Kezdőlap Blog Oldal 5

Terrortámadás Kasmírban: új fejezet az indiai-pakisztáni viszályban?

0

A 2025 áprilisi kasmíri támadás, amely 26 civil életét követelte, és az azt követő geopolitikai válaszok jól szemléltetik, hogy a Kasmír körüli konfliktus továbbra is súlyos biztonsági és diplomáciai kérdést jelent a dél-ázsiai térségben. A támadás rávilágít a Pakisztán és India közötti folyamatos viszályokra, amelyek különösen a Kasmír területén fokozódnak. Az 1947-es brit gyarmati felosztás óta Kasmír folyamatosan konfliktusok és nemzetközi feszültségek forrása, és a 2025-ös események csak tovább mélyítik a térség bizonytalan jövőjét. A támadást követő válaszreakciók és a nemzetközi közösség szerepe is azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miként kezelhető a térség hosszú távú biztonsági problémája.

 

A támadás lefolyása és célpontjai

2025. április 22-én támadás történt az India által ellenőrzött Kasmír területén, a festői Pahalgam városában. Pahalgam, amely a Baisaran-völgyben található, ismert turisztikai célpont, és híres a zarándoklatokról, különösen a vallásos túrázókról. A támadás időpontjában körülbelül ezer turista tartózkodott a környéken, közöttük indiai és nem indiai állampolgárok is. A fegyveres támadók a The Resistance Front (TRF), a Lashkar-e-Taiba (LeT) terrorszervezet egyik helyi szárnyának tagjai voltak. A támadás célpontjai férfi, nem muszlim turisták voltak, akik éppen az egyedülálló hegyvidéki tájat élvezték. Az indiai hatóságok gyorsan reagáltak, és a következő napokban biztonsági intézkedéseket vezettek be a térségben, hogy megakadályozzák a további támadásokat.

A támadás célja nem csupán a turisták megölése volt, hanem politikai üzenetet is közvetített. A támadók az indiai kormányzat regionális politikájára, különösen a demográfiai változások ellen tiltakoztak. Az indiai hatóságok egyre inkább indiai telepeseket telepítenek Kasmírba, és Pakisztánt azzal vádolják, hogy a függetlenség iránti vágyat képviselő terrorista csoportokat támogatja a térségben. A támadás következtében 26 ember vesztette életét, köztük 25 indiai és egy nepáli állampolgár. Az indiai kormány azonnal Pakisztánt vádolta, és a támadást közvetlenül a Pakisztánban székhellyel rendelkező terrorista csoportok számlájára írta. A válaszlépések az indiai politikai és katonai irányvonalak szigorodását eredményezték, amelyek a két ország közötti diplomáciai viszonyokat továbbra is erősen befolyásolják.

 

A támadás következményei a két ország viszonyában

A 2025-ös kasmíri támadás súlyos diplomáciai és katonai következményekkel járt India és Pakisztán számára. Miután a támadás történt, India gyorsan vádakat fogalmazott meg Pakisztán ellen, és a támadást a pakisztáni alapú Lashkar-e-Taiba (LeT) terrorszervezettel hozta összefüggésbe. India szerint Pakisztán nem csak hogy nem akadályozza meg az ilyen támadásokat, hanem bizonyos terroristacsoportok számára védelmet és támogatást nyújt. Az indiai kormányzat szerint Pakisztánnak felelősséget kell vállalnia a történtekért, és ha nem tesz lépéseket a terrorizmus felszámolására, az újabb feszültségeket és katonai összecsapásokat vonhat maga után. Pakisztán viszont határozottan elutasította az indiai vádakat, és a támadást egy „hamis zászlós műveletként” értékelte. A pakisztáni kormány szerint India manipulálja a helyzetet, hogy a nemzetközi közösség előtt Pakisztánt felelőssé tegye, miközben a valós okok másutt keresendők. A pakisztáni vezetés hangsúlyozta, hogy a támadás mögött nem állhatott hivatalos pakisztáni támogatás, és India válaszai tovább rontják a két ország közötti diplomáciai viszonyt.

A két ország közötti viszony gyorsan elmélyült a vádaskodások és a diplomáciai lépések következtében. India válaszul több szankciót vezetett be Pakisztán ellen. Lezárta az indiai-pakisztáni határon található fontos közúti átkelőhelyeket, és a pakisztáni állampolgárok számára vízumot vont vissza. Emellett India diplomáciai szinten is egyértelműen jelezte, hogy a helyzet rendezéséhez Pakisztánnak érdemi lépéseket kell tennie a terrorizmus felszámolásában. Ezen túl India a két ország közötti kereskedelem korlátozásával és további gazdasági szankciók bevezetésével fenyegetett, hogy nyomást gyakoroljon Pakisztánra.

Pakisztán válaszként szintén kemény intézkedéseket tett. Lezárta légtérét az indiai repülőgépek előtt, felfüggesztette a két ország közötti kereskedelmet, és több nemzetközi egyezményt is felmondott, amelyek hosszú éveken át biztosították a két ország közötti diplomáciai viszonyt. A pakisztáni vezetés ezzel arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy India reakciója túlzott és káros hatással van a térség stabilitására. Ez a kölcsönös vádaskodás és szankciók fokozódása tovább mélyítette a két ország közötti bizalmatlanságot, és minden eddiginél nagyobb mértékben rávilágított arra, hogy a Kasmír kérdése nemcsak egy területi vitáról, hanem egy komplex geopolitikai és vallási konfliktusról szól, amely évről évre egyre élesebb politikai feszültségeket eredményez.

 

A nemzetközi közösség reakciója és a regionális stabilitás

A kasmíri támadás és annak következményei gyorsan a nemzetközi közösség figyelmének középpontjába kerültek, mivel a két atomhatalom közötti feszültségek ismételten a globális biztonságot fenyegető válságot eredményeztek. Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), az Európai Unió és más nemzetközi szervezetek egyaránt aggódtak a helyzet eszkalálódása miatt, mivel a két ország közötti közvetlen katonai összecsapás akár egy teljesen új háborúhoz vezethetett volna. A régió destabilizálódása a nemzetközi közösség számára is egyértelmű jele annak, hogy a Kasmír kérdése nem csupán két ország problémája, hanem a globális biztonság és a nemzetközi jog kérdése is.

Az ENSZ különösen aggódott a katonai válaszlépések fokozódása miatt, és arra szólította fel India és Pakisztán vezetőit, hogy tegyenek lépéseket a feszültségek enyhítése érdekében, valamint keressenek békés megoldást a konfliktus rendezésére. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a helyzet gyors rendezését sürgette, és hangsúlyozta, hogy a két ország közötti bármilyen katonai összecsapás súlyos következményekkel járhat nemcsak a két ország, hanem a teljes dél-ázsiai térség stabilitására is.

Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és más nyugati hatalmak azonnal kifejezték aggodalmukat a helyzet eszkalálódása miatt, és arra szólították fel a feleket, hogy tartsák tiszteletben a nemzetközi jogot, valamint a nukleáris fegyverek elterjedését gátló egyezményeket. Az Egyesült Államok kifejezte elkötelezettségét, hogy megakadályozza a térség további destabilizálódását, és támogatásáról biztosította India és Pakisztán közvetlen diplomáciai tárgyalásait. Az Egyesült Királyság és más országok is támogatták az ENSZ szerepvállalását, és diplomáciai eszközökkel próbálták megakadályozni, hogy a két ország közötti konfliktus szélesebb körű háborúvá fajuljon.

A Kasmír körüli helyzet eszkalálódása nem csak a két érintett államot, hanem a regionális stabilitást is veszélyeztette.

A Dél-Ázsiai térség, amely már így is különböző etnikai, vallási és politikai feszültségekkel küzdött, a Kasmír körüli válság hatására még inkább egy törékeny állapotba került.

A helyzet a regionális hatalmak, mint Kína és Afganisztán számára is komoly kihívásokat jelentett, mivel ezek az országok közvetlenül is érintettek a dél-ázsiai geopolitikában, és mindegyikük saját biztonsági érdekeit próbálta érvényesíteni a konfliktus során.

Kína, mint Pakisztán szoros szövetségese, diplomáciai és gazdasági támogatásáról biztosította Pakisztánt, és figyelmeztette Indiát, hogy ne szítson újabb konfliktusokat a térségben.

Afganisztán, amely szintén érintett a térség politikai és biztonsági helyzetében, szoros figyelemmel kíséri a két ország közötti konfliktust, mivel a Kasmír körüli feszültségek továbbra is kihatnak a régió biztonságára és gazdasági fejlődésére.

A nemzetközi közösség által képviselt békés rendezési igyekezetek azonban nehezen találtak érdemi fogadtatásra. India és Pakisztán politikai vezetése mindkét fél számára alapvető és szuverén kérdésként kezelte a Kasmír kérdését, így a nemzetközi közvetítés elfogadása egyre nehezebbnek tűnt. A diplomáciai erőfeszítések ellenére a két ország közötti bizalomhiány és történelmi sérelmek továbbra is gátolták a békés megoldásokat, és mindkét fél számára a katonai megoldás lehetősége továbbra is fennállt.

 

Kasmír és a globális biztonság

A kasmíri támadás és annak következményei nem csak regionális, hanem globális biztonsági szempontból is komoly aggályokat vetnek fel. A két atomhatalom, India és Pakisztán közötti feszültségek egy újabb háborús konfliktus kitörését is előidézhetik, amelynek következményei messze túlmutatnának a dél-ázsiai térség határain. A Kasmír körüli helyzetet a nemzetközi közösség mindenképpen a globális biztonság egyik legnagyobb kihívásának tekinti, mivel a két ország nukleáris hatalom, és egy közvetlen katonai összecsapás könnyen globális következményekkel járhat.

Kasmír területe, amelyet India és Pakisztán több évtizede vitat, kulcsfontosságú a két ország geopolitikai érdekei szempontjából. A terület stratégiai jelentőséggel bír mindkét fél számára: India számára Kasmír nemcsak a vallási és etnikai megosztottságok felszínre kerülésének helyszíne, hanem az indiai államiság egyik alappillére. Pakisztán számára Kasmír az önállóság és a vallási kisebbségek jogainak védelmének szimbóluma. A terület birtoklása kulcsfontosságú mindkét ország nemzeti identitása és belpolitikai stabilitása szempontjából.

A globális biztonsági környezetben a Kasmír kérdése több szempontból is kiemelt figyelmet érdemel. India és Pakisztán már számos alkalommal álltak egymással szemben fegyveres konfliktusokban, és a 2025-ös támadás során ismét világossá vált, hogy a két ország közötti rivalizálás képes további eszkalálódásra. Az egyik legnagyobb aggodalom, hogy a két ország nukleáris fegyverekkel rendelkezik, és egy közvetlen katonai összecsapás – amely már több alkalommal is közvetlenül a szakadék szélén táncolt – könnyen elvezethet egy nukleáris háborúhoz, amely nemcsak a két országot, hanem az egész világot veszélyezteti. A nukleáris fegyverek jelenléte különleges figyelmet kíván, mivel mindkét ország rendelkezik atomtöltettel és megfelelő fejlettségi szinttel ahhoz, hogy nukleáris csapásokat mérjenek egymásra. A két ország közötti háborús konfliktus növeli a nukleáris fegyverek használatának esélyét, és ennek a következményei az egész globális biztonságot veszélyeztethetik.

A nemzetközi közösség és a globális nagyhatalmak – különösen az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és az Európai Unió – kiemelten fontosnak tartják a térség stabilitásának fenntartását, tekintettel arra, hogy egy indiai–pakisztáni konfliktus eszkalációja súlyos, akár globális következményeket is vonhat maga után. A nagyhatalmak diplomáciai úton igyekeznek biztosítani, hogy a két ország közötti feszültség ne lépjen át a kontrollálhatóság határán, és a konfliktus kezelése során mindkét fél tartsa tiszteletben a nemzetközi jogot, különösen a nukleáris fegyverek alkalmazásának tilalmát. A helyzet diplomáciai megoldásának fontosságát hangsúlyozó állásfoglalások egyben tükrözik azt a felismerést, hogy a dél-ázsiai térség stabilitása alapvető jelentőségű a nemzetközi biztonsági rend egészének fenntartása szempontjából.

 

Következtetés

A 2025-ös kasmíri támadás nem csak egy újabb fejezetet írt a két atomhatalom, India és Pakisztán közötti több évtizedes, mélyen gyökerező konfliktus történetében, hanem rávilágított arra, hogy a Kasmír kérdése nem csupán két ország szuverenitását érintő területi vita, hanem egy globális biztonsági kihívás, amely közvetlenül hatással van a világpolitika és a nemzetközi stabilitás alakulására. A támadás következményei, amelyek súlyosan fokozták a két ország közötti diplomáciai és katonai feszültségeket, mindkét fél részéről gyors és drámai válaszlépéseket váltottak ki, amelyek tovább élezik a helyzetet, és fokozzák a régióban már eleve jelenlévő bizonytalanságot. A Kasmír körüli helyzet eszkalálódása, különösen a nukleáris fegyverekkel rendelkező két ország közötti háborús esélyek, évről évre nagyobb mértékben aggasztják a nemzetközi közösséget.

 

Bár a nemzetközi közvetítés és a diplomáciai erőfeszítések folyamatosak, a helyzet bonyolultsága és a két ország közötti bizalmatlanság mindkét fél számára az egyik legnagyobb kihívást jelenti. A diplomáciai válaszok ugyan próbálták megakadályozni a helyzet további eszkalálódását, a geopolitikai érdekeik és a történelmi sérelmek továbbra is gátat szabnak bármilyen tartós és stabil megoldásnak. A Kasmír területi kérdése, amely mindkét ország nemzeti identitásának szerves része, mindvégig központi szerepet játszott, és továbbra is meghatározza a két fél közötti kapcsolatokat.

Földrajzi peremvidék, stratégiai középpont: Beludzsisztán a globális erőtérben

0

Beludzsisztán a dél-ázsiai régió egyik leginstabilabb területe, ahol az etnikai, gazdasági és geopolitikai feszültségek egymást erősítve idéznek elő tartós biztonsági kihívásokat. A beludzs népcsoport függetlenségi törekvései évtizedek óta fegyveres konfliktusokhoz vezetnek, különösen Pakisztán területén, ahol a Balochistan Liberation Army (BLA) nevű terrorszervezet központi szerepet játszik. A csoport tevékenysége a NATO afganisztáni kivonulását követően erősödött fel, kihasználva a térség geopolitikai átrendeződését. A kínai gazdasági érdekeltségek, különösen a Kína–Pakisztán Gazdasági Folyosó (CPEC) projekt, újabb konfliktusforrást jelentenek, mivel a helyi közösségek a fejlesztésekből nem részesülnek, míg a nyersanyag-kitermelésből származó haszon túlnyomórészt külföldi szereplőkhöz kerül. A BLA válaszul célzott támadásokat hajt végre kínai és pakisztáni célpontok ellen, ezzel súlyosbítva a térség biztonsági helyzetét. A cikk igyekszik feltárni a konfliktus gyökereit, a BLA megerősödésének okait, valamint a nemzetközi szereplők közül Kína szerepét a térségben. A jelenlegi folyamatok alapján a térségben folyamatosan nő a feszültség és az instabilitás, ami regionális szinten is komoly biztonsági kockázatot jelent.

Bevezetés

Beludzsisztán egy történelmi régió, amely az Iráni-fennsík dél-keleti részén, az Arab-tenger partján helyezkedik el. A mintegy 18-19 millió fős beludzs törzs nem rendelkezik saját országgal, elsősorban Pakisztán (Beludzsisztán tartomány), kisebb részben pedig Irán (Szisztán és Beludzsisztán tartomány) és Afganisztán (Nimruz, Helmand és Kandahar tartományok) területén élnek. Miután a valamikori Brit India – amely az iráni területeket leszámítva addig lefedte Beludzsisztánt – függetlenedett, a beludzsok is több sikertelen felkelést indítottak, hogy önálló államot hozhassanak létre. Ezek elsősorban Pakisztán Beludzsisztán tartományát (ez az ország legnagyobb, de egyben legszegényebb tartománya is) érintették, ahol 1948 és 1977 között kisebb megszakításokkal folyamatosan jelen volt ez az igény, amit különböző fegyveres csoportok próbáltak meg kihasználni. Az ezredforduló után ismét felerősödtek a szeparatista hangok, és az elmúlt bő két évtizedben újra különböző terrorszervezetek és fegyveres milíciák harcolnak a kormányerőkkel. A harcoknak már több tízezer áldozata van halottakban, sebesültekben és eltűntekben, de előfordul, hogy civileket rabolnak el és kínoznak meg, ahogyan a beludzs nők ellen elkövetett nemi erőszak is gyakori jelenség. A felkelők elsősorban azért lázadtak fel Iszlámábád ellen, mert véleményük szerint Beludzsisztán el van hanyagolva, nem érkeznek beruházások a területre, az itteni etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek nincsnek megfelelően képviselve. További probléma, hogy az itt kitermelt nyersanyagokat elszállítják, és a térség nem részesül érdemben az ezek eladásából származó bevételekből.

