15 Év – 15 Hang

Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről

Csiki Tamás, biztonságpolitikai szakértő, az NKE Stratégai Védelmi Kutatóközpontjának munkatársa

 

1. Mit tekint Magyarország 15 éves NATO-tagsága legfontosabb eredményeinek?

Azt a kemény biztonsági garanciát, ami az elmúlt 15 évben a délszláv háborúk és a Balkánon olykor még ma is tapasztalható instabilitás, a közelmúltban pedig az ukrán válság kapcsán szavatolja Magyarország szuverenitását és a lakosság biztonságát. Magyarország, bár méretében ki állam, mégis napjaink legerősebb politikai-katonai szövetségének tagja, és e tagság lehetővé teszi egyrészről a hagyományos „területvédelmi” feladatok ellátását, másrészről az „új típusú kihívások” elleni felkészülést is.

Ugyanakkor Magyarország NATO-tagsága, szövetségesi teljesítménye és szerepvállalása nem rajtunk kívül álló „adottság”, hanem egy érték- és érdekközösség tagjaként vállalt felelősség. Miközben élvezzük 28 tagállam közösségének védelmét, mi is hozzájárulunk e védelemhez; miközben lehetőséget kapunk arra, hogy regionális és globális biztonsági kérdésekben is hallassuk hangunkat, kötelezettséget is vállalunk, hogy felelősen alakítsuk külpolitikánkat és a magyar érdekek mentén szerepet vállaljunk a szövetség tevékenységében az észak-atlanti térségben és határain túl.

 

2. Véleménye szerint mi volt a legjelentősebb probléma, mellyel Magyarország szembesült NATO-tagsága kapcsán?

Ma két kulcsfontosságú problémával szembesülünk: egyrészről a 25 éve folyamatosan ismétlődő gazdasági nehézségekkel küzdő magyar társadalom érthető okokból a gazdasági-szociális kérdésekre fordít nagy figyelmet, és ez a „nem katonai biztonságpercepció” egyfajta távolságtartást eredményez a védelem kérdéseitől és magától a NATO-tól. Másrészről tapasztalataim szerint a magyar társadalom informáltsága és érdeklődése a biztonság és védelem kérdéseit illetően viszonylag alacsony fokú. Ebben a védelmi szféra minden szereplőjének – döntéshozóknak, katonáknak, társadalmi szervezeteknek, a médiának és nekünk szakértőknek is – felelőssége van, mert igen lanyha a védelempolitikával foglalkozó politikai és társadalmi párbeszéd, roppant kevés a színvonalas külpolitikai műsor, a racionális vita. E két tényezőből ered a védelemre fordított kiadások „maradékelvűsége” – azaz akkor és annyit fordítunk katonai, honvédelmi célokra, amikor már nem lehet tovább halogatni és amennyit nagyon muszáj.

Ezzel szemben folyamatosan jelen vannak kötelezettségeink – mind a honvédelem, mind a szövetségesi szolidaritás és szerepvállalás terén –, amelyeknek nehezen lehet megfelelni, ha nem fordítunk a védelemre megfelelő figyelmet és elégséges erőforrásokat.

 

3. Véleménye szerint milyen területeken tudta Magyarország a legnagyobb hatást gyakorolni a szövetségben?

Abszolút értelemben nehéz látványos hatást gyakorolni vagy mélyreható változást előidézni egy olyan szövetségben, amelynek vezető állama a globális szuperhatalom Egyesült Államok. Relatív értelemben azonban, kisállamként a maga szintjén Magyarország is képes volt hatást gyakorolni a NATO-ra: példát tudott mutatni a műveleti szerepvállalásban. Kezdve már NATO-tagságunk előtt a boszniai stabilizációhoz történő hozzájárulásunkkal, majd a máig tartó koszovói békefenntartással és az afganisztáni szerepvállalással, a közeljövőben pedig a balti légtérvédelemben való részvétellel zárva, számos olyan terület volt és van, ahol Magyarország, a Magyar Honvédség hozzájárult a közös erőfeszítéshez. Volumenében kisebb, de minőségi hozzájárulást jelent a szövetségi C-17-es repülőgépek (az ún. Stratégiai Légiszállítási Képesség) működtetése Pápán, a NATO integrált légtérvédelmi rendszerében való szerepvállalásunk, amely Délkelet-Európa irányából védi a szövetséges tagállamokat, vagy a Katona-egészségügyi Kiválósági Központ – melyek mind olyan elemek, amelyekre méltán lehetünk büszkék, és amelyeken keresztül hatást gyakorlunk a szövetség működésére.

