A klímaváltozás korunk egyik legsúlyosabb problémája. A Föld átlag hőmérséklete folyamatosan nő a sarki jégsapkák olvadnak, a tengerszint pedig emelkedik, amik a természeti katasztrófák mellett akár fegyveres konfliktusokhoz is vezethetnek a jövőben.  Ezek a hatások azonban nem minden országot érintenek egyformán, bizonyos régiók sokkal inkább érintve lesznek általuk, de olyan nemzetek is akadnak, akik akár pozitívan is kijöhetnek belőle. Jelen írásomban a globális éghajlatváltozást és annak a biztonságra gyakorolt hatásait fogom bemutatni.

Az Intergovernmental Panel on Climate Change (IPCC) tudósai szerint a Föld felszínének hőmérséklete átlagosan 1.1 Celsius fokkal emelkedett 1900 és 2020 között, ami még az optimista becslések szerint is további 2-2.5 fokkal nőni a XXI. század végére, de a pesszimistább forgatókönyvek akár 4 fok feletti növekedést is jósolnak.  Pár fok eltérés elsőre nem hangzik olyan soknak, e szcenárió szerint azonban a legtöbb folyó és tó kiszáradna, a bolygó nagy része, többek között teljes Közép-Ázsia, Mongólia, Kína, a Koreai-félsziget, Japán és majdnem a teljes indiai szubkontinens sivataggá válik a folyók kiszáradnak a földek termékenysége pedig drasztikusan csökken, ami tömeges elvándorlást idéz elő. Hasonló lesz a helyzet Afrikában és Latin-Amerikában is, a Száhel-övezetet és Patagóniát (Argentína és Chile déli részét) kivéve. Az USA nagy része ugyanerre a sorsa jutna, azonban az északi államai és Alaszka miatt valószínűleg képes lesz megőrizni a nagyhatalmi státuszát. Ausztrália egy része szintén lakható maradna ahogyan Új-Zéland jelentőségé is nőne, de lenne néhány ország, aminek kifejezetten előnyére válna az éghajlat ezen átalakulása.

Kutatások igazolták, hogy az emberi társadalmak produktivitása 11 és 15 Celsius fok közötti átlag-hőmérsékleten a legmagasabb, bármilyen ennél hidegebb vagy melegebb klíma csökkenti egy civilizáció hatékonyságát. Jelenleg az USA 48 állama, Európa, Anatólia, Kína, Japán és Korea esnek ebbe az égövbe, vagyis korunk meghatározó politikai és gazdasági hatalmainak a nagy része. 4 Celsius fokos hőmérséklet-emelkedés esetén ez a vonal fentebb tolódna, így többek között Alaszka, Kanada, Izland, az Egyesült Királyság, Skandinávia és a Balti államok kerülnének bele. Az imént említett területeket borító jég jelentős része elolvadna ezáltal elérhetővé téve számos természeti erőforrást ráadásul a művelhető földterület nagysága is jelentősen megnőne, drasztikusan növelve ezen országok eltartó-képességét mindezzel elősegítve azok nagyhatalmi státuszát.

A legnagyobb nyertes viszont kétségkívül Oroszország lenne. A jégolvadás Szibériát is lakhatóvá teszi majd ráadásul az ott található, becslések szerint összesen nagyjából 2000 milliárd dollár értékű ásványkincs is kitermelhetővé válik. A térség rendkívül gazdag szénben, kőolajban, földgázban és uránban, de található ott többek között nikkel, vasérc, cink, réz, ezüst, arany, gyémánt és ritkaföldfémek is, amik elengedhetetlenek a modern elektronikai eszközökhöz, chipgyártáshoz és fegyverrendszerekhez. Ez azonban mind semmi ahhoz a tényhez képest, hogy az ország északi kikötői, amik most évente minimum néhány hónapig be vannak fagyva folyamatosan hajózhatóvá válnak. Oroszország méretéhez képest rendkívül kevés egész évben jégmentes kikötővel rendelkezik így ez a változás komolyan meg fogja növelni Moszkva lehetőségeit a tengeren mind katonai mind pedig gazdasági téren.

