EU hírfigyelő ? 2020. január

Szerző:

febr 17, 2020

Szankciós politika

Ukrajna

A Tanács újabb 5 embert vett fel az ukrajnai helyzethez köthető korlátozott személyek és szervezetek jegyzékébe. A korlátozó intézkedések alá eső személyek részt vettek a jogellenesen annektált Krími Autonóm Köztársaságban és az ukrajnai Szevasztopol városában 2019. szeptember 8-án tartott orosz helyhatósági választások megszervezésében. A jegyzékbe szereplő személyek aláásták Ukrajna szuverenitását és területi integritását, emiatt az EU területén belül található vagyoni eszközeik befagyasztásra kerültek, valamint a szankciók hatálya alá eső személyek, szervezetek részére uniós személy vagy szervezet nem bocsáthat vagyoni eszközöket. A jegyzékben szereplő természetes személyek száma 177-re növekedett a 44 szervezet mellett.

Venezuela

Juan Guaido, magát egy éve Venezuela elnökének kikiáltó ellenzéki politikus, európai körútján, Madridban sürgette az uniós szankciók kiszélesítését a venezuelai kormánnyal szemben. Hangsúlyozta az déli részén kitermelt arannyal szembeni korlátozó intézkedések fontosságát, melynek kitermelése a kormányzat egyik fő jövedelemforrása, valamint óriási károkat okoz a helyi lakosságnak és a környezetnek egyaránt.

Szomszédságpolitika

Líbia

A líbiai szituáció eszkalálódása kapcsán az Európai Unió is kifejezte aggodalmát. Josep Borrell, az EU külügyi- és biztonságpolitikai képviselője kifejezte az eset kapcsán aggodalmát a tekintetben is, hogy Tripoli körül is eszkalálódhat az erőszakos összecsapások sorozata. Illetve, kifejtette az EU elköteleződését a líbiai helyzet békés politikai megoldás kidolgozása mellett. Emellett, felszólította a feleket, hogy az ENSZ égisze alatti politikai folyamatokba kapcsolódjanak be. A Líbiában dúló konfliktus eszkalációja kapcsán, január 8-án a Európai Tanács elnöke, Charles Michel és Josep Borell Fajez esz-Szarrádzs-dzsal találkoztak Brüsszelben, ahol a líbiai konfliktus eszkalálódásáról esett szó elsősorban. Továbbá, január 19-én Berlinben konferenciát tartottak a legbefolyásosabb régiós és nemzetközi szereplők részvételével a líbiai helyzet rendezésével kapcsolatban. Az esemény nagy sikernek könyvelhető el, hiszen 55 pontban megegyeztek, többek között abban, hogy a felek a továbbiakban tartózkodni fognak a katonai támogatástól, illetve minden olyan félmegoldástól, amely a fegyverszünetet veszélyeztetné.

Izrael

Az izraeli telepes mozgalom kapcsán, január 5-én és 6-án ismét újabb incidens történt: az izraeli hatóságok közel 2000 lakóegység felépítését engedélyezték. Ezzel kapcsolatban, az EU kifejezte álláspontját, miszerint Izrael Állam tevékenysége a nemzetközi jogi normákba ütközik és hátráltatja a két-állami megoldás elérését. Az Unió emellett felszólította Izraelt, hogy fejezze be ezen tevékenységét és továbbra sem fogadják el az 1967-es határok bárminemű megváltoztatását.

Fehéroroszország

Január 8-án az EU és Fehéroroszország vízumkönnyítési megállapodást és visszafogadási megállapodást írt alá. A vízumkönnyítési megállapodás megkönnyíti a belorusz állampolgárok számára a rövid távú vízumok megszerzését az Európai Unióba történő látogatáshoz.

Irán

Január 11-én az EU nyilatkozatot adott ki az Ukrainian Airlines PS752 járatának az iráni főváros, Teherán közelében, 2020. január 8-án történt balesetét követően. A nyilatkozat szerint az EU elítéli a tragédiát, valamint részvétét fejezi ki az áldozatok családtagjainak. Emellett felszólították az iráni vezetést, hogy minden tekintetben működjön együtt az átfogó vizsgálatok során.

Ukrajna

Január 28-án az EU és Ukrajna Brüsszelben megrendezésre került a Társulási Tanács hatodik ülése. Az ülés során az ukrán küldöttséget Oleksiy Honcharuk miniszterelnök, az EU küldöttséget pedig Josep Borrell az EU kül és biztonságpolitikai főképviselője vezette. A Társulási Tanács újfent megerősítette a felek folyamatos elkötelezettségét Ukrajna politikai társulásának és gazdasági integrációjának az EU-val történő megerősítése mellett, a társulási megállapodás, annak szabadkereskedelmi övezete, valamint a benne foglalt közös értékek alapján.

Örményország

Február 3-án az Európai Tanács elnöke, Charles Michel és Örményország miniszterelnöke, Nikol Pashinyan telefonon keresztül folytatott megbeszélést. A felek megvitatták az EU és Örményország közötti kapcsolatokat, valamint ígéretet tettek a kétoldalú kapcsolatok továbbfejlesztésére, ideértve a kereskedelmi kapcsolatokat is. A beszélgetés középpontjában az örmény reformtervezetek álltak.

Regionális politika

Január 28-án mutatta be Donald Trump amerikai elnök a Fehér Házban közel-keleti béketervét, Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök társaságában. A tervezetet palesztin részről határozottan elutasítják, míg Izrael szerint ez lenne a jövőbeli béke záloga. Az Európai Unió közös kül-és biztonságpolitikai főképviselője, Josep Borrell szerint a tervezet nem felel meg a nemzetközi jog normáinak, többek között azért, mert az USA a palesztin vezetéssel egyáltalán nem tárgyalt előzetesen. Emellett a főképviselő szerint a Palesztina határairól és Jeruzsálem végleges státuszáról való megegyezés nélkül nem jöhet létre tartós béke, ezeket pedig Trump javaslata nem rendezi megfelelően. Ezen nyilatkozatára reagálva az izraeli külügyminisztérium sajnálatosnak és furcsának nevezte Borrell kijelentéseit. A külügyminisztérium szóvivője szerint az EU Közel-Kelet-politikája jól mutatja, hogy a szervezet szerepe a nemzetközi tárgyalások során ?minimalizálódik?. Az EU egységesen nem ismeri el a palesztin államot, viszont számos tagja, köztük Magyarország is, már a diplomáciai kapcsolatokat is felvette a Palesztin Autonómiával.

Brexit

A decemberi választások után felállt brit parlament alsóháza január 9-én jóváhagyta Boris Johnson kilépési megállapodását. Az alsóházi képviselők 330 – 231 arányban szavazták meg a javaslatot, amit ezután a parlament felsőházának küldtek fel mérlegelésre. A Lordok háza január 21-én számos módosítással együtt jóváhagyta a megállapodás. Mivel azonban ezek a módosítások ellentétben álltak a parlamentben többségben lévő Konzervatív Párt érdekeivel és elképzeléseivel, ezért másnap a parlament alsóháza ismét napirendre vette a javaslatot és kiszavazta belőle a felsőház módosításait. Az ismételten felküldött megállapodást a Lordok Háza ezúttal már módosítások nélkül jóváhagyta, ezzel a brit törvényhozás egészén átment a kilépési megállapodás. Ezt követően január 24-én az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen, illetve Charles Michel, az Európai Tanács elnöke aláírta azt. A következő lépéshez a kilépés végrehajtásában az Európai Parlamentre volt szükség, amelynek szinten el kellett fogadni az Egyesült Királyság kilépéséről szóló megállapodást. Az Európai Parlament egy érzelmes, de formális vitát követően szintén elfogadta a megállapodást. 621 képviselő szavazott mellette, 49 ellene, 13-an pedig tartózkodtak. Így már semmilyen jogi akadály nem állhatott az Egyesült Királyság útjába, hogy január 31-én kilépjen az Európai Unióból.

A kilépés egyelőre azonban formális, mivel egy átmeneti időszak veszi kezdetét, amely idő alatt az uniós szabályok továbbra is érvényben vannak a szigetországban, azonban a döntéshozás folyamatában már nem vehetnek részt a britek. Az átmeneti időszak 2020 végéig tart és ez a 11 hónap alatt kell végezni a kilépési tárgyalások második szakaszával. Az Európai Uniónak és az Egyesült Királyságnak a következő hónapokban a későbbiekben folytatott kereskedelem és gazdasági kapcsolatokról. Az uniós tisztviselők és szakértők ezt az időt kevésnek gondolják a megtárgyalandó témák nagysága miatt. Egy ilyen átfogó kereskedelmi megállapodás elkészülte akár évekbe is telhet a szakértők szerint. Ennek ellenére a brit parlament törvénybe iktatta, hogy az átmeneti időszak nem hosszabbítható és Boris Johnson kormányfő magabiztos a határidő betartásával kapcsolatban. A közeli határidő miatt január 31. után megindul a versenyfutás a tárgyalások befejezése érdekében.

A Duna, mint Közép-Európa ütőere

Szerző:

BSZK

febr 16, 2020

?Vízkonfliktusok? sorozat
A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a világban jelenlévő lehetséges vízkonfliktusokkal kapcsolatban.

A víz a földi élet alapja. Ebből kifolyólag az emberiség egész történelme alatt kulcsszerepet játszott a túlélésben és a civilizációk fejlődésében. Napjainkban a globális klímaváltozás, valamint a társadalmi és gazdasági változások következményei egyre jobban terhelik édesvízkészletünket. Egyre nagyobb számban alakulnak ki konfliktusok, melyek, ha nem is kizárólag csak a vízhez köthetőek, mégis valamiféle módon kapcsolódnak hozzá. Ezeket nevezzük vízkonfliktusoknak.

Európában a Duna-medence régiója lehetne alkalmas egy potenciális vízkonfliktus kirobbanására. Itt azonban nem valószínű a klasszikus ivóvízért folytatott harc megjelenése, és gazdasági szempontból is csupán a bős-nagymarosi vízlépcső ügye körül alakult ki feszültség. A térségben elhelyezkedő országok az Európai Unió Duna Régió Stratégiájának keretein belül 2011 óta folyamatosan együttműködnek egymással, célul kitűzve a jólét és biztonság megvalósítását. Ebből kifolyólag úgy gondolom, hogy a térség országai közt leheletnyi az esélye egy ?vízkonfliktus? kitörésének, sokkal inkább a kormányzatoktól független belső és külső, a Dunához köthető, potenciális veszélyekre és fenyegetésekre, valamint ezek semlegesítésére szükséges koncentrálnunk. Ugyanis az egész Európai Unióban Magyarországon és Románián kívül nincs olyan ország, amely folyami fegyveres erővel rendelkezne, ennélfogva a Duna fegyveres védelme nem biztosított. Ez egy olyan hiányosság, melyet szükséges lenne megoldani annak érdekében, hogy egy esetleges jövőbeli, a biztonsági dimenziók bármelyikéhez és egyben a vízhez köthető konfliktus kirobbanásakor azonnali és eredményes választ adhassunk. Elemzésemben Dr. Balogh Tamás és Szilágyi Zsolt ezredes gondolatait felhasználva mutatom be a probléma megoldásának lehetőségét.

A Duna ? jellemzők

A Duna a németországi Fekete-erdőből ered és Romániában a Fekete-tengerbe torkollik. Mintegy 2850 kilométerével Európa második leghosszabb folyójaként tudható számon, mely 10 országon halad át közvetlenül, s emellett 4 további állam tartozik a medencéjéhez. Ezek közül kilenc Európai Uniós tagállam (Ausztia, Bulgária, Csehország, Horvátország, Magyarország, Németország, Románia, Szlovákia, Szlovénia) és öt Unión kívüli (Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Moldova, Szerbia, Ukrajna).

A Duna sokrétű összeköttetést jelent a vízgyűjtő területéhez tartozó országok között. Kiemelt jelentőséggel bír a turizmus, az energiagazdálkodás, valamint a folyami közlekedés és kereskedelem szempontjából. 2010-ben 99,7 millió tonna áruforgalmat bonyolítottak le a folyón (lásd 1. ábra), továbbá az EU közlekedési miniszterei 1994-ben beemelték a hét legfontosabb fejlesztendő transzkontinentális közlekedési folyosó közé. A gazdasági faktorokon kívül a Dunára édesvízkészletként is tekinthetünk.

Együttműködés a Duna-medence államai közt

2011 júniusában hagyták jóvá az Európai Unió második makro-regionális stratégiáját, a Duna Régió Stratégiát, mely tagjai közt tudhatja számon mind a 14 Duna-medencében elhelyezkedő államot. A koncepció négy pillérre épül, melyek a Duna-régió összekapcsolása (közlekedés, energia, turizmus és kultúra), környezetének védelme, a jólét növelése a régióban és a régió megerősítése. A stratégia projektjeit a pillérekhez tartozó 12 prioritási területen keresztül valósítják meg, amelyek közül Magyarország három darabért vállalta a felelősséget. Elsőként ?a fenntartható energia használatának ösztönzését? koordinálja Csehországgal közösen, másodszor ?a vizek minőségének helyreállításának és megőrzésének? a területén működik együtt Szlovákiával, harmadszor ?a környezeti kockázatok kezelésé?-ben vesz részt Romániával összefogva.

A dunai makro-stratégia megteremti az együttműködés új, hatékonyabb formáit, javítja a hajózás feltételeit. Keretet biztosít a fejlesztéspolitika összehangolására, hozzájárul a nagyfokú regionális fejlettségbeli különbségek felszámolásához, lényeges mérsékléséhez. Európai politikaként kell elfogadni és végrehajtani, s eközben szorosabbra fűzni az uniós tagsággal nem rendelkező országokkal a kapcsolatot, elősegíteni csatlakozásukat az EU-hoz.

Az együttműködés irányítása soros elnökségi rendszerrel valósul meg. Magyarország 2017-ben töltötte be ezt a pozíciót, jelenleg Romániát 2020-tól Horvátország fogja követni a sorban.

Kockázatok

A Duna mentén számos kockázattal kell szembe nézniük az államoknak. Elsőként az édesvíz kérdéskörét említeném meg. Mint a bevezetőben már utaltam rá, az édesvizek felbecsülhetetlen értéket képviselnek, miközben vízkészleteink egyre terheltebbek. Az édesvizek mennyiségi és minőségi értékének, továbbá fenntartható hasznosításuk érdekében magas szintű együttműködést kell kiépíteni az érintett szereplők és államok között. Ez az ún. ?felelős vízkormányzás? kialakítását igényli, melyben össze kell hangolnunk és egyszerre megvalósítanunk a stratégiai vízkészletek megőrzését és a vízigények (ivóvízigény, ipari, közlekedési, ökológiai vízigények) biztosítását.

Másodrészt kockázatot jelent, hogy Magyarországon belül nincs egy vízlépcső sem a Dunán. Ennek következtében nem tudjuk megfogni a Duna vizét, az csupán átfolyik rajtunk. Míg Németországban 25, Ausztriában 12, Szlovákiában 1 vízlépcső található (lásd 2. ábra). Továbbá a szerb-román határon van kettő, a román-bolgár határon pedig egy. A ?felettünk? található vízlépcsőkkel a németek, osztrákok, szlovákok képesek megfogni a Duna vizét , ami ezáltal nem jut le hozzánk. Valamint ha felduzzasztják a vizet, majd egyszerre engedik el, árvizet okozhatnak. Ez nagy biztonsági kockázatnak számít.

Harmadrészt nagy kihívás elé állítja az államokat a régióban jelen lévő szervezett bűnözés, a súlyos bűncselekmények (csempészet, emberkereskedelem), a határokon átnyúló feketepiac működése és a tömeges migráció. Ezen tényezők ellen harcol a 2013-ban létrehozott Dunai Folyami Fórum struktúrájának létrehozása (Setting up the Structure of a Danube River Forum, DARIF), mely az EU Duna Régió Stratégiájának 11. prioritási területéhez kapcsolódóan (biztonság javítása a súlyos bűncselekmények és a szervezett bűnözés jelentette kihívásokkal való megküzdés közös munkával) lát el feladatokat. A projekt résztvevői: Ausztria, Bulgária, Horvátország, Moldova, Magyarország, Németország, Románia, Szerbia, Szlovákia, és Ukrajna. Magyarország koordináló szerepet lát el, a magyar résztvevők körét a rendőrség, a Nemzeti Adó- és Vámhivatal, a Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatósága, a folyami információs szolgáltatásokat működtető Rádiós Segélyhívó Infokommunikációs Országos Egyesület, valamint a Fórum működtetéséhez csatlakozó Duna-régió országaiból delegált vízi és határrendészeti, bűnügyi, vám és hajózási, valamint folyami információs szakterületen együttműködő szervek vezetői, összekötő tisztviselői, és szakértői alkotják.