A BLA

A felkelő fegyveres szervezetek közül az egyik legjelentősebb a BLA (Balochistan Liberation Army), amely a 2000-es évek elején jött létre. Az különbözteti meg a legtöbb hasonló beludzs milíciától, hogy a BLA egyértelműen Beludzsisztán teljes függetlenségét tűzte ki céljául, miközben más szervezetek megelégednének a területi autonómia garantálásával is. Megalakulásuk okai között említik a terület kizsákmányolását, a beludzsok rendszerszintű diszkriminálását, valamint a beludzs identitás felszámolását célzó állami lépéseket. A csoportot 2006-ban, egy Pervez Musarraf pakisztáni elnök elleni merényletkísérlet után először Pakisztán, majd az azóta eltelt szűk két évtizedben többek között az USA, az Egyesült Királyság, Irán, Kína és Oroszország is terrorszervezetté nyilvánította. Ettől kezdve magasabb intenzitású lett a pakisztáni kormányerők és a BLA közötti harc, ami odáig vezetett, hogy 2009-ben Brahamdagh Khan Bugti, a csoport akkori vezetője arra szólította fel a beludzs lakosságot, hogy öljenek meg minden más etnikumú embert a tartományban. Az ezt követő etnikai tisztogatásokban mintegy 500 punjabi származású – többségében civil – ember vesztette életét. A 2010-es években folytatódtak a különböző merényletek, elsősorban továbbra is a punjabi származású civilek, valamint kormánytisztviselők, rendőrök és katonák ellen, ezek következtében becslések szerint 300 000 főnek kellett elhagynia otthonát 2014 októberéig. Nawab Khair Bakhsh Marri, a BLA-vezér 2014-ben hunyt el, és az utódlás során kitört belső harcok következtében a szervezet kettészakadt, létrejött a United Baloch Army (UBA), a két csoport pedig ezt követően egymással is folyamatos harcban állt. A 2010-es évek végére valamennyire sikerült visszaszorítani a terrorszervezetet, köszönhetően a Beludzsisztánba vezényelt jelentős számú pakisztáni katonának, de miután a NATO 2021-ben kivonta csapatait Afganisztánból, a BLA menedéket talált az ország déli tartományaiban – amelyek szintén a történelmi Beludzsisztán részeit képezik. Ezáltal pedig képes volt újra megerősödni, amit jól bizonyít, hogy az elmúlt években rendszeresen hajtanak végre terrortámadásokat, ráadásul az online térben is egyre aktívabbak, ahol sikeresen terjesztik a saját narratívájukat a propaganda segítségével.

Kína szerepe

A Kínai Népköztársaság az elmúlt két évtizedben egyre szorosabban működik együtt a pakisztáni kormánnyal, ami Beludzsisztánt is érinti. 2005 óta a kínai állam 68 milliárd dollár értékben fektetett be tőkét Pakisztánba, ennek a 74%-át az energiaszektorba. Ezeknek a befektetéseknek a döntő többsége 2015 után érkezett a Kína-Pakisztán Gazdasági Folyosó (CPEC) projekt keretein belül. Ez egy nagyjából 3000 km hosszú útvonal, ami Pakisztánon keresztül kötné össze Kínát a Perzsa-öböl térségével, jelentősen lerövidítve így például az innen származó kőolaj útját, aminek így nem kéne megkerülnie Dél-Kelet-Ázsiát a Malaka-szoroson keresztül. Ez a projekt is része Hszi Csin-ping kínai elnök grandiózus Egy Övezet Egy Út kezdeményezésének. A gazdasági folyosó dél-nyugati vége pedig pont Beludzsisztán tartományon keresztül éri el az Arab-tengert, ezen belül is a kínai tulajdonban lévő Gwadar kikötővárosa a legfontosabb pont, amelynek mélytengeri kikötőjét Kína 2013 óta fejleszti. Az infrastruktúrafejlesztésen túl komoly kínai szerepvállalás figyelhető meg a beludzsisztáni nyersanyagok kitermelésében is. Jó példa erre a Saindak környékén működő bányahálózat, amit a kínai Metallurgical Construction Corp (MCC) üzemeltet, és ami elsősorban aranyat, ezüstöt és rezet termel ki. 2021 óta azonban elapadni látszik a Pakisztánba érkező kínai tőke. Ez egyrészt a covid járvány hatásaival magyarázható, másrészt pedig azzal, hogy Pakisztánban a pénzügyi környezet nem kedvez igazán a befektetéseknek. Illetve azt is ki kell emelni, hogy ez az időszak pont egybeesik a NATO afganisztáni kivonulásával, és a korábban is időről-időre ismétlődő szeparatista támadások különböző kínai érdekeltségek ellen ezután jóval gyakoribbak lettek. Ezek együttesen okozták azt, hogy a pekingi kormányzat más területekre fekteti be a pénzét. Mindezek ellenére Asif Ali Zardari pakisztáni és Hszi Csin-ping kínai elnökök 2025 februárjában elkötelezték magukat a CPEC 2.0 projekt megvalósítása mellett, ami alapvetően ipari és mezőgazdasági fejlesztéseket foglal magába, illetve egy jelentős technológiai transzfert is. Ezen célok megvalósulása azonban erősen kérdéses, a korábban ismertetett tényezők miatt.

A BLA támadásai kínai érdekeltségek ellen

A BLA alapvető problémája a Beludzsisztánban egyre fokozódó kínai jelenléttel az, hogy szerintük a kínai cégek és a pakisztáni kormányzat a helyiek bevonása nélkül döntött ezeknek a projekteknek a megvalósításáról. Továbbá azt is nehezményezik, hogy az itt kitermelt nyersanyagokból származó profitnak csak egy töredéke (a saindaki bányák esetében pl. 5-6,5%) kerül a beludzsisztáni helyi kormányzathoz. Ezeken túl azt kérik még számon a kínai cégeken, hogy nem fejlesztik a környéket, hiába realizálnak óriási profitot, sok helyen még járható utak sincsenek, amiken a munkások meg tudnák közelíteni a bányákat. Nem építenek kórházakat és iskolákat sem, pedig hatalmas szükség lenne ezekre, hogy a térség fel tudjon zárkózni, akár csak Pakisztán többi tartományához. Beludzsisztán összességében is az ország legszegényebb régiója, annak ellenére, hogy kedvező a földrajzi fekvése és kifejezetten gazdag nyersanyagokban. A BLA pedig ezen okok miatt már a 2010-es évek közepétől rendszeresen támadott kínai érdekeltségeket Beludzsisztánban. Ezek célpontjai eleinte a CPEC-hez köthető építkezések és különböző egyéb projektek voltak, de ezekkel az akciókkal nem értek el igazán komoly sikereket, mivel az áldozatok döntő többsége egyszerű munkás volt, akik kevésbé érdekelték Kínát azon túl, hogy az ilyenkor szokásos diplomáciai köröket természetesen lefutotta Peking. Válaszul viszont általában a pakisztáni kormányerők is véres megtorló akciókat hajtottak végre a BLA harcosai ellen. Az első igazán jelentős hatású terrortámadás a Karacsiban található kínai konzulátus ellen irányult 2018 novemberében. A konzulátus és annak kínai személyzete végül megmenekült, több pakisztáni rendőr azonban meghalt a kialakuló tűzharcban, amelyben lelőtték a terroristákat. 2021 után a BLA fokozta tevékenységét a kínai érdekeltségek ellen. Gwadarban rendszeresen támadnak meg kínai munkásokat szállító konvojokat, a Karacsi Egyetem Konfucius Intézete előtt öngyilkos merénylő végzett három kínai tanárral, a Karacsi Nemzetközi Repülőtér mellett pedig további két kínai állampolgár lett bombamerénylet áldozata.

A jelenlegi helyzet

Az elmúlt négy év eseményeit vizsgálva az állapítható meg, hogy amióta a NATO kivonult Afganisztánból, a BLA jelentősen megerősödött, és egyre nagyobb károkat képes okozni, mivel a támadásai számát és méretét is számottevően megnövelte. Az elmúlt években több száz különböző terrortámadást hajtott végre a szervezet, ezek közül a legjelentősebbet 2025 márciusában. Ekkor egy Kvettából (Beludzsisztán fővárosa) Pesavarba tartó menetrendszerint közlekedő utasszállító vonatot térítettek el, amin majdnem 400 utas utazott. A pakisztáni fegyveres erők végül sikeresen visszafoglalták ugyan a vonatot, de az akcióban több tucat civil is életét veszítette a terroristákon túl. Beludzsisztánban az elmúlt időszakban rendszeresek a pakisztáni hadsereg, illetve rendőrség elleni merényletek is, de nem volt előzmények nélküli a vonateltérítés sem, ugyanis a civil célpontok elleni akciók is állandó részét képezik a BLA eszköztárának. Ilyen volt többek között a Kvetta vasútállomásán elkövetett bombatámadás 2024 novemberében, ami 26 halálos áldozatot követelt. A BLA mellett több kisebb terrorszervezet is működik a térségben, amelyek szintén a beludzsok függetlenségéért harcolnak. Ilyen a Balochistan Liberation Front (BLF), vagy az UBA és a Balochistan Republican Army egyesülésével létrejött Balochistan Nationalist Army (amely formálisan ugyan már nem létezik), de meg kell említeni az olyan, egyre radikálisabb diákszervezeteket is, mint amilyen a Baloch Student Organization-Azad is. A számtalan kisebb-nagyobb beludzs milícián, fegyveres csoporton és terrorszervezeten túl mások is tevékenykednek a területen, ezek közül a legfontosabb a pakisztáni tálibok Tehrik-e Taliban Pakistan (TTP) szervezete, amely a legjelentősebb terrorszervezet a pakisztáni-afgán határ térségében. Ezeknek együttesen köszönhető az, hogy Pakisztán, a Global Terror Index (GTI) 2025-ös listáján már a világ terrorizmus által második leginkább sújtott országaként szerepel. Egyedül a 2024-es évben 1099 különböző terrortámadást regisztráltak az országban, amelyekben 1081 ember vesztette életét. Különösen aggasztóak ezek a számok, ha összevetjük őket a 2021-esekkel. Három évvel korábban ugyanis Pakisztán 186 terrortámadással és 275 ezekben elhunyt emberrel még „csak” a 10. helyet foglalta el ebben a rangsorban. Összességében az mondható el, hogy a BLA az elmúlt években hatalmas ütemben nyer teret Pakisztánban, mára már szinte nyílt háborút vívnak a kormányerőkkel. Legfőbb céljuk, hogy a Beludzsisztánban megjelenő kínai érdekeltségeket elűzzék onnan és kiharcolják a beludzsok függetlenségét. Utóbbi nem valószínű, hogy megtörténik, viszont előbbiben értek el részsikereket, elég csak a kínai befektetések csökkenésére gondolni. Az viszont mindenképp aggasztó, hogy Iszlámábád nem képes letörni ezeket a szeparatista mozgalmakat, és Pakisztán dél-keleti részei egyre inkább a polgárháborús állapotok felé sodródnak, főleg, hogy ha a konfliktus eszkalálódna, akkor az gyorsan átterjedhet a szomszédos Irán és Afganisztán területére is. Ez pedig megjósolhatatlan következményekkel járna, a jelenleg is számos konfliktus sújtotta régió biztonsága szempontjából.

HUXIT, avagy Magyarország kilépése a Nemzetközi Büntetőbíróságból

0

A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) 2024. november 21-én adott ki nemzetközi elfogatóparancsot Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök ellen. A vád háborús bűncselekmények, éheztetés, mint hadviselési módszer, polgári lakosság elleni szándékos támadás, valamint emberiesség elleni bűncselekmények, úgy, mint emberölés és üldöztetés a Gázai övezetben. Amikor április elején Netanyahu Budapestre látogatott, Magyarországnak a szerződés értelmében le kellett volna tartóztatnia a kormányfőt, ehelyett bejelentették: hazánk kilép a Nemzetközi Büntetőbíróságból.

Nemzetközi Büntetőbíróság létrejöttének előzményei

A nemzetközi közösségben már a második világháború vége óta érlelődött az igény egy állandó nemzetközi büntetőbírói fórum felállítására, de csak mintegy ötven évvel később valósult meg.

Létrejöttének előfutára a szövetséges hatalmak által létrehozott két ad hoc (eseti) bíróság: a Nürnbergi és a Tokiói Törvényszék, valamint a II. világháborút követő persorozat, ahol a háborús bűncselekmények elkövetőit kívánták felelősségre vonni. Már ezt a folyamatot is több kritika érte, köztük a legsúlyosabb, hogy a nürnbergi perek során olyan bűncselekmények vádjával állítottak elő embereket, amelyekre az elkövetés idejében nem létezett hatályos nemzetközi szabályozás. Ezt követően világossá vált, hogy szükség van egy állandó nemzetek feletti bíróságra, amely törvényben meghatározott esetekben jogosult eljárni.

A 90-es években az ENSZ BT megbízásából újabb két ad hoc törvényszék felállítására került sor, először a Jugoszláv Törvényszék (hivatalos nevén A volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék 1993), amely a jugoszláv háborúk során elkövetett nagyszabású katonai atrocitásokat vizsgálta. Az eljárás fő problémája abban állt, hogy a Bíróság Hágában működött, az eljárás alá vont személyeket ott állították elő, a helyi igazságszolgáltatást nem a megfelelő mértékben vonták be. Egy évvel később hozták létre a Ruandával foglalkozó Törvényszéket, amely a népirtást már – tanulva a jugoszláv eset kritikáiból – Ruandával szomszédos országból vizsgálta, afrikai bírók és szakértők bevonásával. A Nemzetközi Jogi Bizottság által még ebben az évben benyújtásra került az ICC-t létrehozó statútum végleges törvénytervezete

Az ICC legitimitása és kihívásai

A Nemzetközi Büntetőbíróság szupranacionális bíróságként az emberiség egészét érintő legsúlyosabb nemzetközi bűncselekmények elkövetőivel szemben hivatott eljárást indítani, mely bűncselekményeket a szervet létrehozó Római Statútum nevesíti. Az 5. cikk szerint ezek a népirtás, emberiesség elleni bűntettek, háborús bűncselekmények és az agresszió.

Általános nézőpont, hogy a háborús bűncselekmények a humanitárius joggal való szoros viszonya miatt elsősorban a nemzetközi jog hatáskörébe tartoznak. Azonban a nyomozás és a felelősségre vonás feladata ezeknél a bűncselekményeknél is végső soron állami, nem pedig a nemzetközi közösség joghatósága alá tartozik. Ezért találkozhatunk a hazai és sok más állam büntető törvénykönyvében a háborús bűncselekményekkel, amely önálló fejezetet képeznek, akárcsak a gazdasági vagy a közlekedési bűncselekmények. Ez az oka továbbá annak is, hogy sokan már annak felállítása során megkérdőjelezték az ICC legitimitását, a szuverenitás megőrzésére hivatkozva nem egy állam tagadta meg vagy vonta vissza az aláírást. Többek között az Egyesült Államok sem csatlakozott formális értelemben; ugyan a létrehozás folyamatában aktívan részt vett és az 1990-es évektől kezdve támogatta egy állandó nemzetközi bíróság létrehozását, a tárgyalásokat követően mégsem írta alá az egyezményt. A visszalépést azzal indokolták, hogy a bíróság ügyésze „ellenőrizetlenül túl nagy hatalmat kap” és „politikai indíttatású vádemelést folytathat az amerikai katonák ellen”. A 2002-ben hatályba lépett egyezményt először Izrael is aláírta, majd később visszavonta azt és jelenleg sem tagja a szervezetnek.

