Home Blog Page 3

Az Európai Unió arktiszi politikájának fejlődése 2008-tól napjainkig és az orosz-ukrán háború hatása

0
Az Arktisz hosszú ideig marginális kérdés volt az Európai Unió számára. Svédország és Finnország 1995-ös csatlakozása előtt a szervezet nem rendelkezett sem intézményi kerettel, sem eszközökkel ahhoz, hogy ezzel a régióval foglalkozzon. Az 1995-ös év jelentősebb változást hozott, mivel két olyan állam csatlakozott az Unióhoz, amelyek a sarkvidéki együttműködés részei és szoros kapcsolatban állnak más régióbeli államokkal. Nem utolsó sorban pedig ez a bővítés eredményezte az EU és Oroszország közös határát is. Mégis 2008-ig kellett várni az Európai Unió első Arktisszal foglalkozó szakpolitikai dokumentumára. Az Unió tevékenysége elsősorban gazdasági aspektusból értelmezhető ? mivel azonban a Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen kinevezésekor úgy fogalmazott, hogy ?Geopolitikai Bizottságot? fog vezetni, így a biztonságpolitikai aspektusok sem elhanyagolhatók. Jelen elemzésben áttekintem, hogyan fejlődött az EU arktiszi politikája 2008-at követően, milyen meghatározó dokumentumok foglalkoznak a térséggel, illetve, hogy az orosz-ukrán háború hogyan érinti az EU ezen speciális szakpolitikáját.

Az EU stratégiai megközelítése

Az EU stratégiai szinten sokat foglalkozik a térséggel és különböző stratégiai dokumentumokkal is rendelkezik a témában. 2008-ban az Európai Parlament kiadott egy határozatot Arktiszi Kormányzat néven, amelyben többek között kiemeli az Arktiszt érintő éghajlatváltozást és a régió klímaváltozásának globális hatásait, valamint kifejezi igényét egy különálló, Arktisszal foglalkozó szakpolitika megalkotására. Továbbá felszólítja a Bizottságot, hogy:

  • tűzze napirendre az arktiszi biztonság- és energiapolitikát;
  • kommunikációjában foglalkozzon a térséggel;
  • töltsön be proaktív szerepet az Arktiszon, első lépésként legyen megfigyelő az Arktiszi Tanácsban;
  • állítson fel külön a térséggel foglalkozó irodát.

Ezt követően 2008-ban a Bizottság is kiadott egy közleményt a Tanácsnak és az Európai Parlamentnek ?Az Európai Unió és az Északi-sarkvidék? címmel. E dokumentum három fő célt határoz meg a tagállamok és az EU intézményei számára: az Arktisz megőrzését, az erőforrások fenntartható használatát és az Arktisz multilaterális kormányzásának támogatását.

A következő stratégiát 2012-ben adta ki a Bizottság és az Unió Külügyi és Biztonságpolitikai Főképviselője. Az előzőhöz hasonlóan ez is három fő célt határoz meg: a kutatás támogatását, a felelősség teljes gazdasági fejlődést és az Arktiszi Államokkal folytatott kapcsolatok fejlesztését. Ez a stratégia követi elődje célkitűzéseit és megtartja a kutatást és a környezetvédelmet, mint az Európai Uniót az Arktisszal összekötő témákat. Míg a 2008-as bizottsági közleményt azért kritizálták, mert több arktiszi szereplőben is azt a benyomást keltette, hogy az Unió be kíván avatkozni az arktiszi államok ügyeibe, addig a 2012-es közleményt épp az ellenkezőjével vádolták, vagyis, hogy feltűnően el akarja kerülni az arktiszi szereplőkkel való konfliktust, és azzal is, hogy közvetett módon elismeri azt, hogy az Unió továbbra sem rendelkezik koherens arktiszi stratégiával.

2016-ban az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa kiadta ?Az Európai Unió Északi-sarkvidékre vonatkozó integrált politikája? című közleményét. Ez a dokumentum már a bevezetésében leszögezi: ?az Európai Uniónak stratégiai érdeke, hogy kulcsszerepet játsszon az északi-sarkvidéki régióban?. Három központi kérdéssel foglalkozik: az éghajlatváltozással, a nemzetközi együttműködéssel és a fenntartható fejlődéssel. Az éghajlatváltozás okozta problémákra válaszul kiemeli a kutatás szerepét, amelybe többek között beletartozik az űrkutatás támogatása is. Emellett további válaszlépésként foglalkozik az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra vonatkozó stratégiákkal és a környezetvédelemmel is. A fenntartható fejlődéssel kapcsolatban támogatja az innovációk és az érdekelt felek bevonását. Emellett kiemeli az infrastruktúra-fejlesztés fontosságát és ismételten helyet kap az űrtechnológia kérdésköre, mivel a sarkvidéki tájékozódáshoz szükség lenne egy új műholdrendszerre is. A nemzetközi együttműködés tekintetében pedig kiemeli a nemzetközi szervezetekkel való együttműködést, külön hangsúlyozva a halászat és a tudomány területét.

Az Európai Bizottság és az Unió Külügyi és Biztonságpolitikai Főképviselője 2021-ben ismét kiadott egy közös nyilatkozatot ?Nagyobb uniós szerepvállalás a békés, fenntartható és prosperáló Északi-sarkvidék érdekében?. Ez a dokumentum is hasonlóan kezdődik, mint a 2016-os, azzal a különbséggel, hogy megjelenik a geopolitikai érvelés is, illeszkedve Ursula von der Leyen bizottsági elnök elképzeléséhez, mely szerint nagyobb szerepet kéne kapjon a geopolitika az Unió döntéshozatalában. Kiemeli, hogy a térség erőforrásai, illetve az áthaladó tengeri útvonalak miatt helyi és geopolitikai verseny alakulhat ki, amely feszültségek forrása lehet és veszélyezteti az EU érdekeit. Többek között ? a dokumentum szerint ? ezért is geopolitikai szükségszerűség, hogy az EU részt vegyen az Arktisszal kapcsolatos ügyekben. Három fő célkitűzése van a stratégiának:

  1. hozzájárulás a békés párbeszédhez és együttműködéshez a változó geopolitikai környezetben;
  2. az éghajlatváltozás okozta változások kezelése;
  3. az Északi-sarkvidék fenntartható fejlődésének támogatása.

Az első pontban az EU célul tűzi ki, hogy növelje előrejelzési kapacitását és az Északi-sarkvidék szerepét a külkapcsolatokban, valamint, hogy a regionális együttműködésekre fog támaszkodni. Emellett további fejlesztési irányként adja meg a polgári védelmet, a kutató-mentő együttműködéseket és a permafroszt olvadással kapcsolatos kutatásokat is. Szintén az első célkitűzéssel kapcsolatban a stratégia kiemelt területként kezeli az EU Északi Dimenzióját, a Grönlanddal való együttműködést és a már említett permafroszt olvadás vizsgálatát.

A második pontban az EU célja a saját károsanyag-kibocsátása régióra gyakorolt hatásának jobb megértése és a térséggel való együttműködés mentén történő kezelése. Itt kiemelt terület a Jeges-tengeri halászat szabályozása és a koromkibocsátás csökkentése.

A harmadik pont esetében a kék és zöld átállás ösztönzése az elsődleges cél. Kiemelt területként kezeli az EU az EU-PolarNet-et, az egészséget és rezilienciát, illetve az InvestEu és az Északi-sarkvidék kapcsolatát.

Az EU arktiszi tevékenysége

Áttérve a gyakorlatra, érdemes megemlíteni, hogy ? követve a 2008-as parlamenti határozatot ? az Európai Unió többször is kísérletet tett az Arktiszi Tanács megfigyelő státuszának elnyerésére. 2008-ban jelentkezését Kanada vétózta meg annak következtében, hogy az Európai Unióba nem lehet fóka alapú termékeket importálni. A döntést először a következő miniszteri találkozóra, 2011-re halasztották, majd ez tovább tolódott 2013-ra. 2013-ig az EU ?ad hoc megfigyelő? státusszal rendelkezett az említett nemzetközi szervezetben, majd a 2013-as találkozón megfigyelő státuszt kapott Kína, Japán, Szingapúr, Dél-Korea, Olaszország és India is, amellett, hogy az EU jelentkezését is ?megerősítették?, de nem fogadták el – a fókaimport- tilalom okozta – elhúzódó Kanada-EU ellentét következtében. 2013-ban eltörölték az ?ad hoc megfigyelő? státuszt, és az EU-nak egy másik, nevezetesen az ?állandó vendég? pozíciót ajánlották fel (tehát továbbra sem a kitűzött megfigyelő státuszt), amelyet el is fogadott. Bár 2015-ben Kanada és az EU megállapodást kötött, az Unió továbbra sem kapta meg a hivatalos megfigyelő státuszt, mivel 2014-től Oroszország lett a fő ellenzője ennek a folyamatnak, válaszul az ukrán válságra érkező EU-s szankciókra. Tekintve a jelenlegi helyzetet, a közeljövőben sem várható változás.

A másik kiemelendő EU-s arktiszi tevékenység az Északi Dimenzió, amely egy közös szakpolitika négy egyenrangú fél – az EU, Oroszország, Norvégia és Izland – között. A kezdeményezés 1999-re nyúlik vissza, melyet 2006-ban megújítottak. A partnerség négy fő téma köré épült: környezet, egészség és jólét, szállítás és logisztika, illetve kultúra, és számos sikert ért el.

2001-ben létrejött az Északi Dimenzió Környezeti Partnerség, melynek keretében egymilliárd euró értékben támogattak környezeti és nukleáris hulladékkal kapcsolatos projekteket Oroszországban és Fehéroroszországban. 2003-ban létrejött az Északi Dimenzió Partnerség Közegészségügy és Szociális Jólét terén nevű együttműködés, melyben szakértői csoportok és NGO-k működtek együtt és információcserével, a helyes gyakorlatok megosztásával foglalkoztak. 2009-ben három program is elindult, az Északi Dimenzió Intézmények, az Északi Dimenzió Partnerség Szállítás és Logisztika terén, illetve az Északi Dimenzió Üzleti Tanács. Ezek az egyetemek együttműködését, infrastruktúra fejlesztésekbe való külső támogatás bevonását és az üzleti szféra összeköttetését támogatták. 2010-ben pedig az Északi Dimenzió Partnerség Kultúra terén jött létre, amely pedig a határokon átívelő kulturális programokat és a kultúrát érintő ipart támogatta.  Az orosz-ukrán háború szele azonban ide is elért és 2022. március 22-én az EU kiadott egy közleményt, amely szerint felfüggeszti az Északi Dimenzió keretében az együttműködést Oroszországgal és az Északi Dimenzió megfigyelőjével, Fehéroroszországgal is.

A gazdasági kérdések mellett az Európai Unió jelentős figyelmet fordít az Arktiszt érintő kutatások ösztönzésére is. Az EU-PolarNet 1 elsődleges célja, hogy fejlessze a koordinációt az EU tagországok kutatóintézetei között. A kezdeményezés keretében létrejött egy integrált EU-Sarkvidéki kutatási program is, amely rövid és hosszútávú célokat határozott meg. Fő feladatai a kutatás koordinálása, optimalizálása és az érintett felek bevonása. Az együttműködés 22 partnert foglalt magában. A környező országok intézményei közül részt vesz benne az Osztrák Sarkvidéki Kutató Intézet (Austrian Polar Research Institute), a Bolgár Antarktisz Intézet (Bulgarian Antarctic Institute) és a Lengyel Tudományos Akadémia Geofizikai Intézete (Instytut Geofizyki Polskiej Akademii Nauk). Az EU-PolarNet 2 ezen együttműködés kibővített változata. Saját bevallás szerint ez a legnagyobb sarkvidéki kutató és infrastrukturális konzorcium a világon. A program egyik központi célkitűzése egy Európai Sarkvidéki Koordinációs Iroda létrehozása. Emellett az EU-PolarNet 1 három feladatát is magába foglalja, valamint a kutatás priorizálása, a szakpolitikai tanácsadás és a kommunikáció is a feladatai közé tartoznak. A konzorcium 25 tagot foglal magába 21 országból. Ha a környező országokat nézzük, tagja a Bécsi Egyetem (Universität Wien), a Dél-bohémiai Egyetem (Jihočeská univerzita v České Budějovice), a Sziléziai Egyetem (University of Silesia in Katowice) és a Bolgár Antarktisz Intézet.

Az Arktiszi programok finanszírozása

Központi kérdés a tagországok szempontjából, hogy milyen forrásokból finanszírozza az Unió sarkvidéki programjait. Négy fő csoportba lehet sorolni a pénzügyi forrásokat:

  • Kohéziós és vidékfejlesztési programok Észak-Svédország és Észak-Kelet-Finnország számára

Ezek elsősorban a zöld programokat és a digitális átállást támogatják 2021 és 2027 között.

Lényege, hogy egy helyre szervezze össze az összes befektetéstámogató pénzügyi eszközt, amely jelenleg elérhető az EU-ban. A program 2021-től 2027-ig tart és az előzetes várakozások szerint 650 milliárd euró plusz befektetés elérését tervezik általa. A támogatások négy szakpolitikai csoportot céloznak, ezek a fenntartható infrastruktúra, az innováció és digitalizáció, a kis- és középvállalkozások, illetve a társadalmi befektetések és képességek.

Az EU egyik kulcsfontosságú kutatást és innovációt támogató programja, 95,5 milliárd euró költségvetéssel. Célja a klímaváltozás elleni harc, az ENSZ Fenntartható Fejlődés céljainak elérése, illetve az EU versenyképességének javítása.

A Connecting Europe Facility fő célja a munkahelyteremtés és a versenyképesség javítása célzott infrastrukturális befektetéseken keresztül három szektorban: energia, telekommunikáció és közlekedés.

A Galileo Európa globális navigációs műholdrendszere, amely 2016-tól üzemel. Jelenleg három szolgáltatást biztosít: nyílt szolgáltatást, közszféra által szabályozott szolgáltatást (pl.: védelmi szféra, vám, rendőrség), illetve kutató-mentő szolgáltatást. A Galileo rendszer kutató-mentő szolgáltatása kapcsán kiemelendő az AMRO 2021 (Arctic Mass Rescure Operation ? Arktiszi Tömeges Mentő Művelet) norvég gyakorlat, mely során 200 utast mentettek ki egy égő hajóról a Galileo rendszer segítségével. A segélykérést követően a rendszernek mindössze 2 perc 20 másodpercre volt szüksége a hajó megtalálására.

A Kopernikusz az Európai Unió Föld-megfigyelési programja, melynek lényege, hogy figyeli bolygónkat és annak környezetét. Ebbe beletartozik az atmoszféra, a tengeri környezet, a szárazföld, a klíma vizsgálata, illetve a vészhelyzet-kezelés és a biztonsági aspektusok is (határőrizet, tengerfelügyelet és az EU külső fellépésének támogatása). Tekintettel az éghajlatváltozásra, egy ilyen rendszer központi szerepet tölthet be az Arktisz kutatásában és monitorozásában. A Kopernikusz Arktiszi Regionális Újraelemzés célja az első európai regionális atmoszféra-újraelemzés az arktiszi régióban, amely segítségével jobban megérthetjük a klímaváltozást és más régióra jellemző időjárási jelenségeket, mint például a széláramlatokat, amelyek a hajózás és a helyi lakosok számára kiemelt fontossággal bírnak.

Jelentős EU-s szerepvállalás még, hogy 2021-ben az Európai Unió is csatlakozott ahhoz az egyezményhez, amely betiltotta a kizárólagos gazdasági övezeteken kívüli kereskedelmi halászatot a Jeges-tengeren. Ennek az egyezménynek tagja már 2015-től Oroszország, az Egyesült Államok, Kanada, Dánia és Norvégia, majd később – az Unió mellett – csatlakozott Kína, Japán és a Koreai Köztársaságis.

Az orosz-ukrán háború hatása

Azt a megállapítást, hogy az Európai Unió számára geopolitikai szükségszerűség az arktiszi jelenlét, mi sem támasztja alá jobban, mint az orosz-ukrán háború. Figyelemmel arra, hogy a Jeges-tenger partvidékének több, mint fele orosz terület, az orosz-EU kapcsolatok romlása jelentős kihívás elé támasztja az Uniót. Az említett kapcsolatok az Arktiszon mindig is korlátozottak voltak, még 2014 előtt is, amikor egyébként más területeken szorosan együttműködött a két fél. Az Arktisszal foglalkozó szakpolitikai dokumentumokban is csak minimálisan tettek említést Oroszországról, egyes kutatók ennek az ?arktiszi kivétel? nevet adták. Ezt Pami Aalto 2013-ban annak tulajdonította, hogy az Európai Unió nem ismeri el megfelelően Kanada és Oroszország szuverenitását a térségben. Orosz értelmezésben az Európai Unió kihívást jelent a régió hatalmi egyensúlyára és intézményrendszerére, miközben az orosz törekvés az arktiszi nemzetközi rend fenntartása. Ezt a helyzetet követte a 2014-es krími válság, majd pedig a 2022-es háború. Ironikus módon a legnagyobb mértékben – a már idézett 2022-es háború kitörése előtt négy hónappal kiadott – 2021-es közös nyilatkozat foglalkozik Oroszországgal. Ez a dokumentum célul tűzte ki a szorosabb együttműködést a környezetet érintő adatmegosztás és egészségbiztonság területén, valamint kiemelt területként kezelte az Északi Dimenziót. A stratégiai dokumentumoknál maradva a háború másik hatása lehet, hogy megszűnik az ?arktiszi kivétel?. Bár eddig az uniós arktiszi stratégiák keveset foglalkoztak Oroszországgal, a háború arra ösztönzi az Európai Uniót, hogy egy koherens arktiszi orosz politikát alakítson ki.

Oroszország és Fehéroroszország Északi Dimenzióból való kizárása mellett felfüggesztették az az Európai Szomszédsági Eszköz határon átnyúló együttműködési programjaiban való részvételüket is. A határon átnyúló együttműködési intézmények összeomlása leginkább azokat az őslakos törzseket fenyegeti, amelyek területei átnyúlnak a határokon. Az olyan törzsek számára, melyeknek területe a nyugati és az orosz területekre is kiterjed (Sámi, Aleut és Inuit), kifejezetten megnehezítheti a határokon átnyúló, törzsön belüli kapcsolattartást. Ezzel szemben az olyan jogi kötőerővel rendelkező egyezmények, mint amelyek a halászatot szabályozzák, valószínűleg a jövőben is fenn fognak maradni, bár a bizalmatlanság mindenképpen magasabb lesz, mint eddig. Ugyanez igaz az éghajlat- és tengerkutatásokra, megfigyelésekre, amelyek nehezen képzelhetőek el orosz részvétel nélkül.

Bár a háborúnak az Európai Unió energiapolitikájára gyakorolt hatását nehéz megjósolni, néhány gondolatot érdemes szem előtt tartani. Elsőként azt, hogy gyakran beszélnek arról, hogy Európa jelentős mértékben függ az orosz gáztól, azonban arról kevesebb szó esik, hogy Európa mennyire függ az arktiszi erőforrásoktól. 2019-ben az Európai Unió 15,07 millió tonna olyan LNG-t (cseppfolyós gázt) importált, amely az orosz Arktiszról származik és ez 87%-a az orosz arktiszi LNG exportnak. A világ arktiszi olaj- és gázfelhasználásának pedig az Európai Unió  24%-át teszi ki. Másodszor a háború ösztönözheti az Unió zöld átállását és az arktiszi energiaforrásokról való leválását, azonban ezzel párhuzamosan a magas energiaárak gyengítik a klímapolitikáját. További faktor, hogy az orosz Arktisz számos olyan ásvány lelőhelye, amely elengedhetetlen az alacsony károsanyag-kibocsátású gazdaságra való áttéréshez. Mivel növekszik az igény a megújuló energiára, elektromos közlekedésre és energiahatékonyságra, várhatóan ezen ásványok ára a jövőben emelkedni fog.

Összefoglalva tehát az EU-s tevékenységéből látható, hogy az Unió hosszú idő óta foglalkozik kiemelten a régióval és mind elméleti szinten, mind a gyakorlatban igen aktívnak bizonyult. Kiemelendő, hogy jelentős összegeket fordít az Arktisszal kapcsolatos programokra, melyek között számos terület megtalálható. A régiót érintő kutatási programok nem csak forrást biztosítanak a résztvevőknek, hanem koordinálják is a tevékenységüket, illetve tanácsadással is foglalkoznak, megkönnyítve ezzel a (hatékony) részvételt. Tagadhatatlan, hogy egyes törekvések, mint a megfigyelő státusz megszerzése, távolabb kerültek az orosz-ukrán háború hatására, de ez nem jelenti azt, hogy az Arktisz leértékelődne az EU szemében. Mint ahogy a 2021-es közös nyilatkozat is megállapította, az uniós arktiszi jelenlét geopolitikai szükségszerűség.

Írta: Szalkai Patrik

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Az energiabiztonság kérdésköre Németország, az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, az Orosz Föderáció, Kína és Japán nemzeti biztonsági stratégiáiban

0
Az elemzés több, az európai biztonsági architektúra vonatkozásában jelentős ország biztonsági stratégiáját kívánja górcső alá venni, elsősorban az energiabiztonság tekintetében. A dolgozat témája rendkívül aktuális, hiszen az energiabiztonság modern társadalmunkban egy fontos tényező. Manapság az energia a biztonság minden szintjén feltétel a zavartalan működéshez. Az államok funkcióinak akadálytalan ellátásához szükség van energiára, akár csak a hétköznapi élet folyásához: üzemanyag nélkül nem működik a közlekedés, az egyén élete megreked, de például áram nélkül a kórházak sem üzemelnek. Az energiától való ilyen fokú függőség miatt annak kimaradása végeláthatatlan károkat okozhat, s ennek következményeként ? mivel nem áll a társadalom rendelkezésére számos alapszolgáltatás ?, az egyén bizalma rendkívüli mértékben redukálódik az adott ország vezetésében. Épp ezért modern korunkban az energiaellátás zavartalan működésének biztosítása az állam egyik fontos feladata, s így az országok közötti újfajta vetélkedésben is meghatározó szerepe van az energiának. Az energiafegyver kihasználására napjaink történéseiben is találhatunk példákat, ahogyan arra az EU és az USA politikai tisztségviselői is felhívták a figyelmet a 2022 februárjában megrendezett Energia Tanács találkozóján. Az említett eseményen Josep Borrell az alábbi módon fogalmazott: ?Oroszország ? tudja ? nem habozik az Európába irányuló energiaellátást geopolitikai haszonszerzési fegyverként használni a világméretű energiaárak megugrása közepette.?

Az államoknak stratégiaalkotásuk során tehát szükséges nagy hangsúlyt fektetni az energetikai kérdésekre, s a következőkben az elemzés ezen tematikát vizsgálja. Azaz arra a kérdésre kíván választ adni, hogy az energiabiztonság milyen szerepet tölt be Németország, az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, az Orosz Föderáció, illetve Kína nemzeti biztonsági stratégiáiban?

Alapfogalmak

Jelen egység az elemzéshez elengedhetetlen alapfogalmakat vizsgálja meg tömören, így az energiabiztonság fogalmát, a stratégia fogalmát, illetve bemutatásra kerülnek az energiastratégiák fajtái is.

Az energiabiztonságról a biztonság szektorális felfogása alapján megállapítható, hogy mára már annak önálló szektorává nőtte ki magát. Noha az eredeti 1983-as elmélet, majd annak bővebb, 1991-es kifejtése még nélkülözte az energiabiztonságot mint a biztonság szektorát, s alapvetően a környezeti szektorhoz sorolta, de a világunkban beálló változások indokolják az energetikai ügyek külön szektorként való értelmezését. Az energiabiztonság fogalma a biztonság buzani felfogásából is levezethető, de számos nemzetközi szervezet is definiálta már. Mindazonáltal, a fogalom meghatározásakor számos nehézségbe ütközhetünk, hiszen az energiabiztonság tartalma rendkívül komplex, folyamatosan változó, s nagyban függ attól, hogy milyen nézőpontból vizsgáljuk. Az energiabiztonság leírása alapvetően a ?négy A? definíció alkalmazásával tehető meg a legegyszerűbben: availability (elérhetőség), affordability (megfizethetőség), accessibility (hozzáférhetőség), acceptability (elfogadhatóság a fenntartható fejlődés szempontjából). [1] Összefoglalván az energiabiztonság elsősorban az energiahordozók elegendő mennyisiégében való rendelkezésre állását, s a mindenki számára való egyenlő hozzáférhetőségét jelenti, amely következménye annak megfizethetősége is. Kiemelt szempont a fenntarthatóság, azaz, hogy az energiarendszerek fenntarthatóan működjenek, s operálásuk során minimálisra csökkentsék a környezetet érő destruktív hatásokat.

A stratégiai tervezés már az Ókortól jelen van az ember életében, s elsősorban a hadtudomány keretében kezdtek el vele foglalkozni. Manapság már sokkalta jelentősebb az élet minden területén. A stratégiát mint fogalmat alapvetően úgy határozhatjuk meg, hogy ?egy bizonyos célállapot elérése érdekében végzendő cselekvések hosszabb távú terve, amely a végrehajtáshoz szükséges erőforrások biztosítását időben kiterjedten gondolkodva teremti meg?. [2] A nemzeti biztonsági stratégiák vagy fehér könyvek tartalmi elemei is elsősorban a fogalmi meghatározásra támaszkodó tartalmiságot követik. Az államok által kiadott stratégiák rendszere rendkívül komplex, s általában általános képet adnak az állam biztonságfelfogásáról, s így a nemzetközi rendszerben végrehajtott cselekvései magyarázatának alapjául is szolgálhatnak e dokumentumok. [3] Az államok biztonsági stratégiai dokumentumrendszereinek alapjául a nemzeti biztonsági stratégiák szolgálnak, s az ebben megfogalmazott kihívásaiknak és azok sorrendiségének alapjául vételével az is meghatározható, hogy egy-egy állam milyen biztonsági kihívást tekint sürgetőnek, s melyet kevésbé. Mi több, a nemzeti biztonsági stratégiákra alapozva születnek meg az államok ágazati stratégiai dokumentumai is, amely például az energiabiztonsági stratégiai dokumentumok esetében is elmondható. Így a nemzeti biztonsági stratégiák tanulmányozásával többnyire meghatározható az energiabiztonság állami percepciója.

Az államok energiabiztonsági felfogása vagy energiastratégiája tekintetében elsősorban két típust különböztethetünk meg: az offenzív és defenzív megközelítést. [4] Az offenzív megközelítést alapvetően a nagy mennyiségű energiaforrásokkal rendelkező országok használják, s így a legfőbb cél a piacok biztosítása, s mindebből a gazdasági és politikai tőke kovácsolása. A defenzív megközelítést az energiahordozókban szegény országok használják, akik legfőbb célja az energiaellátás biztosítása és ennek elérésére a nemzetközi kapcsolatok megfelelő kezelése magasfokú importfüggőségük okán.

A fentiekben meghatározott fogalmakra alapozott dolgozatom is a vizsgált országok energiabiztonsági stratégiai preferenciának és helyzetének meghatározásakor, illetve a különböző országok biztonságpercepciójának összevetésekor is.

Nemzeti biztonsági stratégiák és az energetikai helyzet

Amerikai Egyesült Államok

Az Amerikai Egyesült Államok nemzeti biztonsági stratégiáját 2017-ben tették közzé, Donald J. Trump elnöki mandátuma alatt. Az új, Biden-adminisztrációhoz köthető stratégia jelenleg is kidolgozás alatt áll, s csupán egy 32 oldalas, felülvizsgálatot tartalmazó dokumentum áll rendelkezésre. A Trump-adminisztráció 5 főbb fejezetből álló stratégiájában az energetikai vonatkozások meglehetősen nagy szerepet kapnak. A stratégia alapvetően négy fő prioritást jelöl meg, amelynek egyikében az energetikai ügyeknek rendkívüli szerepet biztosít, az amerikai prosperitás előmozdítását látja abban. Kijelenti, hogy az Amerikai Egyesült Államok energiadominanciáját szükséges megerősíteni, hiszen a kitermeletlen energiahordozók ?mozgósítása? eszköze a gazdasági prosperitás előmozdításának. Az energiai vonatkozások következőként a kiberteret érő kihívások területén kerülnek elő, az energetikai kritikus infrastruktúrák biztonságának növelésének kontextusában. Az energetikai ügyek ezt követően több fejezetben is igazán homloktérbe kerülnek az energiadominancia kapcsán.

Elsőként a gazdasági prosperitás előmozdításának kontextusában említi az energetikai megfontolásokat. A cél az amerikai energiadominancia újbóli megteremtése a világban, azaz az USA központi pozíciójának előmozdítása a globális energiarendszerben vezető termelőként, fogyasztóként és innovátorként, amely serkenti az ország gazdasági fejlődését is. A Trump-adminisztráció főbb meglátása annak nemzetközi tevékenységével összhangban áll, hiszen a stratégia kevésbé van tekintettel a klímaváltozásra és nem helyezi olyannyira fókuszba a tiszta és környezetbarát energiaforrásokat, ahogy általában azt más, nyugati hatalmak teszik. Kifejti, hogy szükséges a szén, a földgáz, a kőolaj, illetve a nukleáris energiahordozók (ki)termelése is, csakúgy, mint a megújulóké. Mindebben elsősorban a hazai forrásokra támaszkodik. A stratégia megállapításai alapján mindez egy fejlődő, biztonságos és erős Amerikához járul hozzá a gazdaság stimulálása által. A stratégia ezt követően fogalmazza meg mindezen cél elérésének mikéntjét, amelyhez négy eszközt jelöl meg: a korlátok leépítését, az export támogatását, az energiabiztonság megerősítését, továbbá a globális energiahozzáférés előmozdítását. A stratégia célul tűzi ki az amerikai technológiai élvonalban való részvételt is.

A nemzetközi energetikai kapcsolatok tekintetében több térséget is megjelöl. Elsősorban Kínával és az Orosz Föderációval kapcsolatos aggodalmát fejezi ki, hiszen a két ország nagy mértékben befolyásolja a világot kiterjedt energiadiplomáciáján keresztül. Kiemeli az európai energiabiztonság fokozását és az európai energiarendszer diverzifikálásának szükségességét is, amely elérésére hitet tesz a szövetségesekkel való együttműködés mellett. Megemlíti a közel-keleti energiapiac szerepét is a globális energiaellátás rendszerében, s ennek folyamatos biztosításával kapcsolatos aggodalmát fejezi ki a térségben uralkodó instabilitás és extrémizmus miatt.

A bideni felülvizsgálat kevésbé vehemens, s nem erőszakolja az energiadominancia megvalósítását. Mi több, többször is hitet tesz a megújuló energiaforrások mellett, illetve a méltányos, tiszta és rugalmas energiajövő mellett, amely egyértelműen szöges ellentétben áll a trumpi stratégiai megfontolásokkal.

A trumpi stratégia meglehetősen offenzív nem csupán a klasszikus energiastratégiai tipizálás tekintetében, hanem általános értelemben véve is, hiszen a mások elleni dominanciát hangsúlyozza. Fontos jellegzetessége a trumpi stratégiának, hogy igyekszik önellátóvá tenni magát, s meglehetősen ambiciózus célokat tűz ki, illetve az energiaügyeket elsősorban gazdasági és politikai-hatalmi szempontból közelíti meg.

