A 2022-es év első féléve eddig nem látott diplomáciai csúcsidőszakot hozott a NATO életében. Ukrajna orosz inváziója a jelek szerint új lendületet adott, és új irányt mutatott az észak-atlanti szövetség számára. Arra még nem volt példa, hogy ilyen rövid időn belül három magas szintű találkozót tartson a szövetség NATO-tagországok állam-, illetve kormányfőinek márciusban rendezett rendkívüli brüsszeli találkozója után a NATO-tagországok külügyminisztereinek kétnapos berlini tanácskozása következett 2022. május 14-15-én, amit a NATO-csúcstalálkozó zárt.

Az éves NATO-csúcsra 2022. június 29-30.-án Madridban került sor, ahol két új tagországot üdvözölhetett soraiban, mivel Svédország és Finnország felvételi kérelmét jóváhagyták. A nem tagok közül az együttműködés elmélyítése és a globális kihívások kezelése érdekében meghívottként jelen volt Ausztrália, Grúzia, Írország, Japán, Új-Zéland, és Dél-Korea magas rangú képviselője.  Ukrajna távolról vett részt.

Madrid: Az új stratégiai koncepció

A 2022-es madridi NATO-csúcson a tagországok elfogadták a szövetség új “Stratégiai Koncepcióját”, (egy hosszú távú tervezési dokumentum, amelyet utoljára 2010-ben frissítettek), amely meghatározza a következő évtized prioritásait, alapvető feladatait. A tagállamok kihangsúlyozták, hogy Oroszországot tekintik biztonságuk „legjelentősebb és legközvetlenebb veszélyének”. A NATO azt is állítja, hogy mint szövetség nem törekszik konfrontációra Oroszországgal, és nem is jelent rá veszélyt. Ennek ellenére a NATO jelentősen megerősíti haderejét Oroszország elrettentése és saját önvédelem érdekében.  A szövetség a stratégiai nukleáris erőket, különösen az Egyesült Államokat tekinti biztonsága legmagasabb garanciájának. Tovább kívánja erősíteni saját védelmi képességeit, ezért a tagállamok megállapodtak abban, hogy katonai költségvetésüket a GDP 2 százaléka fölé emelik.  Egy átfogó segélycsomagról is döntés született az ukrán fegyveres erők kiképzésére és felszerelésére. Ezen kívül Bulgáriában, Romániában, Magyarországon és Szlovákiában négy új harci csoportot hoznak létre, ami egyértelműen tükrözi, a fekete-tengeri térségre irányuló összpontosítás fokozódó jellegét

A blokk továbbra is erősíti partnerségi kapcsolatait Ukrajnával és Grúziával, amelyek csatlakozni kívánnak a szövetséghez, emellett fel kíván lépni Kínával szemben, kibővítve partnerségét az ázsiai csendes-óceáni térségben. Japán, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Korea kormány- és államfőinek részvételével megerősítést nyert, hogy a szövetség túllép transzatlanti identitásán.

Az új stratégiai ellenfél: Kína

A dokumentum első alkalommal foglalkozik Kínával és azokkal a kihívásokkal is, amelyeket Peking jelent a NATO szövetségesek, a nyugati típusú világrend biztonsága, érdekei és értékei ellen. Eszerint Kína most „rendszerszintű kihívás” az euro-atlanti biztonság számára. A NATO „rosszindulatú hibrid és kiber hadműveletekkel” vádolja az országot, amely az ellátási láncok feletti ellenőrzést akarja gyakorolni, és „gazdasági befolyást használ a stratégiai függőségek megteremtésére és befolyásának növelésére”.

A dokumentum tudomásul veszi a „Kínai Népköztársaság és az Orosz Föderáció közötti stratégiai partnerség elmélyülését, valamint a szabályokon alapuló nemzetközi rend aláásására irányuló, egymást kölcsönösen erősítő kísérleteiket”.