A DARIF célja, hogy a Duna-menti országok hatékonyabban léphessenek fel napjaink fenyegetéseivel szemben, közösen megerősítve a vízi biztonságot, biztosítva az összehangolt fellépést és az operatív, határokon átívelő rendészeti szakmai együttműködést. Mindehhez a fórum technikai hátteret biztosít.

Védelem

A DARIF megszületésével megindult a rendészeti együttműködés a Duna-menti régió több országa közt, azonban a fórum nem fedi le teljes egészében a Duna-medencét, melynek ezenfelül fegyveres védelméről napjainkig nem született átfogó megállapodás.

A Dunán nemcsak kereskedelmi forgalom zajlik, hanem veszélyes anyagok legális szállítása és potenciálisan bármilyen hadi vagy egyéb anyag, akár illegális szállítása is. Ez is indokolttá teszi a védelem kialakítását, habár a magyar és román flotillán kívül egy uniós ország sem rendelkezik folyami fegyveres erővel. Sőt, Románia csupán az al-Duna védelméért tud felelni, a Duna felső és középső szakaszának fegyveres védelme a Magyar Honvédségre hárul, melyben az I. Tűzszerész és Hadihajós Ezred rendelkezik a feladat végrehajtásához szükséges szakosodott- és résképességekkel. Felszerelésük tartalmaz Nestin-osztályú MS-25 típusú aknamentesítő hajókat, AN-2 típusú aknásznaszádokat (tűzszerész járőrhajó), parancsnoki motorosokat, roham- és gumicsónakokat.

A HTHE tűzszerészmentesítő feladatai közül több köthető a vízhez:

ellenőrzi, szükség szerint aknamentesít a hajózható vízi utakat,
biztosítja a folyami műtárgyak úszóaknák elleni védelmét,
kiképzi a személyi állományt a béke és háborús alkalmazás érdekében,
az ország területén, valamint külföldi műveletek során végzi az improvizált robbanószerkezetek felderítését, hatástalanítását és megsemmisítésé

Továbbá végrehajthatnak járőrtevékenységet, hajózási és folyamzár-telepítési szempontból felderítési feladatokat, mentési feladatok vízi biztosítását, valamint búvárok részére merülési hely biztosítását. Egy tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet során a vízi utakra áttevődő illegális határátlépések megakadályozása érdekében folyamzárakat telepíthetnek a rendőrséggel együttműködve, valamint mobil platformként kiegészíthetik a folyóparti megfigyelőtornyokat.

Ezen feladatokat a Dunán csak Romániában végzik, Ausztriának, Horvátországnak, Németországnak, Szkovákiának nincs hadihajós alakulata, azaz a Duna az alsó szakaszától eltekintve védtelen. A kockázatok kezelésére a hadihajós alakulatok potenciálisan jóval nagyobb mértékben alkalmasak, mint a szárazföldi- vagy a légierő, s hozzájárulhatnak egy uniós közös védelmi képesség kialakításához, biztosítva a Duna-medence védelmét.

Szerző: Szilágyi Laura

Az amerikai-iráni kapcsolatok az orosz-kínai-iráni hadigyakorlatok tekintetében

Szerző:

Mészáros Kinga

febr 11, 2020

Washington, 2020. január 8.Donald Trump amerikai elnök a nemzethez intéz üzenetet az Irán által Irakban lév? katonai célpontok ellen végrehajtott rakétatámadásokkal kapcsolatban a washingtoni Fehér Házból 2020. január 8-án. Mellette Mike Pence alelnök (j), Mark Esper védelmi miniszter (b) és mögötte Mark Milley tábornok, a Vezérkai Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke (Trump és Pence között).(Forrás: MTI/EPA/Michael Reynolds)

Az Amerikai Egyesült Államok és Irán kapcsolata az 2015-ös atomalku megkötésével rendeződni látszott. Donald Trump azonban 2018-ban egyoldalúan bejelentette, hogy országa kilép a 21 hónapnyi tárgyalás eredményeként létrejött szerződésből. Mindez a történelem során egyébként is feszült amerikai-iráni kapcsolatokra meglehetősen rányomta a bélyegét, amelyet a napokban kezdődött orosz-kínai-iráni közös haditengerészeti gyakorlat tovább terhelt.

Az amerikai-iráni kapcsolatok áttekintése

Az Amerikai Egyesült Államok és Irán kapcsolata a bipoláris korszak kezdetén még korántsem volt olyannyira gondterhelt, mint manapság. A két ország kapcsolata meglehetősen kedvezően indult, hiszen a Szovjetunió térségbeli ellensúlyozásában, s a kommunista eszmék terjedésének megállításában Washington szerepet szánt Teheránnak, s az ország geopolitikai helyzete (Perzsa-öböl, Ománi-öböl, Hormuzi-szoros, olajlelőhely) is rendkívül fontossá tette az államot a korszakban. A két állam közötti kapcsolat 1953-ban vált szorossá, Moszadek elnököt eltávolították, s helyére a nyugatbarát Reza Pahlavi sah került. A sah vezette ország atomprogramjának beindításában is elsősorban az USA segédkezett az 1960-as években, s ezt követően, Irán is csatlakozott az 1968-as atomsorompó szerződéshez.

A két ország kapcsolata az Amerika-barát sah, Reza Pahlavi elmozdítását és az 1979-es iszlám forradalom győzelmét követően romlott meg, amelyet a teheráni amerikai nagykövetséget ért támadás, majd az 1981-ig tartó túszdráma és annak következményei tovább mélyítettek. Az 1980-as években Washington és Teherán konfliktusa tovább mélyült: az 1980-88-as irak-iráni háború során az amerikai fél Bagdad támogatása mellett kötelezte el magát, s 1984-ben az USA Külügyminisztériuma Iránt a terrorizmust támogató országok listájára helyezte. Mindezzel ellentmondásos az USA azon cselekedete, amikor különböző fegyvereket szállított az iszlám köztársaságnak a Libanonban fogvatartott amerikai túszokért cserébe. Emellett, számos szankcióval is sújtotta az évek folyamán az Egyesült Államok Iránt, s a perzsa retorikában is az USA-t általában a ?Nagy Sátán?-ként emlegették.

Az 1988-as évet újabb mélypontként lehet számon tartani a két ország közötti kapcsolatban: a Perzsa-öbölben tartózkodó USS Vincennes amerikai hadihajó két rakétával megsemmisített egy F-15-ösként azonosított, azonban 300 utast szállító iráni polgári gépet. Az eset hatalmas port kavart, Irán az amerikaiakat barbár mészárlással vádolta és bosszút helyezett kilátásba a mártír áldozatokért. Az 1990-es években az USA számára Irán a Perzsa-öböl biztonságát fenyegető tényezőként volt jelen, s ennek megfelelően igyekezett a nemzetközi porondon is elszigetelni Iránt, illetve megnehezíteni az iszlám köztársaság szándékait. A két állam kapcsolata 1997-ben ismét elkezdett javulni ugyanis Irán élére Mohamed Khatami került, aki sokkal inkább nyitott volt a reformokra, s a nyugati világ felé, a két ország számos lépéssel igyekezett újra normalizálni kapcsolatát.

A posztbipoláris korszak történetének mérföldkövét 2001. szeptember 11. jelentette, amely az amerikai külpolitikai gondolkodást is gyökeresen megváltoztatta. Ugyan Teherán az elsők között nyilvánította ki részvétét Washington számára, Bush 2002. januári beszédében mégis Iránt a ?gonosz tengelye? országai közé sorolta Észak-Koreával egyetemben. Hámenei ajatollah erre reagálva, az Amerikai Egyesült Államokat ismét a ?nagy sátánként? emlegette, illetve kifejezte Irán büszkeségét az iránt, hogy ismét Washington gyűlöletének célpontja. 2003-tól Washington szövetségeseivel fizikailag, jelentős katonai erővel is megjelent Irán közvetlen szomszédságában (Irak, Afganisztán). Teherán számos, a nyugati világ érdekeit szolgáló ajánlatot tett annak érdekében, hogy Washington feloldja a szankciókat és a nemzetközi elszigetelést az iszlám köztársasággal szemben, a Bush-adminisztráció azonban következetesen elutasító álláspontot tanúsított. 2003-tól a nyugati világ számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Irán megkezdte nukleáris képességeinek fejlesztését, amely fokozta a feszültséget a két ország kapcsolatában is, s újabb amerikai, EU és ENSZ szankciók célpontja lett Irán a kétezres években.

Barack Obama fontos feladata lett 2009-es győzelmét követően a nemzetközi színtéren, hogy leállítsa Irán egyre bővülő atomprogramját, s ehhez meggyőzze az teheráni vezetést, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Obama elsősorban folytatta elődje politikáját, s újabb szankciókat helyezett kilátásba az iszlám köztársaságra. Azonban, Irán hatalmi törekvéseit a térségben jelentősen megkönnyítette az USA 2011-es iraki kivonulásával, majd az Afganisztánban állomásozó erők csökkentésével. A fordulópont 2013 szeptemberében következett be, amikor Irán élére a sokkal mérsékeltebb irányzatot képviselő Haszán Róháni került. Ekkor került sor arra ? több, mint 30 év után -, hogy a két ország vezetője közvetlenül, telefonon beszéljen. Ezt követően került sor az Obama-adminisztráció egyik nagy sikerére, amely már az iráni atomalku előzményének is tekinthető: a szankciók feloldásáért cserébe Irán és a P5+1 (USA, Oroszország, Egyesült Királyság, Kína, Franciaország+Németország) aláírták a 6 hónapra szóló genfi megállapodást, amely Irán nukleáris tevékenységét és helyszíni ellenőrzését lehetővé tette. Az atomalku végleges formájának aláírására 2015. július 14-én került sor, végrehajtásának határidejét 2016 januárjára határozták meg.

A Trump-adminisztráció Irán-politikája

Donald Trumpot 2016-ban választották meg az elnökké. Trump Iránhoz fűződő kapcsolatáról már kampánya alatt sok elem napvilágot látott, többek között számos alkalommal élesen kritizálta az atomalkut, a valaha megköttettet legrosszabb megállapodásnak titulálta, amelyet szerinte ? a Hatok tiltakozása ellenére ? újra kellene tárgyalni. 2018 májusában az Egyesült Államok végül kilépett az alkuból, s újra szankciókkal sújtotta Teheránt, valamint a vele kereskedő országokat. Azonban, az USA ezzel a legfőbb szövetségeseinek, és a nyugati világnak is hátat fordított. Az európai országok ugyan biztosították az iszlám köztársaságot a megállapodás védelméről, azonban a legtöbb vállalat nem kockáztatta üzleti kapcsolatait Washingtonnal Irán kedvéért.

Az USA atomalkuból való kilépését követően a két ország viszonya mélypontra esett, s számos konfrontáció, provokáció történt a felek részéről. Trump szankcióit az elmúlt közel két évben tovább bővítette és mélyítette, s így Irán is többször felvetette a megállapodásból való kilépésének lehetőségét. Mi több, Róháni 2018-ban felszólította a muszlimokat az Amerika ellen való összefogásra, ahelyett, hogy ?vörös szőnyeget terítenének ezek elé a bűnözők elé?. Az évben ? főként a közösségi média platformjain ? tovább folytatódott a két ország vitája: Trump elsősorban Twitteren keresztül üzent az iszlám köztársaságnak, Mike Pompeo, a Trump-adminisztráció külügyminisztere beszédében maffiához hasonlította az iráni vezetést, majd az újabb szankciók lehetőségének felvetése után elmondta, hogy az Amerikai Egyesült Államok célja a teljes nyomásgyakorlás Iránra, mindezt követően a két ország kölcsönösen terroristának titulálta a másikat.

A konfliktus ?legforróbb? szakasza 2019 nyarán, az Ománi-öbölben és a Hormuzi-szorosban kezdődött. 2019 májusában Washington a térségbe küldte az USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozóját, majd B-52H Stratofortress-eket a katari légitámaszpontjukra. Róháni már 2018 júliusában megemlítette, hogy Irán jelentősen meg tudná zavarni az olajkereskedelmet a szorosnál, s 2019 májusában és júniusában két jelentős incidens is történt, amelyek során 6 hajót ? köztük két szaúdit ? megtámadták a szorosban, amellyel Washington Teheránt gyanúsította. Mindez hatalmas port kavart, az USA erre kibertámadással válaszolt, olyan célpontok ellen, amelyek valószínűsíthetően a tankerek elleni támadás kivitelezésében vettek részt Ugyanebben a hónapban a feszültség egyre fokozódott, Washington 1000 katonát küldött a térségbe, majd Irán lelőtt egy, a térség felett elhaladó amerikai Global Hawk megfigyelő drónt. Erre válaszul, Donald Trump elmondása szerint, ?10 perccel támadás előtt állította le azt a titkos akciót, amely számos ember életébe került volna és mely három helyszínt érintett volna Irán szerte?. Júliusban Washington azt állította, hogy az USS Boxer hadihajó egy fenyegető iráni drónt lőtt le a szoros felett, mindezt azonban Teherán tagadta. Irán ez követően, bemutatta a Kian drónt, amely nagy pontosságú felderítő és harci drón és 1000 kilométeres távolságig működik és az orosz S-300-al is vetélkedő rakétarendszert. A 2019-es évben az újabb forrópontot a szaúdi olajfinomító ellen indított húszi dróntámadás jelentette szeptember 14-én, amellyel Rijád és Washington is Teheránt gyanusította, miszerint az iszlám köztársaság támogatta a jemeni felkelőket. A támadás hatalmas botrányt keltett, így Washington újabb szankciókat helyezett kilátásba, majd szeptemberben az USA ismét nagyszabású kibertámadást intézett Irán ellen.

A közös gyakorlat

2019. december 27-én kezdődött az előbbiekben is bemutatott, konfliktusok terhelte Ománi-öbölben, valamint az Indiai-óceánon, az a nagyszabású, négynapos haditengerészeti gyakorlat, amelyben az USA riválisának tekinthető, Oroszország és Kína is részt vesz Irán mellett. Az iráni fél elmondása szerint ?a közös gyakorlat üzenete a béke, barátság és a tartós biztonság elérése az együttműködésen és egységen keresztül, s mindez eredménye lesz, hogy Irán bebizonyítja, hogy nem lehet őket elszigetelni?. Mindezek alapján, az üzenet címzettje elsősorban az USA, ahogy a gyakorlaton résztvevő országoknak is van egyfajta üzenetértéke Washington számára. Mindemellett, az iráni állami televízióban levetített riportban a három országot az új tengeri erőháromszögként nevezte meg.

Teherán együttműködése Pekinggel és Oroszországgal régre nyúlik vissza, habár a három ország vezetői szerint a mostani gyakorlat igazán jelentőségteljes közös történelmükben. A három állam együttműködését nagyban erősíti, hogy az Amerikai Egyesült Államok az évek folyamán, igyekezett őket valamilyen formában elszigetelni, esetleg törekvéseiket megnehezíteni, amely nyugat- vagy amerikaellenesség kialakulásához vezetett, s rivális hatalomként tekintenek Washingtonra. Mi több, mind Kína, mind Oroszország élesen kritizálta és elítélte az USA-t az iráni nukleáris megállapodás felbontásakor. Emellett, már csak a gazdasági kapcsolatok miatt is, kiemelten fontos Peking és Moszkva számára Irán és a térség, amellyel élesen szembemegy az amerikai fokozódó katonai jelenléttel, s az Iránt sújtó nyugati szankciókkal szemben. Így, ez a gyakorlat ennek ellensúlyozásaként is értékelhető, hogy a három ország megmutassa jelenlétét, s képességeit a térségben, amelyek az USA-val is fel tudják venni a versenyt. Különösen fontos ez számukra, az előzőkben bemutatott egyre fokozódó feszültség miatt.

Irán és Amerika kapcsolata tehát rendkívül feszült, amelyet a hasonló gyakorlatok még tovább fokoznak. Megemlítendő, hogy egyre több érdekelt fél, szövetséges érkezik a térségbe, s ilyen formában vesz részt a két ország közötti konfliktusban. A jemeni húszik támadása után Washington bejelentette, hogy megerősíti katonai jelenlétét a térségben és szövetségeseivel műveletet indít a térségben történő hajózás biztosítására. A gyakorlat kezdetének napján az USA szövetségesnek számító Japán bejelentette, hogy katonai erőket küld a térségbe, de nem csatlakozik az USA vezette koalícióhoz.

A feszültség további eszkalálódásának elkerülése érdekében, kiemelten fontos lenne Washingtonnak és Teheránnak, hogy újra tárgyalóasztalhoz üljenek, s a nemzetközi közösség megnyugtatására, az iráni atomalku újratárgyalásában megegyezzenek. Erre némi remény látszik a jövőben, hiszen a Japán miniszterelnök, Sinzó Abe 2019 májusában bejelentette, hogy szívesen közvetítene mediátorként az amerikai-iráni konfliktus megoldásában, illetve az atomalku újratárgyalásában. Pozitív, hogy mindezt Donald Trump is szívesen fogadta, s a napokban az iráni média hírt adott arról, hogy Haszán Róháni látogatást tesz Japánba. Azonban, továbbra is kettős ez a kapcsolat, hiszen a tárgyalási szándékok mellett, Washington 2019. december 30-án bejelentette, hogy a következő év folyamán újabb szankciókat vet ki Teheránra, amely tovább lehetetleníti el az iszlám köztársaságot. A napokban végrehajtott iraki és szíriai célpontok elleni amerikai támadás is rányomhatja a bélyegét a két ország közötti kapcsolatra, hiszen a Pentagon szerint ezek a célpontok Irán által támogatottak.

