migration pressures.

Regarding those who have already left, it is visible that measures of inclusion and protection vary across countries, hence we cannot identify a single trend in this regard. The prospect of another wave of migration, thus, should be taken into account on a broader regional spectrum, nonetheless because it has already proven burdensome for the social systems, especially in those countries that are struggling with an increase in the in-flow of people for a longer period of time now. Regional integrations or forums can form a platform for reconciliation and coordination. Given the fact that more than one country is affected, expanding regional cooperation to the field of migration policy seems sensible. Indeed, this is not without precedent: in 2002 the MERCOSUR adopted the Agreement on Residence for Nationals of the States Parties of MERCOSUR to promote the free movement of people and advance the rights of migrants. The MERCOSUR residence permit is still one of the most important (subregional) mechanisms to date, but its relevance also varies between countries. Adopting one with an even wider regional scope could have the same potential in terms of ensuring the rights of people in exile, but we should not forget the effect that such agreements and initiatives previously had on migration trends.

Of course, we must see that during the “recovery”, countries cannot afford letting go of their people, their skills, knowledge, purchasing power and so on, and thus, it would appear sensible to somehow encourage them to stay or to come back. But with limited resources to do so, there is not much to be done: unless they lock them in and force them to stay, the least they can do is to somehow guarantee, that their human rights as migrants will not be infringed abroad.

 

Written by: Boglárka Csont

Kiemelt kép forrása: flickr.com

Stuxnet – Új korszak a katonai kiberhadviselésben

0
Manapság mindenki számára közismert, hogy a 21. századi hadviselés egyik legnépszerűbb helyszíne a kibertér. Utóbbi meghatározására számtalan definíció látott napvilágot, én Haig Zsolt munkája nyomán az alábbiak szerint értelmezem a fogalmat: „A kibertér az ember által mesterségesen létrehozott, dinamikusan változó tartomány, amelyben az információ gyűjtését, tárolását, feldolgozását, továbbítását és felhasználását végző, egymással hálózatba kapcsolt és az elektromágneses spektrumot is felhasználó infokommunikációs eszközök és rendszerek működnek, lehetővé téve ezzel az emberek és a különféle eszközök közötti folyamatos és globális kapcsolatot.” Ez a globális kapcsolat azonban sokszor igen sérülékeny, és megfelelő biztonsági intézkedések nélkül több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt. Az információbiztonság kérdésköre éppen ezért nyer egyre nagyobb teret hazánkban és a nemzetközi színtereken egyaránt.

A kibertérből érkező fenyegetések elleni védelem és az ahhoz kapcsolódó metódusok, eszközök fejlesztése ma már szinte minden európai ország alapvető célkitűzései közé tartoznak, egyezmények tucatjai formálódnak az idő múlásával, hogy később újraértelmezzék vagy kibővítsék őket. Magyarország Nemzeti Biztonsági Stratégiájának is szerves része ez, erről részletesen itt olvashat az érdeklődő. Ezek a biztonsági intézkedések nemcsak országos, regionális és nemzetközi szinten kapnak megfelelő relevanciát, ugyanis a globális színtérre lépve egyre nagyobb szerepet kap a kiberdiplomácia mint -viszonylag- új irány politika mezsgyéjén (az Uniós intézkedésekről többek között itt találunk érdemi információkat), és ezzel lassan el is érkezünk a Stuxnethez.

De vajon mi késztette a világot arra, hogy ilyen elképesztő mértékű intézkedéseket foganatosítsanak egy -számunkra láthatatlan- fenyegetéssel szemben? Mi lehetett az előzménye annak, hogy felismerték a katonai fenyegetés súlyát, amit a kibertérből érkező támadások okozhatnak? Ezekre a kérdésekre válaszul érdemes megvizsgálni közelebbről a Stuxnet történetét, amely talán válaszokkal szolgálhat fenti kérdéseinkre.

A katonai jellegű kibertérben elkövetett támadások a 2010-es években már nem számítottak újnak, hiszen a 2007-es észtországi támadássorozat kapcsán nyilvánvalóvá vált, mekkora kárt képes okozni az országos infrastruktúrában egy profi szinten szerveződött hackercsapat a megfelelő szakértelemmel. (Itt fontos megemlíteni, hogy a Stuxnet első verzióját is 2007 novemberében azonosították). A vélhetően orosz utasításra elkövetett támadássorozat az észt állami infrastruktúra ellen nyomatékos hangsúlyt helyezett arra is, hogy a kiberfegyverek kora elérkezett, és ezt -mint már említettem – a nemzetközi közvélemény sem hagyhatta figyelmen kívül.

A fenti történések hatására világszerte elindult egy máig tartó folyamat, amely a jövőbe mutatva a nemzetállamok vezetői számára egy, az eddigiektől teljesen különböző, teljesen új megközelítést irányzott elő. Ezt felismervén a különböző államok óriási pénzösszegeket és humán erőforrást kezdtek ölni különböző informatikai infrastruktúra-fejlesztésbe, habár ezen újítások többnyire a nyilvánosságtól elzártan zajlottak és zajlanak ma is, pontosan úgy, ahogyan azt az információbiztonsági szempontok alapján megkövetelhetjük. A nagyhatalmak tekintetében ezek a változások még szembetűnőbbek, több cikkben is olvashatunk számos olyan hackercsapat létezéséről, amely már kifejezetten állami megbízásból dolgozik s a színfalak mögött a kibertér minden szegmenségben formálódnak a szövetségek, zajlanak az ellenségeskedések.  Persze ez sem újdonság, ma már minden országnak vannak saját, erre a területre szakosodott alkalmazottjai a különböző állami hivatalokban, legyen szó akár az országos informatikai infrastruktúra üzemeltetéséről és védelméről, hírszerzésről, vagy különböző katonai műveletekről.

Mégis, azt az elképesztő ütemben gyorsuló tempót, amely ma a kiberbiztonsági fejlesztéseket jellemzi állami szinten, az a 2010 nyarán bekövetkezett esemény előzte meg, amelyet ma az első bizonyítottan katonai célú kibertámadásnak neveznek, és az „Olimpiai Játékok” fedőnevű amerikai művelet keretében hajtottak végre a fenti időpontban. Hogy ennek egészen pontosan mi a geopolitikai háttere, többek között Mészáros Kinga remek cikkéből kideríthető, én csak a legfontosabb idevonatkozó részt idézném belőle: „Barack Obama fontos feladata lett 2009-es győzelmét követően a nemzetközi színtéren, hogy leállítsa Irán egyre bővülő atomprogramját, s ehhez meggyőzze az teheráni vezetést, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Obama elsősorban folytatta elődje politikáját, s újabb szankciókat helyezett kilátásba az iszlám köztársaságra.”

