2009. május 4-én került megrendezésre a ?Változó Nyugat-Balkán? című konferencia és kerekasztal-beszélgetés a Biztonságpolitikai Szakkollégium és a Gyakorlati Diplomácia Társasága közös rendezésében a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen. A konferencián előadóként vett részt Varga Imre, Magyarország Bosznia-Hercegovinába akkreditált nagykövete, aki közvetlenül Szarajevóba való visszatérése előtt tisztelte meg a hallgatóságot jelenlétével; Lattmann Tamás nemzetközi jogász, egyetemi adjunktus, akit már egy előző előadásról is ismerhettek a megjelentek; végül, de nem utolsó sorban Szilágyi Imre, a Magyar Külügyi Intézet tudományos főmunkatársa. A közös rendezésű esemény moderálását a délután első felében Ujj András ezredes, a ZMNE tudományos rektor-helyettese végezte, majd Bllaca Shpend, a Gyakorlati Diplomácia Társaságának tagja vette át a moderátori szerepet.

Az első előadást Varga Imre nagykövet úr tartotta Bosznia-Hercegovina rendkívül komplex helyzetét felfedve, különös figyelmet szentelve a daytoni békeszerződés hatásainak, a lehetséges jövőképeknek ? köztük az EU szerepvállalásának, valamint a három fő entitás együttélésének.

A nagykövet úr előadását a téma alapkövével, a daytoni szerződés ismertetésével kezdte. Az 1995-ben nemzetközi felügyelettel kialakított és a tárgyaló felekre nehezedő nyomásgyakorlás eredményeképpen elfogadott szerződés hivatott rendezni többek között az államiság, a közös alkotmány (amely egyben a békeszerződés V. melléklete), a háború utáni vagyonrendezés, kárpótlás, veszteségek és a menekültkérdés problematikáját. Ez a szerződés többé-kevésbé rendezte azokat a kereteket, amelyeknek az állam működőképességét kell biztosítani, és mára sikerült megszüntetni a háborús állapotot, bár stabilnak és hosszabb távon kiszámíthatónak sem éppen nevezhető a helyzet.

1996 óta több nemzetközi szervezet és több különböző békemisszió dolgozott és dolgozik az ország helyreállításáért, amelyekben több-kevesebb katonai erővel a Magyar Köztársaság is képviselteti magát. Ilyenek voltak az IFOR és az SFOR 2004-ig, majd az EUFOR Althea és az EUPM, melyek napjainkban is folyó műveletek. Az IFOR és SFOR keretében a Magyar Műszaki Kontingens fontos tevékenységet végzett utak, hidak újjáépítésével ? elég csak a mostari ?Öreg híd? romjainak kiemelésére és a híd újjáépítésére gondolni. Jelenleg a Magyar Honvédség mintegy 150 fő erővel van jelen Boszniában.

Az új államberendezkedés felügyeletére kialakított, a föderációs intézmények felett megvalósuló nemzetközi ellenőrzés és irányítás elsődleges intézménye a Nemzetközi Főmegbízotti Hivatal (Office of the High Representative ? OHR). A nagykövet értékelése szerint ez az eleinte rendkívül hasznos és erős stabilizáló hatással bíró szervezet, mely a legfelső végrehajtó és törvényhozó hatalmat tartja kezében, mára már inkább az alkotmányos fejlődés és az egyesítési folyamatok gátja. Helyére fokozatosan olyan szervezetnek kellene lépnie, amely nem rendelkezik teljhatalommal, több lehetőséget és önrendelkezést enged a kialakuló állami apparátusnak. Példának okáért: a jelen helyzetben az OHR jogi szempontból az Alkotmány felett álló jogosítványokkal is bír, hiszen törvényeket ?kényszeríthet? az országra, illetve legitim úton megválasztott vezetőket válthat le. Éppen ezért helyét a már körvonalazódó, megerősített hatáskörű EU Különmegbízott (EU Special Representative ? EUSR) veheti át. Viszont az EU elkövetkezendő boszniai stratégiáját illetően nincs egységes álláspont a tagállamok között sem.

