Bevezetés

Az ukrajnai eseményeket értelmezve a nemzetközi politikai élet számos szereplője és szakértője hangsúlyozza, hogy a Nyugat és Oroszország kapcsolatában egyfajta paradigmaváltásnak lehetünk szemtanúi, amely alapvetően formálja át a felek közötti viszonyt. Mások inkább úgy interpretálják a kialakult helyzetet, hogy a nyugati-orosz relációt mindig is egyfajta ciklikusság jellemezte a hidegháború utáni évtizedekben, jelenleg pedig éppen leszálló ágban vagyunk, ám alapvető változásról semmiképp sem beszélhetünk. Mindenesetre az Obama-adminisztráció beiktatásakor még valószínűtlennek tűnt, hogy pár év elteltével a NATO kénytelen lesz újra megerősíteni az oroszokkal szembeni elrettentésre vonatkozó képességeit Európában. Az ukrajnai eseményekben játszott szerepével Moszkva ? hasonlóan a 2008-as grúziai háborúhoz ? újra csak demonstrálta, hogy saját valós vagy vélt érdekeinek védelmében akár fegyverekkel is beavatkozik.  Azonban összességében látni kell, hogy a grúziai háború idején is tapasztalt harcias nyugati retorikát az európai országok gyorsan elhagyták, és visszatértek a normális ügymenetre, hiszen gazdasági érdekeik és energetikai kiszolgáltatottságuk kényszerpályára állította őket.

Ezen cikkben elsősorban arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon az ukrajnai események jelenthetnek-e alapvető fordulópontot a Nyugat és Oroszország viszonyában, vagy újra csak egy epizódját látjuk az elhidegülés-enyhülés folyamatának. Törekszünk rá, hogy a nyugati-orosz kapcsolatot holisztikusan, a gazdasági és világpolitikai kérdéseket is vizsgálva tárgyaljuk, mind a nyugati, mind az orosz szakértők véleményeinek figyelembe vételével, külön fejezetet szentelve mindkét fél érveinek.

A nyugati-orosz gazdasági és politikai együttműködés szintjei

Bár az ukrajnai események negatívan hatottak a két fél között folytatott együttműködésre, a kialakult helyzet semmiképpen sem hasonlít a hidegháborús szembenálláshoz, hiszen akkor az áruk, az emberek és az információ áralmása sokkal korlátozottabb volt, mint jelenleg. Ebből következik, hogy a meglévő kapcsolatok és közös érdekek szükségessé teszik a kooperációt. Fontos kiemelni, hogy az európai országok és Oroszország közötti gazdasági kapcsolatok, amelyek alapvetően határozzák meg az egyes államok hozzáállását az egész kérdéskörhöz, a Nyugat számára is eszközöket adnak a Kreml pacifikálásához, mivel bár az európai országok jelentős része függ az orosz földgáztól és kőolajtól, az orosz gazdaságnak is égető szüksége van befektetésekre az ország modernizációjához.

Annak ellenére, hogy a gazdasági szankciók többsége kifejezetten az oroszországi befektetési környezet lerontására irányult, 2014-ben továbbra is a második legjelentősebb befektetési célország volt Európán belül. Tavaly az FDI (Foreign Direct Investment, Közvetlen Külföldi Tőkeberuházások) összvolumene 12 milliárd dollár volt, amely 10%-a a teljes európai összbefektetéseknek, habár hangsúlyozni kell, hogy ennek zömét, 7 milliárd dollárt kínai szereplők fektették be. Viszont a kifelé irányuló orosz FDI 73%-al esett vissza, ezzel pedig az ország kiszorult a tíz legnagyobb európai befektető listájáról. Ahol a szankciók talán a legérzékenyebben érintették Moszkvát, az a külföldi tőke kimenekülése volt: 2014-ben 151 milliárd dollár összértékű tőke áramlott ki az országból, ami egyszerre hatott negatívan a munkanélküliségi adatokra, az állami bevételekre és a gazdasági modernizációs folyamatokra. Ennek súlyát azzal lehet talán a legjobban érzékeltetni, ha felidézzük, hogy ez az érték még az orosz piacokat súlyosan érintő 2008-as világgazdasági válság idején is csak 133,6 milliárd dollár volt. Bár 2013 decembere óta a szankciók hatásaira az Unió Oroszországba irányuló exportja 9%-al, míg importja 6,8%-al csökkent, az ország továbbra is az Európai Unió harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere. Látni kell azonban, hogy pusztán az importra és exportra gyakorolt hatás eleve szigorú keretek közé szorul, hiszen az energiahordozók tekintetében számos európai ország ki van szolgáltatva Oroszországnak. Ennek következményeként lehetetlen helyzetbe kerülnének a lakossági és ipari fogyasztás biztosításának szempontjából, ha ezen a téren további megszorításokkal kellene szembesülniük. Ha pedig megnézzük az Európai Unió államainak importszerkezetét Oroszország irányából, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy az import zöme ? 2014-ben 74,9% ? az energiahordozók és egyéb nyersanyagok kategóriájából került ki. Ezzel a Kreml kezébe komoly ütőkártya kerül a politikai akaratának érvényesítéséhez.

Az Európai Unió államai és Oroszország közötti export-import szerkezete. 
(Forrás: trade.ec.europa.eu)

Az ábra szemlélteti, hogy az Európai Unió egyes államai milyen százalékban 
vannak kiszolgáltatva Oroszországnak földgázszükségletük kielégítése terén.
(Forrás: publications.parliament.uk)

Gazdasági téren kétségtelen tény, hogy Németország helyzete talán a legnehezebb, hiszen Oroszország legnagyobb európai kereskedelmi partnere, és több mint 6000 német vállalat tevékenykedik az országban, 2013-ban összesen 20 milliárd eurót fektetve be a gazdaságba. Összességében 350000 német munkahelye ? más becslések szerint 50000-60000 ? van veszélyben. Mindezek ellenére a hivatalos német közlemények szerint az ország vállalati szférája mégis támogatja a szankciókat, mert azoktól azt remélik, hogy Oroszország a nyomás hatására átláthatóbb üzleti környezetet teremt. Azonban látni kell, hogy a tőke kimenekülése elsősorban nem az európai, hanem az orosz gazdaság számára jelent nagyobb veszteséget. Ha megnézzük az ukrajnai válság előtti együttműködést az Európai Unió és Oroszország között, akkor láthatjuk, hogy 2011-ben 30 munkacsoport működött Brüsszel és Moszkva között, amelyek az orosz gazdaság modernizációs folyamatának felgyorsításán fáradoztak. Tették ezt már csak azért is, mert a célkitűzések zöme a befektetői környezet javítását célozza, amelyből az európai cégek profitálhatnak. Ezek közé sorolható az orosz kis- és középvállalkozások támogatása, a gazdasági jogi harmonizáció az Unió és Oroszország között, a korrupció csökkentése, a külföldi vállalatok jogi védelme és a szerzői jogok tiszteletben tartása. Az Európai Fejlesztési Bank például 1 milliárd eurót költött 2013-ban különböző oroszországi infrastruktúrák fejlesztésére, hogy ezzel is javítsák a befektetési környezetet. A kutatásra és fejlesztésre irányuló projektek elsősorban az űrkutatáshoz, űreszközökhöz és nukleáris technológiákhoz köthetőek. Annak ellenére, hogy a felszínen az Európai Unió államai többsége rendkívül harcias retorikát alkalmaz Moszkvával szemben, közben jelenleg is folynak a tárgyalások a gazdasági kapcsolatok további elmélyítéséről.

