A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) 2024. november 21-én adott ki nemzetközi elfogatóparancsot Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök ellen. A vád háborús bűncselekmények, éheztetés, mint hadviselési módszer, polgári lakosság elleni szándékos támadás, valamint emberiesség elleni bűncselekmények, úgy, mint emberölés és üldöztetés a Gázai övezetben. Amikor április elején Netanyahu Budapestre látogatott, Magyarországnak a szerződés értelmében le kellett volna tartóztatnia a kormányfőt, ehelyett bejelentették: hazánk kilép a Nemzetközi Büntetőbíróságból.

Nemzetközi Büntetőbíróság létrejöttének előzményei

A nemzetközi közösségben már a második világháború vége óta érlelődött az igény egy állandó nemzetközi büntetőbírói fórum felállítására, de csak mintegy ötven évvel később valósult meg.

Létrejöttének előfutára a szövetséges hatalmak által létrehozott két ad hoc (eseti) bíróság: a Nürnbergi és a Tokiói Törvényszék, valamint a II. világháborút követő persorozat, ahol a háborús bűncselekmények elkövetőit kívánták felelősségre vonni. Már ezt a folyamatot is több kritika érte, köztük a legsúlyosabb, hogy a nürnbergi perek során olyan bűncselekmények vádjával állítottak elő embereket, amelyekre az elkövetés idejében nem létezett hatályos nemzetközi szabályozás. Ezt követően világossá vált, hogy szükség van egy állandó nemzetek feletti bíróságra, amely törvényben meghatározott esetekben jogosult eljárni.

A 90-es években az ENSZ BT megbízásából újabb két ad hoc törvényszék felállítására került sor, először a Jugoszláv Törvényszék (hivatalos nevén A volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék 1993), amely a jugoszláv háborúk során elkövetett nagyszabású katonai atrocitásokat vizsgálta. Az eljárás fő problémája abban állt, hogy a Bíróság Hágában működött, az eljárás alá vont személyeket ott állították elő, a helyi igazságszolgáltatást nem a megfelelő mértékben vonták be. Egy évvel később hozták létre a Ruandával foglalkozó Törvényszéket, amely a népirtást már – tanulva a jugoszláv eset kritikáiból – Ruandával szomszédos országból vizsgálta, afrikai bírók és szakértők bevonásával. A Nemzetközi Jogi Bizottság által még ebben az évben benyújtásra került az ICC-t létrehozó statútum végleges törvénytervezete

Az ICC legitimitása és kihívásai

A Nemzetközi Büntetőbíróság szupranacionális bíróságként az emberiség egészét érintő legsúlyosabb nemzetközi bűncselekmények elkövetőivel szemben hivatott eljárást indítani, mely bűncselekményeket a szervet létrehozó Római Statútum nevesíti. Az 5. cikk szerint ezek a népirtás, emberiesség elleni bűntettek, háborús bűncselekmények és az agresszió.

Általános nézőpont, hogy a háborús bűncselekmények a humanitárius joggal való szoros viszonya miatt elsősorban a nemzetközi jog hatáskörébe tartoznak. Azonban a nyomozás és a felelősségre vonás feladata ezeknél a bűncselekményeknél is végső soron állami, nem pedig a nemzetközi közösség joghatósága alá tartozik. Ezért találkozhatunk a hazai és sok más állam büntető törvénykönyvében a háborús bűncselekményekkel, amely önálló fejezetet képeznek, akárcsak a gazdasági vagy a közlekedési bűncselekmények. Ez az oka továbbá annak is, hogy sokan már annak felállítása során megkérdőjelezték az ICC legitimitását, a szuverenitás megőrzésére hivatkozva nem egy állam tagadta meg vagy vonta vissza az aláírást. Többek között az Egyesült Államok sem csatlakozott formális értelemben; ugyan a létrehozás folyamatában aktívan részt vett és az 1990-es évektől kezdve támogatta egy állandó nemzetközi bíróság létrehozását, a tárgyalásokat követően mégsem írta alá az egyezményt. A visszalépést azzal indokolták, hogy a bíróság ügyésze „ellenőrizetlenül túl nagy hatalmat kap” és „politikai indíttatású vádemelést folytathat az amerikai katonák ellen”. A 2002-ben hatályba lépett egyezményt először Izrael is aláírta, majd később visszavonta azt és jelenleg sem tagja a szervezetnek.