A NATO Kína elleni határozott fellépésnek voltak látható előzményei. A 2021. júniusában tartott találkozón a tagállamok vezetői közös nyilatkozatukban azt írták, hogy Kína céljai és fenyegető magatartása rendszerszintű kihívást jelent a szabályokon alapuló nemzetközi rendre, valamint a szövetség biztonságával összefüggő területekre. Amiatt is bírálták Pekinget, mert gyors ütemben bővíti nukleáris erejét, továbbá hadseregének korszerűsítése nem átlátható.

“Kína katonai megerősödése, növekvő befolyása és kényszerítő hozzáállása ugyancsak kihívásokat jelent számunkra” – közölte Jens Stoltenberg.

A szövetség nagy média figyelemmel kísért londoni vezetői találkozóját 2019. december 3–4-én tartották azzal a céllal, hogy megemlékezzenek a NATO alapításának 70. és a vasfüggöny lebontásának 30. évfordulójáról. A kiadott kommüniké összefoglalta és megerősítette a NATO aktuális tevékenységét és érvényben lévő határozatait. A szövegben viszont megjelentek olyan új döntések és politikai megállapítások, amelyek akár stratégiai irányváltásokat is jelenthetnek a szövetségi politikában.

Kína korábban sohasem szerepelt a NATO-tanácskozások napirendjén. Bár a tagállamok véleménye nem egységes a Kína-kérdés megítélésében, a “NATO 2030” jelentés Kínát már potenciális rendszerszintű ellenfélként jelölte meg, amelynek kooperatív vagy konfrontatív megoldása a NATO jövőjét befolyásoló fontos tényező lehet. Az űr műveleti térré nyilvánítása pedig felgyorsíthatja azt a fegyverkezési versenyt, amely a „Big3” katonai szuperhatalom (Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Kína) között már elkezdődött.”

A NATO útja Európából Ázsiába

Washington vezetésével 1949-ben létrehozták a NATO-t, hogy megállítsa és ellensúlyozza a Szovjetunió terjeszkedési ambícióit. A szövetségbe tömörült államok közös célja az volt, hogy Nyugat-Európa többé ne szembesüljön totalitárius fenyegetéssel. A berlini fal leomlása 1989-ben és a Szovjetunió felbomlása 1991-ben sem volt elegendő indok a NATO küldetés befejezéséhez. Az olyan történések, mint Kuvait iraki inváziója és a Jugoszláv polgárháború, a globális katonai szövetség létezésébe vetett hit megőrzését szolgálták. A 2001 szeptember 11.-i merényletek és a terrorizmus elleni meghirdetett globális harc is megerősítette ezt az igényt.  Washington ezekben az években mindig sikeresen mutatott fel egy új ellenségképet, ami életben tartotta a NATO-t.

A szövetség jövője szempontjából a fordulópontot, és az utat a globális terjeszkedés felé mégsem háborús, inkább a globális gazdasági versenyben bekövetkezett ellentétek nyitották meg, amelyek az Egyesült Államok és Kína között feszültek. A NATO alapító szerződése az „észak-atlanti térségre” korlátozza szerepét, így nem vesz fel Ázsiából származó tagokat, és nem vállal semmilyen kötelezettséget az ázsiai országok védelmére. A legújabb lépések azonban azt mutatják, hogy tagjai szükségét látják a hasonló gondolkodású ázsiai és óceániai demokráciákkal való együttműködésnek, hogy megerősítsék a fennálló nemzetközi rendszert a jövőbeli kihívásokkal szemben. Amikor Japán, Dél-Korea, Ausztrália és Új-Zéland képviselői részt vettek a tagországok külügyminisztereinek kétnapos berlini tanácskozásán, majd vezetői jelen voltak első NATO-csúcstalálkozójukon június végén, a politikai üzenet egyértelmű volt: gyakoribb és mélyebb lesz a koordináció a NATO és az Egyesült Államok ázsiai-csendes-óceáni szövetségesei között. A NATO Ázsiára való kiterjesztésének ötlete nyilvánvaló szerepet játszik az Egyesült Államok indo-csendes-óceáni stratégiájában.

Egyesült Államok arra törekedett, hogy a NATO a lehető leghamarabb teljes körűen megtelepedjen az ázsiai-csendes-óceáni térségben az intézmények és intézkedések tekintetében. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár több alkalommal hangsúlyozta, hogy a NATO-nak és ázsiai-csendes-óceáni partnereinek meg kell erősítenie a gyakorlati együttműködést különböző területeken, beleértve a tengeri biztonságot és a kibertechnológiát.