Címlapkép:Washington, 2020. január 8.
Donald Trump amerikai elnök a nemzethez intéz üzenetet az Irán által Irakban lév? katonai célpontok ellen végrehajtott rakétatámadásokkal kapcsolatban a washingtoni Fehér Házból 2020. január 8-án. Mellette Mike Pence alelnök (j), Mark Esper védelmi miniszter (b) és mögötte Mark Milley tábornok, a Vezérkai Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke (Trump és Pence között).
(Forrás: MTI/EPA/Michael Reynolds)

Az indiai szubkontinens vízproblémái és ennek humanitárius, valamint biztonsági kockázatai

Szerző:

BSZK

febr 9, 2020

?Vízkonfliktusok? sorozat
A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a világban jelenlévő lehetséges vízkonfliktusokkal kapcsolatban.

A folyók a történelem során mindig fontos szerepet játszottak a civilizációk kialakulásában és azok fennmaradásában, így történt ez Mezopotámiában, Egyiptomban és Indiában is. India leghosszabb folyója a Brahmaputra, ezt követi a Gangesz, és az Indus. A szubkontinens számára a folyók napjainkban is hatalmas szerepet játszanak, leginkább gazdasági szempontból. Az ország gazdaságát ugyanis a mezőgazdaság dominálja, a népesség megközelítőleg 70%-nak megélhetése közvetlenül vagy közvetetten a fő folyóktól függ. A gazdasági szerep mellett India kultúrájában és a hindu vallásban mélyen gyökerezik a folyók tisztelete, és leginkább a Gangesz kultusza.

A vízhiány

Az Éghajlat-változás Kormányközi Testülete (IPCC) elemzése szerint Indiát fogja az egyik legsúlyosabb módon érinteni a klímaváltozás. Az MIT álláspontja pedig, hogy amennyiben sikerülne is csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását, a klimatikus viszonyok akkor is az emberi szervezet tűréshatárát fogják fenyegetni az ország számos pontján. Az Indiában kialakult helyzet már ezévben humanitárius krízissé, a világ eddigi legnagyobb vízhiányává eszkalálódott. A probléma kialakulásában a robbanásszerű népességnövekedés, a klímaváltozásból fakadó időjárási anomáliák, mint a monszunos időszak átalakulása, a rossz vízgazdálkodás valamint a politikai hanyagság együttes hatása is közrejátszott. A több mint egymilliárd fős és folyamatosan növekvő népességnek az egyre fogyó ivóvíz problémájával kell szembenéznie. 600 millió ember magas, vagy extrém vízhiányban szenved, évente pedig 200.000 ember hal meg emiatt. A folyók, melyek táplálják vidéken a mezőgazdaságot apadnak, a klímaváltozás miatt pedig a területen jellemző monszun időszak megváltozott, jóval rövidebb, de intenzívebb lett, a csapadékot pedig nem megfelelően, valamint kis arányban (a szennyvíz 15, az esővíz 8 %-át) hasznosítják. Emellett a folyók szennyezettsége is hatalmas probléma, ilyen körülmények között hamar felütheti fejét a kolera vagy malária is. India a mért 122 országból 120. helyen áll a víz minőség indexen, a vizek 70%-a fertőzött, egy 2014-es felmérés szerint pedig a világ 15 legszennyezettebb városa közül 10 indiai, az első helyen pedig Delhi áll.

A lakosság megközelítőleg 70-80%-a él szegénységben, 14%-uk pedig éhezik. A kormány közbenjárása hatására ezek a számok évről évre csökkennek, a kialakult vízproblémát azonban nem tudják megfelelően kezelni. A háztartások 75%-ának nincsen közvetlen hozzáférése ivóvízhez, a vidéki háztartások 84%-a pedig nem rendelkezik vezetékes vízzel. A rászoruló falvakba hetente, központilag küldenek ki kamionokat víztartállyal, melyek bizonytalan minőségű vizet szállítanak. Ezekből a tartályokból a lakosok fejadagot kapnak, ezt pedig kénytelenek beosztani, akkor is, ha a következő adag víz nem időben érkezik, hiszen bármilyen más forrásból származó víz emberi fogyasztásra alkalmatlan, szennyezett. Éppen azokban a régiókban, ahol legnagyobb arányban nő a népesség, és ahol a mezőgazdaság az elsődleges megélhetési forrás, tűnik az állam a legtehetetlenebbnek. Különböző régiók között egyre nagyobb ellentét alakul ki, hiszen az apadó folyók vizén osztozni egyre nagyobb kihívást jelent.

2019 nyarán India autóipari központjában és hatodik legnagyobb városában, Csennaiban még nem látott vízhiány alakult ki. A víztározók, melyek eddig képesek voltak ellátni a körülbelül ötmillió fős várost, teljesen kiszáradtak, így a környező területről voltak kénytelenek vizet szállítani kamionokkal, a szegényebb rétegek pedig attól tartva, hogy csak a tehetősebb rétegeknek jutna víz, úttorlaszokat építettek. A város rendelkezik ugyan egy sótlanító üzemmel, amely tengervízből készít fogyasztásra alkalmas vizet, azonban ez rendkívül drága megoldás, másrészt közel sem elég ahhoz, hogy kielégítse a város igényeit. A krízis a kasztrendszerben gyökerező, hatalmas osztályellentéteket is felszínre hozza: a sokak szerint alanyi jogon járó vízhez a gazdagabb rétegek sokkal könnyebben hozzá tudnak jutni annak hiánya esetén.

Felmérések szerint egy éven belül 21 indiai nagyvárosnak, köztük Delhinek teljesen el fog fogyni a talajvize. 2030-ra India vízigénye a mai kétszeresére fog nőni, a teljes lakosság 40%-a egyáltalán nem tud majd vízhez jutni. 2050-re pedig az ország GDP-jének legalább 6%-a fog elveszni a válság miatt.

A lehetséges megoldások

A vízzel való gazdálkodás és a krízishez való hozzáállás mind állami, mind helyi szinten problematikus. Bangalore a 8 millió fős dél-indiai nagyváros évente 800-900 milliméternyi esővizet kap, amely nem számít alacsonynak. Ha ennek az esővíznek a felét hasznosítaná, azzal a város annyi ivóvízzel rendelkezne, hogy egy személyre egy éven keresztül naponta 100 liter jutna, ami bőven elég lenne személyes használatra. Annak ellenére, hogy az esővíz gyűjtését törvényekkel szabályozzák, a város rendkívüli módon lemaradt ezen a téren. Ehelyett a közelben lévő Cauvery folyóból nyer vizet, azonban a lakosság negyede még ehhez sem jut hozzá. Bangalore, és más indiai városok esetében az elsődleges lépés az lenne, hogy az esővíz gyűjtését általánossá teszik, a talajvizet pedig, mely drasztikusan fogy, ezzel pótolják. Ezt azonban központi irányítás nélkül megoldani szinte lehetetlen, a politikai hanyagságot pedig tükrözi az is, hogy a város kormányzati esővízgazdálkodás részlegén mindössze hat ember dolgozik.

A kormány a krízis megoldása érdekében egy tervezetet dolgozott ki, melynek lényege, hogy a nagyobb folyókat egy csatornával összekötik, így a kiszáradt, vagy elapadni kezdő folyókba ismét víz jutna. Az első próbálkozás ennek megvalósítására a Ken és a Betwa folyó összekötése, mely egyfajta tesztként fog megvalósulni. A környezetvédők azonban szkeptikusan állnak a kísérlethez, mind a folyók vízi világa, mind a szárazföldi környezetért aggódva. A tervezett csatorna ugyanis a Panna Nemzeti Parkot fogja átszelni, amely a veszélyeztetett indiai tigris élőhelye.

A vidéki lakosság esetén egyének és kisebb csoportok összefogására lenne szükség, kutak ásása a falvakban és az esővíz nagyarányú gyűjtése az esős időszakban nagy előrelépést jelentene, így mind a mezőgazdaságban, mind emberi fogyasztásra felhasználható lenne. A mezőgazdaság megreformálása is szükséges a gyökeres változásokhoz: környezetbarát megoldások és ahol lehetséges, a fejlettebb technológia használata, vagy a kormány által is támogatott ?Zero Budget Natural Farming?, vagyis alacsony költségű, vegyszerek nélküli természetes növénytermesztést, mely az ősi indiai módszereket és a modern tudományt ötvözve növelné a termelést, eközben védené a környezetet.

Szerző: Ustea Dóra

Az Egyesült Arab Emírségek biztonságpolitikájának átalakulása: az operetthadseregtől az aktív szerepvállalásig.

Szerző:

BSZK

febr 2, 2020

Rijád, 2019. november 5.A szaúdi királyi palota felvételén Mohamed bin Zájed an-Nahján sejk, az Egyesült Arab Emírségek trónörököse, Abbó Manszúr Hádi jemeni elnök és Mohamed bin Szalman trónörökös herceg, szaúd-arábiai miniszterelnök (b-j) aláírási ünnepségen vesz részt, amelyen a nemzetközileg elismert jemeni kormány és a dél-jemeni szakadár lázadók fegyverszüneti és hatalommegosztási megállapodást kötöttek a szaúdi f?városban, Rijádban 2019. november 5-én.(Forrás: MTI/EPA/Szaúdi királyi palota/Bandar Aldzsalud)

Bevezető

A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásának egyik érdekes kérdése, hogy a kisállamok milyen szerepet tudnak játszani a nemzetközi kapcsolatokban. Hagyományosan az ilyen államoknak többfajta út is kínálkozott érdekeik érvényesítésére a nemzetközi kapcsolatokban, úgy mint az egyensúlyozás, potyautasság, integráció vagy semlegesség. Az elmúlt évtizedben a multipoláris világrend előretörésével azonban a kisállamok lehetőségei kibővültek, jelentősen megnőtt a mozgásterük a regionális vagy globális nemzetközi kapcsolatok alakításában.

Jó példa erre az Egyesült Arab Emírségek (UAE), amelynek ugyan külpolitikai aktivitása nem példa nélküli, de a katonai szerepvállalása, aktív beavatkozása más országok belügyeibe kiemeli az asszertív külpolitikát folytató kisállamok közül. Az országot a nemzetközi sajtó gyakran a Kis Spártaként is jellemzi, érzékeltetve ezzel, hogy kisméretű ország magasan a súlya felett van jelent az Öböl-térségben és a tágabb arab világban is.

Az elemzés arra keresi a választ, hogy hogyan alakult az ország védelempolitikája az elmúlt évtizedekben és miként változott meg az ország biztonságpolitikai látásmódja az Arab Tavasz eseményeinek hatására.

Az UAE alig tízmilliós lakossággal rendelkezik, de ebből csak 1,4 millióan emírségi állampolgárok. A Magyarországnál kicsivel kisebb ország az arab térség gazdaságának a 10 százalékát adja. A bevételek egyik legfontosabb forrása az energia szektor, de szemben az Öböl-államok többségével, az emírségekben a kőolaj- és földgáztermelésből származó bevételek csak a GDP 30 százalékát teszik ki. A GDP összetételét majd 50-50 százalékban az ipar és a szolgáltatások határozzák meg.

Az UAE hét emírségből áll, gazdaságilag és politikailag az al Nahyan család által irányított Abu Dzabi játszik vezető szerepet (az emírségek szénhidrogén vagyonának 95 százalékával), míg a szomszédos Dubai elsősorban a kereskedelemkne és a turizmusnak köszönheti befolyását. Dubaiban található a Jebel Ali kikötő, amely a térség legnagyobb és a Közel-Kelet legnagyobb forgalmú kikötője és amely a világ legnagyobb kikötőüzemeltető cége, a helyi illetőségű és többségében a dubai uralkodó család tulajdonban levő DP World kezében van.

Az Öböl-államokba, Iránba és Irakba érkező áruk nagy része ezen a kikötőn kerül átrakodásra. Ez magyarázza azt a tényt, hogy az Egyesült Arab Emírségek Kína és az EU után (amely önmagában 28 tagállam) Teherán harmadik legfontosabb gazdasági partnere. Tekintve, hogy mindkét ország exportjában a szénhidrogén meghatározó szerepet játszik, az emírségek részéről a világ többi részéről érkező termékek re-exportja biztosítja az erős gazdasági kapcsolatot. Dubai szoros gazdasági kapcsolata Iránnal egyben azt is jelenti, hogy az emírséget irányító Al Mahktum család külpolitikai érdekei nem is mindig esnek egybe az al Nahyan családéval.

Védelmi együttműködés és katonai képességek

Az Egyesült Arab Emírségek fiatal államnak számít, csak 1971-ben nyerte el a függetlenségét. Az ország külpolitikáját az első elnök, Sheikh Zayed bin Sultan Al Nahyan alatt a szuverenitás biztosítására való törekvés, így a kiegyensúlyozott centrista külpolitika jellemezte. Fontos hangsúlyt kapott ez együttműködés erősítése és a konfliktusok békés rendezésének támogatása. Ez már csak azért is volt fontos, mert az Öböl olaj-monarchiáinak biztonságpercepcióját a térség két regionális hatalmának, Iraknak és Iránnak a vetélkedése határozta meg. Amikor 1979-ben kitört az irak-iráni háború, ezek az államok létrehozták az Öböl Menti Együttműködési Tanácsot (Gulf Cooperation Council, GCC) azzal a céllal, hogy erősítsék az integrációt gazdasági és katonai téren.

A hidegháborút követően az ország külpolitikai aktivitása nőtt, és a térség országaihoz képest jelentős szerepet vállalt az akkor népszerűvé váló nemzetközi válságkezelő missziókban: Az UAE fegyveres erői részt vettek a libanoni polgárháború lezárását (1992) követő rendezésben, az ENSZ szomáliai békefenntartó missziójában (UNISOM II), sőt az 1999-es koszovói háborút követő KFOR misszióban is. Az 1999-2001 közötti szerepvállalás már csak azért is különleges volt, mert a nem-NATO résztvevők közül az emírségi kontingens volt a legnagyobb és az egyetlen muszlim országból érkező.

Az Egyesül Államok az második Öböl-háború (1990-91) óta játszik egyre nagyobb szerepet az ország biztonság és védelempolitikájában. Szaddam Husszein kuvaiti invázióját követően mintegy 500.000 amerikai katona érkezett a szomszédos Szaúd-Arábiába. A háborút követően a szaúdi jelenléttel párhuzamosan Katarban és Kuvaitban is megjelentek állandó amerikai bázisok. Az amerikai haditengerészet 1994-ben ismét felállította a 5. flottát bahreini bázissal, kifejezetten az Öböl-térségben és az Indiai-óceánon való fokozottabb jelenlét érdekében.

A 2000-es évek elejétől az Egyesült Államok jelentősen átstrukturálta a térségben található erőit. A Szaúd-Arábiából kivont erőket a régió kisállamaiban terítette szét, a térségért felelős Central Command előretolt parancsnoksága (forward headquaters) a katari Al-Udeid légibázisra került. Az Egyesült Arab Emírségekben az al-Dzafra légibázisra települtek amerikai erők. A létesítmény először csak felderítő és a légiutántöltő repülőgépeket fogadott (U2, KC-10) de később támadó repülőgépek állomásoztatását is engedélyezte a dubai vezetés (F-22, F-15 stb.). A már említett kikötő, Jebel Ali, az amerikai haditengerészet egységei részéről az egyik leglátogatottabb kikötő, amely akár repülőgép-hordozók fogadására és kiszolgálására is képes kapacitásokkal rendelkezik. Bahrein az 5. flotta bázisa lett, míg Kuvaitban a szárazföldi és haditengerészeti erők számára hoztak létre bázisokat.

A 2000-es években a kétoldalú amerikai-emírségi kapcsolatok még szorosabbá váltak. A 2001-ben elindult ?Terror elleni háborúban? az UAE fontos partnere volt Washingtonnak. Kikötői és légibázisai révén logisztikailag támogatta az amerikai katonai és titkosszolgálati műveleteket. A korábbi 800 főről 5000-re nőtt az UAE-ben állomásozó amerikai katonák száma miközben évente 600-800 katona tanult vagy vett részt kiképzésen az Egyesült Államokban. Ezek mellett részt vett a CIA titkos programjában is, amely során a hírszerzés által, az al-Káidahoz való tartozás vádjával elrabolt vagy átvett személyeket titkos bázisokon vallattak a világ különböző (de nem amerikai) pontjain.