Mind a bíróság, mind pedig az izraeli kormányfővel szemben indított eljárás jogi dimenziói rendkívül sajátosnak mondhatók. Izrael nem tagja az egyezménynek, de Palesztina 2015 óta igen. Izrael állam létezését az ENSZ 165 állama ismeri el, Palesztináét 147. Izrael nem ismeri el az ICC joghatóságát a saját területén, így a Gázai övezetben sem, a palesztin lakosságot azonban saját joga szerint védi az egyezmény. A háború kirobbanását illetően pedig mindkét fél önvédelemre hivatkozik.

Az ICC legitimitását nem csupán a jogtechnikai kérdések miatt vitatják, sokak szerint a szervezet valóban politikai eszközként működik és erre éppen az Izrael-Palesztin konfliktus a példa, ahol egyesek szerint Palesztinát is felelősségre kellene vonni háborús bűntettek vádjával, például az élő pajzs használata (melyet az ENSZ főtitkár is megerősített), vagy a civil célpontok támadása. (Megjegyzés: az ICC elfogatóparancsot adott ki több Hamasz vezető ellen is, de visszavonták azokat, miután a vezetők meghaltak a konfliktusban.) Hasonlóan vitatott a beavatkozás elmaradása Észak-Koreában, Afganisztánban, Jemenben, vagy Szíriában. Az ICC válasza minden esetben az volt, hogy a felsorolt államok nem tagjai az egyezménynek. Ettől függetlenül az ENSZ BT utasítására lehetséges vizsgálatot indítani (ez történt például az al-Bashir-ügyben), érdemes azonban a fenti esetekben megvizsgálni, mely országok és nagyhatalmak milyen szerepet töltöttek be az adott konfliktusokban.

Vannak azonban olyan események is, ahol nem a beavatkozás elmaradása, hanem annak módja a vitás pont: a 2010-es kenyai eljárás során az ICC egyes elkövetőkre való összpontosítása csökkentette a rendszerszintű erőszak visszaszorítását. A kenyai eljárást maga Uhuru Kenyatta és támogatói is politikailag motiváltnak tartották, és azt mondták, hogy az ICC „csak afrikaiakat üldöz”. (Megjegyzés: az ICC 2010 előtt 5 afrikai országban indított hivatalos nyomozást, összesen 14 vádlott ellen, míg más régiókban egyet sem.) A 2005-ös szudáni beavatkozás egyenesen aláásta a béketárgyalásokat és a humanitárius segítség biztosítását, Omar al-Bashir és a szudáni vezetés elzárkózott a nemzetközi közösséggel való együttműködéstől, miután 2009-ben kiadták ellene az elfogatóparancsot. A szudáni eljárás során az is nagy mértékben megnehezítette az ICC munkáját, hogy a Bíróság egy, a Statútumot nem ratifikált állam hivatalban lévő államfőjével szemben kívánt eljárást folytatni. Így az Omar al-Bashir ellen folytatott ügyben nem kerülhetett maradéktalanul sor az immunitás és a büntetőjogi felelősség közötti kollízió feloldására. Az ügy kapcsán Yoweri Museveni, ugandai elnök 2016-ban az ország tagsága ellenére az ICC-t „feleslegesnek” és „kettős mércét alkalmazónak” nevezte, szerinte a Bíróság a nyugati hatalmak érdekeit szolgálja, nem pedig az igazságosságot.

Ezek az esetek kiválóan illusztrálják az ICC nemzetközi igazságszolgáltatásban betöltött szerepének összetettségét és vitatott jellegét. Míg az ICC létfontosságú szerv azt illetően, hogy felelősségre vonja a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit, jogosnak mondható az az érvelés, hogy bizonyos helyzetekben való részvétele kontraproduktív lehet, megnehezíti a béke elérésére irányuló helyi vagy nemzetközi törekvéseket. Rendszerint az érintett állami vezetők, akik ellen eljárás indul, vitatják annak joghatóságát is. Ez idáig azonban Magyarország nem kérdőjelezte meg a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának igazságosságát.