Mind a bíróság, mind pedig az izraeli kormányfővel szemben indított eljárás jogi dimenziói rendkívül sajátosnak mondhatók. Izrael nem tagja az egyezménynek, de Palesztina 2015 óta igen. Izrael állam létezését az ENSZ 165 állama ismeri el, Palesztináét 147. Izrael nem ismeri el az ICC joghatóságát a saját területén, így a Gázai övezetben sem, a palesztin lakosságot azonban saját joga szerint védi az egyezmény. A háború kirobbanását illetően pedig mindkét fél önvédelemre hivatkozik.

Az ICC legitimitását nem csupán a jogtechnikai kérdések miatt vitatják, sokak szerint a szervezet valóban politikai eszközként működik és erre éppen az Izrael-Palesztin konfliktus a példa, ahol egyesek szerint Palesztinát is felelősségre kellene vonni háborús bűntettek vádjával, például az élő pajzs használata (melyet az ENSZ főtitkár is megerősített), vagy a civil célpontok támadása. (Megjegyzés: az ICC elfogatóparancsot adott ki több Hamasz vezető ellen is, de visszavonták azokat, miután a vezetők meghaltak a konfliktusban.) Hasonlóan vitatott a beavatkozás elmaradása Észak-Koreában, Afganisztánban, Jemenben, vagy Szíriában. Az ICC válasza minden esetben az volt, hogy a felsorolt államok nem tagjai az egyezménynek. Ettől függetlenül az ENSZ BT utasítására lehetséges vizsgálatot indítani (ez történt például az al-Bashir-ügyben), érdemes azonban a fenti esetekben megvizsgálni, mely országok és nagyhatalmak milyen szerepet töltöttek be az adott konfliktusokban.

Vannak azonban olyan események is, ahol nem a beavatkozás elmaradása, hanem annak módja a vitás pont: a 2010-es kenyai eljárás során az ICC egyes elkövetőkre való összpontosítása csökkentette a rendszerszintű erőszak visszaszorítását. A kenyai eljárást maga Uhuru Kenyatta és támogatói is politikailag motiváltnak tartották, és azt mondták, hogy az ICC „csak afrikaiakat üldöz”. (Megjegyzés: az ICC 2010 előtt 5 afrikai országban indított hivatalos nyomozást, összesen 14 vádlott ellen, míg más régiókban egyet sem.) A 2005-ös szudáni beavatkozás egyenesen aláásta a béketárgyalásokat és a humanitárius segítség biztosítását, Omar al-Bashir és a szudáni vezetés elzárkózott a nemzetközi közösséggel való együttműködéstől, miután 2009-ben kiadták ellene az elfogatóparancsot. A szudáni eljárás során az is nagy mértékben megnehezítette az ICC munkáját, hogy a Bíróság egy, a Statútumot nem ratifikált állam hivatalban lévő államfőjével szemben kívánt eljárást folytatni. Így az Omar al-Bashir ellen folytatott ügyben nem kerülhetett maradéktalanul sor az immunitás és a büntetőjogi felelősség közötti kollízió feloldására. Az ügy kapcsán Yoweri Museveni, ugandai elnök 2016-ban az ország tagsága ellenére az ICC-t „feleslegesnek” és „kettős mércét alkalmazónak” nevezte, szerinte a Bíróság a nyugati hatalmak érdekeit szolgálja, nem pedig az igazságosságot.

Ezek az esetek kiválóan illusztrálják az ICC nemzetközi igazságszolgáltatásban betöltött szerepének összetettségét és vitatott jellegét. Míg az ICC létfontosságú szerv azt illetően, hogy felelősségre vonja a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit, jogosnak mondható az az érvelés, hogy bizonyos helyzetekben való részvétele kontraproduktív lehet, megnehezíti a béke elérésére irányuló helyi vagy nemzetközi törekvéseket. Rendszerint az érintett állami vezetők, akik ellen eljárás indul, vitatják annak joghatóságát is. Ez idáig azonban Magyarország nem kérdőjelezte meg a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának igazságosságát.

A kilépés folyamata

A világ országainak túlnyomó része elismeri az ICC legitimitását, a Netanyahu elleni vádak megalapozottságát, a közelgő választások kapcsán felmerül tehát a kérdés: a Kormány döntése végleges, vagy van lehetőség az újbóli csatlakozásra? Mielőtt a jövőbeli lehetőségeket fontolgatnánk, ne feledkezzünk meg egy igen jelentős tényről: Magyarország még nem lépett ki. A kilépési szándékot ugyan április 3-án Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter bejelentette, majd később a magyar-izraeli sajtótájékoztatón Orbán Viktor is megerősítette a hírt, a teljes kilépést azonban hosszas felmondási eljárás előzi meg. Először szükség van az Országgyűlés felhatalmazására, majd a kilépési kezdeményezés beadását követően Magyarország még legalább egy évig biztosan a szervezet tagja marad. A Statútum 127. cikke értelmében a felmondás nem mentesíti az államot a Statútumból eredő kötelezettségeinek teljesítése alól, a felmondást benyújtó állam továbbra is köteles együttműködni a Bírósággal, továbbá semmilyen módon nem sértheti az olyan ügyek vizsgálatát, amelyeket a Bíróság már a felmondás hatálybalépése előtt vizsgált. Ez idő alatt maga a folyamat is megrekedhet, előfordulhat, hogy végül az ország el sem jut a teljes körű kilépéshez.

Melyek a hazánkat érintő kötelezettségek?

A bejelentést követő napokban parázs vita alakult ki a jogásztársadalomban azt illetően, hogy milyen kötelezettségei vannak Magyarországnak a Bíróság felé, vagy, hogy egyáltalán vannak-e. A kérdésben alapvetően két álláspont jelenik meg: az első, hogy Magyarország sosem hirdette ki a Statútumot, a hazai jogalkotási törvények értelmében tehát az sosem vált a belső jog részévé, eszerint itthon az egyezményre alapozva sem eljárást kezdeményezni, sem pedig letartóztatni senkit nem lehet. Ellentétes vélemények szerint Magyarország a 2001-es ratifikálással elfogadta azt, hogy „a nemzetközi közösség egészét érintő legsúlyosabb bűncselekmények nem maradhatnak büntetlenül”. Ezen meggyőződését 2023 nyarán európai uniós szinten is megerősítette, illetve az Alaptörvény Q. cikk (2) bekezdése szerint „Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját”, ennek értelmében a kihirdetés elmaradása egyszerű jogtechnikai kérdés, amelyre nem lehet olyan személy védettségét alapítani, aki ellen háborús bűncselekmények elkövetésének megalapozott gyanúja okán indult eljárás. Mi több, a magyar Büntetőtörvénykönyv is lehetővé teszi, hogy a legfőbb ügyész jóváhagyásával nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett nemzetközi bűncselekmények kapcsán induljon büntetőeljárás.

Mi az üzenete a Kormány bejelentésének?

A kilépés bejelentésének ténye és annak jelentősége többféleképpen értelmezhető. Magyarország ezidáig határozottan kiállt a Nemzetközi Büntetőbíróság legitimitása, a szervezet függetlensége és munkájának fontossága mellett. Korábban sosem merült fel, hogy hazánk nem értene egyet az ICC intézkedéseivel, vagy a Statútum jogi erejével, 2005 és 2014 között Kovács Péter magyar bíró is részt vett a Bíróság tevékenységében. A nemzetközi közösség döntő többsége egyetért a Bíróság működésével, nem meglepő tehát, hogy a kilépés nagy diplomáciai botrányt váltott ki, hiszen egy ilyen bejelentés azt az üzenetet közvetítheti, hogy nem értünk egyet a bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonásával, egy ország kilépése pedig akár a szervezet tekintélyének gyengülésével is járhat. Arról nem is beszélve, milyen következménye lehet a jövőre nézve olyan szempontból, hogy ezzel a lépéssel Magyarország potenciális célpontja lehet olyan állami vezetőknek, akik ellen eljárás indult, vagy jelenleg folyamatban van.

Magyarország döntése mindenesetre jelentős külpolitikai fordulatot jelent és kritikus kérdéseket vet fel a nemzetközi igazságszolgáltatás működésével és jövőjével kapcsolatban.

Szerző: Strasser Lilla

Európa új kihívásai: Ukrán veteránok biztonsági kockázata

0

Az orosz–ukrán konfliktus nemcsak a frontvonalakon, hanem az emberek mindennapjaiban is komoly változásokat hozott. Miközben több millió ukrán állampolgár kényszerült otthona elhagyására, Európa a segélynyújtás és integráció nagy feladatával nézett szembe. A háborús veteránok megjelenése a befogadó országokban komplex kihívásokat jelenthet, különösen a belső biztonság és társadalmi integráció szempontjából. A háború következtében jelentős számú ukrán menekült érkezett Európába, és várhatóan a harcokban részt vett veteránok is megjelennek a befogadó országokban.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint 2023 közepére már több mint nyolcmillió ukrán hagyta el országát. Lengyelország, Németország, Csehország és Románia vált a legfőbb célponttá, ahol sokan ideiglenes vagy tartós menedéket keresnek. Ez a folyamat gyorsan túlterhelte a befogadó országok lakhatási és egészségügyi rendszereit, miközben a munkaerőpiac szereplői is új kihívások elé kerültek. A nyelvi akadályok és a végzettségek elismerésének nehézsége gyakran lassítja a menekültek munkaerőpiaci beilleszkedését, különösen, ha nincs elég nyelvtanfolyam vagy szakmai átképzési program. A befogadó társadalmakban ugyanakkor több helyen jelentős szolidaritás mutatkozott, rengeteg civil szervezet és önkéntes nyújt segítséget – különösen a kezdeti időszakban. Az ukrajnai menekültek nemek és korcsoportok szerinti megoszlása az Európai Unióban a következőképpen alakul:​

  • Felnőtt nők: 44,8%​
  • Kiskorúak (18 év alattiak): 31,8%​
  • Felnőtt férfiak: 23,4%​

Ez az összetétel részben annak tudható be, hogy Ukrajnában a 18 és 60 év közötti férfiak számára általános hadkötelezettség van érvényben, így ők nem hagyhatják el az országot. A háború elhúzódása és az otthoni körülmények bizonytalansága miatt sok ukrán menekült hosszabb távon is az EU-ban marad. A visszatérési szándék csökkenését mutatja, hogy míg 2023-ban a menekültek 77%-a tervezte a hazatérést, addig 2024-re ez az arány 65%-ra esett vissza. A jövőre nézve egy esetleges békemegállapodás után a harctéri tapasztalattal rendelkező családtagok visszatérhetnek szeretteikhez.

Az általános harctéri tapasztalatok mellett véleményem szerint egy új képeségekkel rendelkező veterán állomány jelenhet meg a polgári életben. Gondolok itt arra, hogy az elmúlt években az ukrán hadsereg kiberképzettsége és e képességek fejlődése az orosz–ukrán háború tapasztalatai alapján látványos átalakuláson ment keresztül. Röviden részletezném a főbb fejlődési irányokat, a katonai és civil szféra közötti együttműködést, valamint azt is, milyen várható hatása lehet mindennek a veterán katonák jövőbeni elhelyezkedésére és szerepvállalására.

Az ukrán kiberhadviselés új dimenziói. A harctéri eseményeket egyre inkább kísérik kiberakciók is. Oroszország és Ukrajna konfliktusában már 2015–2016-ban súlyos kibertámadások történtek: például sikerült átmenetileg megbénítani az ukrán áramhálózat bizonyos részeit. Nem véletlen, hogy Ukrajna a NATO-országokkal együttműködve jelentős erőforrásokat fordít kiberbiztonsági védelmének. Ez magában foglalja a kritikus infrastruktúra az energiaszektor, a pénzügyi hálózatok és kormányzati informatikai rendszerek  védelmét, de egyre több jel mutat arra, hogy Kijev offenzív kibercsapásokra is képes lehet. A kiberharc fontos része az információs hadviselés, vagyis a félrevezető és sokszor gyűlöletkeltő kampányok terjesztése a közösségi oldalakon és a médiában. Az álhírek sokszor a menekültek megítélését befolyásolhatják, növelve a társadalmi feszültségeket. A kibertérben tehát egyre inkább összefonódik a katonai, a politikai és a társadalmi szintű befolyásolás.

2014 utáni gyors válasz és szervezeti fejlesztések

  • 2016-ban létrejött az Állami Kiberbiztonsági Szolgálat, valamint külön figyelmet kapott a védelmi minisztériumon belüli kiberképességek fejlesztése.
  • Civil szervezetek és önkéntes hackercsoportok (pl. Ukrainian Cyber Alliance, InformNapalm) aktívan bekapcsolódtak a védelembe.
  • Az ukrán védelmi és informatikai szféra szorosabb együttműködésbe kezdett nyugati partnerekkel, köztük az USA, NATO, EU szakértőivel és technológiai vállalataival.

2022-től: teljes körű háborús környezetben

  • Az orosz invázió első napjától (2022. február 24.) kezdve kibertámadások és válaszlépések követték egymást.
  • Ukrán kibererők sikeresen visszaverték az orosz GRU által szervezett támadások többségét, emellett saját offenzív műveleteket is végrehajtottak.
  • A „IT Army of Ukraine” néven ismert online hadsereg több tízezer informatikai önkéntesből áll, akik összehangoltan hajtottak végre támadásokat orosz kormányzati, banki és logisztikai rendszerek ellen.
  • Különösen fontos szerepet játszottak a mesterséges intelligencia alapú célazonosító rendszerek, drónirányítási szoftverek, valamint az E-Support alkalmazások (pl. digitális mozgósítás, adománygyűjtés, információátadás).

Az ukrán hadsereg kiberképességeinek fejlődése egyedülálló esettanulmány a modern hadviselés és civil technológiai együttműködés terén. A háború  minden tragikuma mellett egy gyors innovációs kényszert hozott, amelyből egy újfajta, digitálisan képzett veterán generáció nő ki. Ez a generáció hosszú távon hozzájárulhat Ukrajna kibervédelmi ellenállóképességéhez, digitális gazdaságához, és akár a nemzetközi kiberbiztonsági tudásmegosztásban is kulcsszerepet játszhat.

Veteránok és a radikalizálódás veszélyei. A háborúból visszatérő katonák helyzetét gyakran háttérbe szorítja a közbeszéd, pedig a szakértők szerint a poszttraumás stressz (PTSD) és más mentális zavarok következtében nőhet a társadalomból való kiszakadás veszélye. Az előttünk lévő békemegállapodás formája is generálhatja a radikalizálódást. A leszerelt katonák nem biztos, hogy tudnak azonosulni a megállapodás részleteivel. Egyes veteránok számára a szélsőséges csoportok alternatív „közösséget” kínálhatnak, miközben a katonai kiképzésükből fakadó tudás és szervezői készség tovább erősítheti e radikális mozgalmakat. Egy európai felmérés azt mutatta, hogy a veteránok között 2-3 százalékkal magasabb az esélye a szélsőséges nézetek elfogadásának, mint az általános népesség esetében. Bár ez elsőre nem tűnik magas aránynak, a kiképzésnek köszönhetően komoly kockázatot jelent, ha ezek az emberek csoportokba szerveződnek. Az ukrán hadsereg aktív létszáma 2025 elején kb. 880 ezer fő volt, ebből mintegy 350 ezer teljesített szolgálatot a frontvonalon. A dezertálások és a leszerelések után a veteránállomány jelenleg több százezer főre tehető, és a háború végéig ez a szám több mint 1 millió főre is emelkedhet. A civil életbe való visszaillesztés, foglalkoztatás és pszichológiai rehabilitáció kihívásait az amerikai tapasztalatok is megerősítik. Az USA-ban több mint 2,7 millió katona tért vissza Irakból és Afganisztánból. A veteránok 11–20%-a szenvedett PTSD-ben, napi 17 öngyilkosságot regisztráltak 2021-ben. A munkába állást gyakran nehezítette a civil végzettség hiánya, az előítéletek és a mentális terhek. Habár sok veterán sikeresen integrálódott, egyesek marginalizálódtak, vagy radikális csoportokhoz csatlakoztak (pl. Capitolium ostroma 2021).

A veteránok magas fokú harci jártassága és fegyverismerete végett célpontjai lehetnek a szervezett bűnözői csoportoknak. A radikalizáció kockázata nő, ha nincs megfelelő mentális és szociális támogatás.

Veteránprogramok a világban. Azokban az országokban, ahol kiépített és jól működő veteránellátó rendszer létezik, a leszerelést követően célzott pszichológiai segítség, rehabilitáció és átképzés áll rendelkezésre. Ez képes csökkenteni a radikalizációra való hajlamot, és segít a veteránoknak abban, hogy civil életükben is hasznosítsák a katonai múlt során megszerzett készségeiket. A közösségi támogatás, a veteránklubok és nonprofit szervezetek bekapcsolódása szintén megelőzheti, hogy a háborús traumák okozta frusztráció miatt a leszereltek perifériára kerüljenek.

