„Magyarország teljes mellszélességgel kiáll Montenegró NATO-csatlakozása mellett” ? mondta múlt pénteken Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke. A magyar kormány kijelentése csupán egyike a nyugat-balkáni ország tagfelvételét támogató politikai megnyilvánulások sorozatának. Bár az optimista előrejelzések és az első ránézésre egyre kedvezőbb politikai légkör az egyöntetű konszenzus illúzióját kelthetik, nem mindenki ilyen derűlátó a belső ellentétekkel küzdő ország atlanti integrációját illetően. A szkeptikusok arra intenek, hogy a nemrég felszínre került társadalmi ellentétek, a politikai vezetés antidemokratikus jellege, és egyéb destabilizáló faktorok nem kerülhetik el a bővítési lázban égő Szövetség figyelmét.
A tagfelvétel támogatói elsősorban a döntés geopolitikai vetületére helyezik a hangsúlyt, és Montenegró csatlakozását az ukrajnai válságot követő globális erőfitogtatás kontextusába helyezve értékelik. Podgorica hivatalos meghívása a katonai szövetségbe ezen elképzelés szerint a következő politikai üzenetet küldené Moszkva felé: a NATO nem hagyja, hogy az orosz nyomásgyakorlás váljon a térségben kialakult regionális hatalmi egyensúly rendező elvévé. Ezzel szemben a nyitott kapuk elvének feladása Putyin agresszív külpolitikai stratégiájának hatékonyságát ismerné el, miközben tovább csökkentené az európai biztonsági struktúra hitelességét. A bővítés ellenzői az orosz szemszögből provokációként is értelmezhető lépésben a válság eszkalálódásának veszélyét látják. A szakértők körében azonban nagyjából általános az egyetértés, hogy nem megalapozottak a Montenegró csatlakozását követő orosz retorzióktól való félelmek, mivel Ukrajnával ellentétben a mindössze 620.000 főt számláló adriai ország csekély stratégiai jelentőséggel bír Moszkva számára. Nem valószínű tehát, hogy Oroszország kockázatvállaló magatartást tanúsítana.
Az utóbbi hónapok belpolitikai eseményei új megvilágításba helyezték a csatlakozás körül zajló vitákat. A figyelem középpontjába az utcára vonuló tömegek politikai motivációinak megfejtése került. Az önmagukat kormányellenes tüntetőkként definiáló, nagyrészt NATO-ellenes transzparenseket lobogtató demonstrálók valódi célkitűzéseinek homályos mivolta mindkét szemben álló tábor előtt megnyitotta az önkényes értelmezések lehetőségét. Így a nyugati blokkhoz tartozás előnyeit szem előtt tartó montenegrói kormány oroszpárti felbujtók NATO-ellenes propaganda akciójának bélyegezte a demonstrációt, míg a tüntetők saját bevallásuk szerint a csaknem húsz éve hatalmon lévő Djukanovic rezsim antidemokratikus intézkedéseivel szemben foglaltak állást. Ján Cingel, a Szlovák Atlanti Tanács szakértője szerint a társadalmi elégedetlenség gyökereinek megértését nem lehet leegyszerűsíteni a NATO versus kormányellenesség dichotómiára.
Elmondása szerint szeptember 27-én a nyíltan szerbpárti és ezáltal NATO-ellenes Demokratikus Front nevű ellenzéki mozgalom által meghirdetett ülődemonstráción még az országban jelentős befolyással bíró szerb ortodox egyház, az Oroszországi Föderáció, valamint a Novorosszia feliratú lobogók és transzparensek domináltak. Az időpont megválasztása ? két héttel az Észak-Atlanti Tanács podgoricai ülése előtt ? szintén arra enged következtetni, hogy a legfőbb cél az ingatag társadalmi támogatottsággal bíró NATO csatlakozás legitimitásának aláásása volt.
A hatóságok eleinte meglepően elfogadó magatartást tanúsítottak. Belementek a főtéren létesített tábor engedélyének meghosszabbításába, és a hivatalosan engedélyezett időtartam túllépése után sem léptek fel a demonstrálókkal szemben. A kormányzat türelme egészen a NATO diplomaták országban tartózkodásáig tartott. Az Észak-Atlanti Tanács ülését követően a rendőrök a tüntetők heves ellenállása ellenére elkezdték felszámolni a téren immár több napja illegálisan álló sátrakat. A rendőri fellépés hevessége kiszélesítette a tüntetések társadalmi bázisát, ezúttal valóban kormányellenes színt adva a megmozdulásoknak. Cingel arról számolt be, hogy a legtöbb főt számláló október 18-ai utcai felvonuláson már a montenegrói zászlók is szép számmal képviseltették magukat.
A térségre jellemző etnikai sokszínűség, valamint az erősen fragmentált ellenzéki csoportok alkotta bonyolult montenegrói társadalom megértését könnyű lenne leegyszerűsíteni a montenegrói szerb közösség és a lakosság többi része közötti törésvonal jelentőségének túlhangsúlyozásával. Ehelyett célravezetőbb elfogadni, hogy a kormánnyal, valamint a Djukanovic adminisztráció által oly hűen propagált atlantista elköteleződéssel való szembehelyezkedés nem választhatók el teljesen egymástól. Éppen úgy, ahogy a montenegrói szerbek ? valamint az általuk képviselt identitás és politikai program ? sem választhatók le a montenegrói társadalom egészéről.