A Stuxnet erőssége alapvetően abban állt, hogy úgynevezett zero-day exploitokat használt arra, hogy a célpont rendszerére káros programokat telepítsen. Mint ismeretes, a zero-day exploit egy olyan sebezhetőségi pont az adott szoftverben, amelyet a támadók még azelőtt észrevesznek, mielőtt a szoftver kibocsátója tudatánál lenne létezésének. Éppen ezért nem létezik semmilyen javítócsomag rá annak felhasználásakor, ami óriási mértékben növeli az ellene irányuló támadások sikerességét. Magáról a Stuxnet vírusról manapság igen sokat tud a szakirodalom, szinte minden aspektusát megvizsgálták már, sőt, sok esetben kódrészleteket is sikerült visszafejteni belőle. Az eset nevű cég részletesen megvizsgálta a károkozó programot, és egy 72 oldalas tanulmányban foglalta össze vizsgálata eredményeit. Ebben leírja, hogy milyen állományokat használt fertőzésre a Stuxnet, ahogyan azok működési metodikáját is hosszan taglalja.

A sebezhetőségek kapcsán a szóban forgó informatikai értelemben vett féreg egy, a Windows operációs rendszerben található sebezhetőséget használt ki, és jelenlegi ismereteink szerint két egyéb fájllal együtt kerül a célpont meghajtóra, de számos más úton is képes reprodukálni magát. Készítői tehát nem bízták a véletlenre annak működését, egy ilyen vírus elkészítése és ilyen fokú bevetése komoly szakértelmet és támogatói hátteret feltételez, többek között ez a tény is afelé mutatott, hogy nem elszeparált hacker, vagy hackerek csoportja készítette elő a támadást. A vírus működésének pontos leírása már az IT Security területe, azonban az érdeklődők a hivatkozott linken keresztül bármikor megtekinthetik a leírást, emlékeztetőként, itt található.

Cserháti András a Stuxnet vírus kapcsán a Fizikai Szemle hasábjain megjelentetett cikkében részletesen taglalja a témát, szakszerű leírást adva arról, pontosan hogyan is hátráltatta az iráni atomprogramot a vírus. Ebben külön kiemeli azt a tulajdonságot, hogy a kártevő többrétegben juttatja célba kódját, és a mérete is szokatlanul nagy egy vírushoz képest. Itt érdemes hozzátenni, hogy az nem pusztán a világhálón keresztül képes terjedni. Ha egyszer bejutott a rendszerbe, a terjedéshez elég a sima hálózati kapcsolat, így lesz igazán veszélyes a program.

Amikor a futtatás során a rendszer eléri a pusztítás végrehajtására írt sorokat, a Stuxnet az urán dúsításához használt centrifugá(ka)t felpörgeti 1410 Hz-re, majd lelassítja 2 Hz-re, amely a rotor károsodását vonja maga után. Mindezeken felül a dúsításkor használt urán-hexaflourid (UF6)[1] is használhatatlanná válik. Ezeket az eredményeket úgy éri el, hogy a karbantartó/kezelő személyzet szerint úgy látja, minden a legnagyobb rendben zajlik az erőműben.

  1. 1. ábra Urándúsító centrifuga metszeti rajta. Forrás: https://lemil.blog.hu/2011/04/06/a_stuxnet_projekt Letöltve: 2021.12.05

Kutatások kimutatták, hogy a Stuxnet a fentinél jóval több módon képes kárt okozni, kiberbiztonsági szempontból azonban véleményem szerint ennyi is elég, hogy belássuk, mire is képes egy jól szervezett és támogatott, profi szakértőkből álló csapat. Anélkül, hogy közelebbről megvizsgálnánk a Stuxnet felépítését, már a fentiekből kitalálható, miért is voltak biztosak a szakértők már az elején abban, hogy katonai célú felhasználás történt. A Stuxnet felépítésének felszínes vizsgálata után is érezhető, hogy pontosan olyan célra lett bevetve, amilyenre írták, ami önmagában feltételezi, hogy a készítőjének pontos információk álltak rendelkezésére a célpont felépítéséről, és arról, hogy milyen módon működtették azt.

A fenti bizonyítékok tehát, vagyis a feltételezett állami háttér, a hírszerzési ismeretek, a geopolitikai kontextus, mind arra engednek következtetni, hogy egy jól megtervezett, katonai indíttatású kibertámadásról volt szó a Stuxnet esetében. A katonai célokat engedi alátámasztani az is, hogy a célpont egy kritikus információs infrastruktúra volt, amelyek ellen elkövetett támadások nem ritkán állami hátszéllel rendelkeznek.  Hogy miért is váltak a fentiekben vázolt elemek folyamatos támadások célpontjává, annak számos oka ismert, és egyben rámutat arra is, mi várható a jövőben ezen a téren.

A 21. század információtechnológiai fejlődésével az információs társadalmak egyre sebezhetőbbek lettek az őket érő informatikai fenyegetésekkel szemben. Ezek a fenyegetések számos irányból érkezhetnek, és számos formában manifesztálódhatnak: műveleti (működési) biztonság; megtévesztés; pszichológiai műveletek; fizikai pusztítás; elektronikai hadviselés; számítógép- hálózati műveletek, nem is beszélve magát a kritikus infrastruktúrát érhető egyéb fenyegetésekről, mint pl. a szélsőséges időjárási körülmények. A Stuxnet bevetése ékes példája az információs hadviselésnek, amely az alábbiak szerint épül fel:

  1. 2. ábra Információs hadviselés színterei. Forrás: Haig, Zsolt–Várhegyi, István: Hadviselés az információs hadszíntéren.

Az információs infrastruktúrák elleni komplex információs támadások, mint az információs hadviselés, információs műveletek a katonai, gazdasági, politikai célú érdekérvényesítés új, komplex formájává váltak. Mint ismeretes, a kritikus információs infrastruktúra részhalmaza a kritikus infrastruktúráknak. Az információs társadalom működéséhez szükséges információk előállítására, szállítására és felhasználására különböző rendeltetésű, funkciójú és típusú infrastruktúra rendszerek, hálózatok állnak rendelkezésre.  Ezek összessége képezi az információs társadalom komplex információs infrastruktúráját.

                  Amint ehhez hozzávesszük az Európai Unió Zöld Könyvében leírtakat, szemünkbe ötlik, hogy „Kritikus információs infrastruktúrák közé azokat kell sorolni, amelyek önmaguk is kritikus infrastruktúráknak minősülnek, vagy az infrastruktúrák működése szempontjából fontosak (pl.: távközlés, számítógép hardver/szoftver, internet, műholdak stb.)” Az információs műveletek és az információs hadviselés kifejezéseket jelen munkában tartalmában azonos fogalmakként kezelem. „Az információs hadviselés –  illetve annak a NATO és  a  tagországok  katonai doktrínáiban elfogadott formája az információs műveletek – mindazon összehangolt, koordinált információs tevékenységeket jelentik, amelyek arra irányulnak, hogy a másik fél információs rendszerei működésének korlátozásával befolyásolják a társadalom egészének vagy egyes területeinek működési folyamatait, illetve másik oldalról, hogy megteremtsék azokat a feltételeket, amelyek mentén a saját hasonló képességek fenntarthatók.

