28.4 C
Budapest
2026 május 26. kedd 13:37
Kezdőlap Blog Oldal 38

Szakkollégiumunk részvétele a Makovecz 2020 programban

Szerző:
BSZK
-
0

A Makovecz program keretein belül a Nemzeti Közszolgálati Egyetem szakkollégiumainak tagjai 2020. január 18-26 között erdélyi tanulmányúton vehettek részt. A program során a Biztonságpolitikai Szakkollégiumot, Gönczi Róbert szakmai és Párducz Árpád közösségi koordinátor képviselték. A program során megismerhettük a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet és a képzéseit, valamint az egyetem campusainak otthont adó három erdélyi várost.

Az első néhány napot Kolozsváron töltöttük, ahol Dr. Szenkovics Dezső dékánhelyettes köszöntötte a Szakkollégiumok hallgatóit. A Sapientia kolozsvári campusán került sor a két egyetem hallgatói által készített előadások bemutatására egy konferencia keretében. A konferencia során az előadók különböző érdeklődési körének köszönhetően lehetőségünk nyílt több, nem a kutatási területünkhöz tartozó témában ismereteket szerezni. Érdekes előadásokat hallhattunk például a BREXIT tárgyalások alakulásáról, a II. Világháborús katonai régészetről, valamint az orosz internetes cenzúráról. A konferenciát követően egy helytörténeti séta keretében megismerhettük Kolozsvár gazdag történelmével. Ezt követően megtekintettük a Tordai Sóbányát, ahol értékes információkkal gazdagodtunk az erdélyi sókészletről, és csónakázhattunk a híres bányatóban.

 

A következő állomás Marosvásárhely volt, ahol betekinthettünk a campuson folyó tudományos munkába. A kertészmérnöki szakon tanuló hallgatóktól megtanultuk hogyan kell kiszámolni egy gyümölcsfajta cukortartalmát, emellett megtanultuk, hogyan lehet kivonni bizonyos teafajtákból az illóolajokat. A mechatronikai laboratóriumokban a mesterséges intelligenciával barátkozhattunk meg, a hallgatók által készített különböző robotok formájában. A tudományos programok mellett megtekintettük a város főbb nevezetességeit, a Marosvásárhely történetét bemutató Kultúrpalotát, valamint a Teleki család könyvtárának otthont adó Telekitékát.

A program utolsó három napját Csíkszeredán töltöttük, ahol az egyetem rektorhelyettese Dr. Mara Gyöngyvér rektorhelyettes fogadott minket, és mutatta be a csíkszeredai kart. A városban töltött időnk alatt megismertük a város történetét, és a szakmai programok keretében DNS-t is izolálhattunk a biológiai laborban. Szabadidős program keretében lehetőségünk volt ellátogatni a csíkszentsimoni Csiki Sörgyárba, ahol megfigyelhettük a sörkészítés folyamatát, valamint megkóstolhattuk a sörgyár híres termékeit.

A Makovecz programnak köszönhetően közelebbről megismertük Erdély történelmét és jelenét, és ami legfontosabb, sikerült barátságokat kötnünk a többi szakkollégium, valamint a Sapientia hallgatóival.

Írta: Párducz Árpád

Olaszország a líbiai konfliktusban ? lehetőségek az olasz belpolitika fényében

Szerző:
BSZK
-
0
Párizs, 2018. május 29.Halifa Haftár tábornok, a líbiai hadsereg vezérkari főnöke, Tobruk Aguila Száleh Issza, a líbiai képviselőház elnöke és Fájez esz-Szarrádzs, az ENSZ által elismert líbiai nemzeti egységkormány miniszterelnöke (b-j) a Líbiáról szóló nemzetközi konferencián, a párizsi államfői rezidencián, az Elysée-palotában 2018. május 29-én. (Forrás: MTI/EPA pool/Etienne Laurent)

Bevezetés

Január 19-én került megrendezésre a német szövetségi kormány és az ENSZ szervezésében a Berlini konferencia, amely Líbia immár évek óta tartó konfliktusára kívánt megoldást találni. A konferencián többek között Olaszország is részt vett, mely a kezdetektől a líbiai helyzet megoldását szorgalmazó országok közé tartozik. Giuseppe Conte olasz miniszterelnök   hivatalba lépése óta, hogy független, eredményes diplomáciát alakítson ki Líbiával, amelyen keresztül a politikai stabilizációt segítené a konfliktus sújtotta övezetben.

Írásom célja bemutatni, hogy a belpolitikai történések mennyiben befolyásolták Olaszországot azon törekvésében, hogy vezető szerepet töltsön be a líbiai konfliktus párbeszédében. Ennek érdekében bemutatom nagyvonalakban a releváns olasz politikai elit szereplőit a 2018-as tavaszi választásoktól kezdve, a 2019-es kormányválságon át, a jelenlegi kormányig, továbbá az őszi tüntetéssorozatot, az Italeave (Olaszország lehetséges kiválása az EU-ból) lehetőségét, továbbá az aktuális problémákat. Ezt követően megkísérlem nagyvonalakban bemutatni a líbiai történéseket, és az erre reflektáló olasz kormány által hozott lépéseket.

Olasz belpolitika

A 2018 tavaszán megrendezett parlamenti választások eredményeként az 5 Csillag Mozgalom (M5S) és az Olaszok Koalíciójából (az Északi Liga, Forza Italia és az Olaszország Fivérei pártszövetsége) az Északi Liga kapták meg az esélyt a kormányalakításra, amely azonban ténylegesen csak 3 hónappal később történt meg, mert a felek közötti tárgyalások sikertelennek bizonyultak egy közös kormányprogram és miniszteri névsor elfogadásában, amely odáig fajult, hogy a köztársasági elnök, Sergio Mattarella új választások kiírásának lehetőségét jelezte, amennyiben a felek nem állapodnak meg. A július 1-ével megszületett koalíciós kormány végül miniszterelnöknek a pártfüggetlen, de az 5 Csillag Mozgalom által támogatott Giuseppe Contét választották.

Mind a jobboldali Ligát mind a magát centristaként pozicionáló, Luigi Di Maio vezette 5 Csillag Mozgalmat populista pártként tartják számon, ugyanis az előbbire a bevándorlásellenesség és az erősen megjelenő euroszkepticizmus, míg utóbbira a berendezkedés-ellenesség (anti-establishment) és az enyhe euroszkepticizmus a jellemző. A pártok közös pontja elsősorban az Európai Unióval szembeni nagyobb térnyerés, az erősebb olasz szuverenitás köti össze, de a kezdetektől látni lehetett, hogy ez nem lesz egy hosszúéletű koalíció. Az erősödő euroszkepticizmussal – leginkább a Brexit hatására- a közvéleményben felmerült az Italeave gondolata, amelyet leginkább Salvini (a Liga vezetője és az olasz kormány belügyminisztere) hangoztatott. A Brexit tárgyalások sikertelensége, és a koalíción belüli feszültségek azonban eltántorították a szereplőket, hogy komolyan figyelembe vegyék Olaszország esetleges kilépését az Unióból. Az alábbi statisztikát érdemes figyelemmel kísérni, amely megmutatja, hogy többek közt az olasz társadalom hogyan értékeli az EU-s tagságot.

A nehezen megszületett kormánynak szembe kellett néznie a nagy mértékű államháztartás hiánnyal, és emiatt a fokozódó brüsszeli nyomással. A gazdasági kérdések megosztották a Ligát és az M5S-t, az egyet nem értést mindkét fél beépítette az Európai Parlamenti választások kampányába, amit végül 34%-ban a Liga nyert.

A koalíción belüli (leginkább a Conte-Salvini és Salvini-Di Maio közti) feszültség és nézeteltérés odáig vezetett, hogy Salvini 2019. augusztusában összeférhetetlenségre hivatkozva, egy lehetséges új választások kiírása és a kormányfői pozíció betöltése reményében felbontotta az együttműködést. Kilépését követően azonban nem került sor új parlamenti választásra, ellenben az 5 Csillag Mozgalom a Demokrata Párttal lépett koalícióra. Contét az augusztusi lemondását követően az M5S támogatásával újra megválasztották. Az immár második kormányzati ciklusa 2023-ig, a következő parlamenti választásokig tart hivatalosan.

Az új kormánynak szintén szembe kell néznie az országot sújtó nagymértékű államháztartási hiánnyal. A koalícióban az ezzel kapcsolatos megoldások máris megosztották, az M5S nem volt hajlandó megszavazni a Demokrata Párt által megtervezett költségvetést, mely többek között adóemeléssel tervezte növelni az állami bevételt.

Az augusztusi kormányválságot követően az ősszel már a januári regionális választásokra készültek a szereplők. Salvini ellen a januári Emilia-Romagna tartománybeli választások kapcsán rendezett kampányturnéja során a ?? nevezetű civil mozgalom szervezett ellentüntetéseket, nevük a kampányon és a tüntetéseken megjelent embertömegre utal. A tüntetéssorozat novembertől január végégig tartott, a szervezők szerint volt olyan esemény, ahol 30-40 ezer ember is részt vett. A ?szardíniák? kritizálták Salvini politikáját, és lehetőség szerint szerették volna kiszorítani a Ligát az egyébként hagyományosan bal oldali Emilia-Romagnaból. A mozgalom végül elérte célját; a Demokrata Párt szerezte meg a többséget, de így is a Liga számít Olaszország legnépszerűbb pártjának.

Azonban a kormányzati oldalon is jelentkeztek a problémák. Az 5 Csillag Mozgalom pártja a 2018-as választások óta folyamatosan veszít népszerűségéből, ennek hatására 2020 januárjában Luigi Di Maio lemondott a párt vezetői posztjáról. Ezzel együtt kritizálta a Demokrata Pártot, és békés tüntetésre szólította fel a polgárokat a párt tervezett lépései ellen. Tehát kevesebb, mint fél évvel az új kormány beiktatását követően, instabilitás mutatkozik a koalícióban.

A líbiai konfliktus olasz szemszögből

Líbiában a második polgárháború 2014 óta tart; jelenleg két rivális kormány van hatalmon. Az észak-nyugati régiót Fajez Al-Szarradzs miniszterelnök tartja irányítása alatt, akit az Európai Unió és az ENSZ is a törvényes vezetőnek ismeri el. Az észak-keleti régiókat Halífa Haftar tábornok irányítja, aki a Líbiai Nemzeti Hadsereg (LNA) vezetője. Az ő hatalmát a nyugat nem ismeri el, viszont olyan befolyásos országok, mint Oroszország vagy Egyiptom, őt tartják a legerősebb potenciális politikai erőnek. Al-Szarradzs hatalma, hiába a szélesebb körű nemzetközi támogatás, gyengébb, mint Haftaré, így a kormánya nem képes a rend, köztük a tengerpartok védelmének fenntartására.

Az elmúlt években Líbia konfliktusa proxyháborúvá vált; számos idegen hatalom csatlakozott különböző ideológiai és gazdasági érdekek védelmének érdekében. Bár Al-Szarradzs adminisztrációját az Egyesült Államok és a legtöbb nyugati hatalom támogatja, katonailag, gazdaságilag és a diplomáciában elsősorban Törökországra, Katarra és Olaszországra támaszkodik. Haftar eközben Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek, Oroszország, Szaúd-Arábia, Jordánia és Franciaország támogatását élvezi.

A konfliktus a biztonsági kockázatok mellett az olasz állam más szektoraira is hatással van. A világsajtóban kevésbé jelenik meg, de a líbiai szituáció gazdasági nehézségeket is eredményez, ugyanis Líbia még 2017-ben is az olasz gazdaság 5. legnagyobb partnere volt, de az olasz energiaellátását (földgáz-, és olajszállítmányok tekintetében) is a térség nagy része biztosítja Algéria mellett. Az Eni (olasz olaj-, és gázvállalat) is több, mint fél évszázada stabilan jelen van Líbiában, de a cég idén bejelentette, hogy felére kellett csökkentenie az olajtermelését az országban.

A legtöbb hír az illegális migránsok beáramlásáról szól, amit jelentős nemzetbiztonsági fenyegetésnek tekintenek. Olaszországot a középső fölközi-tengeri migrációs útvonal érinti, melyet a tengeri halálozások számai alapján az egyik ként tartanak számon. Az országba érkező illegális bevándorlók száma 2020 első két hónapjában kb. . Ezzel együtt egyre több líbiai nemzetiségű személy vesz részt az illegális határátkelésben, pedig korábban Líbia a migrációs útvonalak tekintetében elsősorban tranzitországnak számított.

Többek között ezen okok miatt szeretné az olasz kormány megoldani a helyzetet. Ennek érdekében évek óta kemény és puha eszközöket is bevetnek. Giuseppe Conte, aki maga a ?soft politics? elvét, inkább a diplomáciai megoldást sürgeti, többször is kijelentette, hogy szeretné a líbiai békefolyamat középpontjába visszahozni Olaszországot, elsősorban a bilaterális kapcsolatokra helyezvén a hangsúlyt. Ennek okán 2018 végén megszerezte Donald Trump amerikai elnök jóváhagyását arra, hogy Olaszország legyen az Egyesült Államok elsődleges közvetítője a ?mediterrán kihívások? ideje alatt. A 2018 novemberében megrendezett, a háború sújtotta észak-afrikai ország stabilizálására irányuló előtt a kormányfő ellátogatott a líbiai Bengázi városába. A találkozó célja, hogy személyesen beszéljen Haftar tábornokkal, elősegítve a további békés együttműködést.

Az olasz miniszterelnök által szervezett Palermói nemzetközi konferencián a legfőbb cél a líbiai politikai rendezés megvitatása volt. A találkozón többek között részt vettek Tunézia és Egyiptom vezetői is, Ghassan Salamé, az ENSZ rendkívüli líbiai megbízottja, aki biztosította a szervezőket az ENSZ támogatásáról, valamint a rivális és releváns líbiai belpolitikai szereplők. A tárgyalások egyik kulcsfigurájának számító Haftar tábornok megjelenése sokáig bizonytalan volt. A konferencián ismertetésre került az ENSZ legújabb líbiai rendezési terve, amelynek értelmében a 2019-es évben választásokat, illetve azt megelőzve egy, a megbékélést célzó nemzeti konferenciát kell tartani. A konferenciát, annak ellenére, hogy a médiában sikeresnek ítélték meg, sok kritika érte, miszerint nem volt kellőképpen előkészítve, valamint a rendezési tervben kitűzött célok sem teljesültek.

 

A sikertelenségét az is mutatja, hogy 2019. április 4-én Haftár megtámadta az Al-Szarradzs irányítása alatt lévő Tripoli városát, amely a harcok kiújulását eredményezte. Tripoli offenzívája váratlanul érte a nemzetközi szereplőket. Az olaszok következetesen támogatták addig a líbiai nyugati (és tripoli) székhelyű erőket, főleg azért, mert Tripoli az Olaszországba tartó migránsok elsődleges kiindulópontja és a gazdasági központok székhelye. A fegyveres harcok kiújulásával kapcsolatban Conte Rómában találkozott Al-Szarradzs-dzsal, ahol kijelentette, hogy továbbra is a békés, politikai megoldást támogatja a katonai beavatkozás helyett. Olaszország szerepét a kríziskezelésben az nehezítette, hogy Haftar nem fogadta el az olasz segítséget, hiszen a Conte-kormányzat, sok más nemzetközi szereplő mellett az Al-Szarradzs féle Nemzeti Egységkormányt támogatja. Az olasz kormánynak Franciaországgal is megromlott a viszonya, mivel Macron Haftart támogatja.

A líbiai helyzetre egyelőre nincs megoldás; a feleknek februárban nem sikerült megegyezni a tűzszünetről. Al-Szarradzs a Genfi tárgyalásokon való részvételét a Tripolit érintő rakétatámadások miatt visszavonta.

Konklúzió

Olaszország egyedül nem lesz képes megoldani volt gyarmatának problémáját. Vezető szerepe a jövőben a konfliktus megoldásában csak geopolitikai elhelyezkedése miatt lehetséges, hiszen az olasz kormány által eddig megtett katonai, politikai, diplomáciai lépések nem mondhatók sikeresnek, a válság az Észak-Afrikai országban még mindig jelen van, és hatásait továbbra is érezni lehet az olasz csizma félszigetén. Diplomáciai erejét pedig a fentebb felsoroltak mind-mind gyengítik; az egymást követő kormányok gyengesége, a migrációs válság, gazdasági gyengülése mind-mind korlátozza az olasz politikai döntéshozatal azon képességét, hogy érdemi támogatást nyújtson az Egyesült Nemzetek Szervezetének. Legnagyobb problémája az instabil kormányokban rejlik; a 2019 őszén beiktatott kormány mandátuma 2023-ig tart, de az elmúlt évtizedek kormányainak példájából okulva, melyeknek átlag élettartama 1,5 év, a bizalom az új kormányban sem nemzeti, sem nemzetközi szinten nincs jelen.

