Brit-orosz vetélkedés a XIX. század első felében

A cikksorozat első részében a krími háborút (1853-1856) megelőző négy évtizedet kívánom ismertetni az európai hatalmi vetélkedés szemüvegén keresztül. A nagyhatalmak közötti versengésnek az 1814-1815 között Bécsben megtartott kongresszuson próbáltak egyfajta szabályozó keretet adni azáltal, hogy a kifinomult diplomáciai technikák és a legitimitás elvén keresztül minimálisra próbálták csökkenteni a konfliktusokat. A Napóleoni háborúkat lezáró Bécsi Kongresszuson a győztes nagyhatalmak (Egyesült Királyság, Orosz Birodalom, Poroszország és a Habsburg Birodalom) által megteremtett új politikai rend, minden belső problémája ellenére egészen a krími háborúig képes volt egyensúlyt teremteni a kontinensen. A Bécsben létrehozott rendszer alapját két tényező biztosította. Egyrészt a koronás fők félelme az újból fellángoló forradalmaktól, másrészt annak az elkerülése, hogy bármelyik európai ország a kontinens hegemón hatalmává váljon. Ezen két cél érdekében két együttműködést is létrehoztak a győztesek. Míg a négy győztes hatalom által létrehozott Négyes Szövetség feladata a franciák kordában tartása, addig a három közép és kelet-európai uralkodó által létrehozott Szent Szövetség a legitimitás elvéből kiindulva próbálta elejét venni a forradalmi megmozdulásoknak.

A Bécsi Kongresszus Európája

Napóleon bukását követően Bécsben ültek össze az európai államok vezetői, hogy megteremtsék az új európai rendet. Az I. Párizsi Béke rendelkezései szerint a négy nagy győztes hatalom képviselőit illette meg a kérdések eldöntésének a joga. A házigazda Ausztriát Metternich herceg képviselte a kongresszuson. Az osztrák külügyminiszter briliáns diplomáciai érzékének köszönhetően a konferencia vezéregyéniségé vált, aki remekül tudott közvetíteni a mérsékeltebb álláspontot képviselő Castlereagh brit külügyminiszter és a franciákkal szemben keményebb fellépést képviselő I. Sándor cár között. A kontinens közepén elhelyezkedő soknemzetiségű Habsburg Birodalomban az európai hatalmi rendszer legkisebb változása is komoly politikai következményekkel járó folyamatokat volt képes elindítani. A birodalom kiszolgáltatottságának a tudatában Metternich mindent elkövetett annak érdekében, hogy az egymással sok tekintetben ellentétes érdeket és értékeket valló nagyhatalmakat egységbe tömörítse az európai hatalmi egyensúly fenntartása érdekében. Bár a négy nagy győztes képviselő egymástól igen eltérő Európaképpel rendelkezett, a kontinensen való hatalmi egyensúly fenntartásában egyetértettek. A Castlereagh által képviselt Nagy-Britannia nem akart európai területekkel gazdagodni (bár Málta szigetét a birodalomhoz csatolta), célja a jövőbeni francia és orosz ambíciók megfékezése volt. Ennek érdekében a Franciaország szomszédságában lévő kisebb államok területeit mesterségesen megnövelték. Így jött létre Hollandia és a korábbi Osztrák-Németalföld (a mai Belgium) egyesítéséből az Egyesült Németalföldi Királyság, biztosították Svájc semlegességét, Piemontot pedig területének megnövelésével akarták felerősíteni. London célja egy olyan gyűrű létrehozása volt, amely képes ellenállni egy esetleges francia katonai agressziónak. Annak érdekében, hogy a Franciaországot körülvevő cordon sanitaire minél hatásosabban működjön, Poroszország Rajna menti területeket kapott.

Európa politikai térképe a bécsi kongresszus után.

