A 2010 végén, 2011 elején kezdődött és a „jázminos forradalomban” kicsúcsosodott tunéziai megmozdulások az egész arab világ szempontjából kiemelkedő eseménysorozatnak számítanak. A kiterjesztett értelemben vett Közel-Kelet térségében (MENA) jelentős politikai és társadalmi változások bekövetkeztét katalizálták. Az észak-afrikai régióban hosszú ideje autoriter kormányzást folytató tunéziai és líbiai vezetők hatalomból történő eltávolításával azonban az Európai Unió biztonság- és védelempolitikai érdekeivel ellentétes folyamat erősödött fel az Afrikából Európa felé tartó tömeges illegális migráció formájában. A jelen elemzés a migráció szempontjából ma már fontos kibocsátó és tranzitországnak számító Tunéziából induló és az Európai Unió déli tagállamai felé tartó 2011 és 2022 közötti migrációs folyamatokat elemzi, valamint az ezeket erősítő gazdasági és társadalmi tényezőket vizsgálja meg, végül pedig áttekinti a Tunéziából kiinduló migrációs folyamatoknak az elmúlt évtizedben bekövetkezett változásait.

A kezdetek: legális és államilag támogatott migráció Tunéziából Európába

Az arab világ nyugati részén (Maghreb) elhelyezkedő Tunézia 75 évig állt francia gyarmati uralom alatt. Az 1881 és 1965 közötti időszakban jelentős számú népesség vándorolt el gazdasági okok miatt Tunéziából Európába. Miután az ország 1956-ban a később autoriter módon kormányzó Habib Bourguiba vezetésével visszanyerte függetlenségét, Tunézia számos nyugat-európai országgal kötött olyan kétoldalú megállapodást, melyek keretében a tunéziai állampolgárok vízummentesen utazhattak Európába és ott szabadon vállalhattak munkát. Az elsősorban partmenti övezetekből származó és európai viszonylatban olcsó munkaerőnek számító tunéziaiakat nagy számban alkalmazták a francia, német, holland és később az olasz gazdaság különböző szektoraiban, enyhítve a kialakult munkaerőhiányt. A schengeni egyezmény elfogadását követően azonban az egyezmény részes államai az 1990-es években jelentős mértékben szigorították a külső határellenőrzést, amelynek részeként megszűnt a volt francia gyarmatok állampolgárainak vízummentessége is. Ezzel az Európába irányuló migráció legális útjait az újonnan életbe léptetett vízumfeltételek egyre inkább korlátozták. Miután a tunéziai állam a saját nemzetgazdasági érdekeit figyelembe véve kifejezetten támogatta a saját állampolgárai európai munkavállalását, számára az európai államok lépése kedvezőtlen volt. Ezzel ugyanis apadni kezdett az Európában munkát vállaló tunéziaiak által hazautalt deviza mennyisége, valamint nőni kezdett a hazai, elsősorban a fiatalokat érintő munkanélküliség is, miután a tunéziai gazdaság nem tudta felszívni a népességrobbanás miatt drasztikusan megnőtt munkaerő jelentős részét. Az európai országok vízumrendszerének szigorítása hasonlóan érintette a térség más államait is. [1]

Az Európába irányuló irreguláris migráció kezdete: az első útvonalak kialakulása

A legális migráció feltételeinek szigorítása ellenére a helyieket továbbra is nagy számban vonzották a kedvezőbb európai gazdasági lehetőségek. A korábban a sokszor a gazdaságilag elmaradottabb régiókban elsősorban árucsempészettel foglalkozó és bizonyos feltételek – többek között a kábítószer- és fegyvercsempészet, illetve a felkelők csoportjaival és a határokon átívelő terroristahálózatokkal történő együttműködés beszüntetése – teljesülése mellett az állam informális toleranciáját is maguk mögött tudó hálózatok [2] tevékenységi körüket diverzifikálva, számos Észak-Afrikából Európába irányuló illegális migrációs útvonalat alakítottak ki. Az útvonalak Marokkó és Spanyolország, Tunézia és Olaszország, valamint Líbia és Olaszország között jöttek létre. Ezeken az útvonalakon egyre nagyobb számban szubszaharai országok állampolgárai is átkeltek, és a 2000-es évek elején az európai határőrök már több szubszaharait fogtak el, mint észak-afrikait. Az utóbbi fejlemény a térséget az ezredfordulóra a migráció szempontjából fontos tranzitterületté tette. [3] Az a tény, hogy illegális migránsok nagy számban érkezhettek Észak-Afrikába, feltételezi, hogy a térség államainak határai könnyen átjárhatók voltak. Ezt a körülményt tovább erősítette a Maghrebben működő kiterjedt csempészhálózatok megléte, amelyek ugyan közvetlenül nem veszélyeztették az érintett államok stabilitását, azonban a létezésük jelezte a határbiztonsági architektúrában meglévő jelentős hiányosságokat. [4]