Egyesült Királyság

A brit stratégiai dokumentumok rendszere alapvetően három szintű: a nemzeti biztonsági stratégia, a végrehajtó stratégiák, illetve a támogató stratégiák szintje. Az energetikai kérdések britek számára való fontosságát mutatja, hogy a stratégiai dokumentumok rendszerének minden szintjére beépítésre kerültek. Az Egyesült Királyság alapvető stratégiai dokumentumát 2015-ben tette közzé a kormány ?Egy biztos és prosperáló Egyesült Királyság? címmel, továbbá fontos megemlíteni a kétévente felülvizsgálandó ?Nemzeti Biztonsági Kockázatok Értékelése? című dokumentumot. Ez tulajdonképpen egy nemzeti kockázati regiszter, amely 5 és 20 éves időtávban határozza meg a nemzeti kockázatokat. [5]

A 96 oldalból álló dokumentum hét főbb fejezeten keresztül taglalja az ország nemzeti biztonsági körképét, s az európai stratégiák által megszokott, sorszámozott felépítést követi. A stratégia második fejezetében említi elsőként az energiaügyeket: kifejezi, hogy az UK globális vezető az energetika területén. Ezt követően a harmadik fejezet során említi ismét a nemzeti biztonság és a kockázatok kontextusába helyezve. Először globális kihívásként utal rá, s e jellegét annak tulajdonítja, hogy számos történés negatívan tudja befolyásolni. Pozitívan értékeli, hogy az UK befektetései által az ország energiaellátása javul, s még inkább előremutató, hogy ezek a befektetések innovatív és tiszta energiát kínáló forrásokba történtek. Az ország önellátása az energetika területén azonban nem valósítható meg, hiszen a fosszilis energiahordozók iránti igény egyre inkább növekszik. A fosszilis energiahordozó iránti igény kielégítését elsősorban a multilaterális megoldásokkal igyekszik biztosítani, emellett nyugati parterein keresztül (pl. USA, Ausztrália) elsősorban a cseppfolyósított földgázzal. A fejezetben az energiaügyeket még a klímaváltozás következményeinek veszélyei kapcsán emeli ki.

A negyedik fejezetben ismét megemlíti az energetikai vonatkozásokat az állampolgárok védelmének kontextusában, mint az energetikai infrastruktúrákban bekövetkezhető katasztrófák. A fejezetben ezt követően külön alcímet szentel az energiabiztonsági kérdéseknek. Kifejezi, hogy a jövő energiaszükségletét mind hazai, mind külföldi forrásokból fogja kielégíteni. Követi a nemzetközi trendeket, hiszen célul a biztos, fenntartható és megfizethető energiaellátást tűzi ki. Mindennek legnagyobb fenyegetéseként a növekvő globális igényt, a regionális instabilitást, a klímaváltozást, illetve a természetben lezajló eseményeket jelöli meg, amely helyesen reflektál a világpolitikai aktualitásokra. Továbbá hangot ad aggodalmának az Orosz Föderáció energiapiacot befolyásoló tevékenységével, illetve az országtól való nagyfokú európai függőséggel kapcsolatban. Kiemeli még az innováció és befektetések szerepét is az energiapiacon.

Az energetikai bilaterális kooperáció kapcsán elsőként Németországot jelöli meg, majd az Öböl-menti államokat. Az észak-afrikai régió tekintetében csak Algériát említi meg. A Brazíliával és Mexikóval való kapcsolat elemzésekor kifejezi az energiabiztonságot érintő kooperáció elmélyítését is. Indiával kapcsolatban elsősorban az ország zöldenergia-felhasználásának növelését igyekszik támogatni. Mindezeket követően hitet tesz a multilaterális intézmények tevékenysége mellett is a területen, s kifejezi támogatását az olyan projektek iránt, amely a fejlődő országok állampolgárainak energiaellátását segíti.

A stratégia meglehetősen átfogó, amely az energetikai ügyek tekintetében is elmondható. A hazai és nemzetközi szintekre egyaránt kiterjed, akár csak az ágazatok széles körére, így például az energetikai ügyek katasztrófavédelemmel vagy gazdasági szektorral való kapcsolatára is. A stratégia az energetikai ügyekre nagy hangsúlyt fektet, akárcsak a területen való bilaterális és multilaterális kapcsolatokra. Mindez nem meglepő, annak tükrében, hogy az ország jelentős mértékű importra szorul a fosszilis energiahordozók területén. A stratégia mindazonáltal realisztikus, egyaránt megemlíti az ország energiabiztonságának erősségeit és gyengeségeit is. A cselekvési területek tekintetében megvalósítható célokat tűz ki.

Franciaország

Franciaország tekintetében elsősorban a 2017-ben közzétett, ?Védelem és Nemzeti Biztonsági Stratégiai Felülvizsgálat? című dokumentumot érdemes alapul venni. A 100 oldalas, három fő részből álló dokumentum szintén a többnyire európai nemzeti biztonsági stratégiák által követett, számozott szerkezetet alkalmazza, de nem helyez nagy hangsúlyt az energetikai ügyekre. Azokat többnyire egy alfejezet alatt taglalja: az A rész sebezhetőségeket felsoroló fejezetében az ?Energetikai rivalizálás? cím alatt, de mindössze három pontban. Ezek során kifejti, hogy az energiaellátás területe kiemelt a nemzetközi stratégiai vetélkedésben. Mindezt elsősorban az európai kontinensen értelmezi, a globális fosszilis energiaellátó országok között. A francia energiabiztonságot az ellátásbiztonsággal egyként értelmezi, s azt a politikai játszmáktól mentes, megfizethető szolgáltatás feltételeihez társítja, amelynek kulcsa volt, hogy az ország az 1970-es években energiaellátása középpontjába a belföldi atomerőműveket helyezte. Kiemeli még a szállítási útvonalak biztosításának fontosságát nemzetközileg, illetve Európa bevonásának szükségességét a kontinens egységes szabályozási rendszere, szállítási útvonalai és közös stratégiai tárolási rendszere miatt. Mindezeken kívül a stratégia csupán a fegyveres erők ellátása kapcsán emeli ki az energetikai ügyeket, továbbá Kína kapcsán, mint a szektor nagy befektetőjeként.

Németország

Németország kapcsán elemzendő fő dokumentum a 2016-os ?Fehér könyv ? Fehér könyv Németország biztonságpolitikájáról és a Bundeswehr jövőjéről? című stratégia. Ez a legmagasabb szintű német biztonságpolitikai dokumentum, mert az ország nem rendelkezik nemzeti biztonsági stratégiával. A két fő részből álló, 144 oldalas dokumentum mindazonáltal számos értékelhető kijelentést tartalmaz a német biztonságpolitika és biztonsági környezet értékeléséről és meghatározásáról, ami az energiabiztonságot érintő elemzés tekintetében is használható.

Az energiabiztonsággal kapcsolatos meghatározásokat főként az első fejezet tartalmazza, annak két nagyobb egységét is a tematikának szenteli elsősorban az ellátási, szállítási és kereskedelmi útvonalak és a nyersanyagok és energiahordozókhoz való hozzáférhetőség kontextusában, az országot érintő kihívások számbavétele során. Mindezt az információs és kommunikációs rendszerekkel együttesen említi. Ezeket az állampolgárok jóléte kontextusába helyezi, s így az előbbiek bármilyen fenyegetése ezt helyezi veszélybe. A legnagyobb fenyegetésként a terrortámadásokat, a kalózkodást, a korlátozó intézkedéseket, a bukott vagy törékeny államokat, illetve a regionális konfliktusokat látja.

A második egységben a fentiekben említett kontextusban vizsgálja ismét az energiabiztonságot, de nem a kihívásokat veszi számba, hanem a német stratégiai prioritások tükrében vizsgálja. Célul tűzi ki a tengeri szállítási útvonalak biztosítását, illetve az űr biztonságának erősítését. Kiemeli a nemzetközi megoldások fontosságát is.

A fent leírtakon túl, a hibrid fenyegetések során is kiemeli, s célul tűzi ki az energetikai szektor kritikus infrastruktúráinak nagyobb védelmét. A bukott államok és a rossz kormányzás okozta kihívásoknál is megemlíti elsősorban az európai szomszédságot említve, hiszen ezen országok nagy mértékben koherens részei a globális energiaellátási láncolatnak.

Megállapítható, hogy a stratégia nem túl átfogóan kezeli az energiabiztonság kérdéskörét, mindenesetre Németország számos energetikai beruházásban, illetve nemzetközi kooperációban vesz részt a területen, így kívánatos lenne nagyobb mértékben kitérni rá. A hiány oka lehet az, hogy az ország nem érzi energiabiztonságát veszélyeztetve vagy mivel nem hagyományos nemzeti biztonsági stratégia, hanem Fehér Könyv, így elsősorban a fegyveres témákkal összefüggő pontokra koncentrál. Az energiabiztonságot elsősorban az ellátásbiztonság keretében vizsgálja, így inkább a gazdasági biztonság szektorához kapcsolódik.

Oroszország

Az Orosz Föderáció stratégiai dokumentumát idén tette közzé, azonban angol nyelvű fordítás még nem áll rendelkezésre, így ezen dolgozat keretében a 2015-ben kiadott stratégiai dokumentumot tanulmányozom. A 29 oldalból álló dokumentum 6 fejezetet tartalmaz, amely a számozott bekezdések szerkezetét követik. Az előzőekben elemzett stratégiák terjedelméhez képest rövidebb dokumentum azonban meglehetősen sokszor tartalmazza az energiabiztonsággal kapcsolatos ügyeket. Már az általános megállapítások során kijelenti, hogy a nemzeti biztonság körébe tartozik az energiabiztonság is. Ezt követően az ?Oroszország a modern világban? című fejezetben jelenik meg az energiabiztonság kérdésköre elsősorban a világ gazdasági folyamataira destruktívan ható politikai befolyásoló tevékenység kontextusában. A nemzetközi helyzetet követően a nemzeti szintre fókuszáló részben elsősorban az energiabiztonságnak a kritikus infrastruktúrák védelmével kapcsolatos dimenziójára koncentrál, s kifejti, hogy a lehetséges terrorista cselekedetek kivédésére szükséges a szabályozók szigorítása az állampolgárok védelme céljából. Ezt követően ismét az energiabiztonság gazdasági jellegére koncentrál: fókuszba helyezi az orosz energia-előállítók nagyobb védelmét.

Kijelenti, hogy az energiabiztonság szintjének növelése kulcsa a gazdasági biztonság fenntartásának. Ebben a bekezdésben kifejti a stratégia, hogy mi tartozik e tekintetben az energiabiztonságba: a belső kereslet-kínálat egyensúlyának stabil fenntartása, az energiahatékonyság növelése, az orosz energetikai cégek versenyképességének fenntartása, az üzemanyag- és energiaforráshiány megelőzése, stratégiai üzemanyag-tartalékok létrehozása és tartalék-kapacitások, részegységek gyártása, valamint az energia- és hőellátó rendszerek stabil működésének biztosítása. Az ezt követő bekezdésben ismerteti az energiabiztonság megerősítésének feltételeit: az állami menedzsment hatékonyságának növelését, az energiaforrások megbízható és zavartalan eljuttatását a fogyasztókhoz, az ország technológiai szuverenitásának megőrzését a világ energiapiacán, energiatakarékos és energiahatékony technológiák bevezetését. A bekezdésnek emellett politikai üzenete is van, hiszen megfogalmazza, hogy megakadályozza az állami vezetés az orosz energiaforrás-szállítókkal szembeni diszkriminációt a külpiacon, különösképpen a külföldi szénhidrogén-lelőhelyek kiaknázása során, illetve a különböző államok által végrehajtott, nem gazdasági, hanem politikai célú szabályozások ellensúlyozása az energiapiacon. Emellett kifejezi szándékát az energiatakarékosságot és ?hatékonyságot érintő technológiák megosztására globálisan. Sokatmondó, hogy célul tűzi ki az új high-tech szektorok fejlesztését az atomenergia területén.

Az orosz stratégia meglehetősen pontosan és rendkívül átfogóan határozza meg az állami stratégiai célkitűzéseket az energiabiztonság területén. Meglehetősen racionális, nem törekszik ambiciózus célok megfogalmazására. Kiemelendő, hogy az energiabiztonságot elsősorban a gazdasági biztonság kontextusában vizsgálja. Emellett megjelenik benne az államok közötti vetélkedés motívuma is. Kis mértékben ellentétes a nemzetközi trendekkel, hiszen nem említi meg a környezetbarát megoldásokat, sem a klímaváltozás elleni harcot. Pozitívan értékelendő, hogy az energiahatékonyság és az energiatakarékosság elve kiemelten szerepel a dokumentumban. Végezetül a stratégia meglehetősen átfogó célkitűzéseinek ágazati dokumentumokban való kifejtésével áthidalhatóak a legégetőbb kihívások. A stratégia offenzív jellegű, hiszen a piacok bebiztosítását és az orosz technológiai fölényt célozza globálisan.

Kína

A Kínai Népköztársaság stratégiai dokumentuma meglehetősen friss, 2019-ban publikálta azt a kínai állami vezetés ?Kína nemzeti védelme az új korszakban? címmel. A kínai dokumentum nem tartalmaz energiabiztonsági megfontolásokat, a stratégiai dokumentum elsősorban a nemzeti szuverenitás és területi egység megőrzésére koncentrál, számottevően a kínai fegyveres erőkkel kapcsolatos megállapítások találhatóak meg benne. Meglepő, hogy a stratégia még a hadsereg ellátása, s annak megfelelő működtetése kapcsán sem említi meg az energetikai vonatkozásokat. Mindennek oka az lehet, hogy Kína alapvetően jól ellátott fosszilis energiahordozókkal. Ebből fakadóan a világ egyik legnagyobb szennyezője, s így kevésbé sürgető biztonsági kihívás számára az energiahordozók eloszlásának kérdése, s sokkal inkább az innováción és környezetbarát technológiai megoldásokon van az ország esetében a hangsúly. Az energiaügyekkel kapcsolatos megfontolásokat az ország mindenkori ötéves terve tartalmazza, mintsem annak biztonsági stratégiája.

Japán

Japán 2013-ban publikált startégiája 4 főbb fejezetből áll, s kevésbé koncentrál az energetikai ügyekre, azonban tisztában van azok jelentőségével. Az energiaügyeket elsőként a globális biztonsági környezet és az azt érő kihívások bemutatásánál fejti ki. Mindezt a humánbiztonságot érintő kihívások kapcsán teszi meg, a milleniumi fejlesztési célok kontextusába helyezve, elsősorban az energiahordozók iránti igény folyamatos növekedésére koncentrálva. Ezt követően a globális gazdasági környezet leírásakor hivatkozik az energiaügyekre az annak egyenlőtlen eloszlásából fakadó verseny és klímaváltozás iránti aggodalmát kifejezve.

Az energiaügyeket a 4. fejezetben említi a stratégia újra a nemzeti biztonság stratégiai megközelítése kapcsán a diplomáciai és biztonsági együttműködés megerősítése tekintetében, a béke és stabilitás előmozdítása érdekében a nemzetközi közösségben. A kelet-ázsiai biztonsági környezet kapcsán kifejti, hogy szükséges az Orosz Föderációval való mélyebb együttműködés előmozdítása átfogóan, de elsősorban az energia és biztonság területén. Következőként a közel-keleti térség államait emeli ki mint a japán energiaszükséglet legfőbb kielégítőjét, s ennek kapcsán elsősorban a térség stabilitásának támogatását tűzi ki célul, hogy a japán energiaforrások biztosítása folyamatos legyen. A stabilitás elérését elsősorban széleskörű nemzetközi kooperációban látja, amely kapcsán kiemeli az európai államokat, az USA-t, Szaúd-Arábiát, továbbá Törökországot.

Az energiaügyeket ismét kiemeli a globális problémák kapcsán, majd ezt követően egy külön alcímet szán neki, amelyben a környezeti és energetikai kihívásokra való válaszadást taglalja. Az energetikai ügyeket a gazdasági biztonság szektorában értelmezi, s kiemeli, hogy egy prosperáló japán gazdaság fenntartásához a jövőben elengedhetetlen a megfizethető ellátási források diverzifikálása, s ehhez a diplomáciai eszközöket is használja. Megemlíti még a globális klímaváltozás kérdéskörét, amelynek kapcsán kifejezi, hogy Japán proaktív stratégiával fog fellépni a következmények ellen, s azok megfékezésére egyaránt, de kifejezi a nemzetközi együttműködés szükségességét is.

A stratégiával kapcsolatban a legszembetűnőbb, hogy az energiaügyeket több kontextusban is vizsgálja. A többi országhoz hasonlóan kifejti annak gazdasági biztonsággal való szoros kapcsolatát. A stratégia emellett nagy hangsúlyt fektet a globális és multilaterális megoldásokra és fellépésre nem csupán az energiahordozók szűkössége, de a klímaváltozás elleni tevékenységek területén is. A nemzetközi kapcsolatrendszerrel kapcsolatban fontos megállapítani, hogy hasonlóan azon térségeket emeli ki mint a többi stratégia, de az Orosz Föderációval elsősorban a partnerségre törekszik, mintsem a szembenállásra. A stratégia kevésbé vehemens, nem tűz ki ambiciózus célokat, s inkább defenzív jellegű.

Konklúzió

A fent elemzett stratégiai dokumentumok nagyon eltérőek, nem csupán az energiabiztonság kontextusában vizsgálva, hanem általános értelemben véve is. Míg egyes stratégia dokumentumok meglehetősen átfogóak, úgy néhány csupán a fegyveres erőkkel kapcsolatos megfontolásokra tér ki. Emellett azok terjedelmükben és szerkezeti felépítésükben is eltérőek. Az energiabiztonság értelmezése kapcsán is számos eltérés tapasztalható, amely az érintett ágazatok különböző felsorolásában, a kockázatok és veszélyek másféle értékelésében, s például a harmadik országok említésének kontextusában is tetten érhetőek.

A különleges partnerségi kapcsolatban lévő Amerikai Egyesült Államok és Egyesült Királyság stratégiáiban számos világnézeti különbség is tetten érhető. Az Egyesült Királyság sokkalt kooperatívabb, több országot is megjelöl az együttműködés területén. A brit stratégia emellett sokkalta átfogóbb: az USA stratégiája csupán az energiadominanciára és ennek pozitív gazdasági és politikai következményeire koncentrál, addig az UK sokkalta inkább hangsúlyozza az energiabiztonság, az energiadiplomácia kooperatívabb vetületeit, így például a különböző befektetéseket, a környezetbarát megoldások fontosságát. A legnagyobb eltérés pont a környezetbarát technológiákban, illetve a klímaváltozással kapcsolatos megfontolásokban van, mindennek elsősorban az országokban uralkodó politikai viszonyok az okai. Az USA tekintetében már megtörtént a változás a Biden-adminisztráció beiktatásával, s az energiabiztonság területén is egy sokkalta kooperatívabb és defenzívebb megközelítés várható, az ENSZ céljainak és a nemzetközi kötelezettségvállalásoknak megfelelően. Azonos motívum, hogy mind a két ország kiemelt figyelmet fordít az európai energiabiztonságra, illetve kockázatként értékeli az Orosz Föderációt.

Az Orosz Föderáció szerepét az energiabiztonság területén Japán is elismeri, de az előzőekben ismertetett államokkal ellentétben a versengés helyett inkább a kooperatív kapcsolatok kialakítására és megerősítésére törekszik. Szembetűnő, hogy nagyon nemzetközi, a globális platformokat, mechanizmusokat és megoldásokat helyezi fókuszba, s fontos megemlíteni, hogy már 2013-ban meglehetősen nagy mértékben foglalkozik a klímaváltozással a stratégiai tervezés tekintetében is.

Az Orosz Föderáció stratégiai dokumentuma az Egyesült Királyságéhoz hasonlóan meglehetősen átfogó, azonban ez a megközelítésmód inkább a gazdasági biztonság és az állampolgárok biztonságának kontextusában mondható el. Emellett az energiaügyeket az államok közötti vetélkedésben helyezi el. A sürgető globális kihívásokra, így például a szűkösségre vagy globális klímaváltozásra kapcsolatos válaszokat nem igen veszi számba. Mindez egy ilyen vezető ország tekintetében azonban kívánatos lenne. A stratégia emellett meglehetősen vetélkedő, s egyértelműen offenzív. Fontos megjegyezni azonban, hogy a stratégiai dokumentum mellőzi az országok pontos megnevezését, amikor negatív hangnemben értékeli az energiapiaci befolyásolásokat.

Franciaország stratégiai dokumentuma meglepő módon csupán kis mértékben foglalkozik az energiabiztonsággal. A területen inkább a nemzetközi történésekre fókuszál, s szintén az európai energiafüggőséggel kapcsolatos aggodalmát fejezi ki. Az energiabiztonsággal kapcsolatos megfontolások teljes hiánya azonban Kína stratégia dokumentuma alapján állapítható meg. Valószínűleg oka, hogy annak ötéves terve tartalmazza az energiabiztonsággal kapcsolatos problematikákat, azonban a stratégiai tervezésben kívánatos lenne az ilyen fontosságú szektorok megemlítése.

Németország esetében is kevésbé tartalmazza annak stratégiai dokumentuma az energiabiztonsággal kapcsolatos megfontolásokat. Oka valószínűleg abban áll, hogy nem klasszikus nemzeti biztonsági stratégiáról, hanem Fehér Könyvről beszélünk az ország esetében. Többnyire nem nevesít harmadik országot, s az energiabiztonsággal kapcsolatos megfontolásai inkább az ellátási útvonalak kapcsán értelmezhetőek. Ebből fakadóan, inkább nemzetközi problémákra fókuszál, s főként állam alatti szereplők tevékenységéből fakadó kihívásokat jelöl meg.

A hét ország stratégiájának elemzését követően megállapítható, hogy nagy hangsúly van a szállítási útvonalak biztonságán. Emellett az államok közötti verseny vagy vetélkedés is visszatérő motívum. Az energiabiztonságot is tehát főként a politikai-hatalmi erő kontextusában helyezik el, vagy a gazdasági biztonsággal szoros koherenciában. Megjelennek olyan nemzetközi követelmények is, mint az energiahatékonyság és az energiatakarékosság követelménye. Fontos szempont továbbá az energetikai kritikus infrastruktúrák védelme is.

 

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

 

Felhasznált irodalom

[1] Jones, Owain ? Dodds, Paul E.: Definitions of Energy Security, University of London, 2017. (Letöltés ideje: 2022.05.05.)

[2] Kádár Krisztián: Stratégiai tervezés a közigazgatásban. (Letöltés ideje: 2022.05.05.)

[3] Csiki Tamás: A stratégiai dokumentumok rendszere, Nemzet és Biztonság, 2008. szeptember. (Letöltés ideje: 2022.05.05.)

[4] Dobos Edina: Az energiaellátás biztonságának elméleti kérdései, Nemzet és Biztonság, 2010. július. (Letöltés ideje: 2022.05.05.)

[5] Dr. Molnár Dóra: Brit biztonságpolitika. Koalíciós és nemzeti biztonsági stratégiák előadás. NKE-HHK, 2021/22. tanév I. félév.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Az orosz-ukrán háború hatásai az éghajlatváltozásra

0
Mindennapjaink szerves része lett a 2022 február 24-én orosz invázióval induló fegyveres konfliktus, amelyet orosz terminológia szerint különleges műveletként tartanak számon. A hírportálokon napi szinten olvashatunk a legújabb fejleményekről, illetve megjelentek a konfliktus hosszútávú hatásairól készült elemzések, melyek főként a gazdaság vonatkozásában próbálják előre jelezni a várható következményeket. Kevésbé hangsúlyos a környezeti biztonságra gyakorolt hatásainak vizsgálata. Érdemes lehet azonban áttekinteni, ugyanis egy ilyen horderejű háborús helyzet nem kíméli sem az épített, sem a természeti környezetet. A háború során alkalmazott haditechnikai eszközök üzemeltetése önmagában is jelentős üvegházhatásúgáz kibocsátással jár, ami növeli a globális felmelegedés mértékét, de a hosszútávú hatások vizsgálata során további közvetett és közvetlen hatásokkal szembesülünk a globálistól egészen a helyi, humánbiztonsági szintig.

A globális biztonsági kihívások közül az éghajlatváltozás hatásainak mérséklése az egyik legkiemelkedőbb probléma. António Guterres ENSZ főtitkár az éghajlatváltozás súlyosságának szószólója, ugyanis ez lehet az utolsó évtized, amikor az emberiség még cselekedhet a klímaváltozás irreverzibilis folyamatai ellen, mérsékelheti hatásait és megelőzheti a klímakatasztrófát. Az emberiség közös felelőssége és kötelessége tenni a fenntarthatóbb jövőért és helyreállítani azokat a drasztikus folyamatokat, amik a bolygón keletkeztek a szén-dioxid kibocsátás következtében. 2020-ban már 0,9°C-al emelkedett a földfelszín hőmérséklete a huszadik századhoz képest, míg az első ipari forradalomtól ez a növekedés 1,19°C. A tengerek hőmérséklet-emelkedése ennél is drasztikusabb, Új-Zéland partjainál szivacsfehéredést tapasztaltak a tengerbiológusok. Ez eddig elképzelhetetlennek tűnt, ugyanis a szivacsfélék jóval ellenállóbbak a koralloknál, és ez idáig nem történt olyan drasztikus változás, amely ilyen jelentős változást idézett volna elő. A parti vizeknél 2,6 Celsius-fokos hőmérsékletemelkedés tapasztalható. Az éghajlatváltozás legtöbbet említett következményei a szélsőséges időjárás, az extrém hőmérsékletváltozás, a csapadékeloszlás változása, illetve a hirtelen árvizek, szárazságok. Minden időjárási anomália újabb és újabb kockázatokat és fenyegetéseket hoz a felszínre, amely befolyásolja az emberiség biztonságérzetét és valós biztonságát. Globális méretű biztonsági kihívást jelent a szélsőséges időjárás miatt kialakuló élelmiszerhiány, a felboruló csapadékeloszlási tendencia, amely következménye a szárazság, vízhiány.

Milyen kapcsolat is van az orosz-ukrán konfliktus és az éghajlatváltozás között? John Kerry, az Amerikai Egyesült Államok elnökének klímavédelmi különmegbízottja rávilágított a közvetlen kapcsolatra. A fosszilis energiahordozó-függőség miatt sodródott az emberiség az éghajlatváltozás csapdájába. A mostani háború esélyt adott, hogy megszűnjön a kőolaj- és földgázfüggőség, valamint közös álláspont alakulhasson ki az új energiaforrásokra történő átállásról. A valóságban azonban nem történt pozitív változás, éppen ezért a megbízott felhívta a figyelmet arra, hogy az elhúzódó orosz-ukrán konfliktus végzetes csapást mérhet a klímakatasztrófa elleni erőfeszítéseknek. A glasgow-i Cop26-on, azaz az Egyesült Nemzetek Szervezetének 26. éghajlat-változási konferenciáján elért megállapodás, miszerint 1,5 C alatt kell tartani a globális felmelegedés mértékét, akadályokba ütközik. A károsanyag-kibocsátást kellene csökkenteni, de az energiaválsággal küzdő országok erre nem képesek. A tudósok szerint az 1,5 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedés határán vagyunk, így bármi, ami késlelteti a klímaválság megoldását csak akadály. Az oroszok elleni szankciók, amelyek a fosszilis energiahordozók importjára irányulnak, olyan lépésekre kényszerítik az államokat, amik növelhetik a károsanyag-kibocsátást. A zöld energiára történő átállás technológiai és anyagi forrásai nem minden állam számára elérhetők, a hiányos infrastruktúra kiépítése még évekig eltarthat. Az átmeneti időszakban a jóval szennyezőbb szén élheti reneszánszát. Az Amerikai Egyesült Államokban a zöldátmenetet erre hivatkozva késleltetnék, ugyanis az európai példa azt mutatja, hogy egy sürgetett átállás jóval károsabb, mint ha fokozatosan történne meg a technológiai váltás. Az Amerikai Egyesült Államok a szövetségesek igényeinek megfelelően növelni fogja a földgáz kitermelését, hiába ellentétes a klímacélokkal, ezzel támogatná partnereit az orosz fosszilis energiahordozókról történő függetlenedésben. Ez egy rövidtávú megoldás, amíg meg nem történik a teljes zöld energiára való áttérés. John Kerry azt is kiemelte, az amerikai LNG kitermelése jóval kevesebb károsanyag-kibocsátással jár, mint az oroszországi, ugyanis hatékonyabb módszerrel történik a fejtés. Ugyan a cseppfolyósított földgáz ökológiai lábnyomáról, a drága és veszélyes szállítási módjáról és annak környezetre gyakorolt hatásairól nem ejtett szót a klímavédelmi különmegbízott, így is látható, hogy mekkora jelentősége van, hogy ne történjen késlekedés, és ne történjen visszalépés a klímacélok megvalósításában. Az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, Intergovernmental Panel on Climate Change) kutatásai szerint a klímacélok megvalósítása nem a megfelelő ütemben történik, így is lemaradás érzékelhető. Helyi szinten a háztartások a növekvő energiaárak miatt a károsabb, nem támogatott energiaforrások használatára kényszerülnek, továbbá megnőtt az energiaforrásokra irányuló lopások és csalások száma.

Az orosz-ukrán háború következtében közvetett hatások is jelentkeznek, amik kihatással vannak az éghajlatváltozásra. A nemzetközi közösség igyekszik az Orosz Föderációval minden együttműködést megszüntetni, az invázió elítélésének szimbólumaként. Ez figyelhető meg az Északi-sarkvidéken zajló éghajlatváltozás mechanizmusának kutatására irányuló vizsgálatok esetén is. A nyugati kutatóintézetek megszakították az orosz kollégákkal folytatott projekteket. Az éghajlatváltozás hatásainak vizsgálatához a teljes sarkvidék tanulmányozása szükséges. Az orosz partvidék és felségvizek a régió nagy részét adják, ezért nem elhanyagolhatók az onnan szolgáltatott mérési adatok. A sarkvidéki rendszer változása az egész Föld klímájára hatással van, főként az albedó visszacsatolási folyamat révén. Az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország kutatóinak több évtizedes tapasztalata van a permafroszt, vagyis a sarkvidék területeit lefedő fagyott talaj vizsgálatában, sikeres együttműködés zajlott ezidáig. Az éghajlatváltozás következtében olvadó jégmezőkből metán és más üvegházhatású gázok szabadulnak fel, amik növelik a globális felmelegedés mértékét, ezért elengedhetetlen az ?örökfagy? változásainak megfigyelése. Vlagyimir Romanovszkij neves geofizikus, aki tanulmányait Oroszországban kezdte, elárulta, hogy az éghajlatváltozás hatásai révén változó permafroszt vizsgálatnál elengedhetetlen, hogy mindenhol megvizsgálják, ahol létezik. Az orosz megfigyelési területek, adatok és kollégák szakértelmének kiesése a kutatásokból hátráltatja az éghajlatváltozással kapcsolatos hiteles adatok megszerzését, a tudományos életet, valamint a klímaváltozás mértékének reális megismerését.

Az elhúzódó háború további éghajlatváltozásra gyakorolt hatásáról és az államok által adott válaszreakciókról várhatóan szó esik az egyiptomi rendezésű Cop27 konferencián, amely hat hónap múlva esedékes. Addig is érdemes figyelemmel kísérni az Európai Unió külügyminisztereinek havi értekezleteit, ugyanis a hatodik szankciós csomagról tárgyalnak, amely az orosz olajembargó ügyét is magában foglalja, ezen döntés megszületése is határozottabb utat jelöl ki arról, hogy milyen energiaellátási változások következhetnek, illetve, hogy ez hosszabb távon milyen hatásokkal bír az éghajlatváltozásra.

Írta: Preczekján Ivett

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Az Oroszország által rendszeresített SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer jelenlegi telepítési területei és ezek geostratégiai jelentősége

0

Bevezetés:

Oroszország több, mint kettő és fél évtizedes fennállása óta különleges ?színfoltja? a világ biztonságpolitikai térképének, csak úgy, mint jogelődje, a Szovjetunió volt. Az ország egyszerre ötvözi magában a régi ?birodalmi? jellegű irányítás és szemlélet mellett a 21. század törekvéseit és technikai eszközeit. Éppen emiatt Oroszország és tevékenysége folyamatosan megosztja a regionális és a globális közvéleményt, legyen szó bel ? és külpolitikai lépésekről, katonai stratégiákról vagy gazdasági kérdésekről. Éppen ebből kifolyólag a nemzetközi közösség az Oroszországi Föderáció minden jellegű tevékenységét fokozott figyelemmel kíséri, amely alól nem jelentenek kivételt az általa használt haditechnikák és stratégiai jelentőségük sem.

