Nemzetközi kooperáció evolúciójának és lehetőségeinek vizsgálata az űrdiplomácia tükrében

Szerző:

febr 6, 2022

Számos olyan, napjainkban domináns faktor és tényező determinálja életünket, amely az általános fejlődés révén összetett és absztrakt fogalomkörök részeként jelenik meg, így a hatásmechanizmusok megfelelő megértéséhez célszerű megismerni a kialakuláshoz vezető előzményeket és definiálni az alapvető struktúrákat a legfőbb hajtóerők meghatározásához. Nincs ez másként az űrkutatás biztonságpolitikai vonatkozásait illetően sem, ugyanis egy olyan komplex jelenségkör speciális perspektívájáról van szó, amely bár viszonylag új, jelenleg is formálódó területek fúziójaként jött létre, mégis éppen ezért a kapcsolódó diszciplínák háttérismereteit felhasználva, azokból kiindulva érdemes az új jelenségeket vizsgálni (tekintve, hogy létrejöttük ezen előzmények eredménye is részben).

A legfontosabb, operacionalizálható alapfogalmak

A legalapvetőbb emberi struktúra, a civilizáció létrejötte egy fontos attitűdhöz köthető, amely az egyéni mikroszinten valósul meg először, ez pedig a kooperáció. Alapvetően ez a készség ellentmond a természetes kiválasztódásnak, ugyanis az adott egyén a konkurenciájának ad segítséget (amely az adott altruisztikus magatartásformában akár az evolúciós szempontból irracionális önfeláldozás mértékéig is terjedhet). Ennek ellenére a kooperáció, mint közös, esetleg kölcsönös előnyöket eredményező együttműködés a versengő attitűd melletti mintázatként továbbra is fennmaradt, és a történelem során előbbi egyre inkább teret nyert az utóbbival szemben. Emellett pedig mindkét forma esetében felmerült az igény az intézményesített keretek közé szorításra, a közismertebb példákat tekintve kooperáció esetén az Európai Unió alapító szerződései, versengés esetén a Genfi egyezmények jelképezik a legjobban ezen törekvéseket. A kooperációval együtt megjelent a reciprocitás jelensége is, amely a pozitív és negatív interakcióra is érvényesül. A kölcsönösség predikciójával egyfelől a kooperációban való részvétel másik féltől való jóhiszemű elvárása, másfelől a versengés, negatív hatások retorziója is előre kalkulálhatóvá vált. Többek között ennek az alapvető készségnek köszönhető az elrettentési stratégiák sikere, így például a MAD-doktrína, vagyis a nukleáris fegyverek általi kölcsönös megsemmisítés elmélete, amelynek következtében a hidegháborúra visszavezethető szembenállás játékelméleti szempontból elérte Nash-egyensúlyát, ugyanis a résztvevő aktorok se nem alkalmazzák ezen tömegpusztító fegyvereiket, se nem szerelik le őket.

Ez a fajta interdependencia szinte minden makroszintű emberi tevékenységben tetten érhető, éppen ezért a modern, globalizált civilizációnak szinte egyik területe sem értelmezhető egyetlen aktor irányából, mivel az infrastruktúra fejlődésével a kommunikáció tranzakciós költségei minimális szintre redukálódtak, ezért a kölcsönös egymásra hatás soha nem látott intenzitást és mértéket ért el, valamint a tényezők egybefonódásával a kauzalitás elemei sem különíthetőek el minden esetben világosan. Éppen ezért a történelmi távlatokat tekintve ebben a korszakban a leginkább biztosított a kooperációhoz (legtöbb esetben) szükséges kommunikáció lehetősége.

A kooperáció gazdasági hálózata

Az eredeti célja szerint mikroszintű érdekeket kumuláló államok között megvalósuló makroszintű kapcsolat a diplomácia keretein belül kulminálódik. A történelem folyamán pedig az aktorok közötti interakció, ahogy korábban említésre került az attitűdök esetében, hasonló tendenciát mutatva fejlődött a nagyobb kockázatú, de több előnnyel járó kooperáció irányába a versengés (általában kölcsönösen előnytelen) pozíciójából. Ez elsősorban egy nagyobb fenyegetés (például közös ellenség) leküzdésére alakult ki, amire csak az erőforrások összehangolt egyesítésével nyílt lehetőség. A későbbiekben a szűkülő erőforrások kölcsönös megosztása is fontos tényezővé vált, amely az alapvető, országra jellemző adottságok felhasználásával és az így szerzett abszolút és komparatív előnyök által okozott differenciáknak köszönhetően alakulhatott ki a nemzetközi kereskedelem mai formája is. A több termelési tényezőt érintően fellépő előnyök (Heckscher-Ohlin-modell) általában különleges mértékű tényezőellátottságnak köszönhetően lépnek fel, az adott ország ennek tekintetében szakosodik (Rybczynski-tétel). Így tehát kialakult az országok termelési specializációjával a nemzetközi szintű kooperáció gazdasági területen, elsősorban a piaci folyamatoknak köszönhetően, ám az együttműködések legmagasabb fokozatai nem valósulhatnának meg a gazdaságdiplomácia hatékony működése nélkül. Erre a gazdasági struktúrára (a globalizációs összefonódásoknak, feldarabolt termelési folyamatnak, tényezőáramlásnak köszönhetően különösen) is igaz a már MAD-doktrína esetében megállapított államközi interdependencia. A nukleáris fegyverek birtoklásából fakadó helyzettel ellentétben itt a kölcsönös függőség nem csak következmény, hanem ok is, az erőforrások, képességek és kapacitások egyenlőtlen eloszlása miatt. Azonban a gazdasági libertarianizmus által is központi erőként számontartott piaci folyamatok volatilitása mellett szintén törekvés alakult ki a keretek strukturálására. A Kereskedelmi Világszervezet megalapításával magas szintű intézményi hátteret sikerült biztosítani, amely a befektetők és kereskedők számára elsődleges fontosságú hitelességet és biztonságot garantálja. Alapelvei között és működése során is lényeges szerepet játszik a már említett, kooperációhoz tartozó jelenség, a reciprocitás, amely jelen esetben a kereskedelmi egyezmények kölcsönös érvényességét biztosítja, ezáltal negatív és pozitív irányba is a döntések minden aktorra hatnak (tovább erősítve az interdependenciát).

A kooperáció jogi vetületei

A nemzetközi kooperáció másik fontos területe a jog, amely területen hozott szerződések formáját, kölcsönös végrehajtását szintén szabályozott struktúra biztosítja, melynek alapját az 1969. évi bécsi egyezmény adja. Minden nemzetközi szerződés a kooperáció újabb elemét szabályozza, amely a diplomáciai érdekszövetségekhez hasonlóan, tartalmát illetően egyfajta fejlődési utat járt be. A teljesítéssel megszűnő szerződések, az eleve létező jogrendet nem befolyásoló egyezmények az első katonai szövetségekhez hasonlóan az adott tevékenység gyakorlati megvalósulásához adtak keretet. Ezzel szemben a kooperáció mind nemzetközi szervezetek, mind nemzetközi szerződések terén hosszabb távra ható, belső jogot is determináló, absztrakt célokat kitűző folyamattá finomodott. Ez a normakodifikáció az együttműködés mellett a kölcsönösséget (reciprocitás) és a kölcsönös függőséget (interdependencia) is megszilárdította a jogelvek terén szakmai és általános szinten is.

Az űr felfedezésének hatása az öt fő biztonságpolitikai szektorra

Az űr felfedezésével új tér nyílt elméleti és valóságos síkon is, amelyben minden eddiginél jobban összefonódtak a különféle területek, egyben a lehető legszélsőségesebb módon nyilvánvalóvá téve az eltérő folyamatok szerteágazó hatáskövetkezményeit és a nemzetek közötti interdependenciát. Kiválóan szemlélteti ezt a biztonságpolitika koppenhágai iskolájának egyik legfontosabb képviselőjének, Barry Buzan öt szektor elméletének a NATO által 2019-ben ötödik hadszíntérként elismert űrre való ráillesztése. Az elmélet által azonosított legfontosabb területek (katonai, politikai, gazdasági, társadalmi, környezeti) közül nem mindegyik jelenik meg az eredeti elgondolás szerinti fenyegetésként az űrben, viszont jelentős hatást tesznek rájuk az ott zajló folyamatok.

Gazdaságilag egy konzisztensen növekvő jelenség, a közel 447 milliárd amerikai dollárnak megfelelő forgalmat lebonyolító űripar épült ki a folyamat részeként. Alacsony nyersanyag-, de erősen tőkeigényű ágazatként a K+F szektorral szorosan együttműködve olyan tudásalapú ipar jött így létre, amely magas hozzáadott értékkel bír. Ezen tulajdonságainak köszönhetően az olyan, természeti erőforrásokban szegény, de tudományos potenciállal bíró országok számára is kedvező lehet az űrszektor támogatása, mint Magyarország.

Társadalmi szempontból globális szinten a tudományos és technikai fejlődés katalizálása köthető az űr meghódításához, amelynek köszönhetően nem csak a csúcstechnológia, hanem a hétköznapi élet területén is hasznosítható találmányok születtek. Emellett pedig számos olyan kísérlet vált elvégezhetővé, amelyhez megfelelő körülményeket csak az űr szolgáltat. Ezek közé tartoznak többek között a magyar cégek által az Európai Űrügynökség Columbus laborjában elvégzett gyógyszerkémiai kísérletek is.

Politikai perspektívából egy adott ország megítélésén javíthat, presztízsét növeli az űrkutatásban való részvétel, amely mind belföldön, mind külföldön legitimációs politikai tőkét jelenthet. A kooperatív magatartás bizalomra adhat okot más területeken való együttműködéshez, a hazai innovációk pedig a külföldi befektetők figyelmét is felkelthetik, elősegítve az ország gazdasági, tudományos kapcsolatrendszerének bővülését, mélyülését.

A környezeti szektort vizsgálva az olyan közvetlen hatások mellett, mint a műholdas időjáráselőrejelzés, természeti katasztrófák esetén kulcsfontosságú információk szerzése, a környezetvédelemhez leginkább szükséges nemzetközi együttműködéshez nyújthat precedenst az űrben megvalósuló kooperáció.

Katonailag az űr műveleti terület, annak ellenére, hogy a vonatkozó jogelvek az Antarktiszhoz hasonló védelmi státuszt kívánnak garantálni, így a szabad kutatáshoz való jog, a békés célú felhasználás játszik központi szerepet. Bár hasonlóan az említett kontinenshez, jelenlegi ismereteink szerint ez is a terra nullius kategóriájába tartozik, mégsem érvényesíthető rajta területszerzési jogcím a nemzetek közös megállapodása alapján. A fundamentális elveket rögzítő, 1967-ben életbe lépő Világűrszerződés ugyan korlátozza a katonai tevékenységeket, azonban nem tiltja teljesen. Bár ezek a fejlesztések a legtitkosabbak közé tartoznak, mégis egyre inkább azonosíthatóak az űrhadviselés területei. Így megkülönböztethető a csapásmérés iránya alapján földi célok, űrcélok elleni űrfegyverzet (előbbi kategóriába a kinetikus bombázás, utóbbiba a műholdelhárító űreszközök tartoznak), míg egyelőre nagyobb nyilvánosságot kapnak a földi és légi indítású, űrcélok elleni fegyverek (így például a 2021 novemberében tesztelt orosz műholdelhárító rakéta, és a Reagan elnök által kezdeményezett, Csillagháborús tervként elhíresült Stratégiai Védelmi Kezdeményezés). Emellett pedig különösen is fontosak a földi harctevékenység szempontjából a katonai távközlési űreszközök, kémműholdak, amelyek felderítésre, csapatkoordinációra és elektronikai hadviselésre egyaránt alkalmasak.

Emellett számos olyan funkció jöhet létre az űrkutatás során, amely jelenleg csupán predikcióként érvényesül, azonban megvalósulása esetén átfogó hatásokkal járna. Ilyen például a Holdon lévő erőforrások felhasználása, mint gazdasági és környezeti potenciál növelése. Jelenleg többek között a Lunar Resources vállalat fejleszt telepíthető kohót, amellyel elektrolízis során kinyerhetővé válhatnának a holdi regolitrétegből a különféle fémek. Egy bolygó terraformálása, kolonizálása, esetleg egy idegen civilizáció felfedezése pedig minden területet érintő, történelmi változásokat hozna el.

Összességében az űrtevékenység összetett módon ötvözi a különféle területek legfontosabb eredményeit, így az itt létrejövő kooperáció egyúttal mindegyik partikuláris egységre visszahat.

Az űrtevékenység kapcsolati evolúciója

Az űr felhasználását illetően a nemzetek újrakezdték a számos területen már érvényesült kapcsolati evolúció folyamatát, amely gyorsabb ütemben zajlik, mint a többi, precedensértékű esetben. Először itt is a versengés vált meghatározó attitűddé, a hidegháború űrversenye során csak a két nagyhatalom rendelkezett ahhoz elegendő erőforrásokkal, hogy érdemi előrelépést tudjanak elérni, bár nyilvánvalóan szövetségeseik is igyekeztek saját űrprogramjaikkal a fejlődés útjára lépni. A verseny éles bipolarizáltságát jól jelzi, hogy a szovjet segítségnek köszönhetően afgán ember előbb jutott az űrbe (Abdul Ahad Momand, 1988), mint brit (Helen Sharman, 1991), aki szintén szovjet technikai támogatással, egy Szojuz űrhajóval érkezett a Mir űrállomásra. Ez a fajta dualitás a technológiák nagyobb hozzáférhetősége által a 21. századra átalakult egy multipoláris versennyé, amelybe egyre több állam igyekszik bekapcsolódni. Az űrtevékenység azonban a végtelen űr illúziója ellenére komoly korlátokkal bír, így például a műholdak kedvező keringési pályához szükséges magassági övezete is befolyásoló, valamint a kommunikációs frekvenciák is fizikailag egyre inkább megtelnek. Emellett pedig a csupán 5-15 éves működési időtartammal bíró eszközöket igyekeznek olyan programozással ellátni, amely a kijelölt idő után pályaelhagyási manőverre kényszerítve elégeti az eszközt a Föld légkörében, de ez a vertikális pályakeresztezés és az esetleges diszfunkciók kockáztatják a más eszközökkel való ütközést, vagy űrszemét képződését. A műholdak felbocsátása terén az 1400 ilyen űreszközt indító 2021-es év rendelkezik a legmagasabb számmal az eddigi évekhez képest. 2021 szeptemberében 7941 műhold állt keringési pályán, aminek a mértéke valószínűleg továbbra is nőni fog egyre nagyobb intenzitással. Az űrverseny tehát a hidegháborús szembenállás propagandaeszközéből most egy olyan végletekig menő versenyfutássá válik, amely a fizikailag fennmaradó egyre kisebb betöltetlen űrért folyik a bolygónk körüli pályákon. Ebből is látható, hogy ez a helyzet egy zéróösszegű játékelméleti szituáció, amely tovább növeli az országok űr jellegéből adódó kölcsönös egymásrautaltságát. Bármilyen űrtevékenység ugyanis kihatással van a többi, pályán álló űreszközre, valamint a keringésből adódóan a politikai határoktól függetlenül a Föld bármely pontjára. Így elég lehet akár egy jelentősebb műholdütközés, amely elindítja a Kessler-szindrómát, amely során az ütközésből származó roncsdarabok további űreszközökbe csapódva láncreakciót indítanának el, amely során a teljes keringési zóna egy hatalmas roncsmezővé válva űrháborúhoz hasonló következményeket okozva (távközlési infrastruktúra szétesése, informatikai rendszerek megsemmisülése) ellehetetlenítené újabb műholdak és kutatómissziók indítását. Bár a nanoműholdak alkalmazása viszonylagos megoldást jelenthet a problémára, az űr természete által okozott interdependencia továbbra is jelen fog maradni. A jelenlegi tendenciák mellett (növekvő űreszköz-felbocsátás, becslések szerinti 1365000 darab 1 cm-nél nagyobb űrszemét keringése) egyre nagyobb esélye van egy hasonló krízishelyzetnek. Ezen kockázatok, és a zéróösszegű természete miatt az űrkooperáció szüksége minden eddigi mértéknél nagyobb, így többek között az űrdiplomácia feladatává válik a kapcsolódó együttműködés megteremtése. Megállapítható tehát, hogy Barry Buzan öt szektor elméletében a környezeten belül az űrnek kiemelt szerepe van (ha esetleg nem alkot már önmagában egy hatodik szektort) a nonkonvencionális biztonságpolitikai fenyegetések között, tekintve az olyan lehetséges, a bolygó egészére kiható következményű eseményeket, mint például az űrháború, kollektív űrkatasztrófa, vagy akár (kis valószínűségű) végzetes meteorbecsapódás, idegen faj támadása.

A kooperáció jogi alapjait jelentő, az űr békés felhasználásának kereteit meghatározó öt fő nemzetközi szerződés mellett célirányos, multilaterális egyezmények is kialakulóban vannak, így például a (többek között az űrszeméttel kapcsolatban is) további fontos megállapodásokat tartalmazó, 2020-ban aláírt Artemis-egyezmény.

Nemzetközi szervezeteket tekintve a kollektív integrációhoz szükséges globális intézmény még nem valósult meg, egyelőre a kooperációs fókusz regionális szinten van, amelyre kiváló példa az Európai Űrügynökség működése. Az intézményi keretek lehetőséget adnak a tagsági erőforrások (különös tekintettel a szellemi tőkére) hatékony egyesítésére, amely olyan programok létrehozására használhatóak fel, mint például a GALILEO, amely polgári funkciója mellett kettős felhasználású eszközrendszer, ugyanis a NATO informatikai rendszeréhez integrálhatóvá tételével sikerülhetne elérni az interoperabilitás képességét, így jutva további biztonságpolitikai szempontból kulcsfontosságú képességhez.

Bár kiváló űrkutatási együttműködések alakultak az évek során, a teljes, kollektív kooperáció még nem alakult ki. A földi geopolitika érdekellentéteinek űrbe való projektálódásának példája a 2011-es amerikai Wolf-féle módosítás, amely jogi úton zárta el Kínát az űrkooperációtól, aminek egyik következménye, hogy a Nemzetközi Űrállomás helyett saját, várhatóan idén teljesen elkészülő űrállomást épít Kína, amely újra a versengés felé húzhatja vissza a kapcsolati attitűdöket, egyben csökkentve az űrtevékenységek transzparenciáját. A folyamatot nehezíti, hogy a tudományos kutatás integrálása a földi körülmények között is számos kérdést vet fel.

A tudományos kutatás szabályozása, az ezt érintő kooperáció megvalósítási kérdései

A kooperatív struktúra tehát egy viszonylag általánosítható folyamatként leírható, amelyben a gazdasági, politikai, katonai érdekeket a (politika, de leginkább a) (szak)diplomácia eszközeivel egyeztetve az együttműködés kereteit jogi formába öntik a nemzetek. Kérdéssé válik azonban, hogy a tudomány területén szükséges-e ezt a mechanizmust alkalmazni. Bár a K+F szektor egy része világviszonylatban kifejezetten állami irányítás és támogatás alatt áll, így a jól körülhatárolható nemzeti érdekek közvetítésére szolgálhat a tudománydiplomácia, mégis a multinacionális vállalatok saját fejlesztései esetén nem egyértelmű ezen folyamatok kezelése. Újabb kérdést vet fel, hogy valóban szükséges-e állami keretek között maradnia ezen tevékenységeknek, vagy a tudomány jellegéből adódóan minél liberalizáltabb formában, széles kör számára kell elérhetővé tenni az elért eredményeket és (piaci ellentételezés mellett) a kifejlesztett termékeket. A tudományos és gazdasági tér ilyen jellegű összefonódása kockáztatja azt, hogy a kutatások csupán profitorientált stratégiák és nem az emberiség szolgálata mentén szerveződnek, mindamellett sok esetben több lehetőséget, erőforrást nyújtanak, mint az állami megrendelések. A koronavírus elleni védőoltások tekintetében különösen is megfigyelhetővé váltak ezen új típusú kérdéskörök, amelyek kezelése végül az egész világra befolyást tett. Így például a New York-i székhelyű, de 35 különböző helyszínen található alvállalati lánccal rendelkező Pfizer multinacionális gyógyszervállalat kooperációja a Mainz-i székhelyű, német BioNTech vállalattal egy többnemzetiségű kutatócsoport fejlesztése nyomán eredményezett vakcinát. Ilyenkor nem határolható le nemzeti szinten a találmány, szemben a másik, állami hátterű folyamattal, amely például a Szputnyik-vakcina létrehozása esetén valósult meg, amelyet az orosz egészségügyi minisztérium alá tartozó Gamaleya Kutatóintézet fejlesztett ki. Kérdés tehát, hogy az innovációkhoz a nemzeti, vagy a globális út vezet sikeresebben, azonban valószínűsíthető, hogy a csupán piaci alapú kutatás a hadiiparban is hasznosítható fejlesztések területén komoly kockázatokat rejthet magában. Éppen ezért szükséges a megfelelő előzetes strukturálás a közös, nemzetközi haditechnikai fejlesztések esetében (amelyre kiváló példa a Panavia Tornado, és az Eurofighter Typhoon projektje), valamint a pontos jogi keretezés a katonai célú állami megrendelések esetén. A szigorú kontroll mellett azonban a transz-, illetve multinacionális cégek esetében az állami kutatásokhoz képest hatványozottan áll fenn a nemzetbiztonsági kockázat lehetősége, a nehezebb ellenőrizhetőség, nagyszámú (többnemzetiségű) munkavállaló esetében nagyobb a valószínűsége a hírszerzés tevékenységének az érzékeny adatok és fejlesztések megszerzésének terén. Éppen ezért érdekes a kialakuló tendencia az űripar privatizálódása terén. Tekintve, hogy amennyiben maguk az űrhadviselési innovációk állami kutatások mentén születnek is, egyre inkább úgy tűnik, hogy ilyen finanszírozással nem gazdaságos magas szintű gyártókapacitást fenntartani, költséghatékonyabb azokat az erre szakosodott nagyvállalatokkal kötött szerződések keretében legyártani. Így azonban hiába a körültekintő kutatási eljárás, ugyanúgy a nemzetbiztonsági kockázatot magában rejtő, nem nemzeti, hanem piaci érdekek mentén működő cégektől függ az adott haditechnikai képesség. Éppen ezért háborús körülmények között szintén kérdésessé válna, hogy bizonyos országok területi elv mentén erőszakos privatizációt alkalmazva, a jogi kereteket felülírva kisajátítanák-e az adott vállalatot, amelynek gyártókapacitása belföldön, eredeti vezetése viszont külföldön található. Az állami és a magánszektor saját (aktorai közötti kooperációs) tevékenysége mellett harmadik út lehet az államközi együttműködés nemzetközi szerződés, vagy szervezet által. A nemzetközi kooperáció ezen formája a már említett hadiipari fejlesztések területén megvalósult, jelentős mértékben a közös regionális érdekeknek köszönhetően, azonban a globális társadalmi érdekek mentén (a számos norma és jogelvalkotás mellett, mint amelyek közé tartoznak a környezetvédelmi szerződések) a koronavírus járvány idején például nem sikerült ennyire összehangolt együttműködést elérni vakcinafejlesztést illetően. Bár kialakult törekvés a kutatások egységesítésére (a Nemzetközi Vakcinaintézet formájában), a kutatások nem egy közös nemzetközi projekt, hanem a piaci folyamatok mentén szerveződtek, így az Egészségügyi Világszervezet inkább csak a szükséges kereteket teremtette meg és ellenőrizte. Politikai filozófia kérdéskörébe tartozik, hogy a gazdasági-tudományos élet szabályozása, inkább ezt a többek között WTO által is gyakorolt liberalizációs trendet kövesse, amely során az államok, nemzetközi szervezetek csupán a versenyhez létfontosságú struktúrákat biztosítják, vagy állami ellenőrzés melletti nemzetközi együttműködés a gyümölcsözőbb. További kérdés, hogy ezen a téren létrejön-e a versengésből kooperációvá fejlődés folyamata, illetve ezen részjelenségek hogyan hierarchizálódnak (például a leány- és anyavállalat közötti kooperáció a többi vállalattal szembeni verseny érdekében, a magán és állami szféra kooperációja, vagy versenye a magasabb szerveződési szint).