Az 1990-es éveket megelőzően a cigaretta, kábítószer, fegyverek és lőszerek csempészetére szakosodott és az olasz maffiával is szoros kapcsolatot ápoló hálózatok a Tunézia északi részén található, franciául Cap Bonnak nevezett félsziget és Szicília, valamint a középső és déli kormányzóságok és a Pelagie-szigetek (Lampedusa, Lampione, Linosa) között létesítettek illegális migrációs útvonalakat. Miután a tunéziai állam szemet hunyt a területén működő embercsempészettel is foglalkozó hálózatok működése felett, a csempészhálózatok által foglalkoztatott helyi halászok és tengerészek jelentős számban szállítottak migránsokat az előbb említett olasz szigetekre, akiknek túlnyomó többsége tunéziai állampolgár volt. [5]

Együttműködés Olaszország és Tunézia között

Olaszország és Tunézia között mindig is intenzív politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok álltak fenn. Silvio Berlusconi második miniszterelnöki ciklusa (2001–2005) idején az Olaszország és Tunézia közötti együttműködés az egyre nagyobb migrációs terhelés miatt még szorosabbá vált. A két állam számos kétoldalú szerződést írt alá, amelyek magukba foglaltak egyebek mellett egy, az Olaszországban illegálisan tartózkodó tunéziai állampolgárokra vonatkozó visszafogadási megállapodást, valamint a két állam által közösen folytatott tengeri járőrözést is. A Tunéziát 1987 óta elnökként irányító Zine el Abidine Ben Ali továbbá törvényi úton büntethetővé tette az embercsempészetet 2004-ben, és ezzel párhuzamosan a tunéziai hatóságok határozottabban kezdtek fellépi az ország területén működő embercsempész-hálózatokkal szemben is. Ugyanebben az évben hozták létre az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökséget (Frontex). A migrációval kapcsolatos szigorúbb fellépés hamarosan eredményt hozott. A Tunéziából Olaszországba irányuló illegális migráció visszaszorult, azonban a tunéziai állam érdemben nem kezelte az illegális migrációt kiváltó, alapvetően gazdasági és társadalmi okokat, így az Európa irányába tartó illegális migráció nem szűnt meg. [6]

A tunéziai embercsempészek átteszik tevékenységük központját Líbiába

A tunéziai hatóságok keményebb fellépésének hatására a Tunéziában működő embercsempészek tevékenységük jelentős részét Líbiába helyezték át. A két ország között már az 1970-es évektől számos olyan embercsempész-hálózat működött, amely a tunéziai munkavállalókat – kihasználva a határokon átnyúló törzsi kapcsolatokat – abban segítette, hogy az ekkoriban beinduló líbiai olajkitermeléshez kapcsolódó iparágakban helyezkedjenek el. Legális és nem legális úton megközelítőleg 85.000 tunéziai jutott el Líbiába az 1980-as években, hogy az ottani olajszektorban találjon munkát. [7] Ezek az embercsempész-hálózatok 2004-et követően az Európába illegális módon eljutni kívánók Tunéziából Líbiába, majd onnan Európába történő mozgását segítették, miután úgy ítélték, hogy a líbiai partoktól kiinduló utazás a helyi hatóságok figyelmét kevésbé kelti fel. A tunéziai illegális migránsokhoz hasonlóan Marokkóból is egyre nagyobb számban érték el Európát Líbiából indulva. A gyenge líbiai határbiztonság végső soron lehetővé tette, hogy 2006-ra Líbia az Európába tartó észak-afrikai illegális migránsok egyik legfőbb kilépési pontjává vált. [8]

Együttműködés Olaszország és Líbia között

A Berlusconi-kormány Líbia vonatkozásában is törekedett arra, hogy a Tunéziával folytatott együttműködéshez hasonlót alakítson ki. Ezt elősegítették a két állam között meglevő szoros történelmi és gazdasági kapcsolatok. Számos esetben kényszerítették Líbiát a menekültügy legfontosabb nemzetközi dokumentuma, az 1951-es menekültügyi egyezmény szerinti eljárásra, holott azt a líbiai állam sosem írta alá, így azt nem is tekintette magára nézve kötelező érvényűnek. Annak érdekében, hogy a Líbiából Európa felé irányuló illegális migrációt vissza tudják szorítani, az olasz és a máltai parti őrség a líbiai parti őrséggel közösen végezte Líbia tengeri határainak, illetve a nemzetközi vizek bizonyos részének ellenőrzését. A 2008-ban megválasztott negyedik Berlusconi-kormány (2008–2011) még nagyobb hangsúlyt fektetett Olaszország külső határainak ellenőrzésére és védelmére. Ennek köszönhetően a Líbiából Európa felé irányuló illegális migráció 2009 és 2011 között szinte teljesen megszűnt. [9]