Az emírségi különleges erők az egyetlen olyan arab katonai erő, amely részt vett az Afganisztánban indított amerikai katonai műveletekben 2001-ben. Ez nem csak azért fontos részlet, mert mutatja, hogy az emírségi egységek magas kiképzettségét, hanem azért is, mert Abu-Dzabi 2001 előtt azon három ország közé tartozott (Pakisztán és Szaúd-Arábia mellett), amelyek elismerték a tálib mozgalmat Afganisztán legitim vezetőjének. Az USA támadása egy muszlim ország ellen rendkívüli népszerűtlen volt az iszlám világban, de az emírségek vállalta az ezzel járó kockázatokat.

Az ország közeledése az Egyesült Államokhoz a fegyverbeszerzések terén 2004-től kezdődött el, amikor Dubai elsősorban a légierő tekintetében amerikai technikákat kezdett vásárolni. A Military Balance adatai szerint az emírségi légierő majd száz darab CH-47 Chinook nehéz szállítóhelikoptert és UH-60 Backhawk helikoptert, valamint körülbelül 30 AH-64D Apache támadó helikoptert üzemeltet. A légierő részét képezi további 80 darab F-16E vadászbombázó, valamint az egyik legfejlettebb rakétavédelmi rendszer, a Terminal High Altitude Area Defense (THAAD) is. A szárazföldi erők és a haditengerészet haditechnikai összetétele még a korábbi évtizedek, elsősorban európai dominanciáját mutatja. A 2000-es évekig elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia voltak a fő fegyverszállítók. A szárazföldi erők mintegy 300 Leclerc harckocsit és több száz különböző típusú páncélozott harc- és szállítójárművet üzemeltetnek. A három említett ország mellett azonban az UAE más országokból is vásárolt kisebb tételekben fegyverrendszereket (Oroszország, Kína, Olaszország, Németország, Törökország).

A Stockholmi Békekutató Intézet egyik 2019-es elemzése szerint az UAE 2016 és 2015 között 136 százalékkal növelte a védelmi kiadásait. 2014-ben a 14. volt a világ legtöbbet költő országai között és a második az Öböl térségben. A védelmi kiadások valószínűleg 2018-2019-ben sem csökkentek érdemben, mivel a nyilvánosságra került információk szerint a külföldi beszerzések tovább folytatódtak, és az ország két háborúban is aktív szerepet játszik fegyverszállítások és közvetlen katonai beavatkozás révén (Jemen és Líbia).

Mindezek alapján az Egyesült Arab Emírségek fegyveres erői papíron egy jelentős ütőerővel rendelkező, modern haditechnikai arzenált rendszerben tartó, a katonai műveletek teljes spektrumában harcolni képes szervezetet tartanak fenn, amelyet a világ számos középhatalma is megirigyelhetne. Ami különlegessé teszi ezt a hadsereget, hogy olyan támogató képességekkel is rendelkezik (stratégiai szállítás, légiutántöltés), amellyel valódi erőkivetítésre is képes lenne elvileg.

A rendszeresen felmerülő kérdés az emírségek (és más hasonló haderőfejlesztési pályán mozgó ország) hadereje esetében, hogy a drága pénzen beszerzett modern haditechnikai eszközpark valódi katonai képességeket vagy csak egy ?papírtigrist? jelent-e? Az Öböl-térségben évtizedek óta trend volt, hogy a haditechnikai beszerzések valójában a legfontosabb külpolitikai szövetségesekkel való kapcsolatok bebiztosításának egyik fontos módja volt. Egy-egy öböl menti ország azért vásárolt amerikai, brit, vagy francia haditechnikai eszközöket és járult hozzá katonai bázisok kialakításához, mert ezzel saját biztonságának erősítését remélte. A beszerzések inkább politikai, semmint katonai védelmi jellegét jól mutatja, hogy az USA egy időben több vadászrepülőgépet adott el a térségbe, mint amennyi kiképzett pilóta volt ott.

Az Öböl menti országok haderejének ?tesztjére? egészen a 2011-es ?arab tavaszig? kellett várni. Addig, az Egyesült Arab Emírségek kivételével egyik ország sem volt hajlandó bevetni fegyveres erejét katonai konfliktusokban, vagy akárcsak békefenntartó missziókban részt venni katonai kontingensekkel. Ez a passzívitás számos okkal magyarázható, például, hogy az arab közvélemény szempontjából népszerűtlen lett volna szerepet vállalni az Izrael barát USA mellett, vagy hogy az arab törzsi tradíciókon nyugvó döntéshozatal jobban szerette az erőszakmentes, tárgyalásokon vagy ?megvásárláson? alapuló konfliktuskezelést.

A 2011-es ?arab tavasz? annyiban volt más a korábbi két évtizedhez képest, hogy az eseményeket követő változások során először alakultak ki valódi, világnézetbeli különbségek az egyes öbölállamok között. Amíg korábban úgy tekintettünk ezekre az országokra, mint valamilyen homogén politikai közösségre, többnyire közös vagy hasonló törzsi, családi érdekek mellett szerveződő államokra, addig 2011 után kiderült, hogy többek között a politikai iszlám megítélése kapcsán is mély törésvonal húzódik meg az egyes országok között.

Ebben a kérdésben Katar egyértelműen és aktívan a Muszlim Testvériség támogatta, míg az többi állam (elsősorban Szaúd-Arábia és az UAE) ellenezte az iszlamista szervezet térnyerését a forradalmak követte káoszban.

Az ideológiai ellentét olyan súlyos és mélyenszántó volt a két tábor között, hogy először fordult elő, hogy a külpolitikai eszköztár bevett gyakorlatain túl (diplomáciai nyomásgyakorlás, gazdasági támogatás, és pénzügyi fellépés) először nyúltak a szembenálló felek a fegyveres erők bevetéséhez vagy a közvetlen katonai támogatás biztosításához.

Az Arab Tavasz és az átalakuló amerikai külpolitika

Az elmúlt évtizedben az UAE fenyegetés percepcióját három tényező befolyásolta érdemben. Egyrészt az USA vélelmezett kivonulása a közel-keleti térségből, másrészt az Irán által jelentett regionális fenyegetés erősödése és harmadrészt a Muszlim Testvériség transznacionális iszlamista politikai párt megerősödése. Ez utóbbi egyértelműen, a 2010 végén kezdődött, Arab Tavasz néven ismert forradalmi hullámnak volt köszönhető, amikor is az évtizedek óta regnáló tunéziai, líbiai, egyiptomi és jemeni rezsimek megdőltek.

Az amerikai ?kivonulásnak? az öbölbeli országok szemszögéből világos jelei voltak. Az amerikai katonák 2011 decemberében végleg kivonultak Irakból és az Obama adminisztráció 2015-ben megegyezett Iránnal az ország nukleáris programjának befagyasztásáról, cserébe a nemzetközi szankciók feloldásáért. Az amerikai tartózkodás jele volt a szíriai konfliktustól való távolmaradás is, az Egyesült Államok nem kívánt érdemben hozzájárulni az Aszad rezsim bukásához. Politikai és titkosszolgálati támogatást is csak vonakodva és korlátozottan nyújtott ellenzéki csoportoknak, és amikor a szíriai hadsereg 2013-ban vegyifegyvereket vetett be a lakosság ellen, az ilyen esetre korábban nyilvánosan beígért megtorló katonai csapások is elmaradtak. Az új amerikai közel-keleti stratégia, miközben megegyezést keresett Iránnal, nagyobb teret engedett a hagyományos térségbeli partnereknek, Izraelnek, Törökországnak és Szaúd-Arábiában, hogy oldják meg maguk a saját problémáikat.

A kivonuló amerikai külpolitika kudarca látványosan mutatkozott meg Szíriában. Az ellenzék támogatását Rijád és Ankara vette át (gyakran a szélsőséges csoportokat preferálva), míg a tétlenkedő Washington miatt Teherán és Moszkva is felbátorodva érezte magát, hogy beavatkozzon Damaszkusz oldalán a konfliktusba (és végső soron megnyerje azt az Aszad rezsimnek). Irán befolyása eközben látványosan erősödött Irakban és Jemenben is.

A Muszlim Testvériség térnyerése még ennél is nagyobb kihívást okozott Abu Dzabinak. A több évtizedes múltra visszatekintő iszlamista szervezet működése és nézetei az UAE (és persze a többi monarchia) létezését kérdőjelezte meg. Az ellentét a politikai ideológiában, a nemzeti identitás lényegében rejlik. Az emírségek egy monarchia, ahol az embereket az emírekhez való hűség köti össze. Az identitás alapja a törzsi, vérségi kapcsolatok, az uralkodó vezetésével kivívott függetlenség és a neki köszönhetően elért társadalmi stabilitás és gazdasági jólét. A Muszlim Testvériség ideológiája megkérdőjelezi az egyén és a vezető közötti efféle kapcsolatot, mert a ?nemzeti? identitás alapjának az iszlám vallást, illetve az abból levezetett és újraértelmezett politikai ideológiát tekinti.

Az arab országokban emiatt, a szekuláris arab politikai berendezkedést megkérdőjelező a nézetrendszere miatt tekintették ellenségként a Muszlim Testvériségre. A politikai szervezetből időre-időre szélsőséges csoportok váltak le, amelyek radikalizálódva az erőszakhoz nyúltak, és az egyes rezsimek erőszakos megdöntésére esküdtek fel. Sokan közülük az 1980-as évek dzsihadista szervezeteihez csatlakoztak, és előfutárai vagy tagjai lettek a leghíresebbé vált ilyen szervezetnek, mint az al-Káidának.

A Muszlim Testvériség politikai pártként országoktól függően vagy illegalitásban maradt, vagy a legalitás határán egyensúlyozva ellenzékben működött. Ezt változtatta meg az ?Arab Tavasz? eseménysorozata, amelynek ugyan nem az iszlamista szervezet volt a kirobbantója, de több országban hamarosan vezető szerepre tett szert, mert a párt volt a legismertebb és legszervezettebb politikai erő.

Az észak-afrikai országok vezetőinek bukása az öböl menti országoknak intő jel. A visszahúzódó amerikai külpolitika elbizonytalanította Washington helyi szövetségeséseit, mivel nem állt ki mivel a térség stabilitása helyett a forradalmi tömegmozgalmakat támogatta. Líbiában a NATO-n keresztül elősegítette Moammer Kadhafi bukását, Egyiptomban pedig a régi szövetséges Hoszni Mubarak államfő távozását is elfogadta az amerikai vezetés. Különösen Mubarak kontrolállt távozása volt sokkoló Rijád vagy Dubai számára, hiszen a megelőző évtizedekben az egyiptomi vezető Washington egyik legszorosabb partnere volt a terror elleni háborúban.

Az Egyesül Arab Emírségek reakciója a megváltozott regionális dinamikára a fegyveres erők alkalmazásának tükrében

Az Öböl menti országok szempontjából az ?Arab Tavasz? első évei földrengésszerű változásokat hoztak, és erre minden monarchiának reagálnia kellett. A válaszok eltérőek voltak, függően az adott ország gazdasági erőforrásaitól vagy a vezetőik habitusától. Omán és Katar megpróbálta helyben tartani az amerikai erőket oly módon, hogy hozzáférését kínált új kikötői vagy reptéri infrastruktúrákhoz, illetve saját pénzből bővítette vagy modernizálta a már meglevő közös vagy amerikai bázisokat. A szaúdi és az emírségi vezetés, bár továbbra is preferálta az amerikai jelenlétet, inkább a nagyobb önállóság gyakorlásában látták a továbblépés lehetőségét. 2011-től kezdve ez a két ország, immár ?sajátjaként? tekintve a különböző biztonsági kihívásokat, egy sokkal agresszívabb és határozottabb külpolitikát kezdett el folytatni. Az eltérő reakciókban valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a két ország de facto vezetői, Mohamed bin Szalman és Mohammed bin Zajed Al Nahyan koronahercegek egy generációval fiatalabbak saját uralkodóiknál (apáiknál).

Az Egyesült Arab Emírségek esetében ez az asszertívebb külpolitika megmutatkozott már a líbiai események idején is. Az emírségi diplomácia kulcsszerepet játszott abban, hogy előbb az Öböl Menti Együttműködési Tanács, majd az Arab Liga is kiállt a repüléstilalmi zóna kialakítása mellett. Az arab országok egyöntetű álláspontja aztán kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy az ENSZ BT-ben Kína és Oroszország ne vétózza meg az ezt létrehozó határozatot.

Az ENSZ BT döntését követően a NATO elindította a Unified Protector nevű műveletét, amelyhez az emírségi légierő hat Mirage 2000-es és hat F-16F vadászbombázóval csatlakozott. Az olaszországi bázisokról üzemelő repülőgépek részt vettek a Kadhafi erők bombázásában (egyetlenként az arab országok közül), míg emírségi különleges műveleti erők a felkelők kiképzésében működtek közre). Az Arab Tabasz által érintett többi országban is megfigyelhető volt az Emírségek aktivitása, támogatást nyújtottak a szíriai felkelőknek, bár a lényegi beavatkozást meghagyták Szaúd-Arábiának vagy Katarnak. Bahreinben aktívan részt vettek Rijád oldalán az ottani megmozdulások elfojtásában.

A Muszlim Testvériség előretörését ellenérzésekkel szemlélte és azt biztonsági kihívásnak tekintette az UAE. Ennek megfelelően Abu Dzabi támogatta a Muszlim Testvériségből érkező Mohamed Morszi egyiptomi államfőt puccsal megdöntő Abdel Fattáh el-Szíszi tábornokot, 2017-ben pedig aktívan részt vett a szaúdi vezetésű Katar ellenes blokádban.

Az Iszlám Állam ellen 2014-ben indított háborúnak az ország az egyik központi szereplője, miután az emírségek felajánlotta az al-Dzafra légibázisát a katonai műveletek központjául. Az USA vezette globális koalíció több állama innen hajtja végre a terrorszervezet elleni légicsapásokat. A légiháború legintenzívebb időszakában az emírségi légierő hajtotta végre a második legtöbb bombázást az amerikai légierő után, annak ellenére, hogy a sokkal nagyobb kapacitásokkal rendelkező francia vagy brit légierő is a koalíció tagja volt.

A líbiai, bahreini és az Iszlám Állam elleni katonai szerepvállalás már megmutatta, az emírségi haderő érettségét, ám a 2015-ben indított szaúdi vezetésű jemeni beavatkozás volt az, amelyben feltárultak a hadsereg valódi képességei. A korábbi részleges, egy-egy haderőnemre korlátozódó, az amerikai hadsereg mellett történő fellépéshez képest Jemenben az emírségek önállóan tervezett meg műveleteket és azokat gyakran a négy haderőnem koordinációjában valósította meg. Az Arab-félsziget déli szélén elterülő országban a húszi mozgalom a 2000-es évek óta vívja háborúját a központi kormánnyal szemben. 2015-ben sikerült elfoglalniuk a fővárost, Szanaa-t, amelyre válaszul Szaúd-Arábia több arab országgal közösen katonai intervenciót indított a megdöntött, Abed Rabbo Manszúr Hádi elnök vezette rendszer megmentése érdekében.

Hádi elnök Ádenben vonult vissza, ám a húszik gyors előretörése az ideiglenes főváros elestével fenyegetett. Az emírségi haditengerészet itt hajtotta végre történetének első kétéltű partraszállását, amely során a koalíció haditengerészeti egységeivel közösen, gyakorlatilag megakadályozták a város elestét, és néhány hónap múlva visszafoglalták Ádent.

Az emírségi különleges műveleti erők az Ádenben vívott harcokban főszerepet játszottak, de emellett önállóan vagy amerikai közreműködéssel éjszakai rajtaütéseket is végrehajtottak az al-Káida sejtjei ellen Jemen déli részein. A szárazföldi erők elfoglalták a dél-jemeni Muqalla kikötőjét, majd a város körül egy biztonsági zónát hoztak létre. A jemeni műveletek részeként Abu Dzabi később ?elfoglalta? Szokotra szigetét (az emírségek a jemeni kormány engedélye nélkül küldött katonákat a szigetre, és a jelenlétük azóta is zavaros), és katonai bázisokat működtet az eritreai Assab és a szomáliföldi Berbera kikötőjében.

Az UAE jemeni szerepvállalásának kritikus része ? ahogy az elmúlt évtizedek amerikai intervencióinál is láttuk ? a politikai megoldás hiánya, illetve, hogy a külső szereplők még inkább beleragadnak a konfliktusba. Bár a szaúdi-emírségi kapcsolatok kiválóak, a jemeni húszik ellen indított kampányban a két ország célja részben eltérőek. Abu Dzabi jelentős energiákat fektetett a számára prioritást jelentő dél-jemeni területek pacifikálására, ahol mintegy 90.000 törzsi milicistát képeztek ki. 2019 júliusában az UAE bejelentette, hogy létszámcsökkentést hajt végre Jemenben és több bázisról is kivonja erőit, a katonai helyett a diplomáciai megoldás elősegítése céljából. Míg a szakértők a kivonulás értelmét és körülményeit találgatták, 2019 augusztusában az Abu Dzabi által kiképzett és felszerelt, Dél-Jemen függetlenségét célul tűző Southern Transitional Council támadást intézett a szaúdi támogatású kormányerők ellen Ádenben és pár nap alatt elfoglalták az egész fővárost.