Összetett EU-s válaszra van szükség. A menekültek sikeres integrációja, a kibertérben zajló támadások elleni védelem és a veteránok biztonságos visszailleszkedése összehangolt uniós fellépést igényel. Több szakértő szerint az Európai Szociális Alap és más uniós források célzott felhasználása mellett elengedhetetlen a tagállamok közötti rendszeres adatcsere és közös stratégiák kidolgozása. A kiberbiztonsági gyakorlatok, a radikalizációt megelőző projektek és a menekültintegráció is ugyanannak a folyamatnak a része, amelynek célja, hogy Európa biztonságosabb és befogadóbb hellyé váljon.

Szerző: Hetzer Miklós

Diplomáciai Vihar: az Amerikai Egyesült Államok és Dél-Afrika külpolitikája 2025-ben

0

Dél-Afrika földtörvénye

2025. januárjában Dél-Afrika elnöke Cyril Ramaphosa jóváhagyta mezőgazdasági földterületekről szó törvényjavaslatot melynek célja, hogy a mezőgazdasági területek támogassák a hosszú távú élelmiszertermelést, és hogy a mezőgazdaság hozzájáruljon a gazdasági növekedéshez. Ezentúl a törvény hangsúlyozza a természeti erőforrások elsődlegességét a fenntartható gazdálkodásban, valamint a mezőgazdasági területekre irányuló országos politikát és szabályozást. Dél- Afrika új földtörvénye csak olyan körülmények között teszi lehetővé a kártalanítás nélküli kisajátítást, amikor az „igazságos, méltányos és közérdekű”.

Amerika ellenszenve a földtörvénnyel szemben

Donald Trump amerikai elnök első ciklusa során tett Afrikával kapcsolatos enyhén szólva negatív kijelentései például a „szarország” megnevezés és az arra való hivatkozás a menekültügy kérdésében máig mély nyomot hagytak sok afrikaiban. Ez a fajta retorikai fellépés nemcsak a nemzetközi közösséget sokkolta, de a diplomáciai kapcsolatokat is kiélezett helyzetbe hozta az Amerikai Egyesült Államok és az afrikai országok relációjában, amely jelenlegi politikai kommunikáció továbbra is tetten érhető a második Trump adminisztráció alatt. A jelenlegi cikkösszefoglaló Donald Trump amerikai elnök intézkedéseiről számol be Dél-Afrikával kapcsolatban.

Miután Dél-Afrika döntött az új földtörvényről, Donald Trump az X közösségi médiában megvádolta Pretoriát, hogy földeket tulajdonít el. Ez a fajta neheztelés az amerikai politika jobb és szélsőjobboldali narratívában a fehér dél-afrikai gazdálkodók esetében régóta jelen van.  A kormányt folyamatosan felszólították, hogy foglalkozzanak a földreformmal és a múltbéli faji szegregáció hatásaival. Így Donald Trump amerikai elnök második ciklusának kezdetén 2025. január 20-án végrehajtóirendelettel nyilvánította ki álláspontját a menekültek kérdésében. Majd 18 nappal később újabb határozatot hozott egy erős üzenettel, miszerint a dél-afrikai fehér afrikánerek privilégiumot kapnak a végrehajtói rendelet alól. Az amerikai elnök felajánlotta az afrikáner farmereknek, hogy aki biztonsági okok miatt el akarja hagyni Dél-Afrikát amerikai állampolgárságot kaphat.

Donald Trump amerikai elnök tanácsadója Elon Musk – aki szintén Dél-Afrikában nőtt fel – négy nappal a végrehajtási rendelet előtt a tulajdonában lévő X közösségi médián keresztül adott hangot véleményének, miszerint Dél-Afrikában „rasszista tulajdonjogi tövények vannak.” Ezt az erős állítását arra alapozta, hogy az új dél-afrikai földtörvény figyelmen kívül hagyja a tulajdonosok bőrszínét. A földtulajdonlás mintái elválaszthatatlanok az apartheid múltjától Dél-Afrikában, de az országban a kisebbségben lévő fehérek kezében összpontosul a politikai hatalom irányítás pont úgy, mint a földtulajdonlás többségi aránya. A kisajátítási törvény szabályozza, hogy a magánterület mikor vehető közhasználatba és milyen körülmények között sajátítható ki földterület kártérítés nélkül, de utóbbira egyelőre még nem került sor.

A két rendelet jelentős diplomáciai szakadást eredményezett Dél-Afrika és az Amerikai Egyesült Államok között. Az első rendelet szerint Donald Trump leállítja a menekültek letelepítését, beleértve az Egyesült Államokba való beutazásra már engedélyt kapott személyeket is, kivéve a fehér etnikumú afrikánereket. Továbbá a második rendelet felfüggeszti a Dél-Afrikának nyújtott pénzügyi támogatások folyósítását.

Dél-Afrika kormányának reakciója az afrikáner-menekültprogramra

A dél-afrikai kormány kijelentette, hogy nem hajlandó részt vállalni „kontraproduktív megafondiplomáciában”, amit Amerika folytat. A dél-afrikai vezetés több szinten, politikai és diplomáciai csatornákon keresztül reagált a bejelentésre, amelyet „sajnálatosnak”, „alaptalannak” és „torzító narratívának” neveztek, miszerint az amerikai miniszterelnök félreértelmezte az új földtörvényt és biztosították arról, hogy Dél-Afrika továbbra is elkötelezett a kereskedelmi, politikai, diplomácia partnerségben az Amerikai Egyesült Államok felé. Ekkorra viszont a Trump adminisztráció már meghozta a Dél-Afrikának nyújtó pénzbeli támogatás felfüggesztéséről szóló rendeletét. Ezek a támogatások a dél-afrikai HIV-programok amerikai finanszírozását teszik lehetővé. A támogatások megvonásával egyidejűleg az Egyesült Államok kormánya kilépett egy éghajlati megállapodásból is, amelynek célja, hogy a fejlett gazdasági országok támogassák a fejletlen országokat, beleértve Dél-Afrikát is és segítsék a szén alapú gazdaságról való átállást a zöld energiára.

Donald Trump az enyhülés jeleit mutatva végül kiterjesztette az általa megfogalmazott menekültek kritériumait és faji hovatartozás nélkül felajánlotta a segítséget a dél-afrikai farmerek részére, aki letelepedni kíván Amerikában.

Marco Rubio és Ebrahim Rasool – diplomáciai szakítás krónikája

2025 márciusában az Egyesült Államok és Dél-Afrika közötti diplomáciai kapcsolat példátlan mélypontra jutott, amikor Marco Rubio amerikai külügyminiszter hivatalosan kiutasította Ebrahim Rasool dél-afrikai nagykövetet az országból. A döntés hátterében nemcsak személyes nézeteltérések, hanem mély ideológiai és politikai szembenállás is állt.

A kiutasítás hivatalos indoklása Rubio részéről az volt, hogy Rasool „fajgyűlölő politikus”, aki „gyűlöli Amerikát és Donald Trump elnököt”. A kijelentést az X-en (korábban Twitter) tette közzé március 15-én, azután, hogy a jobboldali Breitbart médium egyik cikkére hivatkozott, amelyben Rasoolt idézik. aki szerint Trump a 2024-es választások során „kutyasípként” tematizálta a „felsőbbrendűségi ösztönt” és a „fehér áldozati érzést”.  Rubio kijelentései sokkal mélyebbre nyúlnak vissza az Sandile Swana dél-afrikai politikai elemző szerint. A tényleges konfliktust az váltotta ki, hogy Pretoria népirtási eljárást indít a Nemzetközi Bíróságon Izrael, az Egyesült Államok közeli szövetségese ellen a Gázai övezet elleni háborúja miatt.

Februárban Rasool, mint az apartheid ellen küzdő aktivistája a Zeteo hírportálnak azt mondta, hogy amit a dél-afrikaiak az apartheid alatt tapasztaltak, az Palesztinában hatványozottan van jelen. Swana továbbá kifejtette, hogy az apartheid elleni harcban az USA „az apartheid-rezsimet támogatta”. Erre reflektált Rasool, mikor az Egyesült Államok viselkedésére utal miszerint a Trump adminisztráció még most is faji szegregációt és a napírtást támogatja.

A külügyminisztérium hivatalosan közölte: a kijelentések „elfogadhatatlanok az Egyesült Államok számára, nemcsak az elnök, hanem minden amerikai számára” – fogalmazott Tammy Bruce külügyminisztériumi szóvivő.

Hozzátette: Rasool diplomáciai mentességét és kiváltságait visszavonták, és a nagykövetnek 72 órán belül el kellett hagynia az országot.

A döntést nem előzte meg hivatalos figyelmeztetés vagy tárgyalás. Rasoolt és a dél-afrikai nagykövetség munkatársait behívták a külügyminisztériumba, ahol egy diplomáciai jegyzéket kaptak a kiutasításról. A döntés szokatlan volt: az Egyesült Államok ritkán nyilvánít persona non gratának hivatalban lévő nagykövetet, különösen olyan esetben, amikor nem vádolják sem kémkedéssel, sem egyéb bűncselekménnyel. A dél-afrikai külügyminisztérium képviselője megerősítette, hogy Rasool az Egyesült Államokban marad, de azt tervezi, hogy a lehető leghamarabb távozik és ez meg is történt vassárnap mikor feleségével visszatértek Dél- Afrikába.

Tammy Bruce hangsúlyozta külügyminisztériumi szóvívő, hogy az Egyesült Államok elvár egy bizonyos szintű tiszteletet a diplomáciai kapcsolatokban.

Dél-Afrika azonnal reagált. Az elnökség és a Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériuma „sajnálatosnak” nevezte a lépést, és felszólította „az érintett feleket, hogy tartsák fenn a diplomáciai tisztességet az ügy kezelésében”. Ramaphosa elnök kormánya egyértelművé tette, hogy bár nem ért egyet a kiutasítással, nem kívánja megszakítani a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Államokkal.

Rasool kiutasítását követően hazatért Dél-Afrikába, ahol hősként fogadták. A Fokvárosi Nemzetközi Repülőtéren tömegek üdvözölték, ő pedig megafonba beszélve úgy fogalmazott: „A persona non grata nyilatkozat arra való, hogy megalázzon benneteket. De ha visszatérsz a tömegbe, mint ez, és melegséggel… ilyennel, akkor méltóságjelvényként viselem a persona non gratát.”

A BBC-nek adott interjújában Rasool úgy fogalmazott: „Magától értetődő, hogy a Trump kormányban rasszizmus van.” Azt is hozzátette: „Mosolyogtunk a fehér népirtásról szóló hazugságon, mosolyogtunk a segélyek megszakításának büntetésén… végigmosolyogtuk mindezt. De egy ponton Dél-Afrika méltósága is kockán forog.”

Rubio nyilatkozataiban többször megosztotta a Breitbart cikkét, amely szerint Rasool Trumpot „fehér felsőbbrendű mozgalom vezetőjének” nevezte. A republikánus külügyminiszter ez alapján azzal vádolta a dél-afrikai diplomatát, hogy nem alkalmas az USA-ban végzett diplomáciai munkára.

A diplomáciai konfliktus kirobbanása egybeesett azzal, hogy Trump teljesen befagyasztotta a Dél-Afrikának nyújtott pénzügyi támogatásokat, és nyilvánosan kiállt a fehér afrikáner menekültek amerikai befogadása mellett. Rasool e politikát nemcsak diszkriminatívnak, hanem destabilizálónak is nevezte.

A kiutasítás tehát nemcsak két ember, hanem két világkép összeütközését tükrözte: Rubio és Trump az USA önvédelmét és szuverenitását hangsúlyozták, Rasool pedig a történelmi igazságosságot, valamint a dél-afrikai demokratikus jogrend védelmét. A diplomáciai válság e ponton nemcsak a két ország közötti kapcsolatokat terhelte meg, hanem a globális nyilvánosságban is visszhangot váltott ki.

Dél-Afrika jelezte, hogy egyelőre nem nevez ki új nagykövetet Washingtonba, és az Egyesült Államokból is fagyos fogadtatás várható Trump által kijelölt utódjára, Leo Brent Bozell III-ra. A Rubióval való konfrontáció tehát egy szélesebb diplomáciai és ideológiai törésvonal egyik csúcspontjává vált 2025 tavaszán.

Ramaphosa nyugalmi stratégiája: Dél-Afrika válasza a Trump-adminisztrációval való diplomáciai válságra

Ahogy 2025 tavaszára tovább éleződött a Dél-Afrika és az Egyesült Államok közötti viszony, Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök egy négypontos stratégiával próbálta meg hűteni a diplomáciai feszültséget. A Donald Trump vezette amerikai kormány radikális irányváltása, különösen Ebrahim Rasool nagykövet persona non gratává nyilvánítása után, kihívás elé állította Pretoriát: hogyan kezeljék az egyre ellenségesebb retorikát, miközben megőrzik a gazdasági és diplomáciai kapcsolatokat? Vincent Magwenya elnöki szóvivő közvetítette a fokozzák erőfeszítéseiket, hogy elkerüljék az ország és az Egyesült Államok közötti diplomáciai és kereskedelmi feszültségek eszkalálódását, Dél-Afrika nem megy el addig, amíg felülvizsgálja nemzetközi kapcsolati politikáját és Dél- Afrika továbbra is megpróbál klasszikus diplomácia csatornákon keresztül kommunikálni az Egyesült Államokkal annak ellenére is, ha az USA diplomáciájának súlypontja áthelyeződött a közösségi médiára.

A Dél-Afrikai Kereskedelmi Kamara (USA) munkatársa, Neil Diamond meg nem erősített állításai alapján, több mint 67 000 dél-afrikai jelezte, hogy élni kíván Donald Trump amerikai elnök ajánlatával, miszerint menekültként szándékozik letelepedne az országban. A grúziai székhelyű szervezet, amely a dél-afrikai vállalkozásokat képviseli az Egyesült Államokban, Facebook-bejegyzésében közölte, hogy eredményeit átadta az Egyesült Államok pretoriai nagykövetségének. Egyelőre nem adtak ki részleteket a jelentkezés menetéről.  A jobboldali Hudson Intézet nevű agytröszt is felszólított arra, hogy szankciókkal sújtsák a kormány vezetőit, hogy rákényszerítsék őket arra, hogy Dél-Afrika politikáját jobban igazítsák az USA politikájához.  De Ramaphosa ettől függetlenül az Egyesült Államokhoz való közeledésre melyet négy ponton ismertetett.

A válasz nem az elzárkózás volt, hanem egy higgadt, strukturált és politikailag tudatos reakció, amely nem csupán az USA-nak szánt jelzésként szolgált, hanem belpolitikai stabilitást is célozott.

  1. Tudatos visszafogottság: „Tartsuk hidegen a Rasool-ügyet”

Ramaphosa első lépése a belső hangulat kontrollálása volt. Az ANC és szövetségesei ugyan köszöntőt szerveztek a hazatérő nagykövet, Ebrahim Rasool tiszteletére a fokvárosi nemzetközi repülőtéren, ám Ramaphosa figyelmeztette támogatóit: tartózkodjanak minden olyan gesztustól, amely lázító lehet, és tovább ronthatja az amúgy is ingatag kapcsolatokat Washingtonnal. Ezzel az elnök jelezni kívánta, hogy a dél-afrikai kormány nem az érzelmi kiélezés útját választja, hanem a diplomácia normáit követi.

  1. Diplomáciai érzékenység: Leila Khaled és az utcanévtábla ügye

Az Egyesült Államok főkonzulátusa által is használt Sandton Drive esetleges átnevezése komoly feszültséget generált. A javaslat szerint az utcát Leila Khaledről, egy palesztin-barát aktivistáról nevezték volna el, aki a múltban repülőgép-eltérítésekben is részt vett. A kormány – felismerve a névváltoztatás diplomáciai súlyát – a Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériumán keresztül egyeztetéseket kezdeményezett Johannesburg városával. A cél nem az öncenzúra volt, hanem a feszültségmentesítés. Vincent Magwenya elnöki szóvivő szerint az amerikai fél azt is kilátásba helyezte, hogy bezárják a konzulátust, ha az átnevezés megvalósul. A kormány tehát komolyan vette a figyelmeztetést, és aktívan tárgyalt az ügy rendezéséről.