Mindez azt támasztja alá, hogy Tunézia és Líbia 2011 előtti elnökei – megfelelő politikai és diplomáciai nyomást követően – készek voltak együttműködni az európai államokkal az Európai Unió külső határai védelmének és az EU-ba irányuló illegális migráció megfékezése érdekében. Az észak-afrikai országoktól délre eső államokból kiinduló és észak felé irányuló migráció fékezéséért – és természetesen a térségbeli francia és olasz gazdasági érdekek érvényesüléséért – cserébe az európai politikai kész volt szemet hunyni a térséget irányító politikai vezetők autoriter és sok esetben emberi jogokat súlyosan sértő irányítási módszerei felett, illetve lehetővé tették, hogy megszűnjenek a Líbiára kivetett nemzetközi szankciók, és ezzel Moammer Khadafi a 2000-es évek elejére kiemelje országát a már hosszú ideje fennálló fojtogató politikai, gazdasági és diplomáciai elszigeteltségből. [10]

Tunézia a 2011-es „jázminos forradalom” előestéjén

Az Észak-Afrikából Európa felé irányuló illegális migrációs folyamatokat tekintve a 2011-es év mérföldkőnek számít, mert a 2010 végén, 2011 elején Tunéziában kirobbant „arab tavasz/iszlamista tél” eseménysorozat alapozta meg a térségbeli migrációs helyzetet. Emiatt érdemes röviden áttekinteni, hogy melyek voltak a tunéziai „arab tavaszként” elhíresült „jázminos forradalom” legfontosabb közvetett kiváltó okai, amelyek többsége máig megoldatlan problémaforrás a tunéziai állam számára: demográfiai robbanás, a gazdaság szerkezetváltozására visszavezethető megoldatlan problémák, az állam munkahelyteremtő képességének gyenge volta, következésképpen magas munkanélküliségi ráta, illetve a belbiztonsági szervekre kiemelten támaszkodó autoriter állammodell.

• Demográfiai robbanás: Az arab világban a népesség ugrásszerű növekedése a 20. század közepén kezdődött. A tunéziai népességnövekedés jellegét tekintve követi a többi arab országban tapasztalható népességnövekedési folyamatokat, azonban attól mértékét tekintve elmarad. A tunéziai népesség tehát folyamatosan nő, azonban a többi arab országhoz hasonlóan egyre lassuló növekedésről beszélhetünk. Ez a trend az európai népesedési pályát időbeli lemaradással követi. 1960 és 2011 között a népességszám több mint 5-szeresére (4.200.000 főről 10.700.000 főre) nőtt, azonban a népesség eltérő ütemben növekedett. Az 1980-as évek elejéig – egy rövidebb időszakot leszámítva – a népességszám megszakítás nélkül emelkedett. A csúcspontot 1983 jelentette, amikor a népességnövekedés az 1961-ben mért 1.4% kétszerese, 2.8% volt. Az 1983-at követő két évtizedben ezzel szemben a népességnövekedés üteme jelentős mértékben lelassult. A 2003-ban mért 0.7%-os mélypontot követően a tunéziai népesség növekedésének mértéke 2011-ig sosem haladta meg az 1.1%-ot. A termékenységi adatokat nézve hasonló, az európai mintát követő tendencia rajzolódik ki: míg 1960-ban egy nő átlagosan közel 7 gyermeknek adott életet, addig ez a mutató 2011-re 2.2-re esett vissza. A tunéziai társadalom korfája szintén egyre közelebb kerül az európai adatokhoz: míg a 0–14 éves korosztály 1960-ban a társadalom 43%-át tette ki, addigra 2011-re már csak a 23%-át (az Európai Unió államaiban ez az arány átlagosan 15%, míg az arab világban 34%). A többi arab országhoz hasonlóan Tunézia a gyors népességnövekedés okozta széleskörű munkanélküliségből fakadó problémákra csupán tüneti megoldást adott azzal, hogy a felsőoktatást minél szélesebb rétegek számára tette elérhetővé. [11] A tunéziai hadsereg – szemben a többi arab állam haderejével – politikai okokból nem volt alkalmas a felesleges munkaerő felszívásása.

