A szakadárok törekvése valóban egy vélt vagy valós háború kirobbantó oka lehet? Esetleg csak kisebbségi törekvésekről van szó? Vajon a szakadárság mint létforma jövedelmezőnek hat a világban egyre inkább eluralkodó paramilitáris társadalomban? Jelen írás igyekszik a felmerülő kérdéseket Európa fennálló politikai és területi rendjéhez igazítani.

Ha a jelenlegi, 2022 februárjában indított orosz- ukrán katonai intervenciós helyzetet meg szeretnénk érteni, mindenekelőtt a szakadár és szeparatista szavak etimológiai és lingvisztikai jelentéstartalma adhat valamelyest kiindulópontot: a magyar jelentéstartam le- illetve körülírja a szóképet mint a hagyományokkal szakító, tehát egy mozgalomból vagy vallásból kiszakadt és azzal szembekerülő személy. A latin eredetű szeparatista szó hasonlóan pontos megfogalmazással bír: elkülönülésre, (politikai) függetlenségre törekvő személyt jelöl legtöbbször. Magyarország területcsonkítása után az átadott területeken jelentős számú (akkor már kisebbségnek számító) korábbi magyar állampolgár élt, akik új helyzetben találták magukat: vagy lázadnak a politikai ideológiák és határok ellen, vagy pedig belenyugodnak a történelem kegyetlen arculcsapásába és tovább élnek az új körülmények között. Mások örökre elhagyták az otthonukat és távol, egy másik világban kezdtek új életet. Mindegyik válasz elfogadott és nem vitatható azok érvényessége, azonban a forradalomra, lázongásra, avagy lázításra való képesség és ennek fennálló lehetősége teremti meg igazán a szó legszorosabban vett jelentését. Ennek a folyamatnak a melléknevesített alakja adja a magyar kifejezést, miszerint az elszakadni kívánók csoportja volt jelen a magyar történelem és a hidegháború utáni Ukrajnában, de itt az utóbbi ország nem mint önálló „de jure állam” szerepel, hanem mint az új állam, ahol bizonyos területeken az abszolút kisebbség a szeparatista orosz ajkú lakosság.

A szegregálódás jelentése elválasztás, elkülönítés, amely szűkebb területen, kisebb közösség esetén jelenik meg, nem feltétlenül háborút is kirobbantó célzott törekvésekkel, valamint itt az elszakadási hajlandóság sem jelenik meg annyira markánsan, azonban az elkülönülés ténye szintén determinált, így szociolingvisztikailag rokon értelmű szónak számít a szeparatista mellett. Láthatjuk, hogy mindegyik itt megjelölt megfogalmazás egy olyan új társadalmi rendet jelöl, amely nem kívánatos; szintúgy perspektívát teremt és ebből kifolyólag minden cselekedete vagy egymásra ösztönzőnek hatott magatartása okvetlen rosszalló véleményeket fog szülni a közvélemény szerint, ugyanakkor sajnálatos módon nem veszi figyelembe az olyan tényeket, ahol az összetartás, az emberi csoporton belüli fejlődéstörténet igenis lehetőségeket kínált ennek feloldozására. A szemben álló nemzetek számára megfellebbezhetetlenül terroristának kikiáltott, szélsőséges ideológiákat valló csoport rendre (el)szakadási kísérletei ezek; de a színfalak mögött más képet mutat a történelem, melyben az elnyomott – immáron – kisebbség arra is képes, hogy akár szakadárokként viselkedjen, amennyiben érdekei és kinyilatkoztatásai nem kapnak kellő figyelmet vagy hangjukat nem képesek kellő mértékben hallatni, ezt eljuttatni saját nemzetükhöz, etnikumukhoz.

