A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) és Kína közötti kapcsolat egészen az államalapításukig nyúlik vissza. Nem sokkal a megalakulásuk után 1949. október 6-án diplomáciai kapcsolatot kötöttek egymással, amellyel nem csak egy ideológiai hasonlóságokon alapuló szövetség vette kezdetét, de egy időnként hullámzó, különböző külső tényezők hatására változó viszony alakult ki. Ennek ellenére a két állam egymástól elszakíthatatlan, ahogy Mao Ce-tung jellemezte a kapcsolatot: „ajkak nélkül a fogak hidegek”, ezzel utalva a szoros viszonyra és az egymásra való utaltságra, persze különböző okok miatt, sokkal inkább stratégiai érdekek által vezérelt megfontolások végett.
Észak-Korea és Kína között mai napig egy erős gazdasági és politikai kötelék van, viszont ezt a közeli kapcsolatot számos tényező próbára teszi. Ahhoz, hogy jobban érthetővé váljon a két ország közötti jelen viszony, elengedhetetlen kitekintést tenni a történelmi múltra is.
A kétoldali kapcsolat kezdete és története
A két távol-keleti országnak a viszonya közel sem kezdődött zökkenőmentesen. Ugyan a közös ellenszenv a japán gyarmati uralom, a Koreai-félszigeten bekövetkező változások, egyben az Amerikai Egyesült Államoknak a jelenléte a szomszédságban egy lapra helyezte az érdekeiket, ettől függetlenül nem mindenben volt teljes az egyetértés.
Dél-Korea megtámadásáról Mao Ce-tung (Mao Zedong) állítólagosan nem kapott idejében tájékoztatást, így kezdetben nem is vett részt a háborúban, később viszont Kim Ir Szen (Kim Il Sung) mégis a támogatását kérte, amikor már rosszabra fordult a helyzet. A Kínai Népköztársaság „önkéntes” csapatokat küldött az országba, miután Sztálin is felszólította a segítségnyújtásra. Kína nem engedhette, hogy szövetségesét megsemmísitsék.
Az idők alatt számtalan állami és nem hivatalos találkozóra is sor került a két ország vezetői között. Egyik kiemelkedő esemény az 1961. július 11-én aláírt barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés volt, amelynek kulcsmotívuma, hogy Kína köteles katonai segítséget nyújtani Észak-Koreának, amennyiben azt támadás éri – akár az USA, akár a Koreai Köztársaság részéről –, abban az esetben viszont, ha ő a kezdeményező, akkor semleges pozícióban marad. Ez arra enged következtetni, hogy Kína csak bizonyos keretek között támogatja Észak-Koreát, de nem fog minden esetben mellette kiállni. A szövetség okozta közelebbi viszonyt hamar felváltja annak ellenkezője, mikor az 1960-as évek második felében Kínában kibontakozóban volt a kulturális forradalom. Ennek kiéleződése 1967-re tehető, amikor is Kínában Kim Ir Szen-ről és az észak-koreai belső vitákat elítélő fali plakátok jelennek meg. A kapcsolat 1970-ben stabilizálódik, mikor sor kerül az első találkozásra Csou En-laj (Zhou Enlai) Phenjánba (Pyeongyang) való utazásával. Megbeszélésre és felidézésre került a két ország barátsága, közös érdekei, de közös aggodalmaik is.
A jó viszonyt egy újabb kellemetlen esemény árnyékolja be, hiszen 1975-ben a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Kína támogatását kéri egy új háborúba, egész pontosan Dél-Korea megtámadásában, ezt viszont Peking határozottan elutasította. Ezáltal megint csak jól kirajzolódik milyen Kína viselkedése szövetségeséhez, mi több a kettejük közötti erőviszonyoknak megoszlása is. A barátságos jellegét a kapcsolatnak bár 1978-ra helyreállították, nem lesz maradandó.