A terrorellenes együttműködés Oroszország és a nyugati államok között hagyományosan bilaterális alapokon áll, habár az utóbbi években az Európai Unió keretein belül kialakított kooperáció szerepe is felértékelődni látszik. 2010. szeptember 10-én Oroszország és az Európai Unió megállapodást írt alá a titkos információk cseréjének eljárásrendjéről, amely megteremti a titkosszolgálatok közötti hatékony együttműködés keretrendszerét. A folyamat következő állomásaként 2014. január 28-án a két fél közös nyilatkozatot fogadott el a terrorizmus elleni harc fokozásáról. Ennek keretében a felek megállapodtak a szükséges jogi harmonizációról, a tapasztalatok cseréjéről, közös képzési rendszer kialakításáról és az ENSZ-en belüli együttműködésről. Azonban az ukrajnai eseményeket követő elhidegülés erre a folyamatra is rányomta a bélyegét. Történhetett ez már csak azért is, mert a 2014. július 16-án bejelentett európai uniós szankciók 15 magas rangú orosz tisztviselőnek fagyasztották be a pénzügyi ingóságait az Európai Unió területén, illetve korlátozták beutazásukat. Ezek között voltak az orosz hírszerzés, az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat vezetői, illetve a Nemzetbiztonsági Tanács négy tagja. Válaszul az orosz külügyminisztérium keményen elítélte Brüsszel ezen intézkedését, felhívva rá a figyelmet, hogy ezt a lépést teljes elfordulásként értelmezik az eddig követett kooperációs iránytól, külön kiemelve a terrorizmus és szervezett bűnözés elleni harcot. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az orosz, valamint az európai nemzetbiztonsági és rendőri szervek között az együttműködés ettől még nem szakadt meg, ám a politikai dialógus hiánya különösen nehéz helyzetbe hozta őket. Sok esetben ugyanis nem világos, hogy milyen információkat kell átadni, és melyeket nem, főképp, ha ennek politikai vetülete is van. A folyamat újraindítására az első biztató jelek a párizsi merénylet után tapasztalhattuk, amikor Alekszej Puskov, a Duma Külügyi Bizottságának elnöke felhívást intézett Franciaország felé, szorgalmazva a közös terrorellenes együttműködés elmélyítését. 2015 januárjában már egy európai uniós jelentés méltatta a felek közötti kooperációt ezen a területen, és a szerzők abbéli reményüket fejezték ki, hogy az együttműködés mihamarabb újraindul. 2015 februárjában Gilles de Kerchove, az Európai Unió terrorellenes koordinációjáért felelős tisztviselője hangsúlyozta, hogy ? az ukrajnai események ellenére ? a politikai szereplők között egyetértés van a már megkezdett folyamatok elmélyítésében. Látható tehát, hogy ezen a területen az enyhülési folyamat különösen hamar elkezdődött, mert a Kreml tart tőle, hogy a szélsőségesek európai térnyerése alááshatja az orosz belbiztonságot is.

Annak ellenére, hogy képességeit tekintve Oroszországot nem lehet összehasonlítani a Szovjetunióval, a világpolitika terén mégis vannak olyan speciális területek, ahol Moszkva jóindulata ? vagy legalább semlegessége ? sokat jelenthet a NATO államai számára, míg ellenséges fellépése megnehezítheti a problémák rendezését. A Közel-Kelettel és a Kaukázustól délre elterülő régióval kapcsolatban Moszkvának négy elemi érdeke van:

• Különböző külpolitikai sikereivel presztízsének – ezzel pedig érdekérvényesítő képességének ? növelése a világban.
• Az energiaárak magason tartása ? fontos felidézni, hogy például 2013-ban az ország teljes export bevételeinek 68%-a az olaj és földgáz eladásából származott ?, ezért a térség konfliktusmentessége nem egyértelmű érdeke.
• Az iszlám fundamentalizmus visszaszorítása.
• Az orosz védelmi ipari termékek exportjának elősegítése, ezen keresztül a még mindig versenyképes hadiipar megerősítése.

Ha a terrorizmus visszaszorításáért folytatott nemzetközi küzdelem aspektusából vizsgáljuk Moszkva külpolitikai lépéseit, akkor azt látjuk, hogy Oroszország ? a NATO, az európai szövetségesek, vagy az Egyesült Államok tevékenységétől függetlenül is ? segíti Afganisztán, Egyiptom, Irak és Szíria kormányait a szélsőséges iszlamisták elleni harcban. Az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov többször is hangsúlyozta, hogy a terrorizmus elleni harc nem eshet áldozatául az ideológiai küzdelemnek. Oroszország továbbá a Nyugat tiltakozása ellenére is  kompetens szereplőnek tartja az Asszad rezsimet, hiszen az arab tavaszról alkotott orosz vélemény gyökeresen eltér a nyugatitól. Irán esetében Moszkva évek óta ugyanazt az álláspontot képviseli: nem szeretnék, ha Teherán atomfegyverre tenne szert, de a rendezést csak diplomáciai úton tartják elképzelhetőnek. Teherán és Moszkva között számos kétoldalú egyezség köttetett az elmúlt évek során, amelyek egy része fegyverrendszerek szállítására és békés célú nukleáris együttműködésre vonatkozik. Ezen a téren Izraellel és az Egyesült Államokkal szemben a Kreml legfontosabb ? az elmúlt évek során folyamatosan lebegtetett ? ütőkártyája az S-300-as légvédelmi rakétarendszer Teheránnak történő leszállítása, ami megkönnyítené az iráni nukleáris kutatólétesítmények védelmét. Az afganisztáni helyzet Moszkva számára is különösen aggasztó, ahogy arra Pamir Zijármár, az ????? orosz think-tank elnöke egy 2015. március 29-én írt elemzésében figyelmeztetett, hiszen egy esetleges teljes destabilizáció Kirgizisztán és Tádzsikisztán biztonsági helyzetét is érintené, ez pedig utat engedhetne az iszlám szélsőségesek térnyerésének Oroszország közvetlen közelében Emellett azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ázsiai országból érkező kábítószer súlyos terheket ró az orosz közegészségügyre. A kérdés fontosságát mutatja, hogy Putyin 2014. november 6-án ígéretet tett arra, hogy a nemzetközi erők afganisztáni kivonulását követően Oroszország továbbra is támogatni fogja az afgán kormányt. Látható tehát, hogy az érdekek konvergenciája tette lehetővé az elmúlt évek során, hogy jelentős együttműködés jöjjön létre a NATO és Oroszország között Afganisztán és a terrorizmusellenes műveletek kapcsán.