A téma jelentőségét abban látom, hogy Oroszország köztudott célja nagyhatalmi pozíciójának, birodalmi kiterjedésének visszaszerzése, valamint egy a nyugati hatalmak és önmaga közötti pufferzóna-övezet kialakítása, amely törekvésnek számos állam esett már áldozatául. Különösen érdekesnek tartom körül járni a kérdést, hogy az orosz offenzív külpolitikát jelenleg elszenvedő Ukrajna területén belül, a Kígyó-sziget vajon mekkora jelentőséggel bír az említett pufferzóna-övezet kialakításának és annak légtérvédelmének tekintetében.

Ezen gondolatmenet alapján jelen dolgozat célkitűzése, hogy bemutassa az orosz Sz-400-as légvédelmi rakétarendszert és telepítési területeinek geostratégiai megalapozottságát. A leírtak elméleti megalapozásaként nagyívű áttekintést nyújtok az orosz lég- és rakétavédelem 21. századi állapotáról. Ezt követően a második gondolati egység fókuszában röviden az Sz-400-as légvédelmi rakétarendszer átfogó bemutatása áll. Végül pedig az orosz-ukrán konfliktus aktualitását szem előtt tartva megvizsgálom és következtést vonok le arra nézve, hogy geopolitikai és geostratégiai szempontból várható -e a Kígyó-sziget területére az orosz SZ-400-as légvédelmi rakétarendszerek telepítése, avagy sem.

A modern orosz lég-, és rakétavédelemről röviden

A hidegháború évei során a Szovjetunió jelentős összegeket fektetett be légvédelmi rendszereinek -úgynevezett hozzáférést akadályozó (Anti-Access/Area Denial ? A2/AD) – kifejlesztésébe és folyamatos modernizációjába. A hidegháború időszakát az A2/AD gondolkodásmód fémjelezte: a második világháborút követő negyven évet a légvédelmi rakéták és az elektronikai hadviselés felértékelődése jellemezte. A bipoláris világrend kulcsproblémája, a nukleáris összecsapás a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok között végül nem következett be, azonban az ezt követő ?proxy? háborúk időszakában a felek élesben is kipróbálták kifejlesztett rendszereiket.

Az A2/AD alkalmazása az arab-izraeli háborúk során nyilvánult meg leginkább, ahol a szovjet légvédelmi rakétarendszerek álltak szemben a nyugati repülőgépekkel. Ekkoriban a mérleg nyelve az újabb és újabb módszerek, eljárások és az ellenük hozott intézkedések közötti hatékonyság határmezsgyéjén ingadozott és ennek következtében a fegyverrendszerek gyorsan fejlődtek. A fenyegetések -rosszul felmért- csökkenése, a költségvetési megszorítások és a proxyháborúkban, műveletekben szerzett tapasztalatok ahhoz vezetettek, hogy jelenleg komoly lemaradást halmoztak fel az A2/AD hadviselésben a nyugati hatalmak. Mindeközben a Kínai Népköztársaságban és Oroszországban jelentős összegeket fektettek be és fejlesztették az A2/AD-hez kapcsolódó rendszereket, sőt a kifejlesztett új eszközök jelentős részét exportra is gyártják. Ennek eredményeként Oroszország jelenleg a világ legfejlettebb lég- és rakétavédelmi rendszereivel rendelkezik. Mindezt jól igazolja, hogy világszinten több tucat nemzet vásárolta meg, használja és kezdte meg az orosz gyártmányú Sz-300, Sz-400 és Sz-500-as légvédelmi fegyverrendszerek hazai gyártását. Példának okáért India és Fehéroroszország pedig nagy hatótávolságú S-400 föld-levegő rakétavédelmi rendszerre tett szert, Kína leelőlegezte azt, míg Szerbia az amerikai szankcióspolitikától tartva mondta vissza megrendeléseit.

A jelenlegi orosz légvédelmi doktrína egy háromszintű megközelítést fogalmaz meg. Ez a rétegzett rendszer lehetővé teszi az orosz légvédelmi erők számára, hogy hozzáférés-ellenes területmegtagadási (A2AD) zónákat hozzanak létre, amelyekbe nehéz behatolni. Ezeknek a védelmi hálózatoknak a legmagasabb szintjét az olyan nagy hatótávolságú védelmirendszerek képezik, mint a jelen elemzés témáját képező S-400-as, amely potenciálisan egy nagyjából 800 km átmérőjű légvédelmi ?buborékot? biztosít. Mindezt általában a második szint egészíti ki, amely magában foglalja a közepes hatótávolságú rendszereket, például a 9K37 Buk. Ez utóbbi, a Szovjetunió és utódállama, az Oroszági Föderáció által kifejlesztett önjáró, közepes hatótávolságú föld-levegő rakétarendszerek családja, amelyeket cirkáló rakéták, intelligens bombák, rögzített és forgószárnyú rakéták elleni küzdelemre terveztek. Ennek a közepes hatótávolságú ?rétegnek? az a célja, hogy növelje a radar lefedettségét a légvédelmi zónán belül, és növelje a nagyobb hatótávolságú elfogó rakéták korlátozottabb képességeit. A harmadik szint olyan mobil rövid hatótávolságú rendszereket használ, mint a 9K33 Osa és az S-125 Neva, hogy fokozott védelmet nyújtson kulcsfontosságú területeken, mint a katonai bázisok. Továbbá mind az első, mind pedig a második szintet előszeretettel erősítik meg -például cirkálórakéták elleni védelem érdekében- olyan pontvédelmi rendszerekkel, mint a Tor vagy a Pantsyr-S1.1.

A 2010-es évek során a digitális processzorok és áramkörök, valamint a fejlett érzékelők megjelenése nagymértékben átalakította az elektromágneses tér felhasználását a célfelderítés és célmegsemmisítés eddigi hagyományos rendszerében. A növekvő hatótávolság és pontosság, valamint a rakéták megnövelt sebessége még eredményesebbé tette az A2/AD-t, mint a korábbiakban. Így az olyan légvédelmi rakétarendszerek, mint S?400-as jelen helyzetben -amikor már újabb fejlesztések is hadrendbeállításra kerültek- is jelentős veszélyt jelentenek a sebességük, manőverező képességük és nagy hatótávolságuk végett. A leírtak, így az S-400-as légvédelmi rakétarendszer jelentőségét alátámasztandó, a soron következő alfejezetben fontosnak tartom a rendszer rövid bemutatását és az orosz légvédelmi koncepcióban geostratégiai szempontok szerinti elhelyezésének jelentőségének részletezését.

Az S-400-as légvédelmi rakétarendszer jelentősége az Oroszországi Föderációban

Az SZ?400 Triumf, korábbi nevén SZ?300PMU?3 -NATO-kódja szerint SA?21 Growler- légvédelmi rakétarendszert az 1990-es években az orosz Almaz Központi Tervező Iroda fejlesztette ki. A 2007 óta az Orosz Fegyveres Erőknél rendszeresített haditechnikai eszköz az SZ-300P és SZ-200 légvédelmi rendszereket váltotta fel.
Az eredményesen továbbfejlesztett verzióból Oroszország húsz légvédelmi rakétaosztályt állított fel 2016-ig, majd további ötvenhatot 2020-ig a nemzeti légtér védelmére a Moszkvai régióban, a balti kalinyingrádi exklávéban, a déli és a nyugati katonai körzetekben.
A soron következő alfejezetekben bemutatom az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer főbb jellemzőit, illetve ennek alapján elhelyezkedését és jelentőségét az orosz légvédelem garantálásának viszonyrendszerében.

  • Az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer bemutatása

Az SZ-400 Triumph légvédelmi rakétaendszer egy roppant komplex eszközkészletet magába foglaló haditechnika: többfunkciós radart, autonóm felderítő és célzási rendszereket, légvédelmi rakétarendszereket, indítóállásokat – SP85TE2 rakétaindítók a BAZ-64022 6×6-os vontatójárművön vagy a MAZ-79100 sorozatú szállító-emelő-indító (TEL) járművön- és parancsnoki és irányító központot integrál.

Annak érdekében, hogy többszintű védelmet hozzon létre, a fegyverrendszer -az SZ-300PMU rendszer rakétái mellett- négy új rakétatípust használ, teljeskörűen lefedi a légvédelmi spektrumot: a ?rendkívül nagy hatótávolságú? 40N6 (400 km), ?nagy hatótávolságú? 48N6DM (250 km), ?közepes hatóválságú? 9M96E2 (120 km), illetve a ?rövid hatóválságú? 9M96E (40 km) rakéták segítségével.
Az 40N6 rakétája 400 km-es hatótávolsággal rendelkezik, és aktív radaros célmegjelölést használ a nagy távolságban lévő légi célok elfogására, mind például az AWACS, J-STARS, EA-6B támogató zavarók és más nagy értékű célpontok ellen. A rendszerhez elsőként bevezetett rakéta a 48N6DM (48N6E3) volt. Ez a 48N6M továbbfejlesztett változata, amely nagy teljesítményű meghajtórendszerrel rendelkezik. A rakéta 250 km-es hatótávolságon belül képes légi célpontok megsemmisítésére. Végül a rendszer képes 9M96E2 közepes hatótávolságú föld-levegő, illetve 9M96E rövid hatótávolságú rakéták indítására is. A közvetlen becsapódásra tervezett rakéták nagy találati valószínűséggel képesek gyorsan mozgó célpontokat, például vadászgépeket találni a maximális 120 km-es hatótávolságon belül.

A rendszer minden típusú légi célpontot -egyidejűleg 36 darabot-, beleértve a repülőgépeket, pilóta nélküli légi járműveket (UAV), valamint ballisztikus és cirkálórakétákat, 400 km-es hatótávolságon belül, legfeljebb 30 km-es magasságban képes támadni. Ebben fontos szerepet játszik, hogy mint korábban említettem többfunkciós radaregyüttessel rendelkezik. Többek között a tűzvezető és célkövető radarja a 92N6E -Nato kódneve Gravestone.

Emellett 96L6 3D felderítő és célkövető radar is opcionálisan alkalmazható, amennyiben az SZ-400-ast autonóm módon vetik be. Emellett kiemelendő a 91N6E Big Bird elfogó és harcvezetési radarról beszélni, amely egyidejűleg akár 300 olyan célpontot képes észlelni és követni 600 km-es távolságon belül, mint a repülőgépek, forgószárnyasok, cirkálórakéták, irányított rakéták, drónok és ballisztikus rakéták.

Hatékonysága a korábban rendszeresített verziókhoz képest kétszeres mértékű. Ennek oka, hogy a telepítéstől számított öt percen belül bevethető, illetve minden haderőnem meglévő és jövőbeli légvédelmi egységeibe egyaránt integrálható. Ehhez kapcsolódóan fontosnak tartom megemlíteni a vezetés-irányítási rendszert, amelyet 55K6E szoftver és az Ural-532301 mobil parancsnoki jármű alkot. A parancsnoki állás LCD-konzolokkal van felszerelve az egyes ütegek légtérfelügyeleti adatainak feldolgozására. Irányítja és ellenőrzi a nagy hatótávolságú megfigyelő radarokat, nyomon követi a légi fenyegetéseket, rangsorolja a fenyegetéseket, és koordinálja a többi üteggel való párhuzamos működést. Továbbá a rendszer előnye, hogy más védelmi eszközrendszerekkel, például az SA-12, SA-23 és az S-300-as rendszerekkel is képes adatcserére.

Összefoglalóan kijelenthető, hogy az SZ-400-as rakétarendszer magasfokú sikerességének és hatékonyságának alapja a sokrétű kompatibilitás, a széleskörű felhasználhatóság és mozgékonyság.

  • Az orosz légtérvédelem ?légvédelmi-buborékja?, azaz a háromszintű megközelítés koncepciója

Mindemellett Oroszország az elmúlt években nagy figyelmet fordított arra, hogy a fegyverrendszer telepítésre kerüljön ne csak a föderációt a Nyugat területeitől elválasztó pufferzóna-övezet orosz határterületeire, hanem a szövetséges országok területére is (1. ábra): 2008 után nem sokkal megjelent Örményországban, 2015-ben Szíriában, 2016-ban a Krím-félszigeten, majd 2022 elején Fehéroroszország területén is.

  1. 1. ábra – Az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer telepítési helyeinek térképe

Amennyiben megnézzük a légtérvédelmi rakétarendszer telepítésének területeit a térképen, akkor kirajzolódik az orosz gondolkodás alapja: a korábbiakban bemutatott tulajdonságai alapján a fegyverrendszer elhelyezésének jó megválasztásával, a nyugati hatalmak-Oroszországi Föderáció határvonal csaknem egész hosszán képes egymásba fonódó, egyenként 800 km átmérőjű biztonsági ?légvédelmi buborékokat? kialakítani. Ezzel hivatott az ország légtérvédelmének korábban leírt, háromszintes koncepciójának megvalósulását garantálni. Amennyiben megnézzük ez a vonal egészen északon kezdődik, -a jelenleg még semleges, de NATO csatlakozást fontolgató- Finnország mellett fekvő Murmanszk közelében a Kola-félszigeten, amely elsősorban az Észak-sark területéből való kitermelési-részesedés, másodsorban pedig a globális felmelegedés útján hajózhatóvá váló északi kereskedelmi útvonalak ellenőrzése kapcsán válik kiemelt területté. Kissé dél felé haladva 2012-ben Kalinyingrádban is telepítésre került SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer, amelynek alapvetően kettős szerepe van: erőkivetítésen keresztüli nyomásgyakorlás a Baltikum államaira, ugyanakkor védelem biztosítása az esetleg NATO-tagállamok területéről érkező támadásokkal szemben. Az ez évi ukrajnai eseménysorozat hatására jelent meg a rendszer az orosz bábállam Fehéroroszország területén is, amelynek stratégiai jelentősége a közvetlen NATO szomszédállamokkal szemben előretolt légtérvédelem biztosítása. Délfelé haladva a közvetlen orosz-ukrán határterületen három helyen, illetve a 2014-ben elfoglalt Krím-félszigeten is megtalálható az említett haditechnika. Emellett különösen fontosnak tartom megemlíteni, hogy a ?pufferzóna-övezet? ebben a vonalban nem ér véget a Fekete-tenger medencéjének északi felében, hanem elér a történelmileg igen szoros együttműködő partner Örményországon ?keresztül? egészen a patronált Szíriáig. Az itteni elhelyezéseknek egyértelmű geopolitikai és geostratégiai megfontoláson alapultak: a szíriai telepítés alapot biztosít a NATO-tagállam Törökország, illetve a Közel-Keleten fekvő amerikai szövetségesek, többek között Izrael felől érkező esetleges fenyegetések kivédésére. Valamint itt van Oroszország egyetlen olyan melegtengeri kikötője, Tartusz, amelyhez nem kell a NATO-tagállam Törökország által felügyelt Boszporuszon és Dardanellákon keresztülhaladnia. Míg Örményország ugyancsak ezen célból a Pfp-tag Azerbajdzsán és az egyik legszorosabb NATO-partnerország -korábbi orosz offenzív külpolitikát elszenvedő (2008-as orosz-grúz háború)- Grúzia tekintetében.

A leírtak tükrében kijelenthető, hogy Oroszország geopolitikai és geostratégiai alapon helyezi el az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszerek mind a saját, mind szövetségesei, mind pedig a befolyása alatt álló államok területén. Ezen országok kiválasztása során elsődleges szempontot jelent a történelmi múltban gyökerező jó kapcsolatok (Szíria), a kereszténység és oroszajkú kisebbség védelmező szerep lehetősége (Örményország, Ukrajna), illetve az alapvetően amerikai/nyugat-barát szomszédokkal körülvett területek (Kalinyingrád, Kola-félsziget) megerősítése.
A geostratégiai jelentőség gondolatmenet mentén tovább haladva, a következő alfejezetben az orosz-ukrán konfliktus aktualitását szem előtt tartva a megvizsgálom, hogy reális esélye van -e a fent említettek alapján a Kígyó-sziget területére történő az orosz SZ-400-as légvédelmi rakétarendszerek telepítésének, avagy sem.

A Kígyó-szigetre történő telepítés lehetőségének vizsgálata

Az előző fejezetben leírtak és az elfoglalása érdekében tett jelentős orosz erőfeszítések alapján okszerű következtetésként adódik, hogy a Fekete-tenger – a Duna-deltával szembeni- egy apró szigete, a Kígyó-sziget is potenciális orosz légvédelmi rakétarendszer telepítési helyszín lehet -e.

Meglátásom szerint a sziget stratégiai fekvése kifejezetten előnyössé teszi, hogy Oroszország légvédelmének egy újabb ?bástyájává? váljon. Jelen állításomat az alábbi megállapításokra alapozom:

  1. Orosz szemszögből tekintve kiemelt jelentőségű a Kígyó-sziget: az euroatlanti integráció keleti terjeszkedésének elsődleges prioritási területének a Balkán-félsziget közvetlen közelében fekszik, ezzel egyúttal az orosz érdekszféra Nyugat általi megsértésének központi elemei közé tartozik, ahol fokozott védelemre van szükség.
  2. A sziget az Oroszország kezén lévő Mariupoltól nagyjából csupán 50 km-re, míg a Krím-félszigettől 300 km-re fekszik, így amennyiben szigetként ismerik el és a határok a jelenlegi állapotukban ?szilárdulnak meg?, a körülötte lévő kontinentális talapzatot orosz területnek kell tekinteni, amely a kizárólagos gazdasági övezetek kijelölése szempontjából kulcsfontosságú.
  3. Elhelyezkedéséből kifolyólag a sziget optimális katonai bázis létrehozására, mert beleilleszkedik a korábbi térképen jelzett pufferzóna-övezet vonalába.
  4. A fenti két ponttal összefüggésben a sziget birtoklásával jelentősen növekszik az orosz erőkivetítés a Fekete-tenger és a Balkán keleti részének térségében.
  5. A Fekete-tenger medencéjének nagy része nem orosz kézen lévő terület, így szükséges, hogy egésze felügyelet alatt tartható legyen. Kiemelt jelentőségű, hogy a terület légtere jelenleg közvetlen védelmi lefedettséggel nem rendelkezik. Így a védelem jelen szakaszon mutatkozó hiánya szükségessé teszi geostratégiai szempontból az SZ-400-as rendszer telepítését.

Az fent leírt öt ok alapján megalapozottnak tartom azon állításomat, miszerint a Kígyó-sziget egyrészt alkalmas, másrészt pedig potenciálisan megfelelő telepítési hely az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer számára. Mindez nem csak az orosz légtérvédelmi doktrínában megfogalmazott háromszintű megközelítés megvalósulását garantálja, de egyúttal beleilleszkedik az ország azon célkitűzésébe, hogy egy megerősített védelmi vonalat és pufferzónát hozzon létre önmaga és a Nyugati hatalmak között.

Összefoglalás, következtetések

Összefoglalásként elmondható, hogy a Szovjetunió hidegháború évei során tett erőfeszítései a légvédelmi rendszereinek kifejlesztésébe és folyamatos modernizációjába jelentős mértékben meghatározza Oroszország aktuális helyzetét. A jogelődnek köszönhetően az Oroszországi Föderáció egy csúcskategóriás légtérvédelmi rendszer, az SZ-400-as haditechnika birtokában van és jelenlegi is folytatja annak továbbfejlesztését.

A haditechnikai eszköz széleskörű kompatibilitása és felhasználhatósága révén kulcsfontosságú, kiválóan illeszkedik az ország légtérvédelmével foglalkozó doktrína háromszintű megközelítésébe és azon állami célkitűzésébe, hogy egy megerősített védelemmel rendelkező pufferzónát hozzon létre a föderáció és a Nyugati hatalmak közé.

Végül az általam végzett kutatás eredményeként megállapítható-amelyet öt érvvel támasztottam alá-, hogy a Fekete-tengeren található Kígyó-sziget geopolitikai és geostratégiai szempont egyaránt potenciális terület az SZ-400-as légtérvédelmi rakétarendszer telepítésére.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A NATO-Oroszország kapcsolat változása a 2014-es ukrán válságtól napjainkig: Különös tekintettel az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tevékenységére  

0

Bevezetés:

A jelen elemzés egyik fő tárgyát képező NATO egy olyan kollektív védelmi szövetség volt, amely mára 30 európai állam széleskörű katonai-politikai együttműködésévé nőtte ki magát és 1949 április 4-én Washingtonban annak érdekében alapították, hogy minden eszközzel biztosítsák a tagállamok szabadságát és biztonságát. Továbbá egy olyan nemzetközi szervezet, amely a hidegháború időszaka során a NATO első főtitkárának, Lord Ismay-nek tulajdonított mondás szerint hármas céllal hozták létre: “az oroszokat kint, az amerikaiakat bent, a németeket pedig lent tartani?.

Ugyanakkor Oroszország három évtizedes fennállása óta különleges ?színfoltja? a világ biztonságpolitikai térképének, csak úgy, mint jogelődje a Szovjetunió volt. Az ország egyszerre ötvözi magában a régi ?birodalmi? jellegű irányítás és szemlélet mellett a 21. század törekvéseit és technikai eszközeit. Éppen emiatt Oroszország és tevékenysége folyamatosan megosztja a regionális és a globális közvéleményt, legyen szó bel ? és külpolitikai lépésekről, katonai stratégiákról vagy gazdasági kérdésekről. Erre a kettősségre pedig kiváló példaként szolgál az ukrajnai eseménysorozat is, amely, mint említettem alapjaiban véve írta át nem csak a NATO-Oroszország (egyébként sem változásoktól mentes) kapcsolatot, de jelét adja egyúttal a második világháború óta alakuló világrend átalakulásának is.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) és az Oroszországi Föderáció -csakúgy, mint a nemzetközi szervezet és a jogelőd Szovjetunió- kapcsolatát időről-időre az enyhülés és elhidegülés egymásutáni váltakozása fémjelezte. Véleményem szerint az elmúlt nyolc év eseményei is beleillenek az említett folyamatos viszonyváltozásba és tekinthetőek a történelem ismétlődésének: a Szovjetunió szétesése után a jogutód Oroszországgal való viszonyjavulást követően -2014-től kezdődően-, majd a 2022. február 24.-én indított támadással betetőzve ismét lejtmenetbe került az említett felek közötti kapcsolat.

Az elemzésben arra kívánok választ adni, hogy a 2014-es eseményektől kezdődően, majd a jelenleg zajló orosz-ukrán háború tükrében az Észak-atlanti Szövetség Szervezete és a ?Nagy Medve? közötti viszonyváltozás miben mutatkozik meg legszignifikánsabban a nemzetközi szervezet tekintetében. Mindehhez az elemzés elméleti megalapozásaként először áttekintem a NATO-Oroszország kapcsolat alakulásának mérföldköveit 1991-től kezdődően. Felvázolom a viszonyváltozásról alkotott orosz és a 2014 utáni csúcstalálkozókon elhangzott orosz-NATO kapcsolatot érintő rendelkezések alapján a nemzetközi szervezet által képviselt nézőpontot. Végül zárógondolatként kitekintést teszek kollektív biztonsági szervezet aktuális álláspontjára.

Az enyhülés időszaka:

A Szovjetunió felbomlását és a hidegháborút követő időszakban Oroszországra a nyitás és a Nyugat-barát politika volt jellemző: a Boris Jelcin által folytatott külpolitika legfőbb célkitűzése ugyanis a múlttal való szakítás és az Amerikai Egyesült Államokkal való szoros együttműködés kialakítása volt. Így Oroszország a korábbi szembenállás után az enyhülés érdekében számos nemzetközi lépést tett. Az előző állításomat támasztja alá a tény, hogy bár ezzel a nézettel nem az orosz felsővezetés egésze értett egyet, 1991-ben Oroszország mégis csatlakozott az Euro-atlanti Együttműködési Tanácshoz, amellyel egyúttal megnyílt a lehetőség a Varsói Szerződés volt tagországainak és a posztszovjet államoknak is a NATO-val való kapcsolatteremtésre.

Továbbá példaként szolgál az is, hogy kicsivel később, 1994-ben a NATO és 23 másik állam létrehozta a Békepartnerség együttműködési programját. Így a partnerség keretein belül ? melynek Oroszország is tagja ? békefenntartói és katasztrófa-elhárítási feladatokat végeznek, különböző gyakorlatokat tartanak, illetve az országok közötti bizalomépítést és kommunikációt erősítő programok zajlanak.

A NATO és az Oroszországi Föderáció közötti bilaterális kapcsolatok hivatalos alapját az 1997-ben aláírt NATO?Oroszország Alapító Okirat teremtette meg. Ennek megerősítésére érdekében 2002-ben felállították a NATO?Oroszország Tanácsot (NATO-Russian Council). Továbbá annak érdekében, hogy elősegítse a kapcsolatteremtést és együttműködést, Oroszország még 1998-ban megalapított egy diplomáciai követséget a NATO számára. Ennek párjaként 2002-től egy katonai összeköttetési követség is felállt Moszkvában. A NATO-Russian Council tehát megfelelő keretet biztosított a kommunikációhoz, az aktuális biztonsági kérdések megvitatásához és a gyakorlati együttműködés széles spektrumához.

Moszkva álláspontja:

Vlagyimir Vlamigyirovics Putyin orosz elnök legfőbb célkitűzése az, hogy újra nagyhatalommá, orosz narratívában birodalommá tegye az Oroszországi Föderációt. Éppen ezért Moszkva Európát nem partnerként tartja számon, sokkal inkább egy olyan meghatározó geopolitikai tényezőként, amelyen keresztül rálátása nyílik a Szövetségre és az ott történtekre, ugyanakkor amellyel nem engedheti meg közös határok létrejöttét.

Ezen fentiekből fakadóan igyekszik megakadályozni minden olyan eseményt, amely várhatóan negatív stratégiai helyzetbe hozhatná Oroszországot. Például Grúzia vagy Ukrajna NATO-ba és az EU-ba való felvétele, és ezzel az orosz érdekszférából való folyamatos kivonása is egy ilyen lépésnek minősült, mely ellen azonnal fel kellett lépnie a Föderációnak. Továbbá fontos, hogy Oroszország nézőpontja szerint minden olyan NATO tevékenység, amely orosz érdekszférát érint, az sérti a 1997-es NATO-Oroszország Alapszerződést. A kérdés geopolitikai vonulatát kiemelve, orosz tekintetében a fentebb említett országok nemzetközi szervezetekbe való felvétele egyértelműen közös ?határokat? és a geopolitikai narratíva szerinti puffer-zóna övezet részleges hiányát eredményezné az Oroszországi Föderáció határain.

2014, a fordulat éve:

A putyini korszak kezdete óta, vagyis gyakorlatilag az 1999/2000 -es évfordulótól kezdődően éleződik a NATO és Oroszország viszonya. Világszerte a politikusok és éppúgy az elemzők többsége Moszkvát teszi felelőssé az ukrajnai válság kialakulásáért és annak a napjainkban ismert szintjére való eszkalációjáért. Alapvetően teljes joggal, hiszen elég csak az elmúlt 25 év Kijevvel szemben támasztott orosz politikai és gazdasági nyomásgyakorlásokat, a különböző ukrán vezetés ellen irányuló zsarolásokat és lejárató kampányokat, vagy a helyi orosz nagykövet helytartói magatartását megemlíteni. Mindegyik általam hozott példa mutatja az erőteljes orosz ellentevékenység jelenlétét az ukrán területeken.
Ezek alapján az is egy felvetődő kérdés, hogy mi áll az Oroszországi Föderáció ilyen jellegű Ukrajna-politikája mögött. Véleményem szerint az agresszív, expanzív külpolitika fő mozgatórugója ebben az esetben sem más, mint például a balti államok, Fehéroroszország vagy akár Grúzia irányában volt (1. ábra).

  1. 1. ábra Oroszország expanzív külpolitikájának irányai

Az alapvető cél, hogy Oroszország a birodalom területi kiterjedését Moszkvából – mint központból – kiindulva fokozatosan restaurálja, visszaszerezve a korábbi cári érdekszférába tartozó ? ma már független – államok felett az irányítást.
Ezt támasztja alá az elmúlt évek orosz külpolitikájának legtöbb megmozdulása is, így az orosz-grúz konfliktus(2008), a balti államok függetlenségének szovjet jog szerinti felülvizsgálata (2015) vagy Vlagyimir Putyin orosz elnök az Eurázsiai Gazdasági Unió vezetőinek találkozóján tett kijelentése, ami Lengyelországot háborította fel (2019). Mint a példákból is látszik számos állam esett már áldozatául, vagy vált kiszemelt célpontjává az oroszok nyugati terjeszkedésének. Így volt ez Ukrajna esetében is, ahol az oroszok politikai céljaik elérése érdekében a hibrid hadviselés eszköztárának széles skáláját alkalmazták, így a gazdasági nyomásgyakorlást, a médián keresztül terjesztett álhíreket vagy a hátország lakosságának elbizonytalanítását saját politikai vezetésében.

  1. NATO-csúcsok összegzése

Az ukrajnai eseményeket követően számos változás állt be az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének Oroszország-politikájában is, amely így a következő NATO-csúcs témakörét is alapvetően meghatározta.

A wales-i csúcs:

A 2014. szeptember 04-05-én megrendezésre került -az ukrán válság utáni első- wales-i NATO-csúcs fókuszpontjában Oroszország és a kollektív védelem kérdése állt. Az események hatására világossá vált, hogy a NATO-orosz kapcsolatok 2009-es ?újraindítási kísérlete? kudarccal zárult. Ez a megállapítás nyugtalansággal töltötte el Lengyelországot és a balti államokat is, így a NATO-t a korábbiakhoz képes komolyabb válaszlépésekre sarkallta: a fő célkitűzés egy gyorsabban és rugalmasabban reagáló NATO kialakítása, hiszen a hidegháború óta az ukrán válság taszította a NATO és az Oroszországi Föderáció kapcsolatát a legnagyobb mélypontra, rámutatva ezzel a kollektív védelem és a teljes skálájú elrettentési képesség kialakításának fontosságára.

A csúcs négy legfontosabb rendelkezése közé tartozik, hogy a NATO-Ukrajna Bizottság (NUC) markánsan meghatározta, illetve elítélte Oroszország szerepét az Ukrajnában történtek kapcsán[1]. Továbbá bejelentették, hogy a nemzetközi szervezet nyíltan támogatni fogja Ukrajnát, amely kiterjed a fegyveres erők kiképzésre, a sebesültek ellátására, valamint új programok indítására az ukrán védelmi szektor képességfejlesztésére és kapacitásépítésére. A második fontos eredmény, hogy bizonyos tagállamok bilaterális alapon megkezdték a katonai-technikai segítségnyújtást Ukrajna számára. Harmadsorban fontos, az interoperabilitás jegyében kijelentette a Szövetség, hogy az ukrán fegyveres erők egyre több hadgyakorlatnak lesznek részesei. Az összes folyomány közül azonban, ami a legszignifikánsabban jelezte az orosz-NATO kapcsolatok romlását, az a szövetséges állam- és kormányfők nyilatkozata. Ennek száztizenhárom pontjából ugyanis huszonhárom érinti az említett kapcsolatot. Ezek egyik fontos felismerése, hogy a NATO békés Európáról alkotott képe alapvetően átalakult. Véleményem szerint a wales-i csúcs két legjelentősebb eleme, hogy a NATO nyíltan demonstrálta politikai elkötelezettségét Ukrajna mellett, továbbá a kollektív védelmi képességek fejlesztésére határozott döntéseket hoztak a szövetségesek. Így ez a találkozó alapvető fontosságú és korábban nem tapasztalt hozzáállásváltozást jelentett.