Párizs ambícióinak letörése mellett a kontinensre nehezedő orosz befolyás visszaszorítása volt London bécsi politikájának másik szempontja. Sándor cár megfékezésének az eszközét Castlereagh leginkább a Habsburg Birodalomban látta. Ausztriának szánta azt a szerepet, hogy nyugatról az esetleges francia, keletről pedig az orosz előrenyomulást felfogja. Ausztriát nyugati területeinek elvesztése miatt (Osztrák-Németalföld) itáliai területekkel kárpótolták a kongresszuson. Ennek következtében Piemontot leszámítva közvetlenül vagy közvetve a félsziget területének nagy részét az ellenőrzése alatt tartotta. A Német-Római Császárság helyén létrehozott Német Szövetség szintén Ausztria pozícióját erősítette, hiszen a szövetségen keresztül Bécs megkapta a kis és közepes német államok feletti ellenőrzés lehetőségét. Bár Poroszország az oroszok számára átadott lengyel területekért cserébe jelentős német területekkel gazdagodott, a német ügyek befolyásolásában csak másodlagos szerepet tudott betölteni Ausztria mellett. Oroszország a többi hatalom által rettegett kolosszusként vett részt a bécsi rendezésben. Sándor cár birodalma a lengyel területek nagy részének bekebelezésével valós realitásként jelent meg a közép-európai térségben. Franciaország viszonylag enyhe feltételekkel úszta meg a császárság összeomlását. Az országot a forradalom előtti határai közé szorították vissza, továbbá jóvátételt kellett fizetnie, illetve el kellett tartania az országot megszállva tartó 150 ezer fős koalíciós haderőt. Bár a poroszok keményebb békefeltételeket kívántak Párizsra rákényszeríteni, az angolok és Metternich világosan látta, hogy a jövőbeni hatalmi rendszert csak egy együttműködő Franciaországgal lehet fenntartani. A franciákkal szembeni nagyvonalú bánásmód kialakításban a nyers hatalmi megfontolások mellett nagy szerepet játszottak a Párizst képviselő Talleyrand diplomáciai bravúrjai is. A Bécsben létrehozott új európai rendszernek két alappillére volt. A hatalmi egyensúly, amelynek a biztosítására a győztes hatalmak 1815. november 20-án létrehozták a Négyes Szövetséget. Az együttműködés a megújuló francia agresszióval szemben biztosította volna a nagyhatalmak közös katonai fellépését. A rendezés másik alapját a legitimitás elve jelentette. Ezen fogalom alatt a korábbi korszakok monarchikus uralmi rendszerének fenntartását értették. Ennek az elvnek a védelmére jött létre 1815 szeptemberében a Szent Szövetség, amelyet a három közép és kelet-európai abszolutista uralkodó hozott létre. A Szövetség a francia forradalom következtében kibontakozó liberális és nemzeti mozgalmakkal szembeni konzervatív válasz volt. Az Egyesült Királyságot és a pápát leszámítva valamennyi európai uralkodó csatlakozott a Szent Szövetséghez. A kongresszuson résztvevő diplomaták és uralkodók nem voltak hajlandók tudomást venni a nemzeti eszme jelentőségéről. A Bécsben létrehozott hatalmi egyensúly szilárdnak látszott, a legitimitás elvének betartatására pedig a hatalmas orosz hadsereg vállalta a garanciát.

