Van egy ország, amelyben már több évtizede dúl konfliktus. Egy ország, amit az emberek arra használnak, hogy harcoljanak egymás ellen. Ennek ellenére még ebben az időszakban is, az élet megy tovább. A mindennapi életet körülhatárolja a háború, az emberek mégis reménykedve várják az új napot.
Amikor azonban a csata valójában egy szenvedésekkel teli belső harc, akkor nincs békesség sem nappal, sem éjjel.

Dr. Ayesha Ahmad, aki a mentális egészség és a lelki traumák vizsgálatára szakosodott, kutatásai során tanulmányozta a mentális egészség helyzetét Afganisztánban. Cikkében kihangsúlyozta: „Remélhetőleg, ez a cikk elindíthatja a sokatmondó, szenvedésekkel teli történetek megosztását.”

A mentális betegség, egy csendes járványként tombol Afganisztánban. Egy olyan országban, ahol a hagyományok és a hit ily erős mértékű, az emberek számára nehéz az olyan pszichiátriai rendellenességeket megérteni, mint a pszichózis, skizofrénia, vagy akár a depresszió. Ezeket a betegségeket gyakran társítják különböző népi hiedelmekkel, például hogy a személy elátkozott, vagy gyenge hite miatt szenved.
Az elhúzódó konfliktus nyomott hagyott az ország egészségügyi rendszerén is. Súlyos erőforráshiányokkal (mind pénzbeli, mind humán erőforrás) küzdenek, így a különböző mentális betegségek diagnosztizálása és kezelése nem könnyű feladat. Az ország nem rég kezdte el a szükséges fejlesztéseket. Jelenleg egy állami pszichiátriai kórház működik Kabulban, és egy neuro-pszichiátriai kórház Mazar-e Sharif-ban.

2003 és 2005 között végzett országos felmérés eredménye kimutatta, hogy a felnőtt lakosság 16,5%-a szenved valamilyen mentális zavarral. A becslések szerint ez az arány napjainkban sem alacsonyabb, hiszen az erőszak mértéke sem mutat jelentősebb csökkenést az ország területén.

Mark de Rond, néprajzkutató cikkében a „Miért nincs PTSD Afganisztánban”? (PTSD: Poszttraumatikus stressz szindróma), próbált rámutatni arra, hogy az ország lakossága olyan magas mértékben van kitéve traumának, hogy a lakosság nagy részénél jelentkezhetnek a PTSD tünetei. Ez a helyzet még jobban megnehezíti a betegek diagnosztizálását, hiszen így a problémákat akár családon belül sem észlelik időben. De Rond azt is megfogalmazta, hogy az adott kultúrában fellelhető hagyományok, mint például a szóbeli történetmondás, összetartják a kollektív szenvedés narratíváját.

Azonban, a konfliktusok nyomán létrejött, traumatikus történetek elmesélésének eredménye, hogy az új generációs afgánok már ?zsigeri? módon tapasztalják a háború borzalmait, és ezzel kialakult egy ún. másodlagos vagy transzgenerációs trauma.

Felmerülhet a kérdés: hogyan lehet az elmúlt 40 év szenvedéseit feledtetni az emberekkel?

Jelenleg a megfelelő egészségügyi infrastruktúra nélkül, sajnos a lehetőségek nem túl kedvezőek. Amíg az ország egészségügyi és gazdasági helyreállítása nem teljes, addig a legtöbb, amit sok esetben tehetnek, hogy nyugtató tablettákkal kezelik a betegeket; ami nyilvánvalóan nem megoldás a pszichiátriai rendellenességek kezelésére.
Szükség van arra, hogy megfizethető kezeléseket és biztonságos helyet biztosítsanak az akut mentális betegségekben szenvedők számára.

Dr. Ahmad véleménye szerint: „Meg kell hallgatnunk ezeknek az embereknek a történeteit. Néhány történetet ki kell emelnünk, amik majd rávilágítanak azokra a borzasztó emberi jogi visszaélésekre, melyek az országon belül zajlanak. Talán, ez reményt és szolidaritást adhat az embereknek.”