A két szövetséges ?proxijai? közötti ilyen látványos, súlyos összecsapásokká fajuló ellenségeskedés mindenképpen meglepő volt, és azt sejtette, hogy Egyesült Arab Emírségek és a Szaúd-Arábia között is komoly ellentétek vannak. Miközben a jemeni kormányerők ellentámadást kezdtek a főváros ellen, a szaúdi vezetés Rijádba hívta a szembenálló erőket, ahol november 5-én megállapodás született az Hádi kormány és az STC között. Ehhez hasonló megállapodások számosak voltak a korábbi években, évtizedekben, ezért a hosszú távú sikerben kevesen hisznek. Október 30-án mindenesetre az emírségi erők átadták pozícióikat Ádenben a szaúdiaknak, ezzel további erőket vonva ki az országból.

Konklúzió

A szaúdi vezetésű koalíció beavatkozása érdemi sikert, azaz a húszi mozgalom visszaszorítását, nem tudott elérni. A háborúval járó humanitárius katasztrófa, húszik részéről Szaúd-Arábiai területe ellen intézett rakétatámadások, és a Jemenben elszenvedett katonai vereségek megtépázták a Rijád nemzetközi megítélését. Ezek a negatívumok a jelentős ?puha hatalommal? bíró Egyesült Arab Emírségekre is átragadtak. Bár katonai téren általában sikereket ért el az ország, a háború pusztítása, az általa támogatott jemeni szakadár erők jogsértései az emírségi külpolitika eredményeit is beárnyékolta.

Abu Dzabi kivonulása a konfliktus harci cselekményeiből ki nem mondott felismerése annak, hogy a háború további elhúzódása csak árt az országnak külpolitikai és gazdasági szempontból is. Az emírségi külügyminiszter mint bizalomerősítő lépést interpretálta országa kivonulását 2019 júliusában, amely reménye szerint előrelendítheti a húszik és a Hádi kormány közötti tárgyalásokat. Az eltelt fél év eseményei azt is megmutatták, hogy Abu Dzabi esetleg hajlandó lehet a déli területek függetlenségéért küzdő szakadár Southern Transitional Council közvetlen támogatásáról is lemondani.

A jemeni konfliktus politikai kimenetétől függetlenül az Egyesült Arab Emírségek hadereje megmutatta a háborúban játszott szerepével, hogy az elmúlt évtizedek haditechnikai fejlesztési nem csupán a külpolitikai célokat szolgáló, látványos bevásárlások voltak, hanem az elköltött dollármilliárdok mögött valódi képesség bővülés és képesség fejlesztés történt. Az emírségi haderő modernizációja lépésről lépésre történt, az elmúlt két évtizedben fokozatosan gyűjtötte a tapasztalatokat a nemzetközi szerepvállalások révén.

A jemeni polgárháborúba való beavatkozás sikere katonai téren nem volt magától értetődő, ezt világosan megmutatta a szaúdi haderő által elszenvedett számos kisebb katonai vereség, rajtaütés, illetve a légierő veszteségei. Ehhez képest az emírségi haderő komolyabb veszteségek nélkül, a jelentős számú helyi segéderőt kiképezve és támogatva vett részt a konfliktusban. Politikai megoldás hiányában Abu Dzabi négy év múlva a kivonulás mellett és csak a jövő fogja eldönteni, hogy ezzel a béke eljövetelét és megegyezést segítette elő, vagy még az utolsó pillanatban hagyta magára a ?süllyedő hajót?.

Szerző: Wagner Péter

Címlapkép: Rijád, 2019. november 5.
A szaúdi királyi palota felvételén Mohamed bin Zájed an-Nahján sejk, az Egyesült Arab Emírségek trónörököse, Abbó Manszúr Hádi jemeni elnök és Mohamed bin Szalman trónörökös herceg, szaúd-arábiai miniszterelnök (b-j) aláírási ünnepségen vesz részt, amelyen a nemzetközileg elismert jemeni kormány és a dél-jemeni szakadár lázadók fegyverszüneti és hatalommegosztási megállapodást kötöttek a szaúdi f?városban, Rijádban 2019. november 5-én.
(Forrás: MTI/EPA/Szaúdi királyi palota/Bandar Aldzsalud)

Az orosz katonai stratégia alakulásának irányai

Szerző:

BSZK

jan 29, 2020

Kapusztyin Jar, 2020. szeptember 25.Vlagyimir Putyin orosz elnök (k), Szergej Sojgu védelmi miniszter (j) és Valerij Geraszimov, az orosz hadsereg vezérkari főnöke (b) a Kavkaz-2020 fedőnev? nemzetközi hadgyakorlatra érkezik az Oroszország Asztraháni területén lév? Kapusztyin Jar gyakorlóterén 2020. szeptember 25-én.(Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Mihail Klimentyev)

A 2019 márciusi Hadtudományi Akadémia^[2] éves tudományos konferenciáján, Valerij Geraszimov hadseregtábornok, az orosz Vezérkar főnöke előadásában kijelentette, hogy a potenciális háborúk típusai (aszimmetrikus vagy klasszikus eszközök felhasználásával) és a bennük részes potenciális szereplők (államok, illegális alakulatok, magánvállalatok, részlegesen működő államok) száma növekszik, s ebből fakadóan egy háború kitörésének fenyegetése is fokozódik. Mindemögött nézetei szerint az Amerikai Egyesült Államok katonai infrastruktúrájának Oroszország területeihez egyre közeledő kiterjesztése, valamint a felmondott INF-szerződés és az új START-szerződés kiterjesztésének lehetséges elutasítása révén, az amerikai részről aláásott hadászati stabilitás áll. Továbbá ezt erősíti az Egyesült Államok és szövetségesei támadó katonai intézkedéseivel (globális csapásmérés, színes forradalmak, puha hatalom ? ?soft power? alkalmazása) támogatott agresszív külpolitikája a kellemetlenséget okozó államok kiiktatása céljából. Oroszország geopolitikai versenytársai politikai céljaikat nem csupán regionális konfliktusokon kersztül kívánják elérni, hanem egy háború keretében bevetett nagy pontosságú fegyverek és aktív információs összecsapások felhasználásával is. Geraszimov állítása szerint az USA az ?ötödik hadoszlop? ^[3] belső destabilizáló tevékenységeit kívánja összekapcsolni a ?trójai faló? stratégiájából kiinduló, kulcsfontosságú célpontokra irányuló csapásmérésekkel közösen.

A jelenlegi körülmények megkívánják, hogy Oroszország tovább fejlessze fegyveres erőit a hadászati elrettentés és az ország védelme céljából. Az előrelátható fenyegetésekre az ?aktív védelem stratégiájával? kíván meg választ adni, mely tökéletesen összhangban van az Oroszországi Föderáció érvényben lévő Katonai Doktrínájának védelmi jellegével.

Az aktív védelem magába foglalja az állam biztonságára fenyegetést jelentő tevékenységek egységes eszközökkel történő megelőző semlegesítését, valamint három alapelvre épül, melyek a háború megelőzése, a háborúra való felkészülés és a háború viselése. Az orosz terminológia szerint ezek jelentése az alábbiakban fogható meg:

háború megelőzése = stratégiai előrelátás, a felmerülő fenyegetésekre idejében történő válaszlépés érdekében
háborúra való felkészülés = a fegyveres erők állandó magas harckészültségének és mozgósítási készenlétének fenntartása, valamint hadászati tartalékok és készletek felhalmozása
háború viselése = katonai és nem katonai eszközök összehangolt alkalmazása a meglepetés, döntő erejű csapás kivitelezése és a hadászati tevékenységek folytonossága érdekében

Ezenkívül Geraszimov tábornok még hozzátette, hogy a cél a gyors cselekvés, az ellenség támadó lépéseinek megelőzése elhárító intézkedésekkel, sebezhető pontjainak azonnali azonosítása és elfogadhatatlan mértékű veszteségek okozásának kilátásba helyezése, ami biztosítja az ellenséges támadó kezdeményezésének késleltetését és megállítását.

Tisztázásra került a nem katonai és katonai eszközök támogatott és támogató szerepének spektruma és a konfliktusok változatai nem katonaitól egészen a közvetlen katonai konfliktusig. A tábornok definiálta a modern konfliktusokat, melyek elsőszámú jellegzetessége, hogy a konfliktusban a katonai erőre támaszkodó műveletek során integráltan irányítják a politikai, gazdasági, információs és egyéb nem katonai eszközöket. A háború lefolytatását és v befolyásoló nem katonai eszközök biztosítják és megalkotják a katonai erők hatékony alkalmazásának körülményeit. Azaz a háborút a fegyveres erők döntő szerepével kiegészülve, katonai és nem katonai eszközök összehangolt bevetése alapján irányítják. Ezek aránya egymáshoz 1:4-hez.

A Vezérkar főnöke kiemelte Oroszország nukleáris és nem nukleáris stratégiai elrettentési elképzelését, melyhez szüksége van új hadászati és nukleáris, több rendeltetésű (dual-capable) és lézer alapú fegyverrendszerekre (laser-based weapon system). Geraszimov mindemellett tisztában van azzal, hogy eképpen csupán választ ad egy fenyegetésre egy újabb létrehozásával.

Geraszimov tábornok a szíriai tapasztalatokról is szót ejtett, a ?korlátozott műveletek stratégiáját? ^[4] kiemelve. A továbbiakban is fejleszteni kívánt stratégia egy független erőcsoport létrehozására összpontosít, amely túlnyomórészt a körülményeknek leginkább megfelelő haderőnemre épül (ez Szíriában a Légierő volt). Végrehajtása során főként az információs fölényt hangsúlyozná , amelynek feladatai: erők rejtett telepítése, egységes felderítési rendszer, csapásmérő eszközök, valamint vezetés-irányítás kialakítása, amelyek lehetővé teszik a kritikus célpontok helymeghatározását és becélzását közel valós időben hadászati és hadműveleti-harcászati nem nukleáris fegyverekkel. Mindemellett Geraszimov tábornok szükségét látja az elhárító digitális technológia, robotika, drónok és harcászati rádióelektronikai eszközök használatára is.

A modern katonai konfliktusok jellemzője , hogy az ellenség a célpont-állam belső biztonságának destabilizására törekszik. Ennek megelőzése érdekében Oroszország terület védelmi rendszerek fejlesztésébe kezdett, ide értve a minisztériumok és ügynökségek összehangolt tevékenységeit az egységes biztonság biztosítása érdekében. Kiemelte a kritikus fontossággal bíró állami infrastruktúra egységes védelmének szükségességét az ellenséges műveletekkel szemben minden téren, annak érdekében hogy megelőzze a káoszt és az irányítás elvesztésének kialakulását.

A közelmúltban lejátszódott konfliktusok kimutatták/bebizonyították az információs tér növekvő jelentőségét a hagyományos szárazföldi, légi és tengeri hadműveleti terek mellett. Az információs tér nem rendelkezik tisztán meghatározható határokkal, s így biztosítja a mélységi, rejtett műveletek kivitelezésének lehetőségét nem csupán a döntő relevanciával bíró információs infrastruktúrák ellen, hanem az ország társadalmával szemben is, közvetlenül befolyásolva ezáltal az állam nemzeti biztonságának állapotát. Ebből kifolyólag az információs műveletek előkészítésére és kivitelezésére vonatkozó kérdések kidolgozása a hadtudomány legfontosabb feladata.

Geraszimov párhuzamot vont a katonai stratégia és a gazdaság védelmi célokat támogató kompetenciáinak előkészítése közt, eszerint a stratégiának három kérdést kell a gazdaság háborúra való készítésével kapcsolatban feltennie:

Milyen fajta potenciális háborúval szemben és milyen irányba kéne a gazdaságnak felkészülnie?
Hogyan biztosítsuk a gazdaság túlélési és ellenálló képességét?
Hogyan a legcélszerűbb elhelyezni a gazdasági létesítményeket védelmük biztosításának érdekében?

A hadtudománynak emellett jövőbelátóan meg kell határoznia, hogy az elkövetkezendő háborúk milyen típusú fegyvereket, fegyverrendszereket fognak megkövetelni az eredményes védekezés érdekében.

Geraszimov a Fegyveres Erők harcképességét is emelni kívánja mennyiségi és minőségi dimenziókban. A célkitűzések közt szerepel a szerződéses katonák számának növelése, a katonasággal szembeni bizalmatlanság csökkentése és előrelépés az állami fegyverkezési terv megvalósításában. Megjegyezte, hogy a hirtelen elrendelt gyakorlatok (snap alert exercises) megnövelték a fegyveres erők és alakulatok mozgósítási készségét, így egyre rövidebb időn belül tudják bevetni őket nagy távolságokban. Valamint dolgoznak a lakosság, elsősorban a katonák ideológiai és morális-pszichológiai ellenállási képességének növelésén.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete megítélésében is változások mutatkoznak. A 2014-es Katonai Doktrínában a NATO tevékenységeket külső veszélyként határozták meg, azonban a következő doktrínába valószínű, hogy az USA és szövetségesei már fenyegetésként fognak megjelenni, ezáltal a katonai doktrína és a 2015-ös Nemzeti Biztonsági Stratégia közt összhang állna fel.^[5]

Az orosz ?aktív védelem? elnevezésű biztonsági megközelítés szorosan összekapcsolódik a ?fenyegetések megelőző semlegesítésével? . Az ?aktív védelem? elnevezés inkább retorikai és propaganda fogás az orosz oldalról, egy hosszútávú, több területre kiterjedő terv, melynek célja a jelenlegi világrend aláásása és megváltoztatása, mindezt a ?nyugati hibrid orosz-ellenes kampányokkal? szembeni védelmi reakcióként alkalmazva. Oroszország minden tette szigorúan védelmi célzatú, nem agresszív, valamint elutasítják a ?hibrid hadviselés? fogalmának használatát az orosz tevékenységek leírására. Az orosz vezetők és szakértők saját terminológiát dolgoztak ki az orosz-ellenes agresszió leírása érdekében. Ezek a fogalmak: irányított káosz, felőrl és megsemmisítés stratégiája, színes forradalmak, hibrid hadviselés.

Geraszimov végigvezeti a katonai és nem katonai eszközök felhasználásának szerepét a konfliktus előrehaladtával: kezdetben az aszimmetrikus műveletek az elsődlegesek és a katonai eszközök használata másodrendű, azonban ahogy a katonai konfliktus súlyosbodik úgy vonul vissza az aszimmetrikus hadviselés támogató jellegűvé és a katonai eszközök használata lesz az elsőszámú. Az orosz agresszió katonai elemei a konfliktus minden szintjén jelen vannak.

^[1] Dave Johnson: General Gerasimov on the Vectors of the Development of Military Strategy, Russian Studies Series 04/2019, 2019. március 30.

^[2] A Hadtudományi Akadémia egy olyan orosz, informális véleménycserére lehetőséget biztosító platform, amelynek keretein belül katonai vezetés-irányítási és hadtudományi szervek képviselői, valamint védelmi problémákkal foglalkozó szakemberek fejtik ki gondolataikat.

^[3] Az ?ötödik hadoszlop? emberek egy rejtett csoportja, amely egy nagyobb csoportot, például egy nemzetet belülről aláás. Az ötödik hadoszlop lehet az ellenséggel titokban szimpatizálók egycsoportja. A taktika lényege a titkos beszivárgás a megtámadott célpont vonalai mögé, különösen a döntéshozói és védelmi kulcspozíciókba, ahonnan szabotázsakciókat hajthatnak végre. A kifejezés Emilio Mola spanyol tábornoktól származik a 20. századi spanyol polgárháború időszakából. Forrás: Encyclopaedia Britannica, https://www.britannica.com/topic/fifth-column, Letöltési idő: 2019. október 23.

^[4] Strategy of limited actions Forrás: https://russiandefpolicy.blog/tag/academy-of-military-sciences/, Letöltési idő: 2019. október 29.

^[5] A 2015-ös Nemzeti Biztonsági Stratégia alapján összetett világunkban Oroszország megerősítése az új, nemzeti biztonságot fenyegető veszélyek elhárítása érdekében szükséges. Az Oroszországi Föderáció független kül- és belpolitikájának irányítása ellentétet vált ki az Amerikai Egyesült Államokkal és Szövetségeseivel szemben, akik a világ ügyeinek feletti dominanciájuk fenntartására törekszenek.

