Párizsban találkoztak az Iszlám Állam ellen alakult koalíció tagjai június másodikán, ahol a 24 ország képviselői vitatták meg a szervezet elleni fellépés jövőjét. Az Egyesült Államokat a balesetéből fakadóan nem John Kerry külügyminiszter, hanem Antony Blinken külügyi helyettes államtitkár és a koalíciós csapatokat vezető különmegbízott, John Allen tábornok képviselte.  A tavaly szeptemberi találkozó utókövetését célzó konferencia középpontjában az Iszlám Állam elleni harc mellett a szíriai polgárháború szerepelt, tekintettel arra, hogy az párhuzamosan zajló és egymással kölcsönhatásban álló konfliktusok rendezését egy fórumon célszerű kezelni.

A találkozó megtartásának fő indoka a kilenc hónappal ezelőtt megkezdett Iszlám Állam elleni légitámadások értékelése volt. Megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy mennyire mondható eredményesnek a koalíciós közbelépés. Mindenképpen le kell szögezni, hogy a felek kommunikációja igen zavaros, a térségből érkező híradások pedig több esetben ellentmondásosak. Az így keletkezett zavarban az érintett országok mindegyike a saját érdekeinek megfelelően próbálja alakítani a konfliktus kezelését célzó lépéseket. Első sorban az iraki kormány vezetője, az egy éve megválasztott Haider al-Abádi lépései figyelemreméltóak ebben a tekintetben. Az új kormányfőtől az iraki politika átalakulását várják, ezen belül is a vallási és etnikai különbségek, valamint az ebből fakadó konfliktusok mélyülésének megakadályozását kérik. A várakozásokkal ellentétben al-Abádi szerepe a helyzet mérséklésében igen kettős, a partnerországok elvárásait jóval alulmúlja az általa folytatott kisebbségi politika. Mentségére ezzel párhuzamosan azonban fel lehet hozni, hogy a polgárháborúban minden politikai lépésnek igen komoly következményei lehetnek, így az iraki politikai vezetésnek nem áll érdekében a szunnita kisebbséggel való békülékeny kommunikáció, tekintettel arra, hogy az iraki kormányerők alkalmatlanok az Iszlám Állam elleni harcra, amellyel párhuzamosan megnő a síita milíciák szerepköre.

A légicsapások eredményessége kettős képet mutat, ugyanis egyfelől sikeresen hozzájárultak a Kobani és Erbil elleni támadások visszaveréséhez, azonban arra nem voltak elegendőek, hogy az Iszlám Állam ne vegye be az Anbár tartományban található Ramadi és a szíriai területeken lévő Tadmur városokat, amelyek stratégiai jelentőséggel bírnak. Az Iszlám Állam térnyerése az északi és keleti frontokon visszaesőben van, köszönhetően a kurd Pesmerga erők ellenállásának, azonban az iraki és szíriai régiók középső, nyugati és déli régióban igen erőteljesnek mondható. A párizsi konferencián Blinken a légicsapások sikeressége kapcsán három tényezőre hívta fel a figyelmet. Egyfelől arra, hogy az Iszlám Állam az egy évvel ezelőtti képességeihez képest ? a nemzetközi fellépés ellenére ? erős maradt, másfelől a koalíciós légicsapások megkezdésekor mindenki tudatában volt annak, hogy az akció igen hosszú időt fog igénybe venni tekintettel a konfliktus természetére. Végül pedig összességében az Iszlám Állam egynegyedével kevesebb területet birtokol, mint korábban. Az utolsó ponthoz hozzá kell tenni, hogy ennek az eredménynek jelentős részét a kurd erőknek köszönhetik, amely intő jel lehet arra, hogy szárazföldi erővel elejét lehet venni a szervezet terjeszkedésének. Al-Abádi beszédében külön kitért az iráni és az orosz relációk elemzésére. Nehezményezte, hogy nincs komolyabb összhang a felek között, tekintettel arra, hogy közös célt szolgál a felek tevékenysége. Emellett felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzetközi közösség szankcióinak hatására Irak nem tud fegyvereket szerezni Oroszországból.

Egyre gyakrabban merül fel ? természetesen a lehető legnagyobb fenntartásokkal ? a nyugati politikai vezetők nyilatkozatai között, hogy a konfliktusra tekintettel az Aszad-rezsimmel valamilyen politikai megoldást kell találni a polgárháborúra. Amíg a szíriai vezetés 2011 után a nemzetközi közösség nagy része számára szinte vállalhatatlanná vált, úgy a megváltozott stratégiai környezetre való tekintettel egyre inkább felmerül a politikai kapcsolatok lassú, óvatos újraépítése. Amint azt az arab tavasz utáni régióbeli országok belpolitikai válságain keresztül is láthattuk, az ?erős ember? szituáció mindig is nagy szerepet játszott ? és játszik ma is ? a közel-keleti politikai folyamatokban. Ezen túl felmerül a kérdés, hogy ha az Aszad-rezsimet mégis bevonják ? vagy csak megengedik számára ? a konfliktus rendezését, azt végül milyen körülmények között teszik.