Washington a Quad nevű biztonsági csoportot vezeti Japánnal, Ausztráliával és Indiával együtt. Aláírta az AUKUS-egyezményt Ausztráliával és az Egyesült Királysággal is, amelynek értelmében Canberra atommeghajtású tengeralattjárókat kap. Új-Zéland és Ausztrália is része a Five Eyes hírszerzési szövetségnek az Egyesült Államokkal, az Egyesült Királysággal és Kanadával. Az elmúlt években évben a NATO a globális partnerségi rendszereken keresztül egyesítette az ázsiai-csendes-óceáni szövetségesei erőforrásait. Washington stratégiai akarata egyre erősebb szövetségek formájában van jelen a térségben, amely egy Kína bekerítését célzó hadművelet része.

Kínai reakciók

Kína határozottan ellenzi a szerinte hidegháborús gondolkodással és ideológiai elfogultsággal teli új Stratégiai Koncepciót, amely rosszindulatúan támadja és gyalázza. Ezt véleményt a legmagasabb fórumon is többször jelezték.

Zhang Jun(张军), Kína ENSZ-nagykövete az ENSZ-közgyűlésén tartott beszédében elmondta, hogy “az USA erőpozícióba vetett vak hite, a katonai szövetség kibővítése és a saját biztonságra való törekvése más országok bizonytalanságának rovására elkerülhetetlenül biztonsági dilemmákhoz vezet”.

Kijelentette továbbá, hogy a „ NATO-nak át kell gondolnia saját helyzetét és felelősségét, teljesen fel kell hagynia a hidegháborús, blokk-konfrontációra épülő mentalitással, és törekednie kell egy kiegyensúlyozott, hatékony és fenntartható biztonsági keret felépítésére, összhangban az oszthatatlanság elvével.”

A nagykövet sürgette a NATO-t, “hogy vonja le a tanulságot, és ne használja fel az ukrajnai válságot ürügyként a blokkok világméretű konfrontációjának vagy egy új hidegháborúnak a szítására, és ne keressen képzeletbeli ellenségeket az ázsiai-csendes-óceáni térségben, és ne hozzon létre mesterségesen ellentmondásokat és megosztottságot.”

Peking szerint ”elavult hidegháborús forgatókönyvet soha nem szabad megismételni az ázsiai-csendes-óceáni térségben, és a világban zajló zűrzavarok és háborúk soha nem történhetnek meg az ázsiai-csendes-óceáni övezetben.”

A kínai kormányzat határozottan jelzést küldtek azon erők számára, amelyek arra ösztökélik a NATO-t, hogy “tovább terjesszék csápjait az ázsiai-csendes-óceáni térségre, vagy katonai szövetségekre támaszkodva állítsák össze a NATO ázsiai-csendes-óceáni változatát.”

A kínai katonai költségvetés exponenciális növekedése, ami becslések szerint 2022-ben 7,1 százalékkal nő, arról árulkodik, hogy Kína hogyan látja saját szerepét és érdekeit. Az Egyesült Államok Kína elleni kereskedelmi háborúja, amelyet Donald Trump volt amerikai elnök is felgyorsított, egyértelműen emlékeztette Pekinget arra, hogy a globális gazdasági hatalom, a világszintű hozzáférés az ásványkincsekhez, és energiahordozókhoz, kereskedelmi utakhoz, csak egyenlő katonai erővel garantálható. Ez a felismerés magyarázza Kína azon döntését, hogy 2017-ben megnyitja első tengerentúli katonai támaszpontját Dzsibutiban, Afrika szarvának stratégiai részén, valamint magyarázza Peking félkatonai lépéseit a Dél-kínai-tenger három mesterséges szigetén, továbbá a Salamon Szigetekkel kötött legújabb katonai megállapodását.

