Április 27-én megvalósult a harmadik Korea-közi csúcstalálkozó, ezt követően május végén az Egyesült Államok tárgyal a Koreai Népi Demokratikus Köztársasággal. Hszi Csin-ping, kínai elnökkel folytatott márciusi egyeztetését követően Kim Dzsong Un, észak-koreai vezető bejelentette atomfegyver-mentesítés iránti teljes elköteleződését. Milyen indokok és körülmények vezettek az enyhüléshez? Megszülethet-e a koreai háborút lezáró békeszerződés?

Az észak-koreai ?mosoly offenzíva?

Kim Dzsong Un, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (továbbiakban KNDK) vezetője, újévi beszédében még nukleáris rakéta indításával fenyegette meg az Egyesült Államokat. A Koreai-félsziget helyzete háború kirobbanásával fenyegetett, Kim azonban a közelgő phjoncshangi téli olimpia kapcsán azt is megfogalmazta, hogy nyitott bármilyen egyeztetésre Dél- Koreával, legyen az a kormány, az ellenzék vagy akár magánszemélyek. Észak-Korea ezen lépése mögött több elemző is a Koreai Köztársaság és az Amerikai Egyesült Államok között fennálló katonai szövetség meggyengítési kísérletét vélte felfedezni. A konstruktív hozzáállás azonban a dél-koreai belpolitikai helyzet változásával hozható párhuzamba. 2017 májusában a felfüggesztett konzervatív Pak Gün Hje elnökasszonyt a liberális értékeket képviselő Mun Dzse In váltotta fel hivatalában. Az új elnök központi kérdésként kezelte a Phenjanhoz fűződő viszony békés rendezését és az együttműködés lehetőségét, így ebbe az irányába való nyitás politikai érdeke is egyben.

A dél-koreai baloldal hagyományosan is a félsziget egyesítése mellett és a kapcsolatok rendezése iránt köteleződött el, a legutóbbi politikai ciklusuk alatt került sor az úgy nevezett ?Napfény politika? meghirdetésére. Ezen program során került megvalósításra 2004-ben a keszongi ipartelep létesítése Észak-Koreában, ahol összesen 123, főként dél-koreai vállalat (pl.: Hyundai) foglalkoztatott megközelítőleg 40 ezer észak-koreai munkást. Az ipari park a KNDK egyik legmeghatározóbb bevételi forrása volt 2016 februárjáig. A kedvező Korea-közi kapcsolat akár a telep újranyitását is előremozdíthatja.

A 2018-as phjongcshangi téli olimpián több gesztust is tett egymás felé a két Korea: egy zászló alatt vonultak fel sportolóik és közös női jégkorong-válogatottal vettek részt a versenyen. A megközelítőleg 500 főt számláló, sportolókból, szurkolókból és magas rangú tisztségviselőkből álló észak- koreai delegációnak kapcsolatépítési célja is volt.

Észak Korea további informális lépéseket is tett annak érdekében, hogy a lehető legelőnyösebb képet mutassa magáról a nemzetközi eseményen: válogatott szépségű, párthű, professzionális női szurkolótábora jelent meg a közönség soraiban. Buzdító dalaik egyes értelmezésben az egységes Koreáról is szólhattak. A mosoly offenzíva fontos eleme az egyesítés melletti elköteleződés megjelenítése.

A formális közös megjelenés mellett a megnyitó ünnepsége adott lehetőséget a magas politikai beosztású észak-koreai küldötteknek, Kim Jong Namnak, volt külügyminiszternek, aki jelenleg a Legfelsőbb Népi Gyűlés Elnöke, valamint a pártfőtitkár húgának és bizalmasának, Kim Jo Dzsongnak arra, hogy átadják a Phenjanba szóló meghívót Mun Dzse In elnöknek a tiszteletükre rendezett fogadáson. Egyes elemzők és sajtóorgánumok e politikai és diplomáciai lépések sorozatát nevezték az észak-koreai ?mosoly offenzívának?.

