A hárompárti összkoalíció, az Ampelsystem Németországban nagy válaszút elé érkezett: vajon képesek lesznek mind az Unió által szorgalmazott doktrínákat figyelembe venni és betartatni mint belső szabályrendszert vagy az erőteljesség mögött a saját kudarca felé robog?

Nehéz az út és nemzetközileg sem egyirányú, amely az egyik fél szerint jelenti a tényleges háború fogalmát, míg a másik oldalon egyfajta honvédő háborúként definiált rész-egész egységet nemcsak szétzilálja, hanem újfajta világpolitikai történéseket is hordoz immáron magában. Önmagában a dezinformáció a legerősebb biztonságpolitikai fegyver, az, amelyen belül a két különböző struktúra elkülönül és jelentésében erőteljesebb képet fest. Az Ampelsystem, másnéven Ampelkoalition vagy közlekedésilámpa-koalíció a 2021-ben megválasztott német Szociáldemokrata Párt, a régebbi stílusú Szabaddemokrata Párt és az újonnan belépő egyre markánsabb Zöldek egyszerre kormányzása. Egyedi megoldás volt a Merkel-éra után, tele kérdőjelekkel egyaránt a magukat németnek valló lakosság részéről, egyaránt a külföld részéről is, ahol nagy figyelem hárult rájuk. A többpárti kormányzás hibrid formája valósult meg Németországban, egyelőre nagyobb belpolitikai harcok nélkül.

Megbízhatóságát az utókor fogja láttatni, mint minden korábbi párt esetében is történt, de szerencsés helyzet, hogy nem egységileg bomlik le – ahogy Ausztriában láttuk–, hanem egységenként eltérő véleményt képvisel. A belső törvényhozás mint tagállami jog és az uniós jog sui generis attribútumából adódóan a non-definitív jelentéstartalmon túl belső tagállami feszültség is a béke-nem-tűrés szimbólumává vált, csakúgy mint a hárompárti koalíció egymáshoz való viszonya. Ez az egység kiegészül az alkotmányjogból is megismert kevésbé erős államfő fogalmával, az időközben újraválasztott Frank-Walter Steinmeier  kezében nem sok hatalom összpontosul, de reprezentatív funkciója adott tárgykörben (is) megkérdőjelezhetetlen. Mind személyében, mind retorikájában a belső békét hivatott (tehát itt: hivatalból) megtestesíteni, holott a kérdések súlya bár nem tőle egyszemélyben függ, de jelentős beleszólása van továbbra is a törvénykezésbe. Nagyon érdekes szempont továbbá az is, hogy a nemrég lezajlott választáson a szomszédos Ausztriában ismét Alexander van der Bellen  kapta meg a szövetségi elnöki tisztséget és ez egy igen erős érv arra nézve, hogy a német valamikori egység valahogyan belsőleg próbál meg kilábalni a válságból.

A hárompárti koalíció megválasztása előtt a véghajrában egyik fél sem beszélt konkrét szükségállapotbeli kérdésekről, a programokon belül főleg a pártok különbözőségét igyekeztek ellensúlyozni és lehetőség szerint közelíteni egymáshoz,  azonban a kialakult háborús helyzetre valamilyen ok miatt egyáltalán nem voltak felkészülve, holott a történelem amennyiben ismétli önmagát, úgy nem sok újat hoz magával – a legnagyobb hiba kétségtelenül az, ha egy összpárti koalíciónak nincsenek meg a sikerhez vezető belső útjai és itt ez a kérdés sokkal összetettebb egy olyan ország esetén, ami nemcsak példa, hanem gazdasági életszereplő és a törvényhozás tekintetében „állam az államban”. A német gazdaság a háborús kérdések árnyékában rendre nehezebben viseli a kialakult új, nekik nem mindig tetsző kötelezettségvállalásokat,  de a rendszer működőképesebb még mindig mint az Unió bármely más országában köszönhetően annak, hogy a jóléti állam fogalma ezt a képet adatja vissza – képernyőn keresztül. A valóságban természetesen a cenzúrázott média által előadott és megszerkesztett képsorok mögöttes jelentéstöbbletét is magában hordozó apróbb figyelemfelhívások és a közösségi média megkerülhetetlen mivolta azt mutatják, hogy a belső befolyásolás televízió-csatornánként, adott pártszimpatizásként meglehetősen heterogén.