A média (és vele együtt a sokszor torzító és uszító szerepköre) az emberi hiszékenységet kihasználva olyan módon próbálja ellenőrzése alá vonni a lakosságot, hogy az általuk terjesztett programok irányított cenzúrája miatt az azt néző lakosság nem képes többé objektív értékítéletet hozni, ebből kifolyólag nem is képes a vélemény, kritika másik oldalát is látni vagy érzékelni. Ezek a megfogalmazások tovább rontottak az egyébként is meglehetősen instabil értelmezési tartományon. A világ a szakadárokra először talán a 2014-es Krím-félszigeti akció során figyelt fel, akiknek függetlenségi törekvése nyilvánvalóvá vált Ukrajna szerintük illegitim területéről és tették ezt olyan módon, hogy a katonai beavatkozás elkerülhetetlenné tette Oroszország mint támogató fél számára más egyéb döntések mérlegelését. A szakadárság fontos tényezője továbbá a két politikailag elvágott ország ideológiai különbözősége és új természeti, illetve társadalmi határok meghúzása, ahol a legtöbb esetben a két különböző csoport küzd egymással és legfeljebb csak hátsó félként jelennek meg a globális politikai erők. Nem mehetünk el egy stratégiailag fontos pont mellett sem, ez pedig az állam tényleges saját attribútuma, amely szuverén egész, megbonthatatlan és amennyiben külső fenyegetés hatására ez a rend(szer) nem maradhat egyben, úgy a területeket védők felelőssége sem teljesen tisztázott kérdés. Az első, 2014-es ukrán–orosz konfliktusban is a területi követelés az orosz fél részéről előbb lett elismerés tárgya, minthogy a tényleges katonai beavatkozás megtörtént volna és ilyen módon az ott nagyjából egy hónappal később megtartott márciusi népszavazás is nemzetközileg illegitimmé vált. Ezeket a lakosokat nevezik ma leginkább szakadároknak, holott a szó eredeti jelentéséből csak részlegesen hordozza annak létjogosultságát és a későbbiekben okafogyottá is válik a szó eredeti jelentésének bárminemű vizsgálata.

A hidegháború lezárását követően a Szovjetunió 15 tagországgá való szétválásának eredményeképpen létrejött Ukrajna területén ezen régiókban igen nagy arányú orosz etnikum élt és számukra kapóra jött, hogy a korábbi ukrán területtől elszakadás biztosított volt. Emellett Nyikita Hruscsov volt szovjet pártfőtitkár nagylelkű adományát sem szabad elfelejtenünk, aki 1954-ben a Krím-félszigetet mintegy hozzácsatolta a mai Ukrajna területéhez és ez a terület az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna részét képezte annak az oroszok által 2014-ben végrehajtott erőszakos annektálásáig, ugyanakkor a humanitárius intervenció mint jogi fogalom éppen a megfogalmazásában is egyedi hiátus végett tette lehetővé mindezen intézkedések foganatosítását, véghezvitelét és az ott élő oroszok, ukránok mellett a krími tatár, fehérorosz, zsidó, német, görög, örmény nemzetiségek számára is az Oroszországhoz való illegitim függetlenség kikiáltását.

2014-ben ezen kívül is több fontos változás is történt, ennek előjeleként zavargások kezdődtek 2013 novemberében, miután az akkor regnáló ukrán hatalom felfüggesztette az Európai Unióval kötött társulási szerződés előkészületeit és kijelentette, hogy szorosabb gazdasági kapcsolatokra törekszik Oroszországgal. Az Euromajdan néven ismertté vált megmozdulás során ukrán tüntetők megbuktatták az akkor már négy éve hatalmon lévő Viktor Janukovics államelnököt, aki nyíltan oroszbarát politikájával népszerű volt az Orosz Föderációval szomszédos, elsősorban orosz-ajkú lakosság körében Luhanszk és Doneck régióban. Ez a két elszakadni vágyó terület 2014 augusztusában kiáltotta ki függetlenségét külön népköztársaságot létrehozva, amelyet mindezidáig egyedül Oroszország ismer el. Ebből következik, hogy a két oroszbarát szeparatista csoport két különböző közigazgatási egységben egyoldalúan kiáltotta ki függetlenedési szándékát (ahogy a név jelentése is lehetővé teszi), jóllehet a kérdés ettől összetettebb, de etnográfiailag mindenképp figyelemre méltó, hogy a jelentős, magukat ukránnak valló lakosság is az Orosz Föderációhoz való csatlakozás mellett döntött. A szeparatista megnevezés ebben az esetben a magatartási anomáliát hordozza magában, amely az ukrán részről így nevezhető, azonban a másik oldalt megvizsgálva egyfajta szabadságharcos jelleg bontakozik ki, ahol a saját területüket védők (orosz támogatással) saját identitásukat nem feladva más földrajzi koordináták mentén harcolnak a jogaikért.