Az űrdiplomácia fúziós jelentősége, civilizációs fejlődésben játszott szerepe

Az űrtevékenység a mindenkori tudományos, gazdasági, katonai és egyéb területek legfrissebb eredményeinek kumulációjaként nyilvánul meg. Éppen ezért az űrdiplomácia segítségével itt megvalósuló kooperáció a földi együttműködés számára is alapot adhat, felismerve ezen attitűdnek a versengéssel szembeni előnyét, az interdependencia reciprocitív intézkedésekkel való produktív folyamattá tételét. Történelmi távlatokat tekintve a civilizáció kollektív fejlődéséhez belső rendszerének integrációja szükséges, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberi faj a saját érdekeit is egységesen képviselhesse a csillagközi kommunikációban.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Dél-Korea helyzete az USA és Kína közötti rivalizálásban

Szerző:

Balázs Pál

febr 3, 2022

Az Egyesült Államok és Kína közötti nagyhatalmi verseny erősödése meghatározza az ázsiai regionális rend jövőjét. Ahogy Kína egyre több képességre tett szert, egyre agresszívebbé vált nemzeti érdekeinek érvényesítése terén, miközben az Egyesült Államok határozottan a stratégiai verseny és konfrontáció felé mozdult el. Fennáll azonban annak a veszélye, hogy az Egyesült Államok és Kína közötti kapcsolatok veszélyeztethetik a regionális stabilitást, valamint megakadályozhatják a hatékony együttműködést a biztonság, a kereskedelem, a technológia, az energia és a környezetvédelem területén.

Dél-Korea egyike azon kevés ázsiai országoknak, amelyek hosszú távú történelmi kapcsolatokat ápolnak Kínával, valamint kulcsfontosságú partnere az Egyesült Államoknak. Ahogy az USA-Kína verseny fokozódik és meghatározó kereskedelmi és technológiai területekre terjed át, ez a kétoldalú kapcsolatrendszer óriási feladatot és kihívást állít Dél-Korea elé. Szöul és Washington a Biden-kormányzat alatt újra szilárd alapokra helyezhette szövetségi kapcsolatait, azonban a Mun Dzsein-kormány továbbra is szívélyes kapcsolatokat ápol Pekinggel, ami kétségeket kelt azzal kapcsolatban, hogy Szöul mennyire kész együttműködni Washingtonnal az indiai-csendes-óceáni térségben.

Az Egyesült Államok és Dél-Korea közös nyilatkozata, amelyet Mun Dzsein elnök 2021. májusi fehér házi látogatása során adtak ki, eloszlatott minden félelmet, miszerint a két ország kapcsolata elhidegült volna. Miután kezdetben kerülte az indiai-csendes-óceáni narratívát, Szöul eddigi legvilágosabb kiállását tette egy olyan indiai-csendes-óceáni térség mellett, amely inkluzív, szabad és nyitott. Tekintettel arra a tényre, hogy a dél-koreai Mun Dzsein kormány korábban soha nem fejezte ki hathatós támogatását az Egyesült Államok indiai-csendes-óceáni stratégiája mellett, illetve nem volt vele komolyabb mértékben együttműködő, a 2021. májusi Mun-Biden csúcstalálkozón elért megállapodás meglepően kimagasló volt. Az Amerikai Egyesült Államok és a Koreai Köztársaság vezetőinek együttes nyilatkozata kimondja, hogy a két országnak közös elképzelése van egy olyan régióról, amelyet a demokratikus normák, az emberi jogok és a jogállamiság szabályoz belföldön és külföldön egyaránt. Konkrétan azzal, hogy kijelentették, az Egyesült Államok és Dél-Korea kapcsolatának jelentősége messze túlmutat a Koreai-félszigeten, a két vezető megállapodott országaik földrajzi hatókörének, szerepének és napirendjének kiterjesztésében, regionális és globális szinten is. A közös nyilatkozatban említésre került a Tajvani-szoros is, amely olyan kényes téma, melyet a dél-koreai kormány általában elkerül Kínával szemben. Gazdasági szempontból a két kormány megállapodott abban, hogy megerősítik az ellátási lánc ellenálló képességét, különösen a félvezetők és az akkumulátorok területén. Az, hogy a Samsung 2021. elején 17 milliárd dolláros félvezető üzemet hozott létre Texasban, jelentős lépés volt ebbe az irányba.

Dél-Koreának ugyanakkor meg kell birkóznia egy olyan Kínával, amelynek befolyása folyamatosan nő. Ennek eredményeként Szöul nem akarja gyengíteni kapcsolatait Pekinggel, még akkor sem, ha ez az USA által vezetett regionális kezdeményezésekben és a koalícióalakításban való részvételének elhalasztását jelenti. Mun Dzsein elnök vonakodásának oka részben az a félelem, hogy Peking gazdasági kényszerítő eszközöket fog alkalmazni a dél-koreai gazdaság ellen. Kína Dél-Korea messze legnagyobb kereskedelmi partnere. 2019-ben Dél-Korea exportbevételének 25 százaléka, importjának pedig 21 százaléka származott Kínából és ezt a gazdasági befolyást Kína tetszése szerint ki tudja használni. Ezért a Mun-kormányzatnak van oka félni a kínai beavatkozástól.

2016-ban az Egyesült Államok és Dél-Korea bejelentette döntését egy végfázisú nagy magassági területvédelmi rakétavédelmi rendszer (THAAD) Dél-Koreába való telepítéséről. Míg az Egyesült Államok és Dél-Korea az Észak-Korea elleni védelem megerősítésének eszközével indokolta ezt a döntést, Kína tiltakozott annak alkalmazása ellen, mert aggodalmát fejezte ki, hogy a THAAD nyomon tudja követni Kína rakéta tevékenységét is. Kína válaszul gazdaságilag kényszerítő eszközöket alkalmazott Dél-Korea ellen: szigorúan korlátozta a Dél-Koreába irányuló kínai turizmust, megtiltotta egyes dél-koreai termékek Kínában történő értékesítését, bezárt számos Lotte Mart üzletet és korlátozta a dél-koreai szórakoztató szektor bejutását a kínai piacra. Dél-Korea azt az utat választja, amelyről úgy érzi, hogy az érdekeinek legjobban megfelel. Ez azt is jelenti, hogy lazít olyan, az Egyesült Államokkal kötött erős biztonsági szövetségi témákban, amelyek nem kapcsolódnak a Koreai-félszigethez vagy Északkelet-Ázsiához, mindeközben megőrizve így gazdasági kapcsolatait Kínával.

Kína számára Dél-Korea nehezítő tényező lehet abban, hogy megszerezze a vezető szerepet Északkelet-Ázsiában. Regionális stratégiájában Dél-Koreának kiemelkedően fontos helye van, mivel meghatározó szereplője az Egyesült Államok szövetségi rendszerének, központi szerepe van az észak-koreai kérdésekben, valamint földrajzi közelsége és gazdasági dinamizmusa nagy jelentőséggel bír Kína számára. Stratégiáját az a vágy vezérli, hogy gyengítse Washington szövetségi kapcsolatait, ezzel növelve Peking befolyását a Koreai-félsziget ügyeiben, beleértve az észak-koreai atomfegyver-leszerelést, illetve alkalmassá tegye a régiót érdekeinek támogatására és kiszolgálására. Peking Szöult az Egyesült Államok szövetségi hálózatának leggyengébb láncszemének tartja, tekintettel a két ország történelmi kapcsolataira és Dél-Korea Kínához való alkalmazkodására, szemben más regionális szereplőkkel, mint például Japán, amelyre Kína hosszú távú biztonsági fenyegetésként tekint.

Kína hosszú távon is jelentős szerepet fog játszani egy lehetséges koreai békerendszer kialakításában. Ennek eredményeként számos magas szintű találkozó zajlott kínai és dél-koreai tisztviselők között. 2021 decemberében a Kínai Kommunista Párt egy magas rangú politikai bizottsági tagja és Dél-Korea nemzetbiztonsági tanácsadója között került sor egy megbeszélésre, mely során a koreai háborút esetlegesen lezáró nyilatkozatról tárgyaltak. A Mun-adminisztráció azon szándéka, hogy hivatalosan is véget vessen a koreai háborúnak Észak-Koreával, Kína határozott támogatását igényli. Mun Dzsein a 70 éve tartó koreai háború befejezését hirdeti, mint Észak-Korea atomfegyver-mentesítésének kiindulópontja. A Mun-kormányzat számára a közelgő olimpia lehetőséget kínál a Korea-közi párbeszéd felélesztésére, hasonlóan a 2018-as phenjani téli olimpiához, amely három Korea-közi csúcstalálkozóhoz vezetett. Mivel Kína a koreai háború egyik meghatározó résztvevője volt, a Mun-adminisztráció reméli, hogy meg tudja szerezni Kína hathatós támogatását a Koreai-félsziget békéjéhez. Kontraproduktív lenne, ha bojkottálnák az olimpiát, miközben a háború végének kinyilvánítására törekszenek. Ennek eredményeképpen nem lehet meglepő Szöul azon döntése, hogy nem támogatta Washingtont a pekingi téli olimpia elleni diplomáciai bojkottjában.

Mun Dzsein dél-koreai elnök és kormánya azonban továbbra is néma marad Észak-Koreával kapcsolatban az emberi jogok megsértését illetően, szem előtt tartva Peking Phenjannal való viszonyát, valamint saját országának Phenjannal fennálló bonyolult kapcsolatait. A Mun Dzsein kormány inkább elhalasztja az emberi jogok megvitatását Észak-Koreával kapcsolatban, addig amíg a nukleáris kérdés meg nem oldódik. Mint Ázsia egyik legaktívabb demokráciája, nem adhatja fel alapvető demokrácia és szabadságeszméit, mivel ezek az alapelvek biztosítják azt, hogy Dél-Korea ne kerüljön Kína befolyási övezetébe.

Az új dél-koreai kormánynak folytatnia kell majd az USA-Kína versengésben való eligazodás fáradságos munkáját. Attól függően, hogy ki nyeri meg a 2022. márciusi dél-koreai elnökválasztást, várhatóan Peking és Washington között egyensúlyozó stratégia fog kialakulni. Egy semlegesebb álláspont az indiai-csendes-óceáni térségben viszont nem fogja garantálni azt, hogy Kína a jövőben ne ássa alá Szöul regionális érdekeit. Szöulnak továbbra is kapcsolatokat kell létesítenie más amerikai szövetségesekkel saját érdekeinek biztosítása céljából, még akkor is, ha jelenlegi kapcsolatait igyekszik fenntartani Kínával.

A közelgő, 2022. március 9-re tervezett dél-koreai elnökválasztás kimenetele a belpolitikai helyzetet tekintve megjósolhatatlan. Noha Mun némi befolyásra tett szert az Egyesült Államoknál azáltal, hogy jobban részt vett az indai-csendes-óceáni stratégiájában, Mun pártja, a Koreai Demokrata Párt Lee Jae-myungot választotta elnökjelöltjének, aki Észak-Koreával és Kínával előzékenyebb, míg eközben külpolitikai álláspontját egyesek Amerika- és Japán-ellenesnek minősítik. Továbbá elemzők azt várják, hogy folytatja a Mun-adminisztráció külpolitikáját és a diplomáciájával kapcsolatban a pragmatikus megközelítést hangsúlyozza. Ez arra utal, hogy Lee Munhoz hasonlóan tartózkodhat attól, hogy Washington és Peking között állást foglaljon. Lee egyúttal ellenzi az Egyesült Államokkal és Japánnal való háromoldalú szövetség létrehozását, amelyet veszélyesnek tart és megkérdőjelezi Tokió megbízhatóságát. A másik oldal a konzervatív Yoon Suk-yeolt indítja, aki határozottabb álláspontot képviselne Kínával szemben és külpolitikájában nagyobb hangsúlyt fektetne az emberi jogokra. Yoon hangsúlyozta az Egyesült Államok szövetségének fontosságát Szöul nemzetbiztonsága, valamint az együttműködés tágabb területei, köztük a technológiai és éghajlati kérdések szempontjából. A közelmúltban amerikai tisztviselőkkel tartott találkozóján Yoon reményét fejezte ki a szövetség kiterjesztésével kapcsolatban, és javasolta, hogy Szöul aktív résztvevője legyen a demokrácia, az emberi jogok és a szabályokon alapuló nemzetközi értékeket osztó országok globális koalíciójának létrehozására irányuló erőfeszítéseknek.

A közelmúlt legfontosabb katonai és biztonsági fejlesztései, mint például a hazai Hyunmoo 4-4 tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéta (SLBM), majd később a Nuri űrhordozórakéta tesztelése hatással lesznek a dél-koreai szövetségre. A Nuri-t új generációs kis katonai műholdak és csillagképek fellövésére fogják használni, hogy fokozzák a jövőbeli háborús felkészültséget. Ezekkel az előrelépésekkel a dél-koreai hadsereg autonómabb szerepet tud majd játszani egy esetleges Kína és Észak-Korea elleni, közös dél-koreai-amerikai védekezésben. Az Egyesült Államokkal kötött szövetség továbbra is Dél-Korea katonai stratégiájának sarokköve marad, de azon belül kisebb szerepet fog játszani.

A 2022-es dél-koreai elnökválasztás kimenetele meghatározó lesz mind Dél-Korea, mind a régió jövője számára, kritikus jelentőséggel bír a nagyhatalmakra nézve is. A Biden-kormány reméli, hogy Dél-Korea új elnöke döntő szerepet fog betölteni annak Kína elleni külpolitikai programjának támogatásában, míg a Hszi Csin-ping-adminisztáció egy külpolitikában semlegesebb állaspontot képviselő vezetést látna szívesen.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A NATO és a hibrid fenyegetések

Szerző:

BSZK

febr 1, 2022

Bevezetés

A hibrid fenyegetés, illetve a hibrid hadviselés mint jelenség különösen a Krím-félsziget 2014-es annektálását követően ivódott be a köztudatba és vált azóta az egyik legtöbbet emlegetett 21. századi biztonsági kihívássá, mely kihívással természetesen a NATO tagállamainak is szembe kell nézni. A tagoknak a Washingtoni Szerződés 3. cikkére alapozva, külön-külön, valamint a tagállamok közötti együttműködés révén is ki kell alakítani a hibrid fenyegetések elleni megfelelő védelmi képességeket.

Ezen védelmi képességek kialakítása jelenleg is folyamatban van, és mivel a NATO által 2020 novemberében kiadott, NATO 2030: United for a New Era elnevezésű szakértői jelentésben is hangsúlyosan szerepel a hibrid fenyegetések problémaköre, joggal feltételezhető, hogy a szervezet következő, immáron nyolcadik stratégiai koncepciójában is kiemelt jelentőséggel szerepel majd. Ezt erősítik a napjainkban egyre inkább válságossá váló NATO-Oroszország kapcsolat alakulásának fejleményei, valamint az olyan események is, mint a lengyel-fehérorosz határon tapasztalt migránsokkal kapcsolatos válság. Mielőtt azonban mélyebben belemennénk napjaink tényleges eseményeibe, érdemes néhány szót szólni magáról a hibrid fenyegetés jelenségéről.

Hibrid fenyegetés és hadviselés

A hibrid fenyegetés fogalma nem állandó, folyamatosan változik, ennek ellenére a leghelytállóbb meghatározás talán az, hogy a hibrid fenyegetés olyan állami vagy nem állami szereplők által végrehajtott cselekményre utal, amelynek célja, hogy nyílt, illetve burkolt katonai és nem katonai eszközök kombinálásával gyengítse, alássa a célpont belső stabilitását. A hibrid jellegű fenyegetések tehát felforgató tevékenységeknek, valamint hagyományos és nem hagyományos módszereknek az egyvelege, mely során a hangsúly a szemben álló fél sebezhető pontjainak kihasználásán, illetve a döntési mechanizmus akadályozásán, lassításán van. Fontos azonban hozzátenni, hogy a hibrid tevékenységek a hivatalosan deklarált hadviselés szintje alatt maradnak. A hibrid fenyegetés akkor válik hibrid hadviseléssé, amikor a felforgató tevékenység fegyveres konfliktussal is párosul.[1]

A hibrid tevékenységek megjelenése és felértékelődése

A napjainkban hibrid hadviselésnek nevezett jelenség eredetéről, hátteréről folyamatos szakértői vita folyik, ugyanis nincs egységes vélemény arra vonatkozóan, hogy mikor és miképp alakult ki ez a hadviselési modell. A legtöbb szakértő egy teljesen új, Oroszország által kifejlesztett hadviselési modellről beszél, melyet a 2014-es ukrajnai események során alkalmaztak először, ezzel szemben viszont sok szakértő, például Porkoláb Imre is úgy vélekedik, hogy a hibrid hadviselés kialakulása valójában az irreguláris hadviselés hosszú időre visszanyúló és azóta is tartó folyamatos fejlődésének egy újabb állomása.

Akárhogy is vélekednek a szakértők a jelenség hátteréről, vitathatatlan tény, hogy 2014 óta jelentősen felértékelődött a hibrid fenyegetések és a hibrid hadviselés szerepe. Ehhez nagyban hozzájárult a gyors technológiai fejlődés és a globalizáció hatása, melynek következményeként napjainkra ún. információs társadalmak alakultak ki[2], ahol az infokommunikációs eszközök, az internet, a kibertér kiemelten fontos szerepet tölt be a társadalom megfelelő működése szempontjából. A kibertér ugyanakkor, amely globálisan összekapcsolt, decentralizált elektronikus információs rendszerek, valamint ezen rendszereken keresztül adatok és információk formájában megjelenő társadalmi és gazdasági folyamatok együttesét jelenti,[3] komoly kétélű kardnak tekinthető, hiszen a kényelmi és társadalomműködtetési folyamatok lehetővé tétele mellett jelentős méretű sebezhető felületet is felkínál az adott társadalommal szemben.

Érdek és akaratérvényesítés szempontjából két állam között fellépő konfliktus esetén a kibertér megteremti a lehetőséget arra, hogy adott ország a hivatalosan deklarált hadviselés szintje alatt végzett hibrid tevékenységekkel, jelen esetben kibertéri műveletekkel destabilizálja a szemben álló, ellenérdekelt államot, amely ily módon legyengülve kénytelen lesz teret engedni a támadást intéző állam akaratának. A kibertérben végzett, destabilizáló célt szolgáló műveletek lehetnek például a társadalmat célzó álhírek, rémhírek tömeges terjesztése, melyek célja, hogy bizalmatlanságot ébresszenek az állam vezetésével szemben, melyhez komoly társadalmi megosztottság is hozzájárul. Ilyen jellegű műveleteket alkalmazott például Oroszország a Krím-félsziget annektálása előtt, alatt és után.

Szintén a kibertérben végezhető műveletek közé sorolható például a kritikus infrastruktúrák (például az adatátviteli hálózatok, villamosenergia-termelő egységek) bénítására irányuló kibertámadások, mellyel az ország energiaellátását és az információ megfelelő áramlását lehet akadályozni, amely így az állam döntéshozatali folyamatait is jelentősen megnehezíti, ebből kifolyólag pedig csak rendkívül lassan képes a megfelelő válaszlépések megtételére, amely rendkívül nagy hátrányt eredményez egy tényleges, kívülről érkező katonai erő támadása esetén. Porkoláb Imre gondolatai alapján ugyanis napjainkban mind a vállalatok, mind a nemzetközi szervezetek, így a NATO is, továbbá az államok a döntéshozatali folyamatok lerövidítésére, megkönnyítésére, rugalmasabbá tételére törekednek a versenyképesség, az információs fölény és a reakcióidő lerövidítése érdekében. Ebből következően pedig a szükséges információk hiányában, a döntési folyamat huzamosabb akadályoztatása esetén az állam gyakorlatilag tehetetlenné válik egy kívülről jövő támadással szemben.[4] Az eddig leírtak alapján látható, hogy rendkívül fontos a NATO tagállamok számára, hogy megfelelő módon felkészüljenek az ilyen jellegű támadásokra és kialakítsák a megfelelő védelmi képességeket.[5]

NATO és a hibrid fenyegetések

A fenyegetettség valós

2014-ben Oroszország azzal vádolta meg Magyarországot, hogy T72-es harckocsikat szállít Ukrajnának, hogy így segítse az országot a krími válság kezelésében. A vád rövid életű válságot eredményezett a magyar-orosz diplomáciai kapcsolatokban, illetve riadalmat keltett a magyar társadalomban, egészen addig, amíg be nem bizonyosodott, hogy az állítás nem igaz.

Álhírek kapcsán érdemes még kitérni a 2016. július 16-án, Münchenben történt fegyveres lövöldözésre, amely 10 áldozatot is követelt. Az eseménnyel párhuzamosan az interneten is gyorsan terjedt a hír, mely végül több, mint 4300 bejelentés beérkezéséhez vezetett a rendőrségnél, mely alapján összesen a város 71 különböző pontján látták a terrorcselekményt. Ez az eset jó példa arra, hogy milyen módon képes megnehezíteni, megbénítani a rendőrség munkáját a társadalomban kitörő pánik.[6]

Szintén megemlíthető a 2016-os amerikai elnökválasztás körüli botrány, mely ügyben a nyomozás végül orosz beavatkozás, illetve a választás kimenetelének befolyásolásának feltételezéséhez vezetett. Emellett ugyancsak említésre méltó a választások körüli álhírek hatásának szemléltetésére a 2021. január hatodikán, Washingtonban lezajlott eseménysorozat, mely azzal indult, hogy Donald Trump, volt amerikai elnök nem törődött bele az elnökválasztás elvesztésébe, majd azzal végződött, hogy választási csalásra hivatkozva Trump követői megostromolták a törvényhozás épületét, óriási felfordulást okozva.