• Gazdasági szerkezetváltozás, munkanélküliség: A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank által az 1980-as évektől a térségre kényszerített, a gazdaság liberalizációjára és a külkereskedelmi nyitás megteremtésére hivatott Strukturális Kiigazítási Programokért (SAP-ok) cserébe a kölcsönben részesült államoknak nagy árat (robbanásszerűen emelkedő élelmiszerárak, magas munkanélküliség) kellett fizetniük. [12] A sokak által modellországként tekintett Tunéziában az 1990-es évek végére a nemzetgazdaság teljesítménye – az évente 3 és 6% közötti GDP-arányos növekedés ellenére – elégtelennek bizonyult. A létrehozott munkahelyek többsége ugyanis alacsony fizetésért alacsony képzettséget igénylő munkát kínált, amely nem követelte meg a magas hozzáadott értéket teremtő munkatevékenységet, így érdemben nem növelte a tunéziai gazdaság hozzáadottérték-termelési képességét. A vonzó elhelyezkedési lehetőségek hiánya hosszú időn át tartó magas, 13–16%-os munkanélküliséghez vezetett, ami elsősorban a felsőfokú végzettséggel rendelkező fiatalokat érintette súlyosan. Az utóbbiak aránya a tunéziai társadalomban jelentősen megnőtt a 2000-es évekre, a körükben tapasztalható munkanélküliség 2010-re a 30%-ot is elérte. [13]

• A mukhábarát-típusú állammodell: A függetlenségét 1956-ban nem katonai, hanem politikai úton kivívó Tunéziában – ellentétben más arab országokkal – az állam erejét nem a hadsereg, hanem a belbiztonsági szolgálatok és a titkosszolgálati szervek (mukhábarát) képezték. A hadsereg marginalizálása arra a félelemre vezethető vissza, miszerint az állam vezetői mindig is attól tartottak, hogy a hadsereg meg fogja dönteni a hatalmukat. A „Legfőbb Harcosnak” (le Combattant suprême) is nevezett Bourguiba ezért – látva a közel-keleti katonai puccsok növekvő számát – professzionális, kis létszámú – megközelítőleg 36.000 fős – haderőt hozott létre, amelyet nem ruházott fel politikai hatalommal. A depolitizált hadsereg teljesen egyedülálló fejleménynek számított az arab világban, hiszen az 1950-es és az 1960-as években az arab államokban a nemzeti haderők igyekeztek politikai szereplővé válni, hogy ezáltal ők határozhassák meg a társadalmi fejlődés irányát. [14] A tunéziai függetlenség kivívását követően nem sokkal alakult meg a Nemzeti Gárdából, az Elnöki Gárdából és a Nemzetbiztonsági Rendőrségből álló rendvédelmi architektúra, amely elsősorban az ország vezetőjének hatalmát és a rezsimbiztonságot volt hivatott garantálni. Tunézia politikai vezetői a rendvédelmi szektor intézményeit használták fel a gazdasági nehézségek szülte, tüntetésekben kicsúcsosodó társadalmi elégedetlenség leverésére. [15] A Bourguiba hatalmát békés úton megpuccsoló Ben Ali azonban az 1990-es évekre – egy ellene kitervelt, ám sikertelen katonai puccskísérletet követően – rendőrállamot (commissariat) épített ki: jelentősen felduzzasztotta a rendvédelmi szektor személyi állományát, költségvetésüket pedig megemelte. [16] Ennek következtében a belbiztonsági szolgálatok és a titkosszolgálati szervek létszáma Ben Ali idején mintegy 150.000 főt tett ki. [17] Az elnök elhatározásában okként legalább ugyanilyen hangsúlyosan jelent meg a Közel-Keleten, különösképpen a szomszédos Algériában megerősödött iszlamista mozgalmak jelentette biztonsági kockázat. A Nahda (Harakat al-Nahda/Mouvement Ennahda) nevű tunéziai iszlamista politikai párt – amely az 1990-es években részt vett az elnök elleni puccskísérlet megtervezésében – ugyanis reális fenyegetést jelentett meg Ben Ali számára, attól tartva, hogy a politikai iszlám Tunéziában is erőre kap. Az – egyébként valóban létező – iszlamista fenyegetésre hivatkozva politikai ellenfeleit börtönbüntetésre ítélték vagy száműzték az országból. [18] A rendőrállam megkülönböztetett figyelmet szánt a média ellenőrzésének is, miután az elnök családjában elhatalmasodó és köztudottá váló korrupció, valamint az elmaradó politikai változások fokozódó társadalmi elégedetlenséghez vezettek. [19] Ennek következtében a tunéziai sajtótermékek állami propagandát közöltek és az elnök személyi kultuszát építették („benalizmus”). Az utóbbi fejlemény már Bourguiba idején is megfigyelhető volt. [20]