  1. Tárgyalások szüneteltetése: nincs delegáció, nincs nagykövet

Dél-Afrika ideiglenesen felfüggesztette a hivatalos küldöttségek kiküldését az Egyesült Államokba. Ez nem csupán politikai gesztus volt, hanem stratégiai lépés, amely reflektált az AGOA-megállapodás körüli bizonytalanságra is. Az Afrikai Növekedési és Lehetőségi Törvény értelmében Dél-Afrika eddig vámmentes hozzáférést élvezett az amerikai piacokon. A megújítás azonban veszélybe került, és a pretoriai kormány azt jelezte, hogy addig nem vesz részt új kereskedelmi egyeztetésekben, amíg az alapvető bizalom helyre nem áll. Ugyanez érvényes az új amerikai nagykövet elfogadására is – Ramaphosa nem kíván elhamarkodott döntést hozni ebben a kérdésben sem.

  1. Tények és torzítások: információs ellentámadás

A Ramaphosa-adminisztráció úgy döntött, hogy szisztematikusan cáfolja az Egyesült Államokból érkező torz állításokat – elsősorban a földreformmal kapcsolatban. Az amerikai narratíva szerint Dél-Afrika kártérítés nélkül koboz el földeket, főként fehér farmerektől. Dean Macpherson közmunkaügyi miniszter ugyanakkor világossá tette, hogy az elmúlt tíz évben nem történt kompenzáció nélküli kisajátítás. Magwenya úgy fogalmazott: nem akarják „meghamisítani” a kapcsolatokat, de kötelességük helyesbíteni a tényeket.

A dél-afrikai kormány azt is visszautasította, hogy a nemzetközi politikai kapcsolatait – például Iránnal fenntartott viszonyát – az Egyesült Államok külpolitikai érdekei szerint alakítsa. A hivatalos álláspont szerint Irán történelmi támogatója volt a dél-afrikai felszabadító mozgalmaknak, és a jelenlegi kapcsolatok nem jelentenek semmilyen fenyegetést. Azokat a feltételezéseket is visszautasították, hogy az ország újraindította volna atomfegyver-programját, mivel Dél-Afrika 1994 előtt leszerelte nukleáris fegyverit.

Ramaphosa stratégiája nem a visszavonulás, hanem a pozíciók stabilizálása volt. Az elnök nem csupán a külvilágnak üzent, hanem belső politikai közönségének is: Dél-Afrika nem engedi, hogy külpolitikai nyomásra feladja függetlenségét. Ugyanakkor kerüli a nyílt konfrontációt, és tárgyalási készséget mutat – amennyiben az Egyesült Államok is hajlandó a kölcsönös tisztelet jegyében párbeszédet folytatni. Emma Powell, a Demokratikus Szövetség képviselője a külpolitika felülvizsgálatára szólított fel, mivel Dél-Afrikát most koalíciós kormány irányítja, és az Egyesült Államokkal való jelenlegi feszült kapcsolatok lehetőséget adnak a politika felülvizsgálatára.

Leo Brent Bozell III – az új amerikai nagykövet Dél-Afrikában

A Trump-adminisztráció Ebrahim Rasool dél-afrikai nagykövet kiutasítása után Leo Brent Bozell III-t nevezte meg az Egyesült Államok új pretoriai nagykövetjelöltjeként. A döntést 2025. március végén jelentették be, de hivatalba lépéséhez még a szenátusi megerősítés szükséges.

Ki Leo Brent Bozell III, Trump új dél-afrikai nagykövete?

Leo Brent Bozell III kinevezése 2025 márciusában újabb diplomáciai feszültséget hozott az Egyesült Államok és Dél-Afrika kapcsolatában. A Trump-adminisztráció őt jelölte ki Ebrahim Rasool, a persona non gratának nyilvánított dél-afrikai nagykövet utódjaként. A kinevezés szenátusi jóváhagyásra vár, de már a jelölés híre is heves reakciókat váltott ki.

Bozell konzervatív aktivistaként és médiaszemélyiségként vált ismertté. Washingtonban született, egy jobboldali politikai hagyományokat ápoló családba. Felesége Norma Petruccione, öt gyermekük és több unokájuk van. Neve elsősorban a Media Research Center (MRC) révén ismert, amelyet ő alapított, és amely konzervatív médiafigyelő szervezetként működik.

Bozell neve már korábban is előkerült Dél-Afrikával kapcsolatban: 1989-ben, még az apartheid rezsim utolsó éveiben, az MRC közleményt adott ki, amelyben az Afrikai Nemzeti Kongresszust (ANC) „kommunista-párti, terrorista szervezetnek” nevezte. Ez a kijelentés különösen érzékeny pont Dél-Afrika számára, hiszen az ANC volt Nelson Mandela pártja, amely a felszabadító mozgalmat vezette az apartheid ellen. Bozell korábbi nyilatkozatai és pozíciói évtizedek múltán is visszhangzanak Pretoriában.

A dél-afrikai kormány hivatalosan nem kommentálta Bozell jelölését, de jelezte: „fagyos fogadtatásra” lehet számítani. A korábbi amerikai nagykövet, Reuben Brigety már maga is kedvezőtlen bánásmódban részesült, miután azt állította, hogy Dél-Afrika titokban fegyvereket adott el Oroszországnak. Az ANC hivatalos eseményeire szóló meghívók már neki is elmaradtak – Bozell esetében sem számítanak másra.

A Media Research Center vezetőjeként Bozell rendszeresen bírálta a fősodorbeli médiát, és kiállt a „kultúrharcos” retorika mellett. Jelölése ezt a stílust is exportálja az amerikai külpolitikába. Szakértők szerint Bozell diplomáciai tapasztalatokkal nem rendelkezik, viszont ismert és elkötelezett támogatója Trump politikájának. Ez a tényező döntő lehetett a kiválasztásakor, különösen abban a kontextusban, hogy az új Trump-adminisztráció az ideológiai hűséget gyakran előbbre sorolja a szakértelemnél.

Jelölésének időzítése is jelentős: egybeesett azzal, hogy a dél-afrikai Nemzetközi Kapcsolatok osztályának delegációja épp Washingtonban tárgyalt, többek között G20-ügyekről. Dél-Afrika ugyanis a G20 soros elnöke, így a diplomáciai csatornák intenzív használata elvárható lett volna. A Bozell-jelölés azonban nem az együttműködés jeleként, hanem inkább figyelmeztetésként érkezett.

Dél-Afrika részéről egyelőre nem történt hivatalos válasz Bozell lehetséges fogadásáról, de Vincent Magwenya elnöki szóvivő korábban jelezte, hogy új amerikai nagykövet kinevezését Ramaphosa „nem fogja elsietni”. Hivatalos tárgyalásokat és delegációkat is felfüggesztettek, amíg az USA vissza nem állítja a diplomáciai együttműködéshez szükséges alapvető bizalmat.

Leo Brent Bozell III esetleges kinevezése így nemcsak egy személyi döntés, hanem szimbóluma is annak az új amerikai diplomáciának, amely ideológiai és politikai alapon közelít a külkapcsolatokhoz. A Trump-adminisztráció ezzel nem egyszerűen követet küld Dél-Afrikába, hanem egy politikai állásfoglalást is.

Szerző: Babarik Mária

On Ukraine: Trump is Not Stupid, He’s Just Different

0

The world was shocked by Trump’s response to Ukraine’s new deal. In his second administration, it seems that the „rules of engagement” have changed. This article analyzes how the geopolitical terrain is shifting by presenting an analysis based on the three levels of traditional International Relations Theory. Each example is linked to historical and post-cold war examples of these American policy outcomes.

The Art of the Deal 

When analyzing Trump’s deal-making style, the Ukraine negotiations are currently in the exploration or discovery phase. Behind the rhetoric, the Trump administration is looking for the true interests and weaknesses of each party (Ukraine, Russia, the EU, the USA, etc.). Once these underlying factors become evident, the Trump administration will only then „choose a side” by brokering a deal. This is an administration that prefers to „judge” a matter rather than ideologically act on it. This is a departure from former administrations (e.g. Biden-Obama was about spreading a new vision of progressive democracy, Bush was about regional wars as the solution to all problems). Trump prefers business-like deals that gradually expose the true, underlying interests of each party. These deals are designed to gradually become better for each party through good-faith and self-motivated compliance. Ideally, the deal creates its own enforcement with the incentive to comply which is designed within it. This is actually unlike the historic „mafia style” government deals, which are backed by the threat of the state’s sovereign force. In these mafia-style deals, if compliance with an unfavorable settlement is not maintained, then the actor will face diplomatic scolding, sanctions, and eventual military action. This change can be seen by studying the Israel-Palestine solution they proposed in his first term and the compliance-based incentives that „sweetened the deal” as it progressed.

The Cold War is Now (finally?) Over

The bi-polar cold war was fought on three levels, realism (hard military capacity, striking ability, and mobilization), liberalism (trade access, economic capacity, and technology), and constructivism (nationalist/democratic identity, political movements, and propaganda). Since the official end of the cold war, we have seen the gradual dismantling of these three families of systems that were built on both sides. As the Soviet system became less relevant, the „hardness” of the US system also gradually and proportionally decreased. The regression of nuclear capacity and withdrawal of warheads from the former soviet regions was one example of the change in realist power. The re-opening of trade between the first and second world regions was evidence of the dismantling of the cold war economic system of liberal power. A strong example of this was the US energy supply chain that developed to freely include central Asian regions that were traditionally within the Soviet sphere. Finally, the internet crossed the divide for information (and therefore propaganda) to flow across this cold war divide. An early example was the exposure and change in US destabilization activities in Latin America. The exposure and (at least temporary) end of USAID and decline of traditional media outlets shows that the US is significantly decreasing the use of traditional foreign and domestic information warfare through these methods (democracy promotion and propaganda).

Realism: Europe is not NATO

Europe will have to accept that NATO was never a marriage of equals. NATO was an offer of security guarantees to secure both US national interests and US suzerainty. It is a tax in the traditional sense of taxation as a defense levy. Each state is required to pay this tax to retain the benefit of US guardianship. Not every president has been so dogmatic in demanding this (2%) payment, but Trump has been reminding people of this. While it is presented this way because it fits the US internal narrative, NATO defense contribution is not about paying your fair share of a collaborative project; it’s a question of whether you have realist, hard power backing and can bear your own geopolitical risk or not. If you don’t have this backing, and can’t bear this burden, you pay for NATO insurance, assuming you qualify.

Europe again has the choice of building up regional or national defense capacity, which correspondingly will increase their regional sovereignty within the NATO alliance. However, Europe, with certain exceptions for the UK, has been historically and culturally comfortable with a level of overlordship. This is evident in the compromises made in the Habsburg years, alignment with Rome, and the conquering work of Charlemagne. Often, the EU is presented as the solution to the endless wars of Europe. Realistically, NATO is actually this compromise. The EU’s role is economic integration, which addresses the liberalist view of international relations.

Liberalism: The US Has Returned to Securing Global Trade Interests

If the current turn in US foreign policy continues, the upcoming global order is more likely to regress to the historical European pattern (e.g. early British Empire, Dutch, Spanish, and Portuguese Empires) where great powers intervened to protect global interests, trade routes and trade access, while leaving domestic affairs to the individual states. This is likely to mean that the US will prefer Ukraine to exist within „defensible” borders and with a manageable „home rule” situation where it is more ethnically homogeneous.

By validating that it was possible to achieve US energy independence in his first term, the Trump administration is now confident to return to an export-based trading policy. This is similar to mercantilist Britian during the steam-engine phase of industrialization. The steam engine was jealously guarded within industrializing England, and the colonial trade routes were kept open to ensure a strong flow of raw materials, and, to a lesser degree, export markets. Digital products and services will be produced in the USA and the core dual-use technologies will remain there under the national security justification. US government power, both military and diplomatic, will be used to secure the interests of the digital industry in „colonial” markets i.e. all markets that rely on US defence and security backing. This will ensure that the new digital „means of production” will have free access to production inputs, and to a lesser degree, export markets.

Constructivism: „Democracy Promotion” is Now Over

The early Roman empire saw the role of civilizing tribes as a process of creating access for Roman interests. As the empire grew, it worked harder to create a unity of belief and identity. It became more dogmatic in promoting the constructed Roman idea of domestic society. This led to central instability in the core power regions and peripheral irrelevance on the edges of the empire. It seems that the USA may have avoided this risk of civilizational irrelevance for the time being. The Trump administration is creating conditions that force Ukraine to determine its own national interests clearly, based on its own capacity. This capacity includes the national ability to defend, rule, and populate territory. By focusing on guaranteeing mutual interests that are concretely based in national capacity, US foreign policy is now aligning more closely with traditional IR theory. By withdrawing from more interventionist measures, the US can be more effective at meeting the underlying interest of good and peaceful relations between states.

After WW2, the US used Marshall Plan diplomacy to rebuild and reindustrialize (but not re-arm) post-war Europe. This was a project focused on the recovery of European economic capacity, not a fundamental change of European values. However, sometime between WW2 and the present, and more strongly in the post-Soviet era, the US moved from this approach towards a more active attempt to „re-civilize” parts of Europe. This has been more obvious in the parts of Europe where the traditional values do not neatly fit with modern, western, European values. This effort in re-civilizing is proving to be much more difficult, and much more morally uncertain than anticipated. On a broader scale, the recent US foreign policy efforts in post-communist Europe and Africa have also resembled a missionary effort rather than true foreign policy. Using American power to pressure domestic society to give up their traditional values has been a thinly veiled campaign to religiously convert locals while ignoring liberal and realist considerations of the economy and military. Europe and the EU must be wise not to fall into the same trap.

Conclusion

European powers who want to remain strategically relevant with the current administration will be wise to brush up on each of the three major theories of international relations. It is time for the European community to come out from the shadows of the Cold War. This current administration is much more realist than any we have seen in the last 40-50 years. European leadership, on the other hand, has become increasingly constructivist. This European shift seems to have led to the neglect of the importance of trade relations and military power in international relations. This leads to the risk of finding less common ground on trade and economic issues. When a domestic government spends more effort converting its local (and especially rural) population to a new or innovative religious and moral sensibility, these other dynamics of strength are inevitably left behind. If Ukraine is of core strategic interest to Europe, then the power belongs to Europe to act in a concrete way. Lobbying Washington is not the only answer. Some of the answer must come from European national leadership rebuilding the strength of each member state on liberalist and realist dimensions. This includes the economic and military dimensions. Let the strength of the modern European state meet the challenge of the modern time.

March 4, 2025

Author: Joshua Heinrichs, Strategy, Audit, and Regulatory Expert

Közel-Kelet, 2025. március

0

A forrongó Szíria

 

A Szíriával kapcsolatos márciusi híreket diplomáciai, politikai, gazdasági és katonai szempontokból lehet összefoglalni.

Március 13-án Gier Pederson ENSZ-követ elítélte Izrael Szíria elleni agresszióját, míg 17-én a szír elnök ellátogatott Brüsszelbe egy konferenciára, ahol az ellene életben lévő terrorista vádak miatti amerikai, ENSZ és EU szankciókat felfüggesztve találkozhatott az euróai vezetőkkel. A konferencia után Németország 300 millió, míg az EU 2.5 milliárd euró támogatásról biztosította az elnököt. Továbbá az is megfigyelhető, hogy Törökország befolyása egyértelműen betömte a Hezbollah és Irán után hátrahagyott űrt.

A brüsszeli konferencia előtt a szír rezsim a Latakiába korlátozódott Aszad-párti erők ellen újabb „terrorellenes” műveletet indított, ami átcsapott kisebb népirtásba. Az atrocitás civil áldozatainak száma minimum 1500 és főleg a kisebbségi keresztény, drúz és alavita közösségek érintettek. Március 13-án a HTS és a kurd SDF egy koalíció megalakításáról tárgyaltak, míg a kormány elfogadta az új alkotmányt. 29-én megalakult egy átmeneti kormány 23 miniszterrel, köztük egy keresztény miniszterrel.

Gazdasági szempontból érdemes megjegyezni, hogy az országban áramkimaradások voltak, ami körülbelül az ország népességének a 80%-át érintette, azonban a helyzet enyhítésére Oroszország humanitárius és gazdasági segélyt küldött az országnak cserébe a kapcsolatok javításáért.