A kritikus infrastruktúrák jelentőségének hangsúlyozására jó példa az Egyesült Államok Nitro Zeus fedőnevet viselő haditerve, mely egy Irán ellen készült terv arra az esetre, ha bizonyosságot nyer az atombombák előállítására irányuló iráni szándék. A terv értelmében első lépésként az Egyesült Államok folyamatos kibertámadásokkal bénítaná meg Irán infrastrukturális hálózatát, lekapcsolná az országot az internetről, valamint az elektromos hullámtartomány zavarásával akadályozná a megfelelő légvédelmi tevékenységet. Miután az ország teljesen megbénult, amerikai katonák lépnének Irán területére és megkezdenék a szárazföldi műveleteket. Ez a terv tökéletesen szemlélteti a hibrid hadviselés mibenlétét.[7]

Nem kell ugyanakkor évekkel korábbra visszanyúlni azért, hogy a hibrid módszerek alkalmazására példát találjunk, elég a 2021 év végi lengyel-fehérorosz határon történt eseményekig visszamenni, ahol egy irányított migrációs folyamat zajlott le, melynek célja a Lengyelország, illetve magának az Európai Uniónak a destabilizálására irányult, válaszul a Fehéroroszország ellen életbe lépett szankciókra.[8]

A példákat összegezve kijelenthető, hogy valóban komoly kihívásként jelentkezik akár az Európai Unió, akár a NATO számára, hogy megfelelő válaszadási képességet dolgozzon ki a hibrid fenyegetések és a hibrid hadviselés rugalmas mivoltára. A német Alkotmányvédelmi Hivatal elnöke már évekkel ezelőtti beszédében is kijelentette, hogy a hibrid fenyegetések komoly veszélyt jelentenek az egész Európai Unióra nézve, mely fenyegetésekre rendkívül fontos a hatékony reagáló képesség kialakítása. Ezen reagáló képesség kidolgozásán fáradozik jelenleg az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (North Atlantic Treaty Organization, NATO) is.

A NATO válaszai a hibrid fenyegetésekre

Nem kizárólag a hibrid fenyegetésekkel kapcsolatban, sokkal inkább a fenyegetettségérzet növekedésének következtében a 2014-es ukrajnai események hatására, a szervezet walesi csúcstalálkozója óta a NATO tagállamok fokozatosan és jelentős mértékben növelik védelmi kiadásaikat, hogy a csúcstalálkozón elfogadott ajánlás alapján 10 éves távlatban mindinkább megközelítsék a védelmi kiadások kívánatos mértékét előirányzó értéket, amely az adott állam GDP-jének 2%-a. Mindemellett a walesi csúcstalálkozó visszaterelte a szervezetet a kollektív védelem elsődlegességének irányába, amelynek következtében azóta jelentősen megerősödött a NATO keleti határainak katonai védelme.

Ami viszont a kollektív védelmi képességek fejlesztése kapcsán ténylegesen is összekapcsolható a hibrid fenyegetésekre történő válaszadási képesség megteremtésével, az a Washingtoni Szerződés 5. cikkének a kibervédelemre történő kiterjesztése, valamint a 2016-os varsói csúcstalálkozó kapcsán a kibertér katonai műveleti területté nyilvánítása. Ezen rendelkezések lehetővé teszik a Washingtoni Szerződés 5. cikkének alkalmazását egy NATO-t érintő kibertámadás vagy támadás-sorozat esetén is.[9]

Szintén a hibrid fenyegetések leküzdésére jött létre 2017-ben a Hibrid Fenyegetések Elleni Európai Kiválósági Központ, mely szervezet a NATO és az EU együttműködése révén jött létre, feladata pedig a hibrid hadviselés, különösen a keleti irányból érkező fenyegetések kutatása, elemzése, továbbá a csatlakozó tagállamok közti együttműködés ösztönzése.

A közös munka mellett az államok külön-külön is igyekeznek kialakítani megfelelő védelmi képességeiket, így például a kibervédelmi képességeiket. Ennek megfelelően az ezen képességekre irányuló fejlesztési elhatározás az egyes országok stratégiai dokumentumaiban is helyet kapnak, ahogyan az tapasztalható Magyarország esetében is, például a 2021-es Nemzeti Katonai Stratégia vonatkozásában.

Mindazonáltal a dinamikusan változó környezet és az új típusú kihívások, a hibrid fenyegetések előtérbe kerülése és például Kína felemelkedése, valamint az olyan, egyre égetőbbé váló problémák, mint a klímaváltozás felveti a NATO alapvető stratégiai irányainak újrafogalmazását, ezáltal egy új stratégiai koncepció kidolgozását és elfogadását.

Ezen új koncepció várhatóan 2022-ben kerül majd elfogadásra, a dokumentum tartalmára vonatkozó előzetes irányok azonban a 2020 novemberében közzétett, NATO 2030: United for a New Era elnevezést viselő szakértői jelentés segítségével megismerhetők. A dokumentum visszatekint a 2020 előtt elért hibrid fenyegetések leküzdésére irányuló eredményekre, valamint iránymutatást ad arra vonatkozóan, hogy mely területeket kell különösen nagy figyelemmel fejleszteni a jövőben. Ezek alapján a NATO tagállamoknak a Washingtoni Szerződés 4. cikk előtérbe helyezésével erősíteniük kell a politikai párbeszédet egymás között, valamint ezen felül valós veszélyhelyzetek szimulációján keresztül közös gyakorlatokat kell szervezni a hibrid fenyegetések leküzdésének begyakorlására. Mindemellett hatványozottan fontos a szervezet ellenállóképességének növelése, melyben fontos szerepet kap a civil társadalom álhírek elleni felkészítése, ezáltal biztosítva, hogy a kibertérben végrehajtott ellenséges dezinformációs műveletek minél kevésbé legyenek képesek kárt okozni.[10]

Összességében -különösen a NATO csúcstalálkozók eseményeinek és a különböző dokumentumok tartalmának ismeretében- kijelenthető, hogy a NATO igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy a hagyományos katonai képességek folyamatos fejlesztése és a tagállamok katonai védelmének megteremtése mellett sikeresen vegye fel a harcot az olyan fenyegetések ellen is mint a hibrid- és kiberfenyegetések, melyek leküzdéséhez a tagállamok teljes lakosságának felkészítése is szükségessé válhat.

Konklúzió

A NATO jelenleg a régebb óta jelenlevő kihívások, mint például a terrorizmus vagy a nukleáris proliferáció mellett olyan kihívásokkal is szembe kell, hogy nézzen, mint az írásban kifejtett hibrid- és kiberfenyegetések, melyek különösen nagy hangsúlyt kapnak napjainkban az egyre inkább elmérgesedő Oroszország-NATO kapcsolat következtében. Annak ellenére, hogy Oroszország katonákat vonultat fel Ukrajna határainál, és hogy a NATO tagállamok fegyvereket küldenek Ukrajna megsegítésére, továbbra is a gazdasági, diplomáciai, politikai, információs-dezinformációs nyomásgyakorlás, valamint az elrettentés az, ami a szemben álló felek kezében domináns érdekérvényesítő eszközként jelenik meg, hiszen ezen tevékenységek a hivatalosan deklarált hadviselés szintje alatt képesek maradni, amely gazdaságilag, politikailag és katonailag is egyaránt kifizetődőbb.

Jelenünkben a gazdaság stabilitása ugyanolyan fontos fegyvertény, mint egy jól kiképzett, korszerű, modern eszközökkel ellátott hadsereg. Ennek, valamint annak a ténynek következtében, hogy a globalizáció rendkívül szorosan összekapcsolta gazdasági tekintetben a világ országait, az államok igyekeznek kevésbé költséges módon, hibrid- és kibertevékenységekkel rákényszeríteni akaratukat a szembenálló félre. Az ezen tevékenységek előtérbe kerülésével azonban a NATO-nak is gőzerővel kell dolgoznia azon, hogy képessé váljon a tagállamok e fenyegetésektől való megfelelő védelmére.

Felhasznált irodalom:

1139/2013. (III. 21.) Korm. határozat Magyarország Nemzeti Kiberbiztonsági Stratégiájáról
Gazdag Ferenc ? Remek Éva: A biztonsági tanulmányok alapjai, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.
Haig Zsolt: Információs műveletek a kibertérben, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.
Hofstetter, Yvonne: Láthatatlan háború ? Avagy miképpen fenyegeti a digitalizáció a világ biztonságát és stabilitását, Corvina Kiadó, 2020.
Jójárt Krisztián: A hibrid hadviselés és a jövő háborúja, Honvédségi Szemle, 2020. 148. évf. 1. sz. pp. 5-19.
NATO 2030: United for a new era. Analysis and recommendations of the Reflection Group appointed by the NATO Secretary General?, Brussels, 25 November 2020.
Porkoláb Imre: A stratégia művészete, HVG Könyvek, 2019.

[1] Jójárt Krisztián: A hibrid hadviselés és a jövő háborúja, Honvédségi Szemle, 2020. 148. évf. 1. sz. pp. 5-19.

[2] Információs társadalom: Olyan társadalom, amely a tudás köré szervezi magát, az információt gazdasági erőforrásként használják, fejlődése mögött az információs javak termelése a hajtóerő, kulcsfontosságú társadalmi rendszerek, tevékenységek elektronikus információs hálózatok köré szerveződnek. Forrás: Haig Zsolt: Információs műveletek a kibertérben, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.

[3] 1139/2013. (III. 21.) Korm. határozat Magyarország Nemzeti Kiberbiztonsági Stratégiájáról

[4] Porkoláb Imre: A stratégia művészete, HVG Könyvek, 2019.

[5] Porkoláb Imre: U. o.

[6] Hofstetter, Yvonne: Láthatatlan háború ? Avagy miképpen fenyegeti a digitalizáció a világ biztonságát és stabilitását, Corvina Kiadó, 2020.

[7] Hofstetter, Yvonne: I. m.

[8] Fiszer, Michal ? Gruszczynski, Jerzy ? Puttré, Michael: I. m.

[9] Gazdag Ferenc ? Remek Éva: A biztonsági tanulmányok alapjai, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.

[10] NATO 2030: United for a new era. Analysis and recommendations of the Reflection Group appointed by the NATO Secretary General?, Brussels, 25 November 2020.

Írta: Seprényi Patrik

Kiemelt kép forrása: flickr.com

Az iráni atomalku lehetséges felélesztéséhez vezető út főbb fejleményei

Szerző:

Kmeczkó Sára

jan 29, 2022

A lassan 70 éves iráni atomprogram a 2000-es évek első felében került a nemzetközi közösség érdeklődésének homlokterébe, és azóta a nemzetközi erőegyensúly, különösen pedig a közel-keleti hatalommegosztás alakulását szüntelenül befolyásolja. Erős médiafigyelem legutóbb 2021-ben irányult az iráni nukleáris programra, miután felmerült a 2015-ben elfogadott és azóta lényegében felbomlott iráni atomalku (JCPOA) lehetséges felélesztése. Az elemzés az iráni atomprogrammal kapcsolatos diskurzus fontosabb állomásait tekinti át, illetve a 2015-ben elfogadott atomalkuhoz való lehetséges visszatérés jelentősebb fejleményeit vizsgálja meg.

Történeti háttér

Az Amerikai Egyesült Államok és Izrael Iránhoz fűződő szövetségesi viszonya az 1979-es iráni iszlám forradalmat sikerre vivő Khomeini ajatollah hatalmának megszilárdításáig és az iráni monarchia bukásáig megbonthatatlannak tűnt. Az Egyesült Államok Mohamed Reza Pahlavi személyében az 1950-es évektől kezdődően megbízható partnerre talált a fenyegető kommunista térhódítás megakadályozásában. A rendkívül szoros kapcsolatokat jelzi, hogy Jimmy Carter amerikai elnök a sahot a térségbeli ?legerősebb bástyának? nevezte, illetve az Egyesült Államok technikai segítségével (francia és német, majd az 1980-es évektől kezdődően kínai és orosz technológiai együttműködés mellett) utat engedett a polgári felhasználású, ámde titkos katonai célú elemeket egyaránt tartalmazó iráni atomprogram kibontakozásának. [1] Izrael eközben számos érzékeny katonai projektet hajtott végre közösen Iránnal, melyek jelentősen hozzájárultak az iráni rakétaprogram beindításához a Project Flower keretében az 1970-es évek második felében. [2] A Pahlavi-rendszer bukását követően azonban kevés kivételtől eltekintve (pl. az osziraki atomlétesítmény elleni támadás, az Irán?Contra-ügy, a nemzetközi terrorizmus elleni háború) az említett országok közötti kapcsolatokat az ellenségeskedés jellemzi. A bizalmatlanná vált, sőt végletekig megromlott kapcsolat a nemzetközi politikára, különösen a közel-keleti béke alakulására is lényeges befolyást gyakorló tényezővé vált.

Az iráni védelempolitikai gondolkodás sarokkövei

Az amerikai és iráni diplomáciai kapcsolatok megszakadását követően az Egyesült Államok az immáron páriaállamként kezelt perzsa állam ellen széleskörű és egyoldalú szankciókat vetett ki. Irán a rengeteg áldozatot követelő, nyolc évig tartó iráni-iraki háború keserű tapasztalatait mérlegelve döntött a rakétaprogramjának és a nukleáris programjának folytatása mellett. Irán ugyanis úgy ítélte meg, hogy az 1980-tól 1988-ig tartó, az Iránban szent védekező háborúként tekintett fegyveres konfliktus során a nemzetközi közösség nagy része cserben hagyta, nem tett semmit az ország védelme érdekében, amikor Irak a vegyifegyver alkalmazásától sem riadt vissza, valamint közel 200 Scud-B rakétát lőtt ki iráni nagyvárosokra (?városok háborúja?). A perzsa állam a háború lezárását követően ezért elrettentő képességének intenzív fejlesztése mellett kötelezte el magát, a két katonai programhoz való jog deklarálása pedig az iráni társadalomban a nemzeti büszkeség kérdésévé vált. Az iráni biztonságpercepciót jelentősen befolyásolta a térségbeli amerikai hegemónia fokozatos növekedése. Irán ugyanis attól tartott, hogy az afganisztáni és iraki háborúkat követően a perzsa állam válik az Egyesült Államok következő célpontjává. Így a nukleáris és ballisztikusrakéta-programok folytatásában látta annak az esélyét, hogy a vallástudósok abszolút hatalmán alapuló állami berendezkedését (velájat-e motlaq-e faqíh), illetve területi integritását biztosítani tudja. [3] [4]

A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) vizsgálódásai nyomán az iráni atomlétesítményekben folyó tevékenységgel kapcsolatban ekkor még nem merültek fel az eredetileg polgári célokat kiszolgáló nukleáris program lehetséges katonai felhasználásának nyomai.

Az iráni atomprogrammal kapcsolatos vizsgálódások és a tárgyalások kezdete

A számos ország által terroristacsoportnak tekintett albániai székhelyű Modzsáhedin-e Khalq szervezet közlése nyomán 2002-ben fény derült az IAEA-nak be nem jelentett titkos araki és natanzi nukleáris létesítményekre. [5] Az 1979 után létrejövő iráni állami-politikai berendezkedést megdönteni igyekvő csoportosulás vádjai igaznak bizonyultak.

Ennek nyomán Nagy-Britannia, Franciaország és Németország (E3) tárgyalást kezdeményezett Iránnal a nukleáris fegyverek proliferációjával kapcsolatos szerződés (NPT) megszegésének ügyében, amellyel Irán urándúsítási képességét kívánták korlátozni. Rövid időn belül az IAEA vizsgálatot indított Iránnal szemben a titkos atomlétesítményekben zajló tiltott tevékenység miatt. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség által elkészített dosszié 2006-ban került az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé, amely a tárgyalások elakadását követően ? az iráni politikai elitet és közvéleményt teljes mértékben sokkolva ? a szankciók mellett döntött, miután Irán nem győzte meg a Mohamed el-Baradei vezette IAEA-t a vállalt kötelezettségek kielégítő teljesítésével kapcsolatban, továbbá iráni részről a kiegészítő jegyzőkönyv ratifikálása is elmaradt. Iránt különösen meglepte, hogy a korábbi egyoldalú amerikai szankciók idején a Kínával és Oroszországgal egyre szorosabbá váló kapcsolatok ellenére Peking és Moszkva 2006 és 2010 között minden Irán elleni szankciót megszavazott a Biztonsági Tanácsban.

Az Irán elleni szankciók hatása

A szankciók az évek múlásával egyre szigorodtak. Ehhez nagymértékben hozzájárult az Irán világgazdasági integrációját támogató elnök, Mohamed Khátemi veresége az 2005-ös államfőválasztáson. Az ekkor hatalomra kerülő konzervatív Mahmúd Ahmedinezsád elnöksége idején érték el az iráni nukleáris ambíciók a csúcspontjukat, amihez az alapvetően pragmatikus és racionális iráni külpolitikai döntéshozatalt gyakran háttérbe szorító, kifejezetten harcos és ideológiai alapú nyugatellenes retorika (?Halál Amerikára, halál Izraelre?) társult, miután átrendeződés következett be a rendkívül összetett iráni politikai életben. Ennek során a konzervatív körök kiszorították a mérsékelteket a fontosabb politikai döntéshozatali folyamatokból.

Az egyre súlyosabbá váló szankciók idővel mind nagyobb területet érintettek, köztük a nukleáris fejlesztésekre vonatkozó kérdéseket, a nemzetközi terrorizmus támogatását, a bankrendszert, valamint az emberi jogokat is. Ennek hatására Ali Khamenei legfelsőbb vezető meghirdette az ?ellenállási gazdaságot?, amellyel az Iránra kivetett gazdasági szankciók jelentette nehézségeket kívánták mérsékelni. [6] Eközben ? elsősorban izraeli oldalon ? a nem-katonai nyomásgyakorló eszköztár alkalmazása mellett többször is felmerült a katonai erő bevetése. Ehud Barak volt izraeli kormányfő egy interjúban elismerte, hogy 2009 és 2012 között legalább három alkalommal is komolyan fontolóra vették Irán katonai erővel történő megtámadását. Ezt a tervet azonban az Egyesült Államok és a Biztonsági Tanács más tagjai sem támogatták. [7]

Az előzetes elképzelésekkel ellentétben az egyre inkább többszereplőssé váló szankciós rezsim nem tudta elérni az iráni politikai berendezkedés megdöntését, sőt egyenesen az iráni politikai vezetés hatalmának megerősödéséhez, illetve a civil társadalom gyengítéséhez vezetett. [8] A szankciók nem voltak képesek Iránt a nemzetközi politikában teljes mértékben elszigetelni. Az ENSZ által elfogadott, Irán pellengérre állítását lehetővé tevő határozatokat ugyanis az ENSZ-tagállamoknak kevesebb, mint a fele hajtotta végre. A szénhidrogénekben rendkívül gazdag Irán mindvégig szoros kapcsolatokat ápolt Szíriával, Oroszországgal, Indiával és Kínával. Pekinggel különösen szoros kapcsolatok kialakítására törekedett. A rendkívül agresszív szankciók Kína erőteljes iráni gazdasági jelenlétét alapozták meg, azonban a két állam közötti kapcsolatok a hatalmas kínai erőfölényből következően aszimmetrikusak maradtak. Mindeközben a perzsa állam a később terrorszervezetnek minősített Hezbollah-hal, Hamásszal és a Palesztin Iszlám Dzsiháddal is fenntartotta a kapcsolatait. [9] Ezeknek a szervezeteknek a fegyverkezését és az Izrael Állam elleni támadásait Irán a mai napig jelentős mértékben támogatja. Ezen pénzösszegeknek a hiányát a szíriai és az iraki katonai intervenció fenntartása mellett az iráni nemzetgazdaság is megérzi.

Az iráni atomalku (JCPOA) megszületése

A tárgyalásokhoz idővel ? mint a BT állandó tagjai ? az Egyesült Államok, Kína és Oroszország is csatlakozott, így a kezdetben E3-nak nevezett formáció E3+3-má (másnéven P5+1-gyé) bővült. A felek közti tárgyalások 2012-ben hoztak újabb fordulatot a párbeszéd érdemi folytatásával. 2015 nyarán Bécsben állapodtak meg az átfogó közös cselekvési tervről (angolul JCPOA, fárszi nyelven BARJAM), amely a következő év januárjában lépett életbe. Ekkoriban úgy vélték, hogy Iránt csupán pár hónap választja el az atomfegyver kifejlesztésétől, így a feleket sürgette az idő. A megállapodást valamennyi fél jelentős sikernek nevezte, azonban az elsősorban Irán számára tekinthető győzelemnek, ugyanis ha Irán a köztes célkitűzéseket teljesíti és ezt a nemzetközi szakértők vizsgálatai megerősítik, akkor a perzsa államra kivetett súlyos szankciókat fokozatosan felszámolják, köztük az Iráni Forradalmi Gárda (IRGC) Quds Force nevű speciális alakulatára és azóta likvidált vezetőjére, Qászem Szolejmánira vonatkozó szankciókat is.

A megállapodás azonban a létrejötte óta kritika tárgyát képezi az iráni kormány, a Forradalmi Gárda és az Iráni Iszlám Köztársaság Műsorszolgáltató (IRIB) közötti politikai harcokban. Mindez arra enged következtetni, hogy Khamenei ajatollah nem volt elégedett a 2013-ban megválasztott reformista Hasszán Róhani elnök politikai teljesítményével. [10]

Az atomalkuhoz fűződő iráni remények

A szankciók feloldása vitális kérdés a magas inflációval és munkanélküliségi rátával küzdő iráni gazdaság szempontjából, hiszen a szankciók egyik szelete az ország szénhidrogénexportjának is érzékeny veszteségeket okozott. Irán továbbá a gazdaságosabb és versenyképesebb olajkitermeléséhez szükséges nyugati (elsősorban európai) technológia importálásában, valamint a külföldi tőke beáramlásában is reménykedett. Hasszán Róhani elnök és az iráni politikai vezetés az iráni kivételesség tudatában azt remélte ettől, hogy a külföld ezentúl a nagy civilizációk sorába tartozó, a Nyugat által hosszú ideig áldozati szerepbe kényszerített perzsa államot egyenlő partnerként fogja kezelni, illetve meg fogja számára adni a neki járó tiszteletet. Ez azt is jelentette volna, hogy a nemzetközi közösség Irán regionális hatalmi státuszát, illetve az 1979 óta érvényben lévő teokratikus berendezkedését is elismeri, továbbá nem kérdőjelezi meg Irán jogát a békés célú atomprogramhoz sem. Az irániak széles rétege véli úgy, hogy hazája atomprogramjának nyugati akadályoztatása diszkriminatív, ami Irán elszigetelését és az őt megillető regionális hatalmi státusztól való elszakítását célozza meg. Irán ugyanis a saját atomprogramjának katonai felhasználásra irányuló állítólagos törekvéseit a mai napig konzekvensen tagadja Khamenei ajatollah nukleáris fatvájára hivatkozva. Azzal érvelnek továbbá, hogy az ország energiaéhségét egyre kevésbé tudja kielégíteni a hazai szénhidrogénipar, miután az iráni népesség száma (Irán lakossága jelenleg 85 millió körüli) és energiafogyasztása is meredeken növekszik. [11]

Az atomalkuhoz fűződő amerikai és európai érdekek

Az Egyesült Államok energiaszektorának és pénzügyi nagyvállalatai számára a hosszú idő óta zárt iráni piac megnyílása kiemelkedően kedvező lehetőségeket hordozott magában, azonban a két állam közti szövetségesi viszony alakulásában nem hozott alapvető elmozdulást. Utóbbit Ali Khamenei legfelsőbb vezető is hangoztatta a megállapodással kapcsolatban, amit ő különleges megállapodásnak (?special agreement?) nevezett. [12]

Az Európai Unió a megállapodástól elsősorban az iráni létesítményekben található nukleárisfűtőanyag-ciklus ellenőrizhető nyomon követését remélte, ami közvetve az iráni atomprogram katonai felhasználhatóságát is megnehezítené. Az EU úgy vélte, hogy a 235-ös tömegszámú urán dúsításának 3,67%-ban történő maximalizálása elegendő biztosítékot nyújt arra nézve, hogy Irán nem lesz képes atomfegyvert előállítani. A megállapodás megkötésével és a korlátozások megszűnésével Irán számára az Európai Unió újból a legfontosabb kereskedelmi partnerévé válhatott volna. Európa kitüntetett szerepét jelezte, hogy Róhani elnök első hivatalos külföldi útja a szankciók feloldását követően Európába vezetett a gazdasági kapcsolatok ? esősorban a járműgyártás ? élénkítése céljából. [13]

Az Egyesült Államokhoz hasonlóan az Európai Unió is úgy vélte, hogy a megállapodás létrejöttével közelebb kerülhet a szíriai helyzet megnyugtató rendezése, hiszen az iráni maradt a szűkebb régióban az egyik stabil hatalmi berendezkedés. Emellett úgy vélték, hogy az atomalku megkötésével elkerülhető lehet a közel-keleti ?láncreakció? is az atomfegyver kifejlesztése terén. Ha ugyanis a perzsa állam kifejlesztené a saját nukleáris elrettentő képességét, akkor a térség számos más országa, így Szaúd-Arábia, Törökország és akár Egyiptom is nukleáris fegyverkezésbe kezdene. [14]

Az atomalkuhoz fűződő izraeli és szaúdi félelmek

A szakértők egy része azonban úgy vélte már akkor is, hogy Irán regionális szerepének megerősödésével a térségbeli partnereit még nagyobb mértékben lesz képes támogatni, ami könnyen a Közel-Kelet további destabilizációjához vezethet. A megállapodás ellenzői nyíltan kétségbe vonták Irán jövőbeli normakövető magatartását, illetve azt, hogy a JCPOA képes lenne Irán nukleáris fegyverek kifejlesztésére vonatkozó jövőbeli képességeinek ellehetetlenítésére. Félő volt, hogy a túlzóan engedékenynek is nevezett, mindössze 15 évre szóló (lényegében átmeneti) nukleáris megállapodás Irán ? már Mohamed Reza Pahlavi sah által is elérni kívánt ? hegemón szerepét fogja eredményezni, amely aggodalommal töltötte el Izraelt és Szaúd-Arábiát is, hiszen ezek a változások a síita tengely kiterjedésével egyértelműen a két állam stratégiai befolyásszerző képességének gyengüléséhez vezetnének. [15] A külpolitikai sikerre éhes Obama-adminisztrációnak az iráni nukleáris megállapodásban megmutatkozó eltökéltsége hozzájárult az Izraellel (és részben Szaúd-Arábiával) való kétoldalú kapcsolatainak meggyengüléséhez is.