A hosszabb partszakasz viszont sebezhetővé is teszi az országot, aminek eddig Északról, Keletről és Délről is természetes védelmet nyújtott a külső támadások ellen a jég és a tundra. Ez egyike a számtalan indoknak, amiért Oroszország már több mint egy évtizede folyamatosan fokozza a katonai aktivitását az Északi Sarkon és környékén, egyre több bázist üzemeltet a sarkkörön és többek között S-400-as légvédelmi rakéta-rendszereket is telepített oda. Ebben persze nem csak egy ellenséges flotta támadásától való félelem hajtja, a sarki jégtakarók olvadásával az Északi Sark is kezd egyre jobban felértékelődni biztonságpolitikai szemszögből. Természeti erőforrások ott is szép számban akadnak, igazoltan nagyjából 90 milliárd hordónyi kőolaj 47000 milliárd köbméter földgáz és 44 milliárd hordónyi cseppfolyós gáz található bolygónk legészakibb részén, ami a dokumentált olaj-és gázkészletek 22%-át teszi ki. Ezek nagy részének a kitermelése az időjárás miatt egyelőre még speciális felszerelést igényel, így rendkívül drága ráadásul évente csak néhány hónapig lehetséges, de a hőmérséklet emelkedésével egyre könnyebben hozzáférhetővé fognak válni, a kitermelési költségek pedig előbb-utóbb alacsonyabbak lesznek, mint az energiahordozók világpiaci ára.

Ezek szintén konfliktusok kiváltó okai lehetnek. Jelenleg 5 ország rendelkezik egymást fedő területi igényekkel a Jeges-tengeren. Ezek az Egyesült Államok (Alaszka miatt), Kanada, Dánia (Grönland és a Feröer-szigetek révén), Norvégia (nagyrészt a Spitzbergáknak köszönhetően) és természetesen Oroszország.  Az ENSZ Tengerjogi Egyezményének értelmében egy ország kizárólagos gazdasági övezettel (Exclusive Economic Zone – EEZ) rendelkezik a partjaitól 200 tengeri mérföldes (~370 kilométer) körzetben (ha nem ütközik más ország EEZ-jével), ami a kontinentális talapzat figyelembevételével akár 350 tengeri mérföldig is kiterjeszthető. Ezen belül az adott országnak kizárólagos joga van ásványkincseket kitermelni, az USA azonban nem tagja ennek az egyezménynek, ami újabb jogi vitáknak adhat alapot, ráadásul a kontinentális talapzat terén sincs egyetértés az országok között és Oroszországnak már most vannak területi követelései Norvégiával szemben.

Az egyes országok a kitermelés kérdéséhez is eltérően állnak. Kanada jelenleg nem szándékozik lépéseket tenni ennek érdekében és Dánia is csak a környezeti hatások figyelembevételével hajlandó bármiféle munkálatokra. Az USA esetében nagyban befolyásolja a kérdést, hogy republikánus vagy demokrata kormányzat van éppen hatalmon, Norvégia viszont nagy erőkkel folytja a kitermelést már lassan 9 éve. Emiatt heves kritikák érik az Emberi Jogok Európai Egyezményének feltételezett megsértéséért, viszont ezzel abban is közre játszott, hogy az EU képes volt nagy mértékben csökkenteni az orosz energiahordozóktól való függőségét az ukrajnai háború kezdete óta (igaz, ez egy lényegesen drágább alternatívának bizonyult).

Az energiahordozók mellett egyéb ásványkincsek is találhatók az Északi Sarkon, úgy, mint az alumíniumgyártáshoz használt bauxit, a műtrágyához elengedhetetlen foszfát vagy a már említett ritkaföldfémek. A régió a Kínai Népköztársaság figyelmét is felkeltette, Peking 2013 óta állandó-megfigyelő szerepet tölt be az Északi-sarkvidéki Tanácsban (melynek tagjai a fent említett 5 nemzet + Svédország, Finnország és Izland) egy 2018-as white paper-ben pedig „közel sarkköri” nemzetté nyilvánította magát (úgy, hogy az ország legészakibb pontja nagyjából 1500 kilométerre található az Északi Sarkkörtől) és elindította a „Sarkköri Selyemút”-projektjét, ami egyértelmű jele annak, hogy Kína is komoly ambíciókkal rendelkezik a térségben és a későbbiekben akár meghatározó szereplője is lehet az ott zajló játszmának. Oroszország ebben is komoly előnyökkel indul a nyugati országokkal szemben már most, ugyanis sokkal hamarabb kezdett el hangsúlyt fektetni a térségre, a sarkköri-stratégiája lényegesen kidolgozottabb és több jégtörő hajóval rendelkezik, mint az összes többi ország együttvéve. Ezek ráadásul rendszerint modernebbek, jelentős részük atommeghajtású és az ilyen eszközök legyártása mai technológiával majdnem egy évtizedet vesz igénybe, tehát az USA-nak (és a szövetségeseinek) rendkívül sok időbe fog telni, mire behozza a lemaradását, már ha ez egyáltalán meg fog történni az elkövetkező pár évtizedben.

