A nyugati közvélemény a dzsihád kifejezéssel az 1990-es években ismerkedett meg behatóbban. Ehhez elsősorban az ekkoriban formálódó, a Nyugat ellen az iszlám védelmében szent háborút hirdető szélsőséges fegyveres mozgalmak és az általuk végrehajtott véres támadások szolgáltatták az okot. Az iszlám nevében végrehajtott, rendszerint számos halálos áldozattal járó fegyveres akciók következményeként a nyugati közvélemény számára – és egyre inkább a muszlim közösségekben is – a dzsihád elsősorban vallásháborút jelent. Annak ellenére, hogy a dzsihád az elmúlt három évtizedben kapott ekkora nyilvánosságot, a fogalom története sok évszázados múltra tekint vissza. A jelen elemzés a dzsihád-fogalom értelmezésének változását vizsgálja a szélsőséges szunnita iszlamista szervezetek relációjában, valamint kitér arra, hogy miként népszerűsítik a dzsihádot a hozzájuk köthető egyes médiumok. (A munkámban alapvetően az angolos átírást alkalmazom speciális karakterek nélkül, de a magyar nyelvben már meghonosodott neveket és fogalmakat magyaros átírással közlöm.)

A dzsihádizmus második hulláma

A dzsihádizmus második hullámának kezdetét az 1980-as évek kezdetére teszik, amikor az afganisztáni háború eseményeinek hatására létrejött a transznacionális dzsihádisták generációja. A sah rendszerét 1979-ben megdöntő iráni iszlám forradalom sikerét követően fogalmazódott meg a gondolat, hogy a forradalmat exportálni kell más muszlim országokba is, [1] illetve hogy a dzsihádot „nemzetköziesíteni” kell. Az Afganisztánt megszálló szovjet csapatokkal szemben védekező háborút folytató helyi muszlimok megsegítésére számos közel-keleti és észak-afrikai országból érkeztek harcosok (mujahidek), akiket később afgán-araboknak is neveztek. [2] al-Zawahirí szintén jelen volt Afganisztánban a háború idején, nagy számban toborzott harcosokat a helyi muszlimok támogatására. Ő azonban – Oszama bin Ladenhez hasonlóan – ekkor még nem szakadt el a régi, qutbi stratégiától, miszerint a szélsőséges mozgalmak elsődleges prioritása a nemzeti kormányok megdöntése. Afganisztán nehezen megközelíthető vidékein a külföldi harcosok számára katonai kiképzőbázisokat hoztak létre, akik a szervezési és politikai tapasztalatszerzésen túl a szovjetek elleni harc során valódi harctéri tapasztalatokra tettek szert, majd ezt a tudást hazatérve a saját kormányaik ellen alkalmazták. al-Zawahiri és társai így Afganisztánra mint inkubátorra és kiképzőtáborra tekintettek, ahol a világ szeme elől elrejtve dzsihádisták tömegeit tervezték kiképezni a jövőbeli hazai harcokra. A kiképzésen túl céljuk volt, hogy − szoros katonai együttműködésben az amerikaiakkal − kiszorítsák a megszálló szovjet csapatokat, valamint létrehozzák az iszlám uralmat. [3]

A dzsihádizmus harmadik hulláma: közeli ellenségből távoli ellenség

A qutbi ideológiával történő szakítás a 90-es évek közepén következett be, amikor al-Zawahiri szorosabb munkakapcsolatba került Oszama bin Ladennel, akit a palesztin származású Abdullah Azzam radikális muszlim teológus tett elkötelezetté az afganisztáni dzsihád mellett. bin Laden spirituális vezetőjének hatására mindketten megváltoztatták eddigi álláspontjukat az afganisztáni dzsiháddal kapcsolatban és már azt hirdették, hogy az elsősorban mégiscsak ugródeszkaként szolgál egy későbbi, Nyugat elleni háborúhoz. Az afganisztáni katonai kiképzőpontokon tartózkodó külföldi harcosokat az USA ellen tervbe vett háborúra tekintettel készítették fel. A radikális iszlamista szervezetekben bekövetkezett ideológiai váltás egyúttal azt is jelezte, hogy az irányzaton belül nagyfokú diverzitás létezik. A sok apró dzsihádista csoport egyesüléséből megalakuló al-Qaida nevű szervezet sikerrel indított szisztematikus támadást a még ekkor is a qutbi stratégiát követő más szervezetekkel szemben annak érdekében, hogy átvegye az irányítást a dzsihádista irányzat felett. Ezt követően hosszú távon megváltoztatták a különböző dzsihádista mozgalmak többségének a stratégiai célkitűzéseit, amelyek fókuszában ettől kezdve a Nyugat és szövetségesei ellen elkövetett támadások álltak. Mindez azt is jelenti, hogy a dzsihád definíciója továbbra sem változott meg, azonban az ellenség meghatározása igen: a közeli ellenség ellen folytatott harc helyett immár a távoli ellenséggel szembeni harcra helyeződött a hangsúly, ami azzal is járt, hogy az eddigi lokális dzsihádot felváltotta a globális dzsihád. [4] A kutatók szerint ebben az átállásban kiemelkedő szerep jutott a már említett Abdullah Azzamnak, akit emiatt „a globális dzsihád szellemi atyjának” [5], illetve „a nemzetközi dzsihád Leninjének” [6] is neveznek.