Új amerikai szankciók Irán ellen

Donald Trump elődjénél, Barack Obamánál erőteljesebb Izrael-barát politikát folytatott. Ennek jegyében a republikánus elnök 2018 májusában egyszerű elnöki rendelet formájában bejelentette az Egyesült Államok JCPOA-ből történő egyoldalú kilépését, amelyet az amerikai szankciók két lépcsőben történő visszaállítása követett, illetve újabbak bevezetéséről is döntés született, ami a ?maximális nyomásgyakorlás? (?maximum pressure?) politikáját követte. A térségbeli (elsősorban a Pakisztánon áthaladó CPEC miatti) kínai előretörést megakadályozandó, egyes stratégiai jelentőségű iráni projektekre, így a csábahári kikötőt érintő iráni-indiai beruházás esetében is Trump elnök felfüggesztette a szankciók hatályát. [16] [17]

Az amerikai fél nyíltan arra tett kísérletet, hogy az alapvetően továbbra is szénhidrogénexport-alapú iráni gazdaság nyersanyagexportját teljes mértékben ellehetetlenítse. A korábbiaknál lényegesen szigorúbb (az Iránt és az Iránnal kereskedő országokat és vállalatokat is érintő) szankciók a tartósan alacsonyan tartott nemzetközi olajárakkal kiegészülve ilyenformán komoly visszaesést eredményezett az iráni gazdaság és mindenekelőtt az iráni olajipar számára: nem csupán a kereseti oldalon realizálódtak akut problémák, Iránnak a tankerkapacitások terén is súlyos nehézségei merültek fel, miután az új szankciós környezet megnehezítette számukra a tankerek bérlését. A kialakult helyzeten ? amely már a lakosság mindennapi életében is közvetlenül éreztette a hatását ? az Ahmadinezsád-éra fiskális politikája következtében kimerült iráni tartalékok hiánya csak rontott. [18]

A kedvezőtlen amerikai döntésre Irán a 2015-ben vállalt kötelezettségeinek sorozatos megszegésének nyilvános bejelentésével válaszolt. Ennek során a JCPOA-ban lefektetett mennyiségi korlátozásokat lépték át mind az urándúsítás, mind a nukleáris technológiában nélkülözhetetlen nehézvíz felhalmozásának vonatkozásában. Ezen iráni lépések azonban visszafordíthatók voltak, így Irán kompromisszumkészségének fenntartását mutatta azzal, hogy nem zárkózott el véglegesen az általa vállalt kötelezettségek betartásától, miközben a saját erejét is érzékeltette.

Az atomalku felbomlása

Az európai országok Kínával és Oroszországgal igyekeztek a JCPOA-t életben tartani. 2020 januárjában azonban célzott amerikai dróntámadás végzett Qászem Szolejmánival, a Forradalmi Gárda Quds Force elitalakulatának kiterjedt személyes kapcsolati hálózattal és több évtizedes harctéri tapasztalattal rendelkező parancsnokával, illetve Abu Mahdi al-Muhandisszel, az Irán-barát iraki síita Kata?ib Hezbollah vezetőjével. Az eleve feszült amerikai-iráni kapcsolatok ezzel újabb hullámvölgybe kerültek. Miután egyik félnek sem érdeke a nyílt katonai konfliktus kirobbantása, a helyzet nem eszkalálódott, nem lépte túl a két ország között hosszabb ideje tartó háborús szint alatti, alacsony intenzitású konfliktusok szintjét.

Az Irakban elkövetett amerikai dróntámadást követő második nap, egy év stratégiai türelmi időt követően Irán hivatalosan is bejelentette, hogy felhagy a 2015-ben elfogadott megállapodásból eredő kötelezettségei betartásával (2018 májusától 2020 januárjáig Irán hat alkalommal szegte meg vállalásait). Ez nem jelentette a megállapodásból való teljes iráni kilépést. Irán ezzel a lépésével is azt kívánta hangsúlyozni, hogy az amerikai szankciók feloldása esetén kész visszatérni a tárgyalóasztalhoz. Ezzel együtt is a nukleáris megállapodás gyakorlatilag szétesett. [19]

A feszültség fokozása ? az új iráni nukleáris törvény

Az iráni atomprogram egyik vezető tudósának, Mohszen Fakhrizádénak az izraeliek által történő likvidálását követően az iráni parlament (Medzslisz) 2020 decemberében egy új törvényt fogadott el a nukleáris program jelentős gyorsításával kapcsolatban, aminek fejleményeiről tájékoztatták a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget is. A saját magát sarokba szorítottnak érző perzsa állam ekképpen 2021 tavaszán megkezdte a 235-ös tömegszámú urán 60%-ra történő dúsítását a natanzi létesítményben, amelyet az utóbbi években több alkalommal is súlyos izraeli informatikai támadás ért. A kiegészítő jegyzőkönyv alkalmazásának felhagyása mellett Irán az IAEA ellenőreinek számos alkalommal megtagadta az egyes iráni nukleáris létesítményekbe történő belépést és vizsgálódást, illetve növelni kezdte a fordói nukleáris létesítményben található fejlettebb, IR-6 centrifugák üzembe helyezését. Továbbá ballisztikusrakéta-programjával kapcsolatban újból megkezdte az Észak-Koreával több évtizedes hagyományokat felölelő együttműködést is. Yuval Steinitz, Izrael energetikaügyi minisztere ekkor úgy vélte, Irán fél éven belül képes lehet a nukleáris fegyver kifejlesztéséhez szükséges dúsítási szintet elérni a 235-ös tömegszámú urán esetében.

Az iráni kiútkeresés ? a Kínához való közeledés

Az atomprogram körüli feszültségek fenntartása mellett Irán 2021 márciusában huszonöt évre szóló együttműködési megállapodást kötött Kínával, amiről még 2016-ban Hszi Csin-Ping közel-keleti körútjának teheráni állomásán, nem sokkal az Iránra kivetett szankciók feloldását követően született döntés. Irán és a térségbeli amerikai hegemóniáról hasonlóan gondolkodó Kína között a leginkább kiterjedt kooperációt jelentő átfogó stratégiai partnerségi megállapodás is ekkor jött létre. Az együttműködési megállapodás ? ami 50 évvel a két állam között létrejött hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvételét követően született meg ? az Övezet?Út (BRI) kínai kezdeményezés részének is tekinthető. A nemzetközi sajtóban számos igen szenzitív területet (katonai-védelmi együttműködés, titkosszolgálati információk megosztása) érintő, akár 400 milliárd dolláros kínai befektetésről szóló verziója is napvilágot látott már 2020-ban is, azonban ezen információmorzsák valódisága kérdéses. A megállapodás hivatalos verziója csupán szándéknyilatkozatnak tekinthető (így nem egy új, Amerika-ellenes szövetségi rendszerről van szó), azonban világosan jelzi, hogy a húsz évszázados kapcsolat által összefűzött két ország a saját érdekeinek figyelembevétele mellett kész szorosabban együttműködni bizonyos területeken.

A kínai-iráni kapcsolatok erősödése abban is megmutatkozott, hogy Irán a Sanghaji Együttműködés Szervezetében (SCO) 2021 szeptemberétől rendes taggá vált 15 évnyi megfigyelői státuszt követően. Hosszein Amir Abdollahián iráni külügyminiszter az iráni Siasat Rooz lapnak adott interjújában hangsúlyozta, hogy a középázsiai biztonsági szervezet ezen lépése is azt jelzi, hogy mind Oroszország, mind Kína értékes szerepet szán Iránnak a régió stabilizálásában.

Az atomalku felélesztésére tett kezdeti kísérletek

A 2021 januárjában hivatalba lépett Biden-adminisztráció érdemi változást hozott az iráni nukleáris megállapodás ügyében, miután a demokrata elnök egyik legfontosabb külpolitikai prioritásának az iráni atomalku felélesztését nevezte. Az Egyesült Államok nem sokkal később hivatalosan is visszavonta Donald Trump volt amerikai elnök azon kérését, hogy a JCPOA-val összhangban feloldott összes ENSZ BT-szankciót újból bevezessék.

A JCPOA vegyes bizottsága április elején tartotta meg első ülését Bécsben, amelynek során két munkacsoportot hoztak létre. Az egyik munkacsoport azon kezdett dolgozni, hogy az Egyesült Államoknak mely szankciókat kell feloldania ahhoz, hogy Irán visszatérjen a megállapodás rá vonatkozó kötelezettségeinek betartásához, míg a másik munkacsoport az Iránra vonatkozó nukleáris korlátok visszaállítását dolgozta ki. A felek 2021 júliusáig összesen hat alkalommal találkoztak, a tárgyalásokat Enrique Mora, az Európai Unió külszolgálatának politikai igazgatója elnökli és az Egyesült Államok közvetett módon vesz rajtuk részt. Az iráni külügyminiszter-helyettes és főtárgyaló Abbász Araghcsi abban reménykedett, hogy hamarosan, akár még Hasszán Róhani második elnöki ciklusának végéig sikerül megkötni a megállapodást. A tárgyalások lezárása azonban ekkor elmaradt, így a Róhani politikai örökségének is tekinthető atomalku felélesztésére tett törekvés kudarccal végződött.

A nyári, rekordalacsony részvétellel záródó iráni elnökválasztást Ali Khamenei ajatollah bizalmasa, a konzervatív volt teheráni főügyész, Ebrahim Raiszi nyerte meg, akinek a korrupció visszaszorítása mellett az egyik fő politikai célkitűzése a megállapodás elérése volt, de megválasztásával hosszabb szünet következett be a tárgyalások folyamatában, miután Irán a nukleáris technológia szempontjából kulcsfontosságú, a láncreakció beindításához szükséges 235-ös tömegszámú uránt újra 60%-ra dúsította.

A növekvő iráni uránkészletek és a fejlettebb centrifugák fejlesztésével a tárgyalások hosszabb időre megakadtak. A tárgyalások hetedik köre csupán öt hónap elteltével, november végén folytatódott a bécsi Coburg palotában. A megbeszélések azonban hamar zátonyra futottak, miután három, az atomalkuban érintett európai tárgyalófél is jelezte fenntartását az Irán által mutatott magatartással kapcsolatban. Izraelhez hasonlóan Németország, Franciaország és Nagy-Britannia azt sérelmezte, hogy Irán ? meglátásuk szerint ? nem tartja magát a vállalt kötelezettségeihez, hogy a tárgyalások előrehaladását késleltetve saját maga számára kedvezőbb tárgyalási pozíciót tudjon kiharcolni. Az elnökválasztást követően kinevezett új iráni főtárgyaló, Ali Bagheri-Kani elutasította azokat a felvetéseket, miszerint Irán felmondaná a rá vonatkozó kötelezettségeket és visszalépne a tárgyalástól, és optimizmusát fejezte ki a megállapodás megkötésével kapcsolatban.

Az iráni főtárgyaló szavainak azonban ellentmond, hogy a perzsa állam az IAEA által szeptemberben készített jelentésekben foglaltaknál ? ami önmagában meghaladja az Iránra vonatkozó mennyiségi korlátozásokat ? is nagyobb mértékben halmozza fel a 235-ös tömegszámú uránt, illetve a dúsításhoz szükséges fejlettebb centrifugákból is egyre többet állít üzembe a nukleáris létesítményeiben. A tárgyalások nyolcadik körének megkezdése előtt pedig az iráni hadseregnek az iráni mitológiában is szereplő, a Tudás fáján fészkelő szimurgh nevű madárról elnevezett rakéta tesztelése tovább folytatódott az észak-iráni Szemnán közelében található Khomeini ajatollahról elnevezett űrközpontban.

Továbbá Ebrahim Raiszi kormányának a december közepén benyújtott következő évi költségvetési tervezete sem számol az atomalkuhoz való visszatérés lehetőségével. A költségvetési tervezet ugyanis arra enged következtetni, hogy Iránban az amerikai szankciók életben maradásával számolnak 2022-ben is. Így a 8%-osra prognosztizált GDP-növekedés, illetve a várhatóan 62%-kal növekvő adóbevételek arra is utalhatnak, hogy az iráni ?ellenállási gazdaság? fenntartásának finanszírozását jelentős részben a társadalomra igyekeznek áttolni. (Bár Irán jellemzően túlbecsüli az államkasszába befolyó adók összegét.) Mindezek a fejlemények több elemzőt is kétkedéssel töltenek el Irán JCPOA-hez való visszatérésének eltökéltségét érintően.

Az atomalku felélesztésének kilátásai 2022 januárjában

Az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Josep Borrell 2022 januárjának közepén derűlátóan nyilatkozott a tárgyalások aktuális állásáról, ellenben hangsúlyozta a tárgyalások felgyorsításának szükségességét. A tárgyalások nyolcadik fordulójának megkezdését követően nem sokkal Anthony Blinken amerikai külügyminiszter azonban úgy vélte, hogy Irán hamarosan, pár héten belül visszafordíthatatlanul közel kerül az atomfegyver előállításához, ami egyben a megállapodást is okafogyottá tenné.

Egy összeomló JCPOA a regionális stabilitásra és nemzetközi biztonságra nézve egyaránt súlyos következményekkel járna. Erre utal az Izraeli Védelmi Erők Operatív Igazgatóságának parancsnoka, Aharon Halivának a nyilatkozata, aki a Moszad vezetőjével ellentétben úgy vélte, hogy Izrael érdekeinek az Iránnal történő megállapodás is jobban megfelelne, mintha nem születne egyezség a felek között.

Amennyiben Irán nem tudja meggyőzni formális és informális tárgyalópartnereit a kötelezettségeinek teljesítésével kapcsolatos elszántságáról, és így a tárgyalásokat nem sikerül megfelelő időben lezárni, akkor az amerikai vezetés akár kényszerítő erejű eszközöket is kész lenne bevetni az Iránnal történő megállapodás érdekében. Így elképzelhető, hogy az Egyesült Államok a Kínába tartó ? hivatalosan ma is a szankciók hatálya alá tartozó ? iráni olajexportra az eddigi gyakorlattal ellentétben pénzügyi büntetést fog kiszabni, s ez a jelenleg közel 45%-os inflációval küzdő iráni gazdaságot várhatóan még nehezebb helyzetbe fogja sodorni.

Felhasznált irodalom

[1] Bahgat, Gawdat: Nuclear Proliferation: The Islamic Republic of Iran. Iranian Studies 39 (2006/3), 307?327.

[2] Dassa Kaye, Dalia ? Nader, Alireza ? Roshan, Parisa: Israel and Iran. A Dangerous Rivalry. Santa Monica, CA ? Arlingron, VA ? Pittsburgh, PA: RAND Corporation, 2011.

[3] Bahgat, Gawdat: Nuclear Proliferation: The Islamic Republic of Iran. Iranian Studies 39 (2006/3), 307?327.

[4] Dolatabadi, Bagheri: Understanding Iran?s Decision-makings in Defence Issues and Missile Program. India Quarterly 76 (2020/2), 226?242.

[5] N. Rózsa Erzsébet: Az iráni nukleáris keretmegállapodás (KKI-elemzések T-2015/3.). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2015.

[6] N. Rózsa Erzsébet: Az iráni gazdaság meghatározói, kihívása és jelenlegi helyzete (KKI-elemzések E-2020/50.). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2020.

[7] S. Samuel C. Rajiv: Deep Disquiet: Israel and the Iran Nuclear Deal. Contemporary Review of the Middle East 3 (2016/1), 47?62.

[8] Fathollah-Nejad, Ali: Why Sanctions against Iran are Counterproductive. Conflict resolution and State-Society Relations. International Journal 69 (2014/1), 48?65.

[9] N. Rózsa Erzsébet: Az iráni nukleáris keretmegállapodás (KKI-elemzések T-2015/3.). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2015.

[10] Szalai Máté: Az iráni?amerikai kapcsolatok válsága ? három forgatókönyv a következő két évre (KKI-elemzések E-2019/37.). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2019.

[11] Gálik Zoltán et al.: Az iráni nukleáris megállapodás nagyhatalmi érdekek metszéspontjában. Nemzet és Biztonság (2015/4), 82?110.

[12] Gálik Zoltán et al.: Az iráni nukleáris megállapodás nagyhatalmi érdekek metszéspontjában. Nemzet és Biztonság (2015/4), 82?110.

[13] Shichor, Yitzhak: Iran after the Sanctios: the Marginalization of China. l?Observatoire de la Chine 5/2016.

[14] Gálik Zoltán et al.: Az iráni nukleáris megállapodás nagyhatalmi érdekek metszéspontjában. Nemzet és Biztonság (2015/4), 82?110.

[15] Norell, Magnus: A really bad idea: The Iranian nuclear deal and its implications. European View (2015/14), 285?291.

[16] Singh, Sandeep and Singh, Bawa: Geopolitics of Ports. Factoring Iran in India?s Counterbalancing Strategy for ?Sino-Pak Axis?. Journal of Eurasian Studies 10 (2019/2), 169?182.

[17] Therme, Clément: Iran: le pivot vers l?Asie. Diplomatie No. 91 (2018/mars-avril), 49?52.

[18] Deák András György: Amerikai?iráni feszültség a Hormuzi-szorosban és az olajipari következmények (Stratégiai Védelmi Kutatóintézet ? Elemzések 2019/18). Budapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2019.

[19] Ablaka Gergely et al.: Az amerikai-iráni viszony legújabb kiéleződésére adott nemzetközi válaszok. (Stratégiai Védelmi Kutatóintézet ? Elemzések 2020/1). Budapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2020.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Hungary?s NATO Contact Point Embassy in Bosnia and Herzegovina

Szerző:

Varga Domonkos Bálint

jan 29, 2022

For Hungary, as part of the European security complex and NATO, the future of the Western military alliance remains a vital question. Currently, Bosnia and Herzegovina is actively working towards gaining membership, but its prospects are hampered by several foreign and domestic political issues. Hungary can play a dynamic role within its capabilities in resolving this situation, for example by taking on such tasks as running the NATO Contact Point Embassy in Sarajevo.

After the end of the Cold War, NATO has developed a system of Contact Point Embassies to support the Alliance’s partnership and public diplomacy activities in the countries participating in the Partnership for Peace programme (PfP), the Euro-Atlantic Partnership Council (EAPC), the Istanbul Cooperation (ICI) and the Mediterranean Dialogue (MD). In each partner country, an embassy of a NATO member acts as a liaison, meaning these are not diplomatic missions established by NATO directly. The CPEs work in close cooperation with NATO’s Public Diplomacy Division (PDD) to provide information on Alliance objectives and activities in the host country, while also supporting NATO’s Political Affairs and Security Policy Division (PASP) in policy development for the PfP, EAPC, ICI and MD partnership programmes.

NATO member states may volunteer to take on the role of a CPE for two years with their embassies in partner countries. The final decision on the distribution of liaison embassies is made with consensus in the North Atlantic Council. The Public Diplomacy Division coordinates the CPE network and maintains direct contact with all liaison embassies. The CPEs seek out key decision-makers, opinion formers and possible channels for public diplomacy in the host country and organise events in coordination with the PDD. CPEs also inform the public in the partner countries about NATO scholarships and academic research opportunities.

The Contact Point Embassies advise NATO Headquarters on various projects, political dialogue, and changes in public opinion about NATO in the country. The CPEs aid the visits of the Secretary General and the NATO International Staff (IS) to partner countries by providing logistical support, political advice, and briefings on relevant developments in the host country. They also liaise with the embassies of other NATO member states present in the host state to keep them informed about the NATO agenda and to involve them in Alliance-related programmes and events.

Hungary?s NATO CPE*

Hungary, as the host country of the NATO Contact Point Embassy in Sarajevo during 2019-2020, has played an active role in outreach activities related to the Alliance. This was hampered by the COVID-19 pandemic, which made it complicated to organise and hold various conferences and forums. Where appropriate, Hungary also provided support for decision makers regarding relevant political issues. It was actively involved in supporting the adoption of the first Reform Programme 2019-2020, which corresponds in content to the Annual National Programme, but without the objective of ascension into the Alliance. The active involvement of the Embassy of Hungary and the Hungarian leadership was required for the re-establishment of the NATO Cooperation Committee later in 2021, which is the professional body of the BiH government coordinating Euro-Atlantic affairs. On a bilateral basis, Hungary is also assisting Bosnia and Herzegovina’s defence reform through an action plan between the Hungarian and BiH defence ministries.