A rendszer repedései

A bécsi rendezés első repedései igen korán megjelentek. Bár a nagyhatalmak 1818-as Aacheni konferenciáján a Bourbon restauráció Franciaországa csatlakozott az európai koncerthez, az évtized végén kirobbanó forradalmak mégis komoly kihívások elé állították a rendszert. Az évszázad első forradalmi hulláma Spanyolországból kiindulva szétterjedt Dél-Európában. Madrid után Lisszabon és Nápoly következett. A Troppau-ban majd Laibach-ban összeülő hatalmak a forradalmi eseményekkel szembeni fellépés mellett döntöttek. Itáliában Ausztria, az Ibériai-félszigeten Franciaország állította vissza a status quo-t. A kiéleződő ?keleti kérdés? azonban már előre vetítette a jövőbeni brit-orosz vetélkedést. Az egykor dicsőséges oszmán Birodalom a XVIII. század második felétől a végelgyengülés jeleit mutatta. Az omladozó birodalom egyre nehezebben tudta kezelni a Balkánon felerősödő függetlenségi mozgalmakat. A belső etnikai és vallási feszültségek mellett további problémát okozott Konstantinápolynak a többi európai állammal szembeni technikai és gazdasági elmaradottsága. A Török Birodalom gyengülése lehetőséget biztosított az orosz cárok számára, hogy kiterjesszék befolyásukat a Balkánra és a tengerszorosokra. Oroszország a Krími Kánság meghódítása óta szerette volna megkaparintani a Boszporusz és a Dardanellák feletti ellenőrzést. Bár az 1821 márciusában kirobbant görög felkelést Sándor cár a legitimitás elvével összeegyeztethetetlenek minősítette, de a későbbiekben mégiscsak a puszta hatalmi érdek határozta meg a cárnak az ügyhöz való hozzáállását. Ausztria minden diplomáciai erejét latba vetette, hogy megakadályozza a balkáni háború kitörését. Metternich tisztában volt azzal, hogy az ortodox vallású Orosz Birodalom balkáni előretörése aláaknázhatja a Habsburgoknak a félsziget északi részén betöltött pozícióját. A britek egyelőre kivártak, ugyanakkor élénken érdeklődést tanúsítottak Sándor cár lépései iránt.

