A NATO és Oroszország viszonyát vizsgálva nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy Európa és az euro-atlanti térség biztonsága nem függetleníthető Oroszországtól. A 21. században a nemzetközi biztonsági környezet kihívásai kimondottan szükségessé teszik egy olyan jelentős szereplő bevonását a válságkezelésbe, mint amilyen Oroszország. Ugyanakkor egy-egy közös fellépés, „alkalmi” együttműködés nem feltételez, illetve nem követel meg azonos politikai célokat, azonos értékrendet és eljárásokat. A két fél mindig is ennek mentén kooperált, még akkor is, ha időnként meglepetésként érte őket a másik fél cselekedete és/vagy reakciója. 2014-ben, Ukrajnában lezajlott eseménysor jelentősen megrontotta és mélypontra juttatta a két fél viszonyát. Napjainkban pedig elindult egyfajta fegyverkezési-elrettentési verseny, egy régi-új biztonsági ?dilemma?,[1] aminek egyelőre nem látjuk a végét.

A 2016-os év és a varsói csúcstalálkozó nem hozott igazán újat a NATO és Oroszország viszonyában, amely 2014 óta meglehetősen fagyos. Mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül az egykori ?stratégiai partnerek? viszonyát, különösen a csúcson elfogadott kommüniké sorait olvasva, ahol ? kimondva vagy kimondatlanul – lépten-nyomon Oroszországgal és a keleti fenyegetés által kiváltott válaszokkal találkozunk.

A NATO-orosz kapcsolatokban az az elmúlt két és fél évtizedben számos jól működő gyakorlati együttműködéssel találkozhattunk, azonban több mélypont is következett: a Szövetség balkáni beavatkozása, a 2008-as orosz-grúz konfliktus, a NATO rakétavédelmi rendszerének telepítése, a NATO-bővítések, a Szövetség területen kívüli műveletei, csak hogy néhány főbb konfliktus-gócot említsünk. Így érkeztünk el a 2014-es évhez, amikor is Oroszország annektálta a Krím-félszigetet és az orosz erők támogatásával azóta is fegyveres összecsapásoktól hangos a kelet-ukrajnai térség.

2014-2016: régi-új hangnemváltás

A NATO hivatalos válasza az orosz agresszióra egyértelmű és határozott volt: a Szövetség a nemzetközi jogot sértő ukrán határ-változtatásokat nem ismeri el, békés rendezést követel a részes felektől. Megszüntette a napi szintű katonai és politikai együttműködést, a politikai párbeszédre azonban továbbra is nyitott marad. A NATO kiáll amellett, hogy a kialakult helyzet, illetve az orosz magatartás markáns változása nélkül nem tér vissza a ?business as usual? bánásmódhoz. (NATO Statement 2014)

Az Ukrajnában lezajlott események következményei mindazonáltal messze túlmutatnak a NATO-orosz bilaterális kapcsolatok változásán. A Szövetség a ?stratégiai meglepetés? után kénytelen volt felülvizsgálni nemcsak az Oroszországgal fennálló kapcsolatait, de saját helyzetét is.[2] A területvédelem politikai-jogi-katonai vetületei, az ehhez szükséges képességek, a ?régi-új? védelmi és műveleti tervezés, az ellenálló képesség (resilience) mind olyan aspektusok, amelyek előtérbe kerültek és egyúttal több súlyos problémára világítottak rá. Erre próbált megoldást találni a Szövetség 2014. szeptemberi walesi csúcstalálkozóján. A NATO állam- és kormányfői számos azonnali és hosszabb távú intézkedést fogadtak el. Rövidtávon a megerősítő intézkedések (ide értve a Készenléti Akcióterv ? RAP ? megvalósítását és a NATO reagáló erők megerősítését ? enhanced NRF), fokozott légtérellenőrzés és haditengerészeti jelenlét, közös gyakorlatok, hosszabb távon a fenyegetéseknek megfelelő adaptáció, végeredményben a Szövetség transzformációja lett a fő cél[3] [4] (Wales Summit Declaration 2014). A 2014-es év és a walesi csúcs összességében tehát egy újabb fordulópontot jelentett a NATO történetében, még ha sokkal nehezebb is volt ebben konszenzusra jutnia a szövetségeseknek a korábban megszokottaknál.