Péter Sztáray, Hungarian State Secretary for Security Policy, travelled to the capital of Bosnia and Herzegovina on 6-7 March 2019, where he opened the first NATO heads of mission meeting organised by the Embassy of Hungary in Sarajevo as the NATO CPE. The State Secretary met with the commanders of NATO Headquarters in Sarajevo and EUFOR ALTHEA, as well as with Hungarian officers serving in the mission. He held bilateral talks with Deputy Foreign Minister Josip Brkić and Deputy Defence Minister Sead Jušić, while Foreign Minister Igor Crnadak received him on a courtesy call. A meeting of the co-chairs of the Joint Economic Committee of the two countries was also held. Bosnia and Herzegovina expressed its gratitude for Hungary’s consistent support in the country?s Western integration process. Sztáray assured Sarajevo that Budapest will continue to actively engage in the interests of the Western Balkan countries.

The Hungarian-led CPE organised an informal business breakfast on 11 October 2019 with the participation of representatives of NATO member states. The event was part of a series of consultations in which the Hungarian NATO CPE reviewed the state of Bosnia and Herzegovina’s NATO integration, as well as the Alliance’s communication and position on integration, with diplomats from all allied embassies present in the country. The Embassy of Hungary informed the member states that it will visit ten cities in Bosnia and Herzegovina to engage in a dialogue on NATO and the Hungarian experience of the ascension process, with the participation of the ambassadors of the allied member states.

On 7 November 2019, the Embassy of Hungary in cooperation with the Faculty of Political Sciences of the University of Sarajevo, organised a public panel discussion entitled „70 Years of NATO Alliance: the experiences of Hungary and Montenegro.” The event was attended by Denis Hadžović, Director of the Centre for Security Studies NGO, Dean Sead Turčalo, Montenegrin Ambassador Obrad Mišo Stanišić and Hungarian Ambassador Krisztián Pósa. The event, which was attended by the local officials, students at the university and diplomatic corps, was also covered by the BiH press. According to Krisztián Pósa, „One of the key political aspects of NATO membership is that new members become a part of a strong alliance, a participant in NATO’s decisions, not an object of them, while not surrendering sovereignty. And from a military and security perspective, integration contributes to the modernisation of the armed forces, reducing the cost of defence while improving existing capabilities.” According to Sead Turčalo, the panel discussion aimed to re-frame the dialogue on NATO in the country with objective information and transfer of experience. He said his country is at an early stage in the accession process, and there is a lot of work to be done, but there is no other realistic geopolitical alternative. Denis Hadžović stated that the domestic political debate on the Annual National Programme is based on emotions, and that?s why there aren?t sufficient results in this field.

Conclusion

The Western Balkans occupy a prominent place in Hungarian strategic thinking, and Hungary considers it a significant goal regarding the countries of the region to be admitted to the Western alliance system. To this end Hungary is actively involved in preparing, among others, Bosnia and Herzegovina for Western integration. Both within the framework established by the European Union and NATO, and through bilateral cooperation, Budapest is actively working to ensure that the society, the armed forces and the political leadership of Bosnia and Herzegovina are ready for accession, whether through participation in the ALTHEA mission or through the operation of the NATO Contact Point Embassy. However, Bosnia and Herzegovina’s integration with the West is severely hampered by the political structure based on the Dayton Agreement, through which the Serbian side is blocking integration processes. Hungary can only support a settlement that does not provoke renewed conflicts in the region, so it must use its close ? and somewhat controversial ? relations with the Bosnian Serb leadership to reach a compromise that preserves stability in the country.

Written by: Domonkos Bálint Varga

*This section of the article is partly based on an interview conducted by the writer with a Hungarian diplomat stationed in Sarajevo.

Supported by the ÚNKP-21-1-I-NKE-89 New National Excellence Program of the Ministry for Innovation and Technology from the source of the National Research, Development and Innovation Fund.

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

Kína stratégiai érdekei és jelenléte az Arktiszon

Szerző:

BSZK

jan 27, 2022

Az Északi-sark az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb figyelmet kapott. Mára nemcsak a régióban található országok realizálták a térség stratégiai jelentőségét. Más, a régión kívüli országok is elkezdtek azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy milyen lehetőségeik vannak az övezetben. Ezen országok közül az egyik legjelentősebb Kína.

Az Egyesült Államok a 2019-es Védelmi Minisztérium Arktiszi Stratégiája című dokumentumban kiemelten foglalkozik az Északi-sarkon megjelenő kínai jelenléttel. A tanulmány kiemeli, hogy Kína mint új szereplő jelent meg, azzal az igénnyel, hogy részt vegyen a régió kormányzásában. Ennek része az Egy Övezet, Egy Út kezdeményezés vagy más néven az Új Selyemút, amely lehetőséget ad az arktiszi régiót összekötni saját szélesebb stratégiai érdekeivel. Ennek egyik jele, hogy Kína ?Arktisz közeli állam? jelzővel illeti magát (míg az Egyesült Államok nem is ismeri el, hogy létezne ilyen). A stratégia attól tart, hogy Kína alá fogja aknázni a régió nemzetközi normáit és jelentős kockázata van annak, hogy a globálisan ismert, gazdasági téren ragadozó viselkedése az Arktiszon is meg fog jelenni. Jelen cikk azokat a kérdéseket járja körül, hogy mi az az ?Arktisz-közeli állam?, milyen stratégiai érdekei vannak Kínának az övezetben és mennyire valósak az Egyesült Államok félelmei.

A kínai figyelem a terület iránt már több, mint egy évtizedes. Míg 2012-ben még sikertelenül próbálkozott a kínai Huang Nubo területet vásárolni Izlandon és 2014-ben a Svalbard (Spitzbergák) szigetcsoportban, azonban már sikeresen tudott jelentős földterületet vásárolni a norvég Troms? területén szintén 2014-ben. 2013-ban Kína megfigyelői státuszt kapott az Arktiszi Tanácsban négy másik ázsiai állammal együtt. A következő stratégiát meghatározó kijelentés Hszi Csin-ping főtitkártól származott, aki egy 2014-es ausztráliai beszédében kijelentette, hogy Kína ?sarkköri nagyhatalom? (polar great power) akar lenni. Ezt követően pedig hivatalosan is megjelent az Északi-sark Kína Új Selyemút tervében, melynek egyik első lépése volt az orosz-kínai kooperációban létrejövő Zarubino kikötő felfejlesztéséről szóló megállapodás. Ennek célja az volt, hogy a projekt végére évi 60 millió tonna árut legyen képes fogadni a kikötő és a program első fázisa 2018 szeptemberében el is indult.

Kínai stratégia

A Kína Arktiszi Szakpolitikája egy viszonylag rövid dokumentum, amely bemutatja Kína arktiszi helyzetértékelését és céljait. A stratégia bevezetője számba veszi az aktuális helyzetet, beleértve a zóna jogállását is. Azt állapítja meg, hogy azon államoknak, melyek a régión kívülre esnek, nincs területi szuverenitásuk, azonban joguk van tudományos kutatásokhoz, hajózáshoz, átrepüléshez, halászathoz és tengeralatti kábelek és vezetékek fektetéséhez. Ezen jogok az Egyesült Nemzetek Tengerjogi Egyezményéből és az általános nemzetközi jogból vezethetőek le. Az Északi-sark helyzetének értékelésében a jogi helyzet mellett kitér az éghajlatváltozásra is. Ez lehetőséget ad a hajózási útvonalak használatának és az erőforrások kitermelésének fellendülésére. Ebben a környezetben határozza meg magát mint ?Arktisz-közeli Állam?. Ezen fogalom az Arktiszi Tanács 1996-os alapításáról szóló Ottawai Deklarációra utal, amelyben a nyolc alapító tag (Egyesült Államok, Oroszország, Finnország, Norvégia, Svédország, Dánia, Izland, Kanada) a szervezet megalapítása mellett bevezeti az ?Arktiszi Állam? fogalmat, amely kifejezetten ezen nyolc államra vonatkozik. Az ?Arktisz-közeli Állam? fogalom az elemzett stratégiában jelenik meg először és arra utal, hogy Kína az egyike azon kontinentális államoknak, amely a legközelebb van a Sarkkörhöz és az Arktisz éghajlati változásai is közvetlen hatással vannak rá. Ezeken felül megjelenik egy harmadik érvelés is, ami arról szól, hogy mivel Kína az ENSZ Biztonsági Tanács tagja, így az ő felelőssége a régióban biztosítani a békét és a biztonságot. Ezen érvelés azért különösen érdekes, mert az elmúlt harminc év azt bizonyította, hogy Kína nélkül is biztosítva volt a béke és biztonság a térségben. Tehát a stratégia egyfelől jogi érveléssel támasztja alá északi tevékenységeit, másfelől ezen új fogalom alkalmazásával.

Ezekre építve Kína a következő célokat fogalmazza meg:

Megérteni, védeni, fejleszteni az Arktiszt és részt venni a kormányzásában;
védeni az államok és a nemzetközi közösség közös érdekeit;
támogatni a fenntartható fejlődést az Arktiszon.

Ezen célok eléréséhez a stratégia a következő feladatokat tűzi ki:

Az Arktiszi környezetet és annak változását érintő tudományos kutatások támogatása;
aktívan részt venni mind a környezet védelmében, mind az őslakosok kulturális védelmében;
a meglévő technológiák felhasználásával hozzájárulni a környezetvédelemhez, az erőforrások felhasználásához és a hajózási utak fejlesztéséhez;
részt venni az Arktisz kormányzásában a már meglévő nemzetközi intézményrendszer keretében.

A stratégia további részében ezen célokat és feladatokat részletezi, azonban kevés konkrétummal. E konkrétumok elsősorban a gazdasági és nemzetközi kapcsolatokra vonatkoznak. Kiemelendő, hogy Kína minden lehetséges partnerrel szívesen együttműködne az Arktiszi Selyemút kiépítésében, illetve, hogy Kína elkötelezett az együttműködések fenntartásában. Itt kiemeli a stratégia, hogy 2010-ben az Egyesült Államok és Kína felállított egy éves párbeszéd mechanizmust, amely a tengerjogot és az Északi-sark ügyeit érinti. 2012-ben Kína és Izland megkötötte az Arktiszi Együttműködésről szóló Keretmegállapodást. 2013 óta Kína Oroszországgal is párbeszédet folytat az arktiszi kérdéseket illetően. A stratégia azt is kiemeli, hogy Kína nem arktiszi államokkal is folytat dialógust az Északi-sark kapcsán: Az Egyesült Királysággal és Franciaországgal bilaterális, valamint 2016-ban Japánnal és a Koreai Köztársasággal háromoldalú magas szintű párbeszédet folytatott.

Az Arktiszi Selyemút projektek

1. ábra Arktiszi tengeri útvonalak Kína szemszögéből Forrás: Chun, Zhang (2020) China?s ?Arctic Silk Road? projects, China Dialogue Ocean [online] elérhető: https://chinadialogueocean.net/12569-chinas-arctic-silk-road-projects/ Letöltve:2022.01.15.

A kínai gazdasági érdekek érvényesítésének az egyik legszembetűnőbb eleme a régiót átfogó infrastrukturális fejlesztések támogatása. Fontos aspektusa azonban a befektetéseknek, hogy közülük nem mind szolgál gazdasági érdekeket. Vannak olyan kezdeményezések, amelyek kutatási célokat szolgálnak. Ebben Kína elsőszámú partnere Oroszország, de más szereplők is megjelennek. Ennek első, 2014-es projektje a Zarubino kikötő fejlesztése volt, azonban nem ez az egyetlen. Az első ábrán az Arktiszon áthaladó tengeri útvonalak láthatók kínai szemszögből. Az Arktiszi Selyemút célja, – mint ahogyan az ábrán is látszik – hogy összekösse Kínát Európával.

A kínai támogatású infrastrukturális befektetések közül kiemelendő a Payakha olajmezőn történő orosz-kínai beruházás, amelyről a szerződést 2019-ben kötötte meg a Kínai Nemzeti Vegyészmérnöki Csoport és a Neftegazholding nevű orosz vállalat. A befektetés összértéke 5 milliárd USD. Ezen olajmező az Arktisz egyik legnagyobbika a megközelítőleg 420 millió tonna olajkészletével. Az Arhangelszk mélytengeri kikötő építése szintén egy orosz-kínai együttműködés alapján jönne létre, azonban még csak a tervezési fázisban tartanak, a szerződést 2016-ban írták alá és a tervek szerint az első fázis 2025-re készül el. Szintén az aláírás fázisában van a Kínai-Finn Arktiszi Megfigyelő és Kutató Centrum. A szerződést 2018-ban írta alá a kínai Távérzékelés és Digitális Föld Intézménye és a Finn Arktiszi Űr Központ. Már elkészült kutatási célú projekt a 2016-ban Svédországban épített műhold állomás, amely Kína első ilyen tengerentúli létesítménye. A másik jelentős és már megvalósult kutatási együttműködés eredménye a 2018-ban megnyitott Kínai-Izlandi Arktiszi Tudományos Obszervatórium, melynek feladata a környezeti, éghajlati, geofizikai és biológiai vizsgálatok és megfigyelések.

Kína, mint biztonsági fenyegetés az Arktiszon

A fentiekből az következik, hogy Kína elsősorban békés célokkal közeledik az Arktisz felé. Azonban az Egyesült Államok több alkalommal is felszólalt a Kínai jelenlét ellen, Mike Pompeo pedig a Arktisz-közeli Állam fogalmát ?kommunista fikció? jelzővel illette.

Okot adhat a félelmekre, hogy 2015-ben öt kínai hadihajó belépett az USA területi vizeire és 12 tengeri mérföldre közelítette meg Alaszka partjait, miután közös hadgyakorlatot hajtottak végre Oroszországgal a Japán-tengeren. A nyilvános válasz az USA részéről visszafogott volt, azonban az üzenet egyértelmű, Kína katonai erővel is képes megjelenni az Északi-sarkon. 2015 októberében pedig három kínai hadihajó jószolgálati látogatást tett Dániában, Svédországban és Finnországban.

További aggodalomra adhat okot az is, hogy bár a magas szintű nyilatkozatok egy együttműködő Kína képét próbálják bemutatni, a Brookings Intézet egyik elemzése rávilágít arra, hogy sok esetben a kínai célok megértéséhez ezek vizsgálata nem elég. Talán a legfontosabb megállapítása az elemzésnek, hogy Kína csak nyilvánosan fogadja el az arktiszi rezsimet. Számos kínai forrás arra utal, hogy Peking nem elégedett az aktuális mechanizmusokkal és tart attól, hogy a későbbiekben kiszorítják az arktiszi erőforrások kitermeléséből. Ezen felül hivatalos kínai dokumentumok azt feltételezik, hogy mivel a térség szerepe felértékelődik a jövőben, a nyolc arktiszi állam szorosabb szövetséget köt vagy az Arktiszi Tanácson keresztül erősítik meg a pozíciójukat. Ezen dokumentumok ?identitás diplomáciát? javasolnak Kínának és ennek keretében pedig azt, hogy Kína hangsúlyozza ?Arktisz-közeli Állam? jellegét. Másik kulcsmegállapítása az elemzésnek, hogy míg azok a kínai dokumentumok, amelyek a nemzetközi nyilvánosságnak szólnak alulértékelik a régióban kitörő fegyveres konfliktus esélyét, addig a kínai katonai dokumentumok az ellenkezőjét állítják. Ezen megállapítás szerint a nagyhatalmi versengés növekedni fog az olyan közös tereken, mint az Antarktisz és az Arktisz, ezért Kína nem zárkózhat el az erő alkalmazásától. Tehát röviden azt lehet mondani, hogy Kína egy olyan Arktisz kialakításában érdekelt, amely nem kizárólag az Arktiszi Államok fennhatósága alá tartozik és ennek eléréséhez az erőszak alkalmazását nem zárja ki.

Orosz-kínai együttműködés akadályai

Az eddig leírtakból az látható, hogy Kína legfontosabb szövetségese a régióban Oroszország. Elég a közös hadgyakorlatokra gondolni, vagy arra, hogy az Arktiszi Selyemút kiépítésében a legfontosabb partner épp Oroszország. Orosz szempontból a kínai befektetések kifejezetten hasznosak, mivel Oroszország stratégiai érdeke a partja mentén futó Északi-tengeri út fellendítése. Továbbá a krími válság egyik következménye, hogy a bevezetett szankciók olyan területekre is kiterjednek, mint az olajipar. Ez elsősorban az arktiszi és tengerfenéki olajfúráshoz szükséges eszközök importját lehetetleníti el, ami többek között azt is eredményezte, hogy a Rosneft-nek több évre el kellett halasztania az arktiszi projektjeit. Az orosz olajcégek erősen függenek az import technológiától és a szankciók az importált eszközök 68%-át érintik, míg a nehezen hozzáférhető olaj kinyeréséhez Oroszországnak az eszközök 50%-át és a szoftverek 80%-át nyugatról kell beszereznie, továbbá a szankciók a pótalkatrészekre is vonatkoznak. A közvetett következmény pedig az lett, hogy így Oroszország kénytelen volt a máshonnan nem beszerezhető alkatrészeket Kínától és Dél-Koreától beszerezni és a Rosneft kínai és indiai tőkét próbált bevonni a projektjeibe.

Másfelől azonban az orosz-kínai együttműködésnek vannak akadályai is. A Rand Corporation elemzői felvetik, hogy Oroszország már évtizedek óta tervez egy Kínával történő háború kirobbanásának esélyével. Erre az orosz Keleti Katonai Körzetben állomásozó szárazföldi erők és az ott tartott nagyszabású hadgyakorlatok is bizonyítékul szolgálnak. Továbbá Oroszország mindig is próbálta korlátozni a nem arktiszi államok megjelenését a térségben. Kína megfigyelő státuszát az Arktiszi Tanácsban is kezdetben ellenezte, amíg meg nem állapodtak, hogy tiszteletben tartják az Arktiszi Államok szuverenitását és azt, hogy négyévente felülvizsgálhassák a megfigyelő státuszát az országoknak. Ennek magyarázata lehet, hogy Oroszország számára az Arktisz stratégiailag mindig is kiemelt szerepet élvezett és történelmileg mindig is elzárt volt a kívülállók számára. Mivel nem voltak egyértelműek Kína céljai a jelentkezéssel és mert Oroszország óvakodott attól, hogy pusztán gazdasági célok miatt vegyenek fel új tagokat, ezeket figyelembe véve egy jelentős törés jelenik meg a két ország álláspontja között. Míg Oroszország azt hangsúlyozza, hogy az Arktisz elsősorban az Arktiszi Államok fennhatósága, ahol ezen államok gyakorolják szuverenitásukat, addig Kína véleménye szerint az Arktisznak nyitottnak kell lennie a nemzetközi közösség minden tagja számára. Ezen álláspontja még csak nem is nevezhető újkeletűnek, mivel Yin Zhuo admirális már 2010-ben úgy fogalmazott, hogy az Arktisz egyik államhoz sem tartozik, hanem az emberiség közös tulajdona és Kínának a lakossága alapján nélkülözhetetlen szerepet kéne játszania ebben a térségben. A régióban történő orosz-kínai szembenállásnak egy jó példája, hogy 2012-ben az orosz határőrök rálőttek, semlegesítettek és elfoglaltak egy kínai hajót, amely illegálisan tartózkodott az orosz kizárólagos gazdasági övezetben. Figyelembe véve, hogy azóta Oroszország még jobban rá lett utalva Kínára, kétséges, hogy ma is előfordulhatna ilyen incidens, de ez a történet is azt mutatja, hogy közel sem lehet felhőtlen kapcsolatról beszélni.

Az Arktisz sajátossága, hogy a régióban található államok elsősorban az együttműködésben érdekeltek. A hidegháború után, bár nem szűntek meg az ellentétek, ezeket mindig tárgyalóasztalnál oldották meg. Az Arktiszi Tanács is ezt a mentalitást tükrözi, mivel a konszenzusos döntéshozatal ellenére is eredményesen tud működni és minden tagállam részéről erős támogatást élvez. Ebben a környezetben Kína csak külső szereplőként tud megjelenni, amin az Arktisz-közeli Állam kifejezés sem tud változtatni. A jövővel kapcsolatban, ha Kína a nemzetközi közösség felé hangoztatott célok elérésében érdekelt, az nem veszélyezteti a régió stabilitását, sőt akár hozzá is járulhat. Azonban, mint ahogy ez a cikk is felveti, a kevésbé erőteljesen hangoztatott céljai már kihívást jelent az Arktisz biztonságára. Jelenleg az Arktisz status quo-ja, hogy elsősorban az Arktiszi Államok gyakorolják szuverenitásukat a nemzetközi joggal összhangban. Figyelembe véve, hogy ezen térség jelentősége évről évre nő, a kínai revizionista politika könnyen válthatja ki azokat a lépéseket, amiktől tartanak, így könnyen önbeteljesítő jóslattá válhatnak. További veszélye a kínai revizionista politikának, hogy ezzel elveszítheti a legfontosabb szövetségesét is a régióban, Oroszországot. Tehát kijelenthető, hogy Kína válaszút előtt áll az Arktisz kapcsán. Ha elfogadja az aktuális nemzetközi rendet, jelentős szövetségesévé válhat az Arktiszi Államoknak, mivel az Északi-sark infrastrukturális fejlesztése kifejezetten költséges. Azonban, ha revizionista politikát kezd folytatni és valóban az erőszak alkalmazásától sem riad vissza, az veszélyt jelenthet az Arktiszon uralkodó békére.

Írta: Szalkai Patrik

Kiemelt kép forrása: flickr.com

Oroszország és Irán kapcsolata a JCPOA, avagy az iráni atomalku fényében

Szerző:

Ignáth Dorina

jan 25, 2022

Bevezetés

A cikk célja az orosz-iráni kapcsolatok bemutatása. A téma aktualitását és a cikk elkészültének motivációját a jelenleg zajló JCPOA (Joint Comprehensive Plan of Action), avagy ismertebb nevén az iráni atomalku megállapodás bécsi megújítása alapozza meg, amelyet 2015-ben kötöttek, de 2018-ban Donald Trump amerikai elnök részéről felmondásra került. Továbbá mind a hazai, mind a nemzetiközi sajtó hasábjain nyomon követhetjük, hogy Oroszország ebben a folyamatban támogató félként jelenik meg Irán oldalán, illetve közvetítő félként a megállapodást felmondó USA és Irán között. Az ezek mögött húzódó okok és indokok megértéséhez feltétlenül szükséges a korábbi történelmi események ismerete.