írta: Szilágyi Laura

Címlapkép: Kapusztyin Jar, 2020. szeptember 25.
Vlagyimir Putyin orosz elnök (k), Szergej Sojgu védelmi miniszter (j) és Valerij Geraszimov, az orosz hadsereg vezérkari főnöke (b) a Kavkaz-2020 fedőnev? nemzetközi hadgyakorlatra érkezik az Oroszország Asztraháni területén lév? Kapusztyin Jar gyakorlóterén 2020. szeptember 25-én.
(Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Mihail Klimentyev)

Iran 2019: ?I-ran out of water!? ? avagy Irán dehidratációja

Szerző:

Tóth Milán

jan 28, 2020

Jemeni polgárháború Szanaa, 2020. február 6.Falikút a jemeni fővárosban, Szanaában 2020. február 5-én. Az országban dúló fegyveres konfliktus miatt a legfirssebb jelentések szerint több mint 17,8 millió lakos nem jut tiszta ivóvízhez.(Forrás: MTI/EPA/Jajha Arhab)

Atomprogram, szankciók, egyezmények, fenyegetések, dróntámadások: az utóbbi években szinte mindennapossá váltak az efféle tartalmakkal bíró hírek Irán tekintetében. Mindezen események elemzése természetesen rendkívül fontosak az Iránnal szemben való, jövőbeni politikai állásfoglalásokhoz. Van azonban egy minden konfliktuson túlmutató, de ahhoz szorosan kapcsolódó jelenség, mely a kelleténél talán kevesebbszer szerepel az országgal kapcsolatos hírekben, s mely belülről, gyökerestül pusztítja Irán gazdasági-társadalmi életét: a vízhiány.

Irán mai területe megközelítőleg 1.75 millió km², mellyel világviszonylatban az élvonalhoz tartozik. Éghajlatát tekintve igen sokszínű, ugyanis a Föld 13 klímája közül 11 megtalálható a területén, melynek eredményeként az éghajlatváltozás több fronton érvényesül, a jelen politikai-társadalmi helyzetben majdhogynem ellehetetlenítve Iránt egy átfogó megoldás kidolgozásában annak leküzdésére. Irán éves csapadékmennyisége átlagosan mindössze 250 mm/év, ez 376 km³/év csapadékból származó vízmennyiséget jelent. Ennek csupán ?töredéke?, mintegy 137.5 km³marad meg tartósan különböző formában, a többi 64% elpárolog. Az ország mintegy 90%-át érintő szárazság elleni küzdelemben tehát elengedhetetlen (lenne) a vízkészletek tudatos felhasználása.

Előzmények

Irán 20. századi vízpolitikájának alapvetően három nagyobb korszaka volt, melyek mindegyike egyaránt befolyásolta az országban ma fellelhető, eltérő elképzeléseket a víz felhasználását illetően.

1: Kezdeti időszak (1927-1963)

Ezt a periódust főleg a hagyományos vízgadálkodás jellemezte: a 2016-tól az UNESCO Világörökségét képező, több ezer évre visszatekinthető, híres perzsa-iráni qanat-rendszer (qanat = ?ásni?) használata lehetővé tette a víz szállítását szinte minden, földművelésre alkalmas területre anélkül, hogy az érintkezett volna a földfelszínnel, így kiküszöbölve a párolgás lehetőségét. Ezen földeket az 1920-as években földesurak birtokolták, akiknek a földjeik megmunkálásához szükséges vízmennyiséget az ún. mirabok mérték le, majd biztosították. Fontos tényező volt, hogy mindig csak a szükséges mennyiségű vizet használták fel, így a vízkészlet nem csökkent.

Mohammad Reza Pahlavi Sah földreformja (1963-1979)

Irán utolsó Sahja 1963-as, ?White revolution? nevű reformja a mezőgazdaságot is érintette. 1968-tól megkezdődött a földterületek privatizációja, melynek keretében több millió lakos kapott birtokot. Ezzel párhuzamosan Pahlavi erőteljes víztározó-gát építési programot hirdetett meg. A mindidáig megépülő 58 gát eredeti célja a rendelkezésre álló vízkészletek növelése volt többek között a csapadék gyűjtése és a folyószabályozás által. Hamarosan azonban kiderült, hogy az eredeti terveknek csupán egy része valósult meg: bár a gátak megteltek vízzel, az ?elszipolyozott? víz hiányában nem volt mivel művelni a földeket, így emberek tízezrei kezdtek kutakat ásni. Ez természetesen a qanat rendszer hasznosításán alapuló mezőgazdasági gazdálkodásforma háttérbe szorulásához és Irán földalatti vízkészletének igen nagy mértékű csökkenéséhez vezetett. S bár a problémát felismerték, sőt törvényben szabályozták a kutak ásásának körülményeit, a valóságban nem sikerült hatékony megoldást találni a főleg illegális kutak egyre nagyobb térnyerése ellen.

1979 ?

A legdrasztikusabb változások az utóbbi 40 évben történtek, melyek az 1979-es iráni forradalomtól kezdődően folyamatosan hozzájárultak az ország vízhiány-válságához. A már meglévő építéseken túl ? melynek folytán 40 év alatt 60 000-ről majd? 800 000-re megnőtt a főleg illegális kutaknak a száma – az éghajlatváltozás hatása is egyre erőteljesebb lett, fokozva az ország vezetésének a vízprobléma megoldását célzó, de annak épp ellentétes hatását kiváltó intézkedéseit.

Nehézségek a megoldás keresésében

Számos olyan tényező van, mely hátráltatja az esetleges megoldás megtalálását a vízproblémára. Az okok egyrészről földrajziak: Irán területének megközelítőleg 85%-a teljes mértékben sivatag, vagy félsivatag. Az ország éléskamrájaként csupán a Kaszpi-tenger partvidéke nevezhető, minden egyéb terület csak korlátolt, vagy egyáltalán semmilyen mértékben nem képes élelemmel ellátni a lakosságot. Vannak azonban ember keltette problémák is, ilyen például a kormány rossz környezetpolitikája. Egy jelentés szerint Irán mezőgazdasági szektora a vízkészlet több, mint 90%-át használja fel, ugyanakkor hatékonyan ennek csupán 35%-át tudja hasznosítani. Az esetleges technológiai innovációt akadályozza az Irán atomprogramjára válaszul érkező, főleg amerikai gazdasági embargók, melyek egyúttal szinte ellehetetlenítik az új technológiák importálását is. Ehhez még hozzájön Irán vallási-ideológiai ellentéte is az őt környező államokkal, melynek során teljesen elszigetelődve, önállóan kell megszabnia gazdaság-és fejlesztéspolitikáját. Törökországgal és Afganisztánnal szemben fokozza a feszültséget, hogy ezen országok az utóbbi években részben geostratégiai megfontolásból, részben pedig a földműveléshez szükséges vízmennyiség biztosítása céljából nagy iramú duzzasztógát építési programba, valamint folyószabályozásba kezdtek bele, jelentősen csökkentve az Iránt elérő folyók vízhozamát. Ugyanez fordítva is igaz: Irán gátépítései a Kark és Karún folyókat is elérték, melyek nélkülözhetetlenek Irak északi (főként kurdok lakta) területeinek öntözése érdekében. A három nagy gát megépülése a terület kiszáradásához, és a két állam közötti feszültség növekedéséhez vezetett. A gazdasági szankciókhoz, valamint Irán elszigetelődéséhez szorosan kapcsolódva sorolhatjuk még az iráni vezetés részéről az országba érkezendő külföldi segítségnyújtás felé mutatott, már-már paranoiás hozzáállását. Hasszán Rohaninak, az Iráni Iszlám Köztársaság elnökének van egy koncepciója, a ?reverse brain-drain?, melynek lényege, hogy a külföldön diplomát szerző iráni fiatalokat visszacsábítsák hazájukba, s a megszerzett tudásukkal elősegítsék az ország fejlődését. A bizalom ellenben nem teljes, hisz a katonai vezetés, s legfőképp az Iráni Forradalmi Gárda ezt sok esetben vagy az országra nézve egy biztonsági kockázatként kezeli, vagy mint saját privilégiumaikra veszélyes jelenségként.

Az éghajlatváltozásnak is óriási szerepe van Irán vízproblémájának alakításában. 2013-ra már az ország felszín alatti vízkészletének 85%-a eltűnt 1979-hez képest, míg a népesség megduplázódott (jelenleg több mint 83 millió fő). Amennyiben ugyanezen paraméterek megmaradnak, úgy az elkövetkezendő 50 év során Irán 31 tartományából tizenkettőben mindenfajta víztározó teljesen eltűnhet. Az éghajlatváltozás a térségben mint egyre gyakoribb és eddig nem tapasztalt szárazság formájában van jelen, melyre a legjobb példát az Irán Észak-Nyugati területén fekvő Urmia-tó szolgálja. A Közel-Kelet második legnagyobb tavának (5000 km²) vízszintje az 1970-es évek óta tartó egyre kevesebb éves csapadékmennyiség, a kormány által a tó mellékfolyóinak elvezetése, valamint a több tízezer illegális kút ásásának következtében mára a negyven évvel ezelőtti állapothoz képest 80%-al esett vissza. Ugyanez a helyzet Irán szent folyójával is, a Zayandeh Ruddal (jelentése: ?életet adó?), mely az utóbbi években többször is teljesen kiapadt.

A klímaváltozás elismerése és az arra való gyakorlati megoldások kidolgozása helyett azonban gyakori az iráni kormány részéről a bűnbakok keresése (azaz más államok hibáztatása) a környezetüket ért károkért, és úgy magáért az éghajlatváltozásért. Erre egy jó példa Gholam Reza Jalali, az iráni Polgári Védelmi Szervezet vezetőjének 2018-as felszólalása, amikoris lényegében azt állította, hogy azért nincs felhő Iránban, mert Izrael ellopta azt.

Tüntetések a vízhiány ellen

A több éve tartó szárazság és az ezzel párhuzamosan az ivóvízhez való nehezebb hozzáférés következményeként 2017-ben és 2018-ban egyre több és elszántabb tüntetések alakultak ki Irán egyes régióiban. Ilyen helyszín volt például a Huzesztán tartományi Abadan városa is, ahol az emberek a gyenge vízminőség, míg az ugyanezen tartományban lévő székhelyvárosban, Khorramshahrban a csapból jövő sós és szennyezett folyadék miatt kezdtek el tiltakozni, s melynek során két tucat tüntető vesztette életét a rájuk lövő biztonsági erők által. Az, hogy miért pont ezen városokban robbant ki az azóta az egész országra kiterjedő tüntetéssorozat, annak vallási, etnikai, s így történelmi okai is vannak. Mivel ezen térségben főleg szunnita arabok élnek, gyakoriak voltak mindig is a velük szembeni diszkriminációk az adott kormány / uralkodói kör részéről. A helyzetet csak rosszabbá tette az 1980-as években lefolyó Irán és Irak közötti nyolcéves háború, mely a régiót egyaránt közvetlenül, s a talajszennyezés által közvetett módon is érintette.

Teherán helyzete

A síita világ fővárosát, Teheránt nem csak a vízhiány sújtja, de egy részben ebből fakadó fenyegetés is: a talajsüllyedés. A talajsüllyedésnek alapvetően két típusát különböztetjük meg: a ?spot subsidence-t? és az ?area subsidence-t?, melyek egyaránt formálják Teherán földrajzát. Előbbinek főleg az emberi tevékenyég, így a talajfúrás, a qanatok megsemmisítése vagy irányainak megváltoztatása, vagy akár a magasabb épületek talapzatainak kialakítása során létrejövő kráterek, utóbbinak pedig a környezeti faktorok, mint a talajvíz vízszintjének csökkenése és azoknak sóval való telítődése a kiváltó okai. Az urbanizáció következtében a városban ma több, mint 8,7 millió ember él. Részben a jobb megélhetés érdekében, de nagyrészt a fentebb említett okok következtében kiszáradó termőföldek megmunkálhatatlansága és az ezzel egyidejűleg fennálló vízkészlet-csökkenés eredményezte a fővárosba történő tömeges bevándorlást. Issa Kalantari, az Iráni Környezetvédelmi Minisztérium vezetője nyilatkozta 2017 decemberében, hogy amennyiben a mezőgazdasági célokra felhasználandó vízkészletek mértékben nem változnak, úgy 25 éven belül Irán keleti és déli területei teljesen ki fognak száradni, majd elsivatagosodnak. Ennek okán várhatóan 50 millió ember lesz rákényszerítve, hogy elhagyja otthonát, s nagyobb városokban kutasson új lehetőségek után. Ez a történelem egyik legnagyobb migrációs krízisét idézné elő. S mint ahogy sok más, gyorsan városodott településnél is jellemző, úgy Teherán sem képes alkalmazkodni a tömeges beáramlás okozta kihívásokhoz. A rendelkezésre álló vízkészletet sem teljesen tudják hasznosítani: nem fordítanak nagy erőt a csapadék összegyűjtésére és tárolására a lakosság egyre növekvő ellátási igénye és a mezőgazdasági szükségletek kielégítése érdekében. Ehelyett – a tudósok figyelmeztetései ellenére – a talajvizet szipolyozzák ki a város környékén, amely az 1200m tengerszint feletti magasságban fekvő Teherán évenkénti 20-25cm , más mérések szerint pedig akár 36 cm süllyedéséhez vezetett. Ennélfogva rengeteg lakás, ház alatt nyílt már meg a talaj, mely így a lakosság egyre növekvő félelméhez és a kormánnyal szembeni türelmetlenségükhöz vezet.

A kormánynak különböző elképzelései vannak a válság enyhítése, majd megoldása érdekében. Egyrészről az Energiaügyi Minisztérium 2015-től kezdődően kihirdetett programja, másrészről a város vezetésének a víz újrahasznosításával kapcsolatos tevékenysége válthat ki pozitív eredményeket. Előbbi értelmében szükségeltetik minden, Teheránt környező földfelszíni víztározó feltöltése, melyhez elengedhetetlen a megfelelő csatornarendszer kialakítása, valamint az illegális kutak felszámolása. A jelenleg is működő szennyvíztisztitó üzem fejlesztésével pedig évenként mintegy 50 millió m³ vizet lehetne visszajuttatni a talajba újbóli felhasználás végett.

Áradások a közelmúltban

De ha van áradás, miért is van kiszáradás? Mind a kiszáradás, mind pedig a vízhiány egyértelmű jelei arra mutathatnak, hogy általánosságban véve nagyon kevés csapadék esik egy év alatt Iránban, Noha korábban ez egy esztendő több hónapja alatt zajlott le, újonnan azonban ezek egy-két nap alatti heves esőzések formájában mennek végbe. Ebből adódóan olyan talajerózió következhet be, mely esetenként nagyobb kárt okozhat, mint maga a kiszáradás.

A 2019. évi, áprilisi és márciusi rekordmagas, valamint az október eleji esőzések is csak rosszabbá tették a helyzetet. Az ennek következtében kialakuló árvizek mintegy 100 ember életébe kerültek, s a hatalmas gazdasági (10 milliárd dollár) kár mellett a politikai életre is nagy hatással voltak. Ayatollah Ali Khamenei iráni legfelsőbb vezető kénytelen volt olyan alapokból elvonni pénzt a keletkezett károk orvoslása érdekében, melyek Irán jövőbeni infrastrukturális fejlődéséhez és hosszútávú projektek kivitelezéséhez elengedhetetlenek lennének.

Megoldási lehetőségek

Jóllehet idén az átlagosnál több csapadéknak köszönhetően a víztározó gátak nagy része megtelt, a több éve tartó extrém szárazságot ez sem tudja ellensúlyozni. Több javaslat és terv is megfogalmazódott az elmúlt években a vízprobléma mérséklése érdekében, melyekből eddig csupán töredéküket kezdte el a kormány a gyakorlatban alkalmazni. Ezeknek, a korábban említett tényezőkön kívül (megkérdőjelezhető klímapolitika, külföldi aktorok hibáztatása, más területek előnyben részesítése a környezetvédelemmel szemben) egyértelműen közrejátszik az is, hogy Irán teljes elszigeteltségben van, gazdasági-pénzügyi támogatásra más országtól nemigen számíthat, így egyedül kellene fedeznie a leendő fejlesztéseit.

Mindezek ellenére Irán belekezdett olyan újításokba, amelyek a vízprobléma leküzdését tekintve pozitívnak értékelhetőek. 2018 November 6-án a kormány bejelentette például, hogy elkezdi a ?Cloud seeding project? elnevezésű programját. Ez, az egyébként az 1940-es években az Egyesült Államokban kidolgozott módszer fontos szerepet tölthet be a vízhiány csökkentésében. Működésének röviden a következő a lényege: drónokkal, repülőgépekkel vagy a földfelszínre telepített generátorokkal ezüst-jodidot fecskendeznek a levegőbe, melyekre a vízgőz és a vízcseppek rátapadnak, kémiai reakciót váltva ki. Végső soron mind a felhő mérete, mind pedig a vihar/esőzés időtartama megnövekszik. Az egyetlen hátránya, hogy csak akkor alkalmazható, ha van felhő, így tavaly nem, idén viszont már hasznát tudták venni a nagy esőzések következtében. Az országban regisztrált 36 000 qanat ésszerű működtetése ? melyeknek összesített hossza becslések szerint megegyezik a Föld-Hold távolsággal – szintén hozzájárulhat a víz céltudatosabb felhasználásához csakúgy, mint a vizes területek megóvása, az öntözéses gazdálkodás hatékonyságának növelése vagy akár a fiatalok bevonása a természetvédelembe.