Az elmúlt két évben ezeknek a döntéseknek a megvalósítása állt a középpontban, sokkal nagyobb volumenű gyakorlatokra került sor, mint a hidegháborút követően bármikor. Bár a gyakorlatok önmagukban nem objektív mérőszámai a katonai erő készültségének és képességeinek, a fenti számok mégis jól jellemzik a szándékok komolyságát, azt a gyakorlat-szakadékot („exercise-gap”), ami a NATO és Oroszország haderői között 2014 után fennáll. (Brzezinski, Varangis 2015) A NATO (és többnemzeti) gyakorlatokat nagyfokú transzparencia (a gyakorlatok előzetes bejelentése, megfigyelők- köztük Oroszország ? meghívása, stb.) jellemezte a Szövetség oldaláról, hiszen az elsődleges cél az volt, hogy elkerüljék a félreértéseket, a téves kommunikációt, az eszkalációt az orosz féllel szemben.

Ez az oka annak is, hogy a Szövetség (és kiemelten az Egyesült Államok) csak és kizárólag rotációs jelenlétet tart elképzelhetőnek a keleti szövetségesek területén ? elkerülve egy esetleges provokációt. A NATO stratégiai kommunikációja ezzel legalább akkora jelentőséget kapott, mint a hidegháború idején.

2016 ? egy lépés előre, kettő hátra

2016 júliusában a NATO tagállamok állam- és kormányfői Varsóban ismét megtárgyalták a Szövetséget érintő kihívásokat, kockázatokat és fenyegetéseket, amiben Oroszország is jelentős súllyal szerepelt.  A csúcstalálkozó elsődleges célja és feladata az volt, hogy folytassa, illetve továbbfejlessze a két évvel ezelőtt Walesben hozott döntéseket és intézkedéseket. A találkozón újra megerősítették, hogy a NATO nem tekint egyetlen országot sem ellenségének, de részletesen foglalkoztak a keletről és délről jövő kihívásokkal.

A csúcson elfogadott kommüniké egy (csúcstalálkozóhoz mérten) szokatlanul hosszú és részletes dokumentum (139 bekezdés), ami összesen 23 pontban említi, illetve nevezi meg konkrétan Oroszországot, nem számítva a kollektív védelemmel, a Szövetség ellenálló képességével és a 2014. óta bevezetett intézkedésekkel kapcsolatos bekezdéseket, amelyek kétség kívül az orosz fenyegetésre adnak elsősorban választ.[5] [6] Bár Lengyelország, a balti államok, Románia és Bulgária is igyekeznek a Szövetség figyelmét minél inkább a keletről érkező fenyegetések felé fordítani, a NATO továbbra is ragaszkodik a 360°-os szemlélethez. Oroszországgal szemben pedig elsődleges a transzparencia, kiszámíthatóság és mindenekelőtt a félreértések és eszkaláció elkerülése. Továbbra is fennáll a kettős megközelítés (dual-track approach), azaz nem térnek vissza a megszokott együttműködéshez addig, amíg markáns változás nem következik be, és Oroszország nem mutatja jelét a békés, nemzetközi jog szerinti rendezés szándékának. Ezzel párhuzamosan a párbeszéd továbbra is folytatódik, hiszen ez az egyetlen mód a helyzet javítására és a problémák rendezésére. (Warsaw Summit Communiqué 2016)

A NATO-Oroszország Tanács (NATO-Russia Council ? NRC) – mintegy két éves kihagyás után – két alkalommal is ülésezett 2016-ban, először áprilisban, majd júliusban, a varsói csúcs után. Bár az ülések megszervezése előrelépésnek tekinthető, a párbeszéd fenntartásán kívül különösebb fejlődésről mégsem számolhatunk be. Amíg az április egyeztetések középpontjában Ukrajna és a minszki megállapodás betartása állt, a júliusi nagyköveti ülésen már az előretolt NATO telepítések ügyét és esetleges incidensek elkerülésének lehetőségeit tárgyalták meg. Az NRC üléseken fontos kérdést jelentett még Szíria vagy Afganisztán ügye is, amely hasznos kooperációra ad lehetőséget a két fél között. (Alexe 2016) Az orosz védelmi miniszterhelyettes 2016 júliusában, a katonai attasé testület előtt, további konzultációs lehetőségeket ajánlott az észt, lett, litván, lengyel, svéd és finn védelmi minisztériumoknak. Azt javasolta, hogy rendezzék a határ közelében zajló katonai tevékenységek kérdését és megelőzzék a légi és tengeri ?incidenseket?.[7] Ma még korai lenne megmondani, hogy ez a javaslat a valóságos együttműködés irányába tereli-e a kapcsolatokat, vagy csak a megtévesztő politikát folytató Moszkva egyik újabb elterelő manővere?