Oroszország és Kína, mint fenyegetés

A hidegháború óta eltelt években a világ egyes nagy- és középhatalmai különböző kontinenseken és régiókban többoldalú politikával igyekeztek szembeszállni az Egyesült Államok, a nyugati típusú civilizáció, és intézményei globális hegemóniájával. A kapitalista rendszer hamar felismerte, hogy politikai és gazdasági stabilitása és túlélése nehéz lenne komoly rivális és ellenségkép nélkül. Éppen ezért a világ, az eltelt három évtizedben, állandó konfliktusban élt, ami a globalizált amerikai értékekkel rendelkező egypólusú és a kulturális és politikai sokszínűséggel jellemezhető többpólusú világ között állt fenn. Oroszország 2022-es ukrajnai inváziója fordulópontot jelenthet, és a jövő történései valószínűleg komoly következményekkel járnak a nemzetközi rendre nézve.

A NATO úgy véli, hogy az Oroszország és Kína közötti partnerség elmélyítése sérti a szövetség értékeit és érdekeit. A NATO szerint Kína a globális logisztikai láncok és gazdaság ellenőrzésével igyekszik aláásni a jelenlegi világrendet.

A „jelenlegi világrend” védelmének hangsúlyozásával a NATO a jelek szerint szembenállást hirdet azokkal az országokkal és szövetségekkel szemben, amelyek szerint annak fenntartása megőrzi az „egypólusú világot” lényegében az Egyesült Államok irányításával, és akik ezt a struktúrát egy igazságosabb, „többpólusú” világgá akarják átformálni, amelyben minden nemzet nagyobb beleszólást kaphat a világ ügyeibe.

A többpólusú világrend felé

A II. Világháború utáni évtizedek hegemón gazdasági és katonai szereplőinek a nyugati típusú civilizációt alkotó államok bizonyultak, az Amerikai Egyesült Államok vitathatatlan vezetésével. Kína többször is nemtetszését fejezi ki a kialakult nemzetközi intézményekben betöltött másodszintű szerepével kapcsolatban. Már a Bécsi Emberjogi Konferencián (1993) konfrontáció alakult ki az Egyesült Államok külügyminisztere által vezetett Nyugat, valamint az iszlám államok és Kína koalíciója között, ahol az utóbbiak határozottan visszautasították a nyugati civilizációs paradigma univerzalizmusát. Álláspontjuk szerint globalizáció nem más, mint a nyugati civilizáció, s különösen az amerikai változatának hegemóniára való törekvése. A Szovjetunió összeomlása után 1991-ben létrejött egypólusú világ, amelyet Wasington abszolút hegemóniája jellemez, minden bizonnyal lassan eltűnik.  Egyre nagyobb méreteket ölt a nem nyugati világban a konkrét ellenállás az amerikai hegemóniával szemben.

Xi Jinping (习近平) kínai elnök országa ENSZ tagságának öt évtizedes évfordulóján tartott beszédében kijelentette, hogy a nemzetközi szabályokat és rendet nem szabad egyetlen hatalomnak vagy egy tömbnek diktálnia.

Az orosz elnök is „visszafordíthatatlannak” nevezte a többpólusú világ kialakulását, és azt mondta, hogy egy ország vagy országok egy csoportjának uralma a globális színtéren „veszélyes”. Vlagyimir Putyin a Szentpétervári Nemzetközi Jogi Fórum résztvevőihez fordulva elmondta: Oroszország támogatja ezt a folyamatot, és álláspontja az, hogy ennek a demokratikus, igazságosabb világrendnek a kölcsönös tiszteleten, bizalmon és a nemzetközi jog általánosan elfogadott elvein kell alapulnia.

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter és Wang Yi(王毅) kínai külügyminiszter 2022. március 30-i találkozója valószínűleg nemcsak az időzítése miatt volt fontos, hanem a két vezető diplomata határozott politikai diskurzust folytatva kiemelték a Moszkva és Peking közötti kapcsolatok erősödését, és félreérthetetlen céljait. Lavrov új „világrendről” beszélt, amikor kiemelte, hogy: “egy többpólusú, igazságos, demokratikus világrend felé fogunk haladni.” A maga részéről Wang Yi nagyon pontosan megismételte országa álláspontját az Oroszországgal és a Nyugattal fennálló kapcsolataival kapcsolatban, néhány olyan szóval és kifejezéssel, amelyeket Vlagyimir Putyin orosz elnök és kínai kollégája, Xi Jinping február 4-i találkozóján használtak. „A Kína-Oroszország együttműködésnek nincsenek határai… A békére való törekvésünknek nincsenek határai, a biztonság fenntartásának nincsenek határai, a hegemóniával szembeni ellenállásunknak nincsenek határai” – mondta Wang.