Jelenleg a legrövidebb út Ázsia és Európa legforgalmasabb tengeri kikötője (Sanghaj és Rotterdam) között mintegy 18000 kilométer hosszú és nagyjából 37 napba telik megtenni, közben pedig olyan stratégiai fojtópontokon kell keresztülhajózni, mint a Malaka-szoros, a Bab el-Mandeb-szoros, a Szuezi-csatorna, a Gibraltári szoros vagy a dán szorosok (Skagerrak és Kattegat). Ezek rendszerint keskeny szakaszok, amiknek elzárása képes megakasztani a tengeri kereskedelmet vagy háborús időben akár egy hadiflotta mozgását is. A jég olvadása következtében azonban kezd egyre inkább hajózhatóvá válni az Északi Tengeri Út (Northern Sea Route – NSR) ami mintegy 15 nappal és 7500 kilométerrel rövidíti le ezt az utat ráadásul a tengerfenék is mélyebben van, ami nagyobb rakomány szállítását is lehetővé teszi. Az útvonal az év nagyrészében még csak jégtörő hajók kíséretében vehető igénybe, de az elkövetkező néhány évtizedben egyre inkább hajózhatóvá fog válni. Ez a globális tengeri kereskedelem teljes átalakulását fogja eredményezni, a fent említett stratégiai fojtópontok jelentősége csökkenni fog és az őket irányító országok (többek között Egyiptom) tranzitból származó bevételei is jelentősen csökkenni fognak míg mások, úgy mint az Alaszkát és Szibériát elválasztó Bering-szoros fel fognak értékelődni. A Bering-szoros után az NSR jelenleg 2 útvonalra oszlik: az Északnyugati Átjáróra, ami az USA és Kanada felé veszi az irányt, valamint az Északkeleti átjáróra, Oroszország EEZ-jén át egészen Európáig. Ez komoly tranzit-bevételt generálhat Moszkvának emellett tengeralatti internetkábelek lefektetését is lehetővé teszi, lényegesen gyorsítva az adatátvitelt Európa és Ázsia között. Amennyiben az Északi Sark ideiglenesen (az előrejelzések szerint 2040-re) vagy teljesen jégmentessé válik, úgy az azon közvetlenül áthaladó Transzpoláris tengeri útvonal is elérhető lesz azok számára, akik nem szeretnének orosz vagy amerikai partok közelében hajózni.

1. ábra Az Északi Tengeri Út (pirossal jelölve) és az eddig használt útvonal (kékkel) A különbség szemmel látható Forrás: https://www.economist.com/the-economist-explains/2018/09/24/what-is-the-northern-sea-route

2. ábra Az Északkeleti (piros) és Északnyugati (kék) átjárók, valamint a Transzpoláris tengeri út (sárga) és a Kanadát Oroszországgal összekötő Északi-sarki híd (zöld) Forrás: https://makronom.eu/2023/06/30/eszaki-sarkkor-uj-utvonalak-nyersanyagforrasok-konfliktusok-otthonava-valik/

Az Északi mellett érdemes megemlíteni a Déli Sarkot is. Ez a régió ugyan sokkal kevesebb figyelemnek örvend, mint az Arktisz, illetve az 1959-es Antarktisz Szerződés tiltja a természeti erőforrások kitermelését és mindenfajta katonai aktivitást a térségben a későbbiekben ez (ahogyan eddig sok más fegyverzetkorlátozó szerződés) is felbontásra kerülhet, főleg úgy, hogy tavaly májusban orosz kutatók nem kevesebb, mint 511 milliárd hordónyi olajat találtak ott, az északi sarki készletek több, mint 10-szeresét. Itt jelenleg 8 ország rendelkezik területi igénnyel, ezen felül az USA és Oroszország is fenntartja a jogot arra, hogy a későbbiekben ilyen követelésekkel éljen. A leghevesebb konfliktusforrás várhatóan a kontinens nyugati része lesz majd egyrészt azért, mert ott történt az említett olajmező felfedezése másrészt pedig, ha a Föld hőmérséklete 4 Celsius fokot emelkedik ez a terület is alkalmassá válik majd a földművelésre, ideális célállomássá téve azt több százmillió klíma-menekült számára. Chile, Argentína és az Egyesült Királyság már most igényt tart erre a területre, ami, ha figyelembe vesszük, hogy ez utóbbi két ország már a Falkland szigetekért is háborút vívott egymással 1982-ben szintén nem kecsegtet túl jó kilátásokkal.