A következő évek eseményei azonban kimozdították a nagyhatalmakat a kezdeti passzív magatartásukból. Alapvetően két esemény változtatta meg az európai hatalmak hozzáállást. 1825-ben új cár került az Orosz Birodalom élére I. Miklós személyében. Miklós elődjével ellentétben nagyobb prioritást szentelt az orosz hatalmi érdeknek, mint a legitimitás elvének. Bár az új cár a terjeszkedés lázában élt, ez önmagában még nem szükségszerűen indokolta az európai koncert magatartásának a megváltozását. A keleti kérdésben a fő fordulatot, Mohamed Ali egyiptomi alkirálynak a görög ügybe való beavatkozása hozta. A kétségbeesett szultán Mohamed Alitól kért segítséget a görög ügy megoldásában, cserébe Kréta szigetét, valamint Moreát (Peloponnészoszi-félsziget) ajánlotta fel egyiptomi megmentőjének. Az albán származású Mohamed Ali a század eleje óta állt a fáraók földjének az élén, uralma alatt francia segítséggel modernizálta az egyiptomi flottát és hadsereget. Nem titkolt célja volt egy, az oszmán uralomtól független arab birodalom létrehozása, ezen törekvése rémülettel töltötte el a térségben érdekelt briteket és oroszokat. Az egyiptomi beavatkozásra válaszul London és Szentpétervár közösen cselekedett. A Kairóval jó viszonyt ápoló Párizs szintén csatlakozott az oszmánellenes koalícióhoz. A britek bár a cárral közösen léptek fel Konstantinápoly és Mohamed Ali ellen, ez nem halványította el az orosz expanziós politikával kapcsolatos félelmeiket. Maga a közös fellépés is ebből a félelemből született: a britek a szultánellenes együttműködésen keresztül kívánták ellenőrzésük alatt tartani Miklós cárt. A Foreign Office fő feladatának az orosz-török háború elkerülést tartotta, George Canning külügyminiszter az oroszokkal való kooperációval akarta megakadályozni a két keleti hatalom közötti háború kibontakozását. A koalíciós erők 1827-ben Navarinó-nál szétverték a török-egyiptomi hajóhadat, a tengeri ütközet következményei azonban ellentétesek lettek a Londonban elvártaktól. A Navarinó-i közös hadművelet az orosz-török háború kirobbanásához vezettet. A háborút lezáró Drinápolyi békében a cár megerősítette a Török Birodalmon belüli befolyását. Alighogy lecsillapodtak keleten a harcok, az európai koronás fők és diplomaták újabb a bécsi rendezést megingató eseménysorozattal találták szembe magukat. A Párizsból kiinduló forradalmi hullám változást hozott a Bécsben kialakított status quo-ban. Franciaországban a forradalom eredményeként rezsimváltásra került sor, a rendezés egyik fő tartó oszlopának számító Bourbon-dinasztia megtört a párizsi polgárok barikádjain. X. Károly bukása a ?nagy? francia forradalom megismétlődésének a rémképét vetítette Európa konzervatív urai elé. A régi rend híveinek félelmei azonban alaptalannak bizonyultak, Párizs forrongó utcái nem a köztársaságot hozták vissza, hanem Lajos Fülöp ?polgár királyságát? juttatta az ország élére. Az Orleansi-házból származó új király kettős kommunikációt folytatott: míg országán belül a régi rend ellenfelének, addig a külföld felé a status quo hívének mutatta magát. London amint meggyőződött arról, hogy az új francia vezetés nem kíván visszatérni az 1815 előtti expanziós politikájához, azonnal elismerte Lajos Fülöp uralmát. Az események azonban nem álltak meg a francia határnál, a forradalmi megmozdulások a Bécsben létrehozott Németalföldi Királyság szétrobbanásához és a független Belgium létrejöttéhez vezettek. Az európai koncert tagjai igen eltérően reagáltak az eseményekre. A britek elfogadták a változások eredményeit, a Habsburg Birodalom a kiújuló itáliai forradalmakkal volt lekötve, Poroszország és a cár azonban katonai beavatkozást sürgetett. Sándor cár kész volt csapatokat küldeni a belga forradalom leverésére. A britek az orosz beavatkozás elkerülése érdekében ismerték el a frissen létrejött Belgiumot, ugyanis mindenféleképpen meg akarták akadályozni Szentpétervár befolyásának a kontinensen történő további növekedését. Miklós cár intervencióját a britek ellenzése és az osztrákok közönye mellett tovább gátolta, hogy a forradalmi megmozdulások a cárok elzárt birodalmát is elérték. A Varsóban kirobbant lengyel felkelés egy időre lekötötte az orosz hadsereg erőit. Alighogy leverték a forradalmakat, a bécsi koncert tagjainak máris az újra kiéleződő keleti kérdésre kelet megoldást találniuk. Az egyiptomi Mohamed Ali nem mondott le arról a tervéről, hogy a Portától függetlenedve létrehozza saját a Földközi-tenger keleti medencéjére kiterjedő birodalmát. 1832-ben háborút indít a szultán ellen és győzelmek sorát aratva Konstantinápoly falai alá érkezet. Ali győzelmei a hatalmi egyensúly felborulásával fenyegettek. Sem az angoloknak, sem a cárnak nem állt érdekében, hogy a gyönge és befolyásolható Oszmán Birodalom helyét egy kiszámíthatatlan új hatalom vegye át. Arról nem is beszélve, hogy Kairó jó kapcsolatokat ápolt Franciaországgal. Félő volt, hogy Ali hatalmának megnövekedése a franciák térségbeli befolyásának növekedését vonja maga után. Az új brit külügyminiszter Palmerston az Oszmán Birodalom integritása mellett állt ki, az oroszok a szavakon túl konkrét lépéseket is tettek. Miklós cár egy expedíciós haderőt küldött a török főváros védelmére, Ali nem merte felvenni a harcot az oroszokkal így inkább visszavonult. A szultán a háborút lezáró Unkiár-Iszekelesz-i szerződésben az orosz cár védelme alá helyezte a birodalmát. Oroszország befolyása tovább növekedett a térségben, a szerződés értelmében a Boszporuszt és a Dardanellákat a törökök elzárták az idegen hatalmak hadihajói előtt. Ez sérelmesen érintette a térségbeli brit érdekeket. A Mohamed Ali mögött álló franciák az oroszokhoz hasonlóan szintén növelni tudták térségbeli befolyásukat. Mohamed Alinak meghagyták az Oszmán Birodalom arab területei feletti uralmat, bár névleg el kellett ismernie a szultán főhatalmát. A konfliktusból üres kézzel távozó britek a Török Birodalommal fenntartott szoros gazdasági kapcsolataikon keresztül próbálták megcsappant befolyásukat visszaállítani. Ausztria a cár lépésében a status quo fenntartásának szándékát látta ezért Metternich üdvözölte az orosz lépéseket.