A kilépés folyamata

A világ országainak túlnyomó része elismeri az ICC legitimitását, a Netanyahu elleni vádak megalapozottságát, a közelgő választások kapcsán felmerül tehát a kérdés: a Kormány döntése végleges, vagy van lehetőség az újbóli csatlakozásra? Mielőtt a jövőbeli lehetőségeket fontolgatnánk, ne feledkezzünk meg egy igen jelentős tényről: Magyarország még nem lépett ki. A kilépési szándékot ugyan április 3-án Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter bejelentette, majd később a magyar-izraeli sajtótájékoztatón Orbán Viktor is megerősítette a hírt, a teljes kilépést azonban hosszas felmondási eljárás előzi meg. Először szükség van az Országgyűlés felhatalmazására, majd a kilépési kezdeményezés beadását követően Magyarország még legalább egy évig biztosan a szervezet tagja marad. A Statútum 127. cikke értelmében a felmondás nem mentesíti az államot a Statútumból eredő kötelezettségeinek teljesítése alól, a felmondást benyújtó állam továbbra is köteles együttműködni a Bírósággal, továbbá semmilyen módon nem sértheti az olyan ügyek vizsgálatát, amelyeket a Bíróság már a felmondás hatálybalépése előtt vizsgált. Ez idő alatt maga a folyamat is megrekedhet, előfordulhat, hogy végül az ország el sem jut a teljes körű kilépéshez.

Melyek a hazánkat érintő kötelezettségek?

A bejelentést követő napokban parázs vita alakult ki a jogásztársadalomban azt illetően, hogy milyen kötelezettségei vannak Magyarországnak a Bíróság felé, vagy, hogy egyáltalán vannak-e. A kérdésben alapvetően két álláspont jelenik meg: az első, hogy Magyarország sosem hirdette ki a Statútumot, a hazai jogalkotási törvények értelmében tehát az sosem vált a belső jog részévé, eszerint itthon az egyezményre alapozva sem eljárást kezdeményezni, sem pedig letartóztatni senkit nem lehet. Ellentétes vélemények szerint Magyarország a 2001-es ratifikálással elfogadta azt, hogy „a nemzetközi közösség egészét érintő legsúlyosabb bűncselekmények nem maradhatnak büntetlenül”. Ezen meggyőződését 2023 nyarán európai uniós szinten is megerősítette, illetve az Alaptörvény Q. cikk (2) bekezdése szerint „Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját”, ennek értelmében a kihirdetés elmaradása egyszerű jogtechnikai kérdés, amelyre nem lehet olyan személy védettségét alapítani, aki ellen háborús bűncselekmények elkövetésének megalapozott gyanúja okán indult eljárás. Mi több, a magyar Büntetőtörvénykönyv is lehetővé teszi, hogy a legfőbb ügyész jóváhagyásával nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett nemzetközi bűncselekmények kapcsán induljon büntetőeljárás.

Mi az üzenete a Kormány bejelentésének?

A kilépés bejelentésének ténye és annak jelentősége többféleképpen értelmezhető. Magyarország ezidáig határozottan kiállt a Nemzetközi Büntetőbíróság legitimitása, a szervezet függetlensége és munkájának fontossága mellett. Korábban sosem merült fel, hogy hazánk nem értene egyet az ICC intézkedéseivel, vagy a Statútum jogi erejével, 2005 és 2014 között Kovács Péter magyar bíró is részt vett a Bíróság tevékenységében. A nemzetközi közösség döntő többsége egyetért a Bíróság működésével, nem meglepő tehát, hogy a kilépés nagy diplomáciai botrányt váltott ki, hiszen egy ilyen bejelentés azt az üzenetet közvetítheti, hogy nem értünk egyet a bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonásával, egy ország kilépése pedig akár a szervezet tekintélyének gyengülésével is járhat. Arról nem is beszélve, milyen következménye lehet a jövőre nézve olyan szempontból, hogy ezzel a lépéssel Magyarország potenciális célpontja lehet olyan állami vezetőknek, akik ellen eljárás indult, vagy jelenleg folyamatban van.

Magyarország döntése mindenesetre jelentős külpolitikai fordulatot jelent és kritikus kérdéseket vet fel a nemzetközi igazságszolgáltatás működésével és jövőjével kapcsolatban.

Szerző: Strasser Lilla