A kétoldalú kapcsolatokon túl

Nem érhet minket meglepetésként, hogy a NATO által most megcélzott főbb fejlesztési területek szinte teljesen megegyeznek az Oroszország által is előtérbe helyezett képességekkel. Komoly különbség azonban, hogy az orosz hagyományos támadó képességek nem szenvedtek el olyan leépítéseket, mint az európai haderők, sőt Oroszország a gazdasági világválság után is folytatta a fegyveres erőinek fejlesztését. 2014 után pedig három új szárazföldi hadosztályt hoz létre a nyugati (a NATO keleti) határain. Ezek az alakulatok (a légi- és űrvédelmi erők képességeivel egyetemben) személyi állomány tekintetében teljesen fel lesznek töltve, döntő többségében szerződéses állománnyal. Egyes harcbiztosító képességek (mint a hídépítő egységek) az 1990-es években eltűntek, azonban most újra megjelentek, csakúgy, mint a városi harcra kiképzett egységek. Kiemelt jelentőséget kapnak a CBRN[8] védelem, a specnaz (különleges műveleti) egységek, az elektronikai hadviselés, a nehéz fegyverzet, de különösen a JISR[9] képességek. Még ha a fejlesztések pénzügyi alapja jelentősen alulmarad az össz- NATO védelmi kiadásokhoz képest, az egységes fejlesztési koncepció, koordinált döntések és a hazai hadiipar lehetőségei egyaránt előnybe hozhatják Oroszországot a NATO elaprózott európai tagállami lépéseivel szemben. (Sutyagin 2016)

Hogyan tovább?

A berlini SWP[10] kutatóinak megfogalmazása szerint a NATO és Oroszország stratégiai partnerségének időszaka véget ért, megbukott, a jövőbeni kapcsolatok fejlődésének kerete pedig igencsak korlátozott. A két szakértő három forgatókönyvet vázol fel a következő időszakra (Klein-Major, 2015). Az első forgatókönyv alapján konfrontációra kerül sor a NATO és Oroszország között, amely félreértések, a bizalom hiánya, vagy akár a rossz kommunikáció miatti eszkaláció következménye is lehet. A második szcenárió alapján a fennálló és egyben feloldhatatlannak tűnő problémákon túl egyes esetekben, ad hoc módon együttműködés is megvalósulhat a két fél között. A harmadik szövegkönyv szerint azonban a felek képesek lesznek a nézetkülönbségeket elkülönítve kezelni, és ezáltal szabad utat engednek az együttműködésnek más területeken.

A szerző véleménye szerint (a múlt ismeretében) elvethetjük a tartós konfrontáció lehetőségét, hiszen túlságosan súlyos következményekkel járna minden érintett számára. Ne felejtsük el, hogy Oroszország megítélése a NATO tagországok körében nem egységes. Elegendő csak hivatkozni a francia elnök, Francois Hollande Varsóban elmondott véleményére: ?A NATO nem határozhatja meg, hogy milyenek legyen Európa kapcsolata Oroszországgal. Franciaország számára Oroszország nem ellenfél, nem fenyegetés. Oroszország egy partner[?]? (idézi: Peterson 2016). A második és harmadik forgatókönyv egyaránt megvalósulhat. Ugyanakkor, ha komolyan vesszük (és a NATO ezúttal be is tartja) a Szövetség „no business as usual” alapelvét, akkor rövid- és közép távon csakis a második forgatókönyvvel számolhatunk. A későbbiekben (adott esetben az amerikai elnökválasztás után) természetesen alakulhat úgy a nemzetközi biztonsági helyzet, hogy a NATO szükségesnek látja az együttműködést Oroszországgal. Ez esetben viszont implicit módon a Szövetség belenyugszik, sőt, de facto el is fogadja az ukrajnai történéseket, ahogy tette ezt még mintegy másfél évtizeddel ezelőtt a csecsen háborúkkal.