Az évtized végén azonban újra a török-egyiptomi konfliktus került a nagyhatalmak külpolitikájának a középpontjába. A franciák támogatását maga mögött tudva Mohamed Ali újra nekilátott a mediterráneum keleti felében fennálló erőviszonyok átalakításához. Palmerston és Miklós cár újfent a Porta mellé álltak, míg Franciaország nyíltan Egyiptom mellé. Lajos Fülöp Adolphe Thiers-t nevezte ki miniszterelnöknek, aki harcias megnyilatkozásaiban jutatta az európai hatalmak tudomására, hogy Franciaország akár fegyveresen is kész megvédelmeznie szövetségesét. A francia kormányfő arra számított, hogy a nagyhatalmak a bomló Török Birodalom érdekében nem fognak háborút kirobbantani. Thiers számítását Palmerston keresztül húzta: egyrészt nyilvánvalóvá tette, hogy London kész Konstantinápolyt akár fegyveres úton is megvédeni; másrészt a többi nagyhatalommal közösen jelezték, hogy készek kollektív védelmet biztosítani a szultán számára. Ezt követően angol hadihajók jelentek meg Szíria és Libanon partjainál, ennek hatására Franciaország kénytelen volt meghátrálni. A törökök újbóli megmentését követően a britek saját érdekeiknek megfelelően alakíthatták át az Unkiár-Iszekelesz-i szerződésben foglaltakat. 1841 nyarán Londonban öthatalmi (Egyesült Királyság, Oroszország, Franciaország, Habsburg Birodalom és Törökország) konferenciát tartottak a Fekete-tengeri szorosok kérdésében. A tárgyalásokon sikerült a tíz évvel korábbi egyezményt úgy átalakítani, hogy a Boszporusz és a Dardanellák vízi útvonalai minden nemzet hadihajói előtt lezáruljanak. Palmerston ezen lépése a térségben egyre inkább növekvő orosz befolyást próbálta visszaszorítani. A tengerszorosok lezárásával ugyanis a Fekete-tengeri orosz flotta nem tudott megjelenni a Földközi-tengeren és nem tudta fenyegetni a britek térségbeli érdekeit.