Történelmi áttekintés

Az orosz-iráni kapcsolatok hosszú századokra tekintenek vissza. Az újkori történelemben a kapcsolatok a cári időszakig (1721-1917) vezetik vissza a tudományos kutatókat. Irán és Oroszország tekintetében egy igen összetett gazdasági, katonai és nukleáris stratégiai kooperációról van szó.[i]

Először a 18. század elején területi annexióról beszélhetünk, amely közös határokat hozott létre Perzsia és a Cári Oroszország között. Így tehát Irán elhelyezkedése nemcsak közös határt, de közös érdekeket is eredményezett. A periférián való elhelyezkedés közös stratégiát és védelmi érdekeket alakított ki.[ii] A közös határokat a 18. és a 19. században ideológiai expanzió követte. A területi expanzióval a Kaszpi-tenger Oroszország látóterébe került. Ezen tenger a világ legnagyobb legfolyású víztömege, így a téma mindkét terület kiemelt belügyi kérdésévé vált. Fontos kiemelni, hogy geopolitikai szempontól az előbb említett tenger, a Kaukázus és a Közel-Kelet a két ország ?közös találkozási? pontja. A 19. században az orosz-perzsa háborúk során Perzsia nemcsak területeket veszített, de mindemellett az is hátrányosan érintette, hogy a cári birodalom kizárólag az orosz hadiflotta számára engedélyezte a kikötőben való tartózkodást.[iii]

Az 1917-es év változást eredményezett ebben az ügyben, ugyanis 1921-ben egy szovjet-perzsa barátsági szerződés eredményeképpen ismét egyenlő jogokat kapott a perzsa hatalom, hogy saját zászlója alatt szabadon hajózhasson a Kaszpi-tenger térségében. A sztálini időszakban újabb szerződés megkötésére került sor. Először 1935-ben, majd 1940-ben a szovjet-iráni szerződés rögzítette, hogy a két érintett fél számára egy 10-10 mérföldes területet állít rendelkezésre, melyen ezen államok állampolgárai folytathattak halászati tevékenységet.[iv]

Az 1990-es évek elején a Szovjetunió felbomlását követően Irán és Oroszország nem maradtak közvetlen szomszédok. Így szükség volt arra, hogy a jelcini években újrafogalmazzák egymáshoz fűződő viszonyukat. Az előző évszázadokhoz hasonlóan a Kaszpi-tenger területe vitatottá vált jogi szempontból.[v]

Kapcsolatok a Szovjetunió felbomlását követően

Bár kulturális és vallási szempontból különböző országokról beszélünk, egyvalami biztosan közös bennük. Oroszország és Irán egyaránt szénhidrogén exportőr, mindkét ország jelentős olaj- és gázkivitelt bonyolít le. A bipoláris világ megszűnésével, illetve a térségben elhelyezkedő új gázmezők felfedezésével a nemzetközi közösség érdeklődése a térség felé fordult. A szovjet felbomlást követően Oroszország célként határozta meg a status quo fenntartását a térségben.[vi]

A 90-es években érdekként jelent meg a kapcsolatokban az orosz-iráni nukleáris kooperáció fogalma, amelyet különböző megállapodásokkal és egyezményekkel fektettek le. Fontos hangsúlyozni, hogy az orosz nukleáris- és fegyverkereskedelem legnagyobb importőre Irán. Ezekben az években az Iránnal kötött megállapodások fontos szerepet játszottak az orosz atomenergia-ipar túlélésében. Ezt támasztja alá, hogy a későbbiekben bővebben bemutatásra kerülő 1995-ös iráni-orosz egyezmény során 5,1 milliárd dollár értékű fegyver szállításáról állapodott meg a két fél. Ennek fényében megállapításra került, hogy az 1990-2000 közötti időszakban Irán a legnagyobb orosz fegyveripari importőr volt.[vii]

A jelcini éra kezdetén, 1992-ben hosszútávú kereskedelmi és együttműködési megállapodást kötött a két ország. Ezen belül 2 egyezmény aláírására került sor. A két egyezmény tárgya az atomerőmű-építésre és az atomenergia békés célú felhasználására (pl. nukleáris üzemanyag újrahasznosítása) terjedt ki. Az egyezmény többek között tartalmazta, hogy egy speciális moszkvai intézetben iráni nukleáris szakemberek képzésében segíti Oroszország a másik felet.[viii]

A 90-es évek közepén, 1995 januárjában újabb megállapodásra került sor Irán és az oroszországi Atomenergetikai Minisztérium között, melynek témája már a 70-es években kezdődő Bushehr Atomerőmű (Bushehr Nuclear Powe Plant) építése volt. A kivitelezés Németország által kezdődött meg, de a 1980-as években az iraki-iráni háború hatására leállították. Az orosz állam részéről a fő szerződő fél az ???????????????? (Atomsztrojexport) volt, amely még a szovjet időkben, 1973-ban jött létre és a föderáció nukleáris berendezések és szolgáltatások exportőreként tartják számon. A megállapodásban ismét szakemberek képzését ajánlotta Oroszország, illetve urániumot és 2 blokk építését vállalta az atomerőmű felállítása során. A folyamat lezárásához a 2002-es évet tűzték ki célul. A folyamat a Nemzetközi Atomenergetikai Ügynökség (IAEA) felügyelete mellett zajlott. Az atomerőmű kivitelezése során gazdasági szempontból jelentős profitra tett szert az oroszországi föderáció. A 1995-ös egyezmény 20 ezer munkahelyet kínált 300 orosz vállalatnak. A folyamat azonban nem volt zavartalan, ugyanis 1999-ben a korábban említett fegyvereladások kapcsán szankciókat vezetett be az Egyesült Államok a késő jelcini Oroszország ellen.[ix] A szankciók az orosz vezetés ellenállását váltották ki, és a Külügyminisztérium szóvivője elutasította a vádakat. Fontos kiemelni, hogy 10 orosz tudományos intézet ellen vezettek be szankciókat, ezek közül három olyan tudományos központ volt (CTU, MAI, ESTRI), amely kapcsán az USA vezetése azt állította, hogy együttműködésük Iránnal segítheti, hogy a közel-keleti állam nukleáris rakétákat fejlesszen ki.[x]

Elmondható, hogy Irán részéről bizonyos regionális kérdésekben ?diplomáciai gesztusokat? figyelhetünk meg. A 90-es évek orosz politikában meghatározó szerepet játszó első csecsen háborúban (1994-1996) az Organisation of Islamic Cooperation (OIC) nevet viselő szervezet tartózkodott a csecsen lázadok támogatásától. A Szovjetunió felbomlásával járó függetlenedési folyamatok olykor véres konfliktusokban torkoltak. Erre példa a 2020. őszén ismét kiújuló, befagyott konfliktusnak nevezhető örmény-azeri háború. A 80-as évek végén kezdődő konfliktus időszakában a hegyi-karabah ügyében a közel-keleti állam Örményországot támogatta az azeri hatalommal szemben.[xi]

A jelcini éra vége változásokat hozott a két ország kooperációjában. A 2001. szeptember 11-én zajló események, amelyet a szakirodalom csak 9/11-ként jelöl, visszarendeződést idéztek elő az iráni-orosz kapcsolatokban. A 2001-es események az orosz-amerikai kapcsolatok javulását eredményezték. A Bush-adminisztráció számára kiemelt fontosságú partnerré vált Oroszország. A ?nemzetközi terrorizmus? elleni küzdelem közös pontként jelent meg az amerikai-orosz kapcsolatokban. A támadások után Putyin határozott kiállásának köszönhetően az orosz-nyugati kapcsolatok történetében új periódus kezdődött, amely a 2003 márciusban megindított iraki intervencióig reménytelien alakult.[xii]

Az előzőekben bemutatott folyamat orosz-iráni kapcsolatok romlását idézte elő, mivel a nemzetközi közösség, többek között az USA lator államnak (Rogue State) minősítette Iránt nukleáris tevékenysége miatt, és az 1968-as Atomsorompó Egyezmény (NPT) megszegésével vádolta.[xiii] A 60-as évek végén megkötött szerződés célja az atomfegyverek terjedésének megelőzése, illetve az atomenergia békés célokra való felhasználásának előmozdítása volt.[xiv]

Ezen logika mentén az, hogy Oroszország támogatta a Bushehr Atomerőmű építését, kulcsproblémává vált az orosz-amerikai együttműködésben. Ekkor már a föderáció elnöke Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin volt, aki nyomás alá került ezen ügyben a 2000-es évek elején, annak érdekében, hogy az ügy az ENSZ Biztonsági Tanács elé kerüljön. Állásfoglalásai során azt hangoztatta, hogy Iránnak nincsenek nukleáris ambíciói.[xv] Továbbá kiemelte, hogy az 1968-as NTP szerződés IV. cikkelye a következőket tartalmazza: ?a nukleáris energia békés felhasználása megillet mindenkit, és az ehhez szükséges technológia, tudás, felszerelés és nyersanyagok megszerzésében támogatást élveznek.?[xvi] Mindemellett 2005-ben egy olyan szerződés jött létre Oroszország és Irán között a nukleáris üzemanyag témájában, amelyben rögzítésre került, hogy az orosz fél biztosítja az üzemanyagot és a szállítást a közel-keleti fél számára, így biztosítva, hogy Irán nem fog nukleáris programba kezdeni. Irán 2006 januárjában elutasított egy orosz ajánlatot, amely azt tartalmazta, hogy orosz területen Teheránból érkező urániumot újra feldolgozzanak és dúsítsanak.[xvii]

Az iraki intervenciót követő években, 2009-ben egy újabb program került felajánlásra Irán számára. Ennek értelmében a program keretein belül gyengén dúsított uránjának 75%-át Oroszországnak és Franciaországnak adta volna át. Ezzel Oroszországban az első LEU (low enriched uranium) Bank létesítésére került volna sor, amely elősegítette volna azon geostratégiai célját, hogy ?energiahegemón? szerepben jelenjen meg a nemzetközi közösségben. Ambícióként jelent meg az orosz vezetésben, hogy globálisan néhány energia szektor uralmuk alatt legyen. Mindemellett Moszkva közel-keleti befolyását tudta volna növelni. Nansi Paluraj tanulmányában kitér arra, hogy a nemzetközi közösség számára is fontos lett volna, hogy Irán elfogadja az orosz vezetés által kínált programot, ugyanis HEU (high enriched uranium) birtoklásával elkerülhető vált volna, hogy a nukleáris ipar fegyveres jelleget öltsön.[xviii]

Az ajánlatok sorozatos elutasításával Moszkva csatlakozott az ENSZ BT 1696-os számú határozatához, amelyet 2006. július 31-én hoztak létre. Oroszország több szankciót támogatott Iránnal szemben. Ezen lépésével feloldásra került a korábban ismeretett 1999-es években hozott szankció több orosz tudományos intézet ellen. A téma érdekessége, hogy ezen folyamatok új kapukat nyitottak meg a védelmi szektorban Oroszország és Irán viszonylatában. Moszkva ebben a szituációban közvetítő szerepben jelent meg. A cél az volt, hogy a szankciók súlya ne okozzon törést az iráni-orosz kapcsolatokban.[xix]

Az orosz-amerikai kooperáció nemcsak az iraki intervenció ügyében volt konfliktusos. Az amerikai adminisztráció által támogatott volt a rakétapajzs terve, amelyet Lengyelországba és Csehországba kívántak telepíteni. A rakétapajzsot az iráni rakétafenyegetés ellen akarták létrehozni. Ezen terv 2007-ben ismét feszült helyzetet eredményezett, ugyanis a hidegháborút követő időszakban először lenne precedens arra, hogy az amerikai stratégiai elemek megjelenjenek az európai kontinensen. Továbbá a politikai elem mellett Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő három részes tanulmányában arra is kitér, hogy az orosz vezetés nem látott arra garanciát, hogy a telepítendő, robbanófej nélküli rakéták mellett idővel ne kerülhessenek föld-föld kategóriájú robbanó rakéták Európába, illetve a későbbiekben a meghatározott mennyiség ne emelkedne. Ebben a kérdésben Oroszország ellenállt, és osztotta azt a véleményét, hogy ebben az esetben nem Irán a célpont. Ezt követően 2010-ben került megkötésre Obama és Medvegyev aláírásával egy újabb START-Szerződés Prágában.

A 2010-ben végbemenő események után jutunk el a 2015-ös felülvizsgálati konferenciáig, amely során a szerződő államok megerősítették elkötelezettségüket a szerződés alapvető rendelkezései iránt, így konkrét cselekvési elemeket fogadtak el a non- profileráció, a leszerelés és a nukleáris energia békés felhasználásának területein. Az iráni ügyek kapcsán felmerült a kérdés a szerződés betartásának kikényszeríthetőségével összefüggésben, ugyanis olyan környezet alakult ki a krími válság kapcsán, melyben az orosz-amerikai viszony mélyre zuhant, valamint megakadtak a tárgyalások a közel-keleti tömegpusztító-fegyverektől mentes övezet (1995) létrehozását érintően.[xx] Azonban a 2015-ös felülvizsgálat mérföldkő jelentőséggel bír, és fő kedvezményezettjének Irán tekinthető. Oroszország a Nyugattal szemben ellentétes véleményt képviselt bizonyos kérdésekben, hiszen támogatta Irán hosszútávú nukleáris törekvéseit, a szankciók feloldását a JCOAP tárgyalás során is. A tárgyalás eredményeképpen Irán ígéretet tett, hogy visszafogja nukleáris működését és azt a Nemzeti Atomenergetikai Ügynökség (NAÜ) ellenőrzése alá helyezi.[xxi] Az előbb ismertetett feltételekért cserébe Irán a szankciók feloldását kérte, amelyeket korábban az ENSZ Biztonsági Tanács vezetett be nukleáris programja miatt. Oroszország a folyamat során fontos szerepet vállalt az iráni nukleáris programban, amelynek orosz állami érdekei voltak. A 2018-as felmondást követően Irán visszafogta kötelezettségvállalásait.[xxii]

A TASS (orosz hírügynökség) 2021. november 12-én közölt cikkében az olvasható, hogy Szergej Lavrov orosz külügyminiszter szerint az iráni nukleáris programra vonatkozó közös átfogó cselekvési terv (JCOAP) végrehajtásának újrakezdésére és az Iráni elleni szankciók feloldására van szükség. Hozzátette, hogy az Oroszországi Föderáció az évvégén kezdődő tárgyalások folyamán ragaszkodni fog a 2015-ös megállapodás maradéktalan végrehajtásához. Jelenleg is intenzíven folyik Bécsben a JCPOA felújításához köthető eljárás, amelyben Moszkva aktívan részt vesz. A megbeszélések nyolcadik fordulója 2021. december 27-én vette kezdetét, és előreláthatólag február elején zárul le.

Az iráni elnök, Ebrahim Raisan 2022. január közepén Moszkvába látogatott, mivel Vlagyimir Putyin elnök szerette volna meghallgatni az iráni atomalkuval kapcsolatos véleményét. Az iráni államfő előzetesen kijelentette, hogy a találkozó fordulópontot jelenthet a hosszú időre visszanyúló orosz-iráni kapcsolatokban, nemcsak gazdasági értelemben, de a térség védelmét és biztonságát érintően is. A két ország közötti interakció egyszerre garantálja a régió biztonságát, de emellett hozzájárul az egyoldalúság elkerüléséhez, hiszen mindketten számos szervezetnek tagjai, amelyben fontos szerepet töltenek be. Ezen okból kifolyólag a gazdasági és kereskedelemi projektek előmozdításában kiemelkedő szerepet foglalnak el. A látogatásra január 19-én került sor, amely során az iráni elnök átnyújtotta Vlagyimir Putyin elnök számára azt a dokumentumot, amely tartalmazza Oroszország és Irán 20 évre szóló stratégiai és együttműködési megállapodását. Az iráni elnök rámutatott arra, hogy Moszkva és Teherán között Szíria és a terrorizmus elleni küzdelem során eredményes együttműködés valósult meg, amely megnyitja a kaput más lehetőségek előtt is. A sajtótájékoztatóban kifejtette, hogy a jelenlegi gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat bővíteni szükséges. A megállapodás kilátásba helyezte és lehetségesnek tartotta az együttműködés kiterjesztését a politika, a kultúra, a tudomány, a technológia és a védelem és biztonság szférájában. Kiemelte, hogy ezeket hosszútávú stratégiai tervnek tekinti. A találkozó második napján az iráni elnök az Állami Duma alsóházában szólalt fel. Itt is hangsúlyozta, hogy a bilaterális és multilaterális kapcsolatok erősítése országaik erejét fogja növelni a régióban, ehhez az szükséges, hogy megakadályozzák a belügyeikbe történő külső beavatkozást. Továbbá kiemelte, hogy a nukleáris fegyverfejlesztés nem képezi Irán védelmi stratégiájának részét.

Összegzés

A cikk során megismerhettük, hogy az orosz-iráni kapcsolatok mély gyökerekkel rendelkeznek és a cári időkben közös határ alakult ki közöttük, egészen a Szovjetunió felbomlásáig. Houman A. Sadri (Associate Professor, UCF) és Ari Litwin (Politican Science and International Relations PhD, UCF) tézise szerint a cikkben bemutatott események alapján láthatjuk, hogy Oroszország és Irán technológiai kooperációjának geopolitikai okai vannak.[xxiii] Ugyanitt említhető Robert J. Einhorn és Gary Samore elmélete, mely alapján geopolitikai és gazdasági okokat látnak az orosz-iráni szövetségben. Szimbolikusan az orosz közel-keleti ambíciók a hidegháború lezárulásával értelmezhetőek az USA-val való konfrontációként is, illetve közvetítő szerepével Oroszország közel-keleti befolyását kívánta növelni és erősíteni.[xxiv] Bár erős motiváció rajzolódott ki az orosz-iráni nukleáris kooperáció tekintetében, megállapíthatjuk, hogy a kapcsolatok nem voltak felhőtlenek a vizsgált időszakban. Jurij Fedorov (2007) szavai a TheWorldToday.org hasábjain is igazolódni látszanak. Az idézett 2007-es cikkben az olvasható, hogy Oroszország egy olyan Iránban gondolkodik, amely nincs nukleáris fegyverekkel felszerelve, de nem hagy fel nukleáris programjával.[xxv] A jelenlegi JCPOA tárgyalások során Oroszország kezdeményező félként jelenik meg, emellett magatartásáról elmondható, hogy közvetítő és támogató félként vállal szerepet az amerikai adminisztráció és Irán között, amely a tárgyalások alatti aktivitásából és az orosz külügyminiszter tájékoztatóiból rajzolódik ki a jelenlegi információk alapján. Az iráni elnök látogatása során kifejezte, hogy a két ország közötti együttműködést prioritásnak tartja. Számos területen hosszútávú stratégia kooperációt szeretne megvalósítani Oroszország és Irán között.

Felhasznált irodalom:

[i]N. Rózsa Erzsébet: Irán és az ázsiai nagyhatalmak: konnektivitás és aszimetrikus egymásrautaltság. Külügyi Szemle. Különszám. 2021/02. 112. (Későbbiekben: N. Rózsa Erzsébet, 2021)

[ii] Nansi Paluraj: The JCPOA and Changing Dimensions of the Russia-Iran Relations. Contemporary Review of the Middle East. Sage Publications, 2016. 96. (Későbbiekben: Nansi Paluraj, 2016)

[iii]N. Rózsa Erzsébet, 2021: 122.

[iv]N. Rózsa Erzsébet, 2021: 122.

[v] N. Rózsa Erzsébet, 2021: 114.

[vi] N. Rózsa Erzsébet, 2021: 111.

[vii]Paluraj, Nansi 2016: 105.

[viii]Paluraj, Nansi 2016:: 98.

[ix]Paluraj, Nansi 2016: 2016: 98.

[x]Levitin, C. Russia protests at US science sanctions. Nature 398, 96, 1999.

Link: https://www.nature.com/articles/18076 (utolsó elérés: 2021. 01.18.)

[xi]Paluraj, Nansi 2016: 2016: 104.

[xii]Sz. Bíró Zoltán: Putyin Oroszországa. Noran Libro Kiadó. Budapest, 2019. 25.

[xiii]Paluraj, Nansi 2016:: 100.

[xiv]Péczeli Anna: Az atomsorompó egyezmény 2015-ös felülvizsgálata és a nukleáris fegyverkorlátozás új kihívásai. Nemzet és Biztonság. 3. szám, 2015. 85.

[xv]Paluraj, Nansi 2016::99.

[xvi]Péczeli Anna, 2015: 86.

[xvii] Sadri, Houman A.-Litwin,Ari :The Russian-Iranian Partnership: Technology, Trade and Marriage of Convenience. RSPI, 2009. 76. évfolyam, 4. szám. 539.

[xviii]Paluraj, Nansi 2016:: 102.

[xix]Paluraj, Nansi 2016:: 102.

[xx]Péczeli Anna, 2015: 87.

[xxi]Péczeli Anna, 2015: 96.

[xxii]Paluraj, Nansi 2016: 103.

[xxiii]Sadri, Houman A.-Litwin,Ari: The Russian-Iranian Partnership: Technology, Trade and Marriage of Convenience. RSPI, 2009. 76. évfolyam, 4. szám. 526.

[xxiv]Paluraj, Nansi 2016: 2016: 99.

[xxv]Nixey, James: Russian Policy on Iran: Balancing Is Best. TWT, 2010, 66. évf., 5. szám. 7-8.

Idézet: ?The Kremlin is interested in neither a nuclear-armed Iran, nor in ending its nuclear programme. The Kremlin is interested in neither a nuclear-armed Iran, nor in ending its nuclear programme.?

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A fake news szerepe a politikai döntéshozatalban a XXI. században

Szerző:

Ésik Béla

jan 23, 2022

Az elmúlt évtizedekben az online sajtótermékek, valamint a közösségi média megjelenésével a hírfogyasztási szokások jelentősen átalakultak. A hagyományos, nyomtatott újságok egyre inkább háttérbe szorultak, a hírmegosztás és az információáramlás vezető szerepét pedig a közösségi média és az online tér vette át. Bár ma már könnyedén hozzáférhetünk bármilyen jellegű és témájú információhoz az interneten, az online újságok és a közösségi médiumok pluralizálódása és sokszínűsége miatt nem minden hírportál nevezhető megbízhatónak, mivel ezek az oldalak nem hiteles, valós információkat közölnek. Ez a tendencia teret engedett az álhírek, azaz a fake news elterjedésének.

Napjainkban egy átlagos felhasználó számára nagyon nehéz megkülönböztetni a valós híreket és az álhírektől. Az online hírfogyasztási szokások komoly aggodalmakat vetnek fel, mivel ezek az oldalak mindenfajta ellenőrzés, szabályozás nélkül közölnek és osztanak meg híreket, amely kiváló lehetőség az álhírek terjesztésére, valamint az olvasók megtévesztésére. Ezért fontos, hogy tudatos hírfogyasztók legyünk, vagyis minden általunk olvasott hír forrását vizsgáljuk meg, hogy az valóban korrelál-e a valósággal.

Mit nevezünk álhírnek?

A hír definíciójára a szakirodalomban nem találhatunk univerzálisan, egységesen elfogadott meghatározást, ebből kifolyólag kizárólag a hír jellegéből, annak esetlegességéből indulhatunk ki. Egyszerűen megfogalmazva hírnek tekinthető minden olyan információ, amely napi rendszerességgel megjelenik a médiumokban, vagy az, amelyet a fogyasztó annak tekint. A hír elsődleges célja a figyelemfelkeltés és a tájékoztatás az aktuális eseményekről, folyamatokról. A hír jellegzetes tulajdonsága az, hogy megvehető és eladható. A hír tehát, mint társadalmi eszköz nem tükrözi természetszerűleg a valóságot, hanem egy ember által szerkesztett, megalkotott közlésforma.

Napjainkban az internetes hírportálok között a legélesebb a harc a vezető szerep megszerzése iránt. Ezen oldalakon belül megkülönböztethetünk kormányhoz közeli és kormánytól független médiumokat. Ebből következően megállapítható az, hogy a hír értelmezése, interpretálása különbözik ezeken az oldalakon attól függően, hogy az adott portál valamelyik politikai párthoz, csoporthoz tartozik-e vagy sem. Manapság a legnépszerűbb és legolvasottabb hírportálok közé tartozik többek között az index, 24.hu, origo, hvg.hu és a 444.hu.