A varsói csúcs:

A wales-i után két évvel, 2016. július 08-09.-én Varsóban ismét megtartottak egy NATO csúcstalálkozót, melyben visszaköszöntek a korábbiakban lefektetett irányvonalak és Oroszország jelentősége is. Jens Stoltenberg, a NATO-főtitkára a szövetség megújulásaként és történelmi pillanetként jellemezte az itt hozott döntéseket. Habár a NATO ekkor is tagadta, hogy ellenségei lennének, a két fő cél a Szövetség keleti szárnyának megerősítése volt, valamint a tagállamok egységének kimutatása a világfelé. Ezekre pedig az elemzők szerint elsősorban az Oroszországi Föderáció tevékenységéből fakadó bizonytalan nemzetközi környezet miatt volt szükség. Az előbbi állítást igazolják az állam- és kormányfők által kiadott ?Varsói nyilatkozat a transzatlanti biztonságról?  című dokumentumban foglaltak is, miszerint a NATO a változékony biztonsági helyzet legfőbb forrásaiként a Közel-Kelet, Észak-Afrika és a terrorizmus mellett Oroszország tevékenységét jelölte meg. Ennek ellenére azonban a tagállamok továbbra is – amennyiben a Föderáció magatartása úgy engedi ? építő jellegű kapcsolatot igyekeznek ápolni és a Szövetség keleti-szárnyának megerősítése nem az oroszok provokációját célozza.

Véleményem szerint a varsói csúcs eredményei négy fő pontban foglalhatók össze. Elsőként a már említett keleti-szárny megerősítése érdekében hozott lépések, melyek jegyében létrehoztak egy ?előretolt rotációs jelenlétet?,  amelyet még a 2014-es wales-i csúcson Barack Obama amerikai elnök szorgalmazott. Ez azt jelentette, hogy Lengyelország és a balti államok területére négy többnemzetiségű zászlóaljharccsoportot (4000 katona) telepítettek, szimbolizálva ezzel a Szövetség tagállamai közötti erős együttműködést. Ehhez kapcsolódik továbbá, hogy sok államban ? így Magyarországon is ? katonai vezetési pontokat és új parancsnoki struktúrát létesítettek, hogy adott esetben felkészültek legyen a támaszpontok, ha NATO erőknek kellene állomásoznia a területükön. Másodikként a csúcson elfogadásra került a váratlan támadások kezelésére létrehozott nagyon magas készenlétű (2-7 nap) összhaderőnemi haderőcsoport (VJTF létszámát 15.000 főre bővítették) és a NATO Reagáló Erők létszámemelése (40.000 főre). Harmadsorban pedig – figyelembe véve az orosz hadviselés által használt módszereket ? a NATO a kibervédelmet is felvette a kollektív védelmi feladatok közé, elérve így, hogy ha valamely tagállamot kibertámadás éri, akkor az kollektív támadásnak legyen tekinthető. Valamint deklarálták azt is, hogy a tagállamok támogatni fogják a kiberhadviselés fenyegetéseinek elhárításával és a kibervédelemmel összefüggő kutatásokat. A csúcson megtárgyalt összes döntés közül azonban a legjelentősebbnek a negyedik, a NATO-EU közötti stratégiai megállapodás tekinthető. Ennek keretében a korábban egymással rivalizáló két nemzetközi szervezet egy jóval szorosabb együttműködést elé nézett a jövőben. A dokumentum számos kooperációs témát tartalmazott, így például a krími és az ukrajnai események kapcsán tapasztalt, a katonai és civil eszközöket felhasználó hibrid hadviselés elleni fellépés terén vagy az összehangoltabb tevékenység a kibervédelem területén. Továbbá a két szervezet gyakorlatainak ? beleértve a hibrid gyakorlatokat is ? koordinálására is kiterjedt a partnerség. Ezen témák az orosz hadviselés alapvetően használt eszközeit és módszereit, azok működési mechanizmusának működését befolyásolhatják, így is igazolva a NATO-orosz viszony megromlását.

Végül pedig a NATO-Ukrajna Bizottság is kiadott egy nyilatkozatot, melyben többek között felszólította Oroszországot is, hogy tartsa tiszteletében a nemzetközi jogot, vonja vissza a Krím annexiójáról hozott döntését, és tartózkodjon az országgal szembeni agresszív lépésektől, illetve a minszki megállapodásban foglalt tűzszünet betartására is felhívta figyelmét.

A brüsszeli csúcs:

2018 július 11-12.-én Brüsszelben tartották a következő NATO-csúcsot , amit a nemzetközi és a hazai sajtó is a ?feszült?, illetve a ?megosztó? jelzőkkel illetett. A Szövetség az előző találkozókon felállított stratégiai koncepcióban megfogalmazott hármas-feladatrendszerhez (ennek elemei: a kollektív védelem, a válságkezelés és a kooperatív biztonság) tartották magukat. Valójában ezt a csúcsot Oroszország kérdésének tekintetében sokkal inkább a 2016-os és 2017-es csúcsokon előírtak áttekintésére alkalmazták. Hiszen a NATO álláspontja szerint a folyamatosan változó biztonsági környezetben minden stratégiai irányból érkező fenyegetések ellen fel kell lépnie a Szövetségnek.

Ezen veszélyek egy fontos eredete pedig továbbra is Oroszország és annak agresszív külpolitikája. Így meggyőződésem szerint az itt hozott döntések is az orosz nyugati irányú terjeszkedést hivatottak megakadályozni, továbbá a hangsúly kezd eltolódni a tagállamok erejének és összetartásának nyílt kinyilvánításának irányába. Ezt igazolja, hogy két határozatcsomagok hoztak létre, melyek közül a Déli Csomag  tartalmaz minden olyan teendőt, amely a biztonság déli és közel-keleti irányba való kiterjesztéshez szükséges. A Készenléti kezdeményezéssel  a keleti irányból (Oroszországi Föderáció) érkező veszélyek elleni NATO Erők készenléte került új alapokra helyezésre. A parancsnoksági rendszer megerősítése, az új harcászati szervek létrehozása és a stratégiai mobilitás kérdésköre is mind azt bizonyítják, hogy a NATO reálisan számol azzal és felkészül arra, ha Oroszország ismét radikális területszerzési tervekbe kezdene, mint ahogyan Ukrajna esetében is tette.

A londoni csúcs:

2019 december 03-04-én London adott otthon a NATO legújabb csúcsértekezletének, amelyen a legfontosabb jövőbeli feladatok és célok meghatározása mellett a Szövetség megalakulásának 70. évfordulójáról is megemlékeztek a tagállamok állam- és kormányfői. A csúcson – annak ellenére, hogy már több, mint öt éve volt először hangos a média Oroszország ukrajnai tevékenysége miatt – még mindig vezető szerephez jutott a NATO-orosz kapcsolatok alakulása és az INF Szerződés kérdése is. A megfelelő hozzáállást illetően azonban nem volt egyhangú a vezetők véleménye. Jens Stoltenberg főtitkár a Szövetség álláspontjaként a korábbi csúcsok meggyőződését közvetítette, azaz, hogy a NATO nyitott a stratégiai párbeszédre Oroszországgal, amennyiben annak tevékenysége ezt lehetővé teszi. Továbbá ha szükséges, a tagállamok rendelkeznek megfelelő tervekkel és erővel Lengyelország és a balti államok védelmére. Ennek a kijelentésnek pedig kettős üzenete volt, egyrészt a tagállamok együttműködéséről volt hivatott tanúbizonyságot tenni, másrészt pedig a kollektív védelem megerősítését példázza, hiszen a katonai erő állomásoztatása az ez iránti elkötelezettség legerősebb kifejeződése. Tehát, ha szükséges, a NATO erői készek akár fegyveres intézkedéseket is foganatosítani az esetleges orosz támadások kivédésére. Többek között ez a megállapítás osztotta meg a tagállamok vezetőinek hozzáállását.

Ezt példázza Recep Tayyip Erdo?an török elnök kijelentése, miszerint Törökország nem fogja támogatni a NATO Lengyelországot és a balti államokat illető védelmi tervét? egy lehetséges orosz támadás esetén ? ha országa (kurd) ellenségeit terroristáknak nem nyilvánítják. Egy újabb nézőpontot képviselt az orosz kérdést illetően Emmanuel Macron francia köztársasági elnök, aki úgy nyilatkozott, ha a Szövetség stabil Európát akar, ahhoz szükséges a stratégiai párbeszéd folytatása az Oroszországi Föderációval. Ennek alapvető előfeltétele, hogy az orosz-ukrán viszonyt rendezzék.

A 2021 júliusi brüsszeli csúcs:

A 2021. június 14-i brüsszeli NATO-csúcson a NATO-vezetők számos témakörben hoztak döntéseket és kérdések széles skáláját vitatták meg, hogy felkészítsék a NATO-t a ma és a holnap kihívásaira. Mindemellett a tagállamok képviselői megállapodtak a NATO 2030 kulcsfontosságú kilenc napirendi pontjában is, hogy megerősítsék a Szövetséget a következő évtizedben és azon túl.

Elsőként fontosnak tartják a politikai konzultáció mélyítését, valamint a szabályokon alapuló nemzetközi rend fenntartását. Ez utóbbi érdekében a NATO vezetői megállapodtak abban, hogy megerősítik a NATO kapcsolatait a hasonló gondolkodású partnerekkel és nemzetközi szervezetekkel ? köztük az Európai Unióval ?, és új kötelezettségvállalásokat alakítanak ki, többek között Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában. Másodsorban szorosan összefügg egymással az  új stratégiai koncepció kidolgozásának igénye, az elrettentés és védelmi képességek megerősítése[2], a reziliencia növelése[3] és a technológiai előnyök megőrzésének célkitűzései[4].  Harmadsorban a NATO nagy hangsúlyt fektet erőfeszítéseinek fokozására, hogy segítse partnerei kiképzési módszereit és kapacitásépítését olyan területeken, mint a terrorizmus elleni küzdelem, a stabilizáció, a hibrid támadások elleni küzdelem, a válságkezelés, a békefenntartás és a védelmi reform. Ugyanakkor megjelenik egy kezdeményezés az éghajlatváltozás elleni küzdelem és a megváltozott viszonyokhoz való adaptáció terén is, a NATO éghajlatváltozási és biztonsági cselekvési tervének keretében kész csökkenteni a katonai tevékenységből vagy létesítményekből származó üvegházhatású gázkibocsátásának mennyiségét. Végül pedig az említettek finanszírozásában is elkötelezettek a tagállamok, így további forrásokat határoznak meg annak biztosítására, hogy a Szövetség továbbra is garantálja a kollektív védelmünket és biztonságunkat 2030-ig és azon túl is.

Az idei brüsszeli csúcs:

2022.03.24.-én rendkívüli NATO-csúcs összehívására került sor Brüsszelben. Ennek fókuszpontjában Oroszország Ukrajna elleni agressziója állt, amelyet a nemzetközi szervezet az euro-atlanti biztonságra nézve az elmúlt évtizedek legsúlyosabb fenyegetésének minősített. A NATO kijelentette, hogy a lehető leghatározottabban elítéli Oroszország ukrajnai invázióját, felszólítja Vlagyimir Putyin elnököt felelőtlen és destabilizáló magatartásának haladéktalan leállítására az ENSZ Nemzetközi Bíróság döntésének értelmében. Továbbá felszólította Fehéroroszországot és Kínát, hogy tartózkodjanak az orosz háborús agresszió támogatásától.

Annak eredményeként, hogy a háború új biztonsági környezetet teremtett, a NATO megerősítette a konfliktus multidomain-jellegét és a biztonság 360°-os megközelítésének jegyében a szövetség keleti szárnyát: új, gyorsreagálású, többnemzetiségű harccsoportokat telepít Bulgáriába, Magyarországra, Romániába és Szlovákiába jelentős légi és haditengerészeti eszközökkel együtt. Ugyanakkor a NATO-tagországok egyetértettek abban, hogy el kell kerülni a háború további eszkalációját, Ukrajna határain túlra terjedését és egy Oroszország és a NATO közötti konfliktus kialakulását.

A szövetség világossá tette: nem részese a konfliktusnak, és nem szállít fegyvereket Ukrajnába ? közölte Jens Stolenberg NATO-főtitkár. Végül a szövetség kiemelte, Oroszországnak hitelt érdemlő tárgyalásokat kell megkezdeni Ukrajnával konkrét eredmények elérése érdekében, kezdve a fenntartható tűzszünettel és a csapatai teljes kivonásával Ukrajna területéről. Oroszországnak a tűzszünet azonnali végrehajtásával kell megmutatnia, hogy komolyan gondolja a béke megteremtését célzó tárgyalásokat Ukrajnával.

Záró gondolatok:

A NATO-Oroszország kapcsolat történetében, a 2014-es ukrajnai válság és az azóta tartó időszak -különös tekinettel a 2022.februári eseményekre- ismét egy új szakasz kezdetét jelöli.  Ezt a változást a felek közötti viszony olyan mértékű romlása jellemzi, amelyre az eddigiek során kevés alkalommal volt precedens.

Az elmúlt nyolc év csúcstalálkozóinak főbb témáit és meghozott döntéseit áttekintve világossá válik, hogy a NATO-orosz kapcsolat a hosszú eltelt idő ellenére is állandó napirendi pontja volt a találkozóknak, így alapjaiban véve határozza meg a Szövetség stratégiai lépéseit és Oroszország-politikáját és ez a viszonyváltozás elsősorban annak konzisztens folytatásában manifesztálódik. A NATO folytatja transzformációját egy még veszélyesebb stratégiai-realitás felé és a stratégiai irányváltásnak fogja majd alárendelni az új stratégiai koncepciót is Madridban. Az elemzésben leírtak alapján kijelenthető, hogy jelenleg a szervezet preventív, arányos és olyan intézkedések meglépését tűzte ki célul, amelyek nem növelik az eszkalációt: nagy hangsúly helyeződik a kollektív védelemre és a -korábbi forward presence helyett- a forward defence koncepciójára.

Összefoglalóan a gyakorlatban látható, hogy a védelem és biztonság megerősítése széleskörűen történik, kezdve az elméleti alapok lehelyezésétől és megújításától (a politikai konzultáció NATO hármasfeladatrendszerbe való beemelése, készenléti tervek kidolgozása, az ezekhez szükséges NATO-s eszközök, képességek megjelölése stb.) a tényleges csapatmozgósításig (új magyar, szlovák, bolgár és román zászlóalj-harccsoportok létrehozása) a keleti szárny erőinek megerősítéséért.

[1] Többek között megállapításra került az, hogy orosz katonák is részt vettek a harcokban, illegális a Krím-félsziget annektálása, valamint a NATO felszólította Oroszországot az Ukrajnát érintő agressziótól való távolmaradásra.

[2] A szövetségesek továbbra is arra törekednek, hogy 2024-ig teljesítsék a NATO által elfogadott irányelvet, miszerint a GDP 2%-át költsék védelemi kiadások, és annak 20%-át új fejlesztésekre fordítsák.

[3] A NATO-tagállamok megkezdik a szélesebb és összehangoltabb megközelítés alkalmazását, megerősített ellenállóképességi kötelezettségvállaláson keresztül, így a szövetség egészére kiterjedő reziliencia-célok alapján, az adott országra szabott célkitűzéseket hoznak létre, amelyek reziliencia-célokat és végrehajtási terveket vezérlik, világosabb és mérhetőbbé téve a NATO ellenállóképességét tagállami és szövetségi szinten egyaránt.

[4] A NATO vezetői megállapodtak abban, hogy elindítják a Defence Innovation Accelerator for the North Atlantic (DIANA) szervezetet, a kritikus technológiákkal kapcsolatos transzatlanti együttműködés fellendítése érdekében, valamint egy NATO Innovációs Alap létrehozásában, amely a feltörekvő technológiákkal foglalkozó start-upokba fektet majd be.

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

EU hírfigyelő 2022 február

0

Közös biztonság-és védelempolitika

(Írta: Kovács Rebeka Regina)

A Tanács 2022. február 3.-án megújította az uniós terrorista listát, amely a terrorizmus elleni küzdelem érdekében korlátozó intézkedések hatálya alá tartozó személyeket, csoportokat és szervezeteket sorol fel. A listát a 2001. szeptember 11.-i terrortámadásokat követően hozták létre a 1373/2001 ENSZ BT határozat végrehajtásaként. A listán, amelyet a Tanács félévente vizsgál felül, 13 személy és 21 csoport és szervezet szerepel, akiknek a pénzeszközei befagyasztásra kerülnek. Emellett pedig az uniós gazdasági szereplők számára tilos további pénzeszközöket és gazdasági erőforrásokat a rendelkezésükre bocsátani. Azt azonban fontos megemlíteni, hogy ez a szankciórendszer elkülönül az Al-Kaida és az ISIL/Daesh ellen irányuló uniós rendszertől, mivel az EU önállóan is alkalmazhat intézkedéseket az említett szervezet vagy velük kapcsolatban álló és/vagy támogató személyek és szervezetek ellen. Február 28-án pedig még tovább bővült az EU terrorizmus elleni szankciós lista, a Tanács úgy döntött, hogy Afganisztánban és a szomszédos régióban működő Al-Kaidához és ISIL/Da’esh-hez köthető két csoportot és két személyt felvesz az uniós szankciós rendszerbe. A listára felkerült az ?Al-Kaida az indiai szubkontiensen? (AQIS) és annak vezetője, az ?ISIS-K? (Iszlám Állam Khoraszán tartomány) szóvivője, Aziz Azam és a ?Daesh-Hind tartomány? (Indiában működő Iszlám Államhoz köthető csoport) szóvivője. Az új intézkedésekkel összesen 8 személyre vonatkozik már a beutazási tilalom és a vagyonbefagyasztás.

Megrendezésre került az Európai Unió ? Afrikai Unió csúcstalálkozó is. Az Afrikai Unió képviseletében Macky Sall, a Szenegáli Köztársaság és az Afrikai Unió elnöke találkozott Charles Michel-lel az Európai Tanács elnökével 2022. február 17 és 18 között.

A találkozó a következő eredményekkel zárult:

  • az EU és az AU vezetői elkötelezik magukat a megújult partnerség közös jövőképének kialakítása mellett az egyre növekedő közös kihívások tudatában,
  • a közös jövőkép célja a partnerség megszilárdítása, a szolidaritás, béke, biztonság és a fenntartható gazdasági fejlődés,
  • helyi és regionális beszerzési mechanizmusok támogatása és a vakcinák, orvosi termékek egyenlő elosztása,
  • az EU megerősíti elkötelezettségét, hogy legalább 450 millió oltóanyagot biztosít Afrikának és Team Europe 3 milliárd USD-vel támogatja a Covax-programot és az oltási programot a kontinensen,
  • a Team Europe további 425 millió euróval támogatja az oltási program mobilizálását és az adagok hatékony elosztását, valamint az egészségügyi dolgozók képzését és az elemzési, szekvenálási kapacitást,
  • 150 milliárd eurós Afrika-Európai beruházási csomag, amely támogatja a 2030-ig kitűzött és az AU 2063-as terveket,
  • megújított és megerősített együttműködés a béke és biztonság érdekében az Afrikai Béke és Biztonság Architektúrája (APSA),
  • megfelelő képzés, a kapacitások és felszerelés biztosítása, az autonóm békeműveletek támogatása, megerősítése és kiterjesztése, az afrikai védelmi és biztonsági erők megerősítése, többek között uniós missziók és segítségnyújtás révén, valamint a bűnüldözési kapacitásépítés támogatásán keresztül,
  • együttműködés a kiberbiztonság területén és emberi jogok és a nemzetközi humanitárius jog tiszteletben tartásának előmozdítása,
  • fokozott együttműködés migráció és mobilitás terén: közös fellépés kapacitásépítés révén a migrációval foglalkozó afrikai intézményekkel, az illegális migráció megelőzése, határigazgatás javítása, menekültügyi rendszerek erősítése, szakképzés és szakképesítés támogatása,
  • multilateralizmus iránti elkötelezettség, a nemzetközi együttműködés előmozdítása, a globális egyenlőtlenségek leküzdése és enyhítése, az éghajlatváltozás elleni küzdelem, valamint a “globális közjavak” jobb biztosítása,
  • támogatás a WTO szükséges reformjának megvalósításához és működésének javításához, a többoldalú kereskedelmi rendszer megerősítése érdekében.

Kiberpolitika

(Írta: Gál Henrik Norbert)

A február a már ismert orosz-ukrán konfliktus kapcsán több ponton is érdemi fejlődést hozott a kiberbiztonság területén. Az EU segítséget ígért Ukrajnának az orosz kibertámadások ellen, mely ígéretét teljesítette is, mégpedig oly módon, hogy egy szakértőkből álló bizottságot delegált számukra. A CRRT (Cyber Rapid Response Team) csapat helyi és távolsági segítségnyújtást is ígért. Erre komoly szükség is van, hiszen az orosz konfliktus hatására Európa-szerte elrendelték a kiberbiztonsági készültséget, miután Nagy-Britannia nemzetközi hatású kibertámadásra figyelmeztette a közösséget. Ennek előzményei ismertek, hiszen orosz hackercsapatok többek között a hadsereget, a minisztériumokat, a bankokat is támadás alá vették.

Szankciós politika

(Írta: Haiszky Edina Julianna)

Az Európai Unió Oroszországot érintő februári szankcióspolitikájának első lényegi elemeként korlátozó intézkedéseket fogadott el február 21-én öt magánszeméllyel szemben, akik olyan fellépéseket és politikákat hajtottak végre, amelyek aláásták vagy veszélyeztették Ukrajna területi integritását, szuverenitását és függetlenségét. A megjelölt személyeket az Orosz Föderációban az Állami Duma tagjainak 2021. szeptember 19-én választották meg az illegálisan annektált Krím-félsziget és Szevasztopol városának képviseletére, valamint a szevasztopoli választási bizottság vezetői és helyettes vezetői pozíciójára.

Az Oroszország elleni első szankciócsomagot az Unió 2022.02.23-án fogadta el válaszul az ukrajnai Donyeck és Luhanszk megyék nem kormányzati ellenőrzés alatt álló területeinek független entitásként való ismerésére, valamint az ezt követő döntésre, miszerint orosz csapatokat küld ezekre a területekre.

Az elfogadott csomag a következőket tartalmazza:

  1. célzott szankciók az orosz Állami Duma 351 tagja és további 27 személy ellen,
  2. a Donyecki és Luhanszki terület nem kormányzati ellenőrzés alatt álló területeivel fenntartott gazdasági kapcsolatok korlátozása,
  3. Oroszország hozzáférésének korlátozása az EU tőke- és pénzügyi piacaihoz és szolgáltatásaihoz.

Az első szankcióscsomag rendelkezésének szigorításaira 2022.02.23-án került sor, az Oroszország Ukrajna elleni agresszióját követően összehívott rendkívüli csúcstalálkozója során. Az Oroszország elleni további szankciók célpontjai:

  1. a pénzügyi szektor
  2. az energia- és a közlekedési ágazat
  3. kettős felhasználású termékek
  4. exportellenőrzés és exportfinanszírozás
  5. a vízumpolitika
  6. az orosz magánszemélyekkel szembeni további szankciók
  7. új listázási kritériumok

Oroszország ukrajnai inváziójára válaszul az EU második szankcióscsomagját 2022.02.25.-én adták ki: az EU úgy döntött, hogy befagyasztja Vlagyimir Putyin, az Orosz Föderáció elnöke és Szergej Lavrov, az Orosz Föderáció külügyminiszterének magánvagyonát. Emellett korlátozó intézkedéseket vezetett be az orosz Nemzetbiztonsági Tanács tagjaival és az orosz Állami Duma azon maradék tagjaival szemben, akik támogatták az önhatalmúlag kikiáltott donyecki és luhanszki “köztársaságok” Oroszország általi azonnali elismerését. A Tanács megállapodott továbbá egy további egyéni és gazdasági intézkedéscsomagról, amellyel az Oroszország által Ukrajna ellen elkövetett, provokálatlan és indokolatlan katonai agresszióra reagálnak. Ezek a szankciók a pénzügyi, az energetikai, a közlekedési és a technológiai ágazatra, valamint a vízumpolitikára terjednek ki.

A harmadik szankcióscsomagot 2022.02.28-án adta ki az EU, amelyben újabb intézkedéseket hagyott jóvá az Oroszországi Föderáció által Ukrajna ellen elkövetett, provokálatlan és indokolatlan katonai agresszióra válaszul. Az új intézkedések a következőket foglalják magukban:

  1. az orosz központi bankkal folytatott tranzakciók tilalma
  2. 500 millió eurós támogatási csomag az ukrán fegyveres erők felszerelésének és ellátásának finanszírozására,
  3. az EU légterének átrepülési tilalma és az orosz légitársaságok uniós repülőterekre való belépésének tilalma,
  4. új szankciók további 26 személlyel és egy szervezettel szemben.

Környezet-, energia- és klímapolitika

(Írta: Mészáros Kinga)

Az energia- és klímapolitika területén a legkiemelkedőbb hír, hogy februárban a Bizottság bemutatta a kiegészítő éghajlatváltozási aktusát. A taxonómia az éghajlatváltozás mérséklésére és az ahhoz való alkalmazkodásra irányul, különösképpen bizonyos gáz- és nukleáris tevékenységekre. Nagy eredmény, hogy a biztosi testület politikai megállapodásra jutott a szövegről. Az uniós taxonómia célja, hogy a magánbefektetéseket olyan tevékenységekhez irányítsa, amelyek szükségesek a klímasemlegesség eléréséhez. A taxonómiai besorolás azonban nem határozza meg, hogy egy adott technológia része lesz-e a tagállami energiamixnek vagy sem. A cél az átmenet felgyorsítása azáltal, hogy minden lehetséges megoldást felhasznál az klímapolitikai célok elérésében. A kiegészítő klímatörvény lényegében további gazdasági tevékenységeket vezet be az energiaszektorból az EU taxonómiájába, azaz azokat a nukleáris és gázipari tevékenységeket emeli még be, amelyek szintén átmeneti tevékenységként számba vehetőek. Emellett az átláthatóság érdekében speciális közzétételi követelményeket vezet be a gáz- és atomenergia-ágazatban folytatott tevékenységeikkel kapcsolatban a vállalkozások számára.

A vizsgált időszakban több támogatást is bejelentett az EU az energia- és klímapolitikai célok elérése érdekében. A Bizottság több, mint 110 millió eurós beruházást jelent be a LIFE program integrált környezet- és éghajlatvédelmi projektjeibe. A finanszírozás 11 uniós országban (Ciprus, Csehország, Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Lettország, Litvánia, Hollandia, Lengyelország és Szlovénia) támogatja az új környezetvédelmi és klímapolitikai projekteket, elsősorban a természetvédelem, a tiszta levegő, a vízgazdálkodás, a klímaváltozás mérséklése, illetve klímaváltozáshoz való alkalmazkodás területeit. Emellett az Európai Beruházási Bank és a Solas Capital együttesen fektet be az épületek energiahatékonyságába szerte az Európai Unióban. Az épületek energiahatékonysági fejlesztése kritikus a klímapolitikai célkitűzések elérésében, hiszen ezek felelősek az Európai Unió energiafogyasztásának 40%-áért és CO2-kibocsátásának 36%-áért. A Solas Capital AG által működtett és az Európai Beruházási Bank által társfinanszírozott alap célnagysága 200 millió euró. Az alapból hitelfinanszírozást nyújt energiaszolgáltató cégeknek energiahatékonysági és kisebb megújulóenergia-projektek megvalósításához.

Az időszakban sor került az EU-Norvégia találkozóra is, amelynek célja az EU és Norvégia közötti párbeszéd és együttműködés fokozása volt az éghajlattal, az energiával és az ipari átalakulással kapcsolatban. Mindennek keretén belül elsősorban az éghajlatváltozás mérséklésére és az energiafüggőség csökkentésére koncentráltak a felek a magas szintű diskurzus során. Februárban sor került az EU-USA Energia Tanács találkozóra is. A találkozón Josep Borrell beszéde is elhangzott, amely számos irányát felvázolta az uniós gondolkodásnak a térség geopolitikai eseményeit illetően, a vonatkozó szakpolitikákra fókuszálva. Kiemelte az Európa és a keleti szomszédság, valamint a Nyugat-Balkán stabilitását veszélyeztető geopolitikai turbulenciát. Ennek kapcsán rosszallta az Orosz Föderáció arra irányuló magatartását, hogy geopolitikai haszonszerzési fegyverként használja az Európába irányuló energiaellátást a világméretű energiaárak emelkedése közepette. A potenciális fenyegetés és következményeinek kiküszöbölésére az Unió megkereste a főbb energiaszolgáltatókat is, hogy fokozza a felkészültséget, és biztosítsa, hogy az energiaellátás továbbra is megbízható, megfizethető és biztonságos maradjon nem csak nekünk, az Európai Uniónak, hanem Ukrajnának, Moldovának és a Nyugat-Balkánnak is. Emellett szó esett a klímavészhelyzetről is, amelynek kapcsán kiemelte az átmenet felgyorsításának szükségességét globális szinten. Kiemelte, hogy az Energia Tanács jó alkalom annak biztosítására, hogy a COP26-on elfogadott ambiciózus transzatlanti menetrend kézzelfogható eredményeket hozzon, s megemlítette a partnerség egyik korábbi eredményét, a globális metán kezdeményezést. Februárban sor került az Egy Óceán Csúcstalálkozóra is a franciaországi Brest-ben. A Bizottság képviseletében, Von der Leyen ambiciózus kezdeményezéseket mutatott be a tisztább, egészségesebb és biztonságosabb óceán előmozdítása érdekében, a Csúcstalálkozóhoz való uniós hozzájárulás részeként, valamint az EU vezető szerepének demonstrációjaként az óceánokkal kapcsolatos kihívásokra adott átfogó válaszadásban. Von der Leyen elnök három kulcsfontosságú együttműködési kezdeményezést jelentett be: egy új nemzetközi koalíciót a nyílt tengeri biológiai sokféleség védelmére; egy jelentős számítástechnikai projektet, amely lehetővé teszi a kutatók számára, hogy digitálisan szimulálják a világ óceánjait; valamint az EU kutatási küldetését, hogy 2030-ig helyreállítsa óceánjainkat és vizeinket.

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Szomszédságpolitika

(Írta: Mészáros Kinga)

Déli szomszédságpolitika

Ursula Von der Leyen az Európai Bizottság elnökeként első látogatását tette Marokkóban, ahol a kormányfővel, Aziz Akhannouch-sal vett részt találkozón. Kiemelte, hogy a találkozó barátságos légkörben, eredményesen zajlott le. Von der Leyen megjegyezte a történelmi kapcsolatokat Európa és Marokkó között, illetve azt, hogy Marokkó az Európai Unió vezető partnere az afrikai kontinensen gazdasági és kereskedelmi kérdésekben. Kiemelte a gazdasági kapcsolatokon túli személyes kapcsolatokat is, hiszen Marokkóban ének európaiak, s Európában marokkóiak. A két kultúra egymásra való évszázados hatásain alapulva, Von der Leyen megerősítette az EU elkötelezettségét e kapcsolatok további elmélyítése mellett ? szomszédként, partnerként és barátként.