Itt szeretnék kitérni arra is, hogy meglátásom szerint a Stuxnet támadás jóval kisebb eséllyel lett volna végrehajtható, ha az üzemeltetők nem zárt forrású operációs rendszert használnak. Annak ugyanis pontosan az a hátránya, ami már szinte önmagában szavatolta a Stuxnet sikerét; a zárt forráskód azt jelenti, hogy az adott program forráskódját csak annak tulajdonos módosíthatja, övé a teljes tulajdonjog, míg a nyílt forrású szoftvert mindenki maga fejleszti, sőt, közösségekben is történhet ugyanez, erre épül például a manapság már egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Linux operációs rendszer. Ennek óriási előnye, hogy nyílt forrású lévén igen kevés a rá írható vírus, hiszen annak közössége a legtöbb programcsomagot (disztribúció) folyamatosan fejleszti és ellenőrzi, így semmi értelme nem lenne a dolognak, hiszen pár órán belül legkésőbb valaki úgyis észrevenné és kiküszöbölné a hibát. Mindezekkel szemben a zárt forrású programoknál meg kell várni, míg kijönnek az úgynevezett javítócsomagok, patchek, amely fél vagy akár egy év is lehet bizonyos esetekben, ami elképesztő mennyiségű idővel ruházza fel a rossz szándékú támadókat.

Távlatokban nézve persze a nyílt forrású operációs rendszer sem szavatolja a teljes biztonságot, a mai gyorsan változó világban kijelenthető, hogy egyszerűen nem létezik tökéletes védelem. A kiberbiztonság, bár egyre többen foglalkoznak vele, még nagyon gyermekcipőben jár, ahogyan az információbiztonsági tudatosság is; s ez a helyzet Magyarországon ugyanúgy fennáll, mint a nemzetközi porondon. A közösségi média, az egyre fejlettebb OSINT technikák szinte erőfeszítés nélkül teszik lehetővé, hogy valakiről pillanatok alatt megtudjunk olyan információkat, amelyek aztán visszaélésre adhatnak okot, így többek között az ilyen jellegű események ellen való felkészültség ma már alapkövetelménynek kellene lennie minden fejlett társadalomban.

Fentiekből adódóan tehát, ha már azt kijelentettem, hogy az egyén számára elsődlegesnek kell legyen a biztonságra való törekvés, halmozottan igaz ez társadalmi, állami szinten. A dolog súlyához mérten annyi elmondható, hogy állami szinten már igen sok helyen kezelik érdemeihez mérten a témát, remélem, nemsokára kijelenthetném ugyanezt individuális szinten is.

 

Írta: Gál Henrik Norbert

[1] A már hivatkozottak szerint az uránt gáz halmazállapotban urán-hexafluorid (UF6) formában vezetik be a rotorba. A gáz a rotor falától gyors forgásba jön. A centrifugális erő a nehezebb uránizotópot (238U) kifelé hajtja, míg a könnyebb 235U középen, a tengely mellett dúsul fel.

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A német migrációs politika és az Ampelsystem

0
A 2021-es év Németországban is áttörést hozott: az SPD győzelme és a koalíciós megállapodások színesítik az egyébként is meglehetősen szokatlan, eddig még tényleges hatalmat el nem érő “Ampelsystem-megoldásokat” — joggal tehetjük fel mi magunk is a menekültügy legfőbb kérdését: ist das Ampelsystem befriedigend? (Azaz kielégítő-e az Ampelsystem?)

Egy 2011-es felmérés szerint Németország összlakossága 80,3 millió fő, ebből 15,96 millió, tehát a népesség közel 19%-a számít migrációs hátterűnek. A lehetőségek tárháza igen széles, főleg az 1990-es évek után: a jóléti állam megtestesítője, a szegények segítője és az esélyek országa; és valóban, mindezen dolgokat kínálja Németország. Ehhez azonban nagyban hozzájárul a ma már unikumnak számító germanus-mentalitás, amely látensen kimondja és betartatja, hogy mindazon emberek, akik tanultak, képzettek és bevándorlás útján kerültek be a német tengelykörforgásba – középvezetői posztnál többet igen ritkán érhetnek el.

A legutolsó, 2021-ben kiadott közlemény szerint a legnagyobb számban bevallott nemzeti hovatartozás a szíriai volt (54.903 fő esetében), másodsorban az afgán (23.276 főnél), harmadrészben iraki (15.604 főt illetően). Bár ezen embereknél nem egyértelmű a tényleges állampolgárság, annyi biztos, hogy a schengeni határokon át lehetőségük nyílt belépni az Európai Unióba és szerencsét próbálni német nyelvterületen. Az állandó terrorfenyegetettség érzete és a média iszlám vallás ellen uszító hadjáratai mindinkább arra sarkallták az ott született polgárokat – kiegészülve a magukat már időközben németnek valló állampolgárokkal is-, hogy tüntetések sorozatát indítsák meg a migrációs politika és a korábban lefektetett uniós irányelvek ellen. Ezen tüntető, a gyülekezési törvénynek legtöbbször ellentmondó tömeg és az általuk képviselt nacionalista ideológiára hajazó világnézet kereszttüzében legtöbbször Németország, Franciaország, illetve uniós kilépéséig Nagy-Britannia volt.

Az EU három pilléres rendszerében a kiemelt közös kül- és biztonságpolitika egy csapással önmaga ellenségévé alakult át, a közös határzárak tagállami autoritásokká váltak és a már a maga korában is gyengén teljesítő utolsó pillér — az igazságügyi együttműködés — erősen korlátozódott. Ennek értelmében ha és amennyiben egy embercsempész- és/vagy szervkereskedő, nemzetközileg is körözött csoportot fogtak el az eredetileg zárva tartott, a veszélyhelyzeti (helyi) kormányzás következtében átmeneti lezárás miatt, közös, elsősorban szomszédos államok rendfenntartó szervei adták ki az elfogatóparancsot és jobb esetben rács mögé juttatták az elkövetőket. A betelepülni vágyók médiaszerepléseiből ilyenkor legtöbbször a jól ismert mondat hangzott el: a cél Németország. Nem történt a legtöbb esetben konkrét tartományi nevesítés a megszólalók részéről, egyszerűen az ország maga a garancia a túlélésre, átverve ezzel emberek millióit, akik vakon bíztak egy szebb jövőképben, azonban a német kormány nem tett semmilyen olyan javaslatot, ami a betelepült tömeg belső integrációját elősegíthette volna. Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartomány kiemelt figyelmet fordított az intergáció elősegítésére, azonban nem vallási vagy etnikai alapon tették ezt, hanem lehetőséget adtak állami támogatással elérni a középfokú, munkába álláshoz szükséges nyelvtudást. Itt válik ketté a belsőleg is vándorló életmódot folytató, az Európai Unió területén a fennmaradó 26 tagállam bármelyikében született, avagy az Unió területéről kívülről érkező bevándorló megítélése és lehetőségei.