Az elmúlt 5 év migrációs válsága politikailag és gazdaságilag is meggyengítette az országot; az illegális bevándorlók kérdése megosztotta az állampolgárokat és a pártokat egyaránt, és az EU-ból érkezett financiális és humanitárius segítség ellenére is komoly teher volt a kormányzatra nézve. A gazdasági problémák miatt az EU egy esetleges pénzügyi válság bekövetkezésétől tart. Továbbá meg kell említeni, hogy február közepén a koronavírus-járvány elérte az országot, a gyorsan növekvő betegek és a halálos áldozatok száma miatt több tartományban is karantént rendeltek el. Az Olaszországban felbukkanó vírus miatt az Európai Unió több országában is figyelmeztetést adtak ki, a repülőtereken és a vasúti hálózatokon ellenőrzik az utasokat. A járvány okozta ellenőrzések, szállítmánykésleltetések-, és törlések az olasz kereskedelemre is hatással lesz, nem beszélve a turizmusról, amely a GDP 13%-át adja. A Wizz Air a járványra való tekintettel bejelentette, hogy várhatóan április elejéig csökkenti fogja az olaszországi járatok számát.

Az írásomban említett okok miatt nem valószínű, hogy Olaszország a líbiai konfliktus megoldása során egy eredményes vezető szerepet tudna betölteni, de az kétségtelen, hogy mind az Európai Unióban, mind az ENSZ-ben fontos és komoly szereplő, akinek helye van az évek óta tartó krízis dialógusában, ezért a megoldásban továbbra is szükséges az EU-s szereplők kooperációja.

Írta: Ács Nóra

Címlapkép: Párizs, 2018. május 29.
Halifa Haftár tábornok, a líbiai hadsereg vezérkari főnöke, Tobruk Aguila Száleh Issza, a líbiai képviselőház elnöke és Fájez esz-Szarrádzs, az ENSZ által elismert líbiai nemzeti egységkormány miniszterelnöke (b-j) a Líbiáról szóló nemzetközi konferencián, a párizsi államfői rezidencián, az Elysée-palotában 2018. május 29-én. (Forrás: MTI/EPA pool/Etienne Laurent)

A mesterséges intelligencia használata a hadviselésben: az autonóm fegyverrendszerek

Szerző:
Berkes Rudolf
-
0
Tüntetés a gyilkos robotok betiltásáért Németországban. Berlin, 2019. március 21.A gyilkos robotok betiltásáért tüntetnek aktivisták a berlini Brandenburgi kapu el?tt 2019. március 21-én. Németországban hat nappal korábban rendeztek konferenciát a fegyverellenőrzésről, ahol megvizsgálták a felmerülő technológiai veszélyeket, mint például a teljesen autonóm fegyvereket, más néven halálos autonóm fegyverrendszereket vagy gyilkos robotokat. Az ilyen fegyverek, amelyek emberi beavatkozás nélkül választják ki és támadják meg a célpontokat, komoly etikai, jogi, technikai, elterjedési és nemzetközi biztonsági problémákat vetnek fel.(Forrás: MTI/EPA/Alexander Becher)

A robotika és a mesterséges intelligencia területének fejlődése az elmúlt években, évtizedekben jelentős változásokat hozott az élet számos területén. Az egyik legmeghatározóbb változás a hadviselés területén fog bekövetkezni, a mesterséges intelligencia területén elért fejlődés forradalmasíthatja azt, ahogyan harcolunk. Számos civil fejlesztés ? mint, az arc- és hangfelismerés, önvezető járművek, kereskedelemi drónok ? könnyen átültethető és felhasználható katonai célokra is. Mind hadászati, mind harcászati szinten át kell alakítani a háború megvívásáról alkotott képünket. Az autonóm fegyverrendszerek létrehozására irányuló kutatások kapcsán már napjainkban is aktív eszmecsere zajlik a katonai szférában, társadalmi szinten és a nemzetközi közösségben is. A vitának középpontjában a katonai alkalmazásuk előnyei illetve a használatuk etikai problémái helyezkednek el.

Az autonóm fegyverrendszerek fogalmának meghatározása kulcsfontosságú a hatásuk megértése érdekében. A probléma azonban pontosan itt kezdődik, hogy nincs egy mindenki által elfogadott definíció, hanem minden állam és az ENSZ is külön fogalmakat alkot. A fogalmak sokfélesége hátráltatja annak a meghatározását, hogy hol állnak a fejlesztések, illetve lehetetlenné teszi egy átfogó, nemzetközileg elfogadott egyezmény létrejöttét. Az ENSZ keretében a tagállamok évek óta vitatják az autonóm fegyverrendszerek betiltásának kérdését a Convention on Certain Conventional Weapons (CCW) keretében. Az általánosan elfogadott fogalom a következő:

Minden olyan fegyver, amely képes önállóan, emberi beavatkozás nélkül felderíteni, azonosítani, kiválasztani és megtámadni célpontokat.

Azaz a teljes OODA ciklust önállóan hajtja végre a fegyverrendszer. A szakirodalomban az OODA (observe-orient-decide-act) ciklussal írják le a harc menetét. Az a fél nyeri meg a küzdelmet, amelyik képes gyorsabban végrehajtani a saját OODA ciklusát és/vagy megakasztani az ellenfél ugyanezen ciklusát. Vagyis az nyer, aki gyorsabban veszi észre, azonosítja, és semlegesíti az ellenfelét.  Azt követően, hogy aktiválták, a fegyverrendszer önállóan hajtja végre a feladatát. Azaz ebben az esetben már nem egy előre beprogramozott útvonal követéséről és feladat végrehajtásáról van szó, hanem a döntési jogkör is át lett adva fegyverrendszer számára. Nincs emberi operátor, aki távolról befolyásolhatja a támadás végrehajtását. Az ember szerepének kiiktatása a háborús műveletek végrehajtásából azonban komoly technikai, erkölcsi és jogi aggályokat vet fel.

A szakirodalom általában négy kategóriába sorolják a fegyvereket autonómia szerint:

  • Az nulladik szint ahol az OODA ciklus minden elemét az ember végzi, ezek a hagyományos fegyverek.
  • Az első szint az automatizált vagy félautonóm fegyverek, amelyek esetében az ember szerves része a folyamatnak, de a rendszer komoly segítséget nyújt a katona számára. A támogatás ellenére azonban az ember dönt az alkalmazásról. (Pl. LRASM)
  • A második szint a felügyelt autonóm fegyverek, amelyek képesek önállóan észlelni, azonosítani, döntést hozni és fegyvert alkalmazni, de az ember végig követi a folyamatot és beavatkozhat amennyiben szükségesnek ítéli. Ezek a fegyverek kulcsfontosságúak például az aktív önvédelmi rendszereknél vagy a modern légvédelmi rendszereknél. (Pl. Aegis rakétavédelmi pajzs)
  • A harmadik szint pedig a teljesen autonóm rendszerek, itt már teljesen önálló a feladat végrehajtása és az elindítás után a katonának nincs lehetősége közbe avatkozni. (Pl. Az izraeli Harpy)

Napjainkban még kizárólag kísérleti projektek vannak autonóm fegyverrendszerek létrehozására. Az Egyesült Államok Légiereje és Haditengerészete egy közös DARPA projektben egy olyan hajó elleni rakétán (LRASM) dolgozik, amely képes nagy távolságról indítva önállóan megtalálni, azonosítani, majd elpusztítani az ellenséges célpontot. A fejlesztés alatt álló fegyver a megadott leírás szerint a célterület és a célpontok meghatározása után önállóan odatalál a célterületre, észlelve és kikerülve az ellenséges hajóraj által tette ellenintézkedéseket és ott kiválasztja és elpusztítja a legmegfelelőbbnek ítélt célpontot. Csoportosan indítva ezek a rakéták egy 500 tengeri mérföldes hatótávon belül képesek egy teljes ellenséges hajóraj elpusztítására. Azt fontos leszögezni, hogy nem beszélhetünk még teljes autonómiáról, hiszen az ember választja ki az elpusztítandó célt, nem pedig a rakéta. Az LRASM ugyanis csak egy eleme a fegyverrendszernek, amely a műholdból, a katonából és a rakétából áll. Az ember fontos eleme a folyamatnak.

A fenti példa is mutatja, hogy kevés számban és korlátozott feladatkörben, de már ma is vannak hadrendben teljesen autonóm fegyverrendszerek. Jellemzően ilyen fegyverek az ún. ?öngyilkos drónok?, melyek elindítás után a kijelölt célterület felett körözve keres lehetséges célpontokat, majd ha talált egyet rárepül és elpusztítja azt. Ilyenre példa az izraeli Harpy drón, amely ma már számos országban van hadrendben. Ez az eszköz a fellövés után képes 2 és fél órán át a levegőben maradni egy 500 km-es terület felett, ellenséges radarokra vadászva. A drón önállóan választja ki a radarok közül a célpontját. A radarok úgynevezett kooperatív célpontok, mivel különböző jeleket bocsátanak ki magukból, amiket a drón a szenzoraival könnyedén lekövethet.

Ilyenek kooperatív célpontok még a repülőeszközök és felszíni hajók is. Ezeket a járműveket a kibocsátott elektromágneses jelek miatt könnyű észlelni és kiszűrni a lehetséges katonai célpontokat. A Harpy is ezek a kibocsátott jelek alapján deríti fel és azonosítja az ellenséges radarokat. Mivel azonban a baráti járművek is ugyanúgy bocsájtanak ki ilyen jeleket, szokás azokat ellátni egy ún. barát-ellenség megkülönböztető (IFF) jeladóval. Az IFF jeladók aktív használata könnyen csökkentheti a hagyományos és autonóm fegyverrendszerek használatából adódó ?baráti tűz? általi veszteségeket.

A célpontok zöme azonban nem-kooperatív célpont, ugyanis nem bocsájtanak ki könnyen észlelhető és a környezettől elkülöníthető jeleket. Ilyenek azok a hajók, radarok és repülőeszközök, amelyek kikapcsolják a radarjukat, tengeralattjárók, amelyek halk üzemmódban vannak vagy a szárazföldi járművek. A nem-kooperatív célpontok felderítéséhez szükségesek az aktív szenzorok, amelyek jeleket bocsátanak ki és azok visszaverődéséből következtetnek (radar, szonár). A vízi és légi célok felderítése nem-kooperatív célpontok esetében is relatíve könnyű, hiszen ezek az eszközök erőteljesen kitűnnek a háttérből.

A szárazföldi célpontok esetében a zavaros környezet miatt az észlelés sokkal nehezebb. Erre szolgálnak azok a kezdetleges eszközök, amelyeket szintetikus apertúrájú rádiólokátornak (SAR) neveznek. Jellemzően úgy történik ennek a használata, hogy egy légijármű átrepül egy terület felett, elárasztva az radarjelekkel és a visszaverődött jelekből egy fekete-fehér szemcsés képet alkot. Az ember ezeken a képeken nehezen ismeri fel a katonai célpontokat, az MI algoritmusok azonban megfelelő mennyiségű ?betanult? kép után meglehetősen nagy pontossággal képes erre. Az ún. neurális hálózatok a mélytanulás módszerével nagy mennyiségű kép vizsgálata után képesek könnyedén és gyorsan felismerni bármilyen alakzatot. Mivel azonban ezek a rendszerek továbbra sem tudnak különbséget tenni civil és katonai célpont, barát és ellenség között, valamint nagyon könnyen és ember által észlelhetetlen módon is összezavarhatók az öntudat és kontextus komplex értelmezésének hiányában, jelenleg még nagyon megbízhatatlanok. Főleg az emberekre igaz ez, hiszen még egy tapasztalt katona számára is rendkívüli nehézséget jelent az ellenséges kombatáns kiszűrése az emberek közül, nem beszélve azokat a helyzeteket, amikor az nem visel egyenruhát és próbál beolvadni a civilek közé.

Egy rosszul működő autonóm fegyverrendszer nagyon könnyen okozhat hatalmas járulékos veszteségeket, anélkül, hogy képesek lennének az leállítani a fizikai megsemmisítéstől eltekintve. Az általános szakmai közvélekedés pedig pontosan emiatt akarja megőrizni az embert a ?fegyver mögött? és megakadályozni a teljesen autonóm fegyverrendszerek alkalmazását.

Erre példa az 1988-as USS Vincennes incidens, amely az irak-iráni háború egyik legforróbb időszakában történt a Perzsa-öbölben. Az Egyesült Államok Haditengerészete többször tűzharcba keveredett az iráni féllel, mert az olajtankereket támadott. Az egyik ilyen eset során a USS Vincennes több iráni hajóval folytatott tűzharc közben két repülőgép felszállását észlelte a közeli Bandar Abbas kettős civil-katonai felhasználású repülőtérről. Az egyik az Iráni Légierő egy F-14-es vadászbombázója a másik pedig az Iran Air Flight 655-ös járata volt. A 655-ös járat hiába repült kereskedelmi azonosítóval és IFF-el, a USS Vincennes legénysége összekeverte az F-14-es radarjelével és a hajó parancsnoka engedélyt adott a tüzelésre. A 655-ös járatot lelőtték és 290 ember halt meg rajta. Pedig a hajó a kor legfejlettebb önvédelmi rendszerével az Aegis rakétavédelmi rendszerrel volt felszerelve és minden jól működött. A legénység azonban túl volt árasztva információval  a fegyveres harc alatt és tévesen ítélte meg a helyzetet.

[Az Aegis egy főleg hajókra telepített ballisztikus rakétavédelmi rendszer, amely a hajó védelmének ?agyaként? szolgál. Összegyűjti a hajó szenzorjainak adatait és összehangolja a védelmet. Rugalmasan konfigurálható, mivel a rendszer autonómiáját a kézi működtetésről egyészen felügyelt autonóm működésig lehet változtatni. Az Aegist egy 10-12 fős legénység irányítja a kapitánnyal együtt, aki bármikor mechanikusan, a nyakában lógó kulccsal aktiválhatja vagy leállíthatja a rendszer működését. Ezáltal egy sokoldalú, rugalmas és megbízható rendszer.]

A USS Vincennes esete példázza, hogy korszerű technológia birtokában, az autonóm rendszer tökéletes működése mellett, akaratlanul is okozhat tragédiát egy modern haderő. A megfelelő helyzetértékelés képessége elengedhetetlen egy modern, komplex háborús környezetben, ahol egyszerre jelenhetnek meg civil, félkatonai és katonai elemek is. Még a kooperatív célpontok elleni küzdelem is okozhat problémákat, ha nem megfelelően kiképzett vagy túlterhelt a legénység. Sokan érvelnek amellett, hogy ha még egy kiképzett legénység is komoly hibákat képes elkövetni, mert rosszul értékeli a környezetét, akkor egy robot ennél még egy nagyságrenddel rosszabbul teljesítene. Ebben pedig van igazság, hiszen a mai MI nem képes a szenzorjai által gyűjtött adatok alapján egy átfogó képet alkotni a csatatérről. Nem tudja megkülönböztetni az aktív kombattánst a sebesülttől, vagy a hadifogolytól, civilektől. A komplex és ember számára számos esetben visszakövethetetlen és érthetetlen döntési mechanizmus pedig könnyen megzavarható. Ilyen robotok kezébe fegyvert adni felelőtlenség lenne. Többek között azért is, hiszen ha egy teljesen autonóm fegyver hibázik és emberek halnak meg, ki volna a felelős? A parancsnok, aki aktiválta a fegyvert? Az állam, amelyik hadrendbe állította? A gyártó? A robot?

A felelősség és számon kérhetőség talán az egyik legkomolyabb kérdés az autonóm fegyverrendszerek kapcsán és egyáltalán nem egyértelmű a válasz. A felelős megtalálásának nehézsége rosszabb esetben motiváló hatással is lehet, ha a cél a minél nagyobb civil áldozatok. Jobb esetben is a felelős hiánya bizalmatlanságot kelt a rendszerek iránt. Ha pedig egy parancsnok nem bízik a fegyverében habozni fog, akkor is, amikor indokolt és biztonságos lenne a használata. A habozás pedig a baráti oldalon kerülhet emberéletekbe egy intenzív háborús környezetben. Az autonóm fegyverrendszerekbe vetett bizalmat csak a szükséges és valós emberi irányítás megtartásával lehet elérni. A katonák is kizárólag akkor tudnának bízni egy ilyen eszközben, ha tudják, mire számíthatnak. Tudják, hogy a robot nem fog a következő pillanatban ártatlan civilek vagy baráti csapatok ellen fordulni. Ha valami balul sülne el, a kezükben a kulcs a leállításra. Jól használva a gépek gyors adatfeldolgozása és hatékonysága az ember komplex értékelési képességével karöltve képesek lennének csökkenteni is a civil és katonai veszteségeket egyaránt. A robot soha nem fárad el, nem hat rá a harci stressz, nem szeszélyes érzelmileg és bosszúvágya sincsen. Továbbá bizonyos szűk feladatkörökre jóval hatékonyabbak, mint mi, emberek. Az Aegis rendszer harminc éves fejlesztése pedig bebizonyította, hogy az ember-gép páros egyszerre hatékony és biztonságos működést tesz lehetővé. Az Aegis-közösség a USS Vincennes incidens óta se szenvedett el balesetet, annak ellenére, hogy folyamatosan használatban van aktív háborús zónákban is. Ezt úgy sikerült elérni, hogy az incidens után az Egyesült Államok Haditengerészete évekig vizsgálta az esetet. A tanulságok alapján rugalmasabbá, kezelhetőbbé, és ami a legfontosabb előre tesztelhetővé tették a rendszert. A legénységet pedig alaposabb kiképzésben részesítették. Azóta a fegyverrendszer a kihajózás előtt beprogramozzák, letesztelik és begyakorolják a használatát minden eshetőségre. A rendszer alapos ismerete által a legénység magabiztosan képes használni azt.