A déli szomszédságpolitika országaiban februárban nagy hangsúly helyeződött a környezeti biztonság és energiabiztonság területeire. Létrehozásra került egy új európai projekt, a RESET (RESults Enabling Transitions: mapping, synthesising and mainstreaming sustainable, green circular business support achievements in the MED region, for replication and policy-making) a zöld és fenntartható vállalkozások támogatására a Földközi-tenger térségében, amely célja a zöld és körforgásos vállalkozások gazdasági, környezeti és társadalmi hatásainak katalizálása a kapacitásépítés és a helyi, nemzeti és regionális támogató ökoszisztémák fejlesztése révén. Megalakításra került olasz mintára a Coastal Cities Network is, amely a Földközi-tenger tengeri szeméttől való védelmére irányul. Ez lényegében egy platform az olasz területen már bevezetett jó gyakorlatok hálózatának disszeminációjára. A bilaterális programok keretében kiemelendő az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank 25 millió eurós pénzügyi csomagja a marokkói zöld átállás fellendítésére. A marokkói pénzintézetek a finanszírozást alhitel formájában nyújtja majd helyi polgároknak, mikro-, kis- és középvállalkozásoknak és más vállalatoknak, célja az éghajlatváltozás mérséklését és az ahhoz való alkalmazkodást szolgáló technológiákba való befektetések motiválása. Jordánia folyamatos erőfeszítéseinek támogatása annak érdekében, hogy csökkentse a ?non-revenue water? (megtermelt és a fogyasztóhoz való megérkezés előtt ?elveszett? víz) mennyiségét az EU által finanszírozott WES projekt keretében. A projekt nemzeti tevékenységet indít az elveszett víz mennyiségének mérséklésére irányuló szakpolitika kidolgozásának céljából, így növelve a jordán lakosság vízellátását és a szűkösen rendelkezésre álló erőforrás védelmét és fenntarthatóbb kezelését. Az EU a vízbiztonság területén indított projektet Libanon területén is. A Fiatalság a Jobb Fenntartható Fejlődésért projekt egyike azoknak a projekteknek, amelyeket Libanonban a RESMYLE projekt al-támogatásán keresztül valósítanak meg. Célja a fiatalok szerepének megerősítése és a fenntartható fejlődés céljainak ? nevezetesen a hatodik ?tiszta víz és higiénia? és a tizedik, ?az egyenlőtlenség csökkentése? ? előmozdítása érdekében három dél-libanoni körzetben. Az Alexandriai Kereskedelmi Kamara az egyiptomi Európai Üzleti Szövetségek Szövetségével együttműködve hivatalosan elindította az El Amreya Pilot alprojektet, az első teljes mértékben napelemekkel működő nagykereskedelmi piacot. Az alprojekt a MAIA TAQA projekt keretében került megalakításra, amely Egyiptom energiahatékonyságának növelésére fókuszál.

Februárban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank Igazgatótanácsa jóváhagyta az Egyiptomra vonatkozó országstratégiáját, amely az egyiptomi kormánnyal együttműködésben meghatározott három kulcsfontosságú prioritásra összpontosít, amelyek összhangban állnak annak ambiciózus, nemrégiben elindított reformprogramjával:

A 2022 és 2027 közötti időszakban a Bank három stratégiai prioritásra összpontosít:

  • befogadóbb gazdaság előmozdítása az egyiptomi vállalkozások, a nők és a fiatalok számára,
  • az Egyiptom zöldgazdasági átalakulás felgyorsítása,
  • az ország versenyképességének fokozása a magánszektor növekedésének támogatásával és a kormányzás megerősítésével.

Az Európai Beruházási Bank, az Európai Unió és a marokkói Gazdasági és Pénzügyminisztérium két megállapodást írt alá egy beruházási program finanszírozásáról, amely 150 közösségi iskola építésére irányul főleg Marokkó vidéki területein. Ezek az EBB-től és az Európai Uniótól származó pénzügyi hozzájárulások a Marokkói Királyság oktatási szektorának 2015?2030-as reformjának részét képezik, amelynek célja, hogy az egész országban erősítse az oktatáshoz való hozzáférés egyenlőségét, különös tekintettel az esélyegyenlőségre és a lányok helyzetére az oktatás valódi megújulása érdekében.

Magas szintű szakpolitikai értekezleten mutatták be az Európai Unió ? Palesztina Befektetési Szemle első kiadását, amely a Team Europe befektetéseit mutatja be az országban. A befektetés jelentős 42 milliárd eurós összegű, amely a palesztin éves GDP több mint 10%-át teszi ki. A befektetések nagy részét a kkv-k finanszírozáshoz való hozzáférésének javítására fordítják. Egy másik jelentős befektetési terület az energia, ezen belül a megújuló energiaforrások finanszírozása, az energiainfrastruktúra, valamint az energiahatékonyság.

Keleti szomszédságpolitika

A keleti szomszédság kapcsán Ukrajna került előtérbe az időszakban. Az ukrajnai háború kitörése előtt is már sor került több magas szintű politikai találkozóra. Február 1-jén Valdis Dombrovskis, az Európai Bizottság ügyvezető alelnöke Kijevbe látogatott, hogy bebizonyítsa, az EU rendíthetetlenül támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritását. Dombrovskis találkozott Volodimir Zelenszkij elnökkel, Denis Shmyhal miniszterelnökkel és más kormányképviselőkkel. Részt vett a kijevi emlékfalnál tartott ünnepségen is, és a térség biztonsági kihívásairól tárgyalt a kormány képviselőivel. Az ezt követő napon, február 2-án az Európai Bizottság jóváhagyta az Ukrajna számára nyújtandó, legfeljebb 1,2 milliárd eurós sürgősségi makroszintű pénzügyi támogatási programra vonatkozó javaslatot. A támogatási alapokat hosszú lejáratú hitelek formájában, rendkívül kedvező feltételekkel bocsátják Ukrajna rendelkezésére, hogy a pénzügyi segítség hozzájáruljon az ország makrogazdasági stabilitásának és általános ellenálló képességének fokozásához, tekintettel a geopolitikai bizonytalanságra, amelyet Oroszország katonai felépítése okozott Ukrajnában és környékén. E javaslatnak a Tanács és az Európai Parlament általi gyors elfogadása lehetővé teszi a Bizottság számára, hogy azonnal 600 millió eurós részletet folyósítson Ukrajnának.

A későbbiekben az Európai Bizottság az EU polgári védelmi mechanizmusán keresztül megkezdte az ukrán polgári lakosság támogatásához szükséges alapvető kellékek szállításának koordinációját. Az EU polgári védelmi mechanizmusán keresztül kínált elsősegély többek között a következőket tartalmazza: maszk, kesztyű, gumicsizma, áramfejlesztő, fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő, antibiotikum, fertőtlenítőszer, sátor, földi lepedő, takaró, higiéniai készlet, fejlett orvosi állomás, védőruha, védőszemüveg. A humanitárius helyzet romlásával, a Bizottság az ENSZ sürgős segélykérésének részeként további 90 millió euró allokálását jelentette be sürgősségi segélyprogramokra az ukrajnai háborúban érintett civilek megsegítésére. A finanszírozás az ukrajnai és moldovai embereket segíti, s elsősorban élelmet, vizet, egészségügyi eszközöket, menedéket és az alapvető szükségleteik kielégítését segít fedezni.

Február 27-én az EU Külügyi Tanácsa politikailag jóváhagyta az ukrán fegyveres erők támogatási csomagját. Josep Borrell, az EU főképviselője szerint a Tanács úgy döntött, hogy minden képességét felhasználja, hogy támogassa az ukrán hadsereget 450 millió euró értékben fegyverekkel, valamint további 50 millió eurónyi üzemanyaggal és védőfelszereléssel.

Február 9-én az EU új regionális programot indított a COVID-19 utáni zöld helyreállításra a keleti partnerség számára ? ?EU4Environment ? Water Resources and Environmental Data? néven. Az új program hozzájárul a keleti partnerországok hosszabb távú környezeti, éghajlati és társadalmi-gazdasági ellenálló képességéhez. A program célja az emberi egészség és jólét javítása, valamint a Fenntartható Fejlődési Célok elérése Örményországban, Azerbajdzsánban, Fehéroroszországban, Grúziában, a Moldovai Köztársaságban és Ukrajnában.

Február 2-4-én az Európai Unió és az Európa Tanács közös projektje, a CyberEast projekt pénzügyi nyomozásról, virtuális fizetőeszközről és darknetről tartott képzést egy 21 fős grúz nyomozóból és ügyészből álló csoport számára. A résztvevők megismerkedhettek a blokklánc-elemzéssel és más kérdésekkel, mint például a különböző Virtual Asset Service Providers (VASP) és a grúz állampolgárok kriptovaluta birtoklási és kereskedési módja.

Az energiabiztonság területén számos előrelépés történt. Február 17-én az Energiaközösség szakértői az EU grúziai küldöttségével és az energiaszektorban működő nemzeti hatóságok képviselőivel szoros együttműködésben elindították az EU4Energy technikai segítségnyújtási kezdeményezést. Célja, hogy olyan szabályokat hozzon létre, amelyek biztosítják az ellátás biztonságát a villamosenergia-ágazatban. Ez hozzájárul az ellátási válságok megelőzéséhez, felkészüléséhez és a következmények mérsékléséhez, így a polgárok és az ipar ellátásbiztonságához. A Déli Gázfolyosó Tanácsadó Tanácsának nyolcadik miniszteri ülése, amelyet február 4-én tartottak Bakuban, megerősítette az Azerbajdzsán Köztársaság és az Európai Unió közötti stratégiai energetikai partnerséget. A találkozó társelnökei, Parviz Shahbazov azerbajdzsáni energiaügyi miniszter és Kadri Simson energiaügyi európai biztos sajtónyilatkozata szerint a partnerség a hosszú távú energiabiztonság, az ellátás biztonsága és a zöld energiára való átállás közös céljain alapul. Az EU képviseletében Kadri Simson hangsúlyozta a Déli Gázfolyosó lehetséges kiterjesztésének vizsgálatát célzó erőfeszítéseket új energiapiacok felé, beleértve a Nyugat-Balkánt, és javasolta az ebben az esetben felmerülő összes kereskedelmi, környezetvédelmi, műszaki, szabályozási és éghajlati vonatkozású kérdés felmérését.

Február 4-én az Európai Tanács elnöke, Charles Michel, Emmanuel Macron francia elnök, Ilham Aliyev azerbajdzsáni elnök és Nikol Pasinjan örmény miniszterelnök online találkozott egymással. Michel és Macron megerősítették teljes elkötelezettségüket a feszültség csökkentését és a térségbe vetett bizalom kiépítését célzó erőfeszítések támogatása mellett. Számba vették a keleti partnerség decemberi csúcstalálkozója alkalmával megtartott találkozók óta elért előrehaladást, különös tekintettel a fogvatartottak közelmúltbeli szabadon bocsátására, az eltűnt személyek felkutatására irányuló folyamatban lévő közös erőfeszítésekre, valamint a vasúti sínek közelgő helyreállítására. A bizalom helyreállításának egyik lépéseként értékelendő, hogy újabb nyolc örmény katonát engedtek szabadon, s térhettek vissza hazájukba.

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Regionális politika
(Írta: Kovács Rebeka Regina)

2022 február 8-án megjelent az Európai Unió 8. Kohéziós Jelentése. A Bizottság háromévente ebben a dokumentumban közzéteszi az EU gazdasági, társadalmi és területi kohéziójáról a jelentéseit, illetve bemutatja az elért eredményeket és az EU szerepét a ?regionális fejlődés motorjaként?. A jelentés tulajdonképpen pillanatképet nyújt az uniós régiók fejlődési állapotáról és az előttük álló kihívásokról számos mutató vizsgálatán keresztül, mint például a jólét, foglalkoztatás, oktatási szint, elérhetőség és kormányzás. Ezenfelül a dokumentum értékeli a régiók közötti különbségeket (innováció, foglalkoztatás és intézményi kapacitás terén), a régiók pozícióját a digitális átállás terén és a támogatások szükségességét. A dokumentum felhívta a figyelmet arra, hogy a tagállamokon belüli belső regionális különbségek nőttek, akár csak az innovációs szakadék. A foglalkoztatás ugyan nőtt, de számos közepes jövedelmű és kevésbé fejlett régió, különösen az EU déli és délnyugati részén gazdasági stagnálástól vagy hanyatlástól szenvedett. A jelentés kiemeli azt is, hogy az EU népessége öregszik. Az új, 2021-2027-es kohéziós politika célja, hogy továbbra is a régiókba és az állampolgárokba ?fektessenek be?, amelyet szorosan összehangolnak a NextGenerationEU csomag pénzügyi erejével. A NextGenerationEU részeként a REACT-EU további 50,6 milliárd eurót biztosított a világjárványból való kilábalás támogatására, lehetővé téve a régiók és városok számára, hogy a 2021-2027-es programozási időszak előkészítése során folytassák a növekedésükbe történő beruházásokat.

A REACT-EU keretében az Európai Unió 206 millió eurónyi támogatást biztosított az egészségügyi rendszerek erősítésére és a zöld és digitális átállás ösztönzésére. Az európai kohéziós és területi helyreállítási támogatás (REACT-EU) keretében négy tagállam 206 millió eurós támogatásban részesül. A támogatás a következőképpen oszlik el: Németországban Bajorország régió 44 millió euró összegben támogatást kap a helyi kis- és középvállalkozások (kkv-k) energiahatékonysági beruházásainak támogatására, valamint az árvízvédelembe történő beruházásokra. Észak-Rajna-Vesztfália 64 millió eurót kap az oktatási intézmények, az idegenforgalmi és az egészségügyi ágazat digitalizálására, valamint az alacsony kibocsátású mobilitásba és a zöld infrastruktúrába való beruházásra. Máltán 11 millió eurót fektetnek be a rákbetegek kezelését szolgáló új berendezésekbe, a sebészeti és műtőosztályok megerősítésébe, valamint a betegek egészségügyi nyilvántartásának digitalizálására. Franciaországban az OP Nord-Pas-de-Calais további 36 millió eurót fektet be, hogy új szolgáltatásokat nyújtson, például pénzügyi támogatást nyújtson a kkv-knak a digitális készségek fejlesztéséhez, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez, a zöld gazdaságba és a közlekedésbe való beruházáshoz, például a fenntartható mobilitásba, valamint az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés javításához. Emellett, a Picardie-i OP további 18 millió eurót kap kkv-k kutatási és innovációs projektjeinek, valamint az egészségügyi anyagok beszerzésének és a betegellátás javításának támogatására. Ausztriában pedig 33 millió eurót fordítanak a világjárvány által negatívan érintett kkv-k támogatására, a kutatás és az innováció fellendítésére, valamint a megújuló energiába és az energiahatékonyságba való beruházásra.

285 millió euró támogatást ítélt az Európai Szociális Alap a franciaországi, németországi és a romániai operatív programjainak a REACT-EU keretében. Emellett pedig további támogatások célja a munkahelytalálás elősegítése, az oktatási, egészségügyi és foglalkoztatási rendszerek megerősítése és a világjárványból való felépülés támogatása. Franciaország 24 millió eurót kap Guayana tengerentúli megyéjének ESZA-operatív programjára. A támogatás célja, hogy intenzív és személyreszabott programokkal, duális képzésekkel segítse az iskolából való kimaradás veszélyének kitett tanulókat. A finanszírozás emellett a munkanélkülieket is támogatja. Németországban az ESZA-OP Baden-Württembergben további 27 millió eurót kap a járvány által különösen érintett több mint 16 000 ember támogatására. A támogatás segíti a rászorulókat a digitális eszközökhöz és szolgáltatásokhoz való hozzáférésben és használatában. A bevándorlóként élő nők társadalmi és gazdasági megerősödésére is különös figyelmet szentelnek. A tartósan munkanélküliek állami foglalkoztatási támogatásban részesülnek, hogy segítsék őket a munkahely-keresésben. Románia további 234 millió eurót kap a humánerőforrás-programra. A program keretein belül 168 000 hátrányos helyzetű tanuló számára biztosítanak tanórákat a koronavírus-járvány miatt kiesett tanórák pótlása érdekében. Ezenfelül új munkahelyek létrehozását is támogatja a program. A kiegészítő finanszírozás pedig a világjárvány során dolgozó egészségügyi alkalmazottak számára nyújtott bónuszokat is támogatja.

A Bizottság további 1,1 milliárd eurót nyújtott Spanyolországnak a Kohézió és az európai területek helyreállítási támogatásának (REACT-EU) keretében. Az Európai Szociális Alap foglalkoztatásra, képzésre és oktatásra vonatkozó spanyol operatív programjának új forrásai a rövid távú munkaprogramokat támogatják. Ezzel több, mint 125 000 embert segítenek a munkahelyük megőrzésében és elősegítik a vállalkozás fenntartását és működését.

Az REACT-EU keretében rendelkezésre bocsátott 642 millió eurónak köszönhetően Belgium, Csehország, Lengyelország és Románia régiói mostantól tovább támogathatják a gazdasági fellendülést, valamint a digitális és zöld átállást. Belgiumban a brüsszeli régió 6 millió euró támogatásban részesül, hogy a kis-és középvállalkozások (kkv-k) fejlődését segítsék elő a koronavírus-járvány által érintett ágazatokban. Emellett támogatják a régió digitalizációját. Csehországban az ?Integrált regionális operatív program? 313 millió euró támogatást kap, hogy korszerűsítsék és fejlesszék az egészségügyi szolgáltatók, tűzoltóságok és a sürgősségi orvosi szolgaálatok hálózatát. Románia 216 millió euró támogatásban részesül, amelynek célja az állami korházak felszerelése speciális orvosi-és védőfelszerelésekkel és az iskolák higiéniai körülményeinek javítása a koronavírus elleni védekezés érdekében.

A Bizottság több mint 80 millió eurós beruházást hagyott jóvá a Kohéziós Alapból a magyarországi Észak-Alföld régió vasúti személy- és áruszállítási kapcsolatainak javítására. A támogatás fő célja, hogy a vasúti szakaszok korszerűsítésre kerüljenek, hogy nagyobb terhet tudjon szállítani. A felújított vasútvonalnak köszönhetően jobb összeköttetés valósul meg Budapest és a régió között és a fejlettebb infrastruktúra által fellendül a gazdasági tevékenység a környéken, valamint Kelet-és Nyugat-Európa között javul az áruforgalom.

Az Európai Unióban a minden eddiginél magasabb energiaárak is gondot okoznak, amelyre a Régiók Bizottsága is felhívta a figyelmet. Tüttő Kata, Budapest főpolgármester-helyettese az ENVE szakbizottság és a Régiók Bizottsága Green Deal Going Local munkacsoportjának elnökeként tartott első ülésén hangsúlyozta, hogy ?2022 a zöld átmenet éve, így nincs idő a tétlenkedésre, a kötelezettségeket teljesíteni kell.? Emellett felhívták a Green Deal Going Local munkacsoport 9. ülésének résztvevői a figyelmet arra, hogy minden eddiginél magasabb energiaáraknak súlyos társadalmi és gazdasági hatásai lehetnek. Kiemelték továbbá a regionális és helyi önkormányzatok szerepét az energiahatékonyság javításában és az energiahatékonysági irányelv szükségességét is, amely elengedhetetlen lenne az energiaszegénység elleni küzdelemben. Nagy vitát váltottak ki a kibocsátáskereskedelmi rendszert érintő reform-ötletek: Peter Kurz, Mannheim főpolgármestere azt javasolta, hogy a városok és régiók közvetlenül gazdálkodjanak a kibocsátáskereskedelmi rendszerből (ETS) származó bevételek egy részével, amellyel kapcsolatban Peter Liese az EP előadója arra hívta fel a figyelmet, hogy vannak olyan tagállamok, amelyek nem megfelelően használják fel az uniós költségvetési forrásokat és a kibocsátáskereskedelmi rendszerből származó bevételeket energiahatékonysági projektekre. Továbbá megemlítették a megújuló energiaforrások egyre növekedő szerepét és szükségességét, hiszen, ha helyi szinten fokozódik a megújuló energia-termelés, akkor az EU egyre közelebb kerül a karbonsemlegességhez és csökkenthető az interdependencia.

A Bizottság elfogadta 2022. február 14-én San Marino csatlakozási kérelmét az adriai-és jón-tengeri régióra vonatkozó EU Stratégiába (EUSAIR). A kérelmet már 2020. augusztus 28.-án benyújtották a szlovén EUSAIR-elnökséghez. Ezzel San Marino közelebb kerül az Európai Unió prioritásaihoz, mint a stratégiában részt vevő nyugat-balkáni országok, mivel olyan ágazatokban terjesztheti ki az uniós szakpolitikákat, mint a környezetvédelem, energia, közlekedés, innováció vagy összekapcsolhatóság. Emellett San Marino csatlakozik az Interreg IPA ADRION programhoz is, amely támogatja az EUSAIR irányítását és lehetősége adódik az országnak az új partnereivel együttműködve a nemzeti finanszírozás mozgósítására makroregionális szintű projektek megvalósításához.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Az Iráni Iszlám Köztársaság fegyveres erői: a reguláris hadsereg és a Forradalmi Gárda

0
Az Iráni Iszlám Köztársaság fegyveres erői (a reguláris hadsereg, a Forradalmi Gárda és a rendőrség) egyaránt jelentős szerepet töltenek be Irán függetlenségének, területi integritásának, állammodelljének, nemzetbiztonságának, belső rendjének és az iszlám forradalom vívmányainak fenntartásában, illetve az ország külpolitikai céljainak megvalósításában. Mindezt az 1979-ben elfogadott iráni alkotmány, valamint annak a Khomeini ajatollah halálát követő módosításai is tükrözik. Az elemzés áttekinti a Pahlavi uralkodók főbb katonapolitikai elképzeléseit, illetve megvizsgálja az iszlám forradalmat követően kialakult hadseregszerkezetet, kiemelt figyelmet fordítva a Forradalmi Gárda gazdasági erejére és bővülő feladatkörére. A jelen elemzés nem tér ki az iráni fegyveres erőkhöz tartozó rendőrség feladatainak és szervezeti felépítésének bemutatására.

Az egységes iráni hadsereg megteremtése és fejlesztése Reza Khán idején

Khomeini ajatollahnak és híveinek a fegyveres erőkkel kapcsolatos nézetére nagy hatást gyakorolt a Pahlavi uralkodók katonapolitikája. Az 1921-ben fegyveres államcsíny nyomán hadügyminiszterré lett Reza Khán széleskörű modernizációs programjának egyik alapeleme az állam- és nemzetépítés szempontjából kulcsfontosságú egységes iráni hadsereg, az ?Artes? megteremtése, valamint a férfiak számára kötelező kétéves katonai szolgálat bevezetése volt. [1] Az Irán kiszolgáltatott helyzetére és pénzügyi instabilitására tekintettel nem lévő program részét képező gazdasági reformprogramok egyik része a hadsereghez és a nemzetbiztonsághoz köthető. Az utóbbiak a védelmi ipar és a hadsereg logisztikája fejlesztését szolgálták. Miután Irán a koncessziók felmondásával függetlenítette magát a külföldi befolyás alól és területén olajmezőket fedeztek fel, a fegyveres erők költségvetési kerete jelentősen megnövekedett. A hadseregre szánt pénzügyi források 1926 és 1941 között az ötszörösére emelkedtek. Ennek köszönhetően az iráni hadsereg modern ? amerikai, belga, brit, csehszlovák, francia, német és orosz ? fegyverekre és harci eszközökre, valamint különleges képességekre is szert tett. Mindez közvetett módon hozzájárult a sah hatalmának a megszilárdításához. [2]

Ennek ellenére a törzsek nomád életmódjának felszámolására és a társadalmi kohézió megteremtésére is hivatott hadsereg nem vált ütőképessé, miután az állam nem orvosolta a szervezet alapvető hiányosságait, többek között az alkalmazott harci eljárások elavultságát, a katonák elégtelen ellátását és harci tapasztalatát [3], a logisztikai és kiképzési problémákat, illetve a szervezeten belüli bizalmi válságot. [4] A Közel-Keleten elsőként bevezetett kötelező katonai szolgálattal Reza Khán ugyan nagy létszámú hadsereget teremtett (a reguláris hadsereg létszáma 1941-ben elérte a 127.000 főt, amelyet a mozgósítással együtt 400.000 főre tudtak növelni), [5] de az ország legnagyobb harcértéket jelentő katonai elemét továbbra is az irreguláris törzsi kontingensek képviselték. [6]

Az iráni hadsereg modernizálása Mohamed Reza Pahlavi sah uralkodása idején

Az iráni fegyveres erők képességeit illetően jelentős változások csupán Irán második világháborús megszállását követően következtek be, miután a tengelyhatalmakkal baráti viszonyt kialakító Reza Khánt a szövetséges hatalmak 1941-ben lemondatták. Ezt követően fia, Mohamed Reza Pahlavi került hatalomra, aki az Amerikai Egyesült Államokkal és Izraellel stratégiai szövetségi viszony kialakítására törekedett. A hadsereg modernizációját a belpolitikai stabilitást biztosító csendőrség amerikai segítséggel történő felállítása tette lehetővé a ?GENMISH? [Gendarmerie Military Mission/Csendőrségi Katonai Misszió] keretében 1942-től, amelynek során az amerikaiak nem csupán tanácsadói, hanem végrehajtói hatalommal is rendelkeztek. [7]

Az 1950-es évektől kezdődően az Egyesült Államok megbízható szövetségesre talált a sah személyében a fenyegető kommunista térhódítás megakadályozásában. Így komolyabb, a nukleáris iparra és a rakétaprogramra is kiterjedő érzékeny, de ekkor még kezdetleges védelmi-katonai együttműködés kezdődött a három szövetséges között. 1950-ben érkezett Iránba a ?MAAG? [Military Assistance Advisory Group/Katonai Segítségnyújtási Tanácsadó Csoport], amely a korábbi küldetésekkel ellentétben már kiterjedt katonai és pénzügyi támogatást is nyújtott Iránnak, új katonai és félkatonai parancsnoki struktúrát hozott létre, valamint a kereskedelmi és a kormányzati fegyvereladásokban is részt vett. 1953 és 1979 között a ?MAAG? az iráni katonai és rendőri erők valamennyi ágazatával együttműködött, illetve befolyással bírt Irán nemzetgazdaságának csaknem minden szektorára. [8] A két ország közötti együttműködésért Irán köteles volt egyebek mellett a rendelkezésére álló nyersanyagokat ? elsősorban az olajat ? az Egyesült Államok számára biztosítani. Ezáltal a ?MAAG? az Egyesült Államok politikai-gazdasági érdekérvényesítő eszközeként funkcionált. [9]

Az 1973-as olajárrobbanás miatt Irán szénhidrogéniparból származó bevételei jelentősen megnőttek, így 1970 és 1977 között az ország védelmi költségvetése a tízszeresére nőtt. A hadseregre szánt állami kiadásokat elsősorban a légierő fejlesztésére fordították. Ennek köszönhetően a szárazföldi erőből, légierőből és haditengerészetből álló, több mint 400.000 fős iráni hadsereg a Közel-Kelet legnagyobb [10] és legütőképesebb fegyveres erejévé vált, amellyel az uralkodó Iránt a térség ?csendőrévé? kívánta tenni. [11] Az iráni erőkivetítő képességek erősödését jelzi, hogy Irán az 1970-es évek elején a brit gyarmatosító erők kivonulását követően több olyan szigetet is magához tudott csatolni a Hormuzi-szoros térségében, amelyre az Egyesült Arab Emirátusok is jogot formált. [12]

Irán ekkoriban az állami kiadások egyharmadát költötte a hadsereg amerikai segítséggel történő modernizálására és karbantartására, amely pénzösszeg hiányát a nemzetgazdaság számos szektora, illetve a társadalom több rétege is megérezte. [13] A hadsereg fejlesztésére szánt pénzösszegek egyenlőtlen eloszlása a szervezeten belül is jelentős feszültségforrássá vált, miután a sah ? maga is képzett pilótaként ? kitüntetett figyelmet szentelt a légierőnek. További problémát jelentett, hogy a szervezeten belül már a Reza Khán idején is meglévő bizalmi válság még inkább fokozódott. Mohamed Reza Pahlavi ugyanis minden szervezeten belüli előléptetéssel, a fizetség megállapításával, valamint a katonai beszerzéssel kapcsolatos döntéseket magához vonta, továbbá megtiltotta a különböző egységek közötti horizontális kommunikációt, növelve a tisztek közötti bizalmatlanságot. Az uralkodó a hadsereg személyi állományát arra is ösztönözte, hogy minden gyanús eseményt jelentsenek neki. Mindezzel egy esetleges katonai hatalomátvétel lehetőségét kívánta megakadályozni. [14]

A duális szerkezetű hadsereg elmélete

Az iráni iszlám forradalmat követen az iráni fegyveres erők jelentősen átalakultak, azonban az új alkotmányban a hagyományos iráni katonai gondolkodás bizonyos elemei tovább élnek. Ennek megfelelően Irán fegyveres ereje és a biztonsági apparátusa az államszervezet kiépítésére is jellemző kettőzött struktúra koncepcióját követte. Ez az elképzelés az iráni hadseregszervezést már a 3. században létrejött Szászánida Birodalom óta jellemzi, és a fegyveres erőkön belüli nagyobb erőközpontok kialakulását igyekszik megakadályozni a központi állami hatalom védelme érdekében azzal, hogy egymással versengő seregtesteket hozott létre. [15] A tradíció továbbélése a Pahlavi-időszakban is megfigyelhető volt a rendőrség, a ?SAVAK? elnevezésű titkosrendőrség és a csendőrség közötti munkamegosztás révén. [16] Ez a katonapolitikai felfogás az iszlám forradalmat követő időszakban is fennmaradt. Ennek megfelelően a fegyveres erők 1979-et követően két szervezetileg is elkülönült csoportból állnak: a hagyományos hadseregből és a forradalom évében létrehozott Forradalmi Gárdából. Az alkotmány számukra eltérő feladatokat ír elő, és ekképpen a két fegyveres szervezet eltérő állami és társadalmi megítélés alá esik.