A jelenleg 16 tartományból álló belső német világ azonban korántsem mentes konfliktusoktól: a migrációs útvonalak célpontjainak mindmáig egyenlőtlen eloszlása, Kelet- és Nyugat-Németország gazdasági- társadalmi távolsága arra ösztönzik az egyes médiumokban megjelenő politikai elitet, hogy sokkban és lehetőleg cenzúra alatt tartsák a legtöbb menekültügyi intézkedést, megelőzve ezzel a legtöbbször puskaporos hangulatot. Angela Merkel nagy port kavaró bejelentése után, miszerint nem kíván tovább kancellári tisztséget betölteni, kijelölte utódját, Armin Laschet-et, aki azonban a 2021 végén lezajlott parlamenti választáson vesztett ellenfelével – a szociáldemokrata korábbi pénzügyminiszter és egyben alkancellár Olaf Scholzal szemben. Így első alkalommal jöhetett létre a német politikában, hogy a legmagasabb szinten is kialakult az úgynevezett közlekedésilámpa-koalíció, amely a győztes Szociáldemokrata Párt (SPD), a Szabaddemokrata Párt (FDP) és a Zöldek (Bündnis’90 / Die Grünen) együttesét jelenti.

A szociáldemokrata álláspont szerint humanitárius és szolidáris európai menekültügyi- és bevándorláspolitikát kell folytatni. Az európai menekültügyet meg kell reformálni egy olyan mechanizmus érdekében, amely jogokat biztosít a menekülteknek, emellett legális migrációs útvonalakat kell létrehozni, ugyanakkor a párt elutasítja a kényszeres deportálást olyan országokba, ahol potenciális veszély fenyegeti a lakosságot. Többes állampolgárságot szorgalmaz és mindezt törvényben rögzítené, álláspontjuk szerint meg kell szüntetni a honosítási problémákat, a menekülteknek lehetőséget kell biztosítani nyelvtanfolyamok felvételére, valamint beilleszkedési és integrációs kurzusokra való hozzáférésre. Továbbá a gyermekek azonnali óvodába való elhelyezése is célkitűzésként szerepel. Állandó tartózkodási engedélyt kíván biztosítani azok számára, akik megfelelően beilleszkedtek és az adott pillanatban nincs biztos lakóhelyük.

A Szabaddemokrata Párt szerint különbséget kell tenni a politikai menekültek, a háborús menekültek, valamint a rendszeresen az országba érkező bevándorlók között. Háborús, illetve polgárháborús menekültek számára egy nem-bürokratikus státusz létrehozása a cél, kiegészítve ideiglenes humanitárius védelemmel. Szintén támogatja a legális útvonalakat, az illegális bevándorlás ellen azonban keményebben lépne fel, megerősítve a Frontext, kibővítve annak hatáskörét a tengeri mentéssel is. A vallási hovatartozást és a szexuális identitást egyaránt alapjognak ismeri el. Az úgynevezett “Blue Card”-dal kívánja a bevándorló szakmunkások életfeltételeit javítani, illetve a Kanadából átvett pontrendszer is segítené a pártot a bevándorlás ellenőrzésében. A nyelvi- és integrációs tanfolyamokat ingyenessé akarja tenni minden menekült számára, valamint lehetőséget biztosít négy év elteltével a német állampolgárság megszerzésére – egyszerűsített formában.

A Zöldek elutasítják a gyűjtőtáborokat és a tranzitzónákat, a tényleges cél a határellenőrzés és nem pedig a szökés elleni védelem. Olyan bevándorlási törvényt kívánnak érvényre juttatni, amely a legalacsonyabb társadalmi státuszú egyénekig terjed, utat nyitva a munkaerő – és oktatáspolitikához. A honosítási eljárást öt év elteltével szeretnék lehetővé tenni, és bárki, akinek az egyik szülője Németországban született, automatikusan kaphatna német állampolgárságot, ugyanakkor a többes állampolgárságot is elismerik.

Hogy megbízható-e a közlekedésilámpa-koalíció, nehezen megválaszolható. Mindhárom fentebb bemutatott párt céljai között szerepel a beilleszkedés támogatása, mivel az átlagosnál rövidebb idő elteltével kívánja megadni a német állampolgárságot, a család intézményét a gyermekek oldaláról védenék, azonban a kérdések örökre kérdések maradnak, ha nem hozzáértő kormányzati stratégia társul a nagybani elképzelésekhez. Az európai közös gondolkodásból mindig is markánsan részt vevő Németország most válaszút elé érkezett: 2017-től a CDU és nagykoalíciós partnerei helyett egy teljesen más, eddig nem megszokott és bizonytalan pártszövetségi kormánykoalíció valósult meg, 2021 októberében a Bundestagban már többségben van az SPD párt a korábbi CDU-CSU koalícióval szemben.

Németország megpróbál lépést tartani a korral, fő célkitűzései a liberális demokratikus gondolkodás és a zöld irányba való elmozdulás. A klímasemlegességi kérdések, a 2030-ra tervezett megújuló energiaforrások szélesebb körű felhasználása jobban foglalkoztatja az országot, mint a tényleges migráció, ennek ellenére nem elhanyagolható, hogy az ország 2021-ben is a migrációs útvonalak legfőbb célpontja. Egy nemrég megjelent felmérés szerint a német lakosság jelentős része a Szociáldemokrata Pártot támogatja, és minthogy maga a jelenlegi kancellár, Olaf Scholz is ennek tagja, könnyen lehet, hogy az egyesült gondolkodásból egyszer csak közös gondolkodás lesz, így előrébb mozdítva ezt a különleges és még csak rövid ideje működő ideológiai együttest.

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

Élelmiszerbiztonság és a jólét változása Kenyában a Covid-19 árnyékában

0

„A világ békéjét nem lehet üres gyomorra és emberi nyomorúságra építeni.”

Bevezetés

Az élelmiszer- biztonság vagy helyesebben szólva bizonytalanság egész Afrika- szerte gondot okoz. A hatalmas népességű kontinens helyzetét nem könnyíti meg sem az időjárás szélsőséges változása, sem a politikailag gyenge állami vezetők, sem a Covid-19 világjárvány. A térségben egyre súlyosabb problémák jelentek meg, gondolhatunk itt akár a korábban hatalmas vízkészlettel rendelkező tavak, mint a Csád-tó kiszáradására, vagy akár a Níluson épülő gátakra, ugyanúgy, mint az éhezésre, vagy a járványokra.