Ma már abszurd dolog katonai-ideológiai szövetségekben gondolkodni, mint amilyenek a hidegháború idején jöttek létre. A mai kapcsolatok szorosan összefonódnak, leginkább a kölcsönös gazdasági és kereskedelmi egymásrautaltság logikáján keresztül, és a változó stratégiai társulások lehetővé teszik a két akár ellentétes tábor országainak együttműködését. Példaként említhető a BRICS-csoport (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika), ahová a NATO tag Törökország jelezte belépési szándékát, a Sanghaji Együttműködési Szervezet (beleértve Kínát, Oroszországot, és a csatlakozó ősellenségeket: Indiát és Pakisztánt), vagy akár a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség, a világ valaha volt legnagyobb szabadkereskedelmi megállapodása, amely magában foglalja az ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) országait, Dél-Koreát, Japánt és Kínát

A 2022. június 23-24-én tartott BRICS- és BRICS+-csúcstalálkozók, valamint a Belt and Road Kezdeményezés, a Sanghaji Együttműködési Szervezet és az Eurázsiai Gazdasági Unió közötti együttműködés elmélyítését célzó megbeszélések azt mutatják, hogy még az Egyesült Államok szövetségesei, például Brazília és India sem állnak készen arra, hogy megszakítsák a kapcsolatokat Oroszországgal, és belépjen az USA-Oroszország harcba. Ezek a fejlemények azt bizonyíthatják, hogy a többpólusú világrend megjelenése lehet az egyik legvalószínűbb jövőbeli forgatókönyv. Nem Kína az egyetlen jelentős szereplő, amely nem fogad el Oroszország elleni szankciókat. Ugyanígy tett India, valamint Afrika, Ázsia és Latin-Amerika államainak túlnyomó többsége. A BRICS-csúcson a tagállamok megfogadták, hogy az egyenlőségen és az igazságosságon alapuló fenntartható fejlődés útját választják, miközben szerintük a NATO-tagállamok továbbra is konfrontációkat és konfliktusokat szítanak, hogy továbbra is uralják a világot.

Kína és Oroszország együttműködése.

Kína és Oroszország az elmúlt évtizedben kiterjesztette a kereskedelmi és védelmi kapcsolatait. Formális nem szövetségesek, megkérdőjelezhető a kapcsolat erőssége, de következetesen osztoznak abban a vágyban, hogy megfékezzék az Egyesült Államok hatalmát és megkérdőjelezzék hegemóniáját. Újonnan szerveződő eurázsiai erőtér megteremtésének egyik fő kérdésköre, hogy miként lesz képes Kína az energiahordozók és ipari alapanyagok tekintetében új szövetségeseket találni. Ezen belül is az egyik legfontosabb kérdés az, hogy hogyan alakul a közeljövőben az orosz-kínai viszony. “Ennek legnagyobb szabású eseménye Vlagyimir Putyin 2014. évi májusi kínai látogatása volt, amelynek keretében több mint egy évtizedes tárgyalás után aláírták az orosz Gazprom és a kínai CNPC (China National Petroleum Corporation) között az „évszázad üzletének” nevezett gázmegállapodást. Ennek értelmében a Gazprom vállalta, hogy 30 éven keresztül évi 38 milliárd köbméter gázt szállít Kínába. Az orosz-kínai viszony erősödésére utal az is, hogy az orosz és a kínai jegybank bejelentette, hogy közös megállapodás tervezetet dolgozott ki, hogy az egymás közötti devizacsere-ügyleteket saját devizában fogják lebonyolítani, s így kiiktatják az amerikai dollárt.”[1]