A fentebb leírt technikai problémák miatt az autonóm  fegyverrendszerek szárazföldi célpontok, de leginkább emberek elleni bevetése megbízhatatlanságuk miatt nem javaslott egyelőre. Az autonóm fegyverrendszereket morális és hatékonysági okok miatt inkább a légi és tengeri illetve kooperatív célpontok ellen használhatók kielégítő megbízhatósággal. Ennek oka, hogy a szárazföldi harcok során sokkal nehezebb a kommunikáció, a célfelismerés és egy incidens esetén a közbelépés lehetősége is kisebb. Arányaiban sokkal nagyobb civil veszteségeket okozhatnak, mind a jól és mind a rosszul működő fegyverek, ha szárazföldi célpontok ellen kerülnek bevetésre. Ezzel szemben a légi és tengeri haderőnemekbe tartozó alegységek sokkal szigorúbb biztonsági előírásokkal rendelkeznek, könnyebb felkutatni és azonosítani ellenséges célpontokat, valamint kevesebb civil kerül veszélybe a fegyverhasználat közben. Ameddig nem fejlődik kielégítő módon a MI-t használó rendszerek helyzetértékelési képessége (másnéven öntudata) addig az ember bevonása a fegyverhasználatba mindenképpen szükséges.

A hatékonyság talán leginkább a pszichológiai hadviselés területén nőhet látványosan a következő években. A robotok és általában az új technológiai vívmányok kitűnő eszközök az ellenfél elrettentésére. Az új eszközök megjelenése a harcmezőn, mindig meglepi az ellenséget és magára vonja a figyelmét, amit könnyen ki lehet használni a fegyveres harc során. Illetve a drónok megjelenése a harcmező felett azok hosszú levegőben töltött ideje miatt akár folyamatos megfigyelés is végrehajtható. Az iraki felkelő elleni műveletek során sokszor bebizonyosodott, hogy a felkelők kezdetben állandó rettegésben éltek a folyamatos megfigyelés rémképével, ami egy plusz nyomás az egyébként is stresszes csatatéren. Emellett a robotok puszta megjelenése is demoralizáló lehet az ellenfél számára több szempontból is. Először is a tudat, hogy hiába pusztítják el a gépet az azt irányító ember továbbra is él, és ez a veszteségek illetve erőfeszítések hasztalanságának érzését eredményezheti az ellenfélben. Másodsorban pedig a robotok tervezésénél olyan audiovizuális megoldásokkal lehet élni, amelyek félelmet keltenek az ellenfélben. Ezek a hatások azonban a konfliktus hosszát tekintve rövidtávúak, hiszen, amint az ellenfél kiismeri az új eszközöket a hatás drasztikusan csökken. Sőt idővel akár ellentétes hatást is elérhetnek. A túlzott hagyatkozás az automatizált erőkre könnyen vezethet könnyelműségre és elkényelmesedéshez. Továbbá az ellenfél oldalán a félelemkeltés mellett növelheti a harci szellemet, hiszen a robotok alkalmazása gyengeség és gyávaság üzenetét is küldheti akaratlanul. A drónok megjelenése sokszor jobban elidegenítette a helyi lakosságot a nyugati erőktől, hiszen például a pastu törzsekben a személyes bátorság elsődleges fontosságú. Egy olyan ellenféllel szemben pedig, amely szintén robotokat használ, a félelemkeltés egyébként sem hatékony. Továbbra is helytálló az állítás, miszerint győzelmet aratni csak úgy lehet, ha katonák vonulnak be az ellenség területére és személyesen veszik át az irányítást.

A lakosságra gyakorolt hatás sem lehet utolsó szempont. A háború ugyan nem egy népszerűségi verseny, de a végcél eléréséhez nem szabad figyelmen kívül hagyni sem a hazai sem a nemzetközi közvéleményt. A hazai közvélemény és a szövetségesek támogatásának elveszítése, a média figyelmének felkeltése valamint az ellenfél lakosságának teljes elidegenítése negatív hatással lehet a háborús erőfeszítésekre. Könnyen a szélsőségek és a terrorizmus irányába tolhatja el az embereket az elkeseredettség, félelem és a düh.

A háborút pedig végülis emberek vívják, emberek ellen, így a túlzott robotizáció könnyen ?embertelenné? teheti azt, szó szerint és képletesen is.

Írta: Berkes Rudolf

Felhasznált irodalom:

SCHARRE, Paul:  Army of None: Autonomous Weapons and the Future of War, W.W. Norton & Company, 2018.

P.W. SINGER: Wired for War: The Robotics Revolution and Conflict in the 21st Century, The Penguin Press, New York, 2009

CRS: Lethal Autonomous Weapon Systems: Issue for Congress, Congressional Research Service, Washington D.C., 2016.

BRUNDAGE Miles: The Malicious Use of Artificial Intelligence: Forecasting, Prevention, and Mitigation, Future of Life Institute, 2018

Címlapkép: Tüntetés a gyilkos robotok betiltásáért Németországban. Berlin, 2019. március 21.
A gyilkos robotok betiltásáért tüntetnek aktivisták a berlini Brandenburgi kapu el?tt 2019. március 21-én. Németországban hat nappal korábban rendeztek konferenciát a fegyverellenőrzésről, ahol megvizsgálták a felmerülő technológiai veszélyeket, mint például a teljesen autonóm fegyvereket, más néven halálos autonóm fegyverrendszereket vagy gyilkos robotokat. Az ilyen fegyverek, amelyek emberi beavatkozás nélkül választják ki és támadják meg a célpontokat, komoly etikai, jogi, technikai, elterjedési és nemzetközi biztonsági problémákat vetnek fel.
(Forrás: MTI/EPA/Alexander Becher)

A Boko Haram hanyatlása és a Nyugat-Afrikai Iszlám Állam születése

Szerző:
Ustea Dóra
-
0
Pokolgépes merénylet Nigériában. Maiduguiri, 2014. március 3.Az egyik pokolgépes merénylet helyszíne az északkelet-nigériai Maiduguri város Binta Suga piacán 2014. március 2-án. A Boko Haram iszlamista felkelőcsoport bölcsőjének és fellegvárának számító városban két autóba rejtett pokolgép robbant csaknem egyidőben. A merényletekben több mint 50 ember életét veszítette. (Forrás: MTI/EPA/Deji Yake)

A Boko Haram kifejezés jelentése hausza nyelven „A Nyugatiasodás Szentségtörés”, vagy „A Nyugati Oktatás Tiltott”. Az iszlamista csoportra úgy is hivatkoznak, mint „Akik a Próféta tanításait és a Jihadot támogatják”. A dzsihadista csoport nigériai központú, azonban megjelenik Csádban, Nigerben és Kameronban is. Nigérián belül leginkább az északi területeken, Yobe, Kan, Bauchi, Borno és Kaduna régiókban tevékenykednek. Nigéria történelme során számos vallási konfliktus színterévé vált, hiszen ilyen szempontból nem egységes a lakossága: annak megközelítőleg 50%-a iszlám, akiknek nagy részük szunni, 48%-a keresztény, nagyrészt protestáns, 2%-a pedig az ősi nigériai vallást követi. A Boko Haram politikai szerepet nem vállal, az iszlám fundamentalista irányzata, melyet képviselnek ugyanis ezt tiltja mindaddig, amíg az adott állam jogrendszere nem a Koránban összefoglalt Sharia törrvénykezésen alapul. A Boko Haram legfőbb célja a Sharia törvények bevezetése a lehető legnagyobb területen, elsősorban Nigéria déli részén, ahol a legnagyobb arányban élnek keresztények. Más törvénykönyvekkel szemben ez nem csak a közéletet, hanem az emberek privát ügyeit is hitéletét is szigorúan meghatározza. A testi fenyítés és a halálbüntetés alkalmazását részesíti előnyben a bebörtönzéssel szemben, a nőkkel szemben pedig kivételesen restriktív és diszkriminatív jellegű.

A Boko Haram feltehetően 2002-ben alakult meg az észak-nigériai Maiduguriban, ahol a brit kolonizáció során a muszlim Bornu Birodalom állt, és ahol a történelem során végig véres harcok folytak a vallási ellentétek miatt a helyi a keresztények és muszlimok között. Kezdetben a csoportot Nigériai Talibánnak is nevezték a hitvallásukon alapuló hasonlóságaik miatt. 17 év alatt a terrorcsoport egy kiterjedt informátorokból és szimpatizánsokból álló hálózatot épített ki a lakosok között országszerte, gerilla harcmodort alkalmazva pedig számtalan brutális merényletet, civilek elleni támadást és emberrablást követett el. Ezek közé tartozott a világsajtót felkavaró 2014. áprilisi tömeges emberrablás, melynek 276 diáklány esett áldozatul, a ?Bring Back Our Girls? kampány, mely az USA-ban volt rendkívül felkapott, és a nemzetközi nyomás hatására a szervezet ezeknek a lányoknak egy részét elengedte, azonban 195 a mai napig fogságban van. Ezt követően tevékenységüket ugyanúgy folytatták, a világsajtó azonban hamar elfelejtette az ügyet. Az egyik sűrűn használt módszerük, hogy az elrabolt nőkre és lányokra bombákat rögzítenek, majd ráveszik őket, hogy öngyilkos merényletet hajtsanak végre.

Egy IEP által kiadott kutatás szerint 2014-ben a Boko Haram és az ISIS volt felelős az összes, csoportok által okozott halálok 51%-ért, ezen belül pedig a Boko Haram túlszárnyalta az ISIS-t. Egészen 2014-ig a világ legveszélyesebb terrorszervezetének számított, ez év után viszont hatalmát, befolyását tekintve hanyatlásnak indult.

Ennek oka elsősorban az a tény, hogy 2015-ben a csoport vezetője, Abubakar Shekau hűséget esküdött az Iszlám Államnak. Ezzel egy olyan folyamat indult el, amely a Boko Haram fragmentálódását és gyengülését okozta, 2016-ban ugyanis az Iszlám Állam bejelentette, hogy az addigi vezetőt lecserélve, Habib Yusuf élén az eredeti csoportból megalakul a Nyugat-afrikai Iszlám Állam (ISWA). Abubakar Shekau azonban nem fogadta el a döntést, a terrorcsoport egy részét maga mellé állította, ezzel a szervezet két részre szakadt: az ISWA-ra és a meggyengült Boko Haramra.

2015-ben a nigériai kormány egyik fő céljaként tűzte ki a Boko Haram megállítását, annak gyengülését pedig sikernek könyvelte el, annak ellenére, hogy ezt a szervezeten belüli konfliktus eredményezte. A kormány számára a két csoport közötti különbség nem lényeges, ugyanolyan ellenfélként tekintenek az ISWA-ra, mint elődjére és ugyanolyan módszerekkel veszik fel velük a harcot. A nigériai légierő gyakran hajt végre bombázásokat az elfoglalt területeken, harcukat pedig amerikai, francia és brit csapatok segítik.

A két csoport tevékenysége és támadásai leginkább Északkelet-Nigériát, Csád, Kameron és Niger határvidékét, valamint a Csád-tó környékét érintik. Az alapvető különbség azonban, hogy amíg a Boko Haram merényletei elsősorban civileket érintenek, addig az ISWA általában katonai célpontokat választ ki, a helyi lakosok körében pedig igyekszik egy pozitív képet kialakítani annak érdekében, hogy maga mellé állítsa a lakosságot: kutakat ásnak, segítik a helyi mezőgazdaságot és a pásztoroknak, kereskedőknek biztosítják a veszélytelen áthaladást az általuk elfoglalt területen. Emellett védelmet is biztosítanak a lakosságnak a Boko Haram ellen, amire a nigériai hatóságok sokszor képtelenek. Ezzel a stratégiával az ISWA szigorú, a fundamentalista iszlámon alapuló szabályokat kényszeríthet a lakosságra, valamint adókat is kivethet, cserébe pedig stabilitást és támogatást nyújt a helyieknek mindaddig, amíg betartják a szabályaikat. Az ok, amiért ilyen zavartalanul beleszólhatnak a lakosok életébe az, hogy a környező államok az említett Csád-tó területéről a folyamatos, véres konfliktusok miatt szinte teljesen levették a kezüket. Ez lehetőséget nyújt az ISWA számára a további terjeszkedésre, így ma már sokkal nagyobb befolyással rendelkezik a térségben, mint a Boko Haram. Ezt a fölényt katonáik száma is erősíti, amely 3000-5000 főre tehető, ez kétszer annyi, mint a Boko Haram katonáinak megbecsült száma (akik gyermekkatonákat is alkalmaznak), emellett folyamatosan nő, mivel a lakosok bevonása a csoportba egyre hatásosabb. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a Nyugat-afrikai Iszlám Állam ezek mellett egy véres merényleteket és tömeges emberrablásokat is végrehajtó terrorcsoport. Ugyan céljuk, hogy a civilekben bizalmat keltsenek, de akik ellenszegülnek velük, azokat keményen megbüntetik. 2018 februárjában több mint 100 iskoláslányt raboltak el, akiket erőszakkal próbáltak muszlim hitre téríteni. Egy hónappal később elengedték a lányokat és azoknak, akik muszlim hitűek voltak, bocsánatot kértek szüleiktől, mondván, azt hitték a lányuk keresztény. Majd kijelentették, hogy ha a lányokat még egyszer az iskolában látják, soha többé nem fognak hazatérni. Ebben a kijelentésben megfogalmazódik a nyugati típusú oktatás elvetése, és az a meggyőződés is, hogy a fundamentalista iszlám szerint a lányok számára tilos részt venni bármiféle oktatásban.

A külvilág számára a két szervezet közötti kapcsolat éveken keresztül rendkívül homályos volt, a kettőt sokszor egy csoportként kezelték, megkülönböztetésük a mai napig nem egyszerű. Ez pedig rendkívül káros, hiszen egyes ISWA által végrehajtott merényletek után a Boko Haramot állították be felelősnek. Így egészen 2018-ig kellett várni, mire az USA különálló terrorszervezetté nyilvánította.

A Boko Haram (és az ISWA) úgy tűnik, eléri kitűzött célját: 2007 óta 5 millióval nőtt a gyerekek száma, akik nem részesülnek általános iskolai oktatásban, vagyis ma megközelítőleg 13,2 millió nigériai gyermek iskolázatlan. Emellett Nigéria lakossága folyamatos félelemben él, a halálesetek és merényletek pedig ?ha kisebb arányokban is,- a mai napig folytatódnak.

Címlapkép: Pokolgépes merénylet Nigériában. Maiduguiri, 2014. március 3.
Az egyik pokolgépes merénylet helyszíne az északkelet-nigériai Maiduguri város Binta Suga piacán 2014. március 2-án. A Boko Haram iszlamista felkelőcsoport bölcsőjének és fellegvárának számító városban két autóba rejtett pokolgép robbant csaknem egyidőben. A merényletekben több mint 50 ember életét veszítette. (Forrás: MTI/EPA/Deji Yake)

 

EU hírfigyelő ? 2020. január

Szerző:
Berkes Rudolf
-
0

Szankciós politika

Ukrajna

A Tanács újabb 5 embert vett fel az ukrajnai helyzethez köthető korlátozott személyek és szervezetek jegyzékébe. A korlátozó intézkedések alá eső személyek részt vettek a jogellenesen annektált Krími Autonóm Köztársaságban és az ukrajnai Szevasztopol városában 2019. szeptember 8-án tartott orosz helyhatósági választások megszervezésében. A jegyzékbe szereplő személyek aláásták Ukrajna szuverenitását és területi integritását, emiatt az EU területén belül található vagyoni eszközeik befagyasztásra kerültek, valamint a szankciók hatálya alá eső személyek, szervezetek részére uniós személy vagy szervezet nem bocsáthat vagyoni eszközöket. A jegyzékben szereplő természetes személyek száma 177-re növekedett a 44 szervezet mellett.