A jégolvadás másik következménye a tengerszint emelkedése. Emiatt akár egész országok vagy szigetcsoportok is víz alá kerülhetnek, például Hollandia, Belgium vagy Banglades, de többek között Indonézia és Polinézia nagy része is erre a sorsa juthat, amennyiben 4 fokot emelkedik a hőmérséklet. Az USA és Európa nagyvárosainak és katonai bázisainak jelentős része a vízparton vagy ahhoz közel helyezkedik el, amik szintén súlyos károkat szenvedhetnek, Oroszország azonban ezt is „olcsóbban megúszná”, tekintve, hogy a 30 legnagyobb orosz városból mindössze 3 található a tenger közelében. A vízszint-emelkedéssel drasztikusan csökken a megművelhető földterületek száma fokozva a már meglévő élelmiszerválságokat és újakat generálva melléjük, amit az egyre gyakoribb és intenzívebb szárazságok csak tovább tetéznek.

Még az élelemiszer-hiánynál is nagyobb probléma lesz a tiszta ivóvízhez való hozzáférés. Az Föld népessége folyamatosan növekszik és az előrejelzések szerint még fog is nagyjából 2100-ig, becslések szerint azonban a jelenlegi vízfogyasztás fenntartása mellett az emberiség vízigénye 2040-re meg fogja haladni a rendelkezésre álló készleteket. A szűkös erőforrások akár fegyveres konfliktushoz is vezethetnek a fejlődő országokban és tovább növelhetik a fel-és alvízi nemzetek közötti konfliktusok valószínűségét. Felvízi nemzeteknek nevezzük azokat az országokat, ahonnan a folyók erednek. Ez geopolitikailag rendkívül előnyös, mivel képesek fedezni a saját lakosságuk vízigényét és a mezőgazdaságukhoz szükséges öntözést anélkül, hogy más országok ezt akadályozni tudják, ők ugyanakkor gátakkal és víztározókkal képesek ezt szabályozni politikai nyomást gyakorolva az alvízi nemzetekre, vagy éppen el is áraszthatják őket. Vízhiány esetén valószínűleg a legtöbb felvízi ország vezetése a saját állampolgárai szükségleteit fogja előnyben részesíteni, még akkor is, ha ezzel többmillió halálos áldozattal járó humanitárius katasztrófát idéznek elő, így viszont a közép-és alvízi nemzetek vezetői könnyen olyan helyzetben találhatják magukat, hogy a háborún kívül nem marad más eszközük a problémájuk megoldására. Ilyen konfliktusok több helyen felüthetik a fejüket, akár Etiópia és Szudán meg Egyiptom között a nílusi Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát miatt, vagy Kirgizisztán és Tádzsikisztán, valamint a többi Közép-Ázsiai ország között a Szirdarja és az Amudarja folyók vizének felhasználása kérdésében, de Törökország is a kezében tartja a Tigris és az Eufrátesz folyók vízhozamát, ahogyan Kína is képes a  vízzel nyomást gyakorolni a teljes  kontinentális Délkelet-Ázsiára, mivel Tibetből ered a térség összes nagyobb folyója, úgy mint a Huangho, Jangce, Indus, Gangesz, Brahmaputra, vagy a Mekong a teljesség igénye nélkül. A sótalanítási eljárások ugyan javíthatják egy térség vízbiztonságát, ez azonban rendkívül drága és környezetszennyező folyamat, ugyanis a kivont fel nem használt rendkívül sós víz (angolul brine) rendszerint visszakerül a tengerbe károsítva annak ökoszisztémáját, ráadásul az energiaigénye is rendkívül magas, amit ha nem zöldenergiából fedeznek még inkább hozzájárul a fő problémához, így tehát ez bár egy hasznos és szükséges eljárás, önmagában nem oldja meg a vízkérdést.

Végezetül érdemes még megemlíteni, hogy a komolyabb természetei katasztrófák elhárításába általában az adott ország fegyveres erőit is bevonják, ilyenkor azonban annak védelmi képességei ideiglenesen csökkennek. Ez kitűnő alkalmat biztosít a hasonló katasztrófákban épp nem érintett rivális nemzeteknek, hogy akkor indítsanak támadást, amikor az ellenség katonái éppen az árvíz elleni védekezéssel vagy erdőtüzek oltásával vannak elfoglalva. Az ilyen lehetőségek egyre gyakoribbak lesznek a jövőben, az általuk jelentett veszélyt pedig hatványozottan növeli, ha az adott állam politikai vezetésének közben a klímaváltozás okozta politikai, gazdasági és menekültválságokat is kezelnie kell.

Szerző: Rózsa Sándor