Végül a nukleáris eszközök leszerelésére vonatkozó további tárgyalások is szünetelnek a politikai elhidegülés miatt: az új START megállapodás óta nem sikerült előrelépést tenni ezen a területen. Szerencsére azonban a közép-hatótávolságú rakétákra vonatkozó tilalmat mindkét fél ? a kölcsönös fenyegetőzés ellenére ? betartja. Ugyanakkor erodálja a bizalmat, hogy az Egyesült Államok és Oroszország is felvetette annak lehetőségét, hogy nukleáris eszközöket telepít a másik határinak közvetlen közelébe, illetve Moszkva továbbra is hevesen bírál bármilyen európai rakétavédelmi rendszerre vonatkozó felvetést. Összességében a kép mégis pozitív: Putyin egy 2014. október 24-ei beszédében hangsúlyozta, hogy országa készen áll a nukleáris leszerelésről folyó tárgyalás folytatására, mert véleménye szerint a világ minél kevésbé nuklearizált, annál biztonságosabb. Azonban ezen a téren sem folyhat tovább érdembeli tárgyalás, amíg az ukrán helyzet nem rendeződik.

A NATO és Oroszország közötti konfliktus nyugati értelmezése

A nyugati és orosz elemzők, politikai szereplők értékelése gyökeresen eltér egymástól, ami nagyban megnehezíti a konstruktív párbeszéd kialakítását a felek között. Az általános nyugati értékelés szerint a Krím-félsziget elfoglalásával és a kelet-ukrajnai felkelők támogatásával Moszkva merőben új alapokra helyezte a NATO és Oroszország viszonyát. Ukrajna államiságának megkérdőjelezésével, területi határainak átrajzolásával a Kreml veszélyes precedenst teremtett a poszt-szovjet térségben, hiszen a nagyszámú orosz kisebbség védelmére való hivatkozás ütőkártya lehet a Baltikumban, Moldova és Grúzia pedig gyakorlatilag a Nyugat és Oroszország politikai csataterévé változott. Moldova EU-párti koalíciós kormánya 2014-ben bejelentette, hogy szeretné szorosabbra fonni az ország kapcsolatát az Unióval. Erre válaszul komoly politikai harc alakult ki a Kommunista Párttal, amely az országot inkább az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz szeretné közelíteni. Moszkva eddig nem lépett fel az új grúziai kormányzat ellen, ám a kialakult helyzet Tbiliszi számára nem túl kedvező: Abházia egyelőre nem olvadt bele hivatalosan Oroszországba, azonban Dél-Oszétia esetében ez rövid időn belül megtörténhet. Ennek megvalósulása esetén pedig az orosz csapatok egy órára kerülhetnek a grúz fővárostól, amely alapvetően áshatja alá Grúzia geostratégiai helyzetét. Ilyen körülmények között a grúz politikai elitnek komolyan el kell gondolkodnia, hogy merjenek-e további lépéseket tenni a NATO-tagság irányába.

A kérdésben a német álláspont kifejtése több okból is különösen fontos: egyrészt Németország ? saját meghatározása szerint ? Európán belül a hidegháborút követően különleges kapcsolatot épített ki Oroszországgal, másrészt az ország legnagyobb európai kereskedelmi partnere, ráadásul ő lép fel a legaktívabban az európai szereplők közül az ukrajnai válság megoldása kapcsán. Berlin a grúziai háború időszakában elítélte ugyan Moszkva agresszióját, ezt követően azonban a gazdasági érdekek miatt a viszony gyors normalizálására törekedett. Az új német Oroszország-politika 1998 és 2005 között szilárdult meg Schröder kancellársága alatt. Ezen időszakban Németország arra törekedett, hogy speciális kapcsolatot alakítson ki Oroszországgal Európán belül. A német külpolitika egyik alapvetése az lett, hogy az orosz partnert gazdaságának modernizálásán keresztül lassan, de biztosan át lehet formálni: ez ugyanis maga után vonja az orosz középosztály megerősödését, amely pedig végső soron egy demokratikusabb rendszer kiépítéséhez vezet. Ezt a koncepciót látjuk visszaköszönni az Európai Unió Moszkvához való viszonyulásában is. Angela Merkel 2005-ös hatalomra kerülésekor ezen a stratégián nem akartak változtatni. Azonban Oroszország ukrajnai beavatkozását követően Németország magához ragadta a kezdeményezést, és az európai uniós szankciópolitika vezetőjeként lépett elő, látszólag eltérve ezzel a Schröder által kijelölt úttól Egyes elemzők azzal magyarázzák ezt a változást, hogy a nagy német pártok Oroszországhoz való viszonyukat az évek alatt átpozícionálták. A zöldek nem hisznek a nemzetközi kérdések konfliktusos rendezésében, azonban a demokratikus béke eszményét a magukévá tették. Ennek értelmében pedig Oroszország autoriter berendezkedését a nemzetközi rendre leselkedő veszélyként aposztrofálják. A kormánykoalíció többsége pedig Moszkva kiszámíthatatlansága miatt mára elvesztette a hitét a régi Oroszország-stratégiában.