Venezuela

Juan Guaido, magát egy éve Venezuela elnökének kikiáltó ellenzéki politikus, európai körútján, Madridban sürgette az uniós szankciók kiszélesítését a venezuelai kormánnyal szemben. Hangsúlyozta az déli részén kitermelt arannyal szembeni korlátozó intézkedések fontosságát, melynek kitermelése a kormányzat egyik fő jövedelemforrása, valamint óriási károkat okoz a helyi lakosságnak és a környezetnek egyaránt.

Szomszédságpolitika

Líbia

A líbiai szituáció eszkalálódása kapcsán az Európai Unió is kifejezte aggodalmát. Josep Borrell, az EU külügyi- és biztonságpolitikai képviselője kifejezte az eset kapcsán aggodalmát a tekintetben is, hogy Tripoli körül is eszkalálódhat  az erőszakos összecsapások sorozata. Illetve, kifejtette az EU elköteleződését a líbiai helyzet békés politikai megoldás kidolgozása mellett. Emellett, felszólította a feleket, hogy az ENSZ égisze alatti politikai folyamatokba kapcsolódjanak be.  A Líbiában dúló konfliktus eszkalációja kapcsán, január 8-án a Európai Tanács elnöke, Charles Michel és Josep Borell Fajez esz-Szarrádzs-dzsal találkoztak Brüsszelben, ahol a líbiai konfliktus eszkalálódásáról esett szó elsősorban. Továbbá, január 19-én Berlinben konferenciát tartottak a legbefolyásosabb régiós és nemzetközi szereplők részvételével a líbiai helyzet rendezésével kapcsolatban. Az esemény nagy sikernek könyvelhető el, hiszen 55 pontban megegyeztek, többek között abban, hogy a felek a továbbiakban tartózkodni fognak a katonai támogatástól, illetve minden olyan félmegoldástól, amely a fegyverszünetet veszélyeztetné.

Izrael

Az izraeli telepes mozgalom kapcsán, január 5-én és 6-án ismét újabb incidens történt: az izraeli hatóságok közel 2000 lakóegység felépítését engedélyezték. Ezzel kapcsolatban, az EU kifejezte álláspontját, miszerint Izrael Állam tevékenysége a nemzetközi jogi normákba ütközik és hátráltatja a két-állami megoldás elérését. Az Unió emellett felszólította Izraelt, hogy fejezze be ezen tevékenységét és továbbra sem fogadják el az 1967-es határok bárminemű megváltoztatását.

Fehéroroszország

Január 8-án az EU és Fehéroroszország vízumkönnyítési megállapodást és visszafogadási megállapodást írt alá. A vízumkönnyítési megállapodás megkönnyíti a belorusz állampolgárok számára a rövid távú vízumok megszerzését az Európai Unióba történő látogatáshoz.

Irán

Január 11-én az EU nyilatkozatot adott ki az Ukrainian Airlines PS752 járatának az iráni főváros, Teherán közelében, 2020. január 8-án történt balesetét követően.  A nyilatkozat szerint az EU elítéli a tragédiát, valamint részvétét fejezi ki az áldozatok családtagjainak. Emellett felszólították az iráni vezetést, hogy minden tekintetben működjön együtt az átfogó vizsgálatok során.

Ukrajna

Január 28-án az EU és Ukrajna Brüsszelben megrendezésre került a Társulási Tanács hatodik ülése. Az ülés során az ukrán küldöttséget Oleksiy Honcharuk miniszterelnök, az EU küldöttséget pedig Josep Borrell az EU kül és biztonságpolitikai főképviselője vezette. A Társulási Tanács újfent megerősítette a felek folyamatos elkötelezettségét Ukrajna politikai társulásának és gazdasági integrációjának az EU-val történő megerősítése mellett, a társulási megállapodás, annak szabadkereskedelmi övezete, valamint a benne foglalt közös értékek alapján.

Örményország

Február 3-án az Európai Tanács elnöke, Charles Michel és Örményország miniszterelnöke, Nikol Pashinyan telefonon keresztül folytatott megbeszélést.  A felek megvitatták az EU és Örményország közötti kapcsolatokat, valamint ígéretet tettek a kétoldalú kapcsolatok továbbfejlesztésére, ideértve a kereskedelmi kapcsolatokat is. A beszélgetés középpontjában az örmény reformtervezetek álltak.

Regionális politika

Január 28-án mutatta be Donald Trump amerikai elnök a Fehér Házban közel-keleti béketervét, Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök társaságában. A tervezetet palesztin részről határozottan elutasítják, míg Izrael szerint ez lenne a jövőbeli béke záloga. Az Európai Unió közös kül-és biztonságpolitikai főképviselője, Josep Borrell szerint a tervezet nem felel meg a nemzetközi jog normáinak, többek között azért, mert az USA a palesztin vezetéssel egyáltalán nem tárgyalt előzetesen. Emellett a főképviselő szerint a Palesztina határairól és Jeruzsálem végleges státuszáról való megegyezés nélkül nem jöhet létre tartós béke, ezeket pedig Trump javaslata nem rendezi megfelelően. Ezen nyilatkozatára reagálva az izraeli külügyminisztérium sajnálatosnak és furcsának nevezte Borrell kijelentéseit. A külügyminisztérium szóvivője szerint az EU Közel-Kelet-politikája jól mutatja, hogy a szervezet szerepe a nemzetközi tárgyalások során ?minimalizálódik?. Az EU egységesen nem ismeri el a palesztin államot, viszont számos tagja, köztük Magyarország is, már a diplomáciai kapcsolatokat is felvette a Palesztin Autonómiával.

Brexit

 A decemberi választások után felállt brit parlament alsóháza január 9-én jóváhagyta Boris Johnson kilépési megállapodását. Az alsóházi képviselők 330 – 231 arányban szavazták meg a javaslatot, amit ezután a parlament felsőházának küldtek fel mérlegelésre. A Lordok háza január 21-én számos módosítással együtt jóváhagyta a megállapodás. Mivel azonban ezek a módosítások ellentétben álltak a parlamentben többségben lévő Konzervatív Párt érdekeivel és elképzeléseivel, ezért másnap a parlament alsóháza ismét napirendre vette a javaslatot és kiszavazta belőle a felsőház módosításait. Az ismételten felküldött megállapodást a Lordok Háza ezúttal már módosítások nélkül jóváhagyta, ezzel a brit törvényhozás egészén átment a kilépési megállapodás. Ezt követően január 24-én az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen, illetve Charles Michel, az Európai Tanács elnöke aláírta azt. A következő lépéshez a kilépés végrehajtásában az Európai Parlamentre volt szükség, amelynek szinten el kellett fogadni az Egyesült Királyság kilépéséről szóló megállapodást. Az Európai Parlament egy érzelmes, de formális vitát követően szintén elfogadta a megállapodást. 621 képviselő szavazott mellette, 49 ellene, 13-an pedig tartózkodtak. Így már semmilyen jogi akadály nem állhatott az Egyesült Királyság útjába, hogy január 31-én kilépjen az Európai Unióból.

A kilépés egyelőre azonban formális, mivel egy átmeneti időszak veszi kezdetét, amely idő alatt az uniós szabályok továbbra is érvényben vannak a szigetországban, azonban a döntéshozás folyamatában már nem vehetnek részt a britek. Az átmeneti időszak 2020 végéig tart és ez a 11 hónap alatt kell végezni a kilépési tárgyalások második szakaszával. Az Európai Uniónak és az Egyesült Királyságnak a következő hónapokban a későbbiekben folytatott kereskedelem és gazdasági kapcsolatokról. Az uniós tisztviselők és szakértők ezt az időt kevésnek gondolják a megtárgyalandó témák nagysága miatt. Egy ilyen átfogó kereskedelmi megállapodás elkészülte akár évekbe is telhet a szakértők szerint. Ennek ellenére a brit parlament törvénybe iktatta, hogy az átmeneti időszak nem hosszabbítható és Boris Johnson kormányfő magabiztos a határidő betartásával kapcsolatban. A közeli határidő miatt január 31. után megindul a versenyfutás a tárgyalások befejezése érdekében.

A Duna, mint Közép-Európa ütőere

Szerző:
BSZK
-
0

?Vízkonfliktusok? sorozat

A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a  világban jelenlévő lehetséges vízkonfliktusokkal kapcsolatban.

A víz a földi élet alapja. Ebből kifolyólag az emberiség egész történelme alatt kulcsszerepet játszott a túlélésben és a civilizációk fejlődésében. Napjainkban a globális klímaváltozás, valamint a társadalmi és gazdasági változások következményei egyre jobban terhelik édesvízkészletünket. Egyre nagyobb számban alakulnak ki konfliktusok, melyek, ha nem is kizárólag csak a vízhez köthetőek, mégis valamiféle módon kapcsolódnak hozzá. Ezeket nevezzük vízkonfliktusoknak.

Európában a Duna-medence régiója lehetne alkalmas egy potenciális vízkonfliktus kirobbanására. Itt azonban nem valószínű a klasszikus ivóvízért folytatott harc megjelenése, és gazdasági szempontból is csupán a bős-nagymarosi vízlépcső ügye körül alakult ki feszültség. A térségben elhelyezkedő országok az Európai Unió Duna Régió Stratégiájának keretein belül 2011 óta folyamatosan együttműködnek egymással, célul kitűzve a jólét és biztonság megvalósítását. Ebből kifolyólag úgy gondolom, hogy a térség országai közt leheletnyi az esélye egy ?vízkonfliktus? kitörésének, sokkal inkább a kormányzatoktól független belső és külső, a Dunához köthető, potenciális veszélyekre és fenyegetésekre, valamint ezek semlegesítésére szükséges koncentrálnunk. Ugyanis az egész Európai Unióban Magyarországon és Románián kívül nincs olyan ország, amely folyami fegyveres erővel rendelkezne, ennélfogva a Duna fegyveres védelme nem biztosított. Ez egy olyan hiányosság, melyet szükséges lenne megoldani annak érdekében, hogy egy esetleges jövőbeli, a biztonsági dimenziók bármelyikéhez és egyben a vízhez köthető konfliktus kirobbanásakor azonnali és eredményes választ adhassunk. Elemzésemben Dr. Balogh Tamás és Szilágyi Zsolt ezredes gondolatait felhasználva mutatom be a probléma megoldásának lehetőségét.

A Duna ? jellemzők

A Duna a németországi Fekete-erdőből ered és Romániában a Fekete-tengerbe torkollik. Mintegy 2850 kilométerével Európa második leghosszabb folyójaként tudható számon, mely 10 országon halad át közvetlenül, s emellett 4 további állam tartozik a medencéjéhez. Ezek közül kilenc Európai Uniós tagállam (Ausztia, Bulgária, Csehország, Horvátország, Magyarország, Németország, Románia, Szlovákia, Szlovénia) és öt Unión kívüli (Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Moldova, Szerbia, Ukrajna).

A Duna sokrétű összeköttetést jelent a vízgyűjtő területéhez tartozó országok között. Kiemelt jelentőséggel bír a turizmus, az energiagazdálkodás, valamint a folyami közlekedés és kereskedelem szempontjából. 2010-ben 99,7 millió tonna áruforgalmat bonyolítottak le a folyón (lásd 1. ábra), továbbá az EU közlekedési miniszterei 1994-ben beemelték a hét legfontosabb fejlesztendő transzkontinentális közlekedési folyosó közé. A gazdasági faktorokon kívül a Dunára édesvízkészletként is tekinthetünk.

Együttműködés a Duna-medence államai közt

2011 júniusában hagyták jóvá az Európai Unió második makro-regionális stratégiáját, a Duna Régió Stratégiát, mely tagjai közt tudhatja számon mind a 14 Duna-medencében elhelyezkedő államot. A koncepció négy pillérre épül, melyek a Duna-régió összekapcsolása (közlekedés, energia, turizmus és kultúra), környezetének védelme, a jólét növelése a régióban és a régió megerősítése. A stratégia projektjeit a pillérekhez tartozó 12 prioritási területen keresztül valósítják meg, amelyek közül Magyarország három darabért vállalta a felelősséget. Elsőként ?a fenntartható energia használatának ösztönzését? koordinálja Csehországgal közösen, másodszor ?a vizek minőségének helyreállításának és megőrzésének? a területén működik együtt Szlovákiával, harmadszor ?a környezeti kockázatok kezelésé?-ben vesz részt Romániával összefogva.

A dunai makro-stratégia megteremti az együttműködés új, hatékonyabb formáit, javítja a hajózás feltételeit. Keretet biztosít a fejlesztéspolitika összehangolására, hozzájárul a nagyfokú regionális fejlettségbeli különbségek felszámolásához, lényeges mérsékléséhez. Európai politikaként kell elfogadni és végrehajtani, s eközben szorosabbra fűzni az uniós tagsággal nem rendelkező országokkal a kapcsolatot, elősegíteni csatlakozásukat az EU-hoz.

Az együttműködés irányítása soros elnökségi rendszerrel valósul meg. Magyarország 2017-ben töltötte be ezt a pozíciót, jelenleg Romániát 2020-tól Horvátország fogja követni a sorban.

Kockázatok

A Duna mentén számos kockázattal kell szembe nézniük az államoknak. Elsőként az édesvíz kérdéskörét említeném meg. Mint a bevezetőben már utaltam rá, az édesvizek felbecsülhetetlen értéket képviselnek, miközben vízkészleteink egyre terheltebbek. Az édesvizek mennyiségi és minőségi értékének, továbbá fenntartható hasznosításuk érdekében magas szintű együttműködést kell kiépíteni az érintett szereplők és államok között. Ez az ún. ?felelős vízkormányzás? kialakítását igényli, melyben össze kell hangolnunk és egyszerre megvalósítanunk a stratégiai vízkészletek megőrzését és a vízigények (ivóvízigény, ipari, közlekedési, ökológiai vízigények) biztosítását.

Másodrészt kockázatot jelent, hogy Magyarországon belül nincs egy vízlépcső sem a Dunán. Ennek következtében nem tudjuk megfogni a Duna vizét, az csupán átfolyik rajtunk. Míg Németországban 25, Ausztriában 12, Szlovákiában 1 vízlépcső található (lásd 2. ábra). Továbbá a szerb-román határon van kettő, a román-bolgár határon pedig egy. A ?felettünk? található vízlépcsőkkel a németek, osztrákok, szlovákok képesek megfogni a Duna vizét , ami ezáltal nem jut le hozzánk. Valamint ha felduzzasztják a vizet, majd egyszerre engedik el, árvizet okozhatnak. Ez nagy biztonsági kockázatnak számít.

Harmadrészt nagy kihívás elé állítja az államokat a régióban jelen lévő szervezett bűnözés, a súlyos bűncselekmények (csempészet, emberkereskedelem), a határokon átnyúló feketepiac működése és a tömeges migráció. Ezen tényezők ellen harcol a 2013-ban létrehozott Dunai Folyami Fórum struktúrájának létrehozása (Setting up the Structure of a Danube River Forum, DARIF), mely az EU Duna Régió Stratégiájának 11. prioritási területéhez kapcsolódóan (biztonság javítása a súlyos bűncselekmények és a szervezett bűnözés jelentette kihívásokkal való megküzdés közös munkával) lát el feladatokat. A projekt résztvevői: Ausztria, Bulgária, Horvátország, Moldova, Magyarország, Németország, Románia, Szerbia, Szlovákia, és Ukrajna. Magyarország koordináló szerepet lát el, a magyar résztvevők körét a rendőrség, a Nemzeti Adó- és Vámhivatal, a Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatósága, a folyami információs szolgáltatásokat működtető Rádiós Segélyhívó Infokommunikációs Országos Egyesület, valamint a Fórum működtetéséhez csatlakozó Duna-régió országaiból delegált vízi és határrendészeti, bűnügyi, vám és hajózási, valamint folyami információs szakterületen együttműködő szervek vezetői, összekötő tisztviselői, és szakértői alkotják.

A DARIF célja, hogy a Duna-menti országok hatékonyabban léphessenek fel napjaink fenyegetéseivel szemben, közösen megerősítve a vízi biztonságot, biztosítva az összehangolt fellépést és az operatív, határokon átívelő rendészeti szakmai együttműködést. Mindehhez a fórum technikai hátteret biztosít.

Védelem

A DARIF megszületésével megindult a rendészeti együttműködés a Duna-menti régió  több országa közt, azonban a fórum nem fedi le teljes egészében a Duna-medencét, melynek  ezenfelül fegyveres védelméről napjainkig nem született átfogó megállapodás.

A Dunán nemcsak kereskedelmi forgalom zajlik, hanem veszélyes anyagok legális szállítása és potenciálisan bármilyen hadi vagy egyéb anyag, akár illegális szállítása is. Ez is indokolttá teszi a védelem kialakítását, habár a magyar és román flotillán kívül egy uniós ország sem rendelkezik folyami fegyveres erővel. Sőt, Románia csupán az al-Duna védelméért tud felelni, a Duna felső és középső szakaszának fegyveres védelme a Magyar Honvédségre hárul, melyben az I. Tűzszerész és Hadihajós Ezred rendelkezik a feladat végrehajtásához szükséges szakosodott- és résképességekkel. Felszerelésük tartalmaz Nestin-osztályú MS-25 típusú aknamentesítő hajókat, AN-2 típusú aknásznaszádokat (tűzszerész járőrhajó), parancsnoki motorosokat, roham- és gumicsónakokat.