Az al-Qaida egyik fő stratégiai megalapozójaként és az afganisztáni dzsihádban részt vevő arab önkéntesek mobilizációjának irányítójaként hangsúlyozta a pániszlám szolidaritást, ami abban is megmutatkozik, hogy meggyőződése szerint a muszlimok számára az egymás felszabadító, defenzív háborúiban való részvétel egyéni vallási kötelezettség. Álláspontja szerint a defenzív dzsihád elindítására nem kell senkitől engedélyt kérni. Ennek első helyszíneként Afganisztánt és Pakisztánt említi. [7] A globális dzsihádizmus ideológiája, szervezeti felépítése és taktikája végül Afganisztánban fejlődött ki.  [8] Az esetleges afganisztáni győzelem meglátása szerint további felszabadító háborúk, így a palesztinai dzsihád katalizálásának a lehetőségét is meg fogja teremteni.  Ezzel szemben az iszlám uralmán túli – ellenséges − területeken végzett offenzív dzsihád kollektív kötelezettség. [9] Az umma jelenkori gyengeségének okát abban látja, hogy a közösség nem gyakorolja a dzsihádot, amit ő kizárólag fegyveres harcként értelmez: „Azok, akik azt hiszik, hogy az iszlám dzsihád harc és vér nélkül is tevékenykedhet és győzedelmeskedhet, illúziókat kergetnek, és nem értik ennek a vallásnak a természetét.” [10]

Meggyőződése szerint szoros kapcsolat áll fenn a hijra és a dzsihád között: az utóbbi a kivonulással kezdődik és a fegyveres harccal zárul. Továbbá ideológiájában – hasonlóan a többi dzsihádista ideológushoz – a mártírium és az önfeláldozás kiemelt jelentőségre tesz szert. [11]

Öngyilkosság vagy mártírium?

A kereszténységhez és a judaizmushoz hasonlóan az iszlám is mélyen elítéli az öngyilkosságot (intihar), amiért súlyos büntetés jár. A mártírium (shahada, istishhad) kérdése azonban merőben más megítélés alá esik, ugyanis a Korán számos helyen pozitívan nyilatkozik azokról, akik önkéntesen egy bizonyos eseményben vesznek részt azzal a reménnyel, hogy győzelmet fognak aratni, végül azonban Isten útján lelik halálukat. Őket a Korán mártírnak nevezi, mert bár nem kívántak meghalni, de tisztában voltak a halál lehetőségével mint lehetséges végkimenetellel. A fegyveres küzdelmekben való részvétellel sem az öngyilkosságra buzdította a Próféta a követőit. A halál a hit aktív tanúságtevőjének hősi halálaként volt elfogadható. A klasszikus szunnita vallástudósok azonban a mártírság utáni vágyakozást és annak kultuszát súlyosan elítélték. [12] A mártírok hite nem kérdőjeleződik meg, így a természetes halált haló személyekkel ellentétben valójában nem is halnak meg, hanem a purgatóriumot kihagyva rögtön a Paradicsomba kerülnek. Az utóbbi években elterjedt öngyilkos merényletek elkövetői sem öngyilkosokként tekintettek magukra. Meggyőződésük szerint ők dzsihádot folytattak az iszlám ellenségeivel szemben, és a fegyveres harc során bekövetkezett haláluk az iszlám védelmében nyert értelmet. Az öngyilkos merényletek civil áldozatainak jogi megítélése felemás: míg a korábbi egyiptomi főmufti, Sayyid Muhammad Tantawi a 2001. szeptember 11-ei támadás során meghalt civil áldozatokkal kapcsolatban nyilvánvalóvá tette az elkövetők szembeni megvetését és ellenszenvét, addig a palesztinok által Izraelben elkövetett öngyilkos merényleteket egyenesen támogatta. A szintén egyiptomi vallástudós al-Qaradawi hasonló véleményen van. [13]