Az éghajlatváltozással együtt egyre gyakoribbak lettek az államok közötti konfliktusok, fegyveres összetűzések.  A térségben a politikai kultúra ellenállóképessége sem túl erős, és ezért a viszonylag gyenge politikai hatalommal rendelkező vezetők nehezen tudnak megbirkózni az előttük álló konfliktusokkal. Tovább rontja a helyzetet a Covid-19 világjárvány, amely nemcsak hatalmas tömegeket veszélyeztet a térségben, hanem a mezőgazdasági termelést is hátráltatja, márpedig Afrika számos országának elsődleges exportcikkei a mezőgazdasági termékek. A lakosság jó része ebből tartja fent magát és családját egész évben, ez pedig különösen igaz Kenyára.

Kenya gazdasági kitettsége

2019-ben, a járvány kitörése előtt több, mint 250,3 millió alultáplált ember élt Afrika- szerte, többségük a Szaharától délre húzódó országokban. Az élelmezési gondok 2014 óta egyre súlyosabbá váltak és a probléma már a koronavírus előtt is a társadalom 20%-át érintette. Az alultápláltság különösen magas a gyermekek körében. A kialakult helyzetet tovább rontja, hogy a közegészségügy komoly hiányosságokkal küzd, mind a felszereltség, mind a szakdolgozók terén. Elöljáróban annyit elárulhatunk, hogy világjárvány következtében a statisztikai adatok nem javultak, hanem a társadalom még szélesebb köre került veszélyeztetett helyzetbe.

Kenya kétségkívül kitett a világgazdaság alakulásának, átrendeződésének, mivel gazdaságát alapjaiban meghatározza, hogy sok mezőgazdasági terményt exportál külföldre. Akár csak a térség más országai esetében láthatjuk, úgy Kenya exportja sem diverzifikált, hanem egy-egy nyerstermék exportjától függ sikeressége.  További gondot okoz a működő tőke beáramlásának csekély mértéke az országba.[1] Habár a kenyai kormány az elmúlt években a nyitás stratégiáját követte, azonban a tőkebeáramlás növekedése még mindig nem elég nagy ahhoz, hogy ellássa a közel 50 milliós országot (48,5 millió). Ezért túlzás nélkül állíthatjuk, hogy hamarabb megérezték a 2019-ben kirobbant világjárvány negatív gazdasági hatásait, minthogy megjelent volna az első fertőzött az országban. A vírus elsősorban jövedelem- és vagyonvesztéssel fenyegeti a térséget, ezért az állam amúgy is alultápláltsággal küzdő lakossága mindinkább az olcsó és magas kalóriával, ám alacsony tápértékkel bíró élelmiszereket keresi.[2] Továbbá meg kell említenünk, hogy a kártevők és az állatok által terjesztett betegségek száma is megszaporodott az év során, így Kenyában az utóbbi 25 év legsúlyosabb sáskajárása pusztított. A vándorsáska- invázió megállíthatatlanul lepte el a térség államait, nyomukban pedig letarolt mezőgazdasági területek és éhezés maradt. Ezenkívül Kenyában megjelent egy olyan hatása is a világjárványnak, amelyről eddig talán nem sok szó esett.

Mint minden államban, Kenyában is megpróbálták állami intézkedésekkel enyhíteni a vírus pusztítását. Többek között az oktatási intézmények bezárásával, maszkviselési kötelezettséggel és egyéb előírásokkal, valamint azt javasolták a lakosságnak, hogy maradjanak otthon és dolgozzanak onnan. A kenyai munkavállalók nagy többsége azonban a mezőgazdaságban dolgozik, és ez nem csak a háztartások számára elsődleges jövedelemforrás, hanem a munkások által megtermelt, majd külföldre exportált termény az ország fő jövedelemforrása is egyben. A szigorú intézkedések bevezetésére éppen március végén került sor, amely a mezőgazdaság szempontjából a legfontosabb hónapok egyike, mivel ekkor kezdik a legfontosabb növények, például a burgonya, a káposztafélék, a hagyma, a sütőtök, az édesburgonya és a paradicsom ültetését. A lezárások miatt a gazdák azonban nem tudtak termelni, így a lakosok és az állam rövidesen komoly jövedelemhiánnyal szembesült, illetve élelmiszer sem állt a vásárlók rendelkezésére.

Az áru- és szolgáltatáskereslet csökkenése megalapozta a külföldre történő export visszaesését is. A helyi valuta elértéktelenedett és sok terményből kényszerült az ország importra, amely meglehetősen nagy kiadást jelentett, ezáltal az élelmiszerbiztonság soha nem látott mélységbe zuhant.

Ennek az élelmiszer- és jövedelemhiánynak komoly következményei voltak a társadalomra nézve is. Mivel sokan elvesztették állásukat vagy nem tudtak dolgozni, ezért a háztartásoknak vissza kellett venni a kiadásaikból. A tapasztalat azt mutatta, hogy a társadalom az ehhez hasonló válsághelyzetben csökkenti az egészségügyre és az oktatásra fordított kiadásait az alacsonyabb jövedelem vagy lecsökkent vásárlóerő miatt. Ez egyrészről negatívan befolyásolja az élelmiszer-felhasználást, aláássa a táplálkozás minőségét és hozzájárul a hátrányos helyzetű gyermekek és felnőttek következő generációjának kialakulásához. Másrészt az egészségügyi feltételek romlásához és az egészségügyi szolgáltatások csökkent igénybevételéhez is vezet. A gyermekek nem jutottak megfelelő táplálékhoz, ami rontja a túlélési esélyeket és felerősíti a betegségek megjelenését és gyors terjedését, ez pedig további nyomás alá helyezi az egészségügyet. Sok család olyan mértékű szegénységbe süllyedt hogy nem tudja iskolába járatni gyermekét, ez pedig meghatározza az ország túlélőképességét a jövőben. A csökkenő háztartási jövedelem, az elegendő és tápláló élelmiszerhez való hozzáférés hiánya, a rosszabb gyermekgondozási és gyermekétkeztetési gyakorlatok, valamint az egészségügyi, táplálkozási és szociális védelmi szolgáltatásokhoz való alacsonyabb hozzáférés együttes hatása várhatóan drámai hatással lesz a gyermekek táplálkozására. Kenya szempontjából mind a világjárványnak, mind ennek az egy évnek olyan hosszú távú hatásai vannak, amik akár a következő évtizedek fejlődési irányait is megszabhatják.

A konfliktusok, az éghajlati szélsőségek, a gazdasági lassulások és visszaesések, amelyek gyakran egymással összekapcsolódnak, továbbra is az élelmezésbiztonság növekedésének fő mozgatórugói. Ezek a sokkok nemcsak az emberek élelmiszerhez való hozzáférését, valamint a háztartások ellenálló képességét gyengítik, hanem aláássák a kormányok az alapvető szolgáltatások és a szociális védelem nyújtására vonatkozó képességét is. Számos kihívás hátterében és súlyosabbá válásában a jövedelmekben megfigyelhető, illetve az alapvető ellátásokhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáférés terén fennálló mély egyenlőtlenségek állnak. Bár számos afrikai ország előrelépést tett az alultápláltság csökkentése felé – köztük Kenya is – a fejlődés túl lassú ahhoz, hogy a fenntartható fejlődés terén a 2025-re és 2030-ra kitűzött célokat teljesíteni tudják. Különösen a szubszaharai térségben nőtt az utóbbi időben az elégtelen mértékben fejlődő gyermekek száma.