Izrael folytatta a szír haderő demilitarizálását, több légitámadás is volt bázisok és megmaradt eszközparkok ellen, Ennek célja az egyik jövőbeli potenciális ellenfél katonai meggyengítése és a dél-szíriai ütközőzóna biztosítása. Törökország katonákat küld néhány szíriai bázisra, hogy elrettentsék Izraelt és az Iszlám Államot további agresszív lépésektől.

Szerző: Harmath Barnabás

Letartóztatások és radikalizmus: növekvő feszültség Törökországban

Törökországban kétségtelenül a legnagyobb nemzetközi figyelmet kapó esemény az isztambuli polgármester, Ekrem Imamoğlu március 19-i letartóztatása. Erdoğan legfőbb riválisa korábban bejelentette, a CHP (Cumhuriyet Halk Partisi – Köztársasági Néppárt) jelöltjeként indul a pár nap múlva esedékes elnökjelölt-választáson. A bejelentést követően az Isztambuli Egyetem „eddig fel nem fedezett szabálytalanságokra” hivatkozva visszavonta az intézményben 1990-ben megszerzett diplomáját, így a török törvények értelmében megakadályozták, hogy jelöltként induljon. Ezt követően korrupcióra és terrorizmusban való részvétel bűncselekményére hivatkozva március 19-én saját házában, szemtanúk szerint legalább száz rendőr jelenlétében tartóztatták le az ellenzéki politikust. Az eseményeket sosem látott tüntetéshullám követte, a protestálás következtében öt nap alatt több mint 1100 embert vettek őrizetbe, legtöbbjüket azért, mert megszegték a város területére kiterjedő tiltakozási tilalmat, de a letartóztatottak között szép számmal akadnak újságírók és önkormányzati tisztviselők is.

Szintén Isztambulban március 21-én Şişli községben tüzet nyitottak az Iraki Nagykövetség épületére. A rendőrség információi szerint a támadás hátterében egy bűnöző iraki letartóztatása állhat, az eset következtében 12 személyt vettek őrizetbe.

Mindeközben a nemzetközi diplomácia terén is aggasztó a helyzet. Március 26-án a Törökországgal évszázadok óta viszályban lévő Görögországban a függetlenség napját ünnepelték. A nemzeti ünnep alkalmából rendezett katonai felvonulás során a Görög Fegyveres erők egyes katonái törökellenes rigmusokat kiabáltak. A török külügyminisztérium felhívására a görög Haditengerészeti Parancsnokság vizsgálatot indított az eset kapcsán, miután olyan felvételek kerültek körbe, amelyeken a görög katonák nyíltan sértegetik Törökországot és a ciprusi törököket. A török-görög kapcsolatok az elmúlt évtizedben súlyos romlást mutatnak és a fennálló konfliktus fő színtere az utóbbi időben egyértelműen az Égei-tenger.

Érdemes egy pillantást vetni Erdoğan közel-keleti helyzetet érintő retorikájára is. Szakértők szerint a török elnök az utóbbi időben egyre szélsőségesebb kijelentéseket tesz az Izrael-Palesztin konfliktus kapcsán. A helyzet súlyosságát az is jól mutatja, hogy a Nagel-bizottság január óta sürgeti az IDF-et a katonai kiadások növelésére, hogy megfelelően felkészüljenek egy esetleges török támadásra. Március végén egy Korán szavalóverseny díjátadó ünnepségén tartott beszédében Erdoğan felszólította az iszlám világot, hogy etnikai különbségektől függetlenül fogadják el az egységet és „ragaszkodjanak szorosan a testvériségükhöz”. A Ramadan időszakát lezáró látogatásán az isztambuli Grand Camlica mecsetben imádkozva azt kérte: Allah pusztítsa el a cionista Izraelt. Ez utóbbi kijelentése még török mércével is különösen szélsőségesnek bizonyult.

A török belső válságok mellett tehát az izraeli eszkaláció is egyre valószínűbbnek tűnik, ilyen irányú lépések azonban jelentős kihívások elé állítanák a NATO-t.

Szerző: Strasser Lilla

Tárgyalások Szaúd-Arábiában:

Az elmúlt hetekben Szaúd-Arábia több az orosz-ukrán háború lezárására irányuló párbeszédnek is otthont adott. Először február 18-án, Rijádban találkoztak egymással a Marco Rubio amerikai-és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter által vezetett delegációk, majd Volodimir Zelenszkij ukrán elnök tett látogatást Mohamed bin Szalmán koronahercegnél március 10-én. Egy napra rá egy ukrán delegáció tárgyalt az amerikaiakkal Dzsidában, március 23 és 25 között pedig az USA maratoni tárgyalás-sorozatot folytatott mind az orosz mind pedig az ukrán féllel.

Ezek eddig vegyes eredményeket hoztak, Dzsida után Donald Trump amerikai elnök újraindította az Ukrajnának szánt katonai-és hírszerzési támogatást, amit még a Zelenszkijjel való február 28-ai heves szóváltása után fagyasztott be. Szó esett az amerikai-ukrán ritkaföldfém-megállapodásról, és részleges tűzszünetről is megegyeztek először az energetikai infrastruktúrára majd pedig a Fekete-Tenger térségére vonatkozóan. Ezeket azonban már mindkét fél többször megszegte és abban sincs egyetértés, mik esnek pontosan a hatálya alá, Oroszország az utolsó pillanatban plusz feltételeket szabott a fekete-tengeri tűzszünethez ráadásul eddig az ukrán ásványkincsekről sem született egyezség, ezek miatt pedig kezd egyre türelmetlenebbé válni az amerikai elnök.

Szaúd-Arábia közvetítő szerepe több okból is fontos. Nem tagja a hágai Nemzetközi Büntető Bíróságnak, így Vladimir Putyin orosz elnök is szabadon odautazhat majd egy békeszerződés aláírására, emellett az Egyesült Államoknak is fontos szövetségese a régióban. Modern fegyvereket és biztonsági-garanciákat akar szerezni az USA-tól, Washington pedig az OPEC-ben betöltött vezető szerepét szeretné kihasználni, hogy az olajár csökkentésével kényszerítse tárgyalóasztalhoz Oroszországot, ha szükséges, valamint az is célja, hogy az ország elismerje Izraelt, bár ennek jelenleg rendkívül kicsi az esélye a gázai tűzszünet összeomlása miatt.

Szerző: Rózsa Sándor

Pakisztán 3 millió afgán kitelepítését tervezi

Mintegy 3 millió afgán nézhet szembe kiutasítással Pakisztánból, amennyiben önkéntesen el nem hagyják az országot. A határidő bár március 31-én lejárt, a letartóztatások és deportálások április 10-én fognak kezdődni (az eredeti, április 1-i határidőt kitolták az Eid al-Fitr ünnepnapok miatt).
Ez az utolsó fázisa a még 2023 októberében országos szinten meghirdetett szigorú fellépésnek a Pakisztánban illegálisan élő/tartózkodó külföldiekkel szemben – akik javarészt afgán állampolgárok. A Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) számításai alapján már kb. 845 000 afgán hagyta el Pakisztánt az elmúlt 18 hónap alatt, ám ez még nem elég a pakisztáni kormánynak. Többségük rendelkezik afgán állampolgársági kártyával vagy bejegyzési igazolvánnyal (Proof of Registration Card – PoR), azonban 1 millió fölött van azok száma, akik semmiféle papírokkal nem rendelkeznek. A hatóságok figyelmeztették az afgán állampolgársági kártyát birtoklókat, hogy hagyják el Iszlámábád és Rawalpindi városát március 31-ig, különben kitoloncolják őket. A PoR kártyával rendelkezők viszont június 30-ig maradhatnak Pakisztánban.
Pakisztán azt nyilatkozta, gondoskodni fog róla, hogy ezúttal ne térjenek vissza a deportáltak az országba.

Szerző: Bánfi Zita

Szerkesztette: Németh Merse

A klímaváltozás hatásai a biztonságra

0

A klímaváltozás korunk egyik legsúlyosabb problémája. A Föld átlag hőmérséklete folyamatosan nő a sarki jégsapkák olvadnak, a tengerszint pedig emelkedik, amik a természeti katasztrófák mellett akár fegyveres konfliktusokhoz is vezethetnek a jövőben.  Ezek a hatások azonban nem minden országot érintenek egyformán, bizonyos régiók sokkal inkább érintve lesznek általuk, de olyan nemzetek is akadnak, akik akár pozitívan is kijöhetnek belőle. Jelen írásomban a globális éghajlatváltozást és annak a biztonságra gyakorolt hatásait fogom bemutatni.

Az Intergovernmental Panel on Climate Change (IPCC) tudósai szerint a Föld felszínének hőmérséklete átlagosan 1.1 Celsius fokkal emelkedett 1900 és 2020 között, ami még az optimista becslések szerint is további 2-2.5 fokkal nőni a XXI. század végére, de a pesszimistább forgatókönyvek akár 4 fok feletti növekedést is jósolnak.  Pár fok eltérés elsőre nem hangzik olyan soknak, e szcenárió szerint azonban a legtöbb folyó és tó kiszáradna, a bolygó nagy része, többek között teljes Közép-Ázsia, Mongólia, Kína, a Koreai-félsziget, Japán és majdnem a teljes indiai szubkontinens sivataggá válik a folyók kiszáradnak a földek termékenysége pedig drasztikusan csökken, ami tömeges elvándorlást idéz elő. Hasonló lesz a helyzet Afrikában és Latin-Amerikában is, a Száhel-övezetet és Patagóniát (Argentína és Chile déli részét) kivéve. Az USA nagy része ugyanerre a sorsa jutna, azonban az északi államai és Alaszka miatt valószínűleg képes lesz megőrizni a nagyhatalmi státuszát. Ausztrália egy része szintén lakható maradna ahogyan Új-Zéland jelentőségé is nőne, de lenne néhány ország, aminek kifejezetten előnyére válna az éghajlat ezen átalakulása.

Kutatások igazolták, hogy az emberi társadalmak produktivitása 11 és 15 Celsius fok közötti átlag-hőmérsékleten a legmagasabb, bármilyen ennél hidegebb vagy melegebb klíma csökkenti egy civilizáció hatékonyságát. Jelenleg az USA 48 állama, Európa, Anatólia, Kína, Japán és Korea esnek ebbe az égövbe, vagyis korunk meghatározó politikai és gazdasági hatalmainak a nagy része. 4 Celsius fokos hőmérséklet-emelkedés esetén ez a vonal fentebb tolódna, így többek között Alaszka, Kanada, Izland, az Egyesült Királyság, Skandinávia és a Balti államok kerülnének bele. Az imént említett területeket borító jég jelentős része elolvadna ezáltal elérhetővé téve számos természeti erőforrást ráadásul a művelhető földterület nagysága is jelentősen megnőne, drasztikusan növelve ezen országok eltartó-képességét mindezzel elősegítve azok nagyhatalmi státuszát.

A legnagyobb nyertes viszont kétségkívül Oroszország lenne. A jégolvadás Szibériát is lakhatóvá teszi majd ráadásul az ott található, becslések szerint összesen nagyjából 2000 milliárd dollár értékű ásványkincs is kitermelhetővé válik. A térség rendkívül gazdag szénben, kőolajban, földgázban és uránban, de található ott többek között nikkel, vasérc, cink, réz, ezüst, arany, gyémánt és ritkaföldfémek is, amik elengedhetetlenek a modern elektronikai eszközökhöz, chipgyártáshoz és fegyverrendszerekhez. Ez azonban mind semmi ahhoz a tényhez képest, hogy az ország északi kikötői, amik most évente minimum néhány hónapig be vannak fagyva folyamatosan hajózhatóvá válnak. Oroszország méretéhez képest rendkívül kevés egész évben jégmentes kikötővel rendelkezik így ez a változás komolyan meg fogja növelni Moszkva lehetőségeit a tengeren mind katonai mind pedig gazdasági téren.

A hosszabb partszakasz viszont sebezhetővé is teszi az országot, aminek eddig Északról, Keletről és Délről is természetes védelmet nyújtott a külső támadások ellen a jég és a tundra. Ez egyike a számtalan indoknak, amiért Oroszország már több mint egy évtizede folyamatosan fokozza a katonai aktivitását az Északi Sarkon és környékén, egyre több bázist üzemeltet a sarkkörön és többek között S-400-as légvédelmi rakéta-rendszereket is telepített oda. Ebben persze nem csak egy ellenséges flotta támadásától való félelem hajtja, a sarki jégtakarók olvadásával az Északi Sark is kezd egyre jobban felértékelődni biztonságpolitikai szemszögből. Természeti erőforrások ott is szép számban akadnak, igazoltan nagyjából 90 milliárd hordónyi kőolaj 47000 milliárd köbméter földgáz és 44 milliárd hordónyi cseppfolyós gáz található bolygónk legészakibb részén, ami a dokumentált olaj-és gázkészletek 22%-át teszi ki. Ezek nagy részének a kitermelése az időjárás miatt egyelőre még speciális felszerelést igényel, így rendkívül drága ráadásul évente csak néhány hónapig lehetséges, de a hőmérséklet emelkedésével egyre könnyebben hozzáférhetővé fognak válni, a kitermelési költségek pedig előbb-utóbb alacsonyabbak lesznek, mint az energiahordozók világpiaci ára.

Ezek szintén konfliktusok kiváltó okai lehetnek. Jelenleg 5 ország rendelkezik egymást fedő területi igényekkel a Jeges-tengeren. Ezek az Egyesült Államok (Alaszka miatt), Kanada, Dánia (Grönland és a Feröer-szigetek révén), Norvégia (nagyrészt a Spitzbergáknak köszönhetően) és természetesen Oroszország.  Az ENSZ Tengerjogi Egyezményének értelmében egy ország kizárólagos gazdasági övezettel (Exclusive Economic Zone – EEZ) rendelkezik a partjaitól 200 tengeri mérföldes (~370 kilométer) körzetben (ha nem ütközik más ország EEZ-jével), ami a kontinentális talapzat figyelembevételével akár 350 tengeri mérföldig is kiterjeszthető. Ezen belül az adott országnak kizárólagos joga van ásványkincseket kitermelni, az USA azonban nem tagja ennek az egyezménynek, ami újabb jogi vitáknak adhat alapot, ráadásul a kontinentális talapzat terén sincs egyetértés az országok között és Oroszországnak már most vannak területi követelései Norvégiával szemben.

Az egyes országok a kitermelés kérdéséhez is eltérően állnak. Kanada jelenleg nem szándékozik lépéseket tenni ennek érdekében és Dánia is csak a környezeti hatások figyelembevételével hajlandó bármiféle munkálatokra. Az USA esetében nagyban befolyásolja a kérdést, hogy republikánus vagy demokrata kormányzat van éppen hatalmon, Norvégia viszont nagy erőkkel folytja a kitermelést már lassan 9 éve. Emiatt heves kritikák érik az Emberi Jogok Európai Egyezményének feltételezett megsértéséért, viszont ezzel abban is közre játszott, hogy az EU képes volt nagy mértékben csökkenteni az orosz energiahordozóktól való függőségét az ukrajnai háború kezdete óta (igaz, ez egy lényegesen drágább alternatívának bizonyult).

Az energiahordozók mellett egyéb ásványkincsek is találhatók az Északi Sarkon, úgy, mint az alumíniumgyártáshoz használt bauxit, a műtrágyához elengedhetetlen foszfát vagy a már említett ritkaföldfémek. A régió a Kínai Népköztársaság figyelmét is felkeltette, Peking 2013 óta állandó-megfigyelő szerepet tölt be az Északi-sarkvidéki Tanácsban (melynek tagjai a fent említett 5 nemzet + Svédország, Finnország és Izland) egy 2018-as white paper-ben pedig „közel sarkköri” nemzetté nyilvánította magát (úgy, hogy az ország legészakibb pontja nagyjából 1500 kilométerre található az Északi Sarkkörtől) és elindította a „Sarkköri Selyemút”-projektjét, ami egyértelmű jele annak, hogy Kína is komoly ambíciókkal rendelkezik a térségben és a későbbiekben akár meghatározó szereplője is lehet az ott zajló játszmának. Oroszország ebben is komoly előnyökkel indul a nyugati országokkal szemben már most, ugyanis sokkal hamarabb kezdett el hangsúlyt fektetni a térségre, a sarkköri-stratégiája lényegesen kidolgozottabb és több jégtörő hajóval rendelkezik, mint az összes többi ország együttvéve. Ezek ráadásul rendszerint modernebbek, jelentős részük atommeghajtású és az ilyen eszközök legyártása mai technológiával majdnem egy évtizedet vesz igénybe, tehát az USA-nak (és a szövetségeseinek) rendkívül sok időbe fog telni, mire behozza a lemaradását, már ha ez egyáltalán meg fog történni az elkövetkező pár évtizedben.