Az iráni fegyveres erők az 1979-es alkotmányban

A fegyveres erőkről az iráni alkotmány 9., a ?Hadsereg és a Forradalmi Gárda?   fejezetében találunk  információt. Az alkotmány 151. cikkelye kimondja, hogy az állam kötelessége a muszlim szellemiségét figyelembe véve biztosítani az állampolgárai számára a katonai kiképzést az ország fegyveres védelme érdekében. [17] A 146. cikkely nem engedélyezi az Irán területén működő külföldi katonai bázisokat még akkor sem, ha azok békés célokat szolgálnának. [18] A 110. cikkely szerint a két fegyveres szervezet főparancsnokát a Legfőbb Vezető nevezi ki, [19] akinek a közvetlen parancsa nélkül a fegyveres erők központi vezérkara békeidőben sem adhat utasítást a csapatok mozgatására. Ezen szerkezeti felépítés révén biztosított a fegyveres erők ? amelyben az alkotmány 145. cikkelye alapján csak iráni állampolgárok szolgálhatnak [20] ? politikai hatalom iránti hűsége. [21]

A reguláris hadsereg a forradalom idején

A Reza Khán által egységesített iráni reguláris hadsereg ? az ?Artes? ? szervezetileg nem vett részt az iráni iszlám forradalomban, hivatalosan semleges maradt. Azonban az iráni monarchiához ? és ezáltal az Egyesült Államokhoz is ? leginkább lojális légierő technikai személyzetének [homáfarán] jelentős része, és számos tiszt is átállt a Párizsból visszatérő Khomeini ajatollah oldalára.  Ehhez a csoporthoz csatlakozott az 1979. február elején a katonai akadémia végzős kadétjainak egy része is, akiknek tisztté avatásakor az esküjükben a sah iránti hűség fogadalma már nem szerepelt. A hadseregnek a forradalommal szimpatizáló rétege jelentős mennyiségű fegyverre tett szert a katonai bázisokon történt fosztogatások során, majd összecsaptak a monarchiához és a még hivatalban lévő kormányhoz hű katonákkal. A városokra is átterjedt harcok miatt a kormány a kijárási tilalom bevezetése mellett döntött. Khomeini azzal fenyegette meg a hadsereget, hogy amennyiben kitartanak a monarchia mellett ? a forradalom ellenében ? kénytelen lesz ellenük szent háborút [dzsihád] hirdetni. [22] Mohamed Reza Pahlavi korábban sikeres, a katonai hatalomátvételt meghiúsító ?oszd meg és uralkodj? elvre épülő politikája 1979-ben visszafelé sült el, miután a különböző haderőnemek vezetői nem tudtak megegyezni a sah támogatását illetően. [23]

A reguláris hadsereg a forradalom után

A Khomeini ajatollah támogatók az iráni hadseregben a népet elnyomó hatalom eszközét, valamint az állami kiadások 35%-át felemésztő gazdasági terhet látták, így többen ? köztük a baloldali Modzsáhedin-e Khalq ? a megszűntetését követelték. Meggyőződésük szerint ugyanis a hadsereg megtartása az iszlám forradalommal össze nem egyeztethető szellemiséget képvisel, mert az túlságosan is a Pahlavik által kialakított államszervezethez illeszkedik. A kérésüket a Khomeini által miniszterelnöknek kinevezett Mahdi Bázárgán vezette átmeneti kormány elutasította egy esetleges belpolitikai zűrzavar kialakulásától tartva. Khomeini és társai tehát pragmatikus döntést hoztak, elsősorban az iráni területi integritást veszélyeztető, már 1979 márciusában jelentkező etnikai ? arab, azeri, beludzs, kurd és türkmén ? szeparatista törekvések veszélye miatt. Azonban a hadsereg iránti bizalmatlanságuk jeleként a fegyveres szervezetet jelentősen átalakították. A közvetlenül a Bázárgán-kormány bukását követően felállított forradalmi bírságok hét hónap alatt több mint 400 tisztet ítéltek halálra, [24] közöttük magasrangú vezetőket is, így a ?SAVAK? vezetőjét és a légierő parancsnokát. Másokat bebörtönöztek, külföldi száműzetésre ítéltek, kényszernyugdíjaztak, vagy a baloldali és marxista csoportok likvidáltak. A hadseregben tapasztalható tisztogatások 1980 őszéig a tisztikar mintegy 40%-át érinthették, [25] a hadsereg létszáma pedig közel a felére csökkent. A legjelentősebb létszámcsökkenést a szárazföldi haderőnem szenvedte el, de a képzett és nagy technikai tudással bíró tisztek, illetve technikai személyzet elvesztése a legnagyobb mértékben a légierőt sújtotta. [26] A hadsereg harci értékére és elrettentő képességére további csapást jelentett, hogy 1979 áprilisában kezdődő és 444 napig tartó teheráni túszdrámát követően az Egyesült Államok befagyasztotta az iráni hadsereg fenntartásával és további modernizációjával kapcsolatos technológiai-pénzügyi támogatást, valamint visszahívta az iráni hadsereg munkáját segítő technikai személyzetet. A folyamatos karbantartást igénylő fejlett haditechnika utánpótlásának leállítása és a technikai személyzet hiánya miatt a hadsereg szárazföldi ereje által használt harci eszközök 30%-a és a légierő felszerelésének 50-60%-a [köztük a helikopterek 60%-a] használhatatlanná vált. [27]

A politikai vezetésben az ekkorra már nagymértékben meggyengült hadsereggel szembeni idegenkedés és ellenszenv ? amely abban is megmutatkozott, hogy a hadsereg költségvetését nagymértékben csökkentették ? a nyolc évig tartó és az iráni védelmi iparnak súlyos veszteségeket okozó iraki-iráni háború (1980?1988) kitörésével megváltozott, miután Irak az iráni belpolitikai válságot kihasználva három irányból támadást intézett Irán ellen. Az 1979 májusában a Khomeini ajatollahot támogató fegyveres csoportosulások összeolvadásából létrejött az ekkor még önkéntes alapon szerveződő Iszlám Forradalmi Gárda [Szepáh-e Pászdárán-e Enqeláb-e Eszlámi] az iraki erőkkel szemben ekkor még szerény katonai erőt képviselt, ezért az államnak még az ?Artes? súlyos károkat elszenvedett haditechnikájára és megtépázott, mintegy 100.000 fős személyi állományára is szüksége volt. [Annak ellenére, hogy a hadsereg a karbantartási munkálatok hiánya miatt jelentős technikai veszteségeket szenvedett, a sah idején felhalmozott nagy lőszer- és fegyverkészletek továbbra is rendelkezésre álltak.] [28] A két szervezet egyesítésére az előzetes tervekkel ellentétben nem került sor, mert az veszélyeztette volna a Forradalmi Gárda ideológiáját, illetve a duális hadseregszerkezet fenntartásával egy, a Forradalmi Gárdán belüli erőközpont létrejöttének esélyét is csökkentették. [29] A két fegyveres szervezet összeolvasztásának gondolatáról Iránban Akbar Hásemi Rafszandzsáni 1989-ben történő elnökké választását követően mondtak le véglegesen. A két fegyveres erő vezetőit tömörítő központi vezérkar az alkotmány 1988?1989-es módosítását követően jött létre. Az iraki-iráni háború keserű harci tapasztalatai nyomán felálló egység feladata a hagyományos hadsereg és a Forradalmi Gárda közötti kommunikáció és együttműködés biztosítása lett. [30] Ennek ellenére a két fegyveres erő közötti intézményi rivalizálás ? többek között az önálló parancsnoksági láncolatok léte miatt ? a mai napig érzékelhető. [31]

A reguláris hadsereg az 1979-es iráni alkotmányban

Az iráni alkotmány több cikkelye kapcsolatos a hagyományos hadsereggel.  Az iráni alkotmány 144. cikkelye szerint az Iráni Iszlám Köztársaság hadseregének muszlim hadseregnek kell lennie. A kifejezés arra utal, hogy a hadseregben szolgálókat illetően elvárás, az iszlám vallás és az iszlám forradalom ideológiájának elkötelezett támogatása, valamint a forradalom megvalósításáért folytatott megingathatatlan küzdelem. [32] A 147. cikkely kimondja, hogy a kormány béke idején felhasználja a hadsereg személyi állományát és technikai felszerelését az esetlegesen előforduló segélyműveletekben úgy, hogy azzal nem veszélyezteti a hadsereg harckészültségét és a muszlim szellemiségét követő igazságszolgáltatás kritériumait. [33] Az alkotmány továbbá megnevezi a hadviselés klasszikus megközelítését képviselő, hagyományos hadsereg feladatait. A 143. cikkely szerint elsődleges feladata az ország függetlenségének, területi integritásának és az állam rendjének a védelme. [34] A belbiztonsági feladatokért nem felelős.  A mintegy 350.000 aktív főből álló ?Artes? szerkezeti felépítése az iszlám forradalmat követően alapvetően nem változott. Ennek megfelelően közel három évtizeden át ugyanazzal a három haderőnemmel ? szárazföldi erők, légierő és haditengerészet ? rendelkezett. A sorkötelezettségen alapuló, közepesen kiképzett állománnyal rendelkező iráni hagyományos hadsereg 2009-ben kiegészült egy negyedik haderőnemmel, a légierőből kiváló légvédelemmel. A hadsereg által alkalmazott haditechnika már korszerűtlen, modernizálása pedig az Iránra kirótt nemzetközi szankciók és fegyverembargó következtében akadozik. A hagyományos hadsereg ? amelynek az összetétele az iszlám forradalom óta jelentősen megváltozott ? emiatt az utóbbi évtizedekben figyelemreméltó védelmi ipart fejlesztett ki, de a Forradalmi Gárdával ellentétben a nemzetgazdaság csupán néhány szektorában rendelkezik érdemi befolyással. [35]

A Forradalmi Gárda létrejötte

Az 1979 májusában a Khomeini ajatollah rendeletének megfelelően  az őt támogató különböző fegyveres csoportosulások összeolvadásával létrejövő Forradalmi Gárda ? a ?Szepáh? ? mára az Iráni Iszlám Köztársaság legerősebb biztonsági és katonai szervezetévé vált, amely az iráni állam és társadalom valamennyi szférájára jelentős befolyást gyakorol. A hagyományos hadsereggel párhuzamos új fegyveres erő létrehozásával Khomeini és köre az iszlám forradalom sikerére nézve romboló hatású erők dominanciáját kívánták megakadályozni, így a toborzás során különös figyelmet fordítottak arra, hogy a baloldali Modzsáhedin-e Khalq tagjai ne tudjanak a szervezet soraiba beszivárogni.  A Forradalmi Gárda létrehozásában is fontos szerepet játszott az iráni katonai gondolkodást jellemző duális hadsereg elmélete. Khomeini és támogatói kezdetektől fogva bizalmatlanok voltak a sah hagyományos hadserege iránt. Ezt még inkább fokozta, hogy 1980 júliusában az újonnan kikiáltott Iráni Iszlám Köztársaság elleni sikertelen államcsínyt a ?SAVAK? és az ?Artes? tisztjei szervezték. [36]

A Forradalmi Gárda az iraki-iráni háborúban

Történeti fejlődése szempontjából az iraki-iráni háborúnak ? amely az iráni köztudatban mint ?szent védekezés? [defá-e moqaddasz] ismeretes ? különös jelentősége volt, amely hozzájárult az eredetileg alulról szerveződő Forradalmi Gárda katonai, politikai és gazdasági értelemben vett megerősödéséhez. A háború első évében az iráni politika bizonyos tényezői az akkor 20-30.000 főt számláló és szabadabb irányítás alatt álló Forradalmi Gárdát képzetlen fegyveres erőnek tekintették, és nem akarták bevonni a katonai-védelmi beruházások kedvezményezettjeinek körébe. A hagyományos hadsereg sikertelen offenzívája, valamint a Khomeini és köre számára kedvező iráni belpolitikai változások a Forradalmi Gárdának is javára váltak, mert egyrészt szervezete bizonyos szempontból már a hagyományos hadsereg felépítéséhez hasonlított, másrészt mind több hadműveletben vett sikeresen részt, és szélesebb körű politikai támogatottságra tett szert. [37]

A Forradalmi Gárdában szolgálatot teljesítő iráni veteránok [razmandegán] visszaemlékezései arra utalnak, hogy a háborúban felmutatott sikerük és túlélésük arra a sajátságos jelenségre vezethető vissza, hogy a ?Szepáh? összetartását s a soraikban harcolók harci motivációját sajátos karizmájuk alapozta meg. Ezt a karizmát pedig a síita hagyományokban központi szerepet betöltő ?önfeláldozás? [eszteshád]  sajátos értelmezése teremtette meg. Ez utóbbi mint fő szervezési elv reaktiválása többek között megmutatkozott a harmadik imám, Husszein és családja karbalái tragédiájához kapcsolódó, Muharram havi síita gyászünnepségek [azádári], valamint  a hajdani  eseményeket felidéző  síita passiójáték [taziyye] megtartásában, különösen a harci cselekmények előtt. A Forradalmi Gárdában a háborúzás síita interpretációja ekképpen informális hierarchiát is teremtett az ekkor még többnyire központi irányítást nélkülöző fegyveres erőn belül. A veteránok visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy ez a kialakult sajátos azonosságtudat képezte a legnagyobb eltérést a Forradalmi Gárda és az ?Artes? katonáinak szellemisége között. [38]

A Forradalmi Gárda a forradalom után elfogadott iráni alkotmányban

A ?Szepáh? háború során mutatott helytállásának köszönhetően rövid idő elteltével teljes belpolitikai támogatottságra tett szert. Khomeini meggyőződése szerint Irán egyenesen a Forradalmi Gárdának köszönheti fennmaradását, és ezt a feladatát az iraki-iráni háborút követően is teljesíteni hivatott. [39] A Forradalmi Gárda jelenlegi különös jogállása az 1979-es iráni alkotmányban még nem tűnik fel. Meghatározó politikai-gazdasági erőre hosszú évek során tett szert. [40] A 150. cikkely szerint az iráni iszlám forradalom kezdetén létrehozott Forradalmi Gárda feladata a forradalom és annak vívmányainak megőrzése. Felelősségi területét a törvények szabályozzák, ügyelvén a más fegyveres erőkkel való együttműködésre. [41] Az, hogy az alkotmány ily szűkszavúan szól a Forradalmi Gárda feladatairól, lehetővé teszi, hogy a ?Szepáh? változó és bővülő felelősségi területeit az alkotmány megváltoztatása nélkül is módosítani lehet. [42] Az évek múltával azonban a Forradalmi Gárda alkotmányban rögzített feladatkörének kialakult egy kiterjesztett értelmezése, amelynek révén már lényegesen szélesebb feladatkörrel rendelkezik. Ez a fegyveres szervezet azon túl, hogy belbiztonsági feladatokat lát el a társadalmi tiltakozások és az ellenzéki fellépések elfojtásával, nemzetvédelmi erőként a határokat is védelmezi, külföldi katonai műveleteket is megvalósít, valamint biztosítja a fennálló államszervezet társadalmi támogatottságát. Speciális feladatkörének és kedvező politikai kapcsolatainak köszönhetően a Forradalmi Gárda az ?Arteshez? viszonyítva jobban  hozzájut az anyagi forrásokhoz és a katonai felszerelésekhez. [43]

A Forradalmi Gárda szervezeti felépítése

A mintegy 120.000 fős ?Szepáh? jelenleg három haderőnemből épül fel, és ezeket külön parancsnokok irányítják. [44]  Az alapvetően az aszimmetrikus hadviselésre törekvő Forradalmi Gárda a három hagyományos haderőnemen kívül paramilitáris és speciális alakulatokkal, illetve különleges szervezetekkel is rendelkezik. A ?Szepáh? két legjelentősebb paramilitáris alakulata a Legfelsőbb Vezető Irodájának alárendelt ?Baszídzs Milícia? és a ?Qudsz Erők?. Az elhárító és hírszerző szolgálathoz hasonlóan az antiterrorista egység és a Legfelsőbb Vezető védelméért felelős testőrség egyaránt főparancsnokságtól függetlenül működik. Ezenkívül az Irán területi integritását veszélyeztető kurd kisebbségre és a védelmi szempontból kihívást jelentő keleti határvidékre külön egység ügyel. A hatályos törvények értelmében a Forradalmi Gárdát hivatalosan a főparancsnok irányítja, de az ő hatalma és befolyása a gyakorlatban ennél szerényebb. A többnyire 16 és 40 év közötti férfiakból toborzott állománya sorkötelezett, állandó, időleges és speciális személyzetből áll. [45] A Forradalmi Gárdának a hagyományos hadsereghez hasonlóan saját katonai akadémiái vannak. A felvételi szabályzat nem zárja ki az iráni szunnita állampolgárok jelentkezését, de az iráni fegyveres erők szolgálati szabályzata olyan ideológiai feltételeket határoz meg ? így a Legfelsőbb Vezető és az új, muszlim államrend iránti feltétlen lojalitást ?, aminek a szunniták rendszerint nem felelnek meg. A Forradalmi Gárdában szolgálók számára előírják, hogy katonai tanulmányaikat a ?Dánesgáh-e Emám Hoszajn? intézményben folytassák. A jelentkezők közül a mártírok és hősi halottak leszármazottai kivételes elbírálásban, természetesen előnyben részesülnek. [46]

Az iráni katonapolitikára jellemző duális hadseregszervezet gondolata a Forradalmi Gárda és a hagyományos hadsereg haderőnemei feladatrendszerében is megjelenik. Az ?Artes? és a ?Szepáh? egyaránt rendelkezik haditengerészettel, amelyek átfogó rendeltetéssel és felelősségi körrel ellátottak ? egy 2007-es reformot követően a feladatrendszerükre a magasabb fokú differenciálás jellemző ? de kiképzésmódjuk, technikai felszereltségük és harcmodoruk jelentős különbségeket mutat. A hagyományos hadseregen belül működő Iszlám Köztársaság Haditengerészete az Arab/Perzsa-öbölben, az Arab-tengeren és az Indiai-óceánon hagyományos haditengerészeti feladatokat lát el, többek között a kalóztevékenység elleni küzdelmet az Ádeni-öbölben. A Forradalmi Gárda műveleti területe viszont az Öböl-vidékre koncentrálódik, ahol kisebb méretű, gyors hajókkal a fegyvereres konfliktusok megvívásának új formáját képviselő aszimmetrikus hadviselést folytat. [47]

A Forradalmi Gárda gazdasági ereje

A Forradalmi Gárda történetében a második jelentős mérföldkövet az iraki-iráni háborút követő nemzeti újjáépítés jelentette. A harci tapasztalatok leszűrését követően az iráni politikai elit a fegyveres erők modernizálása mellett döntött. Fejlett nehézfegyverzetet ? erős fegyverzettel és vastag páncélzattal ellátott harckocsikat, nehézfegyverzet hordozására alkalmas harci repülőgépeket és tengeralattjárókat ? valamint fontos fegyverrendszereket ? így légvédelmi és rakétaelhárító fegyverrendszert ? állítottak rendszerbe, elsősorban a Forradalmi Gárdán belül. A ?Szepáh? technológiai dominanciája ezen felül egy másik területen is megmutatkozik. A Forradalmi Gárda két legkiemelkedőbb fejlesztése az iráni védelmi és biztonságpolitikai gondolkodás központi elemének számító nukleáris és a ballisztikus rakéta programhoz kötődik, amellyel az új államrend fenntartását, valamint az ország területi integritását és szuverenitását kívánják biztosítani. A hagyományos hadsereget az ipari-gazdasági újjáépítés során is háttérbe szorították. A legtöbb állami beruházást ? többek között az autópályák, alagutak, gátak, vízelterelő rendszerek, víz-, gáz- és olajvezetékek építését és a tengeri építkezéseket ? a Forradalmi Gárdához kötődő, a több mint 800 céget tömörítő ?Khátam al-Anbiyá?  pénzügyi vállalkozási csoport nyerte el. [48] A ?Szepáh? az 1967-ben megnyitott Teheráni Értéktőzsde egyik legfontosabb szereplőjévé vált, befolyással rendelkezik az iráni bankszektorban, az oktatás, propaganda és kultúra területén, illetve 2009 óta többségi tulajdonos a biztonsági szempontból érzékeny telekommunikációs szektorban. A Khomeini ajatollah által létrehozott ?Khátam al-Anbiyá? az ipari és fejlesztési projektek terén Irán egyik legnagyobb kivitelezője és a legjelentősebb technológiai-mérnöki központ a Forradalmi Gárdán belül. Biztonsági okokból az Iránban és kívüle is jelenlévő pénzügyi csoportosulásra nem vonatkozik a vámellenőrzés, és 1993 óta adóznia sem kell. Az állam által különleges kedvez-ményekben részesülő Forradalmi Gárdát az iráni parlament [Madzslisz] és a kormány sem vonhatja felelősségre, csak a Legfelsőbb Vezető. Gazdasági erejét tovább növeli, hogy több száz olyan vállalattal működik együtt szorosan, amelyek bár magánvállalkozások, de a ?Szepáh? veteránjai irányítják azokat. [49] Ezen kívül a Forradalmi Gárdához jelentős gazdasági befolyással rendelkező, hivatalosan nem kormányzati szervként működő alapítványok [bonyád-há] is kötődnek. Utóbbiak között a legnagyobb a ?Bonyád-e Mostazafán?, melynek elődje a Pahlavi-időszak jelentős politikai befolyással rendelkező alapítványa, a ?Pahlavi Foundation? volt, amely gazdasági hálózatként működött. A jogutód alapítvány és a Forradalmi Gárda közötti szoros kapcsolatra utal, hogy korábbi elnöke a volt védelmi miniszter és a Forradalmi Gárda veteránja, Mohamed Forúzande volt. [50] A Forradalmi Gárda gazdasági dominanciáját jól mutatja, hogy a 2012-es adatok szerint az importált termékek 57%-a és Irán ? olajipartól független ? exporttermékeinek 30%-a a ?Khátam al-Anbiyá? vállalkozási csoportosulás tevékenységéhez kapcsolódik. Nemzetközi becslések szerint a stratégiai ágazatokat irányító Forradalmi Gárda gazdasági tevékenysége az iráni GDP 20?50%-át teszi ki. [51]

A Forradalmi Gárda gazdasági tevékenységének kritikája

A Forradalmi Gárda vezetői a fegyveres erő szerteágazó gazdasági tevékenységét többnyire az alkotmány már említett 147. cikkelyére alapozzák. Az állami vállalatok privatizációjában való részvételükkel kapcsolatban újabban a 44. cikkelyre hivatkoznak. [52] Persze a Forradalmi Gárda gazdasági tevékenységét vannak, akik keményen bírálják. Több iráni parlamenti képviselő azzal vádolta meg a Forradalmi Gárdát, hogy tevékenységének egy részét illegális módon végzi. Egyikük azt is állította, hogy a ?Szepáh? 60 illegális kikötőt tart fenn. Egy másik kritika szerint az Iránba importált áruk egyharmada a feketepiacon át jut be az országba, és ellene a Forradalmi Gárda érdemben nem tesz semmit sem. [53] A Forradalmi Gárda Iránon kívüli ? elsősorban az Irántól függő, illetve megbízott szervezetekként működő szíriai, iraki és jemeni síita fegyveres csoportok ? tevékenységével összefüggő pénzügyi bevételeiről régóta hangoztatják, hogy annak jelentős részét pénzmosás útján legalizálják. [54]

A Forradalmi Gárda Mohamed Khátami elnöksége idején (1997?2005)

A Forradalmi Gárda gazdasági ereje a reformista és az Irán nemzetközi gazdasági integrációját elősegítő Mohamed Khátami elnöksége (1997?2005) idején tovább erősödött. Ebben a időszakban a töredezetté váló iráni belpolitikában a ?Szepáh? Irán legfontosabb biztonsági szervezetévé vált és jelentős politikai befolyásra tett szert. A rendszer egyik pilléreként működő Forradalmi Gárda persze tartott attól, hogy a társadalmi reformokat bevezető, olykor a  ?Gorbacsov ajatollah?  néven gúnyolt elnök politikája veszélyeztetheti az iszlám forradalom vívmányait, ezért a szervezet magasrangú vezetői Khátamit katonai hatalomátvétellel fenyegették meg. [55] A Forradalmi Gárda politikai befolyását és hatalmát mutatja, hogy a 2000-es évek első évtizedében a ?Szakértők Gyűlése? [Madzslesz-e Khobregán] tagjainak 6%-a, az iráni parlament képviselőinek 19%-a, a kormány tagjainak pedig  66%-a ?Szepáh? veteránjai közül került ki. [56]

A Forradalmi Gárda Mahmúd Ahmadinezsád elnök idején (2005?2013)

A konzervatív Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége idején (2005?2013) a Forradalmi Gárda politikai-közigazgatási térnyerése az adminisztratív forradalomnak nevezett folyamatban jutott tetőpontjára. Ennek során ? miután a reformereket kiszorították ? a Forradalmi Gárdát támogató konzervatívok kerültek fontos államigazgatási pozíciókba. [57] A Forradalmi Gárda politikai-gazdasági hatalmának további ? elsősorban az olaj- és gázszektorban megmutatkozó ? erősödését az Irán ellen kiszabott, egyre bonyolultabbá és többszereplőssé váló nemzetközi szankciók is segítették. Eközben az Iránban a be nem jelentett araki és natanzi nukleáris létesítmények leleplezése után olyan gazdasági helyzet alakult ki, amelyben az Iránban történő beruházások a belföldi magánszektor, valamint a nemzetközi vállalatok számára rendkívüli nehézségekkel jártak. A  ?Szepáh? és az olajipar közötti szoros kapcsolatra utal, hogy Mahmúd Ahmadinezsád elnök a ?Khatam al-Anbiyá? vezetőjét 2011-ben olajügyi miniszterré nevezte ki. [58]

A Forradalmi Gárda elsőbbsége a hagyományos hadsereggel szemben a gazdasági területen túl a költségvetésben is megmutatkozott. Míg a Forradalmi Gárda a 2010?2011-es évben 5.8 milliárd dollárral rendelkezett, addig az ?Artes? ? a több mint 2.5-szeres személyi állománya ellenére ? csupán 4.9 milliárd dollárral. [59] A reformista Hasszán Ró?áni első elnöki ciklusa (2013?2017) során megkísérelte, hogy a Forradalmi Gárda gazdasági-politikai befolyását visszaszorítsa, de az a Legfelsőbb Vezető beavatkozása miatt nem járt sikerrel. [60] Ennek nyomán a ?Szepáh? rendelkezett a 2017?2018-as év honvédelmi költségvetésének közel 60%-ával, a hagyományos hadseregnek juttatott összeg közel háromszorosával. [61] Az általunk felhasznált szakértői vélemények szerint a Forradalmi Gárda különleges jogállása és jelentős politikai befolyása a hajdani római elit, a Praetorianus Gárda testőrségével mutat hasonlatosságot, amely mint állam az államban létezik. [62] Sőt, a Forradalmi Gárdához tartozó ?Qudsz Erők? volt parancsnoka, Qászem Szolejmáni nézete szerint a Forradalmi Gárda egyenesen szavatolja Irán fennmaradását. [63]

A reguláris hadsereg és a Forradalmi Gárda társadalmi megítélése

A két fegyveres erő társadalmi megbecsültségével kapcsolatban nincs egységes vélemény a szakirodalomban. A kutatók egy része úgy véli, hogy a Forradalmi Gárda az iráni politikai vezetőkön túl az iráni társadalomban is nagyobb presztízsre tett szert mint a hagyományos hadsereg, minthogy a ?Szepáh? kedvezőbb szakmai lehetőséget és pénzügyi előnyöket ? többek között lakáshoz jutást és kamatmentes hiteleket ? kínál a soraiban szolgálatot teljesítőknek. A közvélemény szerint a Forradalmi Gárdában történő katonai szolgálat egyfajta ugródeszka a sikeres karrier felé, ezáltal jelentős társadalmi tőkét biztosít a ?Szepáh? veteránjai számára. [64] A kutatók másik csoportja azon az állásponton van, hogy az iráni társadalom széles rétege a Forradalmi Gárdát elnyomó erőnek tekinti, és felelősnek tartja a nyolc évig tartó, az iráni nemzetgazdaságot igen megterhelő iraki-iráni háborúért is. Ezzel szemben a hagyományos hadsereg politikai semlegességének és katonai professzionalizmusának köszönhetően jelentősebb társadalmi megbecsülésnek örvend. [65]

A szektáns milíciák támogatása

Irán/Perzsia a térségében az ókortól kezdődően mindig rendelkezett valamiféle regionális hatalmi státusszal. Regionális hatalmi törekvése a 20. századi teljes történetét végigkíséri: a Pahlavi uralkodók ezt egy erős hadsereg létrehozásával kívánták elérni, Khomeini ajatollah pedig az 1979-es iráni iszlám forradalmat akarta exportálni a térség muszlimok lakta államaiba.  [66]

Az utóbbi elképzelés több helyen fellelhető az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-es alkotmányában. Az alkotmány preambulumában két helyen is kinyilvánítják ezt a forradalom sikere után megfogalmazott törekvést. Az ?Iszlám szellemiségének megfelelő kormányzati szerkezet? fejezetben az elnyomottakat felszabadító muszlim forradalom képezi a  folytatást Iránon belül és kívül. [67] A ?Vallási alapon működő haderő? részben közlik, hogy a reguláris hadseregnek és a Forradalmi Gárdának az iszlám vallás szellemisége és tanítása szerint kell működnie. A határok védelmén túl pedig vallásos misszió keretében szent háborút [dzsihád] kell vívniuk és terjeszteniük kell az isteni törvény felsőbbrendűségét a világ bármely pontján. A Forradalmi Gárda ideológiai elkötelezettségét a szervezet emblémája is tükrözi: az AK-47-es gépkarabélyt tartó ököl felett található földgömb az iszlám forradalom globális méretű exportját jelzi. Mindezt a Korán egyik verssorával [K. 8.60] támasztják alá. [68] Az alkotmány 9. ?A hadsereg és a Forradalmi Gárda? fejezete 154. cikkelye bár kinyilvánítja, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság más országok belügyeibe nem kíván beavatkozni, ugyanakkor támogatja a világban élő elnyomottak [musztadhafún] küzdelmét a ?fennhéjázókkal?  [musztakbirún] szemben. [69] A forradalom utáni államrend, s az új rendszer első teoretikusa, Mohamed Dzsavád Láridzsáni nemzetközi terén kialakított elmélete, a ?Nazariyyat umm al-qurá? is ezt erősíti meg. Ekképpen az iszlám forradalom exportja Irán hivatalos külpolitikájának részévé vált. [70] Irán az 1980-as években több országgal és muszlim szervezettel alakított ki szoros kapcsolatokat. Először a síához tartozó alawita [nuszajri] vallási kisebbség által kormányzott Szíriával, majd a libanoni síita ?Hezbollah? és a szunnita palesztin ?Hamász? csoportosulásokkal. A Szíria, Irán, ?Hezbollah? és ?Hamász? közötti szövetségben  a vallási kötelékeken túl a reálpolitikai célok is kezdettől fogva jelen voltak. [71]

A forradalmi hevület visszaszorulása

Irán több, a Forradalmi Gárdához kapcsolódó szervezeten keresztül tett kísérletet a régió muszlimok lakta államaiban az 1979-es iráni iszlám forradalomhoz hasonló felkelések kirobbantására, amit a környező országok létüket fenyegető veszélyforrásként értékeltek. A Forradalmi Gárda Irakban, Kuvaitban, Bahreinben és Libanonban is fegyveres támadásokat hajtott végre. A ?Szepáh? szárazföldi erők parancsnokának nyilatkozata szerint a Forradalmi Gárda az iraki síiták felszabadítása után rövidesen Jeruzsálemet is visszahódítja az izraeli uralomtól, előkészítvén a 12. ?rejtőző? [gháib] imám visszatérését. A forradalom katonai eszközökkel történő exportjának gondolata azonban az iraki-iráni háború elhúzódásával a háttérbe szorult, mert Irán képtelen volt többfrontos harcot vívni. E mellett a forradalom kirobbantását célzó próbálkozások is sikertelennek bizonyultak, és tovább mélyült a konfliktus Szaúd-Arábiával az 1987-es zarándoklaton [haddzs] történt események után. Khomeini ajatollah 1984-ben iráni diplomatákhoz intézett beszédében már megmutatkoztak a forradalmi ideológia mérséklődésének első jelei. Az új elgondolás teljes kibontakozására azonban Khomeini haláláig várni kellett. A forradalmi ?hevület? visszaszorítására  az 1989-ben elnökké megválasztott Akbar Hásemi Rafszandzsáni idején került sor. Az ő meggyőződése szerint az iszlám forradalmat nem erőszak útján kell más államokba exportálni, hanem az iszlám szellemiségén alapuló, a fejlődést előtérbe helyező társadalmi-gazdasági modellt kell a többnyire elnyomott, kisebbségben élő síita népességnek megmutatni. [72] A módszertani irányváltás ? amelynek során a külpolitikában a forradalmi radikalizmus gondolatát a pragmatikus nézőpont és a nemzetállami geopolitika vette át ? bár nem enyhítette a regionális feszültségeket, de az iráni külpolitikát a vele szembenálló országok számára is kiszámíthatóbbá tette. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Irán közelebb kerüljön regionális hatalommá válásához. Az Irán nemzetközi izolációját csökkenteni kívánó Mohamed Khátami elnöksége idején a Khomeinihez kapcsolódó univerzalista külpolitikai stratégiával történt szakítás nyomán a síita iszlámizmus forradalmi lendülete még inkább alábbhagyott. [73]

Hatalmi átrendeződések az ezredfordulón és az erre adott iráni válasz

Az évezred elején a közel-keleti hatalmi egyensúly jelentősen megváltozott. Az Egyesült Államok Afganisztán (2001) és Irak (2003) elleni inváziója nyomán új erőviszonyok alakultak ki a régióban. Egyrészt Szaddám Husszein rendszerének bukásával Irak már nem tudta betölteni az Iránnal szembeni korábbi ellensúly szerepét, és az ország lakóinak többségét alkotó síiták ragadták magukhoz a politikai hatalmat. Másrészt pedig az amerikai invázió által elindított geopolitikai átrendeződés Irán megerősödéséhez vezetett. Az újra regionális nagyhatalommá váló Irán arra törekedett, hogy a ?síita újjáéledés? [tasajju] révén egy országokon átívelő, összefüggő síita övezetet ? ún. ?síita félholdat? ? hozzon létre. Ennek az Afganisztántól egészen Libanonig húzódó övezetnek az elképzelését a térségbeli szunnita államok nemzetbiztonsági fenyegetésként fogadták, minthogy az együtt járt saját politikai dominanciájuk meggyengülésével. A szunnita állam-hatalommal szembehelyezkedő síiták fellépését Irakban már az 1960-as években is szektás [táifiyya] megmozdulásnak tekintették. [74]