Március 5-én Mun Dzse In elnököt Csung Ej Jong, a dél-koreai nemzetbiztonsági hivatal vezetője ? posztja az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadójának feleltethető meg ?  és Szu Hun az Angibu (a dél-koreai nemzetbiztonsági szolgálat vezetője)  képviselte Phenjanban. Mun távolmaradását azzal indokolta, hogy akkor áll módjában tárgyalni, ha megfelelőek lesznek a nemzetközi körülmények. Ez abban mutatkozik meg, hogy az ország katonai érdekei az USA-hoz kötik, míg belső piaca (a legnagyobb bevételt hozó Samsung és Hyundai vállalat által) Kína kereskedelmétől függ. Dél-Korea politikája ezért a koreai válsághelyzet rendezésében két ellentétes oldalt képviselő nagyhatalom szerepvállalásától is függ. Az egyeztetés legfőbb kérdésének a félsziget nukleáris mentesítése tekinthető, amely iránt Kim elköteleződését fejezte ki (habár ekkor még a Dél-Koreában állomásozó amerikai katonák kivonásának feltételéhez kötötte), így a tárgyaló delegáció egy kétoldalú csúcstalálkozó terveivel tért vissza Dél-Koreába. Ezzel párhuzamosan Csung Ej Dzsong Washingtonban átadta Kim Dzsong Un tárgyalási meghívását Donald Trumpnak, amelyet az Egyesült Államok elnöke elfogadott.  A Korea-közi találkozót semlegesnek tekinthető határmenti területen rendezik meg, Panmindzson városában. A helyszín szimbolikus jelentőséggel bír, 1953-ban itt kötötték meg a két ország közti, jelenleg is hatályban lévő tűzszüneti megállapodást. Fontos leszögezni, hogy a két Korea egyesülése még a jelenlegi diplomáciai enyhülés ellenére sem valószínű. A korábbi évekhez hasonlóan, a két ország között humanitárius segélyszállítmányok küldésére (Koreai Köztársaság Egyesítési Minisztériuma) vagy gazdasági együttműködésre lehet kilátás a jövőben. Ennek realitásait azonban csak az április 27-re tervezett Korea-közi csúcstalálkozó után lehet elemezni.

A jelen események fényében a ?mosoly offenzíva? tekinthető az USA-val való tárgyalások megvalósításához szükséges első lépésnek; vagyis meggyőzni Dél-Koreát a közvetítői szerep vállalásáról. Mindezzel a phenjani vezetés célja államuk nemzetközi elismerése, ugyanis a hivatalos állami ideológia, a dzsúcse, az ország vezetőit nagy jelentőségű népért tett eredményei nyomán idealizálja. A béke megkötése általi legitimációval Kim Dzsong Un olyan tekintélyre tehet szert, amely az államalapító Kim Ir Szen elismertségéhez hasonló.  Ez azért kulcsfontosságú, mert az észak-koreai társadalmat is meghatározza a távol-keleti kultúrkör azon jellemzője, amely a magasabb rangúak és az idősebbek tiszteletén alapszik; a fiatal vezető így biztosíthatja hatalmát az országon belül.

A két országrész közti kapcsolat helyreállítása azonban nem csupán másodlagos cél Észak-Korea szempontjából. Phenjannak szüksége lehet Szöul támogatására az ENSZ Közgyűlésében, hogy meggyőzze a tagállamokat arról, a katonai fenyegetettség csökkenésével a Biztonsági Tanács gazdasági szankciókról szóló határozatait érdemes lehet hatályon kívül helyezni. Észak-Korea alapítása óta viseli a kereskedelmének korlátozására vonatkozó terheket, a szankciók fokozatos feloldása így nem a legmeghatározóbb gazdasági érdeke. Amit a nyomás és diplomáciai korlátozások enyhítésével elérni kíván az az, hogy meginduljon az ország nemzetközi integrációja, amely kaput nyit a Világbank és az Ázsiai Fejlesztési Bank pénzügyi forrásai felé.

Az április 27-i Korea-közi csúcstalálkozó is az egyesítés szimbolikájának megfelelően volt koreografálva. A két vezető a közös határszakasz felett átnyúlva fogott kezet először, majd Mun átinvitálta Kimet Dél-Koreába. Az ifjabb vezető ezt követően (feltehetően nem volt benne az eredeti forgatókönyvben) megkérte Munt, hogy északi oldalon is fogjanak kezet, amely a kölcsönösséget és az egyenlőséget hangsúlyozta diplomáciai szempontból a két országrész között. A tárgyalás helyszínéül szolgáló Béke Házához vezető úton Csoszon-dinasztia korabeli (az egységes Korea történelmi virágkoraként tekintenek erre az időszakra) katonai egyenruhát viselő díszőrség állt. A csúcstalálkozó során a mindkét oldalon tapasztalt tiszteletadás és a háború lezárására való törekvés életre hívta a két Korea közti diplomáciai kapcsolat további kiszélesítését: a háború során szétválasztott családok ismét találkozhatnak az észak-koreai határ mentén elhelyezkedő Keszong városában. A demilitarizált zóna északi oldalán egy dél-koreai, kvázi nagykövetségként is funkcionáló kirendeltség létesül, valamint Mun a közeljövőben Phenjanba látogat, ezzel megkezdve a legfelsőbb szinten kiépülő bilateriális kapcsolat létesítését Észak-Koreával.