Jelenleg a legrövidebb út Ázsia és Európa legforgalmasabb tengeri kikötője (Sanghaj és Rotterdam) között mintegy 18000 kilométer hosszú és nagyjából 37 napba telik megtenni, közben pedig olyan stratégiai fojtópontokon kell keresztülhajózni, mint a Malaka-szoros, a Bab el-Mandeb-szoros, a Szuezi-csatorna, a Gibraltári szoros vagy a dán szorosok (Skagerrak és Kattegat). Ezek rendszerint keskeny szakaszok, amiknek elzárása képes megakasztani a tengeri kereskedelmet vagy háborús időben akár egy hadiflotta mozgását is. A jég olvadása következtében azonban kezd egyre inkább hajózhatóvá válni az Északi Tengeri Út (Northern Sea Route – NSR) ami mintegy 15 nappal és 7500 kilométerrel rövidíti le ezt az utat ráadásul a tengerfenék is mélyebben van, ami nagyobb rakomány szállítását is lehetővé teszi. Az útvonal az év nagyrészében még csak jégtörő hajók kíséretében vehető igénybe, de az elkövetkező néhány évtizedben egyre inkább hajózhatóvá fog válni. Ez a globális tengeri kereskedelem teljes átalakulását fogja eredményezni, a fent említett stratégiai fojtópontok jelentősége csökkenni fog és az őket irányító országok (többek között Egyiptom) tranzitból származó bevételei is jelentősen csökkenni fognak míg mások, úgy mint az Alaszkát és Szibériát elválasztó Bering-szoros fel fognak értékelődni. A Bering-szoros után az NSR jelenleg 2 útvonalra oszlik: az Északnyugati Átjáróra, ami az USA és Kanada felé veszi az irányt, valamint az Északkeleti átjáróra, Oroszország EEZ-jén át egészen Európáig. Ez komoly tranzit-bevételt generálhat Moszkvának emellett tengeralatti internetkábelek lefektetését is lehetővé teszi, lényegesen gyorsítva az adatátvitelt Európa és Ázsia között. Amennyiben az Északi Sark ideiglenesen (az előrejelzések szerint 2040-re) vagy teljesen jégmentessé válik, úgy az azon közvetlenül áthaladó Transzpoláris tengeri útvonal is elérhető lesz azok számára, akik nem szeretnének orosz vagy amerikai partok közelében hajózni.

  1. ábra Az Északi Tengeri Út (pirossal jelölve) és az eddig használt útvonal (kékkel) A különbség szemmel látható Forrás: https://www.economist.com/the-economist-explains/2018/09/24/what-is-the-northern-sea-route

  1. ábra Az Északkeleti (piros) és Északnyugati (kék) átjárók, valamint a Transzpoláris tengeri út (sárga) és a Kanadát Oroszországgal összekötő Északi-sarki híd (zöld) Forrás: https://makronom.eu/2023/06/30/eszaki-sarkkor-uj-utvonalak-nyersanyagforrasok-konfliktusok-otthonava-valik/

Az Északi mellett érdemes megemlíteni a Déli Sarkot is. Ez a régió ugyan sokkal kevesebb figyelemnek örvend, mint az Arktisz, illetve az 1959-es Antarktisz Szerződés tiltja a természeti erőforrások kitermelését és mindenfajta katonai aktivitást a térségben a későbbiekben ez (ahogyan eddig sok más fegyverzetkorlátozó szerződés) is felbontásra kerülhet, főleg úgy, hogy tavaly májusban orosz kutatók nem kevesebb, mint 511 milliárd hordónyi olajat találtak ott, az északi sarki készletek több, mint 10-szeresét. Itt jelenleg 8 ország rendelkezik területi igénnyel, ezen felül az USA és Oroszország is fenntartja a jogot arra, hogy a későbbiekben ilyen követelésekkel éljen. A leghevesebb konfliktusforrás várhatóan a kontinens nyugati része lesz majd egyrészt azért, mert ott történt az említett olajmező felfedezése másrészt pedig, ha a Föld hőmérséklete 4 Celsius fokot emelkedik ez a terület is alkalmassá válik majd a földművelésre, ideális célállomássá téve azt több százmillió klíma-menekült számára. Chile, Argentína és az Egyesült Királyság már most igényt tart erre a területre, ami, ha figyelembe vesszük, hogy ez utóbbi két ország már a Falkland szigetekért is háborút vívott egymással 1982-ben szintén nem kecsegtet túl jó kilátásokkal.

A jégolvadás másik következménye a tengerszint emelkedése. Emiatt akár egész országok vagy szigetcsoportok is víz alá kerülhetnek, például Hollandia, Belgium vagy Banglades, de többek között Indonézia és Polinézia nagy része is erre a sorsa juthat, amennyiben 4 fokot emelkedik a hőmérséklet. Az USA és Európa nagyvárosainak és katonai bázisainak jelentős része a vízparton vagy ahhoz közel helyezkedik el, amik szintén súlyos károkat szenvedhetnek, Oroszország azonban ezt is „olcsóbban megúszná”, tekintve, hogy a 30 legnagyobb orosz városból mindössze 3 található a tenger közelében. A vízszint-emelkedéssel drasztikusan csökken a megművelhető földterületek száma fokozva a már meglévő élelmiszerválságokat és újakat generálva melléjük, amit az egyre gyakoribb és intenzívebb szárazságok csak tovább tetéznek.

Még az élelemiszer-hiánynál is nagyobb probléma lesz a tiszta ivóvízhez való hozzáférés. Az Föld népessége folyamatosan növekszik és az előrejelzések szerint még fog is nagyjából 2100-ig, becslések szerint azonban a jelenlegi vízfogyasztás fenntartása mellett az emberiség vízigénye 2040-re meg fogja haladni a rendelkezésre álló készleteket. A szűkös erőforrások akár fegyveres konfliktushoz is vezethetnek a fejlődő országokban és tovább növelhetik a fel-és alvízi nemzetek közötti konfliktusok valószínűségét. Felvízi nemzeteknek nevezzük azokat az országokat, ahonnan a folyók erednek. Ez geopolitikailag rendkívül előnyös, mivel képesek fedezni a saját lakosságuk vízigényét és a mezőgazdaságukhoz szükséges öntözést anélkül, hogy más országok ezt akadályozni tudják, ők ugyanakkor gátakkal és víztározókkal képesek ezt szabályozni politikai nyomást gyakorolva az alvízi nemzetekre, vagy éppen el is áraszthatják őket. Vízhiány esetén valószínűleg a legtöbb felvízi ország vezetése a saját állampolgárai szükségleteit fogja előnyben részesíteni, még akkor is, ha ezzel többmillió halálos áldozattal járó humanitárius katasztrófát idéznek elő, így viszont a közép-és alvízi nemzetek vezetői könnyen olyan helyzetben találhatják magukat, hogy a háborún kívül nem marad más eszközük a problémájuk megoldására. Ilyen konfliktusok több helyen felüthetik a fejüket, akár Etiópia és Szudán meg Egyiptom között a nílusi Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát miatt, vagy Kirgizisztán és Tádzsikisztán, valamint a többi Közép-Ázsiai ország között a Szirdarja és az Amudarja folyók vizének felhasználása kérdésében, de Törökország is a kezében tartja a Tigris és az Eufrátesz folyók vízhozamát, ahogyan Kína is képes a  vízzel nyomást gyakorolni a teljes  kontinentális Délkelet-Ázsiára, mivel Tibetből ered a térség összes nagyobb folyója, úgy mint a Huangho, Jangce, Indus, Gangesz, Brahmaputra, vagy a Mekong a teljesség igénye nélkül. A sótalanítási eljárások ugyan javíthatják egy térség vízbiztonságát, ez azonban rendkívül drága és környezetszennyező folyamat, ugyanis a kivont fel nem használt rendkívül sós víz (angolul brine) rendszerint visszakerül a tengerbe károsítva annak ökoszisztémáját, ráadásul az energiaigénye is rendkívül magas, amit ha nem zöldenergiából fedeznek még inkább hozzájárul a fő problémához, így tehát ez bár egy hasznos és szükséges eljárás, önmagában nem oldja meg a vízkérdést.

Végezetül érdemes még megemlíteni, hogy a komolyabb természetei katasztrófák elhárításába általában az adott ország fegyveres erőit is bevonják, ilyenkor azonban annak védelmi képességei ideiglenesen csökkennek. Ez kitűnő alkalmat biztosít a hasonló katasztrófákban épp nem érintett rivális nemzeteknek, hogy akkor indítsanak támadást, amikor az ellenség katonái éppen az árvíz elleni védekezéssel vagy erdőtüzek oltásával vannak elfoglalva. Az ilyen lehetőségek egyre gyakoribbak lesznek a jövőben, az általuk jelentett veszélyt pedig hatványozottan növeli, ha az adott állam politikai vezetésének közben a klímaváltozás okozta politikai, gazdasági és menekültválságokat is kezelnie kell.

Szerző: Rózsa Sándor 

A Bundeswehr története, német védelmi kiadások az elmúlt évekből

0

Napjainkban szinte nap, mint nap hallani olyan hírről, amely a világ valamelyik tájáról érkező ország fegyverkezéséről vagy esetleges védelmi kiadásairól szól. Kiemelkedő mostanság ebben a témában Európa, azon belül is a nyugati nagyhatalmak, de nem szabad megfeledkezni akár a Magyar Honvédség Zrínyi 2026 Honvédelmi és Haderőfejlesztési Programjáról vagy Romániáról, vagy a lengyel hadsereg korszerűsítéseiről sem.

Viszont ebben a cikkben a Bundeswehr-ről, vagyis a német hadseregről szeretnék közelebbi bemutatást adni, hogyan változott meg az elmúlt években és milyen terveik vannak a jövőre nézve. De ne ugorjunk ennyire előre, kezdjük egy kisebb történelmi visszatekintéssel. 10 évvel a második világháború lezárását követően és a német kapituláció után 1955 novemberéig kellett várni, hogy újabb, a nyugati világ által elismert hivatalos katonai erő létesüljön az akkori Nyugat-Németországban. Köztudott, hogy a kapituláció után felszámolták az összes katonai szervezetet, ezenkívül demilitarizálták, megszállási övezetekre osztották az országot. A nyugati hatalmak és a szovjet vezetés ellentétes elképzelései is kellettek ahhoz, hogy szükségessé váljon a Bundeswehr felállítása. A folyamatokat nagyban felgyorsította a berlini blokád, majd az 1950-es koreai háború is. Az új hidegháborús környezet újabbnál újabb szükségességeket teremett, így nem csoda, hogy 1989-ig eltelt időszakban a hivatalos katonai állomány száma a fél milliót is elérte. Az akkori Német Szövetségi Köztársaság az egyik, ha nem a legnagyobb védő bástyája volt az akkori Európának, hiszen a „Vasfüggöny” teljes határszélességben végig húzódott a határ mentén.

Összefoglalva ezt az időszakot, kimondható, hogy a német hadsereg volt a NATO tagországokon belül az egyik legnagyobb védelmi kiadásokkal rendelkező országa. Ezt bizonyítja, hogy 1955-90 közötti időszakban a GDP 3-5%-ból, ilyen célokat finanszíroztak, emellett, ha a különböző haditechnikai eszközök számát vizsgáljuk meg közelebbről, láthatjuk, hogy például harckocsiból közel 6684 darab állt rendelkezésre, de vadászgépekből is 553 darab volt.

1990-ben az egyesítést követően a hivatalos állomány számában egy folyamatos csökkenést lehet megtapasztalni. A 90-es évek elején Volker Rühe volt a védelmi miniszter, az ő nevéhez fűződik számos hadsereget érintő döntés, mint például az, hogy 380 000-re csökkentették az állomány számát, de átszervezések is történtek. Integrálták a kelet-német hadsereget a Bundeswehrbe, emellett az ő hivatali időszaka alatt vett részt az egyesített német hadsereg elsőként külföldön misszióban. Az 1998-as kormányváltást követően a hadsereg létszámát 250 000-ben határozták meg, emellett a kötelező sorkatonai szolgálatot 6 hónapra csökkentették. A 2000-es évek elejét és Angele Merkel kancellári időszakának elejét a külföldi missziók határozták meg. Belső politikai nyomás ellenére többek között Afganisztánban, Maliban, de a NATO keretein belül a világ számos pontján megfordultak a Bundeswehr alakulatai. Viszont az eltelt évek alatt nem csak az állomány számát csökkentették folyamatosan, hanem a harcra fogható eszközök száma is rohamosan csökkent, emellett 2011-ben beszüntették a kötelező sorkatonai szolgálatot is. Az élő erő melletti technikát kisebb-nagyobb javításokon kívül nagyobb fejlesztések nem érintették az évek alatt, így nem csoda, hogy az eszközök nagy részét leselejtezték ebben az időszakban. A megmaradt eszközök nagy része már elavult és az elindult fejlesztésekhez még több év, évtized szükséges, hogy eredményesen záruljon.

Ursula von der Leyen hivatali időszaka alatt viszont változások történtek a kiadások terén. 2013-2019 között betöltött hivatali időszaka alatt kiadták 2016-ban az úgynevezett „Weißbuch”-ot ( A Fehér könyv, a Szövetségi Védelmi Minisztérium által készített és a szövetségi kormány által elfogadott alapdokumentum, amely összefoglalja az ország következő évekre vonatkozó biztonságpolitika iránypolitikáját), amely a korábban meghatározott külföldi bevetés-központú német haderőnek teljesen új célokat határoztak meg. Innentől kezdve a biztonságpolitika állt a középpontban, hisz 2014-ben Oroszország annektálta a Krím-félszigetet.

Visszatekintve látható, hogy a 2016-os év fordulópont volt a Bundeswehr újkori történetében, hiszen innentől kezdve a védelmi kiadások összegében is egy folyamatosan növekvő tendenciát lehet tapasztalni. Ennek persze számos oka is van, többek között Donald Trump első elnöki időszakából származó NATO-kvóta teljesítését érintő döntések, valamint az orosz agresszió is ide tartozik. De nem csak a külső nyomás az, ami megindította a német haderő kérdésének elmozdulását a holtpontról. Belpolitikailag is megnőtt a feszültség, hiszen 2014-ben senki sem számított az orosz agresszióra és ez egyrészt meglepetésszerűen, másrészt felháborodottan érte a német lakosságot. A nyugati nagyhatalmak hadseregei mondhatni mélyponton voltak, egy esetleges válaszcsapásra az Amerikai Egyesült Államokon kívül senki se volt felkészülve.

Kiemelve a német hadsereget, az azóta eltelt időszakban nagyobb változás nem történt, hiába például a külső növekvő amerikai nyomás. 2016-ban Ursula von der Leyen egy 130 milliárd euróról szóló csomagot nyújtott be a német parlamentnek, és az év végén Angele Merkel volt kancellár is bejelentette, hogy törekedni fognak a védelmi szövetség kritériuminak teljesítésére és az elmúlt 25 év hanyatló védelmi programját hátrahagyva egy megújuló programba kezdenek. Az első Trump adminisztráció mondhatni „támadásba” lendült Németország ellen, hisz az elmúlt években/évtizedekben összeszedett elmaradás pótlásához nagyobb erőfeszítésekre van szükség. Kijelenthető, hogy Németország volt Donald Trump 2017-2021 közötti első ciklusában a kiválasztott „kiskedvenc”. Figyelembe véve azt, hogy Európa egyik, ha nem a legerősebb gazdaságáról beszélünk, emellett a hidegháborús időszak alatt „védőbástyának” tekinthető ország védelmi költségei ebben az időszakban átlagosan a GDP 1.2%-t tették ki. Összehasonlítva például Franciaországgal vagy az Egyesült Királysággal, ahol előbbinél megközelítették a 2%-os küszöböt vagy utóbbinál mindig teljesítették azt ugyanebben az időszakban.