Az Egyesült Államok közel-keleti politikájára tekintvén az iráni politikai vezetés meg volt arról győződve, hogy az afganisztáni és iraki rendszerváltás után Amerika célja az 1979-ben létrejövő iráni állami berendezkedés megdöntése lesz. Az iráni félelmeket a 2011 elején kezdődő ?arab tavasz/iszlamista tél? eseménysorozat tovább erősítette. Irán ezért az alapvetően pragmatista, de retorikájában számos forradalmi-ideológiai elemet vegyítő Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége óta nemzeti szuverenitásának egyik garanciáját a nukleáris és ballisztikus rakéta program folytatásában látja, valamint abban, hogy a ?síita újjáéledés? során a térség különböző síita szervezeteit a korábbinál is nagyobb mértékben támogatja, elsősorban saját regionális befolyásának megerősítése, nemzeti szuverenitása, illetve az iszlám forradalom győzelme után létrejött államrendjének fenntartása érdekében. [75] Ezt a feladatot a gyengébb képességekkel rendelkező reguláris hadsereg helyett a hagyományos és aszimmetrikus képességekkel is bíró Forradalmi Gárda külpolitikai szárnyaként működő, az 1990-ben létrehozott és mintegy 15.000 főből álló ?Qudsz Erők? hajtja végre. Az eredetileg a forradalom exportálásáért felelős számtalan fegyveres csoportosulás egyesítésével megalakuló különleges egység feladatának középpontjában nem a közvetlen harci tevékenység áll. A bevetési területen megbízható erőket hoz létre, és velük hosszútávú partnerkapcsolatot alakít ki. Ennek során az együttműködő katonai erőknek katonai kiképzést és pénzügyi támogatást nyújt, valamint tanácsadói és összekötői szerepet is betölt. Külföldi hírszerzési feladatot is ellát, s gyakran alkalmazza a nem hagyományos hadviselés különböző módjait. A hagyományos képességek hiányát elsősorban terrorcselekmények [76] és kibertámadások végrehajtásával igyekeznek pótolni. Irán a nukleáris létesítményeit és űrprogramját veszélyeztető külföldi kibertámadások miatt döntött kiberhadviselési képességeinek fejlesztéséről. [77] Alapvetően a Forradalmi Gárdára összpontosító katonai doktrínájában kiemelkedő szerepet tölt be a terrorizmus alkalmazása. A ?Qudsz Erők? 2011 és 2013 között több mint 30 alkalommal hajtott végre terrortámadást a világ számos pontján, s egy alkalommal Szaúd-Arábia Egyesült Államokbeli nagykövetét is megkísérelte megölni. [78]

Az Iránhoz köthető közel-keleti proxyk

A térség több országban ? Irakban, Szíriában, Szaúd-Arábiában és Jemenben ? 17 Iránhoz kötődő, megközelítőleg 300.000 katonát tömörítő fegyveres társszervezet található. Ezek közül a legjelentősebb az Irán szíriai nagykövete által 1982-ben alapított ?Hezbollah?. A Khomeini ajatollah forradalmi ideológiáját követő szervezet politikai és katonai szárnyból áll, fegyveres ereje 45.000 főt számlál, harcértéke pedig a libanoni hadseregét is felülmúlja. Megalakulása óta küzd a szomszédos Izrael Állam és az Egyesült Államok ellen, valamint 2012-től az Irán által is támogatott alavita Bassár el-Aszad elnök oldalán harcol a szíriai polgárháborúban. Az Irán által pártolt iraki társszervezetek közül többek között a ?Katáib Hezbollah?, a 2014-ben alapított  és mintegy 100-120.000 harcost számláló al-Hasd as-Sabi?, és az 1982 óta létező, 20.000 fős ?Munazzamat Badr?  síita milíciák a jelentősebbek. Számukra az iráni Kermánsahr tartományban biztosítanak kiképzést a Forradalmi Gárda elitegysége, a ?Qudsz Erők? bázisán. Szíriában a 10.000 fős ?Liwá Abu Fadl al-Abbász?, a pakisztáni síitákat tömörítő, 5.000 főből álló ?Liwá Zaynabiyyún? és a 3.000 harcosból álló ?Szaráyá Taliyat al-Khurászáni? a legfontosabb Irán által támogatott társszervezetek. Elképzelhető, hogy a közeljövőben Irán kísérletet tesz a Szaúd-Arábiában, Bahreinben és Kuvaitban is működő, 1997-ben felbomlott síita milícia, a ?Hezbollah al-Hidzsáz? újjászervezésére. A jemeni síita zajditák alkotta ?Anszár Allah? milícia támogatása révén Iránnak lehetősége nyílik alacsony költséggel az ellenséges Szaúd-Arábia megtámadására rakétákkal. Ezen társszervezetek Irán számára azért jelentősek, mert sikeres együttműködésükkel segítik az iráni külpolitikai célok elérését úgy, hogy az nem az iráni fegyveres erőknek okoz majd veszteségeket. [79]

Az iráni érdekek ?soft power? útján történő terjesztése

A szektáns milíciák fegyverrel és katonai kiképzéssel történő támogatása mellett Irán hosszú ideje komoly figyelmet fordít arra, hogy befolyását soft power útján terjessze. Egyes országokban ? főként Jordániában, Szíriában, Szudánban, Algériában és Marokkóban ? a szunnita iszlámról a síita iszlámra történő áttérés növekszik, de ennek nagyságrendjéről pontos számadatok nem állnak rendelkezésre. Irán állítólagos intenzív missziós tevékenységét [dawa] a szunnita államokban különös aggodalommal figyelik, és benne a hajdan erőteljes síita asszimilációs politikát folytató ?Szafavidák visszatérését? látják. A folyamatra több ország biztonságpolitikai veszélyként tekint, s a visszaszorítására törekednek. [80]

Felhasznált irodalom

[1] Savory, Roger, M., Social Development in Iran during the Pahlavi Era, in G. Lenczowski [ed.], Iran under the Pahlavis. Stamford 1978, 95.

[2] Ward, S. R., Immortal. A Military History of Iran and its Armed Forces, Washington 2009, 133?135, 141?143.

[3] Ward, 145?147.

[4] Cronin, St., in The Making of Modern Iran. State and Society Building under Riza Shah, 1921-1941, London/New York 2003, 48.

[5] Cronin, 45.

[6] Cronin, 40.

[7] Ricks, T. M., U.S. Military Missions to Iran, 1943?1978: The Political Economy of Military Assistance, IS 3?4/1979, 168?173.

[8] Ricks, 176?177.

[9] Ricks, 178?179, 187.

[10] Ricks, 196.

[11] Ward, 181, 193?194.

[12] Tagavi, J., The Iran-Iraq War: The First Three Years in Iran since the Revolution. Internal Dynamics, Regional Conflict, and the Superpowers, New York, 1985, 63.

[13] Ward, 195.

[14] Cann, Rebecca/Danopulos, Constantine, The Military and Politics in a Theocratic State: Iran as Case Study, AF&S 2/1997, 273?274.

[15] N. Rózsa Erzsébet, Hagyomány és modernitás. Az iráni külpolitika kihívásai a 21. század elején. Bp. 2020, 30.

[16] N. Rózsa, 30.

[17] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya (Qánún-e Asási-ye Dzsumhúri-ye Eszlámi-ye Irán), 151. cikkely.

[18] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 146. cikkely.

[19] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 110. cikkely.

[20] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 145. cikkely.

[21] Almaraghy, F. A., The Relationship between the Military Institution and the Iranian Political System in Light of Compatibility Theory, in Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2020, 28?29.

[22] Ward, 222?223.

[23] Cann/Constantine, 274.

[24] Almaraghy, 22?23.

[25] Ward, 228?229.

[26] Ward, 244.

[27] Ward, 245.

[28] Tagavi, 65, 67.

[29] N. Rózsa, 30?31.

[30] Rizvi, M. M., Evaluating the Political and Economic Role of the IRGC, SA 4/2012, 584.

[31] Ward, 245?246.

[32] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 144. cikkely.

[33] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 147. cikkely

[34] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 143. cikkely

[35] N. Rózsa, 31.

[36] Rizvi, 584, 586.

[37] Alemzadeh, M., The Islamic Revolutionary Guards Corps in the Iran-Iraq War: an unconventional military?s survival, BJMES 4/2019, 623, 629?630.

[38] Alemzadeh, 624?627, 633?638.

[39] Shamsuddin, L. A., The Economic Activities of the Iranian Revolutionary Guards Corps. Tools and Implications for Iran and the Region, in Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2000, 145.

[40] Rizvi, 588.

[41] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 150. cikkely.

[42] Almaraghy, 25.

[43] N. Rózsa, 31?33.

[44] Sáfrán József, A Forradalmi Gárda terrorszervezetté nyilvánítása, Hadtudományi Szemle 13/4/2020, 124, vö. N. Rózsa, 31?32. [A szakirodalom néhol három, néhol öt haderőnemet nevez meg a Forradalmi Gárdával kapcsolatban. Az öt haderőnem úgy jön ki, hogy a három hagyományos haderőnemhez hozzáveszik a Forradalmi Gárda két paramilitáris egységét is.]

[45] N. Rózsa, 31?32.

[46] Almaraghy, 26?28.

[47] N. Rózsa, 32 és Sárfán, 125.

[48] Gardu?o, G. M., Le mod?le des P?sd?r?n-Artesh: Préoccupations internes et défis dand le cadre du printemps arabe, MM 4/2012, 72?75.

[49] Rizvi, 590?592 és Almaraghy, 30.

[50] Wehrey, F., Economic Expansion: The IRGC?s Business Conglomerate and Public Works in, F. Wehrey, [ed.] The Rise of the Pasdaran. Assessing the Domestic Roles of Iran?s Islamic Revolutionary Guards Corps, Santa Monica, 56?57.

[51] Shamsuddin, 148.

[52] Alfoneh, A. Iran Unveiled: How the Revolutionary Guards is Turning Theocracy into Military Dictatorship, Washington 2013, 166?167.

[53] Rizvi, 592.

[54] Almaraghy, 33.

[55] Rizvi, 585, 589 és Almaraghy, 32?33.

[56] Gardu?o Garcia, 74.

[57] Almaraghy, 33.

[58] Forozan, H./Shahi, A., The Military and the State in Iran: The Economic Rise of the Revolutionary Guards, MEJ 1/2017, 77?78.

[59] Gardu?o Garcia, 74.

[60] Forozan/Shahi, 82?83.

[61] Almaraghy, 30?31.

[62] Forozan/Shahi, 68?70.

[63] Salama, M. M., The Military Doctrine of the Iranian Armed Forces Considering the Dual Army and the Revolutionary Guards, in M. S. Alsulami/ F. A. Almaraghy [ed?s], Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2020, 57.

[64] Gardu?o Garcia, 75, Forozan/Shahi, 73.

[65] N. Rózsa, 33.

[66] N. Rózsa, 49.

[67] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, Preambulum.

[68] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, Preambulum.

[69] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 154. cikkely.

[70] Arjomand, Said Amir, After Khomeni. Iran under his Successors. New York 2009, 134.

[71] Rostoványi Zsolt, Iszlám és a 21. század. Kihívások és válaszok. Bp. 2020, 158.

[72] Arjomand, 134-137, 142.

[73] Jany János, Az iszlamizmus. Eszmetörténet és geopolitika. Bp. 2016, 127?129.

[74] Rostoványi, 156?158, 165.

[75] Vakil, S., Iran in A. Moghadam [ed.] Militancy and Political Violence is Shiism. Trends and Patterns, London/New York 2012, 87?89.

[76] N. Rózsa, 33.

[77] Rezaei, F., Iran?s Military Capability: The Structure and Strength of Forces, IT 4/2019, 197?200.

[78] Salama, 65.

[79] Rezaei, 189?192.

[80] Rostoványi, 166?168.

 

Írta: Kmeczkó Sára

Kiemelt kép forrása: flickr.com

Yoon Suk-yeol

0
On 9 March 2022, Yoon Suk Yeol, a conservative former top prosecutor, has been elected as the new President of South Korea, defeating his main liberal opponent Lee Jae-myung in one of the country’s most tense presidential elections.

While the race to succeed incumbent President Moon Jae-in was a close one between former Prosecutor General Yoon of the main opposition People Power Party (PPP) and former Gyeonggi Province Governor Lee Jae-myung of the ruling Democratic Party (DP), it ended up in Yoon won by a slim margin of 0.8 percentage points.

Foreign policy

President-elect Yoon Suk-yeol will have little time to rejoice after a tight victory in South Korea’s election. After his inauguration in May, the political novice must prepare for the realities of office and manage his country’s foreign policy through a tumultuous regional and global context.

The North Korean nuclear and missile threat, the intense fight between the US and China for global hegemony, frigid ties with Japan, and Russia’s assault on Ukraine will all provide difficult problems for the former chief prosecutor, a diplomatic rookie.

Yoon, in compared to President Moon Jae-in, is more hawkish when it comes to foreign policy. Unlike President Moon, Yoon favors tough sanctions on North Korea, which are in accordance with US foreign policy, due the fact that Washington is Seoul’s most important diplomatic friend. Yoon has even advocated for the creation of military technologies capable of launching preemptive attacks against North Korea. Moon Jae-in’s policy toward North Korea had been deemed as a total failure by Yoon.

Yoon’s detractors had targeted him during the campaign for his lack of expertise in party politics, foreign policy, and other state-related concerns. This was one of the talking topics, with Trump and Yoon being compared several times. Yoon had stated at the time that he would delegate subjects requiring knowledge to experienced officials, but analysts have questioned how much of this would be carried out in practice.

North Korea

Seoul’s influence in the international community has shrunk as a result of the current administration’s foreign policy, which is primarily focused on strengthening ties with North Korea. Most crucially, the US-South Korean relationship has deteriorated as a result of divergent approaches to North Korea policy: Seoul has emphasized cooperation with Pyongyang, whilst Washington has prioritized confronting North Korea over its nuclear threats and human rights violations.

Any South Korean government faces a difficult challenge in dealing with North Korea. However, it should not be taken to reflect all of Seoul’s diplomacy. Once upon a time, dialogue with the North was a precise means to a defined end, North Korea’s total disarmament. However, under President Moon Jae-in, engagement with the North has become a means to an end. Yoon, like his conservative predecessors, is more skeptical of North Korea than the Moon administration, which pushed for inter-Korea cooperation and an end-of-war declaration until Moon’s final months in office. The Yoon government will continue to provide humanitarian aid and pursue diplomatic and dialogue chances. However, given North Korea’s regular stream of missile launches this year, the cold shoulder it has given President Moon of late, and the United States’ focus diverted to Russia’s invasion of Ukraine, we are likely to witness a protracted period of non-engagement. As Kim’s dictatorship boosts tensions on the peninsula by testing new ICBM technology, Yoon may soon face a challenge.

When it comes to North Korea policy, we can anticipate Yoon to emphasize deterrence as much as prospective interaction, based on his policy platform, remarks during the presidential campaign, and the makeup of his foreign policy advisory committee. Unless there is a major crisis or big breakthrough in inter-Korean relations, we may anticipate the Yoon team to make North Korea a prominent foreign policy problem, but not the only one, and perhaps less important than South Korea’s role in the US-China competition. Furthermore, Yoon’s North Korean policy program includes three principles that Pyongyang is likely to reject: total denuclearization, reciprocity, and human rights. Yoon’s foreign policy abandons Moon’s seemingly exclusive focus on North Korea as the overarching focus of South Korean diplomacy, but ironically replaces it with a seemingly exclusive focus on North Korea within South Korea’s defense and deterrence posture, to the exclusion of broader regional and global defense priorities. During the campaign, Yoon mentioned preemptive attacks, suggesting Seoul should employ these military capabilities if it believes Pyongyang is about to launch an assault. According to analysts, a Yoon government will shift its priority from interaction with North Korea to deterrence.

As North Korea begins testing of intercontinental ballistic missiles (ICBMs), satellite launches, and perhaps further nuclear weapons, tensions with both the US and South Korea will surely rise. The subsequent crisis will put Yoon’s leadership to the to, both in terms of coordinating with the Biden administration and managing peninsular stability. Similarly, if North Korea did not respond to the Moon administration’s unilateral offers of incentives, such as an end-of-war declaration, to pave the way for inter-Korean engagement, it is unlikely that it will respond to packaged or conditioned approaches that require North and South Korea to move in lockstep. As a result, the Yoon administration’s promises of humanitarian and economic aid in stages in tandem with North Korean disarmament are a no-go.

Yoon has promised to strengthen South Korea’s deterrent against the North while working closely with the US. This might include extending the Park Geun-hye government’s THAAD anti-missile defense system, which was implemented under Moon’s presidency. Yoon has also stated his openness to explore the notion of the United States redeploying tactical nuclear weapons in South Korea, despite the fact that the Joe Biden administration has shown no interest in doing so. Yoon, on the other hand, has stated that he would prefer to talk to the US for a nuclear-sharing agreement similar to those used by NATO. This appears to be impractical as well, but Yoon may try to press for it. The new South Korean president is also likely to be more outspoken about North Korean human rights violations than the Moon administration was. He may also be more critical of China’s role as a facilitator of both these abuses and Pyongyang’s nuclear weapons development, as many in South Korea believe. In other words, a Yoon administration would likely not be afraid to criticize Pyongyang in ways that the previous administration would not. Yoon has already been chastised by North Korea’s official media. Pyongyang is likely to expect a less conciliatory posture from a Yoon government, as well as more criticism.

Yoon’s comments on North Korean human rights might be the most incendiary, with implications for peninsular stability as well as internal tensions between Yoon and the opposition-majority National Assembly. North Korea’s vehement counteraction to previous South Korean information penetration efforts, as well as the current National Assembly’s support for a law prohibiting the distribution of leaflets by balloon into North Korea, could result in an escalation of inter-Korean tensions that would cripple Yoon’s domestic agenda while also paralyzing his North Korea policy. Furthermore, Yoon’s promises to implement the North Korean Human Rights Act, which was approved in 2016 but languished during the Moon administration, might be a source of continued friction between the National Assembly’s progressive majority and Yoon’s conservative government. Yoon, on the other hand, has stated that he is willing to engage in talks and negotiations with North Korea. The president-elect wants Seoul, Washington, and Pyongyang to establish a trilateral communication channel. Also, if Pyongyang takes demonstrable steps to stop its nuclear program, the president-elect has promised to endorse a peace treaty for the Korean Peninsula and to offer a large economic package to North Korea.

Finally, Yoon, like Moon and other South Korean presidents, wants to enhance inter-Korean ties and bring the two Koreas closer together. He also wants to avoid the tensions and violence of 2010, when the two Koreas had two major military conflicts, and 2017, when tensions between the US and North Korea reached unsustainable levels. As a result, it’s expected that he’ll be harder on North Korea while also looking for methods to enhance inter-Korean ties in close collaboration with the Biden administration.

U.S.

During the election campaign, Yoon expressed unabashed admiration for the United States, claiming that his new government’s top foreign policy objective will be to reestablish the partnership with Washington. He slammed current President Moon Jae-in’s balanced approach to the US-China relationship, stating he would restore the US-ROK alliance and create a comprehensive strategic partnership by sharing the key ideals of liberal democracy, market economy, and human rights. Yoon must pass these early tests as a rookie to foreign policy if he is to lay a firm basis for South Korea’s foreign policy during his five-year term. The Yoon campaign called for a win-win strategy to the Sino-US strategic competition, promising both a “complete strategic partnership” with the US and a “mutual respect” attitude toward China.

President-elect Yoon and his foreign policy team have taken stances that are obviously in line with those of the United States. Of course, there will be a lot of continuity from Moon’s administration, but we should anticipate the conservative Yoon government to prioritize the US-South Korea alliance above South Korea’s relations with North Korea and China. Yoon’s aim to build a foreign policy that prioritizes alignment with the US, enhances relationships with Japan and Southeast Asia, and envisions South Korea?s rise as a global powerhouse should excite the Biden administration. However, the transfer from President Moon Jae-in to Yoon is expected to cause early frictions with China and North Korea, undermining the bipartisan internal support that South Korea needs to conduct a strong foreign policy.

Yoon has been opposing the Moon government’s conciliatory approach to North Korea, instead favoring a policy that emphasizes deterrence and peace through strength, reflecting the views of his support base. As a result, Yoon and his advisers have argued for bolstering US extended deterrence against North Korea through joint military exercises, updated military operational plans, and increased deployment of US military assets, including more of the anti-ballistic missile system, Terminal High Altitude Area Defense (THAAD). Unlike the liberals in South Korea, Yoon’s foreign and security policy team is not in a rush to implement the transfer of wartime operational control to Seoul. Yoon stated that it is possible if South Korea is equipped with appropriate capabilities, but he did not specify the conditions under which the transfer would take place.

Yoon’s foreign policy team is also said to be interested in South Korea joining an extended Quadrilateral Security Dialogue (the “Quad”) with India, the United States, Japan, and Australia, a forum Beijing regards as an attempt to geopolitically encircle China. South Korea will be more willing to engage with the Quad and other democratic international organizations under Yoon’s leadership, even if it means angering Beijing. Even as Seoul wants inclusion in the Comprehensive and Progressive Agreement for Trans-Pacific Partnership, South Korea is expected to embrace the US Indo-Pacific Economic Framework. Seoul has stayed away from informal alliances so far to avoid looking like it’s jumping on the anti-China bandwagon. The incoming government, however, will be less subservient to China and more vocal on problems of human rights and freedom of speech in Xinjiang and Hong Kong, owing to local anti-China sentiment. Yoon also stated that South Korea should aspire to host the Summit for Democracy, which is seen as another anti-China event. As a result, Seoul will become an enthusiastic backer of the US Indo-Pacific policy for the first time. However, Yoon’s tightening of ties with the US, including a possible future participation in the Quad, has already prompted veiled warnings from China, with Chinese researchers arguing that continuing the Moon administration’s choice avoidance strategy is in South Korea’s national interest. And the fact that four of the first five world leaders to congratulate Yoon upon his election were Quad members, plus the United Kingdom, would undoubtedly have been noted by China.

The Yoon government’s pro-US stance does not guarantee that its goals would always coincide with those of the United States. South Korea will continue to value its economic connections with China under Yoon’s leadership, with the goal of separating geopolitical alignment from economic operations. If US policy toward North Korea grows more accommodating, the Yoon government, like Kim Young-sam’s opposition to Bill Clinton’s engagement policy, might become a critical voice against it. If the US? attitude starts to be more hawkish toward Pyongyang, the Yoon administration will likely become more cautious, despite its own tendency, because South Korean conservatives are well aware of the potential cost of a military conflict on the Korean Peninsula. The core axis of Seoul’s foreign strategy should be a stronger relationship with Washington. Seoul should pursue a comprehensive strategic alliance with Washington, and bilateral relations between the United States and South Korea should evolve to meet the demands of the twenty-first century. Alliances that balance mainly against specific military threats are a thing of the past, especially since that inflicting damage on opponents through economic reprisal or cyberattacks has become commonplace. As a result, today’s alliances entail intricate networks of collaboration on a wide range of topics, such as privacy, supply chains, and public health. South Korea and the United States should collaborate on the development of cutting-edge semiconductors, batteries, cyber-tools, space travel, nuclear energy, medicines, and green technology through a comprehensive economic and security discourse. To encourage growth and investment, the US and South Korean governments should modernize and harmonize their regulatory systems in these sectors.

China

President Moon Jae-in inherited a controversy over the deployment of the US missile defense system THAAD in South Korea five years ago. The decision had been reached in collaboration with the United States in 2016, but by the time President Moon took office, South Korea had been slammed by unprecedented Chinese informal sanctions, which had damaged the tourism, media, and other businesses in the country. President Moon’s government vowed the “Three No’s” once THAAD was completely deployed in autumn 2017, alluding to “no further THAAD batteries,” “no South Korean integration into the US regional missile defense system,” and “no trilateral alliance with the US and Japan.” Although contentious at the time, this diplomatic action allowed Seoul to preserve THAAD while also improving ties with Beijing, culminating in a progressive lessening of Chinese economic coercion in the months that followed.

We should anticipate the THAAD debate to move to a second round now that Yoon Suk-yeol is president-elected. Yoon has attacked the Moon administration’s Three Nos, which he believes have weakened South Korea’s sovereign right to protect itself against a nuclear threat from North Korea. Yoon thinks that national security comes first, and that South Korea should never be forced to choose between China, its largest commercial partner, and the United States, its ally and security guarantee. In response to North Korea’s expanding nuclear and missile capabilities, Yoon is considering adding more THAAD interceptors.

Because of the THAAD conflict and China’s pressure, South Koreans have had historically unfavourable opinions of China. As a result, Yoon will have the Korean people’s backing in taking a more principled stance against China, even if it means risking further Chinese economic coercion. But, as Yoon is well aware, China remains South Korea’s most vital commercial partner. He said that a regular high-level strategic discussion with China will usher in a new age of mutual respect and collaboration. If Yoon is to carry out his other foreign policy ambitions, a high-level strategic conversation with Beijing will be required. Yoon has stated his desire to join the Quad, which Beijing regards as a anti-China coalition. Yoon’s ambitions to join or collaborate with the intelligence-sharing group Five Eyes will be interpreted as a direct challenge to China. Whereas the Moon government has avoided embracing the US? Indo-Pacific Strategy or Japan’s Free and Open Indo-Pacific Strategy for fear of offending China, we can anticipate Yoon to publicly embrace these policies and collaborate with like-minded Indo-Pacific countries. All of this might make ties with China more difficult.

However, there are certain areas where Yoon will wish to work with China. Security on the Korean Peninsula, including North Korea’s disarmament, is one example. Yoon also sees China as a collaborator on problems such as climate change and public health, and he advocates resuming cultural engagement in the post-COVID-19 era. The previously mentioned mutual respect and collaboration with China clearly envisage substantial economic connections, presuming Beijing does not threaten to use commercial ties as a bargaining chip in security-political conflicts.

Japan

South Korea should take the initiative in the broader region, just as it should take the initiative in domestic concerns. South Korea should actively support a free, open, and inclusive Indo-Pacific order rather than passively adjusting and responding to the changing international environment. Seoul should be willing to participate in working groups of the Quadrilateral Security Dialogue, explore joining multilateral regional cooperation efforts in stages, and participate in trilateral security coordination with the US and Japan.

Yoon also has to deal with the arduous task of repairing South Korea-Japan ties. Yoon’s government may have a better chance than his predecessor in this area. First, during the campaign, Yoon frequently expressed his desire to strengthen relations with Japan, distinguishing himself from Moon, who focused on anti-Japanese sentiment, which provides Tokyo with a chance and stronger reason to reach out to the incoming president. Second, Yoon’s foreign policy ideas, notably on North Korea but also on the Indo-Pacific, are more aligned with those of Tokyo, allowing for more functional collaboration. Third, Yoon may be more likely to minimize historical difficulties related to previous conflicts in order to improve bilateral and trilateral relations between the United States, Japan, and South Korea. As a result, Yoon is less inclined to use South Korea-Japan connections for domestic political benefit, which frequently leads to protracted periods of bilateral hostility. The two countries, both U.S. allies have been at odds for decades over territorial and historical concerns, such as the Japanese military’s exploitation of Korean women in brothels during WWII and Japanese firms forcing Koreans to work for them during Japan’s rule of the Korean Peninsula (1910-1945).

South Korea should prioritize resuming shuttle summit diplomacy and restoring confidence between the two nations. Seoul should also form a high-level negotiation team to hold thorough talks with Tokyo on both cooperative and conflict-related matters. To re-establish trust and confidence, the two nations should broaden the breadth of cross-border people-to-people encounters, particularly among South Korean and Japanese youth.

Conclusion

Due to his close win among the a highly polarized electorate and the opposing party?s control of the National Assembly, Yoon will face significant pushback in achieving his ideas.

North Korea is expected to fire more illegal missiles and may escalate tensions further by resuming nuclear or intercontinental ballistic missile testing. North Korea would blame any future provocations on Yoon?s strict policies, yet despite Moon?s devotion to Pyongyang, the government continues to threaten, insult, and fire missiles.

Yoon will have to strike a balance between his planned shift toward deeper relations with the US and Japan and his China rhetoric to avoid potential Chinese government retaliation for rapid policy changes. However, the poor public perception of China in South Korea will very certainly transform any Yoon strategic reforms into a political benefit.

Written by: Balázs Pál

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Orosz és ukrán befolyási övezetek a Közel Keleten, az orosz-ukrán háború hatása a MENA-régióra

0
A 2022. február 24-én kezdődő orosz megszállás a második világháború óta a legnagyobb invázió Európában. Kétségtelen, hogy ez a háború a világ szinte minden országára hatással van, amely akár egy új világrend létrejöttét is jelentheti. A korántsem békés Közel-Keleten nagy befolyással rendelkeznek a világ nagyhatalmai és Ukrajna is, mind gazdasági, mind diplomáciai, politikai és katonai értelemben is. A térségben a legtöbb államot szoros kapcsolat fűzi Oroszországhoz és az Amerikai Egyesült Államokhoz, ezen viszonyok alakulása akár állásfoglalást is jelenthet a jelenleg zajló háború mellett vagy ellen.  Ezáltal elkerülhetetlen a tömbösödés fokozódása a Közel-Keleten, így a legtöbb semlegességre törekvő ország rendkívül nagy kihívással néz szembe, hiszen egy rossz diplomáciai vagy gazdasági lépés felboríthatja a belső és külső biztonságát egyaránt, amely kihatással lesz az egész térség jövőjére.

Regionális tömbök a Közel-Keleten

Az elterjedt megközelítés szerint a Közel-Keletet leginkább a szunnita-síita megosztottság szerint lehet tömbökbe sorolni, de pontosabban fogalmazva ezeket a tömböket inkább a régió konzervatív államainak 40 éve tartó küzdelme határozza meg az Irán által vezetett ?Ellenállási Tengely? ellen. A konzervatív, illetve túlnyomórészt szunnita blokkhoz sorolható Szaúd-Arábia, Izrael, Jordánia, Egyesült Arab Emírségek, Bahrein (Egyiptom, Marokkó), ahol az Egyesült Államok befolyással rendelkezik. Az Ellenállási Tengelyhez pedig Irán, Szíria, Jemen, Irak, Libanon, illetve a Hezbollah és Hamász szervezetek tartoznak, ahol pedig Oroszország rendelkezik befolyással.[1]

Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió a második világháborút követően a hidegháború idején tett szert nagy mértékű befolyásra a Közel-Keleten. Ennek oka egyrészt az volt, hogy akárhol is jelent meg a két ország, mindkettő célja az volt, hogy a másik befolyása ellen fellépjen. Ahogy a hadseregek és a gazdaságok a szénről az olajra tértek át – és ahogy a közel-keleti olajtermelés növekedett -, a Közel-Kelet döntő csatatérré vált ebben a sokkal nagyobb globális versenyben. Azonban az USA és a Szovjetunió hidegháborús törekvései egy újabb háborút eredményeztek a régióban: a közel-keleti hidegháborút, amelynek két főszereplője Szaúd-Arábia és Irán. Hadat bár soha nem üzent egymásnak a két ország, de aktívan támogatják a szembenálló csoportokat a régióban zajló más konfliktusokban, például az iraki, a szíriai és a jemeni polgárháborúban. Az USA Szaúd-Arábiával, Oroszország pedig Iránnal épített ki szorosabb kapcsolatot, tehát ebből lehet arra következtetni, hogy a közel-keleti országok legtöbbször nem a saját háborúikat vívják meg és nem csak regionális viszonyok alakítják ki a fennálló kétpólusú rendszert a régióban.

Emellett még az Arab Tavasz tüntetéssorozat is átformálta a regionális erőviszonyokat a térségben: a felszínre hozott politikai és társadalmi feszültségek tovább súlyosbították a korábbi megosztottságot a Közel-Keleten, amelyek azonban megnehezítették egy külső hatalom gazdasági és kulturális befolyását a régióban.