A HTHE tűzszerészmentesítő feladatai közül több köthető a vízhez:

  • ellenőrzi, szükség szerint aknamentesít a hajózható vízi utakat,
  • biztosítja a folyami műtárgyak úszóaknák elleni védelmét,
  • kiképzi a személyi állományt a béke és háborús alkalmazás érdekében,
  • az ország területén, valamint külföldi műveletek során végzi az improvizált robbanószerkezetek felderítését, hatástalanítását és megsemmisítésé

Továbbá végrehajthatnak járőrtevékenységet, hajózási és folyamzár-telepítési szempontból felderítési feladatokat, mentési feladatok vízi biztosítását, valamint búvárok részére merülési hely biztosítását. Egy tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet során a vízi utakra áttevődő illegális határátlépések megakadályozása érdekében folyamzárakat telepíthetnek a rendőrséggel együttműködve, valamint mobil platformként kiegészíthetik a folyóparti megfigyelőtornyokat.

Ezen feladatokat a Dunán csak Romániában végzik, Ausztriának, Horvátországnak, Németországnak, Szkovákiának nincs hadihajós alakulata, azaz a Duna az alsó szakaszától eltekintve védtelen. A kockázatok kezelésére a hadihajós alakulatok potenciálisan jóval nagyobb mértékben alkalmasak, mint a szárazföldi- vagy a légierő, s hozzájárulhatnak egy uniós közös védelmi képesség kialakításához, biztosítva a Duna-medence védelmét.

Szerző: Szilágyi Laura

Az amerikai-iráni kapcsolatok az orosz-kínai-iráni hadigyakorlatok tekintetében

Szerző:
Mészáros Kinga
-
0
Washington, 2020. január 8.Donald Trump amerikai elnök a nemzethez intéz üzenetet az Irán által Irakban lév? katonai célpontok ellen végrehajtott rakétatámadásokkal kapcsolatban a washingtoni Fehér Házból 2020. január 8-án. Mellette Mike Pence alelnök (j), Mark Esper védelmi miniszter (b) és mögötte Mark Milley tábornok, a Vezérkai Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke (Trump és Pence között).(Forrás: MTI/EPA/Michael Reynolds)

Az Amerikai Egyesült Államok és Irán kapcsolata az 2015-ös atomalku megkötésével rendeződni látszott. Donald Trump azonban 2018-ban egyoldalúan bejelentette, hogy országa kilép a 21 hónapnyi tárgyalás eredményeként létrejött szerződésből. Mindez a történelem során egyébként is feszült amerikai-iráni kapcsolatokra meglehetősen rányomta a bélyegét, amelyet a napokban kezdődött orosz-kínai-iráni közös haditengerészeti gyakorlat tovább terhelt.

Az amerikai-iráni kapcsolatok áttekintése

Az Amerikai Egyesült Államok és Irán kapcsolata a bipoláris korszak kezdetén még korántsem volt olyannyira gondterhelt, mint manapság. A két ország kapcsolata meglehetősen kedvezően indult, hiszen a Szovjetunió térségbeli ellensúlyozásában, s a kommunista eszmék terjedésének megállításában Washington szerepet szánt Teheránnak, s az ország geopolitikai helyzete (Perzsa-öböl, Ománi-öböl, Hormuzi-szoros, olajlelőhely) is rendkívül fontossá tette az államot a korszakban. A két állam közötti kapcsolat 1953-ban vált szorossá, Moszadek elnököt eltávolították, s helyére a nyugatbarát Reza Pahlavi sah került. A sah vezette ország atomprogramjának beindításában is elsősorban az USA segédkezett az 1960-as években, s ezt követően, Irán is csatlakozott az 1968-as atomsorompó szerződéshez.

A két ország kapcsolata az Amerika-barát sah, Reza Pahlavi elmozdítását és az 1979-es iszlám forradalom győzelmét követően romlott meg, amelyet a teheráni amerikai nagykövetséget ért támadás, majd az 1981-ig tartó túszdráma és annak következményei tovább mélyítettek. Az 1980-as években Washington és Teherán konfliktusa tovább mélyült: az 1980-88-as irak-iráni háború során az amerikai fél Bagdad támogatása mellett kötelezte el magát, s 1984-ben az USA Külügyminisztériuma Iránt a terrorizmust támogató országok listájára helyezte. Mindezzel ellentmondásos az USA azon cselekedete, amikor különböző fegyvereket szállított az iszlám köztársaságnak a Libanonban fogvatartott amerikai túszokért cserébe. Emellett, számos szankcióval is sújtotta az évek folyamán az Egyesült Államok Iránt, s a perzsa retorikában is az USA-t általában a ?Nagy Sátán?-ként emlegették.

Az 1988-as évet újabb mélypontként lehet számon tartani a két ország közötti kapcsolatban: a Perzsa-öbölben tartózkodó USS Vincennes amerikai hadihajó két rakétával megsemmisített egy F-15-ösként azonosított, azonban 300 utast szállító iráni polgári gépet. Az eset hatalmas port kavart, Irán az amerikaiakat barbár mészárlással vádolta és bosszút helyezett kilátásba a mártír áldozatokért. Az 1990-es években az USA számára Irán a Perzsa-öböl biztonságát fenyegető tényezőként volt jelen, s ennek megfelelően igyekezett a nemzetközi porondon is elszigetelni Iránt, illetve megnehezíteni az iszlám köztársaság szándékait. A két állam kapcsolata 1997-ben ismét elkezdett javulni ugyanis Irán élére Mohamed Khatami került, aki sokkal inkább nyitott volt a reformokra, s a nyugati világ felé, a két ország számos lépéssel igyekezett újra normalizálni kapcsolatát.

A posztbipoláris korszak történetének mérföldkövét 2001. szeptember 11. jelentette, amely az amerikai külpolitikai gondolkodást is gyökeresen megváltoztatta. Ugyan Teherán az elsők között nyilvánította ki részvétét Washington számára, Bush 2002. januári beszédében mégis Iránt a ?gonosz tengelye? országai közé sorolta Észak-Koreával egyetemben. Hámenei ajatollah erre reagálva, az Amerikai Egyesült Államokat ismét a ?nagy sátánként? emlegette, illetve kifejezte Irán büszkeségét az iránt, hogy ismét Washington gyűlöletének célpontja. 2003-tól Washington szövetségeseivel fizikailag, jelentős katonai erővel is megjelent Irán közvetlen szomszédságában (Irak, Afganisztán). Teherán számos, a nyugati világ érdekeit szolgáló ajánlatot tett annak érdekében, hogy Washington feloldja a szankciókat és a nemzetközi elszigetelést az iszlám köztársasággal szemben, a Bush-adminisztráció azonban következetesen elutasító álláspontot tanúsított. 2003-tól a nyugati világ számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Irán megkezdte nukleáris képességeinek fejlesztését, amely fokozta a feszültséget a két ország kapcsolatában is, s újabb amerikai, EU és ENSZ szankciók célpontja lett Irán a kétezres években.

Barack Obama fontos feladata lett 2009-es győzelmét követően a nemzetközi színtéren, hogy leállítsa Irán egyre bővülő atomprogramját, s ehhez meggyőzze az teheráni vezetést, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Obama elsősorban folytatta elődje politikáját, s újabb szankciókat helyezett kilátásba az iszlám köztársaságra. Azonban, Irán hatalmi törekvéseit a térségben jelentősen megkönnyítette az USA 2011-es iraki kivonulásával, majd az Afganisztánban állomásozó erők csökkentésével. A fordulópont 2013 szeptemberében következett be, amikor Irán élére a sokkal mérsékeltebb irányzatot képviselő Haszán Róháni került. Ekkor került sor arra ? több, mint 30 év után -, hogy a két ország vezetője közvetlenül, telefonon beszéljen. Ezt követően került sor az Obama-adminisztráció egyik nagy sikerére, amely már az iráni atomalku előzményének is tekinthető: a szankciók feloldásáért cserébe Irán és a P5+1 (USA, Oroszország, Egyesült Királyság, Kína, Franciaország+Németország) aláírták a 6 hónapra szóló genfi megállapodást, amely Irán nukleáris tevékenységét és helyszíni ellenőrzését lehetővé tette. Az atomalku végleges formájának aláírására 2015. július 14-én került sor, végrehajtásának határidejét 2016 januárjára határozták meg.

A Trump-adminisztráció Irán-politikája

Donald Trumpot 2016-ban választották meg az elnökké. Trump Iránhoz fűződő kapcsolatáról már kampánya alatt sok elem napvilágot látott, többek között számos alkalommal élesen kritizálta az atomalkut, a valaha megköttettet legrosszabb megállapodásnak titulálta, amelyet szerinte ? a Hatok tiltakozása ellenére ? újra kellene tárgyalni. 2018 májusában az Egyesült Államok végül kilépett az alkuból, s újra szankciókkal sújtotta Teheránt, valamint a vele kereskedő országokat. Azonban, az USA ezzel a legfőbb szövetségeseinek, és a nyugati világnak is hátat fordított. Az európai országok ugyan biztosították az iszlám köztársaságot a megállapodás védelméről, azonban a legtöbb vállalat nem kockáztatta üzleti kapcsolatait Washingtonnal Irán kedvéért.

Az USA atomalkuból való kilépését követően a két ország viszonya mélypontra esett, s számos konfrontáció, provokáció történt a felek részéről. Trump szankcióit az elmúlt közel két évben tovább bővítette és mélyítette, s így Irán is többször felvetette a megállapodásból való kilépésének lehetőségét. Mi több, Róháni 2018-ban felszólította a muszlimokat az Amerika ellen való összefogásra, ahelyett, hogy ?vörös szőnyeget terítenének ezek elé a bűnözők elé?. Az évben ? főként a közösségi média platformjain ? tovább folytatódott a két ország vitája: Trump elsősorban Twitteren keresztül üzent az iszlám köztársaságnak, Mike Pompeo, a Trump-adminisztráció külügyminisztere beszédében maffiához hasonlította az iráni vezetést, majd az újabb szankciók lehetőségének felvetése után elmondta, hogy az Amerikai Egyesült Államok célja a teljes nyomásgyakorlás Iránra, mindezt követően a két ország kölcsönösen terroristának titulálta a másikat.

A konfliktus ?legforróbb? szakasza 2019 nyarán, az Ománi-öbölben és a Hormuzi-szorosban kezdődött. 2019 májusában Washington a térségbe küldte az USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozóját, majd B-52H Stratofortress-eket a katari légitámaszpontjukra. Róháni már 2018 júliusában megemlítette, hogy Irán jelentősen meg tudná zavarni az olajkereskedelmet a szorosnál, s 2019 májusában és júniusában két jelentős incidens is történt, amelyek során 6 hajót ? köztük két szaúdit ? megtámadták a szorosban, amellyel Washington Teheránt gyanúsította. Mindez hatalmas port kavart, az USA erre kibertámadással válaszolt, olyan célpontok ellen, amelyek valószínűsíthetően a tankerek elleni támadás kivitelezésében vettek részt Ugyanebben a hónapban a feszültség egyre fokozódott, Washington 1000 katonát küldött a térségbe, majd Irán lelőtt egy, a térség felett elhaladó amerikai Global Hawk megfigyelő drónt. Erre válaszul, Donald Trump elmondása szerint, ?10 perccel támadás előtt állította le azt a titkos akciót, amely számos ember életébe került volna és mely három helyszínt érintett volna Irán szerte?. Júliusban Washington azt állította, hogy az USS Boxer hadihajó egy fenyegető iráni drónt lőtt le a szoros felett, mindezt azonban Teherán tagadta. Irán ez követően, bemutatta a Kian drónt, amely nagy pontosságú felderítő és harci drón és 1000 kilométeres távolságig működik és az orosz S-300-al is vetélkedő rakétarendszert. A 2019-es évben az újabb forrópontot a szaúdi olajfinomító ellen indított húszi dróntámadás jelentette szeptember 14-én, amellyel Rijád és Washington is Teheránt gyanusította, miszerint az iszlám köztársaság támogatta a jemeni felkelőket. A támadás hatalmas botrányt keltett, így Washington újabb szankciókat helyezett kilátásba, majd szeptemberben az USA ismét nagyszabású kibertámadást intézett Irán ellen.

A közös gyakorlat

2019. december 27-én kezdődött az előbbiekben is bemutatott, konfliktusok terhelte Ománi-öbölben, valamint az Indiai-óceánon, az a nagyszabású, négynapos haditengerészeti gyakorlat, amelyben az USA riválisának tekinthető, Oroszország és Kína is részt vesz Irán mellett. Az iráni fél elmondása szerint ?a közös gyakorlat üzenete a béke, barátság és a tartós biztonság elérése az együttműködésen és egységen keresztül, s mindez eredménye lesz, hogy Irán bebizonyítja, hogy nem lehet őket elszigetelni?. Mindezek alapján, az üzenet címzettje elsősorban az USA, ahogy a gyakorlaton résztvevő országoknak is van egyfajta üzenetértéke Washington számára. Mindemellett, az iráni állami televízióban levetített riportban a három országot az új tengeri erőháromszögként nevezte meg.

Teherán együttműködése Pekinggel és Oroszországgal régre nyúlik vissza, habár a három ország vezetői szerint a mostani gyakorlat igazán jelentőségteljes közös történelmükben. A három állam együttműködését nagyban erősíti, hogy az Amerikai Egyesült Államok az évek folyamán, igyekezett őket valamilyen formában elszigetelni, esetleg törekvéseiket megnehezíteni, amely nyugat- vagy amerikaellenesség kialakulásához vezetett, s rivális hatalomként tekintenek Washingtonra. Mi több, mind Kína, mind Oroszország élesen kritizálta és elítélte az USA-t az iráni nukleáris megállapodás felbontásakor. Emellett, már csak a gazdasági kapcsolatok miatt is, kiemelten fontos Peking és Moszkva számára Irán és a térség, amellyel élesen szembemegy az amerikai fokozódó katonai jelenléttel, s az Iránt sújtó nyugati szankciókkal szemben. Így, ez a gyakorlat ennek ellensúlyozásaként is értékelhető, hogy a három ország megmutassa jelenlétét, s képességeit a térségben, amelyek az USA-val is fel tudják venni a versenyt. Különösen fontos ez számukra, az előzőkben bemutatott egyre fokozódó feszültség miatt.

Irán és Amerika kapcsolata tehát rendkívül feszült, amelyet a hasonló gyakorlatok még tovább fokoznak. Megemlítendő, hogy egyre több érdekelt fél, szövetséges érkezik a térségbe, s ilyen formában vesz részt a két ország közötti konfliktusban. A jemeni húszik támadása után Washington bejelentette, hogy megerősíti katonai jelenlétét a térségben és szövetségeseivel műveletet indít a térségben történő hajózás biztosítására. A gyakorlat kezdetének napján az USA szövetségesnek számító Japán bejelentette, hogy katonai erőket küld a térségbe, de nem csatlakozik az USA vezette koalícióhoz.

A feszültség további eszkalálódásának elkerülése érdekében, kiemelten fontos lenne Washingtonnak és Teheránnak, hogy újra tárgyalóasztalhoz üljenek, s a nemzetközi közösség megnyugtatására, az iráni atomalku újratárgyalásában megegyezzenek. Erre némi remény látszik a jövőben, hiszen a Japán miniszterelnök, Sinzó Abe 2019 májusában bejelentette, hogy szívesen közvetítene mediátorként az amerikai-iráni konfliktus megoldásában, illetve az atomalku újratárgyalásában. Pozitív, hogy mindezt Donald Trump is szívesen fogadta, s a napokban az iráni média hírt adott arról, hogy Haszán Róháni látogatást tesz Japánba. Azonban, továbbra is kettős ez a kapcsolat, hiszen a tárgyalási szándékok mellett, Washington 2019. december 30-án bejelentette, hogy a következő év folyamán újabb szankciókat vet ki Teheránra, amely tovább lehetetleníti el az iszlám köztársaságot. A napokban végrehajtott iraki és szíriai célpontok elleni amerikai támadás is rányomhatja a bélyegét a két ország közötti kapcsolatra, hiszen a Pentagon szerint ezek a célpontok Irán által támogatottak.

Címlapkép:Washington, 2020. január 8.
Donald Trump amerikai elnök a nemzethez intéz üzenetet az Irán által Irakban lév? katonai célpontok ellen végrehajtott rakétatámadásokkal kapcsolatban a washingtoni Fehér Házból 2020. január 8-án. Mellette Mike Pence alelnök (j), Mark Esper védelmi miniszter (b) és mögötte Mark Milley tábornok, a Vezérkai Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke (Trump és Pence között).
(Forrás: MTI/EPA/Michael Reynolds)

Az indiai szubkontinens vízproblémái és ennek humanitárius, valamint biztonsági kockázatai

Szerző:
BSZK
-
0

?Vízkonfliktusok? sorozat

A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a  világban jelenlévő lehetséges vízkonfliktusokkal kapcsolatban.