A kérdésnek több bizonytalan tényezője van:

– a bosnyák politikai elit sok tekintetben megnyilvánuló alkalmatlansága (pl. korrupciós ügyek) az államvezetés átvétele terén;

– a politikai elitcsoportok eltérő szándékai (a szerbek nem támogatják az ORH fennmaradását, a bosnyákok igen, míg a horvátok többségében elutasítják, összességében pedig a ?közvélemény? passzivitást mutat.)

– Bosznia EU-tagjelöltségének alaptalansága egészen addig, amíg az ország nemzetközi felügyelet alatt áll, tehát nem tekinthető szuverénnek;

– az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Törökország és Németország változatlan támogató álláspontja az OHR fenntartását illetően (bár Szerbia és Oroszország például elutasítja azt).

A nemzetközi közösség iránymutatása alapján az OHR felszámolásához 4 feladat és 2 feltétel teljesítését határozta meg Varga Imre.

A feladatok:

1. Nemzeti Igazságügyi Stratégia létrehozása. (Teljesült)

2. A honvédelmi vagyon sorsának rendezése (Az entitások korábbi három hadereje után hátra maradt ingó-ingatlan vagyon kérdésének rendezése, elosztása. (Teljesült)

3. Fiskális Tanács létrehozása, amely biztosítani tudja, hogy a föderációs költségvetés ne legyen deficites. (A Tanács létrehozása teljesült.)

4. Állami vagyonleltár készítése és az állami vagyonelemek szétosztása az állam és az entitások között. (Még nem teljesült.)

A feltételek:

I. Társulási és Stabilizációs Szerződés (Teljesült)

II. A Peace Implementation Council Steering Boardnak meg kell állapítania, hogy az ország stabil. (Nem teljesült)

Maga Bosznia-Hercegovina sui generis országként egyedülálló, hiszen az egész föderatív entitást a daytoni szerződés hozta létre és szabályozza. A teljes megbékélés-megegyezés csak távoli cél, habár már több fórumon is egyeztetnek az entitások vezetői és a nemzetközi szereplők. Egyértelmű a külső nyomás az ország egyben tartására, és ? ahogy a nagykövet úr véleményét is összegezte ? a külső nyomást belső integrációs folyamatok is erősítik. Bár belpolitikai tekintetben léteznek a régi nacionalista sémák, ?az embereknek elegük van? a szenvedésből, a bizonytalanságból, az erőszakból, így jelenleg nem lehetne belevinni őket egy újabb fegyveres konfliktusba. Bármely szeparatista vagy az állam felbomlásához vezető törekvés általános nemzetközi ellenvetéssel találkozna, még akkor is, ha az népszavazás útján menne végbe (mint Koszovó esetében). Emellett a külső integrációs folyamat végpontja a teljes jogú euro-atlanti integráció, az EU- és a NATO-tagság lehet, lesz ? ugyanis jelen körülmények között ez az egy út jelentheti a fejlődés és továbblépés lehetőségét Bosznia-Hercegovina lakosainak.

A második előadó, Lattmann Tamás Koszóvó létrejöttének nemzetközi jogi hátterét értelmezte a hallgatóságnak, hiszen jogászként rendkívül különleges és egyedi esetnek tartja a korábbi tartomány függetlenedését. Mindehhez az államiság mibenlétének általános tisztázásával kezdte: eszerint a mai értelemben vett államok olyan entitások, amelyek elismerését bizonyos kritériumokhoz kötjük:

? Legyen területe;

? Legyen lakosság ezen az adott területen;

? Működjön kormányzat, amely felügyeli a területet és irányítja a lakosság életét;

? Képes legyen kapcsolatot fenntartani a többi hasonló entitással;

? A nemzetközi jog többi szereplője, tehát a többi állam elismerése szintén ?javasolt?, bár nem ?kötelező kritérium?, viszont egymagában a többi kritérium teljesülése nélkül elégtelen!