A Kínai Népköztársaság 1992-ben normalizálja viszonyát Dél-Koreával és diplomáciai kapcsolatot kötnek. Ez nyílvánvaló feszültséget okozott a két ország között, nem beszélve az Észak-Korea felé irányuló különböző kedvezmények megtagadásáról, amelyet addig kínált számára. Ettől a ponttól kezdve valamilyen szinten állandósult a súrlódás a mindkét oldalról érkező intézkedések és lépések által. Észak-Korea az atomsorompó-egyezményből való 2003-as kilépését, aztán a 2006-ban végrehajtott első atomfegyver-kísérletét sem nézte jó szemmel Kína, „botrányos és arcátlan” húzásnak nevezte azt. Kína támogatta az ezt követő ENSZ szankciókat, beleértve a 2013-ban és 2016-ban kivetett szankciókat is, hiszen ellenezte Észak-Korea nukleáris programjának ilyen mértékű kiterjesztését. Ezen cselekedetek egyoldalú szankciókhoz is vezettek Peking részéről 2017-ben. Ugyanebben az évben a KNDK az Egyesült Államokkal is egy kiélezett helyzetbe került, amit Kína nehezményezett.
A kialakult nyugtalan és hektikus szituációt következő évben fogják valamelyest enyhíteni és elsimítani, ugyanis Észak-Korea mind az Egyesült Államokkal, mind Dél-Koreával kommunikációt fog folytatni, és találkozásokra is sor kerül Kim Dzsongün (Kim Jong Un) és a két másik állam vezetője között. Ezen közeledést Kína támogatta, hiszen enyhült a térségben felmerülő kritikus állapot, viszont azt kevésébé tartotta előnyösnek, hogy ő ebből kimarad. Észak-Korea Kínához való kötöttségét ezáltal megszegte, elkezdett egy bizonyos „alárendeltebb” helyzetből kilépni, ahol megtudja maga oldani a problémáit Kína segítsége nélkül. Ennek köszönhetően Pekingnek ezen változtatnia kellett. 2005 óta először 2019-ben fog kínai vezető ellátogatni Phenjánba, ahol Hszi Csin-ping (Xi Jinping) elnök a két ország kapcsolatának a megerősítéséért tett erőfeszítéseket. Ezt a kapcsolat helyreállítást azt is kiegészítette, hogy 2021-ben az 1961-es szövetségi szerződést megújították, amit a KNDK „erős fegyvernek” nevezett az imperializmus ellen. 2018-tól kezdve mindenképp egy felívelő szakasza volt a két ország kapcsolatának, ez viszont 2022-ben megváltozott.
Jelenlegi kapcsolat: újabb hullámvölgy és új barátság
A 2022-ben Ukrajna ellen indított orosz „különleges katonai hadművelet” teljesen megrázta a globális politikai rend alakulását. Nem csak az adott területet éríntette az invázió, de az egész nemzetközi életet felforgatta az esemény. A támadást követően országok sora egyértelműen elítélte az orosz megszállást, ennek ellenére voltak olyanok is, akik kiálltak a tett mellett, mivel igazoltnak tartották azt. Ezen államok közé tartozott például Észak-Korea, amit bizonyít az is, hogy a 2022 júliusában Ukrajna keleti részén elfoglalt két területet Phenján elismerte függetlennek. Míg a KNDK nyíltan kifejezte támogatását, Kína ezzel szemben hallgatott az ügyben, és inkább semleges álláspontot képviselt, de mindenképp közelről figyelte az események alakulását. De miért is van ez?
A 2022-es támadás óta az Oroszország és Észak-Korea közötti viszony csak mélyülni látszik. Az év során a két vezető egymásnak küldött levelekben fejezték ki szándékukat egy szorosabb bilaterális kapcsolat kialakításában, egyben ígéretet tettek egy megerősített stratégiai és taktikai együttműködésre is. 2023-tól kezdve Észak-Korea már nem csak szavakkal támogatta Oroszországot, hanem tűzérségi fegyverek szállítását is kezdeményezett részére, viszonzásképpen pénzügyi támogatást, élelmiszereket és haditechnológiai segítséget nyújtott Moszkva. 2023 szeptemberében egy látogatásra is sor került Kim Dzsongün által a Vosztocsnij űrrepülőtéren, következő év júniusában pedig Phenjánban találkozott a két vezető. Ez az esemény kiemelkedő volt a kapcsolat fejlődése szempontjából, hiszen megkötnek egy átfogó stratégiai partnerségről szóló szerződést, amely tartalmaz egy védelmi klauzulát is. Ennek értelmében bármelyik felet támadás ér, a másik fél segítséget kell nyújtson, legyen szó katonai vagy bármilyen jellegű segítségről. A talalálkozásról és a szerződés kötésről Kína mit sem tudott, így a történelem megismételte önmagát, hasonló szituáció alakult ki, mint a koreai háború idején. A kapcsolat következő szakaszba lépett, amikor 2024 októberétől már észak-koreai katonák is megjelentek a fronton. Ezzel Észak-Korea tulajdonképpen „belépett” orosz-ukrán háborúba, ugyanakkor az európai politikába is megjelent.