A nyugati elemzők elsősorban abban látják a nyugati-orosz viszony megromlását, hogy az orosz belpolitikában aggasztó folyamatok mennek végbe 2008 óta: az orosz vezetés egyre inkább elnyomja az ellenzéket, a civil szférát, csökken a média és a bíróságok önállósága, valamint előtérbe kerül a harcos nacionalizmus. Oroszország autoriterebb állammá vált, a Medvegyev ideje alatt meghirdetett nagy gazdasági és társadalmi modernizációs programok pedig rendre megtorpantak. Ebben az új rendszerben Moszkva – a hidegháború óta nem látott mértékben ? szembehelyezkedik a nyugati értékekkel, megteremtve ezzel egy mesterséges, antagonisztikus szembenállást, amely mögött elsősorban Putyinnak a saját népszerűsége növelésére irányuló szándéka húzódik meg.  A nyugati elemzők szerint erre leginkább azért van szüksége, mert az olaj árának zuhanása, a gazdasági szankciók és a korrupció szintjének emelkedése a politikai stabilitásra nézve veszélyes elegyet alkot. E szerint az értelmezés szerint már nem csak az érdekek, hanem az értékek küzdelme is kibontakozik a Nyugat és Oroszország konfliktusában. Sir Andrew Wood volt brit diplomata úgy foglalta össze az Európai Unió és Oroszország stratégiai partnerségének nehézségét, hogy Brüsszel a demokrácia és a jog uralma alapján szeretne kooperációt kiépíteni, azonban ezek egyike sem jellemzi igazán Moszkvát, így a közös értékek hiányában nehéz valódi, kiszámítható partnerkapcsolatot kialakítani. Ezért egyes vélemények szerint az orosz tiltakozásokat nem kell komolyan venni, hiszen lényegében nem lehet olyan álláspontot képviselni, amely Moszkvának megfelelne.

A nyugati hatalmakat az is különösen aggasztja, hogy Moszkva az elmúlt évek során mind titkosszolgálatát, mind ?puha hatalmi? (soft-power) eszközeit tekintve rendkívül aktívvá vált Európában. Ezt utóbbi súlyát mutatja, hogy a NATO a legmagasabb szintjein foglalkozik a kérdéssel: a szervezet főtitkára, Jens Stoltenberg többször hangsúlyozta, hogy a Szövetségnek erősítenie kell a hibrid hadviselés és a puha hatalmi eszközök elleni védelmét. A puha hatalmi eszközök jelentőségét maga Putyin is fejtegette egy 2012-es írásában, kiemelve, hogy országa ezek révén fegyverek nélkül is képes elérni kitűzött céljait. Az évek alatt számos elemzés született arról, hogy Oroszország miképp használja fel ezen eszköztárát érdekei érvényesítésére. A Kreml a 2000-es évek közepétől komoly anyagi források felhasználásával kezdte kiépíteni puha hatalmi eszköztárát Nyugaton. Követve a hidegháborús hagyományokat, olyan oktatáshoz, politikához, a sporthoz, kultúrához és médiához kapcsolódó szerveket hoztak létre, amelyek elsőre látásra nem tűnnek a külpolitikai érdekérvényesítés eszközének. A hidegháború idején Moszkva elsősorban baloldali ideológiájú szervezeteket támogatott, azonban a Nyugat gyengítése érdekében ezek köre mára jelentősen kiszélesedett, magába foglalva akár szélsőjobboldali, szélsőbaloldali vagy globalizmus-ellenes szervezeteket és zöldmozgalmakat is. Michael Weiss és Peter Pomerantsev, az Institute of Modern Russia két elemzője arra figyelmeztet, hogy az orosz vezetés nagyon jól ismeri a liberális demokrácia gyengeségeit, ezeket pedig kíméletlen hatékonysággal használja ki. Eközben a nyugati államok ? a nyilvánosság szintjén ? csak most kezdik ezt kihívásként azonosítani.

A 2015. május 12. és 14. között megrendezett NATO külügyminiszteri értekezleten természetesen komoly súllyal esett latba a Szövetség és Moszkva viszonya: a külügyminiszterek újra felszólították Moszkvát, hogy hagyjon fel Ukrajna destabilizálásával, tartsa be a minszki tűzszünetben foglaltakat, illetve tartózkodjon a Krím-félsziget militarizálásától, különösen a nukleáris eszközök tekintetében. A rendezés kapcsán május közepén egymásnak ellentmondó hírek láttak napvilágot: John Kerry amerikai külügyminiszter 2015. május 12-én látogatott Moszkvába, hogy a rendezés részleteiről tárgyaljon Putyinnal. Az előzetesen vártakkal ellentétben a megbeszélés Kerry szerint jó hangulatban telt: orosz oldalról ígéretet tettek a minszki tűzszünet betartására, a külügyminiszter szerint pedig áttörést értek el. Ennek ellentmond, hogy a német kancellár, Angela Merkel egy nappal később ugyancsak az orosz fővárosba utazott, hogy ugyanerről tárgyaljon az orosz elnökkel. Elmondása szerint azonban a megbeszélések nem hoztak eredményt.

Összességében elmondható, hogy az európai országok a harcos retorika ellenére is szeretnék  újra normalizálni kapcsolatukat Oroszországgal. E mögött egyes elemzők nem pusztán a gazdasági érdekeket és függőséget vagy a minden áron való békére törekvést vélik felfedezni, hanem az Európai Unió azon félelmét is, hogy ha túlságosan elfordítják Moszkvát maguktól, akkor könnyen kialakulhat egy szorosabb ? akár anti-hegemonikus ? viszony Kína és Oroszország között.