A Zöldek egy évvel ezelőtti németországi hatalomra jutásával soha nem látott mértékű spórolási hullám indult el, ami öngerjesztő mivolta miatt először visszásnak tűnt, később más országok is átvették, mondhatni párhuzamosan ezt a „technikát”, hogy jogilag is és társadalmilag is túléljenek. Nemcsak a kialakult háborús helyzetet igyekeznek túlélni, hanem a gazdasági visszaesés és az esetleges vágtató inflációra való felkészülés is hozzátartozik ehhez, nem beszélve az ebből adódó belpolitikai feszültségekről (vagyonmenekítés, fokozódó terrorfenyegetettség), melyek békeidőben is javarészt elkerülhetetlenek. A zöld propaganda bizonyos értelemben megreformálta az európai közös gondolkodást, mert a fenntartható fejlődést egyre inkább szorgalmazó törekvésekből egyre több és több van, kérdés természetesen továbbra is az, hogy ezek a célok vajon 2030-ra teljesíthetőek-e? Utópisztikus lenne az a gondolkodás, miszerint az egyik háborúban harcoló fél sarcát rövid időn belül arányosan belpolitikai kudarcok nélkül lehessen támogatni, Európának és vele együtt a legerősebb húzó-országoknak is évek kellenek majd, hogy ezt a kiesett keretösszeget megfelelő módon tudja újra visszaforgatni önnön költségvetésükbe; ilyen módon nehéz a 2030-ra kitűzött reformtörekvésekről beszélni, amikor is a fejlődés egyáltalán nem fenntartható a jelenlegi instabil helyzetben.

A hatalmi törekvések és az euróövezeti közös valuta fokozatos elértéktelenedése azt vonják maguk után, hogy a háborúellenes tüntetések előbb-utóbb mindegyik uniós országot pillérszerkezetre lebontva belsőleg kezdik ki. A nemzetek feletti európai gondolat, amely vezérfonala volt a közös európai egység gondolatának, mostanra halványul, még ha ez a torzító hatás látens összefogásonként újabb és újabb szövetségeseket szül. A német-francia tengely nemcsak motorikusan, hanem ideológiailag is meghatározta az Európai Uniót, mostanra sajnos ez a szomszédságpolitika sem annyira erős mint egykoron volt és ennek az az oka, hogy az Unión belül eltérő álláspontok megvitatására nincs olyan fórum jelenleg a szupranacionális szervezeten belül, ahol a nemzetek egymás előtt és egymás védelmében vélelmeznék a közösen kidolgozott javaslatokat ilyen veszélyhelyzeti közös kormányzásra, tagállami szinten természetesen működhet, azonban össztársadalmi szinten megkérdőjelezhető ennek jelenléte.

„… az Európai Unió nem csupán a közös piacot jelenti, sokkal több ennél: az értékek és értékrend közösséget is jelenti, ugyanakkor közösen kell fellépni a potenciális fenyegetések ellen is, legyen szó akár az ebolajárványról, az ukrán válságról, Oroszország agressziójáról vagy a terrorizmusról. Az EU egyik legaktuálisabb kihívásának azonban a kohézióteremtést tartotta, mivel az összetartás elengedhetetlen ahhoz, hogy együtt, összehangoltan tudjunk cselekedni. Megjegyezte továbbá azt is, hogy hazája külpolitikája mindig is „európai” volt, ugyanakkor azt is gyakran tapasztalja, hogy rendkívül – néha túlságosan is – magasak az elvárások Németországgal kapcsolatban. Hozzátette, hogy részben az ukrajnai helyzet hatására 2014-ben új külpolitikai irányvonalat fogadtak el: szakítottak a régi szokásokkal és az eddigi „Ostpolitik” irányvonal változni látszik.” – Lieselore Cyrus, a Német Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövete 2015. ápr. 15-i beszéde után a problémák nem eltűntek, inkább kibővültek, ennek azonban nem az elhibázott politika az oka, hanem az össz-tagállami nem megfelelő fellépés volt, aminek következtében az agresszorokkal szembeni fennálló szankciós törekvések veszítettek értékükből, avagy fel sem tűntek a korábbi szokásjogi normák elfogadásai miatt és ez a nemzetközi jog sajátos felfogásának is betudható.

A legnagyobb kérdés viszont az, hogy a kezdetben mindhárom párt által támogatott integratív beilleszkedési törekvések mennyire lesznek hosszú életűek nemcsak az országukat elhagyó oroszok, hanem a volt szovjet tagköztársaságokból érkezőknek – elképzelhetőek-e Németországban népességszankciós csomagok és újabb határzárak, ahogy a koronavírus megfékezése érdekében tették? Amennyiben a cél szentesít, akkor az eszköz megválasztása a korlátlan lehetőségek háza. Mennyire hat ez belsőleg és kifelé; identitáskeresésében mennyire támogató mint ahogy azt korábban ígérték, mennyire elképzelhető végtére is (a legrosszabb forgatókönyveket idézve) az NC mint a német egyetemekre bejutás esetében (a.m. numerus clausus)? Ezeket a kérdéseket a politikai és a területi rend hivatott majdan megválaszolni.

Végezetül a szakadárok sajátos helyzete egy újabb jogalanyiságot teremt, mely normál esetben kevésbé lenne markáns, itt viszont egyre inkább felülvizsgálandó az a tény, hogy aki az egyik országban parancsot teljesít vajon a másik országban mint nemzeti hős vonulhat be a köztudatba? Az utóbbi évtizedek megmutatták, hogy jelen cikk egyik esete sem de facto egyedi eset, de ezt minden esetben a nemzetközi jog bírósági esetjoga dönti, döntheti el és az állampolgároknak akárhány félről legyen is szó – önnön meggyőződése a mérleg bármely részét tekintve releváns képet ad a belpolitikai anomáliákról.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

A cikkben Norbert Braun és Glenn Cartens képeit használtuk.