A „jázminos forradalom” hatása a Tunéziából Európába irányuló illegális migrációra

A mindössze 28 napig tartó és közel 350 halálos áldozatot követelő „jázminos forradalom” a líbiai, szír és jemeni folyamatoktól eltérően nem torkollott polgárháborúba. Ennek legfontosabb oka, hogy a hosszú évtizedekig elhanyagolt hadsereg – miután a védelmi erők a fennálló rezsimtől nem remélhettek sokat – Ben Ali rendszerével szemben a tüntetők oldalára állt és nem volt hajlandó drasztikus intézkedések megtételére. [21] A biztonsági erők figyelmét a futótűzként terjedő tüntetéshullám leverése kötötte le, a tunéziai határellenőrzés összeomlásával párhuzamosan pedig az állam kevesebb figyelmet fordított az illegális migráció megfékezésére. 2011 első hónapjaiban az olasz hatóságok közel 48.000 illegális migránst fogtak el, ebből megközelítőleg 28.000 fő tunéziai állampolgársággal rendelkezett. [22] Ez a 2010-es adatokhoz viszonyítva 4192%-os emelkedést mutat. [23]

Csökkenő tendencia a Tunéziából Európába irányuló illegális migrációs folyamatokban 2011 és 2017 között

A migráció hirtelen megugrása azonban két okból is átmenetinek bizonyult. Egyrészt a következő évre a tunéziai hatóságok a belpolitikai káosz mérséklődésével újra képessé váltak az illegális migrációval szembeni hatékony fellépésére. [24] A meglévő tunéziai politikai akaraton túl azonban az olasz kormány is nyomást fejtett ki Tunéziára. A negyedik Berlusconi-kormány 2011 tavaszán ugyanis olyan megállapodást kötött Tunéziával, amelynek eredményeképpen a Tunéziából Olaszország felé irányuló illegális migráció 2012-re megközelítőleg 90%-kal esett vissza, így 2017-ig éves szinten nem haladta meg a 2.500 főt. [25]

Az illegális migráció célpontjai között azonban Olaszország mellett további régiók is feltűntek. Többek között a romló gazdasági helyzet és a szociális kirekesztettség hatására sokan radikalizálódtak és különböző közel-keleti szélsőséges mozgalmakkal kezdtek szimpatizálni. [29:30–29:53] Így 2011-et követően a tunéziai illegális migránsok egy része már nem Olaszország felé indult el, hanem Szíriába, Irakba és Líbiába. Tunéziából megközelítőleg 7.000 harcos csatlakozott terrorista szervezetekhez, ebből körülbelül 1.500-an a szomszédos Líbiában működő al-Kaida vagy ISIS helyi filiáléjához („foreign fighter phenomenon”). Más országokkal összehasonlítva Tunézia volt a legtöbb külföldi harcost kibocsátó ország. A tunéziai harcosok körében volt a legmagasabb a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya, így többségében ők töltötték be az ISIS-on belül a vezető tisztségeket is. Sőt, a Szovjetunió ellen harcoló afgán-arabok többségét is a tunéziai mudzsáhedek tették ki, akik Boszniában is jelen voltak. [26]

A változás éve a Tunéziából kiinduló és Európa felé tartó illegális migrációban (2017–2018)

A Tunéziából Európa felé irányuló migrációban a 2017-es év változást hozott. A 2011 nyarától csökkenő tendenciát mutató adatokhoz képest az olasz hatóságok 2017 közepétől egyre több tunéziai illegális migránst fogtak el az olasz partoknál. Az illegális migránsok számának emelkedése a már korábban is meglévő súlyos gazdasági problémák felerősödésére vezethető vissza. A 2017 és 2018 közötti időszakban a tunéziai fizetőeszköz, a dínár (TND) az euróhoz és a dollárhoz viszonyított értéke ugyanis mintegy 30%-kal csökkent, ami 2018-ra a tunéziai viszonylatban rekordmagas, közel 8%-os inflációhoz vezetett. Ezek a kedvezőtlen gazdasági folyamatok csak tovább növelték az ország egyébként is magas külső sérülékenységét. Mindezek hatására az olasz hatóságok ebben a két évben több mint 11.000 tunéziai illegális migránst fogtak el. [27] Az emelkedő számokat látva az Európai Unió tagállamainak biztonsági szervei attól tartottak, hogy az Észak-Afrikából Európába érkezők közé olyan dzsihádisták is keveredhetnek, akik akár már a Közel-Keletet is megjárták és képessé váltak az EU területén terrorista tevékenység folytatására.