Összességében tehát elmondható, hogy Irán egy rendkívül súlyos és összetett (de nem egyedülálló) problémával néz szembe, melynek leküzdésére bár történtek törekvések és lennének is megoldási lehetőségek, mégis, a kormány eleddig alkalmatlanságáról tett bizonyságot a témát illetően. A nyomás és feszültség ezzel egyidőben egyre nő, mely a közeljövőben alapjaiban változtathatja meg az ország politikai és társadalmi rendszerét, új irányokat szabva ezzel az Iránt érintő nemzetközi viszonyokban.

Címlapkép: Jemeni polgárháború Szanaa, 2020. február 6.
Falikút a jemeni fővárosban, Szanaában 2020. február 5-én. Az országban dúló fegyveres konfliktus miatt a legfirssebb jelentések szerint több mint 17,8 millió lakos nem jut tiszta ivóvízhez.
(Forrás: MTI/EPA/Jajha Arhab)

A modern tüntetések története: Anonimitás és transzparencia a virtuális térben

Szerző:

Zernig Csombor

jan 24, 2020

Hongkongi tüntetések Hongkong, 2019. december 8.Kormányellenes tüntetők felvonulása Hongkongban 2019. december 8-án.(Forrás: MTI/EPA/Jerome Favre)

Az internetes weboldalakon megjelenő hírek, döntések generálta viták, eszmecserék új dimenziókat nyitottak meg a politikai vélemény kinyilvánításban. A szerveződő csoportok állandó kapcsolatban kerültek egymással, így az információáramlás, véleménynyilvánítás és a csoporton belüli koordináció is hatékonyabban valósulhat meg. Az okos telefonok megjelenésével párhuzamosan, rohamos fejlődésnek indultak az új lehetőséget kínáló chat, illetve egyéb mobiltelefonos applikációk. A hordozható, egymással és a világgal valós időben kommunikáló (LIVE) készülékek már az események pontos, individuális dokumentálását is lehetségessé tehetik bárki számára.

A transzparencia növekedésével együtt, a demonstrációk céltudatos, hatékony és gyors koordinációja is szerepet kapott a politikai akarat kikényszerítésében. ?Légy olyan, mint a víz?. .A harcművész és színész Bruce Lee híres kvótája mára a hongkongi és katalóniai megmozdulások egyik vezér frázisává vált. A továbbiakban digitalizált kommunikáció és annak hatásait szeretném bemutatni a modern kor tüntetéseinek vonzatában.

Hongkong

A Kínában található autonóm státuszú városállamban június eleje óta folynak a tüntetések Carrie Lam kormányzó által indítványozott kiadatási törvénytervezet miatt. A demonstráló tömegek szembekerültek a világ legnagyobb totalitárius megfigyelő rendszerével, amely kijátszásához saját digitális és fizikai ?fegyvertárat? hoztak létre.

A Kínában folyamatosan működő állami cenzúra és kontroll szükségessé tette a tüntető csoportok számára a gyors és hatékony mobilizáció megszervezését, valamint a különálló csoportok között az anonim, ezzel együtt védett kommunikációs csatornák biztosítását. A 2014-es esernyős tüntetések után megnevezhetőek voltak azok a személyek, akik a megmozdulások vezetőiként funkcionáltak, így őrizetbe vételük után a tüntető tömeg irányítása megakadt, a további tervezés és szervezés leállt, a demonstráció lecsillapodott, majd megszűnt. A 2019-es hongkongi tüntetések egyik forradalmi újítása volt a decentralizált koordinációs modell bevezetése. Az applikációkon keresztül zajló anonim kommunikáció során nem lehet célzottan megnevezni olyan vezető személyiségeket, akik egyértelműen fontos szerepet töltenek be az atrocitások kialakulásában, így a kormányzati szervek nem tudnak célzottan fellépni a tervező és szervező csoportokkal szemben.

A demonstrálók a tüntetéseken viselt gázálarcokon és esernyőkön felül, mindennapos internet használati szokásaikban is egyre óvatosabbakká, körültekintőbbé válnak, félve az állami megfigyeléstől. A résztvevők igyekeznek előnyben részesíteni a készpénzes fizetést a kelet-Ázsiában igen népszerű mobilfizetés helyett (Alipay, WeChat), eldobható SIM-kártyákat használnak, valamint metró, illetve tömegközlekedési jegyeiket is egy útra váltják meg, így elkerülve bármilyen személyes okiratszám megadását.

A város fejlett hálózati lefedettsége és korszerű technikai környezete kedvező feltételeket biztosít a digitális koordinációra. A tüntetők az étel- és vízkészletek elosztására, valamint a taktikai, illetve stratégiai célok megvitatására a Telegramm-ot használják. Az applikáció fő előnye, hogy akár nagyobb titkosított csoportok is tudnak egymással kommunikálni, mindezt teljesen névtelen módon. A tüntetések elindulásakor Kínából indított kibertámadásokkal (DDoS) próbálták destabilizálni az alkalmazás rendszerét, de nem jártak sikerrel. Népszerű még a LIHKG app, amely kizárólag helyi internetszolgáltatókon keresztül érhető el, azonban lehetőséget biztosít az anonim tervezésre és a felmerülő alternatívák szavazásra bocsájtására. A túlterhelt vagy zavart hálózatok kiküszöbölésére Person to Person (vagy peer to peer, P2P) alapú applikációkat kezdtek el használni, mint a Bridgefy, vagy a Firechat. A P2P rendszer lényeg, hogy nincs egy központi szerver (+kliens), amelyen bejövő és kimenő adatok könnyűszerrel ellenőrizhetőek, hanem a készülékek egyenrangúan, egy helyi hálózaton keresztül kommunikálnak egymással (pl.: Bluetooth), mindezt internet kapcsolat nélkül. Az üzenetek telefonról telefonra titkosítottan ?ugrálnak?, míg el nem érik a címzett készüléket.

A nagy digitalizáltság azonban komoly veszélyeket rejt magában. Míg a tüntetők mobiltelefonjaik segítségével igyekeznek egyre hatékonyabban működni, addig a feltehetően Kína által támogatott, kormányzati oldalon próbálják meggátolni a további zavargások kialakulását. A rendőri jelenléten és tömegoszlató eszközök (könnygáz, vízágyú) alkalmazásán túl, jelentős a köztéri megfigyelő kamerák szerepe az eseményekbe befolyásolásában. A Kínában már javában működő társadalmi kreditrendszer alapjául szolgáló mesterséges intelligencia komoly fenyegetést jelent a hongkongiak személyes (biometrikus) adataira, hiszen a két rendszer közötti együttműködés szintje továbbra sem ismert.

Spanyolország, Katalónia

A madridi legfelsőbb bíróság 9 szeparatista katalán politikust 9-13 évig terjedő szabadságvesztésre ítélt a 2017-es eseményekben való részvételéért. Ahogy az ázsiai metropolis esetében, úgy a katalán demonstrációk szervezésében is kulcs szerepet kapott a hatékony és gyors mobilizáció, valamint a virtuális anonimitás kérdésköre.

Az október óta zajló tüntetések egyik csoportja, a Demokratikus Cunami (Tsunami Democr?tic) egy új applikációt fejlesztett ki. Az alkalmazás képes egységesíteni, ezzel együtt dekoncentráltan irányítani a nagy tömegeket, miközben koordinál a kialakult kisebb csoportok között. A felhasználóknak engedélyezniük kell az app. számára saját helyadataikhoz való hozzáférést, ezzel egy viszonylagos helyzetet közölve a többi közelben lévő készülékkel. A tüntetés elindulása előtt a közelben lévők egy értesítést kapnak, amely után önkéntes alapon jelezhetik részvételüket, vagy távolmaradásukat, így az organizátorok fel tudják mérni az érdeklődést az egyes helyszíneken. A résztvevőkből szerveződő sejtek bármikor könnyen mozgósíthatóak és akár gyorsan fel is oszlathatóak, ha komolyabb rendőrségi ellenállásba ütköznek. A gyors információcserének köszönhetően értesülhetnek a rendőri jelenlétről, a biztonsági zónákról, egy újabb csoportszerveződésről (egy adott hatósugáron belül), vagy éppen tanácsokkal láthatják el egymást anonim módon. Előfordulhat, hogy azonos időben párhuzamosan több sejt szervez megmozdulást, amivel a rendfenntartó erők koncentrációját, valamint koordinációját is egyszerre gyengíthetik.

Az alkalmazás csak android operációs rendszerű készülékekre tölthető le egy tömörített APK fájl formájában (Android Package File). Az applikáció terjesztése sem a megszokott Google Play áruház segítségével, hanem meghívásos alapú rendszeren (friend to friend) működik. A hálózat egyes tagjai 10 darab QR kódot oszthatnak tovább a csatlakozni kívánóknak, így nagymértékben megszűrve az rendőri, nemzetbiztonsági szervek beépített embereit. Nagy hátránya a Hong Kongban alkalmazott Bluetooth vagy más helyi hálózatokkal szemben, hogy (bár ugyanúgy P2P rendszer alapján működik) internet segítségével kommunikál az applikáció, így a kialakuló csomópontokat fel lehet térképezni, ha a spanyol internetszolgáltatók erről hajlandóak adatokat szolgáltatni.

A szervezet saját applikációját, mint a ?békés polgári engedetlenség eszközeként? írja le, ennek ellenére az eldurvuló harcok a tüntető tömegek és rendfenntartó erők között más képet mutatnak.

Az anonimitás ambivalenciája

Az előbbiekben bemutatott demonstrációk legnagyobb vívmánya az anonim, dekoncentrált koordináció. Felvetődik azonban a kérdés, hogy egy arctalan irányítási rendszer mennyire megbízható és az általa adott utasítások mennyire vannak összhangban a megmozdulások valódi céljaival.

A hongkongi és katalán tüntetések alapkoncepciója egy olyan rendszer létrehozása volt, ami a hatalmi erők hierarchikus, centrális felépítésével ellentétes, kölcsönös bizalmon alapuló és egy adott politikai helyzet megváltoztatására törekszik. A nagyfokú anonimitás azonban komoly biztonsági kockázatokat hordoz magában. Az applikáció mögött megbúvó stáb kiléte és szándékai nem ismertek, így a résztvevő tüntetők könnyen befolyásolhatóak, avagy dezinformálhatóak (Fake news), akár önkényes célok elérésének érdekében is. A terrorista szervezetekhez kísértetiesen hasonlító sejtek kialakításával meglepetésszerű akciók kivitelezhetőek, amelyek lefolyása és módszerei könnyen összevethetőek akár a hibrid hadviselés jellemzőivel.

Egy titkos hadsereg feletti korlátlan rendelkezéssel, amelynek állományát az adott ország civil állampolgárai szolgáltatják, akár külső nemzetközi szereplők számára is lehetővé válhat olyan politikai folyamatokat befolyásolni, amelyek mind a nemzeti, mind a nemzetközi térben nagy jelentőséggel bírhatnak.

A ?kétarcú? nyilvánosság

A közösségi média platformok elterjedésével az egyéni élettapasztalatok megoszthatóvá váltak a világ számára. A képek és írott szövegen túl az élő közvetítések nagy népszerűségre tettek szert, hiszen valós időben válik egy-egy esemény az arra érdeklődők számára közvetlenül megoszthatóvá. A digitalizált demonstrációk egyik legfőbb aspektusává is az állandó LIVE-stream vált, azaz az események folyamatos közvetítése a világhálón egy okostelefon segítségével. Az individuális dokumentáció lehetővé teszi az események több szemszögből való megismerését, elemzését, valamint információk továbbítását a külvilág számára, ezzel ellehetetlenítve az adott térség izolálását a nemzetközi közösségtől.

Másfelől azonban a valós idejű felvételek segítségével az eseményekben résztvevők koordinátái és személyes adatai is meghatározhatóak. A hatóságok eszközrendszerében szerepel az internet és a sajtó folyamatos figyelése, így egy esetleges rövidebb idejű bejelentkezés, vagy tudósítás iránytűként szolgálhat az adott szerveződő akció felderítésére és meggátolására.

Összegzés

A technológiai fejlettség új kapukat nyitott meg a véleményszabadság számára és ezzel együtt újabb fenyegetések is megjelentek. A modern kor demonstráció túllépték a fizikai teret, így a világ számára megtapasztalhatóvá és hatalom számára nehezebben ellenőrizhetővé váltak. Az alulról szerveződő, a virtuális térben koordináló mozgalmak forradalmasították a polgári engedetlenség fogalmát, ezzel tovább bővítve az információs társadalom ismérveit. A kibertérben megjelenő általános személytelenség azonban sok kérdést vet fel ezen új modell megbízhatóságával és átláthatóságával kapcsolatban.

Címlapkép: Hongkongi tüntetések Hongkong, 2019. december 8.
Kormányellenes tüntetők felvonulása Hongkongban 2019. december 8-án.
(Forrás: MTI/EPA/Jerome Favre)

Jegyáremelésből forradalom? -A chilei tüntetések

Szerző:

Árpád Párducz

jan 14, 2020

Zavargások Chilében. Santiago de Chile, 2019. december 7.Kormányellenes tüntetők rohamrendőrökkel csapnak össze Santiagóban 2019. december 6-án. Chilében több mint egy hónapja tartanak a kormány és a társadalmi egyenlőtlenségek elleni megmozdulások, amelyek a santiagói metrójegyek árának emelése miatt robbantak ki. Az erőszakossá fajult tüntetéseken eddig 23 ember vesztette életét, és több mint kétezren megsebesültek.(Forrás: MTI/EPA/EFE/Alberto Valdés)

Napjainkban a szakértők által Latin Amerika mintaállamának nevezett Chile a jobboldali diktátor Augusto Pinochet 1990-es bukása óta történelme legnagyobb tüntetéssorozatával néz szembe.

A 2018-ben megválasztott államfő Sebastian Pinera, a tüntetésekre válaszul kihirdette a szükségállapotot, valamint parancsot adott a hadsereg bevetésére a közrend visszaállításának érdekében. Civil szervezetek a demonstrációsorozatot az eddigi halálesetek, a kormány reakciói, valamint az demonstrálók száma miatt a demokratikus Chile legnagyobb hatású tiltakozásának tekintik.

A tüntetés kiváltó okai:

A tüntetések október 7.-én kezdődtek amikor a bérlet- és jegyáremelésekre válaszul középiskolások és egyetemisták csoportjai szervezetten megtagadták a menetjegyek kifizetését. Egy héttel később a folyamatosan növekvő tiltakozók csoportjai összecsaptak a metró biztonsági személyzetével, valamint a rend helyreállítására kivezényelt rendőrökkel.

A tüntetők szerint a demonstrációk mozgatórugója az országban tapasztalható egyenlőtlenség. A demonstrálok szerint a mindennapi életet jelentősen nehezítik a magas lakhatási költségek, a részben privatizált oktatási és egészségügyi rendszer, valamint több bírálat érte a privatizált nyugdíjrendszert is.

A társadalmi csoportok között valóban jelentős egyenlőtlenségek tapasztalhatók, 2017-ben a chilei lakosság leggazdagabb 20%-a 8-9-szer többet keresett, mint a lakosság legszegényebb 20%-a, a fejlett országok között sehol máshol nem található ilyen méretű eltérés. Bár az elmúlt évtizedben a szegénységi ráta is jelentősen csökkent, valamint reálbérnövekedés történt, még így is csak a lakosság fele éri el a chilei bérek mediánjának megfelelő 400 ezer (kb.550$) pezo havi keresetet.

A tüntetések:

A tüntetések október 18-án eszkalálódtak amikor is a tüntetők összecsaptak a rendőrökkel a chilei főváros Santiago utcáin, az összecsapások során több épület is jelentős károkat szenvedett, valamint az egész metróvonalat le kellett zárni a folyamatos támadások miatt. A demonstrációk hevessége miatt a kormány a rendőrség megerősítése miatt bevetette a hadsereget, első alkalommal a demokratikus Chile történetében. Az összecsapások során összesen 11 ember vesztette életét, valamint a kormány kihirdette a vészhelyzetet mely értelmében korlátozhatók a gyülekezés szabadsága, emellett a nagyobb városokban kijárási tilalom lépett érvénybe. A kormány a szükségállapot kihirdetését a privát és magántulajdon védelmével magyarázta. Sebastian Pinera elnök egy TV beszéde során kijelentette, hogy az utcákon randalírozó és a rendőrökkel összecsapó emberek nem mások, mint bűnözők, valamint kifejtette, hogy a demonstrációk mögött bűnözői szervezést és szervezettséget észlel. Pinera elnök beszédében kijelentette, hogy minden káresetért felelősségre fogják vonni az elkövetőket.