A hatalmas és növekvő piacokon résztvevő felek közvetlen gazdasági érdekeiken kívül hasonló kihívásokkal is szembe kell nézniük. Mindkét ország például nagyobb mértékben kíván hozzáférni a kereskedelmi vízi utakhoz, de a nyugati katonai lépései hatására a világ néhány legfontosabb kereskedelmi útvonala mentén visszaszorultak. Így nem meglepő, hogy Oroszország egyik legfontosabb stratégiai prioritása az Ukrajnával szembeni agresszió során a Fekete-tengerhez való hozzáférésének javítása, ahol a világkereskedelem jelentős százaléka folyik, különösen a búza és más alapvető élelmiszer-ellátás terén. Oroszországhoz hasonlóan Kína is azon fáradozik, hogy elkerülje az Egyesült Államok katonai hegemóniáját, különösen az indo-csendes-óceáni térségben.

Ahogy a nyugat próbálja teljesen elzárni Oroszországot pénzügyi piacaitól és technológiai innovációitól, és jelentősen csökkenti az orosz olaj- és gázimportot, Oroszország egyre inkább Kínára, Indiára támaszkodik gazdasági túlélés érdekében. Az orosz-kínai partnerség tovább erősödik. A következő években Kína és Oroszország összehangolhatja kölcsönös érdekek mentén a Belt and Road kezdeményezést és az Eurázsiai Gazdasági Uniót.  Talán egy évtizeden belül egy új, erős gazdasági-kereskedelmi pólus jön létre, amely Kínából, Oroszországból, néhány közép-ázsiai, dél-kaukázusi, közel-keleti és délkelet-ázsiai államból áll.

Kína retorikája az ukrajnai konfliktus mentén határozottan Oroszországnak kedvez, tényleges politikája inkább a be nem avatkozáshoz hasonlít. Ha Kína nyíltan támogatta volna Oroszországot, mint ahogyan a NATO, az EU, vagy az Egyesült Államok Ukrajnát, az a nemzetközi politika fordulópontja lett volna. A világ ismét széteshetett volna két rivális blokkra, Ukrajna pedig a 21. századi kétpólusú konfrontáció első csatatere lenne.

Befejezés

“A NATO terjeszkedése és az ukrajnai válságra adott reakciói hatalmas társadalmi-gazdasági és politikai problémákat, sőt megrázkódtatásokat fog okozni, ahogy telik az idő”- mondta Jan Oberg, a Transznacionális Béke- és Jövőkutatási Alapítvány igazgatója egy interjúban.

A nem olyan régen Macron francia elnök által még “agyhalottnak” nevezett, más vezető európai politikusok szerint “elavult” -nak tekinthető NATO úgy tűnik képes volt villámgyorsan modernizálni önmagát,  és megtalálta a túlélési célját a világméretű terjeszkedésben, a nyugati típusú civilizáció által kiépített globális intézményrendszer fenntartásában, az egypólusú világrend védelmében, karjait kiterjesztve szorosan együttműködve az Egyesült Államok Kína és Oroszország ellenes stratégiájával.

A NATO hidegháború utáni keleti bővítése nem teszi feltétlenül biztonságosabbá Európát. Az eddig semleges országok csatlakozásával, valamint a posztszovjet Ukrajna és Grúzia csatlakozási szándékának bejelentésével megszűnik az eddig létező semleges korridor a Nato és Oroszország között.

Az ukrajnai agresszió megalapozta a NATO további megszilárdítását, amely Kína szerint az Egyesült Államok geopolitikai céljait segíti. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának három állandó tagja, mint NATO szövetséges, mindent megtesz az ukrajnai konfliktus táplálásáért, fegyverrel történő ellátásáért, ezért Moszkva és Peking is a NATO-t nem védelmi szövetségnek, hanem az amerikai terjeszkedés eszközének tekinti. Az USA és a nyugati típusú civilizáció ragaszkodása az egypólusú világrend fenntartására egy új hidegháborús fegyverkezési versenyt vizionál. A belátható jövőben a Nyugatnak nem lesz más eszköze Oroszország elrettentésére Európában, valamint Kína ellensúlyozására az csendes-óceáni térségben, mint a költséges katonai jelenlét.