Oroszország és a KNDK szövetsége szinte történelmi mélypontra taszította az észak-koreai és kínai kapcsolatokat, ma pedig a „fagyos” szóval tudnák a legjobban jellemezni a viszonyt, ami kialakult a két ország között. Arról nem is beszélve, hogy egy belső információkat jól ismerő forrás szerint Kína észak-koreai nagykövete távozott az országból, tiltakozva a Moszkva és Phenján szoros katonai együttműködése ellen még 2024 októberében.
Peking válasza és „problémája”
Ahogy fentebb az már említve volt, Kína kivonta magát mindenféle határozott megnyilvánulásból és nem tanúsított semmilyen elköteleződést bármelyik oldal felé, se az orosz-koreai, se a nyugati országok felé. Ezt több okból is tette.
Először is, egy kellemetlen szituációba került, hiszen Észak-Korea, az egyik legfőbb szövetségese – bár ez inkább fordítva mondható el –, talált magának egy másik partnert Oroszország személyében, amellyel szinte „helyettesítheti” Kínát. Ezzel a lépéssel Pekinget újra kihagyta a nagyhatalmi játszámából, csakúgy, mint a Donald Trumppal való tárgyalásai során Kim Dzsongün. Igaz, bizonyos szempontból, nem is biztos, hogy részese szeretne lenni, legalábbis nem olyan formában és mértékben, hogy az sértse és veszélyeztesse érdekeit, de erről még a későbbiekben lesz szó.
Kína és Észak-Korea kapcsolata egy kölcsönös függésen alapul. Ez a függés mindkét részről más minőségű, sok esetben aszimmetrikus függésnek szokták nevezni: míg Kínának stratégiai szempontból van szüksége Észak-Koreára, addig utóbbinak gazdasági helyzete és fennmaradása függ Peking döntéseitől. A KNDK kereskedelmében Kína meghatározó szerepet tölt be: 2023-ban az ország exportjának 73,6%-a, míg importjának 96,6%-a Kínához köthető. A különboző szankciós csomagok hatására ugyan csökkenés tapasztalható a számokban, 2020-ban pedig drasztikusan visszaesett a kereskedelme Kínával, ennek ellenére az illegális csempészet által a gazdasági kapcsolatok nem tűntek el egészen. A visszaesések olyan mértékűek voltak, hogy 2020-ban az export fő cél országa nem Kína, hanem Pápua Új-Guinea lett, illetve hasonló tendencia figyelhető meg az import szempontjából is 2021-ben. Viszont 2023-ra megközelítőleg visszaállt a gazdasági volumen a 2019-es szintre. Ezen értékek alapján egyértelműen megállapítható, hogy Észak-Korea gazdasági függése Kínától rendkívüli erős, egyenesen példátlan mértékű. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a 2022-től kezdődő kevésbé előnyös politikai és diplomáciai kapcsolat nem befolyásolta a gazdasági kapcsolatokat, így ez által is a szükségesség a két ország részéről egymás felé jól kimutatható.
Kína szempontjából Észak-Korea egy olyan pufferállam, amely védelmet nyújt számára olyan országok felől, mint az USA, Dél-Korea vagy Japán. Tulajdonképpen egy határt képez. Ennek megfelelően ehhez a fajta stratégiai védelemhez Kínának szüksége van arra, hogy kapcsolatot ápoljon Phenjánnal, hiszen csak így van biztonságban ő maga is. A KNDK esetleges összeomlása regionális – de akár globális – felfordulást, nem kívánt háborút is okozhat, mindazonáltal rengeteg észak-koreai menekültet jelentene, amely mind Kínába venné az irányt. Egy ilyen szcenárióban valószínű Kína határossá válna Dél-Koreával, ezáltal pedig már csak egy lépés az USA is, amely a régióban talán túl nagy befolyást és kezet kapna, Kína pedig valamelyest „háttérbe szorulna”. Ez természetesen Kínának nem lenne előnyös. Ennek elkerülése végett Pekingnek érdeke Észak-Korea fenntartása, amelyet gazdaságilag, pénzügyileg, bizonyos helyzetekben politikailag is támogat (itt megemlíthetőek Észa-Korea nemzetközi fórumokon való védelme). Ezeket figyelembe véve Phenján sok esetben inkább teher Kínának, hiszen el kell tűrnie olyan szituációkban is, mint például az aktuális helyzet.