A NATO és Oroszország közötti konfliktus orosz értelmezése

Az orosz fél abból az alapvetésből indul ki, hogy a kijevi eseményeket direkt vagy indirekt módon a nyugati hatalmak idézték elő. Ez nem csak a hivatalos politikai megnyilatkozásokban érhető tetten, hanem a nemzetközi politikával és biztonsággal foglalkozó szakértők interpretációjában is. Az orosz külpolitikát és világlátást mélyen áthatja a vesztfáliai rendszerhez való ragaszkodás, a bizalmatlanság a külvilág felé és az a nagyhatalmak egyensúlyára épülő rendszer, amelyről Kissinger is írt Diplomácia című művében. A putyini rendszer ez utóbbi elemből deriválta az egyre nyíltabban felvállalt anti-hegemonikus politikát, amely arra a feltételezésre épül, hogy a Nyugat ? de ezen belül is legfőképp az Egyesült Államok ? érdekeit egyoldalúan érvényesíti, ideológiáját pedig erőszakosan terjeszti, miközben számos felelőtlen döntést hoz a nemzetközi rendszer kapcsán, ami végül csak nagyobb káoszt eredményez. Az arab tavasz értelmezése jól mutatja a különbséget: amíg a Nyugat ezt az eseményt egyfajta esélyként látta a Közel-Kelet demokratizálásának előmozdítására, addig Oroszország attól tartott, hogy ez semmi máshoz nem vezet, mint felforduláshoz, amely kedvez a szélsőséges eszmék terjedésének. Ezért történhetett az, hogy bár az orosz fél a líbiai beavatkozás idején tartózkodott a Biztonsági Tanácsban, így nem állt az intervenció útjába, Szíria esetében mégis keményen ellenállt a ?nyugati megoldásnak?. Putyin ügyes politikai manőverrel, a szíriai vegyi fegyverek leszerelésének ígéretével lényegében megvédte az Aszad-rezsimet és saját szíriai érdekeit. Mindennek van ideológiai vetülete is: egyes nyilatkozatai alapján feltételezhető, hogy Putyin egyféle analógiát lát a ? véleménye szerint ? Nyugat által elnyomott arab világ és Oroszország között. Moszkva tehát nem csak érdek, hanem értékkonfliktust is artikulál. Továbbá ? mint ahogy ez többször megjelenik a hivatalos kommunikáció szintjén is ? Oroszország úgy érzi, hogy bár a Nyugat hosszú évek alatt egy viszonylag gyümölcsöző partnerkapcsolatot épített ki vele, a kijevi folyamatokkal mégis hátba támadta őt. Ukrajna kiragadása az orosz érdekszférából különösen fájdalmas Oroszország számára, hiszen mélyen meggyökerezett vélemény az orosz politikai elit és a társadalom egyéb köreiben, hogy szomszédjuk nélkül hazájuk nagysága szertefoszlik. Emellett az Eurázsiai Gazdasági Unióban is komoly szerepet szántak az országnak, ráadásul a Kreml meglátása szerint Kijev egyfajta dominó, amely eldőlésével megnyílik az út az oroszországi politikai és gazdasági elit esetleges lecserélése előtt is. A Nyugattal szembeni bizalmatlanság és paranoia orosz szemmel érhetőnek tűnik, hiszen a politikai elit általános tapasztalata az, hogy az 1990-es évek Nyugat-barát politikája nem volt eredményes, mert az éppen legyengült Oroszországgal ? nem szabad elfelejteni, hogy az ország az 1990-es években egy államcsődöt is átélt ? szemben a nyugati hatalmak kíméletlenül érvényesítették akaratukat, például a jugoszláv polgárháború vagy a NATO keleti bővítésének ügyében, illetve azon alkalmakkor, mikor a NATO vagy az Egyesült Államok megkerülte az ENSZ Biztonsági Tanácsát. Dimitrij Trenin, az orosz ??????? vezető elemzője úgy véli, hogy a hazájában uralkodó bizalmatlanság mellé társul még a nyugati politikai körök oroszokkal szembeni ellenérzései és fóbiái is. Az orosz közvélemény és politikai elit úgy érzi, hogy ez az országukkal szembeni hozzáállás azt eredményezi, hogy a NATO és a Nyugat folyamatos körbezárásukra, az államhatalom aláásására törekszik. Ebben erősítette meg őket a grúziai háború, és ebből erednek a ? számos külföldi ország és nemzetközi szerv által bírált ? külföldi ügynökökre vonatkozó orosz törvények. Az orosz értelmezés szerint az a kiterjedt információs háború, amely az elmúlt időszakban megindult Európában és az Egyesült Államokban, csupán a Nyugat folyamatos, ?90-es évek óta tartó előrenyomulására adott reakció, amely többek között a 2000-es években kezdődő színes forradalmakban materializálódott Grúziában és Ukrajnában. Hasonlóan vélekedett Oroszország és Kína közeledésének okairól Alexeij Puskov, a Duma Külügyi Bizottságának elnöke, aki szerint ez mindössze válasz az Egyesült Államok és a NATO expanzív politikájára. Elena Alexendkova, az ????? elemzője a NATO és Oroszország közötti feszült viszony gyökereit keresve kifejtette, hogy az Egyesült Államok, az európai államok és Oroszország közötti érdekellentét csak azért nem volt ennyire világos a 1990-es években, mert Moszkva egyszerűen túl gyenge volt ahhoz, hogy érvényesítse érdekeit. A Nyugat által sikeresnek tartott tárgyalások eredményessége pusztán abból eredt, hogy az orosz politikai elit nem volt képes megvédeni magát. Ezt Putyin 2014. október 24-én úgy interpretálta, hogy a hidegháború ?nyertesei? a rendszerváltás után jogot formáltak arra, hogy saját képükre formálják az egész világot. Ugyancsak beleillik ebbe a gondolatmenetbe Putyin 2015. május 9-ei beszédének aktuálpolitikára reflektáló sorai: hangsúlyozta, hogy hetven évvel ezelőtt a náci ideológia az egész világot egyetlen egységbe akarta összefogni. Véleménye szerint jelenleg egy hasonló kísérletnek lehetünk szemtanúi, amely azért veszélyes, mert lényegében kétségbe vonja a nemzetközi politikai rend alapjait, miközben új blokkszemléletet hoz létre. Putyin véleménye szerint az egypólusú világ nem lehet békés, így egy új biztonsági szisztéma létrehozása lenne a feladat, amely képes garantálni egy új globális stabilitást. Úgy tűnik tehát, hogy Putyin annak igényével lép fel, hogy a világ visszatérjen a valódi soktényezős hatalmi politikához. Andreij Kolesznyikov, az Orosz Belpolitikai Intézet vezetője hazája problémáját úgy fogalmazta meg, hogy Oroszország a politikai elit narratívája szerint egyfajta ?ostromlott erőddé? vált. Ilyen körülmények között pedig folyamatosan fenn kell tartani a háborús hangulatot és biztos ellenségképet kell mutatni. A szakértő úgy látja, hogy Moszkva erre elsősorban a modernizáció kudarca miatt kényszerült. Komoly kérdés azonban, hogy meddig szeretné a Kreml fenntartani ezt a helyzetet. Putyin az orosz hírszerző szolgálat, az FSZB képviselői előtt 2015. március 26-án tartott beszédében a nemzetközi helyzetet jellemezve tovább erősítette az ostromlott erőd és Oroszország közti párhuzamot. Rámutatott, hogy országát a Nyugat gazdasági szankciókkal, információs háborúval és titkosszolgálati eszközök felhasználásával igyekszik megtörni. Hangsúlyozta, hogy kormánya nyitott az ellenzékkel folytatott párbeszédre, ha az valóbban konstruktív. Azonban, ha a cél pusztán az obstrukció, az államhatalom aláásása, idegen érdekek kiszolgálása, akkor ezek ellen Moszkva keményen fellép. Hangsúlyozta: a NATO megsérti a nukleáris paritás elvét a rakétavédelmi rendszer telepítésével és megpróbálja megfélemlíteni Moszkvát a határai közelében zajló csapatösszevonásokkal, az Egyesült Államok pedig egyoldalú, felelőtlen döntésével a nemzetközi biztonsági rendszer alapjait veszélyezteti, miközben olyan fegyverrendszereket fejleszt, amelyek militarizálják a világűrt. Kiemelte, hogy országa továbbra is keményen kiáll a nemzeti érdekei érvényesítéséért. Arról is biztosította a megjelenteket, hogy a jelenlegi negatív tendenciák, a romló nemzetközi környezet Oroszország számára nem tart örökké, hamarosan javulás várható. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a terrorizmus Oroszországban visszaszorulóban van, azonban nemzetközi összefogásra van szükség a szélsőségesek elleni harchoz.