A csúcstalálkozón kiadott közös nyilatkozatban két fontos előrelépés is szerepel a koreai háború lezárásához. Elsőként Észak-Korea ígéretet tett a teljes nukleáris leszerelésre, amelynek részleteit is tisztázták, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) ellenőrei felügyelhetik a fegyverek megsemmisítését. Phenjan továbbá kijelentette, hogy más nemzetek megfigyelőit is fogadják Észak-Koreában. A második kulcsfontosságú eredmény, amely rögzítésre került a nyilatkozatban, hogy a két országrész elkötelezte magát a koreai háború lezárása mellett. A békeszerződés megkötéséhez azonban a jelenleg hatályos tűzszüneti megállapodást aláíró Egyesült Államok és Kína ellenjegyzése is szükséges lesz.

A Kim-Hszi ?nem hivatalos? csúcstalálkozó

Észak-Korea szempontjából az ENSZ szankciós politikájának egyértelmű kulcsszereplője a Hszi Csin-ping vezette Kínai Népköztársaság. Amennyiben a KNDK vissza akarja szerezni legnagyobb gazdasági partnerétől származó bevételi forrásait (az úgynevezett Kínai-KNDK gazdasági kapcsolat) vagy támogatását keresni a szankciós nyomás enyhítéséhez, hogy ezáltal megnyíljon előtte a nemzetközi integráció lehetősége, elengedhetetlen, hogy a két vezető egyeztessen. Emellett Kína nemzetközi és regionális hatalmi pozíciója is indokolttá teszi Peking politikai-diplomáciai támogatásának megnyerését a közelgő Dél-Korea és USA csúcstalálkozó során. Lehet-e ez a diplomáciai manőver az USA és Kína geopolitikai érdekeinek egymás ellen való kijátszására tett sikeres kísérlet, amellyel Kim saját tárgyalási lehetőségeinek körét akarja kiszélesíteni és biztosabbá tenni?

Az Észak-Korea által kiváltott katonai fenyegetés a rezsim egyetlen szövetségesét, Kínát is hátrányosan érintette geostratégiai szempontból. Az Egyesült Államok katonai kirendeltségei és regionális partnerei védelme érdekében olyan légvédelmi rendszereket telepített (Japánba további, az AEGIS rakétavédelmi rendszerhez tartozó Patriot ütegeket és Dél-Koreába a THAAD rakétaelhárító rendszereket), amely Kína katonai képességeit is korlátozza. A Kelet-Kínai-tenger és szigetei egyfajta természetes védvonalat adnak Kína partmenti, gazdaságilag legfejlettebb városai számára, mint Shanghaj vagy Hong-Kong. Az úgynevezett első szigetlánc alkotta védelmi vonal eleme a Koreai-félsziget, Tajvan és a Fülöp-szigetek. Kína geopolitikai és geostratégiai érdekeinek meghatározó eleme a félsziget megosztottsága is. Észak-Korea földrajzi elhelyezkedésével, valamint az USA régión belüli katonai-politikai ellenpólusaként egyfajta ütközőállamként választja el Kínát a Dél-Koreában állomásoztatott amerikai katonáktól és harceszközeiktől. Ezen felül a fokozott amerikai jelenlét hátráltatja Kínát a Dél-Kínai tenger szigetvitái rendezésében, illetve a komolyabb nemzetközi szerepvállalásban és gazdasági befolyásának kiszélesítésében is.

A március 8-án bejelentett Trump-Kim csúcs annak a lehetőségét hordozta magában, hogy a felek megegyezhetnek olyan USA által biztosított garanciák elfogadásában, amellyel megvalósulhat Észak-Korea nukleáris mentesítése és hadseregének leszerelése, azonban a rakétavédelmi rendszerek (amelyeket a KNDK katonai fenyegetése miatt telepítettek) továbbra is Japánban és Dél-Koreában maradhatnak, hátráltatva ezzel Kína katonai képességeit, anélkül, hogy Peking képviselhette volna érdekeit.