A folyók a történelem során mindig fontos szerepet játszottak a civilizációk kialakulásában és azok fennmaradásában, így történt ez Mezopotámiában, Egyiptomban és Indiában is. India leghosszabb folyója a Brahmaputra, ezt követi a Gangesz, és az Indus. A szubkontinens számára a folyók napjainkban is hatalmas szerepet játszanak, leginkább gazdasági szempontból. Az ország gazdaságát ugyanis a mezőgazdaság dominálja, a népesség megközelítőleg 70%-nak megélhetése közvetlenül vagy közvetetten a fő folyóktól függ. A gazdasági szerep mellett India kultúrájában és a hindu vallásban mélyen gyökerezik a folyók tisztelete, és leginkább a Gangesz kultusza.

A vízhiány

Az Éghajlat-változás Kormányközi Testülete (IPCC) elemzése szerint Indiát fogja az egyik legsúlyosabb módon érinteni a klímaváltozás. Az MIT álláspontja pedig, hogy amennyiben sikerülne is csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását, a klimatikus viszonyok akkor is az emberi szervezet tűréshatárát fogják fenyegetni az ország számos pontján. Az Indiában kialakult helyzet már ezévben humanitárius krízissé, a világ eddigi legnagyobb vízhiányává eszkalálódott. A probléma kialakulásában a robbanásszerű népességnövekedés, a klímaváltozásból fakadó időjárási anomáliák, mint a monszunos időszak átalakulása, a rossz vízgazdálkodás valamint a politikai hanyagság együttes hatása is közrejátszott. A több mint egymilliárd fős és folyamatosan növekvő népességnek az egyre fogyó ivóvíz problémájával kell szembenéznie. 600 millió ember magas, vagy extrém vízhiányban szenved, évente pedig 200.000 ember hal meg emiatt. A folyók, melyek táplálják vidéken a mezőgazdaságot apadnak, a klímaváltozás miatt pedig a területen jellemző monszun időszak megváltozott, jóval rövidebb, de intenzívebb lett, a csapadékot pedig nem megfelelően, valamint kis arányban (a szennyvíz 15, az esővíz 8 %-át) hasznosítják. Emellett a folyók szennyezettsége is hatalmas probléma, ilyen körülmények között hamar felütheti fejét a kolera vagy malária is. India a mért 122 országból 120. helyen áll a víz minőség indexen, a vizek 70%-a fertőzött, egy 2014-es felmérés szerint pedig a világ 15 legszennyezettebb városa közül 10 indiai, az első helyen pedig Delhi áll.

A lakosság megközelítőleg 70-80%-a él szegénységben, 14%-uk pedig éhezik. A kormány közbenjárása hatására ezek a számok évről évre csökkennek, a kialakult vízproblémát azonban nem tudják megfelelően kezelni. A háztartások 75%-ának nincsen közvetlen hozzáférése ivóvízhez, a vidéki háztartások 84%-a pedig nem rendelkezik vezetékes vízzel. A rászoruló falvakba hetente, központilag küldenek ki kamionokat víztartállyal, melyek bizonytalan minőségű vizet szállítanak. Ezekből a tartályokból a lakosok fejadagot kapnak, ezt pedig kénytelenek beosztani, akkor is, ha a következő adag víz nem időben érkezik, hiszen bármilyen más forrásból származó víz emberi fogyasztásra alkalmatlan, szennyezett. Éppen azokban a régiókban, ahol legnagyobb arányban nő a népesség, és ahol a mezőgazdaság az elsődleges megélhetési forrás, tűnik az állam a legtehetetlenebbnek. Különböző régiók között egyre nagyobb ellentét alakul ki, hiszen az apadó folyók vizén osztozni egyre nagyobb kihívást jelent.

2019 nyarán India autóipari központjában és hatodik legnagyobb városában, Csennaiban még nem látott vízhiány alakult ki. A víztározók, melyek eddig képesek voltak ellátni a körülbelül ötmillió fős várost, teljesen kiszáradtak, így a környező területről voltak kénytelenek vizet szállítani kamionokkal, a szegényebb rétegek pedig attól tartva, hogy csak a tehetősebb rétegeknek jutna víz, úttorlaszokat építettek. A város rendelkezik ugyan egy sótlanító üzemmel, amely tengervízből készít fogyasztásra alkalmas vizet, azonban ez rendkívül drága megoldás, másrészt közel sem elég ahhoz, hogy kielégítse a város igényeit. A krízis a kasztrendszerben gyökerező, hatalmas osztályellentéteket is felszínre hozza: a sokak szerint alanyi jogon járó vízhez a gazdagabb rétegek sokkal könnyebben hozzá tudnak jutni annak hiánya esetén.

Felmérések szerint egy éven belül 21 indiai nagyvárosnak, köztük Delhinek teljesen el fog fogyni a talajvize. 2030-ra India vízigénye a mai kétszeresére fog nőni, a teljes lakosság 40%-a egyáltalán nem tud majd vízhez jutni. 2050-re pedig az ország GDP-jének legalább 6%-a fog elveszni a válság miatt.

A lehetséges megoldások

A vízzel való gazdálkodás és a krízishez való hozzáállás mind állami, mind helyi szinten problematikus. Bangalore a 8 millió fős dél-indiai nagyváros évente 800-900 milliméternyi esővizet kap, amely nem számít alacsonynak. Ha ennek az esővíznek a felét hasznosítaná, azzal a város annyi ivóvízzel rendelkezne, hogy egy személyre egy éven keresztül naponta 100 liter jutna, ami bőven elég lenne személyes használatra. Annak ellenére, hogy az esővíz gyűjtését törvényekkel szabályozzák, a város rendkívüli módon lemaradt ezen a téren. Ehelyett a közelben lévő Cauvery folyóból nyer vizet, azonban a lakosság negyede még ehhez sem jut hozzá. Bangalore, és más indiai városok esetében az elsődleges lépés az lenne, hogy az esővíz gyűjtését általánossá teszik, a talajvizet pedig, mely drasztikusan fogy, ezzel pótolják. Ezt azonban központi irányítás nélkül megoldani szinte lehetetlen, a politikai hanyagságot pedig tükrözi az is, hogy a város kormányzati esővízgazdálkodás részlegén mindössze hat ember dolgozik.

A kormány a krízis megoldása érdekében egy tervezetet dolgozott ki, melynek lényege, hogy a nagyobb folyókat egy csatornával összekötik, így a kiszáradt, vagy elapadni kezdő folyókba ismét víz jutna. Az első próbálkozás ennek megvalósítására a Ken és a Betwa folyó összekötése, mely egyfajta tesztként fog megvalósulni. A környezetvédők azonban szkeptikusan állnak a kísérlethez, mind a folyók vízi világa, mind a szárazföldi környezetért aggódva. A tervezett csatorna ugyanis a Panna Nemzeti Parkot fogja átszelni, amely a veszélyeztetett indiai tigris élőhelye.

A vidéki lakosság esetén egyének és kisebb csoportok összefogására lenne szükség, kutak ásása a falvakban és az esővíz nagyarányú gyűjtése az esős időszakban nagy előrelépést jelentene, így mind a mezőgazdaságban, mind emberi fogyasztásra felhasználható lenne. A mezőgazdaság megreformálása is szükséges a gyökeres változásokhoz: környezetbarát megoldások és ahol lehetséges, a fejlettebb technológia használata, vagy a kormány által is támogatott ?Zero Budget Natural Farming?, vagyis alacsony költségű, vegyszerek nélküli természetes növénytermesztést, mely az ősi indiai módszereket és a modern tudományt ötvözve növelné a termelést, eközben védené a környezetet.

Szerző: Ustea Dóra

Az Egyesült Arab Emírségek biztonságpolitikájának átalakulása: az operetthadseregtől az aktív szerepvállalásig.

Szerző:
BSZK
-
0
Rijád, 2019. november 5.A szaúdi királyi palota felvételén Mohamed bin Zájed an-Nahján sejk, az Egyesült Arab Emírségek trónörököse, Abbó Manszúr Hádi jemeni elnök és Mohamed bin Szalman trónörökös herceg, szaúd-arábiai miniszterelnök (b-j) aláírási ünnepségen vesz részt, amelyen a nemzetközileg elismert jemeni kormány és a dél-jemeni szakadár lázadók fegyverszüneti és hatalommegosztási megállapodást kötöttek a szaúdi f?városban, Rijádban 2019. november 5-én.(Forrás: MTI/EPA/Szaúdi királyi palota/Bandar Aldzsalud)

Bevezető

A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásának egyik érdekes kérdése, hogy a kisállamok milyen szerepet tudnak játszani a nemzetközi kapcsolatokban. Hagyományosan az ilyen államoknak többfajta út is kínálkozott érdekeik érvényesítésére a nemzetközi kapcsolatokban, úgy mint az egyensúlyozás, potyautasság, integráció vagy semlegesség. Az elmúlt évtizedben a multipoláris világrend előretörésével azonban a kisállamok lehetőségei kibővültek, jelentősen megnőtt a mozgásterük a regionális vagy globális nemzetközi kapcsolatok alakításában.

Jó példa erre az Egyesült Arab Emírségek (UAE), amelynek ugyan külpolitikai aktivitása nem példa nélküli, de a katonai szerepvállalása, aktív beavatkozása más országok belügyeibe kiemeli az asszertív külpolitikát folytató kisállamok közül. Az országot a nemzetközi sajtó gyakran a Kis Spártaként is jellemzi, érzékeltetve ezzel, hogy kisméretű ország magasan a súlya felett van jelent az Öböl-térségben és a tágabb arab világban is.

Az elemzés arra keresi a választ, hogy hogyan alakult az ország védelempolitikája az elmúlt évtizedekben és miként változott meg az ország biztonságpolitikai látásmódja az Arab Tavasz eseményeinek hatására.

Az UAE alig tízmilliós lakossággal rendelkezik, de ebből csak 1,4 millióan emírségi állampolgárok. A Magyarországnál kicsivel kisebb ország az arab térség gazdaságának a 10 százalékát adja. A bevételek egyik legfontosabb forrása az energia szektor, de szemben az Öböl-államok többségével, az emírségekben a kőolaj- és földgáztermelésből származó bevételek csak a GDP 30 százalékát teszik ki. A GDP összetételét majd 50-50 százalékban az ipar és a szolgáltatások határozzák meg.

Az UAE hét emírségből áll, gazdaságilag és politikailag az al Nahyan család által irányított Abu Dzabi játszik vezető szerepet (az emírségek szénhidrogén vagyonának 95 százalékával), míg a szomszédos Dubai elsősorban a kereskedelemkne és a turizmusnak köszönheti befolyását. Dubaiban található a Jebel Ali kikötő, amely a térség legnagyobb és a Közel-Kelet legnagyobb forgalmú kikötője és amely a világ legnagyobb kikötőüzemeltető cége, a helyi illetőségű és többségében a dubai uralkodó család tulajdonban levő DP World kezében van.

Az Öböl-államokba, Iránba és Irakba érkező áruk nagy része ezen a kikötőn kerül átrakodásra. Ez magyarázza azt a tényt, hogy az Egyesült Arab Emírségek Kína és az EU után (amely önmagában 28 tagállam) Teherán harmadik legfontosabb gazdasági partnere. Tekintve, hogy mindkét ország exportjában a szénhidrogén meghatározó szerepet játszik, az emírségek részéről a világ többi részéről érkező termékek re-exportja biztosítja az erős gazdasági kapcsolatot. Dubai szoros gazdasági kapcsolata Iránnal egyben azt is jelenti, hogy az emírséget irányító Al Mahktum család külpolitikai érdekei nem is mindig esnek egybe az al Nahyan családéval.

Védelmi együttműködés és katonai képességek

Az Egyesült Arab Emírségek fiatal államnak számít, csak 1971-ben nyerte el a függetlenségét. Az ország külpolitikáját az első elnök, Sheikh Zayed bin Sultan Al Nahyan alatt a szuverenitás biztosítására való törekvés, így a kiegyensúlyozott centrista külpolitika jellemezte. Fontos hangsúlyt kapott ez együttműködés erősítése és a konfliktusok békés rendezésének támogatása. Ez már csak azért is volt fontos, mert az Öböl olaj-monarchiáinak biztonságpercepcióját a térség két regionális hatalmának, Iraknak és Iránnak a vetélkedése határozta meg. Amikor 1979-ben kitört az irak-iráni háború, ezek az államok létrehozták az Öböl Menti Együttműködési Tanácsot (Gulf Cooperation Council, GCC) azzal a céllal, hogy erősítsék az integrációt gazdasági és katonai téren.

A hidegháborút követően az ország külpolitikai aktivitása nőtt, és a térség országaihoz képest jelentős szerepet vállalt az akkor népszerűvé váló nemzetközi válságkezelő missziókban: Az UAE fegyveres erői részt vettek a libanoni polgárháború lezárását (1992) követő rendezésben, az ENSZ szomáliai békefenntartó missziójában (UNISOM II), sőt az 1999-es koszovói háborút követő KFOR misszióban is. Az 1999-2001 közötti szerepvállalás már csak azért is különleges volt, mert a nem-NATO résztvevők közül az emírségi kontingens volt a legnagyobb és az egyetlen muszlim országból érkező.

Az Egyesül Államok az második Öböl-háború (1990-91) óta játszik egyre nagyobb szerepet az ország biztonság és védelempolitikájában. Szaddam Husszein kuvaiti invázióját követően mintegy 500.000 amerikai katona érkezett a szomszédos Szaúd-Arábiába.  A háborút követően a szaúdi jelenléttel párhuzamosan Katarban és Kuvaitban is megjelentek állandó amerikai bázisok. Az amerikai haditengerészet 1994-ben ismét felállította a 5. flottát bahreini bázissal, kifejezetten az Öböl-térségben és az Indiai-óceánon való fokozottabb jelenlét érdekében.

A 2000-es évek elejétől az Egyesült Államok jelentősen átstrukturálta a térségben található erőit. A Szaúd-Arábiából kivont erőket a régió kisállamaiban terítette szét, a térségért felelős Central Command előretolt parancsnoksága (forward headquaters) a katari Al-Udeid légibázisra került. Az Egyesült Arab Emírségekben az al-Dzafra légibázisra települtek amerikai erők. A létesítmény először csak felderítő és a légiutántöltő repülőgépeket fogadott (U2, KC-10) de később támadó repülőgépek állomásoztatását is engedélyezte a dubai vezetés (F-22, F-15 stb.). A már említett kikötő, Jebel Ali, az amerikai haditengerészet egységei részéről az egyik leglátogatottabb kikötő, amely akár repülőgép-hordozók fogadására és kiszolgálására is képes kapacitásokkal rendelkezik. Bahrein az 5. flotta bázisa lett, míg Kuvaitban a szárazföldi és haditengerészeti erők számára hoztak létre bázisokat.

A 2000-es években a kétoldalú amerikai-emírségi kapcsolatok még szorosabbá váltak. A 2001-ben elindult ?Terror elleni háborúban? az UAE fontos partnere volt Washingtonnak. Kikötői és légibázisai révén logisztikailag támogatta az amerikai katonai és titkosszolgálati műveleteket. A korábbi 800 főről 5000-re nőtt az UAE-ben állomásozó amerikai katonák száma miközben évente 600-800 katona tanult vagy vett részt kiképzésen az Egyesült Államokban. Ezek mellett részt vett a CIA titkos programjában is, amely során a hírszerzés által, az al-Káidahoz való tartozás vádjával elrabolt vagy átvett személyeket titkos bázisokon vallattak a világ különböző (de nem amerikai) pontjain.

Az emírségi különleges erők az egyetlen olyan arab katonai erő, amely részt vett az Afganisztánban indított amerikai katonai műveletekben 2001-ben. Ez nem csak azért fontos részlet, mert mutatja, hogy az emírségi egységek magas kiképzettségét, hanem azért is, mert Abu-Dzabi 2001 előtt azon három ország közé tartozott (Pakisztán és Szaúd-Arábia mellett), amelyek elismerték a tálib mozgalmat Afganisztán legitim vezetőjének. Az USA támadása egy muszlim ország ellen rendkívüli népszerűtlen volt az iszlám világban, de az emírségek vállalta az ezzel járó kockázatokat.