Míg a korábbi évtizedek konfliktusai inkább az európai nagyhatalmi egyensúlyt, addig a 40-es évek incidensei a legitimitás elvét veszélyeztették. A nemzeti és liberális eszmék terjedése erre az időszakra teljesen aláásta a korábbi korszakok legitimációs elveit. A nemzet és az ahhoz kapcsolódó nemzetállamiság vált a feltörekvő európai polgárság fő legitimációs elvévé. A bécsi rendezés kereteit egyre jobban feszegették az Európa-szerte megjelenő nemzeti és liberális mozgalmak. A nemzeti mozgalmak elsősorban a soknemzetiségű Közép-Európában jelentettek komoly problémát. A térséget uraló Habsburg Birodalom minden erejét lekötötték a német és olasz területeken zajló mozgolódások, ebből kifolyólag egyre kevésbé tudott eleget tenni a Bécsben megfogalmazott egyensúlyozó szerepének. A lengyel és az olasz felkelések pusztán csak előszelei voltak a régi Európát fenyegető újabb robbanásnak. A robbanás központja újból a francia főváros volt (bár 1848 első forradalma valójában Nápolyban robbant ki), februárban újra barikádok emelkedtek Párizs utcáin. A párizsi események ? ahogy szűk két évtizeddel korábban ? most is rezsimváltást eredményeztek. Lajos Fülöp polgárkirályságát köztársaságra cserélték a franciák. A párizsi események ugyan Európa szerte riadóztatták a régi rend híveit, de a forradalmi hullám olyan gyors ütemben söpört végig a kontinensen, hogy képes volt megakadályozni a konzervatív erők fellépést (ez alól az Orosz Birodalom kivételt képez). Párizs után a sok kis államra tagolódott Németország következett. A Frankfurt am Main-ban összeülő össznémet nemzetgyűlés a német egység gondolatával lépett fel. Ausztriában előbb az olasz területeken majd Bécsben és Magyarországon törtek ki forradalmi megmozdulások. Poroszországot a berlini felkelés egy időre szintén bénult állapotba taszította. Végül a régi rend hívei Franciaországot leszámítva mindenhol képesek voltak leverni a nemzeti és liberális törekvéseket. Diadaluk azonban pürrhoszi győzelemnek bizonyult, ugyanis 1848-49 eseményei végkép aláásták a Bécsben felépített rendszer alapjait. A legitimitás elvére egyre kevésbé lehetett már hivatkozni a tömegeket megmozgató nemzeti és liberális elvekkel szemben, ugyanakkor a hatalmi egyensúly olyan gondosan felépített rendszere is válságba került. A bécsi rendezés alapját a kontinensen egymást kordában tartó nagyhatalmakból álló Európa adta. A forradalmi események azonban megmutatták, hegy sem Ausztria, sem pedig Poroszország nem képes az oroszokat ellensúlyozó szerepét betölteni. A magyar szabadságharcot Bécs csak orosz segítséggel tudta leverni, ennek következményeként Ferenc József császár Miklós cár lekötelezettjévé vált. A német kérdés megoldásában szintén szerepe volt az erős orosz nyomásnak. Mindezek következtében az Orosz Birodalom az 1850-es évek elejére hatalmának csúcsára érkezett. Hatalmas demográfiai súlyának és erősen centralizált politikai rendszerének köszönhetően ezekben az években az Orosz Birodalom megállíthatatlannak tűnt. A következő évek eseményei azonban megmutatták, hogy az ijesztő látszat ellenére a cárok birodalma gazdaságilag, technikailag és társadalmilag messze lemaradt a nyugati államok mögött.

Robbanó konfliktus: a krími háború okai és kezdete

Miklós cár a forradalmak leverést követően ereje teljében érezte a birodalmát. Mivel jól érzékelte a kontinensen felborult hatalmi egyensúlyt, ezért elhatározta, hogy pontot tesz a Fekete-tengeri szorosok ügyére. Az 1841-es öthatalmi londoni konferencián kialakított szabályozás komoly akadályokat állított a közel-keleti orosz terjeszkedés útjába. Szent Pétervárnak kapóra jött a katolikusok és az ortodoxok között kialakult konfliktus a palesztinai szent helyek használatával kapcsolatban. A felekezeti ellentéteket felhasználva Miklós cár követén keresztül követelte a szultántól a két keresztény csoport közötti vita rendezését, valamint, hogy a szultán ismerje el az orosz cárt az Oszmán Birodalomban élő ortodox keresztények védelmezőjeként. Konstantinápoly elutasította az orosz követeléseket, ezt követően az oroszok megszállták a román fejedelemségeket (Havasalföld, Moldova). Bár az oroszok megpróbálták Bécset is bevonni a törökök elleni háborúba, végül Ausztria ellenállt a cár nyomásának. Bár Ferenc József az 1849-es segítség miatt lekötelezettje volt az oroszoknak, jól felfogott hatalmi érdekei azt diktálták, hogy ne segítse Miklós cárt balkáni befolyásának a növelésében. London szintén feszülten figyelte az eseményeket, az orosz expanzióban a közel-keleti brit érdekek igen komoly veszélyeztetését látták. Azonban 1853 elején még semmilyen nyoma nem volt egy esetleges oroszellenes brit fellépésnek. Bár a krími háború a majd fél évszázados orosz-brit hatalmi versengésnek a betetőzését jelentette, a fegyveres fellépés ötlete mégsem a londoni Foreign Office-ból hanem Párizsból érkezett. A 1848-as forradalom következtében először az elnöki majd a császári trónra ülő Charles-Louis Napoléon Bonaparte mindent megtett annak érdekében, hogy országát sikeresen kivezesse a nemzetközi elszigeteltségből. Ezért az egyre fokozódó brit-orosz ellentét kapóra jött III. Napóleonnak, a francia császár 1853 májusában egy közös angol-francia fellépést javasolt az Orosz Birodalom ellen. A britek ekkor még nem akartak nyílt konfliktust vállalni a cárral. Azonban az orosz terjeszkedéstől való angol félelem szép lassan az együttműködés irányába tolta a briteket. Szeptemberben egy francia-angol hajóraj jelent meg a Boszporuszon Konstantinápoly védelmének a céljából. A cár az 1841-es londoni egyezmény megszegésével vádolta a nyugati hatalmakat. A britek és franciák lépésüket azzal indokolták, hogy Oroszország a dunai fejedelemségek megszállása óta háborús viszonyban van a Portával. November 4-én a szultán hadat üzent az Orosz Birodalomnak. November 30-án a Szinope-i tengeri csatában az orosz flotta győzelmet aratott a török hajóhad felett. A britek és franciák 1854 májusában hadat üzentek Oroszországnak.