Az Olaszországra nehezedő migrációs nyomás erősödése 2020 és 2022 között

Az elmúlt két és fél évben a 2017 és 2018 között tapasztalt migrációs folyamatok felerősödtek, és ennek nyomán az olasz hatóságok által elfogott tunéziai állampolgársággal rendelkező illegális migránsok száma a 2011-es eseményeket követő hónapok óta nem látott szintre emelkedett. A 2020-ban ez a szám mintegy 13.000-re emelkedett, ami kétezerrel több, mint amennyit 2017 és 2018-ban összesen elfogtak. 2021-ben már a 15.000 főt is meghaladta azoknak a tunéziai illegális migránsoknak száma, akik a Földközi-tengeren áthajózva eljutottak az olasz partokig, így 2021-ben több mint feleannyian jutottak el illegális tengeri útvonalon Olaszországba, mint a 2011-es „jázminos forradalmat” követően. [27] A 2022. január és szeptember között eltelt hét hónap során pedig több tunéziait fogtak el az olasz hatóságok, mint 2021-ben összesen. Ezért feltételezhető, hogy ez a tendencia még nem tetőzött, és a Tunéziából Olaszországba illegális úton érkezők száma a következő hónapokban és minden bizonnyal években tovább fog emelkedni. [31:32–32:22]

A 2020 és 2022 közötti migrációs nyomás erősödését kiváltó főbb tényezők

A Tunéziából kiinduló migrációs folyamatok mögött összetett és egymással szoros összefüggésben álló társadalmi és gazdasági tényezők húzódnak meg.

• Gazdasági problémák: A bajok forrásának elsőszámú okozója a már korábban említett, hosszú évek óta rosszul teljesítő tunéziai gazdaság, amely nem képes megfelelő számú és minőségű munkalehetőséget kínálni az egyre nagyobb lélekszámú lakosságnak (Tunéziában a 2021-es adatok szerint megközelítőleg 200.000 fővel éltek többen, mint 2011-ben.) Így a munkanélküliségi ráta 2019 óta folyamatosan emelkedik, 2021-ben majdnem elérte a 17%-ot. A GDP-arányos növekedés a 2020-ban mért -8.7%-ot követően 2021-re jelentős mértékben javult, 3.3%-ot tett ki. Az infláció mértéke ugyan a dínár 2017–2018-ban tapasztalt leértékelődését követően közel 2%-ot csökkent, azonban 2021-ben még így is 5.7% volt.

• Zsugorodó középosztály: Az egyre súlyosbodó gazdasági problémák már nem csupán a korábban is kedvezőtlen körülmények között élő családokat érinti. A tunéziai középosztály is egyre inkább ki van téve a romló gazdasági környezetnek. [16:40–17:03]
• Kormányzati kudarcok: A tunéziai kormány az 1990-es évek óta nem képes kezelni a közoktatási rendszerben a jelentős mértékű lemorzsolódást. Három évtizede ugyanis éves szinten a középiskolai diákok 12%-a, mintegy 70.000 fő hagyja el az egyébként egyre romló közoktatást. Többségük nem tud elhelyezkedni a munkaerőpiacon, így hozzájárulnak a munkanélküliségi ráta, valamint a megoldatlan társadalmi feszültségek keltette általános kiábrándulás súlyosbodásához. [21:37–22:38]

• Covid-19: A járvány okozta gazdasági hatások minden államot megviseltek. Ez különösen igaz a mára adósságcsapdában vergődő Tunéziára, amelynek az egyik húzóágazata a turisztikai ipar. A pandémia által szükségessé vált egészségügyi intézkedések tovább emelték a 2020 előtt is magas munkanélküliségi rátát. [17:05–17:58]
• Az ukrajnai háború: A 2022. február vége óta tartó háború – a Covid-19-hez hasonlóan – tovább rontott az inflációs rátán és Tunézia magas külföldi sérülékenységén az akadozó és dráguló gabonaimport miatt, miután az ország szükségletének jelentős részét a hadban álló felektől szerzi be. [18:15–18:35] A helyzet súlyosságát mutatja, hogy Tunézia kénytelen volt többek között az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankon túl az IMF-hez is kölcsönért folyamodni 2022-ben. (A hitelekért cserébe azonban Tunéziának várhatóan a SAP-ok által kiváltott negatív társadalmi következményekkel kell majd ismét szembenéznie.)

Változások a Tunéziából Európa felé tartó illegális migrációt ösztönző folyamatok dinamikájában

2011-hez képest számos változást állt be a Tunéziából Európába irányuló illegális migrációhoz köthető folyamatokban.