Az ország közeledése az Egyesült Államokhoz a fegyverbeszerzések terén 2004-től kezdődött el, amikor Dubai elsősorban a légierő tekintetében amerikai technikákat kezdett vásárolni. A Military Balance adatai szerint az emírségi légierő majd száz darab CH-47 Chinook nehéz szállítóhelikoptert és UH-60 Backhawk helikoptert, valamint körülbelül 30 AH-64D Apache támadó helikoptert üzemeltet. A légierő részét képezi további 80 darab F-16E vadászbombázó, valamint az egyik legfejlettebb rakétavédelmi rendszer, a Terminal High Altitude Area Defense (THAAD) is. A szárazföldi erők és a haditengerészet haditechnikai összetétele még a korábbi évtizedek, elsősorban európai dominanciáját mutatja. A 2000-es évekig elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia voltak a fő fegyverszállítók. A szárazföldi erők mintegy 300 Leclerc harckocsit és több száz különböző típusú páncélozott harc- és szállítójárművet üzemeltetnek. A három említett ország mellett azonban az UAE más országokból is vásárolt kisebb tételekben fegyverrendszereket (Oroszország, Kína, Olaszország, Németország, Törökország).

A Stockholmi Békekutató Intézet egyik 2019-es elemzése szerint az UAE 2016 és 2015 között 136 százalékkal növelte a védelmi kiadásait. 2014-ben a 14. volt a világ legtöbbet költő országai között és a második az Öböl térségben. A védelmi kiadások valószínűleg 2018-2019-ben sem csökkentek érdemben, mivel a nyilvánosságra került információk szerint a külföldi beszerzések tovább folytatódtak, és az ország két háborúban is aktív szerepet játszik fegyverszállítások és közvetlen katonai beavatkozás révén (Jemen és Líbia).

Mindezek alapján az Egyesült Arab Emírségek fegyveres erői papíron egy jelentős ütőerővel rendelkező, modern haditechnikai arzenált rendszerben tartó, a katonai műveletek teljes spektrumában harcolni képes szervezetet tartanak fenn, amelyet a világ számos középhatalma is megirigyelhetne. Ami különlegessé teszi ezt a hadsereget, hogy olyan támogató képességekkel is rendelkezik (stratégiai szállítás, légiutántöltés), amellyel valódi erőkivetítésre is képes lenne elvileg.

A rendszeresen felmerülő kérdés az emírségek (és más hasonló haderőfejlesztési pályán mozgó ország) hadereje esetében, hogy a drága pénzen beszerzett modern haditechnikai eszközpark valódi katonai képességeket vagy csak egy ?papírtigrist? jelent-e? Az Öböl-térségben évtizedek óta trend volt, hogy a haditechnikai beszerzések valójában a legfontosabb külpolitikai szövetségesekkel való kapcsolatok bebiztosításának egyik fontos módja volt. Egy-egy öböl menti ország azért vásárolt amerikai, brit, vagy francia haditechnikai eszközöket és járult hozzá katonai bázisok kialakításához, mert ezzel saját biztonságának erősítését remélte. A beszerzések inkább politikai, semmint katonai védelmi jellegét jól mutatja, hogy az USA egy időben több vadászrepülőgépet adott el a térségbe, mint amennyi kiképzett pilóta volt ott.

Az Öböl menti országok haderejének ?tesztjére? egészen a 2011-es ?arab tavaszig? kellett várni. Addig, az Egyesült Arab Emírségek kivételével egyik ország sem volt hajlandó bevetni fegyveres erejét katonai konfliktusokban, vagy akárcsak békefenntartó missziókban részt venni katonai kontingensekkel. Ez a passzívitás számos okkal magyarázható, például, hogy az arab közvélemény szempontjából népszerűtlen lett volna szerepet vállalni az Izrael barát USA mellett, vagy hogy az arab törzsi tradíciókon nyugvó döntéshozatal jobban szerette az erőszakmentes, tárgyalásokon vagy ?megvásárláson? alapuló konfliktuskezelést.

A 2011-es ?arab tavasz? annyiban volt más a korábbi két évtizedhez képest, hogy az eseményeket követő változások során először alakultak ki valódi, világnézetbeli különbségek az egyes öbölállamok között. Amíg korábban úgy tekintettünk ezekre az országokra, mint valamilyen homogén politikai közösségre, többnyire közös vagy hasonló törzsi, családi érdekek mellett szerveződő államokra, addig 2011 után kiderült, hogy többek között a politikai iszlám megítélése kapcsán is mély törésvonal húzódik meg az egyes országok között.

Ebben a kérdésben Katar egyértelműen és aktívan a Muszlim Testvériség támogatta, míg az többi állam (elsősorban Szaúd-Arábia és az UAE) ellenezte az iszlamista szervezet térnyerését a forradalmak követte káoszban.

Az ideológiai ellentét olyan súlyos és mélyenszántó volt a két tábor között, hogy először fordult elő, hogy a külpolitikai eszköztár bevett gyakorlatain túl (diplomáciai nyomásgyakorlás, gazdasági támogatás, és pénzügyi fellépés) először nyúltak a szembenálló felek a fegyveres erők bevetéséhez vagy a közvetlen katonai támogatás biztosításához.

Az Arab Tavasz és az átalakuló amerikai külpolitika

Az elmúlt évtizedben az UAE fenyegetés percepcióját három tényező befolyásolta érdemben. Egyrészt az USA vélelmezett kivonulása a közel-keleti térségből, másrészt az Irán által jelentett regionális fenyegetés erősödése és harmadrészt a Muszlim Testvériség transznacionális iszlamista politikai párt megerősödése. Ez utóbbi egyértelműen, a 2010 végén kezdődött, Arab Tavasz néven ismert forradalmi hullámnak volt köszönhető, amikor is az évtizedek óta regnáló tunéziai, líbiai, egyiptomi és jemeni rezsimek megdőltek.

Az amerikai ?kivonulásnak? az öbölbeli országok szemszögéből világos jelei voltak. Az amerikai katonák 2011 decemberében végleg kivonultak Irakból és az Obama adminisztráció 2015-ben megegyezett Iránnal az ország nukleáris programjának befagyasztásáról, cserébe a nemzetközi szankciók feloldásáért. Az amerikai tartózkodás jele volt a szíriai konfliktustól való távolmaradás is, az Egyesült Államok nem kívánt érdemben hozzájárulni az Aszad rezsim bukásához. Politikai és titkosszolgálati támogatást is csak vonakodva és korlátozottan nyújtott ellenzéki csoportoknak, és amikor a szíriai hadsereg 2013-ban vegyifegyvereket vetett be a lakosság ellen, az ilyen esetre korábban nyilvánosan beígért megtorló katonai csapások is elmaradtak. Az új amerikai közel-keleti stratégia, miközben megegyezést keresett Iránnal, nagyobb teret engedett a hagyományos térségbeli partnereknek, Izraelnek, Törökországnak és Szaúd-Arábiában, hogy oldják meg maguk a saját problémáikat.

A kivonuló amerikai külpolitika kudarca látványosan mutatkozott meg Szíriában. Az ellenzék támogatását Rijád és Ankara vette át (gyakran a szélsőséges csoportokat preferálva), míg a tétlenkedő Washington miatt Teherán és Moszkva is felbátorodva érezte magát, hogy beavatkozzon Damaszkusz oldalán a konfliktusba (és végső soron megnyerje azt az Aszad rezsimnek). Irán befolyása eközben látványosan erősödött Irakban és Jemenben is.

A Muszlim Testvériség térnyerése még ennél is nagyobb kihívást okozott Abu Dzabinak. A több évtizedes múltra visszatekintő iszlamista szervezet működése és nézetei az UAE (és persze a többi monarchia) létezését kérdőjelezte meg. Az ellentét a politikai ideológiában, a nemzeti identitás lényegében rejlik. Az emírségek egy monarchia, ahol az embereket az emírekhez való hűség köti össze. Az identitás alapja a törzsi, vérségi kapcsolatok, az uralkodó vezetésével kivívott függetlenség és a neki köszönhetően elért társadalmi stabilitás és gazdasági jólét. A Muszlim Testvériség ideológiája megkérdőjelezi az egyén és a vezető közötti efféle kapcsolatot, mert a ?nemzeti? identitás alapjának az iszlám vallást, illetve az abból levezetett és újraértelmezett politikai ideológiát tekinti.

Az arab országokban emiatt, a szekuláris arab politikai berendezkedést megkérdőjelező a nézetrendszere miatt tekintették ellenségként a Muszlim Testvériségre. A politikai szervezetből időre-időre szélsőséges csoportok váltak le, amelyek radikalizálódva az erőszakhoz nyúltak, és az egyes rezsimek erőszakos megdöntésére esküdtek fel. Sokan közülük az 1980-as évek dzsihadista szervezeteihez csatlakoztak, és előfutárai vagy tagjai lettek a leghíresebbé vált ilyen szervezetnek, mint az al-Káidának.

A Muszlim Testvériség politikai pártként országoktól függően vagy illegalitásban maradt, vagy a legalitás határán egyensúlyozva ellenzékben működött. Ezt változtatta meg az ?Arab Tavasz? eseménysorozata, amelynek ugyan nem az iszlamista szervezet volt a kirobbantója, de több országban hamarosan vezető szerepre tett szert, mert a párt volt a legismertebb és legszervezettebb politikai erő.

Az észak-afrikai országok vezetőinek bukása az öböl menti országoknak intő jel. A visszahúzódó amerikai külpolitika elbizonytalanította Washington helyi szövetségeséseit, mivel nem állt ki mivel a térség stabilitása helyett a forradalmi tömegmozgalmakat támogatta. Líbiában a NATO-n keresztül elősegítette Moammer Kadhafi bukását, Egyiptomban pedig a régi szövetséges Hoszni Mubarak államfő távozását is elfogadta az amerikai vezetés. Különösen Mubarak kontrolállt távozása volt sokkoló Rijád vagy Dubai számára, hiszen a megelőző évtizedekben az egyiptomi vezető Washington egyik legszorosabb partnere volt a terror elleni háborúban.

Az Egyesül Arab Emírségek reakciója a megváltozott regionális dinamikára a fegyveres erők alkalmazásának tükrében

Az Öböl menti országok szempontjából az ?Arab Tavasz? első évei földrengésszerű változásokat hoztak, és erre minden monarchiának reagálnia kellett. A válaszok eltérőek voltak, függően az adott ország gazdasági erőforrásaitól vagy a vezetőik habitusától. Omán és Katar megpróbálta helyben tartani az amerikai erőket oly módon, hogy hozzáférését kínált új kikötői vagy reptéri infrastruktúrákhoz, illetve saját pénzből bővítette vagy modernizálta a már meglevő közös vagy amerikai bázisokat. A szaúdi és az emírségi vezetés, bár továbbra is preferálta az amerikai jelenlétet, inkább a nagyobb önállóság gyakorlásában látták a továbblépés lehetőségét. 2011-től kezdve ez a két ország, immár ?sajátjaként? tekintve a különböző biztonsági kihívásokat, egy sokkal agresszívabb és határozottabb külpolitikát kezdett el folytatni. Az eltérő reakciókban valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a két ország de facto vezetői, Mohamed bin Szalman és Mohammed bin Zajed Al Nahyan koronahercegek egy generációval fiatalabbak saját uralkodóiknál (apáiknál).

Az Egyesült Arab Emírségek esetében ez az asszertívebb külpolitika megmutatkozott már a líbiai események idején is. Az emírségi diplomácia kulcsszerepet játszott abban, hogy előbb az Öböl Menti Együttműködési Tanács, majd az Arab Liga is kiállt a repüléstilalmi zóna kialakítása mellett. Az arab országok egyöntetű álláspontja aztán kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy az ENSZ BT-ben Kína és Oroszország ne vétózza meg az ezt létrehozó határozatot.

Az ENSZ BT döntését követően a NATO elindította a Unified Protector nevű műveletét, amelyhez az emírségi légierő hat Mirage 2000-es és hat F-16F vadászbombázóval csatlakozott. Az olaszországi bázisokról üzemelő repülőgépek részt vettek a Kadhafi erők bombázásában (egyetlenként az arab országok közül), míg emírségi különleges műveleti erők a felkelők kiképzésében működtek közre). Az Arab Tabasz által érintett többi országban is megfigyelhető volt az Emírségek aktivitása, támogatást nyújtottak a szíriai felkelőknek, bár a lényegi beavatkozást meghagyták Szaúd-Arábiának vagy Katarnak. Bahreinben aktívan részt vettek Rijád oldalán az ottani megmozdulások elfojtásában.

A Muszlim Testvériség előretörését ellenérzésekkel szemlélte és azt biztonsági kihívásnak tekintette az UAE. Ennek megfelelően Abu Dzabi támogatta a Muszlim Testvériségből érkező Mohamed Morszi egyiptomi államfőt puccsal megdöntő Abdel Fattáh el-Szíszi tábornokot, 2017-ben pedig aktívan részt vett a szaúdi vezetésű Katar ellenes blokádban.

Az Iszlám Állam ellen 2014-ben indított háborúnak az ország az egyik központi szereplője, miután az emírségek felajánlotta az al-Dzafra légibázisát a katonai műveletek központjául. Az USA vezette globális koalíció több állama innen hajtja végre a terrorszervezet elleni légicsapásokat. A légiháború legintenzívebb időszakában az emírségi légierő hajtotta végre a második legtöbb bombázást az amerikai légierő után, annak ellenére, hogy a sokkal nagyobb kapacitásokkal rendelkező francia vagy brit légierő is a koalíció tagja volt.

A líbiai, bahreini és az Iszlám Állam elleni katonai szerepvállalás már megmutatta, az emírségi haderő érettségét, ám a 2015-ben indított szaúdi vezetésű jemeni beavatkozás volt az, amelyben feltárultak a hadsereg valódi képességei. A korábbi részleges, egy-egy haderőnemre korlátozódó, az amerikai hadsereg mellett történő fellépéshez képest Jemenben az emírségek önállóan tervezett meg műveleteket és azokat gyakran a négy haderőnem koordinációjában valósította meg. Az Arab-félsziget déli szélén elterülő országban a húszi mozgalom a 2000-es évek óta vívja háborúját a központi kormánnyal szemben. 2015-ben sikerült elfoglalniuk a fővárost, Szanaa-t, amelyre válaszul Szaúd-Arábia több arab országgal közösen katonai intervenciót indított a megdöntött, Abed Rabbo Manszúr Hádi elnök vezette rendszer megmentése érdekében.

Hádi elnök Ádenben vonult vissza, ám a húszik gyors előretörése az ideiglenes főváros elestével fenyegetett. Az emírségi haditengerészet itt hajtotta végre történetének első kétéltű partraszállását, amely során a koalíció haditengerészeti egységeivel közösen, gyakorlatilag megakadályozták a város elestét, és néhány hónap múlva visszafoglalták Ádent.

Az emírségi különleges műveleti erők az Ádenben vívott harcokban főszerepet játszottak, de emellett önállóan vagy amerikai közreműködéssel éjszakai rajtaütéseket is végrehajtottak az al-Káida sejtjei ellen Jemen déli részein. A szárazföldi erők elfoglalták a dél-jemeni Muqalla kikötőjét, majd a város körül egy biztonsági zónát hoztak létre. A jemeni műveletek részeként Abu Dzabi később ?elfoglalta? Szokotra szigetét (az emírségek a jemeni kormány engedélye nélkül küldött katonákat a szigetre, és a jelenlétük azóta is zavaros), és katonai bázisokat működtet az eritreai Assab és a szomáliföldi Berbera kikötőjében.

Az UAE jemeni szerepvállalásának kritikus része ? ahogy az elmúlt évtizedek amerikai intervencióinál is láttuk ? a politikai megoldás hiánya, illetve, hogy a külső szereplők még inkább beleragadnak a konfliktusba. Bár a szaúdi-emírségi kapcsolatok kiválóak, a jemeni húszik ellen indított kampányban a két ország célja részben eltérőek. Abu Dzabi jelentős energiákat fektetett a számára prioritást jelentő dél-jemeni területek pacifikálására, ahol mintegy 90.000 törzsi milicistát képeztek ki. 2019 júliusában az UAE bejelentette, hogy létszámcsökkentést hajt végre Jemenben és több bázisról is kivonja erőit, a katonai helyett a diplomáciai megoldás elősegítése céljából. Míg a szakértők a kivonulás értelmét és körülményeit találgatták, 2019 augusztusában az Abu Dzabi által kiképzett és felszerelt, Dél-Jemen függetlenségét célul tűző Southern Transitional Council támadást intézett a szaúdi támogatású kormányerők ellen Ádenben és pár nap alatt elfoglalták az egész fővárost.

A két szövetséges ?proxijai? közötti ilyen látványos, súlyos összecsapásokká fajuló ellenségeskedés mindenképpen meglepő volt, és azt sejtette, hogy Egyesült Arab Emírségek és a Szaúd-Arábia között is komoly ellentétek vannak. Miközben a jemeni kormányerők ellentámadást kezdtek a főváros ellen, a szaúdi vezetés Rijádba hívta a szembenálló erőket, ahol november 5-én megállapodás született az Hádi kormány és az STC között. Ehhez hasonló megállapodások számosak voltak a korábbi években, évtizedekben, ezért a hosszú távú sikerben kevesen hisznek. Október 30-án mindenesetre az emírségi erők átadták pozícióikat Ádenben a szaúdiaknak, ezzel további erőket vonva ki az országból.