 

4. Véleménye szerint melyik volt / melyek voltak az(ok) a terület(ek), ahol Magyarország változást remélt NATO-tagsága révén, de az nem, vagy nem teljes mértékben vált valóra?

Egyértelműen a modernizációt látom olyan területnek, amely komoly elvárás volt, de csak részeredményt hozott. A haderő mentalitásában, a vezetés-irányításban, a műveleti irányelvekben, a védelmi tervezésben, a katonai szerepvállalásban megtörtént a váltás, a fejlődés: ma már nem csupán kíváncsian ízlelgetjük a „kompatibilitás” és „interoperabilitás” fogalmait, hanem számos területen valóban képesek vagyunk a hatékony szövetségesi együttműködésre, a közös cselekvésre. Ezt természetesen tovább kell folytatni, erősíteni és minden területre ki kell terjeszteni.

A Magyar Honvédség haditechnikai modernizációját illetően azonban sajnos messze elmaradtunk a várakozásoktól és csak az valósult meg, amit a körülmények – a változó biztonsági környezet vagy a műveleti szerepvállalás – kikényszerítettek. Az elöregedett haditechnikai eszközök cseréje érdekében kulcsfontosságú, hogy rövid időn belül több területen jelentős beszerzések, modernizáció történjen, amihez a védelmi kiadások növelésére van szükség. Éppen ezért tekintünk különös várakozással arra a kormányzati szándékra, hogy a magyar védelmi költségvetés 2016-tól folyamatos növekedésnek induljon.

 

5. Mit tekint a következő évek legnagyobb kihívásának Magyarország NATO-tagsága szempontjából?

Összhangban az eddig mondottakkal, a legnagyobb kihívásnak a megfelelő ráfordítások – politikai figyelem, gazdasági erőforrások, társadalmi támogatottság – biztosítását tekintem. Fontos hangsúlyoznunk, hogy nem csupán pénzkérdésről van szó – a szükséges forrásokat ugyanis csak akkor fogjuk biztosítani a védelmi szféra számára, ha a politika érdemi figyelmet fordít rá, a társadalom tudatosan kezd gondolkozni a honvédelemről, és összességében nem rajtunk kívül állónak tekintjük a NATO-t, hanem a szövetség értékes tagjaként tekintünk magunkra.

Kollégáimmal az ukrán válság kiéleződése és a fegyveres konfliktus kialakulása kapcsán sokakkal beszélgettünk annak érdekében, hogy képet kapjunk arról, ahogy a magyar társadalom érzékeli és értékeli ezeket az eseményeket. Meglepő módon többször hallottuk, hogy „miért nem tesz valamit a NATO?”, „majd a NATO megvéd minket, ha kell” – pedig mi magunk vagyunk a NATO, és ha mi nem így tekintünk magunkra, szükség esetén más sem fog megvédeni minket.

 

6. Személyesen Önnek mi a legmeghatározóbb élménye, emléke Magyarország NATO-tagságával kapcsolatosan?

Számomra visszatérő jelleggel az jelent „élményt”, amikor a NATO emberi oldalával találkozok, mert úgy gondolom, ez az, ami minden tagállam minden lakosának jelenthet valamit. A NATO 2009-es strasbourg-kehli csúcstalálkozója alkalmával Barack Obama frissen megválasztott amerikai elnökként tartott beszédet Európa szabadságáról, amit több száz fiatallal hallgattunk végig; a beszéd végén pedig a hallgatóság kérdéseket tehetett fel. Ekkor egy korábban Budapesten tanuló német egyetemista kedvesen emlékeztette az amerikai elnököt, hogy keresztnevének („barack”) magyar jelentése van, ami általános derültséget keltett. Most, néhány évvel később, amikor évente néhány alkalommal a NATO brüsszeli főhadiszállására látogatok, a szövetség politikai és katonai vezetőivel találkozva a szakmai eszmecserék mellett ugyanilyen élmény „látni az embereket a döntések mögött”.

 

15ev15hang_cover