Talán pont az imént említett sarkalatos kérdés meg nem válaszolása miatt nem lehetett semmilyen lehetősége Ukrajnának sem a NATO-csatlakozásra, sem pedig az Európai Unióhoz való integrációjára. Megint más kérdés, hogy a jelenlegi és a 2014-től soron következő ukrán vezetés hogyan hagyhatta ezt a szándékot fokozatosan elülni, ennek ellenére több esetben erőszakossá fajuló harcok folytak mind az oroszbarát, mind az ukrán erők részéről is, de érdemi változásokat nem sikerült egyik fél részéről sem elérni. A válaszok szinte előre jövendöltek egy esetleges katonai intervenciót orosz részről, miután eltávolították a számukra kedvező és barátságos politikát folytató Janukovicsot, nem volt ukrán oldalról osztatlan a támogatottság, másrészt pedig lehetetlen volt reintegrálni a korábbi, hidegháború előtti Szovjetuniót. A szakadár csoportosulásokat kihasználva Oroszország egy olyan államcsínyt követett el 2022-ben a szuverén Ukrajna ellen, ami annak teljes külső és belső szuverenitásában rengette meg a lakosságot.

Minthogy a jóvátétel fogalma szerint kötelezettségbéli jelentéstartalommal bír, így kétséges a jövőbeni terveket bármilyen formában is megjövendölni, azonban maga a jóvátétel nem kerülhető el részben a háború bizonytalan vége miatt, részben pedig a fogalom kvázi normatív erejénél fogva. A Nyugat zárt világában a leglehetetlenebb összefonódások is megfigyelhetőek szerte a nagyvilágban és egyre inkább kicsúcsosodik az uniós csatlakozás lehetősége, de ez hosszú folyamat eredménye lesz, ahol szükségessé válik az ukrán politikai elitnek a szeparatistáknak békeultimátumot adni annak érdekében, hogy Ukrajna területveszteség nélkül legyen képes belépni a Nyugat kapujába, egyre közelebb kerülve e hőn áhított nyugatbarát-polgárosodás útján.

„A háborúban vesztes félre a győztesek által kirótt fizetési kötelezettség ebben a formában a definíció talán nehezebben megfogható, miután ez lenne az alapja egy strukturális államösszeomlás utáni békeépítés fundamentumának[1], másrészt felfogható kártérítésnek. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a most jelen lévő, elsősorban az Európai Unió által meghozott szankciók az Orosz Föderációnak a rubel fokozatos elértéktelenedése mellett a nem várt mértéknél nagyobb károkat okoztak és lévén az ország saját adósságkötelezettségeit sem képes megfelelő ütemezéssel a hitelezők felé rendre törleszteni, így a lehetséges végkimenetel a legkevésbé sem tekinthető garanciális alapnak. Másrészt igen komoly diplomáciai kapcsolati tőkebeli erőfeszítések szükségesek egy esetleges jóvátétel megfizetéséhez, ahol a jelenlegi felbolydult helyzetben egyik szemben álló fél sem tart, elsődlegesen a 2022-ben tanúsított ideológiai különbözőségek miatt,  illetve az elmúlt 8 évben Ukrajna nyugatbarátibb politikai álláspontja miatt sem. Egyetlen esetben sem sikerült a békét olyan mértékben helyreállítani, ahol a szeparatisták ne lettek volna jelen továbbra is, magukon érezve a rájuk aggatott jelzőt, ami reakció sajátos megoldásaikra; és míg a nagy nemzetközi szervezetek előtt elsősorban a nagyhatalmak voltak hivatottak a békét (ki)hirdetni, addig a mai rohanó világunkban ugyanezt a szerepkört a nagy nemzetközi szervezetek képviselik lényegesen több alternatívával, azonban így a csatlakozási tárgyalások sem annyira zökkenőmentesek.