Az Észak-Korea és Oroszország közötti folytonosan felfelé ívelő diplomáciai kapcsolat, de főleg a katonai kötelék az utóbbi időszakban igen csak sok aggodalmat jelentett az Egyesült Államok és Kína számára is. Utóbbi esetében ez a kötelék több kellemetlenséget is okoz: amellett, hogy kimarad a geopolitikai folyamatok alakításából és Phenján talált egy alternatívát magának – bár valószínű Moszkva nem menne olyan szintig a segítségnyújtásban, mint Peking –, Kína nem is szeretne hivatalosan belefolyni a két ország szövetségébe, hiszen az által az Európai Unió hozzájuk hasonló ellenségnek tekintené, ezzel pedig elvesztené egyik fontos kereskedelmi partnerét. Kína annál inkább szeretne egy semleges mediátor szerepében megjelenni, aki nem nem foglal állást egyik fél mellett sem, de képes befolyásolni a helyzet alakulását. Kína nem fogja nyíltan támogatni a kettejük szövetségét, sőt a napjainkban elterjedt „felemelkedés vagy felfordulás”, másnéven az „autokráciák tengelyét” sem („axis of upheaval”). Ez a tengely négy országot foglal magába: Kína, Oroszország, Észak-Korea és Irán, amelyeknek gazdasági, katonai és politikai együttműködése többé-kevésbé bővülni látszik az utóbbi időkben. Ennek eredményeképpen Peking nem szeretne legalábbis nyíltan szerepet vállalni ebben sem, hiszen a Nyugat számára egyértelművé válna, hogy Kína ki mellett is áll. Ugyanakkor el kell tűrnie Észak-Korea elhajlásait, időnkénti átpártolását, eltávolódását tőle, hiszen így legalább nem válnak teljes mértékben ellenségekké és Phenján sem fog hasonlóan gondolni Kínára, tehát adott esetben még beleszólhat tevékenységébe és tárgyalásra bírhatja. De ettől független limitált Kína Phenján feletti hatalma és befolyása.
Egy másik probléma, ami felmerül az új barátság kapcsán, a következő: azáltal, hogy Észak-Korea beavatkozik az európai ügyekbe (ez alatt az Oroszországnak való fegyver szállítást és a katonák jelenlétét a harcban kell érteni), Ázsiát közelebb hozza Európához és a NATO figyelme ezzel a távol-keletre terelődik, sőt párbeszédeket is kezdeményez Dél-Koreával és Japánnal, de akár egy „kelet-ázsiai NATO” gondolata is felmerülhet. Kínának ez megint csak újabb aggodalomra ad okot, hiszen nem csak ő jelent akkor befolyást a régióban, ezenfelül előtérbe kerülhet a Koreai-félsziget problémája is, amely ugyancsak feszültségeket fog okozni.
További magyarázat a kétoldali kapcsolat jellegére
Kína érdeke tehát a meglévő status quo fenntartása, ezért nem fogja se Észak-Koreát bírálni, de a Nyugattal sem fog bármilyen ellenük létrehozott szövetségbe lépni. Fontos számára továbbá a Koreai-félsziget stabilitása, tehát egy esetleges háború elkerülése. Ezért is ellenzi Peking Észak-Korea fokozódó nukleáris programját, ami viszont prioritást élvez Phenján számára. Oroszországtól ugyanakkor megkapja erre a támogatását – nem elfelejtendő, hogy a Szovjet Unió nyújtott segítséget az észak-koreai nukleáris kutatóközpont létrehozásában is –, így jelentősen csökken annak valószínűsége, hogy a közeljövőben eltávolódik Moszkvától. Észak-Korea tulajdonképpen talált egy alternatívát a kínai szövetségre, ugyan Oroszországnak a jelenlegi kölcsönös segítségnyújtás előnyös, kérdés, hogy hosszútávon is szeretné-e ezt a szerepet átvállalni. Bár a béke folyamatban Vlagyimir Putyin a BRICS országokon kívül Észak-Koreát is szívesen látná. Ettől függetlenül mind Kínának, mind Oroszországnak a KNDK egy „társ a pokolból”, ugyanis jelentős anyagi forrásokat emészt fel.
