Új hatalmi tömb kialakítását célozta meg az Egyesült Államok a Közel-Keleten: a szövetséget mint szunnita politikai és katonai közösséget határozzák meg, a Fehér Házban csak az arab NATO-ként emlegetik.
2017-ben Donald Trump, amerikai elnök Szaúd-Arábiában tett látogatása alkalmával került napirendre egy együttműködési tervezet, mely főként az Öböl-menti monarchiákat, első sorban az Öböl Menti Együttműködési Tanács országait; Szaúd-Arábiát, Kuvaitot, Bahreint, Katart, az Egyesült Arab Emírségeket és Ománt tömörítené. Helyet kapna még Jordánia és Egyiptom is, mely Washington egyik legközelebbi szövetségese a térségben. A Fehér Ház elsődleges célja a szövetségi rendszer létrehozásával a Közel-Kelet stabilitásának megteremtése, valamint a térségben kialakult konfliktusokra való gyors reagálás. Az elképzelés nem újkeletű, korábban az Obama-adminisztráció is próbált lépéseket tenni az irányba, hogy egy érdeközösségbe tömörítse az Öböl-menti partnereit. A jelenlegi törekvés mellett érvként áll az amerikai elnök „America first” politikája, így az Egyesült Államok minimalizálná a katonai beavatkozásokat a régióban, viszont nem adná fel pozícióit, mitöbb, megerősítené azt, hiszen egy hozzá szorosan kapcsolódó védelmi szövetségen keresztül fenn tudná tartani a befolyását.
Szunnita államok, de ki ellen?
Az elmúlt időszakban Szaúd-Arábia katonai és politikai vállalkozásai a kudarc irányába mutatnak, jelentősen meggyengült Rijád hatásköre és befolyása Irakban, Libanonban, és Szíriában is, csak mint másodvonalbeli aktor tud beleszólni a folyamatokba. A már közel három éve kialakult jemeni konflktusban is csupán a katonai kiadásait növelte, stratégiai előrelépést nem tudott felmutatni. Politikai befolyásának csökkenése mögött komoly szerepet játszik a teheráni vezetés aktivitása, egyes vélemények szerint Irán Teherán mellett négy fővárosra terjesztette ki befolyását: Bagdadra, Damaszkuszra, Bejrútra és Szanaára. Irán ugyan nem minden gócponton avatkozik be közvetlenül a lokális folyamatokba, viszont igen komoly támogatást nyújt anyagilag és katonailag a hozzá közeli, főként síita összetétetlű miliciáknak. Ez kulcstényező nemcsak a kibontakozott konfliktusban, de az amerikai törekvésekben is, hiszen a szunnita egység révén a síita expanziós tervekkel szemben határozzák meg a tervezett szövetséget. Mindemelett komoly szerepe van a kőolajkereskedelemnek is; 2018 nyarának végén Irán jelentős csapatösszevonást hajtott végre a Hormuzi-szorosnál, ezzel egyidőben pedig Jemenben is sikerült az általa támogatott húszi lázadóknak az ellenőrzésük alá vonni a Báb-el-Mandeb-szorost a Vörös-tenger kijáratánál, ahol a világ kőolajexportjának jelentős részét bonyolítják. Ekkorra több híradás Roháni elnököt a szorosok uraként nevezte meg.
Az iráni terjeszkedésre mind Szaúd-Arábia, mind Bahrein aggodalommal tekint, amellyel fel kell venni a harcot. A szaúdi és a bahreini külügyminiszterek Manámában tartott védelmi értekezleten hangsúlyozták, hogy az Öböl-menti országoknak kulcsszerepük van a térség biztonságának és stabilitásának a fenntartásában. A szaúdi külügyminiszter Teherán politikáját a „sötétség víziójának” nevezte, mely a vallási ellentéteket kihasználva próbál előretörni. Mint kifejtette, nem az a kérdés, hogy legyőzhető-e Irán, hanem az, hogy hogyan, mivel. „A fény mindig diadalmaskodik a sötétségen”, fogalmazott a külügyminiszter.
Közel-keleti Stratégiai Szövetség
A kialakítás előtt álló politikai együttműködés Közel-keleti Stratégiai Szövetség néven került a tárgyaló felek elé; azonban számos kérdést és akadályt vet fel a megállapodás. Az egyik fő kérdés, hogy képesek lesznek-e a társuló államok katonailag erőt felmutatni a teheráni vezetéssel szemben. Ennek a kérdésnek a megalapozottsága a jemeni konfliktus eseménytörténetében keresendő, ahol egy jóval erősebb reguláris hadsereget fel tud tartóztatni egy sokkal kisebb, Irán által támogatott katonai szervezet. A másik kérdéskör, mely ? annak ellenére, hogy a közvélemény már rég elfelejtette ? komoly gátat szabhat a szövetségnek, a korábban Katar körül kialakult válság. Katar ugyan tagja az Öböl Menti Együttműködési Tanácsnak, de a szomszédos monarchiák blokád alá vonták a sivatagi királyságot, a globális terrorizmus támogatásával vádolva a dohai vezetést. Végül külön kategóriát jelent Törökország helyzete, mely NATO-tag, így Amerika közvetlen szövetségese a térségben, azonban szíriai ambíciói egyedi megítélésbe helyezik.
A fenti nehézségeket figyelembe véve az együttműködési terv létrejötte egy elhúzódó folyamat kezdetének tűnik, melynek megvalósulása azonban igen távolinak látszik.