Oroszország befolyása a Közel-Keleten

Az egykori Szovjetunió, majd Oroszország kapcsolata a Közel-Kelettel egészen a tizennyolcadik századi melegvízi kikötők, és a Földközi-tengerhez való hozzáférés keresésétől kezdve az oszmán földeken élő ortodox keresztények védelmére irányuló politikáig nyúlik vissza.  A hidegháború során a Szovjetunió kölcsönökkel támogatta a szovjet partnerségre nyitott országokat, például Iránt, Egyiptomot, Irakot, Líbiát és Algériát. Habár az egykori Szovjetunió támogatta a Palesztinai Felszabadítási Szervezetet (Izrael egyik legnagyobb ellenségét) is és segélyt nyújtott az Izrael ellen harcoló országoknak a hidegháború alatt, mégis jó kapcsolatot alakított ki a 2000-es évekre Izraellel gazdasági és kereskedelmi téren is.

Miután Vlagyimir Putyin 2000-ben Oroszország vezetőjévé vált, egyik legfőbb célja az lett, hogy visszatérítse az országot a Közel-Keletre, miután az 1980-as évek végén elvesztette befolyását a régióban a 6 napos és a Jom-kippuri háború miatt keletkezett ?szakadékok? miatt. Az orosz külpolitikának fontos eleme lett 2007 óta az Iránnal való kapcsolata, miután csökkent Oroszország nyomásgyakorlása Teheránra, hogy az iráni vezetés hajlandóbbá váljon engedmények tételére a kétoldalú kapcsolatokban. 2015. szeptemberi katonai beavatkozása Szíriában (hogy Bassár el-Aszad szíriai diktátor támogassa), sokakat megdöbbentett és meglepett, de ez egyik eleme volt annak az átfogó célnak, amely a Nyugat elrettentésére és a nyugati politikák széthúzására irányult. Emellett 2015-ben Oroszország 5,5 milliárd dollár értékű fegyverexportot küldött a Közel-Keletre, amely a hidegháború korabeli stratégiát tükrözi, amely a katonai segítségnyújtást arra használta, hogy politikai hűséget nyerjen a gyengébb nemzetektől. Ebben az évben fontos esemény volt még a nukleáris megállapodás aláírása, amelyet Irán kötött a P5+1-el (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Oroszország, Kína, Franciaország, Németország). Ez a megállapodás nem jöhetett volna létre Oroszország nélkül, aki régóta szorgalmazta az Egyesült Államok kompromisszumát Iránnal a nukleáris kérdésben.

Az orosz közel-keleti politika célja, hogy betöltse a visszahúzódó és befolyását vesztő USA által hagyott vákuumot, amely néhány szakértő szerint azt is jelentheti, hogy ?valójában egy puha hatalmi harc folyik Oroszország és az USA között a Közel-Keleten?. Azonban fontos azt is megjegyezni, hogy aktív regionális szereplőként csak 2015-től jelent meg Oroszország a régióban, holott az Egyesült Államok szerepvállalása sokkal régebbre (pl. 1940-es évek, Izrael létrejötte, palesztin-izraeli konfliktus) nyúlik vissza és fajsúlyosabb is, így látható, hogy Oroszország még mindig nem rendelkezik olyan kulturális és társadalmi vonzerővel, mint az USA.

Ukrajna és a Közel-Kelet kapcsolata

Az 1900-as évek végén Ukrajna nagyfokú érdeklődést mutatott a Közel-Kelet államai iránt. Ennek az egyik oka az volt, hogy Kijev növelni akarta a szerepét ebben a régióban, részben azért, hogy elősegítése a kitűzött gazdasági célok elérését és előmozdítsa a nemzetközi porondon az ország imázsát, mint nemzetközi hatalom. Kapcsolatait szinte a nulláról építette fel Ukrajna, amihez megfelelő eszköznek bizonyult a diplomácia: Kucsma és Kravcsuk elnök látogatásokat tett több közel-keleti országban is (pl. Iránt, Egyiptom, Törökország, Tunézia, Izrael) és ukrán nagykövetségeket hoztak létre az arab térségben, például Törökországban, Iránban, Izraelben, Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, Egyiptomban, Tunéziában és az Egyesült Arab Emírségekben.

Kijev megfontoltan választotta ki azokat a partnerországokat, akikkel szorosabb kapcsolat kiépítésére törekedett, gazdasági és politikai ambíciójának megfelelően. Így a Perzsa-öböl olajtermelői, Irán és Szaúd-Arábia vált fontossá Ukrajna számára, továbbá Egyiptom és Tunézia (Afrikára való tekintettel), valamint Törökország, amely a Fekete-tenger egyik fő hatalma és támogatta Ukrajnát az orosz ellenállással szemben. Ennek eredményeként 2011-ben már stratégiai partnerekké vált Ukrajna és Törökország (egy magasszintű Stratégiai Tanács létrejöttével). A két ország gazdasági kapcsolatai is bővültek a 2010-es években. Emellett még fontos megjegyezni azt is, hogy Oroszország, Törökország és Ukrajna tagja a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés (BSEC) szervezetnek, amit 1992-ben hét másik országgal együtt hoztak létre (Albánia, Örményország, Azerbajdzsán, Bulgária, Grúzia, Görögország, Moldova és Románia) és amelyben számos más közel-keleti ország megfigyelő státusszal rendelkezik.

Kijev 1992 elején aláírta az iráni üzemanyag szállításáról szóló szerződést, amelyet több hasonló megállapodás követett, azonban ezek nagy része kudarccal végződött, mivel Ukrajna hatalmas mértékben eladósodott (leginkább Oroszország irányába), így nem rendelkezett megfelelő mennyiségű dollárral a szállítások kifizetéséhez, sem logisztikai és technikai hátérrel. A további együttműködést nagy mértékben befolyásolták az 1995 óta alkalmazott kereskedelmi szankciók Irán ellen, amelyet az Egyesült Államok, az EU és az ENSZ vezetett be. Így a két ország kapcsolatai csak 2015-ben tudtak szintet lépni, amikor megegyeztek a gazdasági együttműködés fejlesztéséről a mezőgazdaság, a bányászat, a szállítás, valamint – a szankciók közelgő feloldására tekintettel – az energiaágazat és az autóalkatrészek gyártása terén.

Ahogy megfigyelhető, Ukrajna közel-keleti politikája korlátozott az Oroszország felől nehezedő nyomás miatt, csak néhány országgal tudott szorosabb partnerséget kialakítani. A partnerségek fejlesztésére is óvatosan tekint Ukrajna, hiszen ezek a kapcsolatok hatással lehetnek az orosz-ukrán viszonyra is.

Az orosz-ukrán háború hatása MENA régióra

Energiabiztonság

Az orosz-ukrán háború következményében kiszabott amerikai és uniós szankciók megakadályozzák a kereskedőket az orosz olaj importálásában, amely az olajárak növekedéséhez vezet. A közel-keleti országok számára ez akár jelenthet lehetőséget és kudarcot is: az Öböl-menti országok, Líbia, Algéria és Szudán tud profitálni a konfliktusból olajbevétel tekintetében, azonban Jordániának, Líbiának és Tunéziának megnövekedett megélhetési költségekkel és inflációval kell szembenéznie. A magas olajárak nagy hatással vannak a térség politikai dinamikájára is: amikor Biden elnök és más nyugati vezetők arra kérték Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emirátusokat (mint az OPEC vezető olajtermelőit), hogy az orosz olajjal szembeni amerikai és európai bojkottra válaszul növeljék olajtermelésüket, kérésüket nem hallgatták meg és a két Öböl-állam ehelyett úgy döntött, hogy ragaszkodik az OPEC+ megállapodáshoz.

A háborúnak sokkal nagyobb hatása van azonban a gázszektorra, amely hosszútávon is érezhető lesz. Az Európába vezető gázvezetékek számára új útvonallehetőségek nyílnak meg, mivel az Északi Áramlat 2 projektet felfüggesztették és az Egyesült Államok visszavonta a kelet-mediterrán gázvezeték projekt támogatását.

Oroszország inváziójának nagy hatása volt a bécsi tárgyalásokra is, amelynek tárgya az iráni nukleáris megállapodás újjáélesztése. A legfontosabb következmény az olaj- és gáz iránti növekvő nemzetközi kereslet, amelyből Irán akár profitálhat is, hiszen a tárgyalásokon megerősítették az erőforrásai iránti új érdeklődések, ugyanakkor blokkolták az orosz követelések is.

Élelmiszerbiztonság

Oroszország és Ukrajna együttesen a világ búzaexportjának mintegy negyedét, a világ kukorica exportjának körülbelül 20%-át és a világ napraforgóolaj-exportjának 80%-át adja. A MENA-térség számos országa pedig nagy mértékben függ az orosz és/vagy ukrajnai gabonaszállítmányoktól, amelyek most a háború és az Európai Unió által kivetett szankciók miatt megszűntek. Mind a négy ország élelmiszerbiztonsága ezáltal veszélybe került és az élelmezési láncaik elakadtak.

Libanon kénytelen alternatív gabonaforrások után nézni, mivel az ország gabonaimportjának 80 százalékáért Ukrajna felelt. Az Egyesült Államok, India és Argentína felajánlotta segítségét a hiánytermékek pótlásával kapcsolatban, de a probléma orvoslása hatékonyabb intézkedéseket követel. Ezért a libanoni kormány 15,3 millió dollár hitelt folyósít az importőröknek, hogy átmenetileg megoldja a kenyérhiány problémáját. Ez a hitel körülbelül 2-3 hétig lesz elég, amíg újabb, 21 millió dolláros hitelkérelmet jóváhagyják a kormány számára. Emellett a kormány 150 millió dolláros megállapodást tervez kötni a Világbankkal az élelmezésbiztonság javítása érdekében.

Egyiptom – a világ egyik legnagyobb búzaimportőre – búzaszállításainak 85 százalékát Oroszországból és Ukrajnából szerzi be, azonban az ukrán búzatermelés és az exportláncok megszakadása, valamint az orosz gazdasági és kereskedelmi tevékenységekre kivetett szankciók súlyos hatásai miatt a búza ára az egekbe szökött. Az egyébként is nagy részben szegény lakosságnak hatalmas problémát jelent a kenyér árának növekedése és az infláció emelkedése.

Líbia a búza mintegy 75 százalékát Ukrajnából vagy Oroszországból importálja, és mivel a búzakészletek korlátozottak, kénytelen lesz felárat fizetni, hogy alternatív beszállítókat (például Brazília agy Argentína) találjon.

Tunézia a búza 80 százalékát Ukrajnából importálja. A konfliktus következtében a búza ára az elmúlt tizennégy év legmagasabb árát érte el, ami még nehezebbé teszi a tunéziai családok számára a kenyér és más alapvető élelmiszerek megfizetését.

A régió legsebezhetőbb országa Jemen, ahol az évek óta tartó háború már eddig is károsította a helyi élelmiszertermelést és az élelmezési láncokat. A Világélelmezési Program arra figyelmeztetett, hogy 8 millió jemenire kellett csökkentenie az általa szállított takarmányadagokat, és a magas búzaárak lehetetlenné tehetik az adagok biztosítását.

Az élelmiszerbiztonság javításának érdekében az EU pénzügyi támogatást nyújt a legsebezhetőbb nemzeteknek. Április elején 225 millió eurós (244 millió dolláros) segélyt nyújtott a Közel-Keletnek és Észak-Afrikának. Az élelmiszerhiány megelőzése fontos küldetésévé vált az Európai Uniónak, mivel Moszkva az élelmezési válságot az Oroszországgal szembeni nyugati szankciók következményeként ábrázolja.

A MENA térség válaszai

Törökország már februárban elutasította a két szakadár köztársaság Moszkva általi elismerését, majd Erdogan elnök kijelentette, hogy Ankara ellenez minden olyan intézkedést, amely sérti Ukrajna területi szuverenitását. Törökország igyekszik előmozdítani potenciális közvetítői szerepét a háborúban, azonban helyzetét bonyolítja, hogy orosz támogatásra van szüksége Szíriában, a szíriai kurdok kordában tartásának érdekében, valamint ahhoz, hogy megakadályozza a szíriai rezsim előrehaladását Idlíbben.

Az izraeli külügyminisztérium szintén már februárban nyilatkozatban biztosította Ukrajnát a területi integritásának támogatásáról, azonban Oroszország megemlítését és elítélését további nyilatkozatokban sem említette. Viszont Izrael ez idáig az egyetlen állam a térségben, amely bejelentette, hogy hajlandó csatlakozni a nyugati világ Oroszország elleni szankcióihoz. Emellett nagy mértékben kiveszi a részét a humanitárius segítségnyújtásból, de katonai segélyt nem küldött Ukrajnának.

Líbia nem ismerte el a két szakadár régiót, majd kijelentette, hogy elutasítja a Wagner-csoport tevékenységét és felszólította Oroszországot a konfliktus diplomáciai rendezésére.

Szíria már a háború kezdete előtt megerősítette Donyeck és Luhanszk orosz elismerését, sőt az Elnöki Hivatal közleményt is adott ki arról, hogy Szíriai felkészült, hogy Luhanszki és Donyecki Köztársasággal kapcsolatokat építsen. Az invázióval kapcsolatban Aszad elnök elmondta Putyinnak, hogy támogatja az Orosz Föderációt és Oroszországnak joga van a NATO-bővítés visszaszorítására.

Az Egyesült Arab Emírségek, az egyetlen arab ország, amely ideiglenes helyet foglal el az ENSZ Biztonsági Tanácsában, kétszer tartózkodott a Tanácsban tartott szavazáson: február 25-én, amikor Oroszországot vonta felelősségre az Ukrajna elleni agresszióért, és követelte, hogy Moszkva vonja ki csapatait, majd február 27-én, amikor a Közgyűlés rendkívüli ülést tartott az ukrajnai helyzet megvitatására.

Emellett az ENSZ BT ukrajnai invázió elleni határozata után az Arab Liga nyilatkozatott adott ki, amiben nem ítélte el a 22 ország Oroszország invázióját és kis mértékben biztosította csak Ukrajnát a támogatásáról.

A MENA-térség legtöbb országa (Katar, Irak, Egyesült Arab Emírségek, Irán, Libanon, Jordánia, Egyiptom, Szaúd-Arábia, Omán, Kuvait) hivatalosan nem foglalt állást sem a szakadárok elismeréséről, sem Oroszország vagy Ukrajna támogatásáról. Ezek az államok vonakodnak elítélni Moszkvát, mivel nagy mértékben támaszkodnak Oroszországra gazdasági és katonai tekintetben. Oroszország nemrégiben közzétett ?barátságtalan? országlistáján nem szerepelnek közel-keleti államok. A MENA-államok olyan szinten elmélyítették kapcsolataikat Oroszországgal, hogy Egyesült Államok és európai szövetségesei már nem hajlandók garantálni a regionális biztonságot. Azonban ezek az országok stratégiai kötöttségbe kerültek és választaniuk kell, hogy visszatérnek a nyugati befolyási övezetbe, vagy továbbra is egyensúlyoznak a két hatalom között. Mind az Egyesült Államok, mind Oroszország hatalmas nyomást gyakorol a régió országaira, amely még inkább megnehezíti a háború következtében súlyosbodó bel-és külpolitikai problémák rendezését.

Irodalomjegyzék

1The ?Four Plus One?: The Changing Power Politics of the Middle East by Joshua Krasna and George Meladze. The Moshe Dayan Center for Middle Eastern and African Studies. 2021. Oct

Írta: Kovács Rebeka

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A szakadárok

0
A szakadárok törekvése valóban egy vélt vagy valós háború kirobbantó oka lehet? Esetleg csak kisebbségi törekvésekről van szó? Vajon a szakadárság mint létforma jövedelmezőnek hat a világban egyre inkább eluralkodó paramilitáris társadalomban? Jelen írás igyekszik a felmerülő kérdéseket Európa fennálló politikai és területi rendjéhez igazítani.

Ha a jelenlegi, 2022 februárjában indított orosz- ukrán katonai intervenciós helyzetet meg szeretnénk érteni, mindenekelőtt a szakadár és szeparatista szavak etimológiai és lingvisztikai jelentéstartalma adhat valamelyest kiindulópontot: a magyar jelentéstartam le- illetve körülírja a szóképet mint a hagyományokkal szakító, tehát egy mozgalomból vagy vallásból kiszakadt és azzal szembekerülő személy. A latin eredetű szeparatista szó hasonlóan pontos megfogalmazással bír: elkülönülésre, (politikai) függetlenségre törekvő személyt jelöl legtöbbször. Magyarország területcsonkítása után az átadott területeken jelentős számú (akkor már kisebbségnek számító) korábbi magyar állampolgár élt, akik új helyzetben találták magukat: vagy lázadnak a politikai ideológiák és határok ellen, vagy pedig belenyugodnak a történelem kegyetlen arculcsapásába és tovább élnek az új körülmények között. Mások örökre elhagyták az otthonukat és távol, egy másik világban kezdtek új életet. Mindegyik válasz elfogadott és nem vitatható azok érvényessége, azonban a forradalomra, lázongásra, avagy lázításra való képesség és ennek fennálló lehetősége teremti meg igazán a szó legszorosabban vett jelentését. Ennek a folyamatnak a melléknevesített alakja adja a magyar kifejezést, miszerint az elszakadni kívánók csoportja volt jelen a magyar történelem és a hidegháború utáni Ukrajnában, de itt az utóbbi ország nem mint önálló ?de jure állam? szerepel, hanem mint az új állam, ahol bizonyos területeken az abszolút kisebbség a szeparatista orosz ajkú lakosság.

A szegregálódás jelentése elválasztás, elkülönítés, amely szűkebb területen, kisebb közösség esetén jelenik meg, nem feltétlenül háborút is kirobbantó célzott törekvésekkel, valamint itt az elszakadási hajlandóság sem jelenik meg annyira markánsan, azonban az elkülönülés ténye szintén determinált, így szociolingvisztikailag rokon értelmű szónak számít a szeparatista mellett. Láthatjuk, hogy mindegyik itt megjelölt megfogalmazás egy olyan új társadalmi rendet jelöl, amely nem kívánatos; szintúgy perspektívát teremt és ebből kifolyólag minden cselekedete vagy egymásra ösztönzőnek hatott magatartása okvetlen rosszalló véleményeket fog szülni a közvélemény szerint, ugyanakkor sajnálatos módon nem veszi figyelembe az olyan tényeket, ahol az összetartás, az emberi csoporton belüli fejlődéstörténet igenis lehetőségeket kínált ennek feloldozására. A szemben álló nemzetek számára megfellebbezhetetlenül terroristának kikiáltott, szélsőséges ideológiákat valló csoport rendre (el)szakadási kísérletei ezek; de a színfalak mögött más képet mutat a történelem, melyben az elnyomott – immáron – kisebbség arra is képes, hogy akár szakadárokként viselkedjen, amennyiben érdekei és kinyilatkoztatásai nem kapnak kellő figyelmet vagy hangjukat nem képesek kellő mértékben hallatni, ezt eljuttatni saját nemzetükhöz, etnikumukhoz.

A média (és vele együtt a sokszor torzító és uszító szerepköre) az emberi hiszékenységet kihasználva olyan módon próbálja ellenőrzése alá vonni a lakosságot, hogy az általuk terjesztett programok irányított cenzúrája miatt az azt néző lakosság nem képes többé objektív értékítéletet hozni, ebből kifolyólag nem is képes a vélemény, kritika másik oldalát is látni vagy érzékelni. Ezek a megfogalmazások tovább rontottak az egyébként is meglehetősen instabil értelmezési tartományon. A világ a szakadárokra először talán a 2014-es Krím-félszigeti akció során figyelt fel, akiknek függetlenségi törekvése nyilvánvalóvá vált Ukrajna szerintük illegitim területéről és tették ezt olyan módon, hogy a katonai beavatkozás elkerülhetetlenné tette Oroszország mint támogató fél számára más egyéb döntések mérlegelését. A szakadárság fontos tényezője továbbá a két politikailag elvágott ország ideológiai különbözősége és új természeti, illetve társadalmi határok meghúzása, ahol a legtöbb esetben a két különböző csoport küzd egymással és legfeljebb csak hátsó félként jelennek meg a globális politikai erők. Nem mehetünk el egy stratégiailag fontos pont mellett sem, ez pedig az állam tényleges saját attribútuma, amely szuverén egész, megbonthatatlan és amennyiben külső fenyegetés hatására ez a rend(szer) nem maradhat egyben, úgy a területeket védők felelőssége sem teljesen tisztázott kérdés. Az első, 2014-es ukrán?orosz konfliktusban is a területi követelés az orosz fél részéről előbb lett elismerés tárgya, minthogy a tényleges katonai beavatkozás megtörtént volna és ilyen módon az ott nagyjából egy hónappal később megtartott márciusi népszavazás is nemzetközileg illegitimmé vált. Ezeket a lakosokat nevezik ma leginkább szakadároknak, holott a szó eredeti jelentéséből csak részlegesen hordozza annak létjogosultságát és a későbbiekben okafogyottá is válik a szó eredeti jelentésének bárminemű vizsgálata.

A hidegháború lezárását követően a Szovjetunió 15 tagországgá való szétválásának eredményeképpen létrejött Ukrajna területén ezen régiókban igen nagy arányú orosz etnikum élt és számukra kapóra jött, hogy a korábbi ukrán területtől elszakadás biztosított volt. Emellett Nyikita Hruscsov volt szovjet pártfőtitkár nagylelkű adományát sem szabad elfelejtenünk, aki 1954-ben a Krím-félszigetet mintegy hozzácsatolta a mai Ukrajna területéhez és ez a terület az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna részét képezte annak az oroszok által 2014-ben végrehajtott erőszakos annektálásáig, ugyanakkor a humanitárius intervenció mint jogi fogalom éppen a megfogalmazásában is egyedi hiátus végett tette lehetővé mindezen intézkedések foganatosítását, véghezvitelét és az ott élő oroszok, ukránok mellett a krími tatár, fehérorosz, zsidó, német, görög, örmény nemzetiségek számára is az Oroszországhoz való illegitim függetlenség kikiáltását.

2014-ben ezen kívül is több fontos változás is történt, ennek előjeleként zavargások kezdődtek 2013 novemberében, miután az akkor regnáló ukrán hatalom felfüggesztette az Európai Unióval kötött társulási szerződés előkészületeit és kijelentette, hogy szorosabb gazdasági kapcsolatokra törekszik Oroszországgal. Az Euromajdan néven ismertté vált megmozdulás során ukrán tüntetők megbuktatták az akkor már négy éve hatalmon lévő Viktor Janukovics államelnököt, aki nyíltan oroszbarát politikájával népszerű volt az Orosz Föderációval szomszédos, elsősorban orosz-ajkú lakosság körében Luhanszk és Doneck régióban. Ez a két elszakadni vágyó terület 2014 augusztusában kiáltotta ki függetlenségét külön népköztársaságot létrehozva, amelyet mindezidáig egyedül Oroszország ismer el. Ebből következik, hogy a két oroszbarát szeparatista csoport két különböző közigazgatási egységben egyoldalúan kiáltotta ki függetlenedési szándékát (ahogy a név jelentése is lehetővé teszi), jóllehet a kérdés ettől összetettebb, de etnográfiailag mindenképp figyelemre méltó, hogy a jelentős, magukat ukránnak valló lakosság is az Orosz Föderációhoz való csatlakozás mellett döntött. A szeparatista megnevezés ebben az esetben a magatartási anomáliát hordozza magában, amely az ukrán részről így nevezhető, azonban a másik oldalt megvizsgálva egyfajta szabadságharcos jelleg bontakozik ki, ahol a saját területüket védők (orosz támogatással) saját identitásukat nem feladva más földrajzi koordináták mentén harcolnak a jogaikért.

Talán pont az imént említett sarkalatos kérdés meg nem válaszolása miatt nem lehetett semmilyen lehetősége Ukrajnának sem a NATO-csatlakozásra, sem pedig az Európai Unióhoz való integrációjára. Megint más kérdés, hogy a jelenlegi és a 2014-től soron következő ukrán vezetés hogyan hagyhatta ezt a szándékot fokozatosan elülni, ennek ellenére több esetben erőszakossá fajuló harcok folytak mind az oroszbarát, mind az ukrán erők részéről is, de érdemi változásokat nem sikerült egyik fél részéről sem elérni. A válaszok szinte előre jövendöltek egy esetleges katonai intervenciót orosz részről, miután eltávolították a számukra kedvező és barátságos politikát folytató Janukovicsot, nem volt ukrán oldalról osztatlan a támogatottság, másrészt pedig lehetetlen volt reintegrálni a korábbi, hidegháború előtti Szovjetuniót. A szakadár csoportosulásokat kihasználva Oroszország egy olyan államcsínyt követett el 2022-ben a szuverén Ukrajna ellen, ami annak teljes külső és belső szuverenitásában rengette meg a lakosságot.

Minthogy a jóvátétel fogalma szerint kötelezettségbéli jelentéstartalommal bír, így kétséges a jövőbeni terveket bármilyen formában is megjövendölni, azonban maga a jóvátétel nem kerülhető el részben a háború bizonytalan vége miatt, részben pedig a fogalom kvázi normatív erejénél fogva. A Nyugat zárt világában a leglehetetlenebb összefonódások is megfigyelhetőek szerte a nagyvilágban és egyre inkább kicsúcsosodik az uniós csatlakozás lehetősége, de ez hosszú folyamat eredménye lesz, ahol szükségessé válik az ukrán politikai elitnek a szeparatistáknak békeultimátumot adni annak érdekében, hogy Ukrajna területveszteség nélkül legyen képes belépni a Nyugat kapujába, egyre közelebb kerülve e hőn áhított nyugatbarát-polgárosodás útján.

?A háborúban vesztes félre a győztesek által kirótt fizetési kötelezettség? ebben a formában a definíció talán nehezebben megfogható, miután ez lenne az alapja egy strukturális államösszeomlás utáni békeépítés fundamentumának[1], másrészt felfogható kártérítésnek. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a most jelen lévő, elsősorban az Európai Unió által meghozott szankciók az Orosz Föderációnak a rubel fokozatos elértéktelenedése mellett a nem várt mértéknél nagyobb károkat okoztak és lévén az ország saját adósságkötelezettségeit sem képes megfelelő ütemezéssel a hitelezők felé rendre törleszteni, így a lehetséges végkimenetel a legkevésbé sem tekinthető garanciális alapnak. Másrészt igen komoly diplomáciai kapcsolati tőkebeli erőfeszítések szükségesek egy esetleges jóvátétel megfizetéséhez, ahol a jelenlegi felbolydult helyzetben egyik szemben álló fél sem tart, elsődlegesen a 2022-ben tanúsított ideológiai különbözőségek miatt,  illetve az elmúlt 8 évben Ukrajna nyugatbarátibb politikai álláspontja miatt sem. Egyetlen esetben sem sikerült a békét olyan mértékben helyreállítani, ahol a szeparatisták ne lettek volna jelen továbbra is, magukon érezve a rájuk aggatott jelzőt, ami reakció sajátos megoldásaikra; és míg a nagy nemzetközi szervezetek előtt elsősorban a nagyhatalmak voltak hivatottak a békét (ki)hirdetni, addig a mai rohanó világunkban ugyanezt a szerepkört a nagy nemzetközi szervezetek képviselik lényegesen több alternatívával, azonban így a csatlakozási tárgyalások sem annyira zökkenőmentesek.

Egy atipikus menekültválság során nem a szakadárok menekülnek el az adott területről, hanem a civil lakosság kényszerül elhagynia otthonait a nem szeparatista ellenőrzés alá került területekről, azonban arra vonatkozó információ nincs, hogy az ukrán harcoló alakulatokból hányan is álltak át a szeparatisták oldalára. A jelen körülmények között hajlamos mind az Európai Unió, mind az ENSZ figyelmen kívül hagyni azt a kérdést, miszerint a korábban említett két területen a jelentős ukrán többség ellenére inkább oroszbarátabb propaganda mennyire volt hatással a civil lakosságra? Fontos tényező ez, ami megmagyarázna sok olyan kísérletet, ahol a közösségi média és a folyamatos ráutaló magatartás a végén célt ér és a szeparálódó szakadároknak mint ukrán állampolgárságú kisebbségnek harcolnia kényszerülne szintén ukrán állampolgárságú, azonban a most kialakult helyzetben ellenkező oldalon harcoló ukránokkal. Tények sokasága támasztja alá, hogy az elszakadási szándék ellenére nem lehet semmilyen béketárgyalási struktúra alapja és koholt vádak látnak napvilágot mindkét fél részéről, jelentős túlzásokkal. Nem látni tisztán a ?különleges katonai hadművelet? célját, végét és legfőképpen: a jövőt. Többmillió ember hagyta el Ukrajnát abban bízva, hogy a szomszédos befogadó országok (Lengyelország, Románia, Moldova, Szlovákia, Magyarország) humanitárius segítséget tud nyújtani elsősorban a nőknek és gyermekeiknek. A férfiak hadkötelezettségük miatt nem tartoznak ezekbe a csoportokba, amennyiben megszegik ezt a törvényt és elhagyják az országot, úgy alkotmányt sértenek, ami igen komoly következményeket von maga után. Ugyanezen törekvések között szerepelt a majdani visszatérés, illetve egy új élet kezdése valamely szomszédos országban, ehhez azonban elsősorban saját, belső ? nem kollektív ? integrációra van szükség; eközben szeparatisták tovább harcolnak területeik függetlenné válásáért és a jelek szerint nem adják fel törekvéseiket. Vajon hány szeparatista hagyta el Doneck vagy Luhanszk régióját, ezzel letéve a fegyvert és belenyugodva a nyugati integrációs törekvésekbe; nem harcolva, hanem akceptálva a jelenlegi regnáló hatalom elképzeléseit ellensúlyozva az állandó háborús konfliktusokat, melyek rendre kiújulnak?

?Minden háború az első csata előtti utolsó pillanatban dől el? ? Szun-Ce örök érvényű mondatait idézve a helyzet változatlansága adja a kérdés megválaszolásának írmagját, ahol a konklúzió nem lehet egy eldöntendő kérdésre válasz, hanem a kérdés magában hordozza a veszélyt és a pusztítást, a szakadár álláspontot, a lehetőségek kihasználását, a csatlakozást barbárabb eszközökkel vívott csatákban, holott S. P. Huntington óta tudjuk, hogy ?a civilizáció a barbárság ellentéte?. Nehéz megérteni a feleket, mert a döntési képtelenség magával hoz olyan nem-neutrális álláspontokat is, amelyek az elégtelen információáramlás következményei ? hajlamosak vagyunk épp ezért elítélni a szakadárokat. Nem elítélni, hanem megítéltetni saját magukkal ? lehetne egy lehetséges béketervezet előfutára, ehhez azonban össznemzeti összefogás kell és nem hergelni a lakosságot, hanem konszenzusra jutni azzal a békéért cserébe. Oroszország és a teljes támogatásukat élvező orosz ajkú, legfőképpen szakadár lakosság el tudta érni azt, amire évtizedekig nem volt példa, a Nyugat nem mint préda, hanem mint becserkésző vad áll szemben a hatalmas Orosz Föderációval, ahol az elképzelések nem találkoztak a gyakorlati hasznosításokkal és ezzel együtt a háború természetszerű következménye nyeréstől és vesztéstől függetlenül, hogy miután Ukrajna meggyűlölte az orosz lakosságot, így a szakadárokra nem túl kecsegtető jövő várhat, amennyiben nem tudnak integrálódni az abszolút többségű ukrán lakosságba.

Ameddig ezeket a kérdéseket nem sikerül Ukrajnának rendeznie ? függetlenül a kialakult háborús helyzettől ?, addig nem lesz esélye az előrébb jutásra sem globálisan, sem pedig monetáris téren. Dezinformációs törekvések sokasága hivatott azt a Keleti Blokkot összeugrasztani a Nyugattal, amire a hidegháború óta nem volt példa. A két ország számára a hosszú távú cél, e szép új világ, ahol ember embernek többé nem farkasa és a szakadárság, mint fogalom megszűnik.

 

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Felhasznált irodalom:

[1] Halász Iván: Az állam összeomlása és újjáépítése – Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatási-tudományi Kar Budapest, 2014 – 143.oldal

Kiemelt témák

3,127FansLike