A német kormány felismerte, hogy a védelmi kiadásokra fordított összegek hirtelen megemelése nem lesz egyszerű, egyik évről a másikra nem megvalósítható. Ez bizonyítja az akkori pénzügyminiszter Olaf Scholz és von der Leyen közötti kisebb összetűzés kialakulását is. A kancellár Angela Merkel kijelentette, hogy az ország évekig nem tudja teljesíteni a felvázolt terveket, emiatt inkább rövidtávú célokat határozott meg a védelmi kiadásokra. Úgy gondolta, hogy 2024-re a GDP 1,5%-a védelmi kiadásokra teljesíthető lehet, viszont ebben egyfajta időnyerés is szerepet játszott az amerikai nyomás miatt. Bejelentették, hogy a 2018-as költségvetést 10%-kal fogják megemelni, ezenkívül úgy vizionálták, hogy a 2024-es költségvetés 80%-kal lesz magasabb, mint a 2014-es érték. Annegret Kramp-Karrenbauer akkori védelmi miniszter többször kijelentette, hogy az emelkedést nem az amerikai nyomás váltotta ki, hanem Németország megvédése teszi ezt szükségessé. Nyilatkozataiban számtalanszor bírálta az amerikai kormányt, de ezenkívül többször véleményezte az európai országok hadseregét is, miszerint Európa képtelen lenne megvédeni magát egy esetleges támadástól amerikai segítség nélkül. A következő évekre nézve (2020 és 2021) újabb 10%- és 5%-os emelkedést jelentettek be, annak ellenére, hogy az akkori pénzügyminiszter Olaf Scholz többször is ellenezte a kiadások költségeinek emelkedését gazdasági okokra hivatkozva. Viszont az 50 milliárd dollár körüli védelmi kiadások összege már az Egyesült Királyság költségeit is megközelítette, mondhatni megközelítették a korábban kitűzött célokat. Sokan úgy gondolják, hogy a 4 évig tartó folyamatos amerikai gúnyolódás következménye a látható növekedési tendencia, viszont erről az évekről készített statisztikák bizonyítják, hogy a növekedés a Trump-kormányzás előtt megindult már. Egy dolog azonban biztos, hogy a mértékét nagyban befolyásolta az amerikai kritika szerepe. Az kijelenthető, hogy a német-amerikai viszonyra biztosan rányomta a bélyegét az évekig tartó véleménynyilvánítás a másik országával szemben.

2021-ben változás történt a német politikai vezetésben, hiszen 16 évet követően Olaf Scholz vette át a kancellári széket Angela Merkeltől. Nem is kezdődhetett volna rosszabbul Scholz kancellársága, mint hogy 2022 február 24-én Oroszország megindította Ukrajnával szemben a különleges hadműveletet. Nem is kellett sokat várni, hiszen 3 nappal az invázió megindítását követően bejelentette (a Zeientwende-Rede nevét viseli ez a beszéde a Bundestagban), hogy egy 100 milliárd euróból álló különleges alapot hoznak létre a Bundeswehr számára. Ahogy mondta; egy fordulópontot élünk, hiszen egy meglepetésszerű konfliktus alakult ki a kontinensünkön, amire senki se számított és senki sem készült fel. A kancellár kijelentette, hogy nem csak az országa, de Európa biztonságáért is többet kell tenni és ehhez kontinens színtű összefogásra van szükség. Az elmúlt években tapasztalt növekedést folytatni kell, fel kell készíteni a német hadsereget, akár az ország védelmére is. De mit is lehet ebből a különleges alapból egyik napról a másikra elérni? Teheti fel a kérdést a laikus ember. Az mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az új eszközök beszerzése, gyártása is hónapokba, akár évekbe is telhet. A Bundeswehr-t nem lehet egyik napról a másikra átalakítani és a konfliktus pedig a küszöbünket „éri”. Kritikák és kihívások kereszttüzébe került a német kormány, hiszen teljes mellszélességben kiálltak Ukrajna támogatása mellett, pénzt és eszközöket is szállítottak, viszont az ország képtelen lenne saját határait megvédeni. Ennek is köszönhető, hogy megpróbálták felgyorsítani a védelmi kiadások különböző folyamatait és a német hadipari vállalatokkal együttműködve több beszerzést is elindítottak. 2023-ban ez a GDP 1,6 százalékát tette ki, amivel Németország a 21. helyen állt a 30 NATO-ország közül. 2024-ben valószínűleg elérik a kiadások a 2%-os küszöböt, de meghaladni valószínűleg majd csak 2028-ban fogja azt. Az országnak nem gazdasági vagy pénzügyi korlátai vannak a védelmi kiadásokat figyelembe véve, hanem inkább jogi és politikai döntések hátráltatják a folyamatokat.

Viszont hiába az elmúlt évek költekezései; nagy változás nem történt és továbbra is egy elöregedő hadseregről beszélünk, elavult eszközökkel. Eva Högl, a Bundestag fegyveres erőkért felelős biztosa kijelentette, hogy a kialakult helyzet nagyon is komoly színtű, hiszen mikor máskor, ha nem most lenne szükség egy erős hadseregre? Ezenkívül elmondta, hogy a német hadsereg nem azon a szinten tart, ahol azt szeretnék és még nagyon sokat kell ahhoz tenni, hogy a kívánt szintet elérjék. A legnagyobb problémát az állomány folyamatos csökkenése jelenti, hiszen körülbelül már csak 180 000 fő alkotja a német hadsereget és a 2031-re kitűzött 203 000 főtől egyre távolodnak. Ezenkívül a különböző haderőnemek eszközparkjai még mindig fejlesztésekre szorulnak, és további beszerzések szükségesek. A helyzetet nehezíti, hogy Litvániában a német hadsereg egyik dandárja (körülbelül 5000 fő, szükséges eszközökkel) NATO keleti szárnyának védelmi feladatait fogja ellátni a jövőben, amely Pistorius védelmi miniszter egyik legambiciózusabb projektje. A Világbank adatai szerint 1991 után először 2024-ben érte el Németország a NATO által kitűzött GDP 2 százalékos védelmi kiadásokra fordított összegét.

Az új kancellár Friedrich Merz megoldandó feladatai közé tartozik még az is, hogy újból Donald Trump nyerte az amerikai választásokat, így a két ország közötti kapcsolatok újra kiszámíthatatlanná válhatnak. Nem beszélve arról, hogy Ukrajna helyzete is fordulatot vett a régi új elnök vezetésével. Akár egy döntésen is múlhat, miként alakul az Amerikai Egyesült Államok és Európa jövőbeli kapcsolata katonai kérdésekben. Ha csak példaként szeretnénk említeni; Trump nemrég bejelentette, hogy leállítja az Ukrajnának szánt hírszerzési információk megosztását és akár ennek a feladatnak a megoldása is a jövőben Európára hárulhat.

De mire is van szüksége a jövőben a Bundeswehrnek? Az új kormány szerint bármit megtesznek a modernizáció érdekében. A hivatalos állomány számának megnövelése az egyik, ha nem a legfontosabb a prioritások között, viszont a katonák elhelyezése újbóli problémákat vetít előre, hisz a németországi laktanyák nagy része felújításra szorul. Ha a fegyverrendszereket nézzük meg közelebbről, látható, hogy a hidegháború óta új eszközök alig kerültek beszerzésre, a korábban említett 100 milliárdos alap arra megfelelő volt, hogy az elavult fegyvereket „foltozzák” és a létszükséges alkatrészek beszerzésre kerüljenek. Az már biztos, hogy a jövőben 35 darab F-35-ös ötödik generációs vadászgép kerül a német légierő kötelékeibe, ezenkívül 60 darab új CH-47-es nehézszállító helikopter beszerzése is folyamatban van. Ami a haditengerészetet illeti; a jövőben új fregattokat, tengeralattjárókat és P8 Poseidon tengeri felderítő repülőgépeket kap. Idén nyáron a hírek szerint bemutatják a Leopard 2A8-at, ami az előzetes információk szerint a világ egyik legmodernebb harckocsija lesz. A légvédelem terén is sürgős „beavatkozásra” van szükség, ennek is az eredménye, hogy Patriot és IRIS légvédelmi rendszerek alkalmazása várható a jövőben a német hadseregben. Viszont Boris Pistorius védelmi miniszter nemrég azt nyilatkozta, hogy „hét-nyolc évbe telik a tengeralattjárók, hat év a fregattok, 2,5 év a tankok és ugyanennyi az önjáró tarackok” megérkezése is. Ami szintén nagy gondot jelent a Bundeswehr számára, az a lőszerek száma, hisz a német hadseregnek viszonylag kis lőszerkészlete van jelenleg. A hidegháború befejeztével csökkentették a készleteket és csökkentették a termelési kapacitásokat. A Bundeswehr ráadásul az elmúlt években készleteinek nagy részét, köztük 427 ezer tüzérségi lőszert, a szabványos, 155 milliméteres kaliberű tüzérségi lőszert szállította át Ukrajnába. Az ukrán hadsereg hatalmas mennyiségű lőszert fogyasztott az elmúlt időszakban a fronton, a német hadsereg pedig most szeretne többet felhalmozni magának, mintegy 8,5 milliárd euró értékben rendelve tüzérségi lőszert a Rheinmetall fegyvergyártótól. Ez a cég történetének legnagyobb megrendelése, és bár a német fegyveripar általában igyekszik felpörgetni kapacitásait, de ez, mint máshol sem megy egyik napról a másikra egyszerűen.

Összegezve az olvasottakat; ahogy az Európa más országaiban sem, Németországban se megy olyan egyszerűen a hadsereg modernizációja, viszont ez a jövőre nézve példaként szolgálhat, hogy a hadsereget inkább kis részletekben, de folyamatosan fejleszteni kell és nem egy külső konfliktusnak kell ráébresztenie a világot a hadsereg létfontosságára.

Szerző: Fodor Balázs

Izrael-hírfigyelő, 2025. március

0

2025 március

2025 márciusában Izrael és a Hamász közötti tűzszünet összeomlott, ami intenzív harcokhoz vezetett a Gázai övezetben. Az izraeli kormány bejelentette a terület újbóli megszállását és a Trump-terv végrehajtásának előkészítését.​

Március végén Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök bejelentette, hogy Izrael növeli a Hamászra gyakorolt katonai nyomást, és átveszi a Gázai övezet feletti „biztonsági ellenőrzést”. Ez a lépés előkészíti a terepet a Trump-terv végrehajtásához, amely a Gázai övezet átalakítását célozza. ​ A Trump-terv értelmében az Egyesült Államok átvenné a Gázai övezet irányítását, a palesztin lakosságot pedig önkéntes alapon más országokba telepítenék át. A cél a terület újjáépítése és egy „Közel-Kelet Riviérája” létrehozása. Ez a javaslat jelentős nemzetközi vitát váltott ki, és számos ország, valamint nemzetközi szervezet bírálta az elképzelést.

Nemzetközi reakciók és diplomáciai lépések

Az Arab Liga elutasította a Trump-tervet, és saját újjáépítési tervet fogadott el a Gázai övezet számára. Ez a terv a terület helyreállítását és a palesztin lakosság helyben maradását támogatja. A Hamász üdvözölte ezt a kezdeményezést, míg az Egyesült Államok és Izrael elutasította az arab alternatívát.

Humanitárius helyzet és segélyszállítmányok leállítása

Március elején Izrael leállította a Gázai övezetbe irányuló segélyszállítmányokat, miután a Hamász nem egyezett bele a tűzszünet meghosszabbításába és további túszok szabadon bocsátásába. Ez tovább súlyosbította a humanitárius helyzetet a területen. ​

Összegzés

Március hónapja jelentős változásokat hozott a Gázai övezet helyzetében, az izraeli megszállás és a Trump-terv előkészítése komoly nemzetközi vitákat váltott ki. A humanitárius helyzet romlása és a diplomáciai feszültségek további kihívásokat jelentenek a régió stabilitása szempontjából.

 

2025 Február

Az év második hónapjában Izrael és a Hamász közötti tűzszüneti megállapodás keretében folytatódtak a túsz- és fogolycserék. A hónap során több alkalommal is sor került ilyen cserékre:​

  • Február 1.: A Hamász három izraeli túszt engedett szabadon, míg Izrael 183 palesztin foglyot bocsátott el. ​
  • Február 8.: Újabb három izraeli túsz szabadult ki, cserébe Izrael további 183 palesztin foglyot engedett el. ​
  • Február 22.: A Hamász hat izraeli túszt engedett szabadon, köztük olyanokat is, akiket már egy évtizede tartottak fogva. Izraelnek cserébe 620 palesztin foglyot kellett volna elengednie. ​

A fogolycsere leállítása és annak háttere

Február 22-én, a tervezett fogolycsere során Izrael váratlanul felfüggesztette 620 palesztin fogoly szabadon bocsátását. Az izraeli hatóságok azzal indokolták a lépést, hogy a Hamász korábbi túszszabadítási ceremóniái megalázóak voltak, és propagandacélokat szolgáltak. Különösen felháborodást keltett, hogy a Hamász a túszok elengedését nyilvános eseményekké alakította, amelyeket Izrael a túszok méltóságának megsértéseként értékelt. ​

Az izraeli döntés következtében a már buszokra ültetett palesztin foglyokat több mint 13 órán keresztül várakoztatták, majd végül visszavitték őket a börtönökbe, anélkül hogy szabadon engedték volna őket.

A helyzet rendezése érdekében február 26-án új megállapodás született: a Hamász négy izraeli túsz holttestét adta át, míg Izrael több száz palesztin foglyot engedett szabadon. Ez az egyezség feloldotta a korábbi patthelyzetet, és lehetővé tette a fogolycserék folytatását. ​

Egyéb februári események

A fogolycserékkel párhuzamosan februárban több fontos esemény is történt:​

  • Február 9.: Az izraeli hadsereg kivonult a Gázai övezetet kettészelő Necarim-folyosóról, lehetővé téve több ezer palesztin számára, hogy visszatérjen otthonába. ​
  • Február 20.: A Hamász átadta négy izraeli túsz földi maradványait a Nemzetközi Vöröskeresztnek a Gázai övezet déli részén, Hán-Júniszban. ​
  • Február 27.: A Hamász újabb négy izraeli túsz holttestét adta át Izraelnek a tűzszüneti megállapodás részeként. Ugyanezen a napon Izrael több mint 600 palesztin foglyot engedett szabadon. ​

Ezek az események jelentős hatással voltak a térség biztonsági helyzetére és a felek közötti bizalom alakulására.

2025 Január

A 2025-ös év Izraelnek tűzszüneti megállapodással indult, amely sikeres tárgyalás után jött létre a Hamásszal január 15-én. Hatálybalépése pedig január 19-én volt.  A létrejött megegyezés három szakaszból állt:

  1. Első szakasz (6 hét): A Hamász 33 izraeli túszt engedett szabadon, köztük nőket, gyermekeket és időseket. Cserébe Izrael több száz palesztin foglyot bocsátott el. Az izraeli csapatok fokozatosan kivonultak a Gázai övezet sűrűn lakott területeiről, lehetővé téve a kitelepített palesztinok visszatérését otthonaikba. Emellett napi több száz segélyszállító teherautó belépését engedélyezték a területre.
  2. Második szakasz: A tűzszünet folytatása mellett további túszok és foglyok szabadon bocsátására került sor. Az izraeli erők teljesen kivonultak a Gázai övezetből, és megkezdődött a humanitárius segélyek fokozott beáramlása, valamint az infrastruktúra helyreállítása. ​
  3. Harmadik szakasz: A megállapodás utolsó fázisában a még fogva tartott túszok maradványait adták át, és megkezdődtek a tárgyalások Gáza újjáépítéséről és a hosszú távú béke feltételeiről. ​

A megállapodás létrejöttében jelentős szerepet játszottak Katar és Egyiptom közvetítői, valamint az Egyesült Államok kormányzata. Joe Biden amerikai elnök és Donald Trump megválasztott elnök egyaránt támogatták a tárgyalásokat, és üdvözölték az egyezség megszületését.

 

 

Izraeli belpolitikai reakciók

A tűzszüneti megállapodás vegyes reakciókat váltott ki Izraelben. Miki Zohar kulturális miniszter támogatta az egyezséget, hangsúlyozva a túszok hazatérésének fontosságát. Ezzel szemben Itamar Ben-Gvir nemzetbiztonsági miniszter és Bezalel Smotrich pénzügyminiszter ellenezték a megállapodást, és kilátásba helyezték pártjaik kilépését a kormánykoalícióból, ha a háború nem folytatódik az első szakasz után. ​

Nemzetközi reakciók

A nemzetközi közösség üdvözölte a tűzszüneti megállapodást. Olaf Scholz német kancellár, Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök és António Guterres ENSZ-főtitkár egyaránt pozitívan értékelték az egyezséget, reményüket fejezve ki a régió stabilitásának növekedésével kapcsolatban.

 

Szerző: Hetzer Miklós

 

Kiemelt témák

3,127KövetőTetszik