A társadalomban komoly feszültségek uralkodtak a kialakult gazdasági válság és az élelemhiány miatt. Talán emlékezhetünk még azokra a cikkekre, amelyek arról számoltak be, hogy több ezer ember gyűlt össze a megszervezett ételosztásokra. Nairobiban 2020-ban egy ételosztás alkalmából a rendőröknek könnygáz segítségével kellett feloszlatnia a hatalmas tömeget, akik egymást taposva próbáltak élelemhez jutni.

A kormány újabb és újabb helyreállító intézkedéseket vezetett be, mint a helyi adók rendszerébe való beavatkozás, intézkedéseket fogadott el a gazdasági helyreállítása és az egészségügy tehermentesítése érdekében, sőt számos EU-s fejlesztési támogatás érkezett a válsághelyzet következtében. A járvány miatt leálló termelés révén Afrika-szerte csaknem fél milliárd ember vált veszélyeztetetté. Egy kenyai székhellyel rendelkező non-profit szervezet, az Oxfam International 2020-ban úgy fogalmazott, hogy a kialakult válság olyan drasztikus mértékben érinti az államokat, hogy hosszú évek eredményes küzdelme vész el, melyet a szegénység felszámolása céljából vívtak. A szervezet ezután tárgyalásokat hívott össze a G20 csoporttal, valamint a Nemzetközi Valutaalappal és kezdeményezte, hogy a legszegényebb államok adóssága elengedésre kerüljön, valamint, hogy a fejlődő államok még több támogatást kaphassanak az IMF-től, így is segítve a mihamarabbi talpraállást és a gazdaság újraélesztését. 2020-ban az ENSZ becslése szerint mintegy 2500 milliárd dollárra lett volna szükség, hogy eredményesen tudjanak megküzdeni a szegény államok lakosságai a gazdasági válsággal. Kenya egyértelműen érintett volt a segélyezésben és haszonélvezője lehetett volna ezeknek az intézkedéseknek, mivel az ország gazdasági mélypontra zuhant. A kenyai élelmiszerbiztonság javulása nagymértékben függ a járvány országon kívüli alakulásától.

Magyarország és Kenya szorosabbá váló kapcsolata

A kenyai kormány igyekszik nyitni annak érdekében, hogy diplomáciai kapcsolatait megerősítse, újakat létesítsen és elkerülje a 2020-ban látott kiszolgáltatott helyzetet.  2022 januárjában Kenya és Magyarország köztársasági elnökei arról tárgyaltak, hogy a két ország közötti kapcsolatokat szorosabbra fűzik, melynek alapja szintén a mezőgazdaság lenne. Mivel Kenya az elmúlt évtizedekben a térség központi szereplőjévé vált mind turisztikai, mind demográfiai és pénzügyi szempontból, elsődleges feladata a közeljövőben megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer előállítása, importálása lesz – emelte ki Áder János.

A találkozón továbbá kitértek arra is, hogy Magyarország a Hungary Helps Programmal eddig már több alkalommal is segítette Kenyát. Pénzzel, orvosi műszerekkel támogatták a rászorulókat a legszegényebb térségekben, többek között Nairobiban. Megvitatásra került, hogy hazánk újabb projektek elindítását tervezi a szorosabbá váló diplomáciai kapcsolatok mellett.

Végszó

Minden erőfeszítés ellenére a kenyai kormány komoly költségvetési hiánnyal küzd. Az első helyreállító intézkedési csomag is jelentősen növeli az államháztartási hiányt és külföldi kölcsönök felvételére kényszerítette az országot. A külföldi adósság növekedése rövidtávon megnehezítheti az új hitelek felvételét is, ami tovább ronthatja az országban uralkodó negatív helyzetet. ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének előrejelzései azt sugallják, hogy világszerte 83–132 millió emberre növekedhet az alultápláltak száma. Kenya kitettsége a mezőgazdaságnak és a kialakult élelemhiány egy igazán speciális eset, amely háztartások millióinak jövőjét pecsételheti meg, illetve Kenya világgazdaságtól való függőségét is tovább erősíti.

Azóta az is bebizonyosodott, hogy a világjárvány elhúzódik. A kormányoknak és helyi önkormányzatoknak minden erőfeszítésre szüksége van, hogy a társadalom erősen veszélyeztetett tagjait és a gazdaság törékeny ágazatait megvédje és méltányosan ki tudjanak lábalni az imént taglalt negatív spirálból. Mindenesetre látszik, hogy Kenya próbálja kapacitásának határait feszegetve könnyíteni a lakosság terhein, és tovább erősíteni külkapcsolatait, megelőzve egy újabb válsághelyzetet.

Írta: Benczik Veronika

Felhasznált irodalom

  1. Európai Parlament [2011]: Az Európai Parlament 2011. szeptember 15.-i állásfoglalása a kelet-afrikai éhínségről
  2. Európai Számvevőszék [2020]: A Kenyának nyújtott Uniós fejlesztési támogatások In.: Special Report No. 14/2020
  3. Hungary Helps In.: https://hungaryhelps.gov.hu/ Letöltve: 2022.01.23.
  4. Joshua Laichena; Evelyne Kihiu; Daniel Omanyo; Rodgers Musamali; Benson Kiriga [2021]: „Food security and welfare changes under COVID-19 in Sub-Saharan Africa: Impacts and responses in Kenya”:  Global Food Security, Letöltve: 2021. 11. 18
  1. Máthé László Eduárd [2018]: Kenyai köztársaság üzleti környezetének bemutatása In.: Magyarország Nagykövetsége Kenya, Nairobi In.: http://www.h kik.hu /sites /defa ult/ files/file_uploads/kenya_-_lehetosegek_2018.pdf Letöltve: 2021. 12. 23.
  2. MTI [2022]: Áder János a kenyai elnökkel találkozott, budapesti nagykövetséget nyithat az afrikai ország In.: portfolio.hu 2022.01.17.
  3. Nsosso Espérance Ngungadiafuka [2013]: Zöld forradalom és Afrika In.: Afrika Tudományok folyóirat VII. évf. III. sz.
  4. Szűcs Viktória; Szakál Diana; Balázs Bálint; Dudás Gyula [2020]: Az élelmiszer- ellátó rendszer, – a jelen kihívásai és a jövő tervei In.: https://fit4food2030.eu/wp-cont ent/uploads/2020/04/EVIK_2020-1_Article.pdf Letölve: 2021.11.18.

[1] Nsosso Espérance Ngungadiafuka [2013]: Zöld forradalom és Afrika In.: Afrika Tudományok folyóirat VII. évf. III. sz.