 Összegzés

Mindezek alapján csak egyetlen dolgot jelenthetünk ki biztosan, mégpedig azt, hogy mindenfajta jóslat a jövőre nézve megalapozatlan lenne. A poszt-hidegháborús időszakban eddig is példanélküli folyamatok mentek végbe az európai kontinensen, amit a legkiválóbb szakértők sem tudtak feltétlenül előre megjósolni. Oroszország, a jó öreg orosz „medve” helye és szerepe (magatartása) a nemzetközi viszonyokban nem változott jelentősen az elmúlt évtizedekben, azonban a korábbi, elsősorban „soft power” alapján történő érdekérvényesítés (lásd orosz-ukrán gázvita) után igencsak nagy meglepetést okozott Moszkva azzal, hogy katonai akcióban kötelezte el magát már nemcsak Ukrajnában, de Szíriában is. A NATO korábban is aggódva figyelte az orosz konfliktus-rendezés módját Kelet-Európában, azonban az elmúlt két év eseményei teljesen felforgatták az eddig megszokott eljárásokat. Mindazonáltal a NATO is új helyzetbe kényszerült, egyfajta irányváltásra volt szükség a szövetségi politikán belül is. Amennyiben a NATO kitart határozott álláspontja mellett, és nem vesz részt aktívan az Oroszországgal való együttműködésben, illetve nem csökkenti le az ukrán helyzet jelentőségét egy adott pillanatban fontosabb ügyért cserébe (legyen az a terrorizmus elleni küzdelem, Szíria vagy a Közel-Kelet érdekében), akkor a jelenleg is fagyos kapcsolatokban nem várható változás. Oroszország pedig vélhetően már csak a presztízsveszteség miatt sem változtat politikáján a „Nyugattal” szemben, hacsak belpolitikai célok nem teszik azt szükségessé.

Felhasznált irodalom

Végjegyzetek:

[1] A téma kifejtését lásd bővebben: Jervis, Robert. 1978. ?Cooperation under security dilemma? http://www.sscnet.ucla.edu/polisci/faculty/trachtenberg/guide/jervissecdil.pdf  [2013. november 14.]

[2] Bár a 2010-ben megfogalmazott alapfeladatok (kollektív védelem, válságkezelés, kooperatív biztonság)[2] továbbra sem változtak, a NATO tagállamok kétségtelenül visszafordultak a Szövetség legalapvetőbb funkciójának beteljesítéséhez, a kollektív védelem megvalósításához. A keleti ?szárny?, különösen a balti államok és Lengyelország fenyegetettség-felfogása abba az irányba terelte a Szövetséget, hogy megerősítse védelmét, elrettentő képességét és hangsúlyozza hitelességét.

[3] A walesi csúcs értékelését lásd bővebben: Szenes 2014

[4] Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy bár a keleti fenyegetés jelentős katalizátorként játszott szerepet ezekben a döntésekben, de a NATO ugyanezeket az eszközöket alkalmazza a délről érkező fenyegetésekkel szembeni fellépésben is. Lásd bővebben: Wales Summit Declaration

[5] A Varsói Csúcstalálkozó részletes értékelését lásd bővebben: Szenes 2016

[6] Szövegezésbeli változások tekintetében érdekes megfigyelni, hogy a kommüniké számos alkalommal szerepelteti a potenciális ellenfél (potential adversary) kifejezést. A 2010-es stratégiai koncepcióban viszont az ellenfél (adversary) szó csak egyszer szerepel, mégpedig éppen abban a bekezdésben, amely kimondja, hogy a Szövetség egyetlen államot sem tekint ellenségnek. A 2014-es walesi deklaráció 19 pontban említi Oroszországot, azonban az „ellenség” szó egyszer sem szerepel a szövegben. Az érintett bekezdésekben Oroszország kapcsán a nemzetközi jog, az ukrajnai események elítélése, a NATO aggodalma és a konfrontáció elkerülése szerepel.

[7] Anatolij Antonov, miniszterhelyettes felvetette a NATO-orosz Kooperatív Légtér Kezdeményezés (Cooperative Airspace Initiative ? CAI) felélénkítését, az ISIS elleni együttműködést, és felajánlotta a NATO tagállamok katonai attaséi számára, hogy megfigyelőként vegyenek részt az orosz katonai gyakorlatokon, köztük a 2016 szeptemberében tartandó Kavkaz 2016 elnevezésű eseményen is. Lásd bővebben: TASS 2016

[8] CBRN: Chemical, Biological, Radiological, and Nuclear – vegyi, biológiai, radiológiai és nukleáris védelem (NATO rövidítés)

[9] JISR: Joint Intelligence, Surveillance and Reconnaissance ? egységes felderítési rendszer (összhaderőnemi hírszerzési, légi ellenőrzési és felderítési rendszer) (NATO rövidítés)

[10] Stiftung Wissenschaft und Politik ? Tudomány és Politika Alapítvány, Berlin

Előző cikkBiztonságpolitikai Szakkollégium az NKE Gólyatáborában
Következő cikkSzakkollégiumi Esték: Orosz propaganda és dezinformáció
Kiss Petra
Kiss Petra

KAPCSOLÓDÓ CIKKEKA SZERZŐ TOVÁBBI CIKKEI