Ehhez kapcsolódóan 2020-ban robbant ki az egyik legolvasottabb hírportál, az index.hu ügye. Az ügy azzal kapcsolatban robbant ki és keltett visszhangot a médiában, hogy 2020 nyarán az Index szinte teljes szerkesztősége felmondott, mivel attól tartottak, az új tulajdonos megjelenésével politikai nyomásgyakorlásra és szabályozásra kerül sor azt illetően, mely tartalmak kerülhetnek megjelenésre az újságban. Érdekes konkluzió, hogy azok közül, akik értesültek az esetről, pártszimpátia és pártpreferencia alapján megoszlanak arról a vélemények, hogy mi állhatott az ügy hátterében. A nem kormánypárti szavazók azt gondolták, hogy a politika valóban megpróbálta szabályozni, meghatározni az újság tartalmát, míg a kormánypárti szavazók teljesen mást gondoltak az esetről. Ez a konkrét ügy jól reprezentálja a politika szerepét és hatását az online hírfogyasztás minél szélesebb körű befolyásolására, valamint az internetes portálok közötti küzdelmet a minél erősebb pozíció megszerzésére.

A hír összességében tehát olyan kommunikációs termék, mely ötvözi a valósághoz hű releváns tényeket, valamint az emberi gondolkodást. Olyan értéket állít elő, amely újdonságot közvetít az emberek számára, aminek ismeretével kapcsolódhatunk a világban zajló eseményekhez és történésekhez.

Az álhírek megjelenése a közösségi médiában

Fake news alatt azokat a híreket értjük, amelyek nem fedik a valóságot, vagyis nem tartalmaznak releváns tényeket vagy információkat. Fontos leszögezni, hogy az álhír, mint jelenség egyáltalán nem számít újdonságnak, viszont megjelenésének helye és formája megváltozott a korábbi időkhöz képest. Míg korábban az álhír terjesztésére az újságok számítottak a legfontosabb eszköznek, addig manapság az internet és azon belül is a közösségi média a leggyakrabban alkalmazott eszköz a fake news terjesztésére. Ennek legfőbb oka, hogy a hagyományos értelemben vett újságok olvasottsága egyre inkább háttérbe szorult, valamint a közösségi média alkalmas arra, hogy széles körben eljuttassa ezeket a híreket a felhasználókhoz.

Az álhír vonatkozásában sokszor visszatérő kérdés, hogy miben különbözik egymástól a propaganda és az álhír. A propaganda és az álhír kifejezések sok esetben korrelálnak egymással. Mindkét terminológiának a lényege az információ megosztás szándékos manipulálása, a kommunikációs tér elferdítése egy politikai ügy vagy nézőpont előmozdítása érdekében. A propaganda és a fake news közötti fő különbség az, hogy míg a propaganda egyirányú kommunikáció formájában megvalósuló közlésforma, mely totális felügyelet alatt áll, addig az álhírek a közösségi oldalakra támaszkodva többirányú kommunikációt valósítanak meg, ebből kifolyólag az ellenőrzésük is sokkal nehezebben kivitelezhető. További különbségnek tekinthető a kivitelezés mérete, mivel a propagandát kormányok, befolyásos szervezetek hajtják végre, míg álhírt egy felhasználó is előállíthat.

Az álhíreknek-azok jellegéből adódóan-több típusát különböztethetjük meg. Beszélhetünk elfogult hírekről, áltudományos hírekről, összeesküvés elméletekről, szatirikus hírekről és kattintásvadász hírekről. Több kutató álhírként kezeli a gúnyiratot, a kontextusból kiragadott információt, a ténynek beállított véleményt, az áltudományos híreket, az összeesküvés-elméleteket és az extrém elfogultságról tanúskodó bemutatást. Az álhír szót hallva a legtöbb ember a közösségi médiában megosztott posztokra asszociál, amelyek sokszor a valóságtól elrugaszkodott, hihetetlen történeteket mesélnek el. Azonban ezeknek a posztoknak sok esetben nem a megtévesztés a célja, hanem csupán a figyelemfelkeltés, az érdeklődés kiváltása, ezért sem szabad összemosni őket a fake newssal.

Az álhírek terjesztését botnet hálózatok is végezhetik, amelyek olyan algoritmusok, amelyek különböző álprofilokat generálnak a közösségi oldalakon, és ezeken keresztül terjesztik az információkat. Kiváló példa erre az Egyesült Államok légiereje (US Air Force) által 2011-ben kiírt pályázatban egy online identitásmenedzselő szoftver, amelynek elsődleges funkciója a közösségi médiában létrehozott álprofilokon keresztül történő politikai befolyásolás volt. A technológiának olyan kritériumoknak kellett megfelelnie, mint például a helymeghatározás kijátszása vagy az álprofilok esetében a megfelelő háttértörténet kiépítése az adott célterület vonatkozásában. Ilyen jellegű botnet hálózatot feltehetően több állam is kiépített a saját céljaik eléréséhez. A botnet hálózatok mellett egyes országok troll hadseregeket is működtetnek. Ilyen troll hadsereg működik Oroszországban és Kínában is, melynek elsődleges funkciója az adott ország jó színben történő feltüntetése a külföldi és hazai hírportálokban. Továbbá feladata bizonyos számú komment elhelyezése különböző álprofilokból politikai témájú posztok alatt, mellyel elsődleges célja az aktuális kül- és belpolitikai történések kontrollálása, befolyásolása.

A Twitteren 2006 és 2017 között folytatott kutatásban Sinan Aral és szerzőtársai azt állapították meg, hogy az álhírek gyorsabb tempóban, szélesebb körben és sokkal távolabbra terjedtek, mint a hiteles, valós hírek. Az a feltételezés is igazolást nyert, hogy az álhírek típusai közül kiemelkednek a hamis politikai hírek, amelyek még gyorsabban még szélesebb tömegeket érnek el.

Az álhírekkel szorosan összefügg a ?post-truth? jelenség, amely esetében a közvéleményre nem a tények, hanem a különböző érzelmek, személyes meggyőződések hatnak. Ebből is jól látszik, hogy napjainkban az objektivitás egyre inkább háttérbe szorul, melyet szubjektív, párhuzamos valóságok váltanak fel. Az ilyen típusú világok kialakulásához pedig nagymértékben hozzájárul a közösségi média, amely olyan algoritmusokkal működik, amelyek igyekeznek személyre szabottan, a mi nézeteinknek, érdeklődési körünknek megfelelő híreket kiválogatni, azonban ez a folyamat egyfajta burokba zárhatja a felhasználót, amely nem tartalmazza az ellentétes véleményeket. Ennek hatására-mivel a felhasználó nem találkozik más véleménnyel-háttérbe szorítja a vitakultúrát és megerősíti őt az általa vallott véleményében, amelynek következtében a valóságérzékelése nagymértékben torzulhat.

A fake news szerepe a 2016-os amerikai elnökválasztásban

Donald Trump megválasztását és az elnökjelölti kampányt követően került napirendre Oroszország beavatkozása az amerikai elnökválasztásba. Oroszország többféle eszközzel igyekezett befolyásolni a választást, az egyik ilyen eszköz a közösségimédia-felületeken terjesztett álhírek voltak. A Facebook az üggyel kapcsolatban 2017 szeptemberében ismerte el, hogy 2015 és 2017 között mintegy 470, feltehetően Oroszország által támogatott hamis profilt vagy oldalt azonosítottak, amelyek több százezer dollárt költöttek különböző témájú (politikai, bevándorlás-ellenes, társadalmi polarizációt előidéző) hirdetésekre.

Azonban nemcsak a Facebook volt az egyetlen közösségi oldal, amelyet Oroszország felhasznált céljai elérésére. A Twitter 2572, Oroszországhoz kapcsolható csatornát, illetve 50 ezer automatikusan tweetelő álprofilt azonosított, amelyek megközelítőleg 1,5 millió bejegyzést tettek közzé. Az üggyel kapcsolatban érintett volt a Google és a YouTube is. Utóbbira 1108 darab, az amerikai választáshoz kapcsolódó videót töltöttek fel, amelyek összesen 43 órányi tartalmat tettek ki.

A lélektani műveletekben az álhír fontosságát kiválóan szemlélteti egy, az amerikai elnökválasztáshoz kapcsolódó incidens. 2016. október 29-én egy Carmen Katz nevű Facebook felhasználó hírt posztolt egy rendőrségen dolgozó ismerősére hivatkozva, miszerint a washingtoni Comet Ping Pong pizzériában Hillary Clinton elnökjelölt, John Podesta, Clinton kampányfőnöke és egy Demokrata Párthoz köthető hálózat sátánista rituálék keretében pedofil bűncselekményeket követ el. A hír magját John Podesta 2016 márciusában feltört levelezése szolgáltatta. A Podesta e-mail fiókját, valamint a Demokrata Párt szervereit ért kibertámadással az amerikai nemzetbiztonsági erők Oroszországot vádolták, amely természetesen tagadta a vádakat. Ezen események kiváltó indikátora egy teljesen átlagos felhasználó által posztolt hír volt, amelyből az egész #pizzagate névre keresztelt botrány kirobbant. A #pizzagate megértése és feltérképezése nagyon nehéz és komplex jelenség, mivel egy rendkívül szövevényes összeesküvésről beszélhetünk. Az álhír terjesztésében aktív és fontos szerepet játszott a 4Chan nevű internetes fórum, amelyen anonim felhasználók osztanak meg tartalmakat. Az egyik legismertebb hackercsoport, az Anonymus tagjainak jó része erről a fórumról került ki. A sátánizmus ?bizonyítását? a pizzéria logójából próbálták levezetni, amelybe a radikális iszlamista szálat is igyekeztek beleszőni. A későbbiek során a volt amerikai demokrata elnököt, Barack Obamát is belekeverték az ügybe, amely további tevékenységek folytatásával, például embercsempészettel, kannibalizmussal egészült ki.

Az álhírekkel szembeni lehetséges védekezés eszközei

Ez a konkrét eset kiválóan mutatja, hogy bárki bármikor alkothat és megoszthat álhírt, aminek súlyos következményei lehetnek. Az álhírekkel kapcsolatos probléma már korábban is jelen volt, azonban napjainkban többek között a kiberhadviselés megjelenésével és az információs technológia fejlődésével vált igazán égető problémává. A különböző politikai vitákban, véleménycikkekben és a társadalmi-politikai-ideológiai kérdések megválaszolásában a szerepük megkerülhetetlenné vált. A fake news terjesztői képesek tematizálni a közbeszédet, manipulálni a társadalmakat, polarizálni a tömegeket, egyre mélyebb árkot ásni a politikai oldalak között, amely hatások a jövőben valószínűleg még inkább erősödni fognak.

A közösségi oldalak az álhírek kiszűrésére úgynevezett moderátorokat alkalmaznak, akiknek elsődleges feladata a hírfolyam folyamatos nyomon követése, monitorozása és az álhírek kiszűrése. Azonban ennek a módszernek is vannak kritikái, például az, hogy a moderátorok sok esetben szubjektivitásuk alapján döntenek arról, hogy mi számít álhírnek és mi nem. További eszköze lehet a fake newssal szembeni védekezésnek, hogy már be lehet jelenteni a felhasználóknak bizonyos oldalakat, posztokat, melyeket álhírnek, fake profilnak tartanak. Azonban itt is felmerül a szubjektivitás kérdése, melynek kiküszöbölése szinte lehetetlen feladat, ezáltal több erőforrást igényel a tényleges álhírek kiszűrése a bejelentések alapján.

Az álhírekkel szembeni védekezés szempontjából fontos lenne, hogy több kutatás szülessen az fake news létrejöttéről, élettörténetéről, terjedéséről és társadalmi-kulturális hatásairól, hogy azokat jobban megismerhessük, feltérképezhessük, amely által könnyebben tudunk védekezni ellenük. Mert amíg ezek az ismeretek nem világosak, addig minden csak találgatás, spekuláció, és mint azt tudjuk, ez is az álhír egyik fajtája.

Felhasznált irodalom:

Auer Ádám-Joó Tamás: Hálózatok a közszolgálatban, Dialóg Campus

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Se veled, se nélküled: Tajvan és Kína kapcsolata

Szerző:

Soltész Anikó

jan 21, 2022

Kína és Tajvan viharos kapcsolata a Kínai Népköztársaság 1949-es alapításával kezdődött, amikor a Kuomintang erői száműzetett kormányt alakítottak a szigeten. Azóta sok szempontból megváltozott a nemzetközi politikai és gazdasági környezet, kezdve az Amerikai Egyesült Államok gazdasági súlyvesztésével a Kínai Népköztársaság exponenciális növekedése mellett, az ázsiai regionális biztonsági szuperkomplexum hatalmi viszonyainak átrendeződésén- például India figyelemreméltó katonai és gazdasági felemelkedésén- keresztül és maga Tajvan technológiai központtá válásáig. Egyúttal a tajvani helyzet bizonyos karakterisztikáit tekintve ugyanaz maradt. A mai napig a kis szigetországgal való kapcsolata a kínai külpolitika egyik legérzékenyebb pontja.

Tajvan történelme

Az ország kiterjedése megközelítőleg Svájcéval egyezik meg, 36 ezer négyzetkilométernyi területen helyezkedik el és 23 millió lakossal rendelkezik. Önálló gazdasága, hadereje, diplomáciai tevékenysége és kormánya van, pedig hivatalosan a Kínai Népköztársaság része és sem Kína, sem Tajvan nem deklarálta, hogy különálló ország lenne. A szigetország 1895-ben japán fennhatóság alá került a simonoszeki béke értelmében, előtte a kínai Csin-dinasztia provinciája volt majd a második világháborúban a japánok a kínaiak előtt tették le a fegyvert, így a sziget újra kínai fennhatóság alá került. Az 1927-től 1949-ig tartó kínai polgárháború eredményeképpen a Csang Kaj-sek vezette nacionalisták kétmillió fős csoportja a szigetre menekült, míg a szárazföldi területeken a Kínai Kommunista Párt (KKP) és a Kínai Népfelszabadító Hadsereg (PLA) vette át a hatalmat és Pekinget deklarálta fővárosként. 1947-re a helyiek növekvő elégedetlenséggel fogadták a fejleményeket, ami később lázongásokat eredményezett. Köztük volt a 228-as incidens néven elhíresült merénylet, ami országos felkelésbe csapott át. A Kínai Népfelszabadító Hadseregnek számos szigetet sikerült megszereznie a dél-kínai tengeren, azonban Tajvant nem, mivel az amerikai erők katonailag is támogatni kezdték a szigetet az 1950-ben kitört koreai háború miatt. Egészen 1971-ig Tajpej képviselte Kínát az ENSZ Közgyűlésen, utána azonban már az amerikai támogatás se bizonyult elegendőnek, a Közgyűlésben a Kínai Kommunista Párt vette át Kína képviseletét. 1992-ben a Kínai Kommunista Párt képviselői a Kuomintang vezette Tajvannal együttesen konszenzusos megállapodást kötöttek, amire azóta is ?az 1992-es Konszenzus? néven hivatkoznak. Ez az elnevezés később tudatosan került bele a politikai kommunikációba, először 2000-ben utalt rá ?Konszenzus? néven Tajvan akkori Nemzetbiztonsági Tanácsának főtitkára, majd a KKP az ?egy ország két rendszer? irányelvvel tette egyenértékűvé, legalábbis először Hszi Csin-ping kínai elnök egy 2019-es beszédében mosta össze egyértelműen a két fogalmat. Ez még a jelenleg ellenzékben lévő Kuomintangnak se tetszett, a párt új elnöke, Johnny Chiang már hivatalosan is elpártolt a korábbi állásfoglalásuktól, ezzel szinte a teljes tajvani politikai paletta a Konszenzus ellen van. Az ?egy Kínaként? is emlegetett direktíva egy fél-autonóm státuszt kölcsönözne Tajvannak, elismerve, hogy egyetlen Kína létezik, melynek egyedüli legitim képviselője a Kínai Kommunista Párt és Tajvan ennek a része. Hszi Makaó példáján keresztül szólítja fel Tajvant ? és ezzel egyidejűleg inti rendre Hong Kongot ? az ?egy ország két rendszer? irányelv elfogadására, amit a jelenlegi tajvani elnök Caj Jing-ven mereven elutasít. A konszenzus értelmében egy Kína létezik, azonban nem teljes az egyetértés azzal kapcsolatosan, hogy a ?Kína? kifejezés mit takar. A Tajvani fél szerint a Kínai Köztársaságot, a Kommunista Párt szerint a Kínai Népköztársaságot. Ennek fényében megkérdőjelezhető, hogy mennyire lehet konszenzusnak nevezni a fenti találkozó eredményeit.

Valóban Kína belügye lenne?

Kína és Tajvan kapcsolata az utóbbi időben még jobban kiéleződött, amiben az Amerikai Egyesült Államok is szerepet játszott. Még a Trump-adminisztráció idején Mike Pompeo külügyminiszter meglehetősen provokatív kijelentést tett arra vonatkozóan, hogy ?Tajvan sosem volt Kína része?. 2021 október 22-én Joe Biden igennel felelt arra a kérdésre, hogy Amerika megvédené-e Tajvant a kínai agresszióval szemben. Az elnök ?kötelességként? fogalmazta meg ezt a védelmet, azonban nem teljesen világos, ez hogyan értendő. Az Amerikai Egyesült Államok eddig is egyfajta stratégiai kétértelműséggel állt a tajvani kérdéshez, mivel hivatalosan nem ismeri el a szigetországot önálló államként, azonban minden létező eszközt rendelkezésre bocsájt annak védelmére – ahogy ezt a fenti nyilatkozatban is láthattuk. A kijelentés azért is érdekes, mert az 1979-es Taiwan Relations Act ? ami a két ország viszonyát hivatalosan deklaráló törvény ? kimondja, hogy Amerika nem garantálja a beavatkozást egy esetleges Tajvant érő kínai katonai akcióval szemben, de nem is zárja ki azt. A törvény célja, hogy az amerikai elnök egyedül ne változtassa meg a Tajvan-politikát a Kongresszus jóváhagyása nélkül. Ezért is keltett zavart Biden fenti kijelentése, mire a Fehér Ház azonnal a nyilatkozat megmagyarázásába kezdett. Nicholas Burns, az USA pekingi nagykövete kijelentette, hogy az ország viszonya Tajvannal az elmúlt évtizedekhez hasonlóan a Taiwan Relations Act-on nyugszik, azonban a kínai választ aggasztónak nevezte. Kína a belügyeibe való folyamatos beavatkozásként kezel minden Tajvannal kapcsolatos nemzetközi tevékenységet, szerintük a Demokratikus Haladó Párt (DPP) abban a hitben ringatja a tajvaniakat, hogy az amerikai segítség mindenre elég, miközben Amerikát csupán saját stratégiai érdekei foglalkoztatják. Tavaly év végén Abe Shinzo leköszönő japán miniszterelnök utalt rá, hogy egy esetleges amerikai erőket érő támadás Japánt is aktív szerepvállalásra ösztökélné a kollektív védelem jegyében. A politikus megjegyezte, hogy a Jonaguni-sziget csak 110 kilométerre fekszik Tajvantól, tehát az ország biztonságát veszélyeztető tényezőnek számít, így Japánnak joga van az önvédelemre. Emellett Japán támogatja Tajvan belépését a 11 államból álló Átfogó és Előremutató Csendes-óceáni Partnerség (Comprehensive and Progressive Agreement for Trans Pacific Partnership) kereskedelmi csoportosulásba, amelynek Kína is tagja. A kínai külügy Abe állásfoglalását kirohanással fogadta és felelőtlennek nevezte a politikus kijelentéseit. Európa se maradhatott ki a vitából: Litvánia diplomáciai bonyodalmakba keveredett Kínával, mivel engedélyezte egy képviseleti iroda megnyitását Vilniusban Tajvan neve alatt. Ezzel csak az volt a baj, hogy Tajvan nevének használatával elismerik az országot függetlenként, míg sok más képviseleti irodája van az országnak Európában, de mind Tajpej, a főváros neve alatt működik. Litvánia elnöke szerint semmi meglepő nincs a konzulátust övező botrányban, mivel a litván kormánypárt programjában is szerepelt a szorosabb kapcsolat ápolása Tajvannal, s közben kifejezte, hogy ez a törekvésük nem támadás Kínával szemben és elismerik az ?egy ország két rendszer? irányelvet. A kínai litván nagykövetség tagjai decemberben mindannyian elhagyták Kínát, miután az ország gazdasági szankciókkal is sújtotta Litvániát.

Csupán 15 ország ismeri el hivatalosan Tajvant és ez a jövőben csökkenhet, mivel az áprilisi hondurasi választásokon győzedelmeskedő Xiomara Castro többször is hangsúlyozta, hogy a jövőben Kínával fogják felvenni a diplomáciai kapcsolatot. 2017-ben Panama kormánya is hasonlóképpen cselekedett Tajvannal és Kína felé fordult. A magyarázat a közép-amerikai országok elpártolása mögött valószínűleg az amerikai hegemónia ellensúlyozásában rejlik, de nem utolsó szempont, hogy Kína még Tajvannal is nagyvonalúbb az anyagi támogatásokat illetően, amire a pandémia és a mélyszegénység által hevesen sújtott kontinens egésze rászorulna.

Tajvan katonailag nem értelmezhető az Egyesült Államok nélkül

Tajvan hadereje nem mondható erősnek, önálló csapásmérő kapacitásokkal nem rendelkezik. Csiu Kuo-cseng tajvani védelmi miniszter azt nyilatkozta, hogy az ország kapcsolata Kínával nem volt ilyen rossz a hetvenes évek eleje óta. Kína az előző év végén rekordszámú katonai repülőgépet küldött Tajvan légvédelmi körzetébe, amelyek át is lépték a Tajvani-szorosban légvonalban középen elhelyezkedő nem hivatalos határvonalat, amit a szigetország a légvédelme megsértésének tekint. A védelmi miniszter kiemelte, hogy a kínai repülőgépek nem érték el a szigetet, de a biztonságuk megőrzése érdekében rakétamegfigyelő-rendszereket telepítettek. November közepén egy napon belül 27 kínai felségjelzésű repülő lépett be Tajvan légvédelmi zónájába, mire a szigetország saját vadászgépeivel ?kísérte ki? őket az ország légteréből. Fontos megfigyelni, hogy Kína haderőfejlesztési programjain belül nagyon nagy hangsúlyt fektet a haditengerészetre és annak fejlesztéseire, új eszközök beszerzésére, amely globális használatra nem olyan alkalmas, a Dél-Kínai-tenger és Tajvan ellenőrzésére annál inkább. Haderőfejlesztéseivel Kína elérte, hogy haditengerészetének mérete meghaladja az Egyesült Államokét, ezzel a legnagyobb a világon. Hajóinak száma előreláthatóan 460 eszközzel fog növekedni 2030-ra, ami megmagyarázza a tajvani védelmi miniszter baljós kijelentését, miszerint 2025-re Kína a szigetország teljes inváziójára képes lesz. A védelmi miniszter üdvözölte a nemrégiben létrejövő AUKUS védelmi együttműködést, ezzel együtt kijelentette, hogy Tajvan Ausztráliával ellentétben nem törekszik nukleáris tengeralattjárók beszerzésére, azonban aszimmetrikus hadviselésre és ?más típusú filozófiára? van szükségük Kína legyőzéséhez. Tajvan kérdése más védelmi együttműködés megszületését is elősegítette: január első hetében Japán és Ausztrália kötött szerződést, amely lehetővé teszi a japán önvédelmi erők és az ausztrál hadsereg együttes fellépését védelmi kérdésekben. A Kölcsönös Hozzáférés Egyezményét különlegessé teszi, hogy az egyetlen katonai szerződés, amelyet Japán ebben a században kötött. Tajpejnek szüksége van védelmi képességei megerősítésére, mivel jelenleg az Amerikai Egyesült Államok nélkül messze nem elég erős katonailag Kínával szemben. Donald Trump elnöksége alatt Amerika megközelíthetőleg 1,8 milliárd dollár értékben adott el fegyvereket Tajvannak a Taiwan Relations Act érvényében, ?a hiteles harci képességek kiépítése érdekében?.