• A nemzetiségi összetételt érintő változások: A Tunéziából Európa felé tartó illegális migránsok döntő többsége mindvégig tunéziai állampolgár volt. Azonban 2020-tól kezdődően a Tunéziából Olaszországba illegálisan érkezők körében egyre nagyobb a külföldiek aránya, ami a tunéziai és az olasz elfogási adatokban is megmutatkozik. Egy 2020 januárja és 2021 decembere között készült statisztika szerint a tunéziai hatóságok által elfogott migránsok közel 30%-a nem rendelkezett tunéziai állampolgársággal. [28] A külföldi illegális migránsok többsége Nyugat-Afrikából származik, körükben egyre több a nő és a fiatal gyermek. Tunéziában jellemzően Tunisz, Sfax és Sousse térségében koncentrálódnak. [29]

• Életkort, nemet, valamint pénzügyi-oktatási hátteret érintő változások: A tunéziai illegális migránsok hagyományosan a kedvezőtlen életkörülmények között élő családok rossz életkilátással jellemezhető fiatal férfitagjainak a köréből kerültek ki. Mára azonban egyre nagyobb számban döntenek az illegális migráció mellett a korábban stabil munkahellyel rendelkező középosztálybeli családok is. A migrációs adatok alapján növekedést mutat a negyven és ötven év feletti férfiak, a nők, illetve a kísérő nélküli gyerekek száma is. Utóbbiak aránya 2022 januárja és júliusa között az olasz hatóságok által elfogott tunéziai állampolgársággal rendelkező migránsok 20%-át tette ki. [30]

• A tunéziai embercsempész-hálózatok működése: Az észak-afrikai embercsempész-hálózatok közül az elsők egyike Tunéziában jelent meg az 1990-es években. Ezek a hálózatok nem mentek át jelentős változáson az elmúlt három évtized alatt: a líbiai hálózatokkal ellentétben kevés embert foglalkoztatnak – jellemzően a harmincas éveik közepén járó halászférfiakat, ritkán nőket is – és kis kiterjedésű földrajzi területen működnek. A hálózat emberei túlnyomórészt tunéziai állampolgárok, de bizonyos utazási lehetőségek esetében külföldi állampolgárok, így francia vagy olasz személyek is bekapcsolódnak az embercsempészetbe. Általában készpénzben kérik el a nyújtott szolgáltatás díját, azonban néhány hálózat a bankkártyás fizetést is elfogadja. [31]

• Tunézia illegális elhagyásának módjai: Az illegális migrációban részt vevők döntő többsége valamelyik embercsempészettel (is) foglalkozó hálózat szolgáltatását veszi igénybe, hogy Tunéziából Európába jusson. A hálózatok – kényelmi szempontok és az érkezésre kiszemelt országba való eljutás gyorsaságától függően – kétfajta szolgáltatást nyújtanak. A hosszabb ideig tartó és veszélyesebb, jellemzően rozoga bárkákon és csónakokon való utazás ára 2019 óta nem változott jelentősen. Ma is 900 és 1.500 euró között mozog. A másik lehetőség egy ennél sokkal kényelmesebb és rövidebb ideig tartó utazás, amelynek a működtetésében külföldi állampolgárok is részt vesznek. Ebben az esetben a Tunéziából útnak indulók általában egy magánjachton szelik át a Földközi-tengert, és ezért 2.500 és 3.500 euró közötti összeget fizetnek. Ha valaki az utóbbit választja, akár Franciaországba is eljuthat. [32] Az elmúlt években azonban egyre több tunéziai döntött úgy, hogy nem veszi igénybe az embercsempész-hálózatok szolgáltatásait, hanem saját maguk tervezik és szervezik meg az utazást az elejétől a végéig. Az illegális migrációnak ez a módja ugyanis az Európába érkezés szempontjából lényegesen biztonságosabb, kevésbé kelti fel a hatóságok figyelmét. [33]

• Az illegális migráció tunéziai kilépőpontjai: Mindazok számára, akik Tunéziát illegális módon tervezik elhagyni, a helyszínt illetően számos lehetőség kínálkozik. Nem áll rendelkezésre arra vonatkozó információ, hogy a kilépőpontokat illetően jelentős változás állt volna be. Az illegális migránsok többsége továbbra is az ország középső kormányzóságában található nagyvárosból, Sfaxból indul az olasz partok felé. Egyéb fontos kiindulópontok: északon Bizerte és Nabeul, keleten Mahdia, délen pedig Medenine városa. [34]

Kitekintés: mit hoz a jövő?