A Szovjetunió ellenében folytatott első hidegháborúnak, valamint Oroszország ukrajnai agressziójának fontos és világos tanulságai rajzolódnak ki:

• az USA és a NATO szövetségesek mindig is megpróbálták, és jelen esetben is próbálják elkerülni a közvetlen katonai konfrontációt egy nukleáris nagyhatalommal.
• az Oroszország elleni szankciós-gazdasági háború jelentős problémákat okoz a nyugati gazdaságoknak, beleértve a növekvő inflációs nyomást, ellátási láncok összeomlását, csökkenő növekedési rátákat. Bármilyen hasonló akció Kínával szemben minden bizonnyal sokkal súlyosabb következményekkel járna a világgazdaság tekintetében.

A globalizáció a „posztatlanti globalizáció” szakaszába lépett, ami megkérdőjelezi a világgazdaság korábbi atlanti centrikusságát, az észak-atlanti régió és a nyugati kultúrvilág egyetemes szabályrendszerét, növekvő teret adva a nem nyugati típusú civilizáció hatalmai számára. A nyugati országok dominanciája csökkenésével párhuzamosan emelkedik fel a nagyhatalmak közül Kína. [2]

Kína több fórumon világított rá arra, hogy a Nyugat milyen mértékben kényszerítette rá az általa vélelmezett univerzális értékeit a globális rendszerre az 1945 utáni időszakban, ami kedvező volt az Egyesült Államok hegemóniájának gyakorlásához. Az Egyesült Államok ugyanakkor úgy értelmezi Kína elkötelezettségét egy többpólusú, eltérő értékeken alapuló és eltérő normák által vezérelt világrend kialakítására, amely kedvezőbb a nem nyugati országok számára. Úgy tűnik, hogy a globális rend jövőjének e két perspektívája közötti érdekeltérés egy új hidegháború légkörét teremti meg.

A globális kormányzás „multipolaritáson” és „multilateralitáson” alapuló nézete kapcsán mégis felmerül az a kérdés, hogy milyen mértékben törekszik Kína a globális vezető szerepre gazdasági, katonai hatalomként? Meddig elégszik meg a regionális vezető szereppel? Mennyire akarja megváltoztatni a nyugati típusú civilizáció által felállított és működtetett nemzetközi szabályrendszert, és ennek érdekében meddig hajlandó elmenni a globális biztonság veszélyeztetése árán is?

Világ vezető politikusainak és globális intézményrendszereinek legfontosabb jövőbeni feladata, hogy hogy békésen „menedzseljék le” Kína elkerülhetetlen felemelkedését.

Bár még bizonyosan korai beszélni a jelenleg zajló konfliktus jövőjéről, de már nem kétséges, hogy a globális ügyek új korszakát éljük, amely alapvetően különbözik a Szovjetunió felbomlását követő évtizedektől. Azt is tudjuk, hogy Kína és Oroszország is fontos szereplők lesznek ennek a jövőnek a kialakításában, ami valóban elmozdíthatja a világot az USA-nyugati hegemóniától egy többpólusú világrend felé. Figyelembe véve mind Oroszország, mind Kína összetett érdekeit, valamint azt a tényt, hogy a két ország kölcsönös ellenséggel áll szemben, valószínű, hogy az ukrajnai háború csupán előjátéka egy elhúzódó konfliktusnak, amely egyelőre gazdasági, politikai és diplomáciai nyomásgyakorláson keresztül nyilvánul meg, de eszköze lehet nyílt hadviselés is.

[1] Bernek Ágnes, (2014): 21. századi geopolitikai stratégiák – Az ortodox geopolitika

újjászületése és az egyre fokozódó biztonsági kockázatok, Nemzetbiztonsági Szemle, MMXIV, II. Évfolyam III. Szám, p.38-39

[2] Eszterhai Viktor: Új kereskedelmi és gazdasági rendszerek. In: Virág Barnabás (szerk.): A jövő fenntartható közgazdaságtana. 2019 Magyar Nemzeti Bank, Budapest. P.430

Hasonló témájú cikkeink ide és ide kattintva érhetők el.

A cikkben Marjan Blan és Jack Hunter képeit használtuk.