Új hidegháború?

Az idei davosi Világgazdasági Fórum online eseményén Hszi Csin-Ping kínai elnök a békés együttélés fontosságáról beszélt és arra szólította fel a világ vezetőit, hogy hagyjanak fel ?a hidegháborús mentalitással?, ami szerinte napjainkat jellemzi. Kétségkívül a tajvani helyzetre is utalt mondandójában. Elemzők szerint Ázsiában – de akár globálisan is – egy Tajvan és Kína között elmérgesedő esetleges konfliktus Oroszország és Ukrajna helyzetét követően a legnagyobb kockázatú összecsapások közé sorolandó 2022-ben. Sokan vannak azon az állásponton, hogy Amerikának el kéne állnia Tajvan pártolásától, ezzel is segítve a mielőbbi egyesülést, ami a szoros mindkét oldalán sok esetben kívánt végeredmény, csak éppen az odáig vezető részletekben nincs egyetértés. Egy 2014-es felmérés azt mutatta, hogy az amerikaiak kis százaléka (26%) értett egyet azzal, hogy amerikai csapatokat küldjenek Tajvanra, ellenben Dél-Korea támogatását pártolták.[1] Míg elvben sokan nem értenek egyet azzal, hogy Kína akár erővel is megszerezze a területet, viszonylag kevesen készek arra, hogy tényleges lépéseket tegyenek a szigetország védelmének érdekében. A kérdés az, hogy a cselekvésre kész közösség erőfeszítései elegendőek lesznek-e?

[1] Dittmer, Lowell (ed.). Taiwan and China: Fitful Embrace. Oakland: University of California Press, 2017. doi: https://doi. org/10.1525/luminos.38

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Fenyegetést jelent még az Iszlám Állam?

Szerző:

Kovács Rebeka

jan 19, 2022

Az Iszlám Állam nevű terrorszervezetet (továbbiakban: IÁ) egykor a legveszélyesebb, valamint legnagyobb mértékben terjeszkedő és növekvő terrorcsoportok közé sorolták, amely 2014 és 2019 között mutatta a legnagyobb aktivitást világszerte. Ma már akcióinak többsége a Közel-Keletre, Afrikára és Közép-Ázsiára korlátozódott, azonban jelenleg a fellendülés jeleit mutatja, amely akár az európai támadások kiújulását is jelentheti.

A felemelkedés, majd hanyatlás felé vezető út

A szervezet tulajdonképpen az al-Kaida „gyermeke”, létrehozója, Abu Muszab al-Zarkavi jó kapcsolatot ápolt Osama Bin Laden-nel, akinek segítségével megszületett az IÁ elődje: az Egyistenhit és Dzsihád Csoport. Miután Zarkavi átvette az al-Kaida iraki területeinek irányítását és hűséget esküdött Osama Bin Laden-nek, 2005-ben megalakult az Iszlám Állam Irakban (ISI), majd a szíriai területek elnyerése után, 2012-ben létrejött az Iszlám Állam Irakban és Szíriában (ISIS). Elnevezést illetően több forma is elterjedt: ISIS (Iraki és Szíriai Iszlám Állam), ISIL (Iraki és Levantei Iszlám Állam), valamint Daiish (al-Dawla al-Islamiya fi Iraq wa al-Sham) vagy Daesh, azonban ennek használatát betiltotta a terrorszervezet, mivel lefordítva „széthúzást” jelent, amely negatívan tünteti fel a szervezetet.[i] Az ekkor már Abu Bakr al-Bagdadi által vezetett terrorszervezettel egykori támogatója, az al-Kaida 2014-ben mindennemű kapcsolatot megszakított. Még ebben az évben a csoport hivatalos neve az Iszlám Állam lett, majd kikiáltották a „kalifátust”, amely Mohamed próféta „örökségét” igyekezett feltámasztani, azáltal, hogy a világ összes muszlimja felett fennhatóságot követelt. A nemzetközi közösség természetesen nem nézte tétlenül a terrorszervezet felvirágzását: szeptemberben az ENSZ kezdeményezésére létrejött az Iszlám Állam elleni nemzetközi összefogás, amelynek következtében 2019-re valóban sikerült megállítani a terrorszervezetet. Ekkorra az IÁ elvesztette az iraki és szíriai területeinek jelentős részét, továbbá vezetője, al-Bagdadi is öngyilkosságot követett el a harcok során.

Azonban ez a vereség csak fizikálisan akadályozta meg a terrorszervezet fennmaradását, valójában a gondosan felépített médiahálózatának és a virtuális térben működő kalifátusnak köszönhetően az Iszlám Állam a mai napig aktívnak tekinthető és veszélyesebb, mint gondolnánk. Emellett kihívást jelentenek az egykori tagok és családtagjaik, akik nem tesznek le arról a céljukról, hogy újra megteremtsék fizikai formájában is a „kalifátust”. Az ENSZ becslései szerint még mindig 10.000 harcossal és 300-500 millió dollárnyi tartalékkal rendelkezik a csoport.

Sikerességének kulcsa

Közösségi média stratégiája nem teljesen egyedülálló a terror- és fegyveres csoportok körében, azonban mégis a valaha volt leghatékonyabb módon vált világméretűvé a globális kampányuk. Hasonló online propaganda jellemzi és jellemezte az al-Kaida és az as-Sabáb terrorszervezeteket, továbbá a Közel-Keleten és Afrika egyes részein folyó konfliktusokban résztvevő fegyveres csapatokat és milíciákat is. Ezek közül kiemelkedik a 2011-es líbiai konfliktus során folytatott közösségi média kampány, amely nagy mértékben integrálódott a felkelésekbe és határozta meg azok eszkalációját. Mind Kadhafi stábja, mind az ellenálló, felkelő, valamint fegyveres csoportok kihasználták az online felületet toborzásra és megtévesztő információk híresztelésére.

Azonban fontos feltenni a kérdést: ha hasonló stratégiát folytatnak a MENA térség terrorszervezetei és fegyveres csoportjai a kibertérben, miért pont az Iszlám Állam vált a legsikeresebbé? Célszerű azzal kezdeni, hogy az IÁ kezdetektől fogva és töretlenül a globális terjeszkedésre helyezte a hangsúlyt, nemcsak az afrikai, közel-keleti vagy az ázsiai térségre koncentrálódtak műveletei. Ezen felül nem korlátozta online tevékenységét egy platformra, hanem több alkalmazáson és felületen is megjelentek diaszpórái, amelyek kapcsolatban állnak egymással, sőt integrálódnak is. A „médiagépezete” és virtuális taghálózata több lábon áll, amely lehetővé teszi azt, hogy ha akár fel is számolják egy-egy alrendszerét, akkor sem szűnik meg a decentralizált módon kiépített kapcsolatlánca. Továbbá pedig a drasztikus területvesztésének köszönhetően megkezdődött a terrorszervezet tevékenységének átültetése a kiberkalifátus „területére”, hiszen ezzel kívánja ellensúlyozni a fizikális vereségét.

Ebben a stratégiában nagy szerepe van a tartalomnak is, amely szintén egyedinek számít. Legtöbb üzenetük nem szöveg és olvasmányként jelenik meg, hanem videó formájában, amely a 21. századi generációknak sokkal jobban imponál, továbbá pedig ezek a tartalmak több nyelven is elérhetőek. A márkaszerű terjeszkedés és a sajátos narratíva még népszerűbbé teszi az Iszlám Állam médiakampányát, hiszen nem mindennapi tartalommal látja el követőit és az erre fogékony rétegeket. Meglepő, de az erőszakos, kínzással és kivégzéssel teli videói nagyon népszerűvé váltak, ennek köszönhetően bejárták a világot, mivel az őket elutasító internet-használók is (valószínűleg kíváncsiságból) a nézők között voltak és vannak.

Az IÁ által gondosan kiépített kiberhálózat ösztönző hatást gyakorolt a rekrutációra. „Az ENSZ 2017. novemberi becslése szerint 2012 óta 40 000 fő csatlakozhatott a különböző szíriai vagy iraki milíciákhoz, míg az International Centre for the Study of Radicalisation (ICSR)2018. júliusi tanulmánya 41 490 főre tette azoknak a számát, akik magába az Iszlám Államba léptek be.”[ii]

Továbbá, ha elemezzük az IÁ jelenlegi narratíváját, összefüggést láthatunk a szokásos szociológiai problémákkal, amelyek a radikalizálódáshoz vezetnek. Igen nagy számban jelennek meg az identitással, a dekulturációval és az antiimperialista ideológiával kapcsolatos motívumok, amelyek a militáns kultúrával együtt lelhetők fel a tartalomban.[iii] Ezeket a radikalizálódáshoz vezető okokként azonosította Charlie Winter a The Virtual „Caliphate”: Understanding Islamic State’s Propaganda Strategy tanulmányában. A Nyugat-ellenes narratíva, mint toborzási eszköz mellett nagy hangsúlyt kapott az ellenségek megvetése és megfélemlítése. Ezáltal megállapítható, hogy a radikalizálódáshoz vezető szociológiai problémák és a használt narratíva között összefüggés van, amelyet a szalafi-dzsihádista ideológiával kihasznál a terrorszervezet.[iv]

A terrorszervezet tevékenysége az elmúlt években

Az Iszlám Állam aktív működését az elkövetett támadások számai is igazolják. 2020-ban világszerte 1365 sikeres támadásról számolt be a Fondapol (Foundation for Political Innovation). Ami a 2021 évi. tevékenységet illeti, az Amaq hírügynökség (az IÁ hivatalos médiuma) szerint az IÁ 748 támadást hajtott végre a világ 20 országában. A legtöbb támadás az egykori kalifátus területét érinti: Irakot és Szíriát, de jelentős számú akciót hajtottak végre Líbiában, Egyiptomban, Afganisztánban és Pakisztánban is. A közép-szíriai sivatagban továbbra is jelentős az IÁ mobilis sejtjeinek száma, amelyeket a 2019-es offenzíva elől elmenekült harcosok hoztak létre. Továbbá az IÁ-nak 2015-ben hűséget fogadott Boko Haram terrorcsoport aktivitását is fontos megemlíteni. Jelentős számú támadás köthető hozzájuk Afrika területén, 2009 és 2021 májusa között a Boko Haram összesen 3691 offenzíváért volt felelős. Az IÁ másik ismertebb ága az ISIS-K, vagyis az Iszlám Állam Khoraszáni Tartomány is nagy mértékű aktívitást mutatott az elmúlt időszakban. Az Afganisztán területén működő csoport vezetői elítélik a tálibok afganisztáni hatalomátvételét, mivel úgy gondolják, hogy a csoport iszlám hatalomátvételre vonatkozó stratégiája nem elég keményvonalas. Az Egyesült Államok vezette erők afganisztáni kivonulása óta az ISIS-K terrorista kampányt folytat Kabulban és gerillaharcot vív a tálib erők ellen a legtöbb Pakisztánnal határos tartományban.

Ahogy már említettem, az Iszlám Állam a kibertérben is aktív tevékenységet folytat, ezzel pedig megalapozza saját fennmaradását. Médiahálózatán rendszeresen beszámolókat és híreket tesz közzé tevékenységéről, valamint továbbra is figyelmet fordít a rekrutációra. Az Al-Naba januári számában az IÁ toborzásra és propagandatevékenységre ösztönzi olvasóit, leginkább a nőket, ugyanis úgy hiszi, hogy ez minden hívő számára kötelező és a dzsiháddal párhuzamosan és kell megvalósulnia.

Jelentősebb támadások Európa-szerte

Franciaország továbbra is a terrorszervezet egyik fő célpontja, ami nem véletlen. Szíriában minden más európai államnál aktívabb volt az ország és jelentős mértékben kivette a részét az IÁ ellen indított légicsapásokból is. Emellett pedig Charlie Hebdo gúnylapja megnövelte a Franciaország elleni akciókat, hiszen vitatott karikatúrákat közölt Mohamed prófétáról, amit sok muszlim vallású sértőnek tartott. 2020-ban összesen 3 támadás köthető biztosan az Iszlám Államhoz Európában (több terrortámadás is történt Franciaországban, amelyek a radikális iszlám irányzathoz köthetők, azonban csak ezeket a támadásokat ismerte el az Iszlám Állam hivatalosan), amelyek közül az egyik világszerte megdöbbenést váltott ki: egy középiskolai tanárt (Samuel Paty) nyílt utcán fejezett le egy IÁ szimpatizáns férfi, mivel a tanár Charlie Hebdo karikatúrákat mutatott a diákjainak tanóráján.

Németországban 2020 áprilisában és májusában Waldkraiburgban (Bajorország) egy férfi (2018 óta az IÁ támogatója) török tulajdonú bolthálózatok ellen támadássorozatot követett el. Az elkövetőnél a hatóságok lőfegyvert és csőbombát találtak, valószínűleg további támadások kivitelezését tervezte.

Ausztriában 2020 novemberében Bécs központjában hajtott végre támadást egy 20 éves férfi a koronavírus-világjárvány következtében elrendelt lezárások előestéjén. Az elkövetőnél AK47-es fegyver és Tokarev pisztoly volt, emellett magánál hordozott egy macsétát és egy hamis robbanóövet. Véletlenszerűen célba vette az utcán tartózkodó embereket és a mozgalmas helyeket (pl. éttermeket), amelynek következtében 4 ember meghalt. A bécsi támadásért az IÁ vállalta a felelősséget, az A’maq hírportál közzétette a támadóról azt a videót, amelyen hűséget fogad az IÁ vezetőjének, ez volt az első ilyen közzététel 2018 óta.[v]

2021-ben az Iszlám Állam nem tudott nagyszabású támadásokat kivitelezni Európában, azonban egyéni elkövetők, akik online radikalizáció áldozatai lettek több kísérletet is tettek akciók kivitelezésére. Ezt igazolja annak a két magyar fiúnak az esete, akik 2021-ben több támadás kivitelezését is tervezték Magyarországon. A Terrorelhárító Központ sikeres közbelépésével végül sikerült megakadályozni, hogy merényletet kövessenek el a fiatalok. Azonban esetük alátámasztja azt a felfogást, miszerint a terrorfenyegetettség szintje egyre inkább növekedik a terrorszervezetek online toborzó tevékenységének köszönhetően.

A menekülttáborokban és börtönökben rejlő kockázatok

Miután 2019-ben a terrorszervezet elvesztette dekoncentrált területeit, további kihívásokkal kellett szembenéznie a nemzetközi közösségnek. Az egykori harcosok családjának elhelyezése kiemelt feladattá vált, hiszen a társadalomba való azonnali visszahelyezésük szinte elképzelhetetlen. Megoldásként az IÁ egykori tagjainak hozzátartozóit a Szíriai Demokratikus Erők (SZDE) által ellenőrzött menekülttáborokban helyezték el. Az egyik legjelentősebb tábor al-Hawl városában (Észak-Szíria) található, ahol mintegy 56.365 ember él, a családok becsült száma 15.300, ebből pedig 2423 „IÁ család”, akik mintegy 60 országból érkeztek. Az al-hawl-i tábor jól szemlélteti a menekülttáborokban rejlő kockázatokat: a terrorszervezetek és radikális eszmék melegágyává válhatnak ezek a helyszínek, hiszen a kilátástalan helyzetben lévő egyének könnyen befolyásolhatóak, így például az IÁ könnyűszerrel toboroz új harcosokat. A megerősödött alvó sejtek pedig az összefogás eredményeként egyszerűen szembeszállhatnak a tábor vezetésével, ezzel felkelést szülve. Nem meglepő tehát, hogy az al-Hawl táborban a biztonsági káosz csak fokozódott az elmúlt évek során, ennek eredményeképpen folyamatos gyilkosságokkal és támadásokkal kell szembenéznie az SZDE erőinek: 2021-ben több, mint 127 halálesetről számolt be a SOHR (Syrian Observatory for Human Rights), amelyért az ott működő sejtek egyike felelt. Ennek oka, hogy a táborban az IÁ fanatikusai brutálisan rákényszerítik ideológiájukat a tábor lakóira – gyakran megölik ellenzőiket, hogy félelemmel teli légkört teremtsenek. A börtönökben is hasonló anomáliákkal kell szembenézniük a raboknak és hatóságoknak: erőszakos radikalizálódás, lázadások és gyilkosságok. A terrorszervezet veresége után több ezer harcost börtönöztek be Szíriában és Irakban is, ahol a véges kapacitás miatt túlzsúfolttá váltak ezek a fogvatartó helyszínek. Így az IÁ foglyai kihasználták az őrök viszonylag alacsony számát arra, hogy szélsőséges vallási tanításokat terjesszenek, és a saría szigorú betartását kényszerítsék ki.

Az al-Hawl tábor és az IÁ egykori harcosait fogva tartó börtönök tulajdonképpen időzített bombák, amennyiben „hatástalanításuk” elmarad, könnyen humanitárius katasztrófa alakulhat ki. A táborok és a börtönök lakói nem tudnak hatékonyan szembeszállni az erőszakos IÁ támogatókkal, ezért fontos, hogy a jövőben ezeken a helyszíneken nemzetközi segítségnyújtással megfelelő irányítást és fegyelmet tartsanak fent az ellenőrző erők.

Végszó

Az IÁ kibertérben folytatott tevékenysége sokak szerint nem veszélyeztető tényező már a terrorszervezet területvesztése után. Azonban egyértelműen látható, hogy mind a járványhelyzet, mind a vereség egyfajta „löketet” adott a „kiberkalifátusnak” és „kiberhadseregének”. Emellett nem elhanyagolható a menekülttáborokban és börtönökben egyre fokozódó feszültség megemlítése, amelyet az egykori harcosok és családtagjaik okoznak. Hatalmas mértékben kockáztatja a terrorszervezet online tevékenysége a világ nemzetállamainak biztonságát, tehát az eddigieknél is nagyobb figyelmet kell fordítani a megelőzésre, hírszerszerzésre és nemcsak a hagyományos, de a kibertérben folyó védelemre is. Nemcsak Európa nagyhatalmai és az Egyesült Államok a célpont már, hanem világszerte felmerül a terrorszervezet által radikalizált egyéneken keresztül kivitelezett támadások kockázata, amely biztonságpolitikai szempontból meghatározza a jövőnket. Az amerikai és koalíciós erők Afganisztánból való kivonulása után a régió terrorcsoportjai könnyen erőre kaphatnak, így a terrorizmus szele ismét elérheti Európát is.

Irodalomjegyzék

[i] Kovács Rebeka: Az Iszlám Állam és műveletei az európai kontinens főbb országaiban. TDK dolgozat, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2021.

[ii] SZALAI MÁTÉ & WAGNER PÉTER A külföldi harcosok jelentette fenyegetés a „kalifátus” bukását követően (1.) (A kihívás természete), KKI-elemzések A Külügyi és Külgazdasági Intézet időszaki kiadványa, E-2019/27, 5. oldal, https://kki.hu/wp-content/uploads/2019/05/27_KKI-elemzes_SYR_EU_Szalai_Wagner_20190521.pdf

[iii] Charlie Winter. The Virtual „Caliphate”: Understanding Islamic State’s Propaganda Strategy. July 2015. Quilliam. ISBN.978-1-906603-11-4.

[iv] Charlie Winter. The Virtual „Caliphate”: Understanding Islamic State’s Propaganda Strategy. July 2015. Quilliam. ISBN.978-1-906603-11-4.

[v] EUROPOL EUROPEAN UNION TERRORISM SITUATION AND TREND REPORT 2021.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

1...222324...113 23. oldal a 113-ból

biztonsagpolitika.hu

A legfontosabb, operacionalizálható alapfogalmak

A kooperáció gazdasági hálózata

A kooperáció jogi vetületei

Az űr felfedezésének hatása az öt fő biztonságpolitikai szektorra

Az űrtevékenység kapcsolati evolúciója

A tudományos kutatás szabályozása, az ezt érintő kooperáció megvalósítási kérdései

Az űrdiplomácia fúziós jelentősége, civilizációs fejlődésben játszott szerepe

Bevezetés

Hibrid fenyegetés és hadviselés

A hibrid tevékenységek megjelenése és felértékelődése

NATO és a hibrid fenyegetések

A fenyegetettség valós

A NATO válaszai a hibrid fenyegetésekre

Konklúzió

Felhasznált irodalom:

Történeti háttér

Az iráni védelempolitikai gondolkodás sarokkövei

Az iráni atomprogrammal kapcsolatos vizsgálódások és a tárgyalások kezdete

Az Irán elleni szankciók hatása

Az iráni atomalku (JCPOA) megszületése

Az atomalkuhoz fűződő iráni remények

Az atomalkuhoz fűződő amerikai és európai érdekek

Az atomalkuhoz fűződő izraeli és szaúdi félelmek

Új amerikai szankciók Irán ellen

Az atomalku felbomlása

A feszültség fokozása ? az új iráni nukleáris törvény

Az iráni kiútkeresés ? a Kínához való közeledés

Az atomalku felélesztésére tett kezdeti kísérletek

Az atomalku felélesztésének kilátásai 2022 januárjában

Felhasznált irodalom

Hungary?s NATO CPE*

Conclusion

Kínai stratégia

Az Arktiszi Selyemút projektek

Kína, mint biztonsági fenyegetés az Arktiszon

Orosz-kínai együttműködés akadályai

Bevezetés

Történelmi áttekintés

Kapcsolatok a Szovjetunió felbomlását követően

Összegzés

Felhasznált irodalom:

Mit nevezünk álhírnek?

Az álhírek megjelenése a közösségi médiában

A fake news szerepe a 2016-os amerikai elnökválasztásban

Az álhírekkel szembeni lehetséges védekezés eszközei

Felhasznált irodalom:

Tajvan történelme

Valóban Kína belügye lenne?

Tajvan katonailag nem értelmezhető az Egyesült Államok nélkül

Új hidegháború?

A felemelkedés, majd hanyatlás felé vezető út

Sikerességének kulcsa

A terrorszervezet tevékenysége az elmúlt években

Jelentősebb támadások Európa-szerte

A menekülttáborokban és börtönökben rejlő kockázatok

Végszó

Irodalomjegyzék

Kiemelt témák

biztonsagpolitika.hu

NÉPSZERŰ CIKKEK

NÉPSZERŰ KATEGÓRIÁK

Cookie (süti) beállítások

Adatvédelmi beállítások

A kurzor segítségével aktiválhatja és deaktiválhatja a különböző típusú cookie-kat

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

Ez a honlap használja:

Ez a weboldal nem használja:

A kurzor segítségével aktiválhatja és deaktiválhatja
a különböző típusú cookie-kat