Az orosz-ukrán háború végetértével – persze ez függ a háború lezárásának körülményeitől is –, amennyiben az Oroszország és Észak-Korea közötti kapcsolat meggyengülne, Phenján újra Peking felé fordul majd, hogy biztosítsa támogatását.
A kínai és észak-koreai kapcsolatok nem csak politikai vagy gazdasági tényezőkön múlik, de bizonyos tradicionális kulturális sajátosságokon is. Sok esetben lehet olvasni olyan összehasonlításokat, mint Kína a nagytestvér, Észak-Korea a kistestvér, vagy akár egy apa-fiú viszony is kirajzolódik. A tradicionális államközi kapcsolatoknak az alapja a kisállamok és nagyhatalmak általi meghatározott szerepek betöltése: míg Észak-Korea egy kis- vagy pufferállamként alárendeli magát bizonyos mértékben, addig Kína nagyhatalomként gondoskodó, paternalisztikus szerepet ölt, aki biztonságot nyújt a kisállamnak és megvédi azt. Ezt a konfuciánus értékekkel is lehet azonosítani: az apa védelmet nyújt, de a fiú tiszteletet kell mutasson érte. Ez a tisztelet viszont nem minden esetben fog kialakulni. Ettől függetlenül Kína, még ha érdekeit sértik is, nem fog fellépni a be nem avatkozás elve végett. Mindkét államnak rendkívül fontos a szuverenitás fogalma, Észak-Korea esetében ez visszavezethető a japán gyarmati uralom éveire. Ennek értelmében ez szab egy bizonyos korlátot a bilaterális kapcsolatokban és ez fogja leginkább meghatározni a kínai és észak-koreai viszonyt.
Kína tehát bármilyen provokatív lépés ellenére csak abban az esetben fog valamilyen szintű nyomást gyakorolni Észak-Koreára, ha az a szuverenitását veszélyezteti, de akkor sem túl intenzíven, hiszen azzal ellenségeskedés és feszültség fog kialakulni kettejük között, egyben a térségben is.
Jövőbeli kilátások
A jelen állás szerint, Észak-Korea és annak nukleáris ambiciói marad a régió, de a globális világ egyik fő kihívása, amelyben Kína eddigiekkel eltérően minden bizonnyal szeretne szerepet vállalni. A krízis enyhítésének végett még akár egy lehetséges dél-koreai és japán együttműködés is szóba kerülhet, ami szintén jelentős hatással lehet a bilaterális kapcsolatuk alakulására. Ugyanakkor az USA izolacionista politikája is megemlíthető, mint befolyásoló tényező, hiszen abban az esetben, ha Washington nem kíván hasonló párbeszédeket folytatni Phenjánnal, mint az első Trump-adminisztráció alatt, akkor Kína továbbra is meghatározó nagyhatalom maradhat a Távol-Keleten, és az Észak-Koreával való viszonya is előnyösebb pozícióba kerülhet.
Konklúzió
Összegzésként elmondható, hogy Kína és Észak-Korea között egy szoros politikai és gazdasági kötelék rajzolódik ki, viszont ezt a viszonyt időnként befolyásolja a nemzetközi élet egyéb szereplői és eseményei. A bilaterális kapcsolatok már az elejétől fogva ezt a hullámzó tendenciát mutatták, és végigkísérte napjainkig annak jellege. Az együttműködés ennek következtében nem minden esetben jelent kedvező diplomáciai kapcsolatokat, viszont a kölcsönös függés biztosítja a szövetség erősségét és szükségességét, egyben elutasítja a kapcsolat teljes megszakításának lehetőségét.
Szerző: Simonffy-Kiss Anita