Andreij Szusenkov orosz külpolitikai elemző ugyancsak úgy véli, hogy hazája és a NATO viszonyát egyáltalán nem a megbízható partnerkapcsolat, hanem a kiszámíthatatlanság jellemzi, habár új hidegháborús helyzetre még nem kell felkészülni. Az elemző meglátása szerint az Egyesült Államok túlságosan is konfrontatív politikát folytat, az orosz hagyományos külpolitikai gondolkodást pedig idejemúltnak minősítik. Sok orosz számára Washington és a nyugati világ számos ilyen kritikája alaptalannak tűnik, tekintve, hogy például az Egyesült Államok is kiáll saját nemzeti érdekeinek akár fegyverrel történő érvényesítése mellett.

Azon orosz politikusok és tisztségviselők, akik a NATO-val szemben nem ütnek meg az előzőekhez hasonló hangot, elsősorban a nyugati-orosz szembenállás feleslegességével érvelnek. Venjamin Popov, az ????? elemzője például hangsúlyozza, hogy a Szövetség tagállamai a Földközi-tenger övezetében jelenleg rendkívül komoly kihívással néznek szembe, értve ez alatt az illegális migrációt, így NATO csak vesztegeti az energiáit azzal, hogy maga is egyre inkább kiélezi a viszonyt Moszkvával. Rámutat, hogy ez a probléma Oroszországot is komolyan érinti, így célszerű lenne a feleknek inkább egymást segíteniük, mintsem gátolniuk.

Látni kell, hogy a nyugati-orosz konfliktus nem csak az érdekszférák és értékek mentén bontakozik ki, hanem például az energetika terén is. Oroszország semmiképp sem támogatja az európai energiapiac liberalizálását, amelyből az egyik legfontosabb vita ered Moszkva és az Európai Bizottság között. Ennek alapja, hogy Európa a liberalizációtól a források diverzifikálása eredményeként a földgáz árának csökkenését várja, míg az orosz politikai elit természetesen maximalizálni akarja profitját, Kreml pedig idegenkedik az állami tulajdon visszaszorulásának gondolatától egy ilyen fontos stratégiai szektorban. Az orosz állam különösen érzékeny ezen a területen, hiszen például Hodorkovszkijt ? aki Oroszország leggazdagabb oligarchája volt ? azt követően küldte Putyin börtönbe, hogy tudomására jutott: az üzletember tárgyalásokba kezdett az amerikai ExxonMobil és Shell olajvállalatokkal. Az Európai Bizottság tehát szeretné háttérbe szorítani a Gazpromot, hiszen számos amerikai és európai vállalat is szeretne új pozíciókat szerezni.

A palagáz kérdése pedig csak tovább élezi a viszonyt Oroszország és Nyugat között, mert annak nagyarányú kitermelése jelentősen csökkentheti a földgáz árát, illetve diverzifikálhatja a beszerzést, ami radikálisan kihat Moszkva bevételeire és politikai befolyására. Bulgária például 2012-ben földgáz szükségletének 98%-át Oroszországtól szerezte be, amelynek ára 382 euró volt 1000 köbmétereként. A régió azon országai, melyek rendelkeznek palagáz potenciállal, átlagosan mindössze 76 eurót fizetnek ugyanezért a mennyiségért. A bolgár parlament Energetikai, Gazdasági és Turisztikai Bizottságának egyik tagja, Ivan Ivanov pedig kifejtette, hogy ha Bulgária, Románia és Lengyelország elkezdi nagymértékben kiaknázni palagáz tartalékait, akkor Oroszország csak rendkívül nehezen tudja majd fenntartani Nyugat-Európába irányuló szállításait. Lengyelország hatalmas készletekkel rendelkezik: az Egyesült Államok Energetikai Információs Ügynöksége 2011 elején bejelentette, hogy méréseik alapján 5,2 trillió köbméter palagáz húzódik meg az ország alatt, ami elméletben elegendő a lengyel fogyasztás 300 évre való fedezésére. Az amerikai ExxonMobil már 2012 óta végez kísérleti fúrásokat a régióban komoly beruházási szándékkal. Látható tehát, hogy ez a kérdés alapvetően rendezheti át az európai energetikai erőviszonyokat, azonban attól sem lehet eltekinteni, hogy a kitermelés rendkívüli környezeti károkkal jár, ami egyes országokat egyelőre visszatart a beruházástól.

John Kerry látogatása az orosz médiában többnyire pozitív kicsengéssel bírt. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a Ria Novosztynak nyilatkozva hangsúlyozta, hogy a valódi párbeszéd visszaállítása sokkal hatékonyabb a felek számára, mint egymás kölcsönös kritizálása és sértegetése. Kifejtette, hogy az egyeztetés folyamata rendkívül nehéz, sok az érdekellentét, ám úgy érzi, hogy most valóbban közelebb jutottak egy új konszenzus létrehozásához. Lavrov véleménye szerint mára Washington is belátta, hogy a szankciókkal nem lehet olyan könnyen megtörni az orosz gazdaságot. Hangsúlyozta, hogy Ukrajna a gazdasági összeomlás szélére került, ezért Kijev nemsokára egy új belső lázadással nézhet farkasszemet, ami kapcsán a külügyminiszter megjegyezte: talán az amerikaiak megértették, hogy az ukrán vezetés túlságosan is kiszámíthatatlan, és hogy a beavatkozás Washingtonnak összességében túl drágává vált. Az is kiderült továbbá, hogy a szankciók visszavonásának kérdése egyelőre nem képezte komoly egyeztetés tárgyát. A Ria Novosztyi által megkérdezett orosz politikai elemző, Igor Nikolajicsuk úgy vélte, hogy több jel is arra utal: a két fél valóbban áttörést ért el az ukrajnai helyzet kezelésében. Maria Zaharova, a külügyminisztérium szóvivője például elmondta, hogy a tárgyalás hangulata könnyed volt, a felek nem az elmúlt időszakban már megszokott kemény retorikát alkalmazták egymással szemben. A politológus úgy magyarázta az amerikai viselkedésben beállt változást, hogy az amerikai elnökválasztás előtt egy évvel Barack Obama szeretné könnyíteni a Demokrata Párt helyzetét, és ehhez minél hamarabb le kell zárni a már meglévő konfliktusokat. Ezt is figyelembe véve Nikolajicsuk fordulópontnak tartja John Kerry látogatását.