A bécsi rendezés mérlege

A fentiekben leírtak jól szemléltetik, hogy a győztesek kongresszusát követően szinte azonnal felszínre törtek a rendszer azon belső problémái, amelyek hosszútávon azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy szétfeszítik a Bécsben felépített rendszert. A kontinensen tíz évenként végigsöprő forradalmi hullám, illetve az annak talaján kibontakozó liberális és nemzeti mozgalmak a rendezés ideológiai alapját képző legitimitás elvét kezdték veszélyeztetni. Ugyancsak a struktúra egyre erősebb belső zavaraként jelent meg az Orosz Birodalomnak a többi európai állammal szembeni katonai túlsúlya. Oroszország ambivalens módon viszonyult a bécsi rendszerhez, egyrészt Szentpétervár volt a Szent Szövetség legfőbb oszlopa, a kontinensen megjelenő forradalmi erőkkel szembeni fellépések legaktívabb szereplője. Ugyanakkor hatalmi érdekeinek érvényesítése egyre inkább veszélyeztette a kontinens ingatag hatalmi egyensúlyát. Az Európára nehezedő orosz nyomás legfőbb ellensúlyozója az Egyesült Királyság volt. Nagy Britanniának, mint tengeri hatalomnak elsődleges külpolitikai prioritásai közé tartozott annak elkerülése, hogy a kontinensen valamelyik hatalom hegemón szerepre tegyen szert. Ebből kifolyólag London már a görög felkeléstől kezdve mindent elkövetett annak érdekében, hogy megakadályozza Oroszországot azon szándékában, hogy uralma alá vonja az összeroskadó Oszmán Birodalmat. Az egyre erősödő brit-orosz vetélkedésből származó európai konfliktust tovább mélyítette a két német hatalom (Habsburg Birodalom, Poroszország) gyengesége, valamint a megerősödő Franciaország azon törekvése, hogy aktívan formálhassa a nemzetközi politikát. Mindezek a folyamatok az 1850-es évekre a forradalmak által már amúgy is megtépázott rendszer összeomlásához és a krími háborúhoz vezettek.

Források:

Diószegi István: Nemzetközi Kapcsolatok Története 1789-1918, Tankönyvkiadó Budapest 1977.

Ormos Mária-Majoros István: Európa a Nemzetközi Küzdőtéren, Osiris Kiadó Budapest 2003.

Vadász Sándor szerkesztésében: 19. Századi egyetemes Történelem 1789-1914, Osiris Kiadó Budapest 2011.

Henry Kissinger: Diplomácia, Panem Könyvkiadó Budapest 2008.

Előző cikkEU hírfigyelő ? 2017. december
Következő cikkNATO-NETto Hírfigyelő ? 2018. január