Egy atipikus menekültválság során nem a szakadárok menekülnek el az adott területről, hanem a civil lakosság kényszerül elhagynia otthonait a nem szeparatista ellenőrzés alá került területekről, azonban arra vonatkozó információ nincs, hogy az ukrán harcoló alakulatokból hányan is álltak át a szeparatisták oldalára. A jelen körülmények között hajlamos mind az Európai Unió, mind az ENSZ figyelmen kívül hagyni azt a kérdést, miszerint a korábban említett két területen a jelentős ukrán többség ellenére inkább oroszbarátabb propaganda mennyire volt hatással a civil lakosságra? Fontos tényező ez, ami megmagyarázna sok olyan kísérletet, ahol a közösségi média és a folyamatos ráutaló magatartás a végén célt ér és a szeparálódó szakadároknak mint ukrán állampolgárságú kisebbségnek harcolnia kényszerülne szintén ukrán állampolgárságú, azonban a most kialakult helyzetben ellenkező oldalon harcoló ukránokkal. Tények sokasága támasztja alá, hogy az elszakadási szándék ellenére nem lehet semmilyen béketárgyalási struktúra alapja és koholt vádak látnak napvilágot mindkét fél részéről, jelentős túlzásokkal. Nem látni tisztán a „különleges katonai hadművelet” célját, végét és legfőképpen: a jövőt. Többmillió ember hagyta el Ukrajnát abban bízva, hogy a szomszédos befogadó országok (Lengyelország, Románia, Moldova, Szlovákia, Magyarország) humanitárius segítséget tud nyújtani elsősorban a nőknek és gyermekeiknek. A férfiak hadkötelezettségük miatt nem tartoznak ezekbe a csoportokba, amennyiben megszegik ezt a törvényt és elhagyják az országot, úgy alkotmányt sértenek, ami igen komoly következményeket von maga után. Ugyanezen törekvések között szerepelt a majdani visszatérés, illetve egy új élet kezdése valamely szomszédos országban, ehhez azonban elsősorban saját, belső – nem kollektív – integrációra van szükség; eközben szeparatisták tovább harcolnak területeik függetlenné válásáért és a jelek szerint nem adják fel törekvéseiket. Vajon hány szeparatista hagyta el Doneck vagy Luhanszk régióját, ezzel letéve a fegyvert és belenyugodva a nyugati integrációs törekvésekbe; nem harcolva, hanem akceptálva a jelenlegi regnáló hatalom elképzeléseit ellensúlyozva az állandó háborús konfliktusokat, melyek rendre kiújulnak?

„Minden háború az első csata előtti utolsó pillanatban dől el” – Szun-Ce örök érvényű mondatait idézve a helyzet változatlansága adja a kérdés megválaszolásának írmagját, ahol a konklúzió nem lehet egy eldöntendő kérdésre válasz, hanem a kérdés magában hordozza a veszélyt és a pusztítást, a szakadár álláspontot, a lehetőségek kihasználását, a csatlakozást barbárabb eszközökkel vívott csatákban, holott S. P. Huntington óta tudjuk, hogy „a civilizáció a barbárság ellentéte”. Nehéz megérteni a feleket, mert a döntési képtelenség magával hoz olyan nem-neutrális álláspontokat is, amelyek az elégtelen információáramlás következményei – hajlamosak vagyunk épp ezért elítélni a szakadárokat. Nem elítélni, hanem megítéltetni saját magukkal – lehetne egy lehetséges béketervezet előfutára, ehhez azonban össznemzeti összefogás kell és nem hergelni a lakosságot, hanem konszenzusra jutni azzal a békéért cserébe. Oroszország és a teljes támogatásukat élvező orosz ajkú, legfőképpen szakadár lakosság el tudta érni azt, amire évtizedekig nem volt példa, a Nyugat nem mint préda, hanem mint becserkésző vad áll szemben a hatalmas Orosz Föderációval, ahol az elképzelések nem találkoztak a gyakorlati hasznosításokkal és ezzel együtt a háború természetszerű következménye nyeréstől és vesztéstől függetlenül, hogy miután Ukrajna meggyűlölte az orosz lakosságot, így a szakadárokra nem túl kecsegtető jövő várhat, amennyiben nem tudnak integrálódni az abszolút többségű ukrán lakosságba.

Ameddig ezeket a kérdéseket nem sikerül Ukrajnának rendeznie – függetlenül a kialakult háborús helyzettől –, addig nem lesz esélye az előrébb jutásra sem globálisan, sem pedig monetáris téren. Dezinformációs törekvések sokasága hivatott azt a Keleti Blokkot összeugrasztani a Nyugattal, amire a hidegháború óta nem volt példa. A két ország számára a hosszú távú cél, e szép új világ, ahol ember embernek többé nem farkasa és a szakadárság, mint fogalom megszűnik.

 

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Felhasznált irodalom:

[1] Halász Iván: Az állam összeomlása és újjáépítése – Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatási-tudományi Kar Budapest, 2014 – 143.oldal