Moszkva további lépéseit nagyban befolyásolja, hogy milyen mértékben képes megteremteni az alapokat az anti-hegemonikus célkitűzéseinek megvalósításához. A következő fejezetben ezt vizsgáljuk meg.

Moszkva lépései az anti-hegemonikus politika megvalósításának irányába

Annak érdekében, hogy Moszkva valóbban meg tudja valósítani anti-hegemonikus aspirációját, először annak gazdasági-nemzetközi politikai alapjait kell megteremtenie. Ennek egyik eleme a BRIC országok együttműködésének szorosabbra fűzése. Itt kettős beszédet tapasztalhatunk: egyrészt orosz oldalról többen hangsúlyozták, köztük a BRIC tanácsának elnöke, Szergeij Katirin, hogy a szervezet mélyebb integrációja senki ellen sem irányul. Másrészt viszont a hivatalos politikai megnyilatkozások, főképp Putyiné, nem hagy kétséget a felől, hogy mik lehetnek a Kreml szándékai. A BRIC által létrehozott fejlesztési bankot például az IMF riválisának szánják, amely bank kapcsán egyes nyugati elemzők arra figyelmeztetnek, hogy ha sikeres lesz a BRIC államok kezdeményezése, akkor ez akár a dollár jelenlegi hegemón valuta szerepének is véget vethet. Több orosz szakértő is úgy véli, hogy a dollár-rendszer ezen megrengetése egy jelentős fegyvert vehet ki Washington kezéből. Mindenesetre 2015. május 13-án az orosz média már arról írt, hogy akár Görögország is kaphat hitelt ebből a forrásból, ami egyértelműen aláássa az Európai Unió tárgyalási pozícióját Athénnal szemben. Látható tehát, hogy egy alapvetően gazdasági természetű eszközt gyorsan politikai fegyverré lehet transzformálni.

Azonban a BRIC keretein belül megvalósítandó anti-hegemonikus politika mindenképp sikertelenségre van ítéltetve, ha Kína nem csatlakozik az elképzeléshez. Az orosz mainstream média minden szinten erőteljesen hangsúlyozza Peking és Moszkva politikai közeledését. 2015. május 8-án Hszi Csin-ping kínai elnök Moszkvába utazott tárgyalásra, miután részt vett a győzelem napi megemlékezésen. A hivatalos közlemények a két nép megbonthatatlan barátságáról szóltak, a Kínai Központi Katonai Tanács alelnöke pedig 2015. március 15-én moszkvai látogatása során bejelentette, hogy Oroszország és Kína katonai és katonai-technikai együttműködése új szintre lépett. Az orosz és a kínai központi bank között pedig megállapodás született arról, hogy csökkentik a dollárral szembeni függőségüket. A májusi látogatás során a két fél több olyan dokumentumot is aláírt, amelyek a gazdaság- és kereskedelempolitika összehangolását irányozzák elő nem csak Oroszország és Kína, hanem Kína és az Eurázsiai Gazdasági Unió között. Több orosz politikai szereplő is azon reményének adott hangoz, hogy az EGU a jövőben valamiféle kapocsként szolgálhat az Európai Unió és Kína között.

Ha gazdasági oldalról vizsgáljuk a két országot, akkor láthatjuk, hogy ? ahogy erről már az első fejezetben beszámoltunk ? Oroszország veszített azon képességéből, hogy külföldi tőkét vonzzon be az országba, azonban a kieső mennyiséget kínai szereplők kezdték el betölteni komoly anyagi erőforrásokat megmozgatva. Ezzel az ország lényegében politikai mozgástérhez jutott az Európai Unióval szemben, hiszen már kevésbé függ annak modernizáló kapacitásaitól. Oroszország emellett arra törekszik, hogy további kínai hitelekhez jusson hozzá vállalatai számára, mivel a Kreml elsősorban a nagy állami vállalatokat támogatja, így a magánszféra anyagi erőforrások híján nagyon megszenvedi a nemzetközi pénzpiacokhoz való hozzáférést korlátozó nyugati szankciók által okozott likviditási problémákat.

Az ábra megmutatja, hogy miképp növelte Kína Oroszországba irányuló 
befektetéseit. Látható, hogy 2014-ben ? a szankciókkal egy időben ? 
ennek volumene 7 milliárd dollárra nőtt. (Forrás: ft.com)