[2]  Joshua Laichena;  Evelyne Kihiu ; Daniel Omanyo ; Rodgers Musamali ; Benson Kiriga [2021]:  „Food security and welfare changes under COVID-19 in Sub-Saharan Africa: Impacts and responses in Kenya” In.:  Global Food Security Letöltve: 2021. 11. 18

 

Kiemelt kép: Két kenyai nőt láthatunk a képen, akik a tealeveleket takarítják be, ezzel is bizonyítva, hogy a társadalom milyen nagy százaléka függ a mezőgazdaságtól.

Forrás: Neil Palmer In.: CIAT website In.: https://blog.ciat.cgiar.org/author/npalmer/

A japán-ausztrál védelmi megállapodás

0
A 2022 január 6-án tartott virtuális csúcstalálkozón egyezett meg Scott Morrison ausztrál és Kishida Fumio japán kormányfő országaik védelmi együttműködésének szorosabbra fűzéséről-tudósított az AP. Nyíltan nem jelentették ki, de a megállapodás tartalmából látszik, hogy megkötését a térségben egyre növekvő kínai befolyás indokolta. Japán főleg egy esetleges Tajvan elleni offenzíva és Kína tengeri tevékenysége miatt aggódik, amely saját országának biztonságára is fenyegetést jelenthet.

A megállapodást történelminek is nevezhetjük, hiszen Japán eddig az Egyesült Államokon kívül egyetlen másik országgal sem kötött katonai szerződést. Az egyezmény megkötését több, mint egy éves tárgyalás előzte meg, hogy lehetővé tehessék a szerződő felek számára katonai csapataik egymás területén történő állomásozását és gyakorlatozását.

A Kölcsönös Hozzáférés Egyezménye elnevezésű megállapodás fő célja, hogy biztosítsa az ausztrál hadsereg és a japán önvédelmi erők, vagyis a Jieitai szoros és zökkenőmentes együttműködését védelmi ügyekben. A két ország kooperációját kiterjesztették a kiber-, az űr- és a gazdasági biztonság területére is. A találkozón mind Morrison, mind Kishida kritikával illette Kína az ujgurokkal és más kisebbségekkel szembeni fellépését Hszincsiangban. Észak- Koreával kapcsolatban fenyegetésként merült fel a hiperszónikus rakétával végrehajtott kísérlet. A teszt során a rakéta sikeresen eltalálta 700 kilométeres távolságból a célpontot- nyilatkozta az észak- koreai hírügynökség, a KNCA. 2021 szeptemberében lőtték fel először Észak- Korea keleti partjairól a Hwasong-8 nevű rakétát. A szerződő felek mellett az Egyesült Államok és Kanada is elítélte az újabb rakétakísérleteket.

A szerződő felek véleménye

Kishida az egyezményről azt nyilatkozta, hogy ez egy fordulópont, ami új szintre emeli a két ország közötti védelmi együttműködést.

Yamagami Shingo nagykövet hozzátette: a változó és romló biztonságpolitikai környezetben most az a legfontosabb, hogy Japán és Ausztrália közös egyezményével Kínát az agresszív lépésektől elrettentse.
Morrison meglátása szerint Japán és Ausztrália együttműködésének szorosabbra fűzése az új kihívásokat tartogató környezet kezelése érdekében elengedhetetlen fordulópont nemzetük és lakosságuk megvédése érdekében.

„Japán a legközelebbi partnerünk Ázsiában, ahogy azt különleges stratégiai partnerségünk is jelzi, amely az egyetlen a maga nemében Ausztrália számára. (…) Ez két nagyszerű, a jogállamiság, az emberi jogok, a szabadkereskedelem, valamint a szabad és nyitott indiai-csendes-óceáni térség iránti elkötelezett demokrácia egyenlő partnersége” – összegezte a védelmi paktumot az ausztrál kormányfő az aláírási ceremónián.

Malcolm Davis, az ASPI (Australian Strategic Policy Institute) elemzője kijelentette, hogy a megállapodás felismerte egy szilárd védelmi együttműködés jelentőségét annak érdekében, hogy az egyre agresszívabb kínai jelenlétet megakadályozzák.

Malcolm szerint „Japánnak el kell hagynia a haderő alkotmányos megkötéseit az ország növekvő biztonságpolitikai fenyegetettsége miatt”. Japán 1947-ben született alkotmányának 9. cikkelye kimondja, hogy Japán lemond a háborúindítás jogáról és hadereje is minimális lehet, csupán annyi, ami az önvédelemhez szükséges. Ez a köztudatban Yoshida doktrína néven híresült el. Abe Shinzo, a Liberális Demokrata Párt miniszterelnök-jelöltje igyekezett alkotmánymódosítást eszközölni annak érdekében, hogy a Japán Önvédelmi Erők hatáskörét kiszélesíthesse. Japán számára ez szükséges a megváltozott biztonságpolitikai környezet miatt. Az alkotmány módosítására még nem kerülhetett sor, amiben a közvélemény heves ellenállása meghatározó szerepet játszik.

A legnagyobb feszültségforrás

Tajvan kapcsán folyamatosan nő a feszültség, hiszen a kínai katonai felderítők egyre nagyobb gyakorisággal repülnek az önálló államként funkcionáló Tajvan körül. Az, hogy Tajvan a történelem során elszakadt Kínától, az 1927 és 1949 közt zajló kínai polgárháború következménye. Az elszakadást követően Kína vezetése többször is jelezte igényét, hogy a terület visszafoglalásával egyesítsék az országot. Hszi Csin-Ping még azt is felajánlotta, hogy Tajvan működhetne az „egy ország két rendszer” elv szerint, ezzel megőrizve politikai berendezkedését. Peking békésen kívánná megoldani a helyzetet, azonban tekintettel arra, hogy a tajvaniak csupán 18%-a hajlandó az egyesítésre, ez nem tűnik valószínűnek. Az erőszakos egyesítés is fennáll mint opció a probléma ’megoldására’, a KKP vezetése időnként jelzi is, hogy ha békésen nem sikerül, akkor katonai úton oldják meg az újraegyesítést. Az amerikai érdek ebben a helyzetben Tajvan függetlenségének megőrzése lenne, amely érdekütközés az USA és Kína közt is feszültséget generál.