Az arab világban 2022-ben végbemenő folyamatok meglepték az Európai Uniót, amely nem volt felkészülve az elsősorban a déli tagállamait érintő tömeges és illegális migrációra. A kezdeti nyugati reményekkel ellentétben ráadásul az „arab tavasz” kevés államban hozott kézzelfogható pozitív változást, a strukturális problémák továbbra is megoldásra várnak. Számos ország máig tartó mély politikai, gazdasági és társadalmi káoszba süllyedt a rég nem látott ellentétek felszínre kerülésével. A bajokat pedig csak tetézi, hogy némelyük területén a jelenben is végeérhetetlennek tűnő fegyveres konfliktus zajlik.

Az „arab tavasz” hatására az észak-afrikai térségben végbemenő változások közvetlen hatással vannak az Európai Unió bevándorlás- és menekültpolitikájára nézve, és ezért kulcsfontosságú, hogy az Észak-Afrika irányából jelentkező migrációnak elsődlegesen kitett déli államok miként gondolkodnak a 2011 óta tartó migrációs folyamatokról, illetve miképpen tudnak nyomást gyakorolni az olyan kibocsátó és tranzitországokra, mint Tunézia. Éppen ezért a nemrég megválasztott új olasz kormány migrációs politikája az eddigi gyakorlathoz képest jelentős elmozdulást is hozhat a jövőben.

Felhasznált irodalom

[1] Herbert, Matthew: At the Edge. Trends and Routes of North African Clandestine Migrants. Institute for Security Studies, 298, 2016, 3–4. & De Bel-Air, Françoise: Migration Profile: Tunisia. Policy Brief – European University Institute (2016/8), 1.

[2] Ben Yahia et al: Transnational Organized Crime and Political Actors in the Maghreb and Sahel, Mediterranean Dialogue Series (2019/17), 4–5.

[3] Triandafyllidou, Anna & Maroukis, Thanos: Migrant Smuggling. Irregular Migration from Asia and Africa to Europe, New York 2012, 33.

[4] Hanlon, Querine & Herbert, Matthew M.: Border Security Challenges in the Grand Maghreb, United States Institite for Peace, 109, 2015, 9.

[5] Herbert, 2016, 3–4.

[6] Herbert, 2016, 4–5.

[7] De Bel-Air, 1.

[8] Herbert, 2016, 5.

[9] Triandafyllidou & Maroukis, 40–41.

[10] Besenyő János & Marsai Viktor: Országismertető – Líbia. MH Összhaderőnemi Parancsnokság, Székesfehérvár 2012, 57–63.

[11] N. Rózsa Erzsébet: Az arab tavasz. A Közel-Kelet átalakulása, Budapest 2015, 77–78 és De Bel-Air, 1.

[12] Eldin, Kamal & Salih, Osman: The Roots and Causes of the 2011 Arab Uprisings. Arab Studies Quarterly 35 (2013/2), 187.

[13] World Bank: The Unfinished Revolution. Bringing Opportunity, Good Jobs And Greater Wealth To All Tunisians, Synthesis Development Policy Review, 2014, 5.

[14] N. Rózsa Erzsébet: A hadseregek politikai szerepe az arab országokban in Hadseregek a Mediterráneumban, Veszprém–Budapest 2009, 70–71.

[15] N. Rózsa, 2015,100–102.

[16] Éva Ádám: A tunéziai biztonsági és védelmi szektor reformjának eredményei és nehézségei az „arab tavasz” után (Külügyi Szemle – Különszám 2020). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2021.

[17] N. Rózsa, 2015, 104.

[18] N. Rózsa, 2015, 101–102.

[19] N. Rózsa, 2015, 105.

[20] Sadiki, Larbi: Bin Ali’s Tunisia: Democracy by Non-Democratic Means. British Journal of Middle Eastern Studies 29 (2002/1), 70–72.

[21] Bou Nassif, Hicham: A Military Besieged: The Armed Forces, the Police, and the Party in Ben Ali’s Tunisia, 1987–2011. International Journal of Middle East Studies 47 (2015/1) 80. & Ádám, 60.

[22] Herbert, Matt: Losing Hope. Why Tunisians are Leading the Surge in Irregular Migration to Europe. Research Report – Global Initiative Against Transnational Organized Crime, 2022, 6.

[23] Herbert, 2016, 2.

[24] Herbert, 2016, 22.

[25] Herbert, 2022, 6.

[26] Kis-Benedek József: Dzsihadista fészkek mint a terrorizmus lehetséges kiindulópontjai, Hadtudomány 27 (2017/1–2), 99.

[27] Herbert, 2022, 6.

[28] Herbert, 2022, 8.

[29] Herbert, 2022, 10–11.

[30] Herbert, 2022, 9.

[31] Herbert, 2022, 21–22.

[32] Herbert, 2022, 32.

[33] Herbert, 2022, 24–25.

[34] Herbert, 2022, 11–13.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

A cikkben Julie Ricard és Eric Masur képeit használtuk.