Itt érkezünk az egyik legsúlyosabb problémához. A nemzetközi jog alanya csak önálló, létező állam lehet, és bármely nemzetközi jogi aktust csak ezen a szilárd alapon lehet folytatni. Az olyan ?kétes államisággal? rendelkező entitásokkal, mint Koszovó, érdemi tárgyalások nem folyhatnak (hiszen még az Európai Unió tagállamai közül sem ismerik el többen Koszovót szuverén államnak). Koszovó államiságát illetően egyelőre a morális érvek túlsúlya jellemző a racionális érvekkel szemben.

Több állam tiltakozásának alapját képezi az esetnek tulajdonított precedens-érték. Mit is takar ez a kijelentés? Bizonyos államok tartanak tőle, hogy ha most Koszovót függetlenségét legitim módon elnyert szuverén államnak ismerik el, úgy a saját területükön élő kisebbségek, nemzetiségek, etnikumok esetleg felléphetnek hasonló követelésekkel erre az esetre hivatkozva. Ezzel kapcsolatban Lattmann Tamás hangsúlyozta, hogy az államok nem nyilváníthatnak valamit precedens értékűnek, ugyanis ez csak a bíróságok privilégiuma, illetve a jogszokás, joggyakorlat útján válhat valami precedenssé, tehát az államok reakciója, viselkedése helytelen.

A következő fontos tényező, melyet szem előtt kell tartanunk, az Európai Unió viszonya az eseményekhez. Előadónk szerint az EU egyfajta erőpolitikát folytat azzal, ahogy Szerbiát az EU-csatlakozási lehetőséggel ?zsarolja?, és így próbálja rávenni arra, hogy ismerje el Koszovót. Ez igen fontos pontja Koszovó államiságának, hiszen alapvetően ? a szokásjog szerint ? csak úgy jöhet létre egy kisebb állam egy nagyobb állam területén, ha az ?anyaállam? hozzájárul saját területi integritásának megbontásához. Amíg ez nem történik meg, addig nem lehet állam az új entitás, hiszen terület nélkül állam sincs. Itt felmerül egy újabb múltbéli probléma, miszerint, az egykori Jugoszlávia sem járult hozzá területének felbomlásához, tehát pusztán a nemzetközi joggyakorlat szempontjából nem volt jogszerű Jugoszlávia felbomlása sem.

Az uti possedetis jogi elve (?ahogy éppen birtokoljátok? ? latin) szerint, egy ilyen esetben az államot úgy kell felbontani, hogy közben megőrizzék a belső tartományi határokat, de közben a külső határ is változatlan marad. Ezzel a legnagyobb probléma az, hogy Európán belül ezt nem alkalmazták, ez klasszikusan az egykori gyarmatok felbontásának elve volt, például Afrikában és Dél-Amerikában.

Egy fontos érv lehet Koszovó államisága mellett a népek önrendelkezésének joga, amely ebben az esetben teljesen jogszerű követelés, hiszen a koszovói albánok minden tekintetben ?népnek minősülnek?. Viszont azt sokszor elfeledik az emberek, hogy a népek önrendelkezésének joga csak abban az esetben alkalmazható, ha nem sérti az államok szuverenitását, amely a nemzetközi jog egyik alaptétele. Kivételt képez ez alól a kegyetlen és erőszakos elnyomás; az azonban nagyon szubjektív kérdés, hogy a szerb vezetés múltban tanúsított viselkedése mennyire minősül döntő tényezőnek e kérdésben.