Konklúzió

A szaúdi vezetésű koalíció beavatkozása érdemi sikert, azaz a húszi mozgalom visszaszorítását, nem tudott elérni. A háborúval járó humanitárius katasztrófa, húszik részéről Szaúd-Arábiai területe ellen intézett rakétatámadások, és a Jemenben elszenvedett katonai vereségek megtépázták a Rijád nemzetközi megítélését. Ezek a negatívumok a jelentős ?puha hatalommal? bíró Egyesült Arab Emírségekre is átragadtak. Bár katonai téren általában sikereket ért el az ország, a háború pusztítása, az általa támogatott jemeni szakadár erők jogsértései az emírségi külpolitika eredményeit is beárnyékolta.

Abu Dzabi kivonulása a konfliktus harci cselekményeiből ki nem mondott felismerése annak, hogy a háború további elhúzódása csak árt az országnak külpolitikai és gazdasági szempontból is. Az emírségi külügyminiszter mint bizalomerősítő lépést interpretálta országa kivonulását 2019 júliusában, amely reménye szerint előrelendítheti a húszik és a Hádi kormány közötti tárgyalásokat. Az eltelt fél év eseményei azt is megmutatták, hogy Abu Dzabi esetleg hajlandó lehet a déli területek függetlenségéért küzdő szakadár Southern Transitional Council közvetlen támogatásáról is lemondani.

A jemeni konfliktus politikai kimenetétől függetlenül az Egyesült Arab Emírségek hadereje megmutatta a háborúban játszott szerepével, hogy az elmúlt évtizedek haditechnikai fejlesztési nem csupán a külpolitikai célokat szolgáló, látványos bevásárlások voltak, hanem az elköltött dollármilliárdok mögött valódi képesség bővülés és képesség fejlesztés történt. Az emírségi haderő modernizációja lépésről lépésre történt, az elmúlt két évtizedben fokozatosan gyűjtötte a tapasztalatokat a nemzetközi szerepvállalások révén.

A jemeni polgárháborúba való beavatkozás sikere katonai téren nem volt magától értetődő, ezt világosan megmutatta a szaúdi haderő által elszenvedett számos kisebb katonai vereség, rajtaütés, illetve a légierő veszteségei. Ehhez képest az emírségi haderő komolyabb veszteségek nélkül, a jelentős számú helyi segéderőt kiképezve és támogatva vett részt a konfliktusban. Politikai megoldás hiányában Abu Dzabi négy év múlva a kivonulás mellett és csak a jövő fogja eldönteni, hogy ezzel a béke eljövetelét és megegyezést segítette elő, vagy még az utolsó pillanatban hagyta magára a ?süllyedő hajót?.

Szerző: Wagner Péter

Címlapkép: Rijád, 2019. november 5.
A szaúdi királyi palota felvételén Mohamed bin Zájed an-Nahján sejk, az Egyesült Arab Emírségek trónörököse, Abbó Manszúr Hádi jemeni elnök és Mohamed bin Szalman trónörökös herceg, szaúd-arábiai miniszterelnök (b-j) aláírási ünnepségen vesz részt, amelyen a nemzetközileg elismert jemeni kormány és a dél-jemeni szakadár lázadók fegyverszüneti és hatalommegosztási megállapodást kötöttek a szaúdi f?városban, Rijádban 2019. november 5-én.
(Forrás: MTI/EPA/Szaúdi királyi palota/Bandar Aldzsalud)

Az orosz katonai stratégia alakulásának irányai

Szerző:
BSZK
-
0
Kapusztyin Jar, 2020. szeptember 25.Vlagyimir Putyin orosz elnök (k), Szergej Sojgu védelmi miniszter (j) és Valerij Geraszimov, az orosz hadsereg vezérkari főnöke (b) a Kavkaz-2020 fedőnev? nemzetközi hadgyakorlatra érkezik az Oroszország Asztraháni területén lév? Kapusztyin Jar gyakorlóterén 2020. szeptember 25-én.(Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Mihail Klimentyev)

A 2019 márciusi Hadtudományi Akadémia[2] éves tudományos konferenciáján, Valerij Geraszimov hadseregtábornok, az orosz Vezérkar főnöke előadásában kijelentette, hogy a potenciális háborúk típusai (aszimmetrikus vagy klasszikus eszközök felhasználásával) és a bennük részes potenciális szereplők (államok, illegális alakulatok, magánvállalatok, részlegesen működő államok) száma növekszik,  s ebből fakadóan egy háború kitörésének fenyegetése is fokozódik. Mindemögött nézetei szerint az Amerikai Egyesült Államok katonai infrastruktúrájának Oroszország területeihez egyre közeledő kiterjesztése, valamint a felmondott INF-szerződés és az új START-szerződés kiterjesztésének lehetséges elutasítása révén, az amerikai részről aláásott hadászati stabilitás áll. Továbbá ezt erősíti az Egyesült Államok és szövetségesei támadó katonai intézkedéseivel (globális csapásmérés, színes forradalmak, puha hatalom ? ?soft power? alkalmazása) támogatott agresszív külpolitikája a kellemetlenséget okozó államok kiiktatása céljából. Oroszország geopolitikai versenytársai politikai céljaikat nem csupán regionális konfliktusokon kersztül kívánják elérni, hanem egy háború keretében bevetett nagy pontosságú fegyverek és aktív információs összecsapások felhasználásával is. Geraszimov állítása szerint az USA az ?ötödik hadoszlop? [3] belső destabilizáló tevékenységeit kívánja összekapcsolni a ?trójai faló? stratégiájából kiinduló, kulcsfontosságú célpontokra irányuló csapásmérésekkel közösen.

A jelenlegi körülmények megkívánják, hogy Oroszország tovább fejlessze fegyveres erőit a hadászati elrettentés és az ország védelme céljából. Az előrelátható fenyegetésekre az ?aktív védelem stratégiájával?  kíván meg választ adni, mely tökéletesen összhangban van az Oroszországi Föderáció érvényben lévő Katonai Doktrínájának védelmi jellegével.

Az aktív védelem magába foglalja az állam biztonságára fenyegetést jelentő tevékenységek egységes eszközökkel történő megelőző semlegesítését, valamint három alapelvre épül, melyek a háború megelőzése, a háborúra való felkészülés és a háború viselése. Az orosz terminológia szerint ezek jelentése az alábbiakban fogható meg:

  • háború megelőzése = stratégiai előrelátás, a felmerülő fenyegetésekre idejében történő válaszlépés érdekében
  • háborúra való felkészülés = a fegyveres erők állandó magas harckészültségének és mozgósítási készenlétének fenntartása, valamint hadászati tartalékok és készletek felhalmozása
  • háború viselése = katonai és nem katonai eszközök összehangolt alkalmazása a meglepetés, döntő erejű csapás kivitelezése és a hadászati tevékenységek folytonossága érdekében

Ezenkívül Geraszimov tábornok még hozzátette, hogy a cél a gyors cselekvés, az ellenség támadó lépéseinek megelőzése elhárító intézkedésekkel, sebezhető pontjainak azonnali azonosítása és elfogadhatatlan mértékű veszteségek okozásának kilátásba helyezése, ami biztosítja az ellenséges támadó kezdeményezésének késleltetését és megállítását.

Tisztázásra került a nem katonai és katonai eszközök támogatott és támogató szerepének spektruma és a konfliktusok változatai nem katonaitól egészen a közvetlen katonai konfliktusig. A tábornok definiálta a modern konfliktusokat, melyek elsőszámú jellegzetessége, hogy a konfliktusban a katonai erőre támaszkodó műveletek során integráltan irányítják a politikai, gazdasági, információs és egyéb nem katonai eszközöket. A háború lefolytatását és v befolyásoló nem katonai eszközök biztosítják és megalkotják a katonai erők hatékony alkalmazásának körülményeit. Azaz a háborút a fegyveres erők döntő szerepével kiegészülve, katonai és nem katonai eszközök összehangolt bevetése alapján irányítják. Ezek aránya egymáshoz 1:4-hez.

A Vezérkar főnöke kiemelte Oroszország nukleáris és nem nukleáris stratégiai elrettentési elképzelését, melyhez szüksége van új hadászati és nukleáris, több rendeltetésű (dual-capable) és lézer alapú fegyverrendszerekre (laser-based weapon system). Geraszimov mindemellett tisztában van azzal, hogy eképpen csupán választ ad egy fenyegetésre egy újabb létrehozásával.

Geraszimov tábornok a szíriai tapasztalatokról is szót ejtett, a ?korlátozott műveletek stratégiáját? [4] kiemelve. A továbbiakban is fejleszteni kívánt stratégia egy független erőcsoport létrehozására összpontosít, amely túlnyomórészt a körülményeknek leginkább megfelelő haderőnemre épül (ez Szíriában a Légierő volt). Végrehajtása során főként az információs fölényt hangsúlyozná , amelynek feladatai: erők rejtett telepítése, egységes felderítési rendszer, csapásmérő eszközök, valamint vezetés-irányítás kialakítása, amelyek lehetővé teszik a kritikus célpontok helymeghatározását és becélzását közel valós időben hadászati és hadműveleti-harcászati nem nukleáris fegyverekkel. Mindemellett Geraszimov tábornok szükségét látja az elhárító digitális technológia, robotika, drónok és harcászati rádióelektronikai eszközök használatára is.

A modern katonai konfliktusok jellemzője , hogy az ellenség a célpont-állam belső biztonságának destabilizására törekszik. Ennek megelőzése érdekében Oroszország terület védelmi rendszerek fejlesztésébe kezdett, ide értve a minisztériumok és ügynökségek összehangolt tevékenységeit az egységes biztonság biztosítása érdekében. Kiemelte a kritikus fontossággal bíró állami infrastruktúra egységes védelmének szükségességét az ellenséges műveletekkel szemben minden téren, annak érdekében hogy megelőzze a káoszt és az irányítás elvesztésének kialakulását.

A közelmúltban lejátszódott konfliktusok kimutatták/bebizonyították az információs tér növekvő jelentőségét a hagyományos szárazföldi, légi és tengeri hadműveleti terek mellett. Az információs tér nem rendelkezik tisztán meghatározható határokkal, s így biztosítja a mélységi, rejtett műveletek kivitelezésének lehetőségét nem csupán a döntő relevanciával bíró információs infrastruktúrák ellen, hanem az ország társadalmával szemben is, közvetlenül befolyásolva ezáltal az állam nemzeti biztonságának állapotát. Ebből kifolyólag az információs műveletek előkészítésére és kivitelezésére vonatkozó kérdések kidolgozása a hadtudomány legfontosabb feladata.

Geraszimov párhuzamot vont a katonai stratégia és a gazdaság védelmi célokat támogató kompetenciáinak előkészítése közt, eszerint a stratégiának három kérdést kell a gazdaság háborúra való készítésével kapcsolatban feltennie:

  • Milyen fajta potenciális háborúval szemben és milyen irányba kéne a gazdaságnak felkészülnie?
  • Hogyan biztosítsuk a gazdaság túlélési és ellenálló képességét?
  • Hogyan a legcélszerűbb elhelyezni a gazdasági létesítményeket védelmük biztosításának érdekében?

A hadtudománynak emellett jövőbelátóan meg kell határoznia, hogy az elkövetkezendő háborúk milyen típusú fegyvereket, fegyverrendszereket fognak megkövetelni az eredményes védekezés érdekében.

Geraszimov a Fegyveres Erők harcképességét is emelni kívánja mennyiségi és minőségi dimenziókban. A célkitűzések közt szerepel a szerződéses katonák számának növelése, a katonasággal szembeni bizalmatlanság csökkentése és előrelépés az állami fegyverkezési terv megvalósításában. Megjegyezte, hogy a hirtelen elrendelt gyakorlatok (snap alert exercises) megnövelték a fegyveres erők és alakulatok mozgósítási készségét, így egyre rövidebb időn belül tudják bevetni őket nagy távolságokban. Valamint dolgoznak a lakosság, elsősorban a katonák ideológiai és morális-pszichológiai ellenállási képességének növelésén.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete megítélésében is változások mutatkoznak. A 2014-es Katonai Doktrínában a NATO tevékenységeket külső veszélyként határozták meg, azonban a következő doktrínába valószínű, hogy az USA és szövetségesei már fenyegetésként fognak megjelenni, ezáltal a katonai doktrína és a 2015-ös Nemzeti Biztonsági Stratégia közt összhang állna fel.[5]

Az orosz ?aktív védelem? elnevezésű biztonsági megközelítés szorosan összekapcsolódik a ?fenyegetések megelőző semlegesítésével? . Az ?aktív védelem? elnevezés inkább retorikai és propaganda fogás az orosz oldalról, egy hosszútávú, több területre kiterjedő terv, melynek célja a jelenlegi világrend aláásása és megváltoztatása, mindezt a ?nyugati hibrid orosz-ellenes kampányokkal? szembeni védelmi reakcióként alkalmazva. Oroszország minden tette szigorúan védelmi célzatú, nem agresszív, valamint elutasítják a ?hibrid hadviselés? fogalmának használatát az orosz tevékenységek leírására. Az orosz vezetők és szakértők saját terminológiát dolgoztak ki az orosz-ellenes agresszió leírása érdekében. Ezek a fogalmak: irányított  káosz, felőrl és megsemmisítés stratégiája, színes forradalmak, hibrid hadviselés.

Geraszimov végigvezeti a katonai és nem katonai eszközök felhasználásának szerepét a konfliktus előrehaladtával: kezdetben az aszimmetrikus műveletek az elsődlegesek és a katonai eszközök használata másodrendű, azonban ahogy a katonai konfliktus súlyosbodik úgy vonul vissza az aszimmetrikus hadviselés támogató jellegűvé és a katonai eszközök használata lesz az elsőszámú. Az orosz agresszió katonai elemei a konfliktus minden szintjén jelen vannak.

[1] Dave Johnson: General Gerasimov on the Vectors of the Development of Military Strategy, Russian Studies Series 04/2019, 2019. március 30. 

[2] A Hadtudományi Akadémia egy olyan orosz, informális véleménycserére lehetőséget biztosító platform, amelynek keretein belül katonai vezetés-irányítási és hadtudományi szervek képviselői, valamint védelmi problémákkal foglalkozó szakemberek fejtik ki gondolataikat.

[3] Az ?ötödik hadoszlop? emberek egy rejtett csoportja, amely egy nagyobb csoportot, például egy nemzetet belülről aláás. Az ötödik hadoszlop lehet az ellenséggel titokban szimpatizálók egycsoportja. A taktika lényege a titkos beszivárgás a megtámadott célpont vonalai mögé, különösen a döntéshozói és védelmi kulcspozíciókba, ahonnan szabotázsakciókat hajthatnak végre. A kifejezés Emilio Mola spanyol tábornoktól származik a 20. századi spanyol polgárháború időszakából. Forrás: Encyclopaedia Britannica, https://www.britannica.com/topic/fifth-column, Letöltési idő: 2019. október 23. 

[4] Strategy of limited actions Forrás: https://russiandefpolicy.blog/tag/academy-of-military-sciences/, Letöltési idő: 2019. október 29.

[5] A 2015-ös Nemzeti Biztonsági Stratégia alapján összetett világunkban Oroszország megerősítése az új, nemzeti biztonságot fenyegető veszélyek elhárítása érdekében szükséges. Az Oroszországi Föderáció független kül- és belpolitikájának irányítása ellentétet vált ki az Amerikai Egyesült Államokkal és Szövetségeseivel szemben, akik a világ ügyeinek feletti dominanciájuk fenntartására törekszenek.

írta: Szilágyi Laura

Címlapkép: Kapusztyin Jar, 2020. szeptember 25.
Vlagyimir Putyin orosz elnök (k), Szergej Sojgu védelmi miniszter (j) és Valerij Geraszimov, az orosz hadsereg vezérkari főnöke (b) a Kavkaz-2020 fedőnev? nemzetközi hadgyakorlatra érkezik az Oroszország Asztraháni területén lév? Kapusztyin Jar gyakorlóterén 2020. szeptember 25-én.
(Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Mihail Klimentyev)

1...373839...11338. oldal a 113-ból

Kiemelt témák

3,127KövetőTetszik

biztonsagpolitika.hu

BIZTONSÁGPOLITIKAI SZAKPORTÁL.
A honlap "Elemzések" rovatához tartozó időszaki kiadványok és egyéb folytatódó dokumentumok nemzetközi szabványos azonosítószáma: ISSN 2062-4379
Email: biztpolkapcsolat@biztonsagpolitika.hu
Facebook

NÉPSZERŰ CIKKEK

NÉPSZERŰ KATEGÓRIÁK

internetster 2004 - 2026 © biztonsagpolitika.hu - Minden jog fenntartva!