Megjelenik a Koreai-félsziget konfliktusának rendezésében a politikai dimenzió is, miszerint Kína saját régiójában kimaradhat a válsághelyzet rendezéséből, lépéshátrányba kerülve az USA-val szemben. Kínának tehát minél előbb egyeztetnie kell Észak- Koreával a tárgyalások lehetséges opcióiról. A fent leírt diplomáciai lépéskényszert Észak-Korea idézte elő, azonban Hszi Csin-ping  március 25-én informális találkozóra hívta Kim Dzsong Unt, megadva annak látszatát, hogy Kínának meghatározó befolyása van a phenjani rezsimre, amely mint ?útmutatásért? járul Pekingbe a közelgő csúcstalálkozók előtt.  Valójában a két nagyhatalom érdekeinek kijátszásával hozta magát jobb tárgyalási helyzetbe az észak-koreai vezető. Ebből a nézőpontból vizsgálva a tavaszi eseményeket: Kim Dzsong Un már az Egyesült Államokkal tervezett csúcstalálkozó előtt személyesen egyeztetett az amerikaiak egy közeli szövetségesével a régión belül, és egy globális kihívójával is.

A Kim-Hszi találkozó eredményéről egyik fél sem hozott nyilvánosságra pontos információkat. Azonban a közös sajtótájékoztatón Kim ismét ígéretet tett a nukleáris és rakétakísérletek felfüggesztésére a Dél-Koreával és az Egyesült Államokkal való tárgyalások megvalósulásáig, és előrevetítette annak a lehetőségét, hogy Phenjanban amerikai nagykövetséget hozzanak létre a csúcstalálkozót követően. Az észak-koreai vezető azt is hangsúlyozta, hogy amennyiben megfelelő biztonsági garanciákat és kompenzációt kapnak az Egyesült Államoktól, nem indokolt a nukleáris elrettentő képességeik fenntartása.   Kim Dzsong Un nyilatkozatát elődei, Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il végakarata iránti elköteleződésével indokolta.

1972 júliusában az amerikai?észak-koreai kapcsolat javulásával Li Hu Rak, a dél-koreai titkosszolgálat (Angibu) vezetője Phenjanba látogatott, hogy tárgyalásokba kezdjen Kim Ir Szennel. A felek megállapodást kötöttek a két országrész jövőbeli békés egyesítésének feltételeiről. 1991-ben Kim Dzsong Il vezetése alatt megszületett a Korea-közi megállapodás az úgynevezett „Napfény Politika” keretein belül a félsziget nukleáris mentesítéséről, miután az USA kivonta taktikai atomfegyvereit a térségből. A KNDK 2002-ben lépett ki az Atomsorompó-szerződésből, azóta összesen 6 kísérleti atomrobbantást hajtott végre, 2017 szeptemberében hidrogénbombával. A korábbi vezetők politikai lépései, lefektetett elvei iránti elköteleződés az észak-koreai hivatalos állami ideológia, a dzsúcse alaptéziseire és a konfuciánus kultúrkör idősek iránti tisztelet-központúságára vezethető vissza.

A Trump-Kim csúcs lehetőségei

Észak-Korea legfontosabb célja az államalakulatának legitim, nemzetközi elismerése a koreai háborút (1950-1953) lezáró béke megkötésével. Az USA azért megkerülhetetlen a két országrész jogállásának rendezésében, mert az 1953-ban Észak-Koreába bevonuló ENSZ csapatokat az Egyesült Államok vezette, és a létrejött tűzszüneti megállapodást is az amerikai fél jegyezte ellen. Ezért a KNDK-nak mind katonai, mind diplomáciai értelemben egyenrangú félként kell részt vennie az USA-val szemben a közelgő tárgyaláson.  Kim egyrészt tömegpusztító fegyvereinek létével, másrészt azzal a diplomáciai megerősítéssel hozhatta magát az USA-val egyenrangú pozícióba, miszerint legitim állam vezetőjeként kezelik Kínában és Dél-Koreában.