Megint csak egy problémás terület az önellátás és a gazdasági önállóság kérdése, hiszen Koszóvót egyelőre nem tekinthetjük a saját lábán megálló államnak, ellenben társadalmilag még így is egységesebbnek tűnik, mint Bosznia-Hercegovina. Végül: még ha ezen állításokat el is fogadjuk, felmerülhet az a jogos kérdés, hogy mi lesz a koszovói szerbekkel? Hiszen ezek után ők is joggal követelhetnek majd maguknak autonómiát, amely elvben egy öngerjesztő és soha véget nem érő konfliktussorozathoz vezethetne.

A határvita kezdetét hivatalosan 1991. június 25-re tehetjük, a két ország függetlenedésének idejére, bár Szilágyi Imre a vita gyökerét és a határvonalak meghúzásának kérdésében a feszültség kiéleződését 1989-1990 környékére vezette vissza.

A vitáknak két fő forrása van. Az egyik egy kacskaringós határ menti út, amely hol az egyik, hol a másik ország területén halad; a másik a tengeri határok és az Adriai-tenger nemzetközi vizeire való szabad kijutás kérdése. Egyúttal itt érdemes szólnunk másik két, Jugoszlávia felbomlása által generált gazdasági problémáról, amely szintén nem használ a két állam kapcsolatának: egy közösen épített atomerőmű és egy megszűnt bank kérdéséről. Fontos azt is megemlítenünk, hogy nagyon sokszor ez a vita is inkább átcsap az érzelmi felhangok mezejére, szemben a racionális érveléssel.

Komoly problémaforrást jelent még Szlovénia taktikázása az Európai Unióban, hiszen lehetőségeihez mérten igyekszik ellehetetleníteni-késleltetni Horvátország uniós tagságát, hogy ezzel ?zsarolja ki? a számára kedvező döntést a vitában. Például 2008 decemberében megvétózta a horvát EU-integrációs folyamatot aktuális lépését. Mindezt azzal igyekszik legitim színben feltüntetni, hogy a múltban Olaszország ugyanígy tett vele szemben egy hasonló vitatott kérdésben, és akkor nem történt semmilyen ellenlépés a diszkriminációt illetően. Nos, elmondható, hogy ez a stratégia hosszabb távon nem fog sehová vezetni, hiszen az EU eddig Horvátországot egyfajta mintaállamként igyekszik bemutatni a többi csatlakozni vágyó délszláv állam számára, és a nemzetközi közvélemény szembehelyezkedik a szlovénekkel.

Az egykor közösen épített horvát-szlovén atomerőmű szintén konfliktusokat szül, hiszen közös pénzekből, közös felhasználásra építették, de Jugoszlávia felbomlása után Szlovén területen maradt a létesítmény. Ugyanígy Jugoszlávia felbomlása után egy szlovén bank is hamarosan megszűnt, ahová Jugoszlávia-szerte befektettek, többek között a horvátok is, de a bank megszűnte után a befektetések sorsa nem egyértelmű, és egyes horvát befektetőket súlyos veszteség ért.

A legkomolyabb vitákat mégis a tengeri határok meghúzása kelti, hiszen itt még csak az egykori jugoszláv időkbeli köztársasági határokra sem hagyatkozhatnak. Szlovénia az egész Piráni-öblöt követeli, míg a horvátok mérsékelnék a szlovén területi követeléseket, és csak az öböl felét adnák. Horvátország mellett kiáll Róma, mivel szerintük szükség van a horvát-olasz közös tengeri határra; valamint a horvátok az EU-s tengeri halászati övezet kialakítására is hivatkoznak az öbölben, amit ők szeretnének megvalósítani. Ezzel szemben Szlovénia méltányosságot kér, azzal indokolja területi igényeit, hogy Horvátországnak már így is számtalan kijárata van a nemzetközi vizekre, míg Szlovéniának ez az egyetlen lehetősége.

(A felhasznált fotó forrása: http://m.cdn.blog.hu/ba/balkanimozaik/image/ex%20jugoszl%C3%A1via.png)