Érdemes azonban a kellő óvatossággal kezelni a kínai-orosz közeledésről szóló híreket, hiszen nem csak nyugati, de egyes orosz elemzők is rámutattak a lehetséges veszélyekre, a kooperáció korlátaira. Trenin 2014-es munkájában hangsúlyozta, hogy míg a 1990-es években a nyugati elemzők és politikai körök nem tekintették komoly veszélynek az orosz-kínai közeledést, addig a 2000-es években ennek megítélése sokat változott. Köszönhető ez annak, hogy Moszkva új alapokra helyezte világnézetét, és hajlandó konfrontálódni a Nyugattal. A Kreml célja ebben a helyzetben az, hogy hangsúlyozza minél közelebbi kapcsolatát Pekinggel, akkor is, ha ez nem teljesen fedi a valóságot, hiszen mind Moszkva, mind Peking számára hasznos, ha bizonytalanságban tartja a Nyugatot kooperációs hajlandóságukat illetően. Alexandr Gabujev, az Orosz Belpolitikai Intézetnek a csendes-óceáni régióval foglalkozó elemzője egy 2015. április 30-ai interjúban próbálta meg definiálni ennek az együttműködési hajlandóságnak a korlátait. A szakértő valószínűtlennek tartja, hogy Kína lemondjon saját speciális érdekeiről, ezért hazájának józanul kell megítélnie Peking lehetséges viselkedését. Igaz, hogy a kínai elit nem állt be a nyugati szankciók mögé, sőt politikailag és gazdaságilag többé-kevésbé támogatóan lépett fel Moszkva irányába, ám számos érdekellentét feszül a felek között. Például a nyugati szankciók hatására számos külföldi vállalat kénytelen elhagyni Oroszországot, amely helyzetet kihasználva Kína magához csábíthatja őket. Az orosz elit hozzáállása is sokat számít ebben a kérdésben. Ugyanis az orosz pénzvilág befolyásos szereplői és a fontosabb kormányzati tisztségviselők már csak azért is érdekeltek az Európával való mélyebb integrációban, mert pénzüket gyakran nyugati bankokban tartják, egyetemre is itt járatják gyermekeiket, ide járnak nyaralni, amely igen aktív kapcsot eredményez. Kína esetében ez egyelőre nincs így. Az oroszok számára Kína abszolút más kultúra, ráadásul Moszkva bizonyos mértékben fenyegetésként tekint szomszédjára, már csak azért is, mert egy romló demográfiai helyzetű Oroszország áll szemben egy hatalmas embertömegeket megmozgatni tudó Pekinggel.  Azt is látni kell, hogy míg az Egyesült Államok és Kína között 600 milliárdos kereskedelmi forgalom bonyolódik le egy év alatt, addig Oroszország és Kína között mindössze 100 milliárdos. Nyilvánvaló, hogy ennek fényében Kína nem kockáztatja a Washingtonnal való komoly konfliktust.

A kérdést katonai aspektusból vizsgálva újra csak kettős beszédet találhatunk: habár Oroszország nem tartja aktív fenyegetésnek szomszédját, ám megteszi a szükséges lépéseket a stratégiai egyensúly fenntartására. Több orosz elemző is rámutatott, hogy már a közepes hatótávolsággal rendelkező kínai nukleáris fegyverek is stratégiai fegyvernek számítanak Oroszországgal szemben. A jelenleg is folyó kínai nukleáris fegyverekre vonatkozó modernizáció tehát nem hagyta hidegen Moszkvát, ugyanis válaszul megerősítették az orosz nukleáris erők tengeri komponensét, amely legfőképp a nukleáris tengeralattjárók számának növelésében mutatkozott meg, illetve további kutatásokat indítottak meg ezen a területen. Oroszország számára Kína már csak azért is fontos, mert Európa szerepe folyamatosan leértékelődik Ázsiával szemben. Ebből következik, hogy Moszkva csak akkor képes megtartani nagyhatalmi státuszát és az ezzel járó gazdasági, katonai és politikai előnyöket, ha képes beavatkozni az ázsiai kontinens ügyeibe. Moszkva emellett azért is nehezen tud befolyást szerezni ebben a régióban, mert határinak közvetlen közelét leszámítva nem képes a katonai beavatkozásra, hiszen nem rendelkezik repülőgép-hordozó hajókkal és külföldi bázisokkal a térségben. Peking nem tartja Moszkvát egyenlő félnek ezen a területen, emellett nem szeretné, ha meg kellene osztania befolyását Oroszországgal, amelynek következményeképpen könnyen vetélytársra tehet szert.

Oroszország elméletileg ideális pozícióban van, hogy kihasználja a rohamosan fejlődő kontinenst: mind az európai, mind az ázsiai piachoz közel van, és rendelkezésére áll ? bizonyos mennyiségben és minőségben ? az ehhez szükséges infrastruktúra, ám az elmúlt évek statisztikáit áttekintve kiderül, hogy a Kreml nem volt képes kellő hatékonysággal élni ezzel a lehetőséggel. Az export-import szerkezetének elemzése megmutatja, hogy Oroszország az ázsiai országok számára továbbra is elsősorban alacsony hozzáadott értékű termékeket exportál, ide értve az energiahordozókat és a különféle nyersanyagokat. A keleti övezetek fejlesztésére Moszkva nem képes elég erőforrást fordítani, az orosz magánszektor pedig ehhez túlságosan is alulfinanszírozott. Ennek eredményeképpen a kínai vállalatok jelenleg többet fektetnek be Oroszország távol-keleti régióiban, mint maguk az orosz cégek. A megkötött energetikai és fegyverszállításra vonatkozó megállapodásokat pedig csak nehezen tudják politikai befolyásra váltani: Kína kapcsán például ki kell emelni, hogy 2005-ig Oroszország legnagyobb fegyverimportőre volt, azonban ezt követően a kínai hadiipari vállalatok elkezdtek a saját lábukra állni, másolni az orosz eszközöket, és kihívóként fellépni a világpiacon.

Konklúzió

Ahogy ezt a cikkben bemutattuk, a nyugati-orosz kapcsolatok alakulását számos különböző tényező befolyásolja. Összességében a Nyugat és Oroszország közötti együttműködés felélénkülése és egy újabb enyhülési szakasz esélye igen kedvező mindkét fél számára, hiszen számos terület van, ahol a felek függnek egymástól, így kooperációs kényszer alakult ki. Azonban azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy számos problémás pont fedezhető fel a materiális érdekek és értékek terén, amelyek könnyen vezethetnek politikai konfliktusokhoz, ráadásul még a mélyebb gazdasági integráció sem feltétlenül jelent gyógyírt erre, hiszen az autoriter államvezetés könnyebben hoz meg olyan döntéseket, amelyekkel a gazdasági szféra szereplői nem feltétlenül értenek egyet. Talán elsőre meglepő lehet, ám a nyugati-orosz viszony jövőbeli alakulása sok szempontból Kínának a kérdéshez való viszonyulásán múlik. Ugyanis, ha Peking nem hajlandó aktívan részt venni egy ? orosz értelmezés szerinti ? anti-hegemonikus koalícióban, akkor Moszkva sem lesz képes sokáig ebben a szerepben tetszelegni. Ha a kínai politikai elit magáévá teszi az orosz elképzelést, akkor elméletileg egy új nagyhatalmak közötti tömbösödés aggasztó folyamata indulhat meg. Azonban a legvalószínűbb prognózis az, amely szerint Kína nem szeretne éles konfliktusba bonyolódni a Nyugattal, hiszen gazdasága számos pontot kapcsolódik különböző nyugati országokéhoz. Igen valószínű, hogy a Kreml ázsiai ambíciói elsősorban Európának és az Egyesült Államoknak ?szólnak?, vagyis az ország továbbra is nyugatra figyel, azonban próbál olyan pozíciókat szerezni, amelyeket mint ütőkártyát használhat fel Nyugattal szemben.