Ebben az esetben azonban az ICBM (interkontinentális ballisztikus rakéta) technológia kifejlesztése és az atomprogram véghezvitele nem csupán egy tárgyalási alap szerepét töltötte be. A KNDK-nak ki kellett zárnia annak a lehetőségét, hogy az Egyesült Államok fontolóra vehesse a katonai beavatkozást. (Ez a régió magas népsűrűsége miatt egyébként sem volt reális opció, valamint a háború hosszú évtizedekre instabillá tehetné a kelet-ázsiai térséget.) A katonai elrettentő képesség kifejlesztése egyben gazdasági érdeke is volt az országnak (?byungjin? politika, amely céljában ötvözi a gazdasági és katonai fejlődést), ugyanis ezzel okafogyottá vált a hagyományos hadászati eszközök fenntartása. Ehhez párosult a Kim-rezsim agresszív külpolitikai kommunikációja által keltett nyomásgyakorlás, amellyel egyértelművé tette, hogy bármikor képes és hajlandó tömegpusztító fegyvereinek bevetésére. E mögött az a sajátos észak-koreai tárgyalástechnikai elem mutatkozik meg, miszerint minél nagyobb a diplomáciai feszültség médiában való megjelenítése és a válság háborúvá eszkalálódásának veszélye, annál magasabb nemzetközi fórumon tárgyalják a megosztott félsziget ügyét, nevezetesen a KNDK békeszerződéssel történő legitimálását.

A tény, hogy Donald Trump amerikai elnök részt vesz majd egy kétoldalú tárgyaláson Kim Dzsong Unnal, már önmagában is legitimációs forrás lehet. Ezért Phenjan akkor is nyer, ha a tárgyalás első körben érdemi döntés nélkül zárulna, míg az Egyesült Államokon rendkívül nagy a nemzetközi nyomás, hogy végső célként megvalósítsa a rezsim teljes denuklearizációját. Az Egyesült Államok (és korábban Kína) ilyen módon biztosított védelmi garanciája okán 2018. április 21-én Kim Dzsong Un bejelentette a Punggje-Ri kísérleti atomrobbantásokhoz használt telephelyének bezárását, valamint atom- és rakétaprogramjának beszüntetését.

A teljes fegyverarzenál ellenőrzött megsemmisítése azonban évekig is elhúzódhat, és azt is figyelembe kell venni, hogy a hegyvidékben gazdag észak-koreai táj kifejezetten alkalmas titkos katonai bázisok és fegyverraktárak létesítésére és fenntartására.  Mindenesetre a Korea-közi csúcstalálkozón bejelentett (2018. április 27.) nemzetközi nukleáris non-proliferációhoz való ismételt csatlakozás egy olyan lépést jelent az északiak részéről, amely megkönnyíti a közelgő bilaterális egyeztetésen a békekötés megvalósulását. A tárgyalást azonban bonyolítják az áprilisi fejlemények szankciós politikára gyakorolt hatásai. A katonai fenyegetettség már nem áll fent, így nehéz lesz Kínát továbbra is a kereskedelem korlátozásában érdekeltté tenni, ugyanis az ország adja az észak-koreai export 93%-át (1.7 millió dollár bevételi kiesés 2017-ben) és az import 88%-át (3.6 millió dollár kiesés). Emellett a KNDK jogosan követelheti külföldi bankszámláik befagyasztásának feloldását. Mindez alátámasztja Kim Dzsong Un április végi bejelentését az észak-koreai politikai irányváltása kapcsán, amely fő célja immár egyedül a gazdasági fejlődés.

Az Egyesült Államoknak belpolitikai szempontból meg kell felelnie az Otto Warmbier halála kapcsán kialakult közvélemény nyomásának. Meghatározó lesz tehát az egyeztetés során a KNDK-ban raboskodó amerikai állampolgárok szabadon bocsájtása is. A japán miniszterelnök, Abe Shinzó is elkötelezett a 70-es években elrabolt, közel 100 japán állampolgár megváltása mellett. A japán érdekek azonban egy speciális helyzetbe hozzák a tokiói vezetést, miszerint a katonai fenyegetettség csökkenése a jelenleg politikai célként kitűzött alkotmánymódosítás és hadseregreform indokoltságát visszavetik. A jelenlegi miniszterelnök, Abe Shinzó így presztízsveszteséggel számolhat. Emellett a második világháborús vereségének következtében a japán gyarmati függés jóvátételeként Japánt kárpótlás megfizetésére kötelezték Dél-Koreával szemben. A kárpótlás kedvezményezettje azonban az esetlegesen elismert KNDK is lehet, mivel ugyanúgy elszenvedte a japán megszállást. Ennélfogva Japán gazdasági érdeke is, hogy a békeszerződés megkötését követően ilyen követelés ne állhasson fent Észak-Korea részéről.

/Lektorálta: Bartók András/