The Quad, mint alapkő

A paktum a Japán, Ausztrália, India és az Egyesült Államok által létrehozott Négyoldalú Biztonsági Párbeszédre (röviden Négyes) épül. Az országok közötti találkozók 2007-ben kezdődtek, majd 2008-ban megszűntek. A Négyes 2017-ben kezdett újjáéledni a korábban kilépő Ausztrália többoldalú együttműködés megkötése iránti nyitottságával. Az együttműködés célja a szabad indo-csendes-óceáni térség biztosítása. Szintén kimondatlanul megjelenik okként Kína fokozott katonai jelenléte és a tengeri terjeszkedése. Kiemelt cél még emellett az USA további szerepvállalásának biztosítása a térségben, hiszen Amerika a status quo és a nemzetközi rend garantálójaként van jelen. Az újraegyesítést követő első találkozó után Kína rögtön nemtetszését fejezte ki és figyelmeztette a résztvevőket arra, hogy a regionális együttműködésük nem lehet kizáró jellegű, átpolitizált és nem sértheti a kívülálló felek érdekeit. A Négyes jövőjét tekintve feltételezhetjük, hogy Kína tiltakozni fog a rá negatívan ható tevékenységek ellen, ezért nem biztos, hogy ez az együttműködés önmagában befolyásolni tudja Kínát. Visszaszorítása érdekében az országoknak olyan szorosabb, aktívabb fellépésre van szükségük, mint a tárgyalt védelmi megállapodás.

A felélénkült Négyes első személyes találkozóját 2021 őszén az USA fővárosában, Washingtonban tartották. A tárgyaló felek megvitatták a koronavírus, a gazdasági felépülés, a klímaváltozás és a kiber- illetve űrbiztonság területén felmerülő kérdéseket. Terítékre került természetesen Peking kétes tevékenysége is a régióban. Az üléssel kapcsolatban Zhao Lijian, a Kínai Külügyminisztérium szóvivője azt nyilatkozta, hogy a szövetségben résztvevők nem vehetne célba egy nem szerződött harmadik országot és annak tevékenységét.

Joe Biden amerikai elnöknek a 2022 január 21-én tartott online megbeszélés alatt Kishida Fumio japán kormányfő felajánlotta, hogy a Quad országok második személyes találkozóját Japánban tartsák. A közel 80 percig tartó egyeztetés során megegyeztek, hogy az erős japán-amerikai szövetség mellett a hasonló gondolkodású országokkal is el kívánják mélyíteni a kapcsolatot. Ez alatt a Négyes további két tagját értették, akik szintén egy szabad és nyitott indo-csendes-óceáni térség biztosítása mellett kötelezik el magukat. A meghívást Joe Biden elfogadta, így Japán, India, Ausztrália, valamint az USA találkozóját vélhetőleg 2022 első félévében fogják tartani Japánban-nyilatkozta a japán külügyminiszter.

AUKUS megállapodás

Ausztrália a Japánnal megkötött védelmi egyezmény előtt is tett kísérletet biztonságpolitikai helyzetének javítására. 2021 szeptember 15-én Boris Johnson, Joe Biden és Scott Morrison aláírt egy együttes megállapodást, amely kimondta egy hatékony háromoldalú védelmi partnerség, vagyis az AUKUS létrejöttét. Az egyezmény legfontosabb része, hogy segítsenek atomhajtású tengeralattjárókat biztosítani Ausztrália számára. Kimondták emellett, hogy az AUKUS segíteni fog fenntartani a békét a vitatott indo-csendes-óceáni régióban. A megállapodás nemzetközi szinten váratlan volt és az említett térségből megosztott véleményt váltott ki. Egyesek szerint segíthet kezelni Kína katonai fölényét, azonban mások egy konfliktus feléledését tartják elképzelhetőbbnek. Bár a tengeralattjárók nem atommal felszereltek lennének, így is figyelembe kell venni az egyezmény atommentes törekvésekre gyakorolt esetleges hatását.

Japán és Amerika kapcsolatának mélyítése

Az Ausztráliával megkötött védelmi paktum után január 7-én az USA is megszólalt Kína növekedésével és fellépésével kapcsolatban. Japán és Amerika védelmi-, valamint külügyminisztere magas szintű találkozót tartott, amelyet szintén az aggasztó kínai lépések indokoltak. Ezek véleményük szerint megszegik a szabályokon alapuló világrendet és újabb politikai, gazdasági és főként katonai kihívásokat jelentenek a régióban.

Japán alkotmányának 9.cikkelyéből fakadó pacifista önkorlátozás miatt volt szüksége az országnak az USA-val védelmi szerződéseket kötni. 1960-ban kötötték meg az Amerikai-Japán Kölcsönös Együttműködési és Biztonsági Egyezményt, amely máig érvényben van. A szigetország és a régió számára az amerikai erők nagy jelentőséggel bírnak a biztonság garantálásában. A két ország közötti szövetség 1978-ban adta ki az Egyesült Államok és Japán Védelmi Együttműködésének Irányelveit, amelyet 1997-ben és 2015-ben is felülvizsgáltak.

Anthony Blinken amerikai külügyminiszter kijelentette, hogy új védelmi együttműködésről szóló megállapodás van tervben Japánnal, amely amellett, hogy megerősíti, még új eszközökkel is bővíti a korábbi kooperációt.

A japán külügyminiszer a találkozó után elmondta, hogy az ország növeli védelmi kiadásait és Kishida Fumio tervbe vette japán nemzetvédelmi stratégiájának újragondolását.

Konklúzió

Bár Japán számára az USA még mindig a legfontosabb stratégiai partner biztonságának fenntartásában, láthatjuk, hogy a szigetország igyekszik több oldalról is megszilárdítani védelmét a térségben egyre növekvő Kína ellen. Ennek érdekében már nem csak Amerikával, hanem Ausztráliával is folytat katonai szövetséget. A szigetország biztonságát különösen fenyegeti az egyre agresszívabb kínai jelenlét. A két országnak a Senkaku szigetek hovatartozása kapcsán érdekütközéseik vannak, probléma még az újabb észak-koreai rakétakísérletek és egy esetleges tajvani offenzíva lehetősége. A japán védelempolitika törvényi kereteinek legfontosabb mérföldköve a 2015-ben elfogadott „Béke és Biztonság törvények” elnevezésű törvény csomag volt. Ez az Abe-kormány fontos célkitűzéseit valósította meg a Jieitai mozgásterének növelésével és a védelmi technológiák exportjának lehetőségével. Japán felhatalmazást kapott a kollektív önvédelemre és csapatok külföldi túsz- és krízishelyzetek esetén való bevetésére. A növekvő fenyegetettség miatti újítások mellett szem előtt kell tartani az alkotmány 9. cikkelyének korlátozásait is, amelyek keretek közé szorítják továbbra is a Jieitai fegyveres szerepvállalását a szigorúan önvédelmi célú műveleteken túl.

Egyelőre kérdéses, hogy a közelmúltban kötött védelmi megállapodások mennyire lesznek képesek kordában tartani Kínát, az viszont kijelenthető, hogy ezek az együttműködési kísérletek a jövőre nézve egy komolyabb Kína-ellenes szövetségnek is megágyazhatnak.

Irodalomjegyzék:

  • Az Amerikai Egyesült Államok ázsiai kapcsolatai, Szerkesztette HÁDA BÉLA MATURA TAMÁS
  • BARTÓK ANDRÁS 2021/02 Japán biztonság és védelempolitikája 1989–2017

Írta: Vida Fanni

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Kiemelt témák

3,127 FACEBOOK