Michelle Bachelet az ENSZ emberi jogi főbiztosa, Chile korábbi elnöke közleményt adott ki, melyben a chilei közélet politikai és civil szereplőit egy békés megoldást garantáló párbeszéd megkezdésére sürgeti. A főbiztos fokozottan felszólította a fegyveres erők tagjait, hogy munkájuk során tartsák be a nemzetközileg is elfogadott emberi jogi normákat, emellett elítélte az eddigi rendőri túlkapásokat. A főbiztos véleménye szerint a helyzet békés rendezéséhez a közélet minden szereplőjére szükség van.
Közeledési kísérletek:
A folyamatos tüntetések hatásra, Sebastian Pinera egy TV által közvetített bocsánatkérés során több reformtervezetet jelentett be:
? a kormány által garantált minimálbér;
? a kormány által támogatott nyugdíjak;
? villamosenergia árának csökkentése;
Az elhúzódó tüntetések hatására a Pinera elnök bejelentette, átalakítja a kormányát, hogy jobban megfeleljen a chilei polgárok igényeinek, ezért felmentette 8 miniszterét, köztük a belügy és pénzügyminisztert. Azonban Pinera ígéretei nem tudták lecsillapítani a tüntetőket, akik nem tartották elégségesnek a kormányzat eddigi lépéseit.
Az országban tapasztalható feszültségeknek köszönhetően Pinera elnök úgy döntött, hogy lemondja a tervezett APEC (Ázsiai-Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés) csúcstalálkozót, amelynek Chile a házigazdája lett volna. A találkozó során tárgyalta volna meg Donald Trump amerikai elnök és Xi Jinping kínai államfő a két állam közötti kereskedelmi megállapodás első kérdéseit.
Az APEC konferencia mellett lemondásra került az ENSZ COP25 elnevezésű klímakonferenciája is melynek december 2. és 13. között szintén Chile adott volna otthont, a konferencia során a Párizsi egyezmény bevezetésnek lehetőségeit fogják megtárgyalni. A klímakonferencia lemondása tovább szította az elégedetlenséget, a chilei fővárosban Santiagoban előfordultak olyan tüntetések is amiken a 1 millió demonstráló vett részt.
A tüntetések hatására több városban ?tanácsokat? szerveztek melyek részeként, a chilei polgárok elmondhatták véleményüket az országot érintő fontos problémákról. A résztvevők szerint továbbra is szükséges fenntartani a nyomást Pinera elnökön, hiszen így változásokat kényszeríthetnek ki az egészségügyi és a nyugdíjrendszerben.
A legfontosabb kérdés a chilei polgárok szerint egy új alkotmány bevezetése, mivel a jelenleg érvényben lévő chilei alkotmány 1980-ban August Pinochet diktatúrája alatt került elfogadásra. Az alkotmány ellenzői szerint, nem garantálja megfelelően az alapvető emberi jogokat, valamint nem biztosítja kielégítően a részvételi demokrácia védelmét, ezért nem jelképezi megfelelően a modern Chilét. November 10.-én Gonzalo Blumel belügyminiszter kijelentette, hogy a kormány elfogadta a tüntetők követelését egy új alkotmány kidolgozásáról. A belügyminiszter ezt azután jelentette, hogy tanácskozott a kormányfővel, valamint a kormánykoalíciót alkotó jobboldali pártok képviselőivel. A belügyminiszter szerint a legjobb megoldás, egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása lenne, melynek munkájában a lakosság széleskörűen részt vehet. A közvéleménykutatók mérései szerint a lakosság 78%-a támogatja egy új alkotmány létrehozását. Korábban a kormányzó jobboldali koalíció leszavazta az előző elnök Michelle Bachelet alkotmánytervezetét, melynek fő pontjai, mint az egészséghez, az oktatáshoz való jog megjelentek a tüntetők főbb követelései között is.
Szakértők szerint a kormány vállalása nem feltétlenül elég a tüntetések azonnali felfüggesztéséhez, de lehetőséget nyújt a tüntetők többségét kitevő középosztály kibékítéséhez. A hírekre a piac is reagált, mivel az új alkotmány bejelentésének hatására a chilei pezo értéke tovább csökkent a dollárhoz képest, és ennek köszönhetően elérte a 760,43 pezo/1$ árfolyamot, ami az eddig mért legalacsonyabb a pezo története során.

Mit hozhat a jövő?

A tüntetők eddig visszautasították Pinera legtöbb reformtervezetét és a lemondását, valamint egy új alkotmány megalkotását követelik, amire a feszült helyzet és a bizonytalan politikai klíma nem teremt sok esélyt. Szakértők szerint Sebastian Pinera előtt egy nehéz csata áll, meg kell fékeznie a demonstrációkat, vissza kell nyernie a chilei polgárok támogatását, hiszen támogatottsága a tüntetések kezdete óta 14%-ra csökkent. A legnehezebb feladatnak az új chilei alkotmány megalkotása és elfogadása tűnik, hiszen az ellenzék többségben van a chilei kongresszusban, így valószínűsíthető, hogy a kérdésben legkésőbb a 2021-ben esedékes választások után születik döntés.

Címlapkép: Zavargások Chilében. Santiago de Chile, 2019. december 7.
Kormányellenes tüntetők rohamrendőrökkel csapnak össze Santiagóban 2019. december 6-án. Chilében több mint egy hónapja tartanak a kormány és a társadalmi egyenlőtlenségek elleni megmozdulások, amelyek a santiagói metrójegyek árának emelése miatt robbantak ki. Az erőszakossá fajult tüntetéseken eddig 23 ember vesztette életét, és több mint kétezren megsebesültek.
(Forrás: MTI/EPA/EFE/Alberto Valdés)

NATO-NETto Hírfigyelő – 2019. december

Szerző:

BSZK

jan 12, 2020

Natoflagge — forrás: https://foter.com/explore/search/?q=NATO

70. évforduló

2019. 12. 03. ? A NATO vezetői Londonban gyűltek össze a Szövetség 70. évfordulója alkalmából (Györgyi Dominika)

A szövetséges állam- és kormányfők 2019. december 3-án, Londonban találkoztak a NATO 70. évfordulója alkalmából. A vezetők döntöttek a Szövetség további megerősítéséről és a változó biztonsági környezethez való alkalmazkodás folytatásáról. Az est folyamán II. Erzsébet királynő tartott fogadást a NATO vezetőinek a Buckingham-palotában.

December harmadikán, Jens Stoltenberg NATO Főtitkár a nagyszabású diplomáciai rendezvényen adott tájékoztatást a tárgyalás fő témáiról. Másnap a tisztviselők a The Grove Hotelben találkoztak az aktuális biztonsági kérdések megvitatása céljából, valamint döntéseket hoztak a NATO jövőbeli adaptivitásának növelése érdekében. Tárgyalás zajlott a szövetséges erők készenlétének további javításáról, az űr operatív területként való elismeréséről és a NATO terrorizmus elleni cselekvési tervének frissítéséről, stratégiai vitát tartottak Oroszországról, a fegyverzet-ellenőrzés jövőjéről, valamint Kína felemelkedéséről.

A védelmi beruházások növekvő tendenciái alapján az európai szövetségesek és Kanada, 2020 végére 130 milliárd USD értékben járulnak hozzá a szövetség terheinek megosztásához, mely összeg 2024 végére 400 milliárd dollárra növekedhet.

2019. 12. 04. ? Stoltenberg: ahogy a világ, úgy fog a NATO is változni (Tóth Milán)

A NATO megalapításának hetvenedik évfordulója alkalmából, december 4-én Londonban ült össze az évben utoljára a Szövetség vezetése annak érdekében, hogy megoldást találjanak a következő évtized kulcskérdéseire. A gyűlés sikerességét méltatva Jens Stoltenberg NATO Főtitkár az ülés végén kifejtette, hogy a Szövetség maradt az egyetlen olyan platform, ahol Európa és Észak-Amerika államai a mindennapi biztonságukat érintő stratégiai fontosságú kérdéseiket hatékonyan megvitathatják.

A NATO vezetői számos lényeges területen tudtak döntést hozni annak érdekében, hogy a szervezet készenléti képességeit növelni tudják. Ennek keretében az űrt hivatalosan is új hadszíntérré nyilvánították, valamint elköteleződtek a telekommunikációs infrastruktúra védelmének biztosítására. Hangsúlyozták továbbá a terrorizmus elenni közös fellépés fontosságát is, melynek gyakorlati megvalósítása érdekében egy erre vonatkozó tervezetet is elfogadtak. Jens Stoltenberg szerint immáron ötödik éve, hogy a NATO államai évről-évre folyamatosan növelik védelmi kiadásukat. Kiemelte továbbá az európai tagországok és Kanada egyre növekvő szerepét a költségek vállalásában, melynek eredményeként a jelenlegi 130 milliárd dollárról 2024-re 400 milliárd dollárra szeretnék emelni a NATO-s védelmi ráfordításaikat.

A találkozón szó esett még Oroszországról is, illetve a fegyverkorlátozás sem maradt napirenden kívül. Ez utóbbival kapcsolatban a Főtitkár elmondta, hogy sikerült leküzdeniük a Kína által generált problémákat, és reményét fejezte ki, hogy a jövőben az ázsiai ország is részt fog venni fegyverkorlátozásról szóló egyezmények megkötésében.

Fejlesztések és változások

2019. 12. 11. ? Többnemzetiségű légierő-kiképző bázis nyitotta meg kapuit Horvátországban (Gönczi Róbert)

Horvátország mellett Bulgária, Magyarország és Szlovénia is részt vett azon a zárai ceremónián szerdán, december 11-én, ahol hivatalosan is elindították a Nemzetközi Speciális Légierő Kiképző Programot. A centrum feladata egy repülőgép kezelőszemélyzet kiképzése lesz, amely felelősen el tudja látni a különleges műveleti erők szállításának teendőit.

A megnyitó házigazdája a honvédelmi miniszter és miniszterelnök-helyettes Damir Krstičević volt, aki vendégül látta a másik három ország védelmi minisztereit, valamint egyéb képviselőit, szintúgy, mint a horvát fegyveres erők parancsnokát, Mirko Šundov tábornokot, a NATO védelmi beruházásaiért felelős helyettes főtitkárt Camille Grandot, illetve a NATO különleges műveleti parancsnokát, Eric P. Wendt altábornagyot.

?A Nemzetközi Speciális Légierő Kiképző Program tömören összefoglalja miről szól a NATO ? a szövetségesek együtt többet érhetnek el, mint egyedül bármelyikük? ? fogalmazott Grand helyettes főtitkár. ?Azzal, hogy komoly kiképzésnek vetjük alá a különleges műveleti erők következő generációját, befektetünk egy olyan jövőbe, ahol sokkal zökkenőmentesebben mennek a közös műveletek.? ? tette hozzá.

A kiképző központ 2020-ban fogja megnyitni akadémiáját, a légi-kiképzést pedig 2021-től fogják megkezdeni az intézményben. Zára nem véletlenül lett a központ helyszíne: a régió számos egyedi földrajzi lehetőséget biztosít a helikopteres személyzet kiképzésére, így hegyek közt, a tengeren és szigeteken is gyakorolhatnak az itt tanulók.

A Nemzetközi Speciális Légierő Kiképző Program (NSLKP) fő patrónusa a NATO Különleges Műveleteinek Központja, akiknek a lehetőség kifejezetten jó alkalmat biztosít állományának feltöltésére, valamint a résztvevő szövetséges államok számára. Ez a fajta különleges műveleti együttműködés egyedi jelenség a NATO-ban. A NATO szabványok alkalmazásával lehetőség nyílik az átjárhatóság bővítésére a résztvevők között, így a szövetség és a NATO partnerek között. Azzal, hogy már meglévő, vagy jövőbeli NATO partnerek majd csatlakozhatnak az NSLKP-hoz, azzal a szövetség egy lehetséges kiterjedés-köri bővítését segíthetik elő.

2019. 12. 17. ? A NATO és az EU kibervédelmi együttműködése (Kertai Zoltán Péter)

A NATO és EU szakértői 2019. december 17-én ültek össze a NATO brüsszeli főhadiszállásán, hogy megbeszéljék a múltban kialakult kibervédelmi együttműködést, továbbá, hogy a jövő lehetséges perspektíváit kilátásba helyezzék. Az eddigi eredmények közé tartozik, hogy a két szervezet kibervédelemre szakosodott egységei valós idejű információcserét folytatnak, közös gyakorlatokat és kutatásokat végeznek. Kijelentették, hogy a jövőben a következő generációs hálózatok védelmét kívánják erősíteni, valamint a kiberstabilitást biztosítani az államok között, illetve a rosszindulatú kibertevékenység megelőzésére, elrettentésére, válaszadására is tettek javaslatokat. ?Tartanunk kell a lépést, miközben tovább mélyítjük az együttműködésünket? ? nyilatkozta Pawel Herczynski az EU részéről. A közös stratégiai érdekek miatt a NATO és EU együttműködése számos más területre is kiterjed, de a kibervédelem kiemelten fontos szerepet fog betölteni a jövőben ? jelentette ki.

2019. 12. 30. ? Lengyelország átvette a NATO VJTF vezetését (Szilágyi Laura)

Németországtól a lengyel hadsereg vette át 2020 januárjában a NATO Nagyon Magas Készenlétű Összhaderőnemi Műveleti Erő (VJTF) vezetését és ezer katonát állított készenlétbe, akik pár napon belül bevethetőek lennének egy esetleges incidens bekövetkezése esetén.

Jens Stoltenberg köszönetét fejezte ki az országnak a feladat elvállalásáért, mely ?jelentősen hozzájárul a kollektív védelemhez és Lengyelország képességeinek erőteljes megjelenítéséhez?.

A VJTF ereje azonnal rendelkezésre áll a Szövetség megvédése érdekében, bármilyen fenyegetés ellen, ami a jelenlegi biztonsági kihívások közt még fontosabb, mint valaha ? jelentette ki.

Idén a lengyel haderő egységei mellett bolgár, brit, cseh, magyar, lett, litván, olasz, román, spanyol, szlovák és török erők fognak szolgálni a VJTF-ben.

A VJTF a NATO Reagáló Erőinek (NRF) részeként szárazföldi, légi, tengeri és különleges erőkből áll. Létrehozásáról a 2014-es Walesi Csúcstalálkozón határoztak válaszul a megváltozott biztonsági környezetre (ide értve a Krím-félsziget oroszok általi illegális annexióját).

(írta: Györgyi Dominika, Tóth Milán, Gönczi Róbert, Kertai Zoltán Péter, Szilágyi Laura)

(szerkesztette: Szilágyi Laura)

1...373839...113 38. oldal a 113-ból

biztonsagpolitika.hu

EU hírfigyelő ? 2020. január

A Duna, mint Közép-Európa ütőere

?Vízkonfliktusok? sorozat

Az amerikai-iráni kapcsolatok az orosz-kínai-iráni hadigyakorlatok tekintetében

Az indiai szubkontinens vízproblémái és ennek humanitárius, valamint biztonsági kockázatai

?Vízkonfliktusok? sorozat

Az Egyesült Arab Emírségek biztonságpolitikájának átalakulása: az operetthadseregtől az aktív szerepvállalásig.

Az orosz katonai stratégia alakulásának irányai

Iran 2019: ?I-ran out of water!? ? avagy Irán dehidratációja

A modern tüntetések története: Anonimitás és transzparencia a virtuális térben

Jegyáremelésből forradalom? -A chilei tüntetések

NATO-NETto Hírfigyelő – 2019. december

Kiemelt témák

The Relationship Between Attack and Defense in Warfare Theoretical Foundations and Historical Lessons

Amerika, 2026 Március

“World War III” as a Discursive Risk Factor: Historical Lessons, Contemporary Escalation Drivers, and Implications for Nuclear Stability

Transatlantic Debate Intensity 2006–2026: Extended Analytical Study

Twenty Years of Security Discourse: Why Context Still Matters

A szíriai kisebbségek helyzete 2025-ben: vallási és etnikai csoportok jogi, politikai és társadalmi státusza, valamint migrációja

biztonsagpolitika.hu

NÉPSZERŰ CIKKEK

A Wagner csoport

A mexikói kábítószer-kereskedelem legjelentősebb szereplői

Kelet-Közép-Európa szerepe a NATO kollektív védelmi rendszerében

NÉPSZERŰ KATEGÓRIÁK

biztonsagpolitika.hu

?Vízkonfliktusok? sorozat

?Vízkonfliktusok? sorozat

Kiemelt témák

biztonsagpolitika.hu

NÉPSZERŰ CIKKEK

NÉPSZERŰ KATEGÓRIÁK

Cookie (süti) beállítások

Adatvédelmi beállítások

A kurzor segítségével aktiválhatja és deaktiválhatja a különböző típusú cookie-kat

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

A kurzor segítségével aktiválhatja és deaktiválhatja
a különböző típusú cookie-kat