Ibn Taymiyya és a dzsihád

A szélsőséges irányzatok teoretikusainak közös ismertetőjegye, hogy munkáikban rendszerint hivatkoznak a 13–14. században Szíriában élt hanbalita jogtudós, Ibn Taymiyya dzsiháddal kapcsolatos nézeteire, aki működése során a Próféta tanításainak a későbbi rárakódásoktól – újításoktól − való megtisztítását szorgalmazta. Ibn Taymiyya a dzsihádra vonatkozó gondolatait A vallástörvényen alapuló politikai hatalomgyakorlás az uralkodó és az alattvalók megreformálása érdekében című munkájában fejtette ki. A hitetlenek elleni állandó fegyveres harcot mint közösségi kötelességet a legelsőként említette, azonban a dzsihád számos jelentésárnyalatát különböztette meg, melyek között helyet kaptak az önérdeket szolgáló helyes cselekedetek, a rossz és a bűn elkerülése, valamint az ennek érdekében tett óvintézkedések is. [14] A rá hivatkozó modern kori szélsőséges ideológiát hirdető személyek − köztük Qutb és Faraj – eltekintettek annak a történeti kornak a sajátos viszonyaitól, amelyben a mongolok ellen kardot rántó Ibn Taymiyya élt, ami nagy hatást gyakorolt a dzsiháddal és a takfirral kapcsolatos nézetei alakulására.  Az Ibn Taymiyya által a „muszlimok halálos üzenetének” [15] is nevezett, a szunnitákkal nyíltan ellenséges, a nem igazi muszlimnak tekintett mongolok előretörése idején kiadott Mardin-fatwájának (vallásjogi vélemény) eltérő értelmezési lehetőségei kapcsán kibontakozó vita szintén megkérdőjelezi, hogy a munkássága valóban megalapozhatta-e a dzsihádizmust. [16]

Szaúd-Arábia és a dzsihád

A számos kortársa által szélsőségesnek nevezett Ibn Taymiyya szellemi örökségét határozottan vallotta a Szaúd-Arábiában hivatalos wahhábita irányzat megalapítója, a 18. században élt vallási vezető, Muhammad Abd al-Wahhab. Legfőbb célja volt a Próféta és a kegyes ősök (salaf) idején létezett iszlámhoz való visszatérés. Tanításainak középpontjában a harcos, agresszív dzsihád állt, a vele egyet nem értőket eretneknek nevezte. Ez a dzsihád azonban minden esetben muszlimok ellen irányult. Az erőszakossága által gerjesztett társadalmi feszültség miatt kénytelen volt elmenekülni. Végül Muhammad Ibn Saudnál talált védelmet, akivel szövetséget kötött. Ennek eredménye a három szaúdi állam megalapítása volt, amelyek közül az 1932-ben utolsóként alapított állam még ma is fennáll. [17]

A szélsőséges mozgalmak körében fennálló különbségek Szaúd-Arábiában is megfigyelhetők. A nyolcvanas és a kilencvenes években az erőszakra buzdító és az uralkodócsaládot kérlelhetetlenül elutasító Sahwa (Ébredés Mozgalom) prominens vallástudósai és hitszónokai a szélsőséges nézeteik miatt kiszabott börtönbüntetésüket követően szakítottak a korábbi harcos retorikájukkal az új évezred elején. A szaúdi állammal történt kiegyezésük alapján az állam iszlamizálását a társadalom iszlamizálásán keresztül kívánták elérni, aminek fő eszközét a fiatalság megfelelő oktatásában látták. Látva az amerikai katonai fölényt, elítélték a kard dzsihádját. Azonban a társadalom azon rétege, amelyik kitartott az egykori szélsőséges nézet mellett, eltávolodott a megszelídült Sahwa mozgalomtól és egy még inkább radikális nézetet kezdett képviselni. Ennek az irányzatnak a nevéhez fűződik a Szaúd-Arábia számos nagyvárosát megrázó 2003-as és 2004-es erőszakhullám. [18]

Szélsőséges tanokat hirdető szaúdi hitszónokok

Egyik kulcsideológusuk, Nasir al-Fahd Az amerikaiakat támogatók istenkáromlásának felfedése (al-Tibyan fi kufr man aana al-amrikan) című művében foglalta össze vallási-politikai krédóját. Szót ejt a Nyugat ellen folytatott támadó, fegyveres dzsihád szükségességéről, a nem muszlimokkal szembeni, a Koránon és a prófétai hagyományon alapuló kívánatos bánásmódról, továbbá kritizálja az iszlámtól elforduló, tévúton járó muszlim vallástudósokat. [19] A 2003 májusában letartóztatott és bebörtönzött hitszónok támogatta az Egyesült Államok nukleáris fegyverrel történő megtámadását is („WMD fatwa”). Az al-Qa’ida által elkövetett rijádi bombatámadásokat később egy szaúdi televíziós műsorban elítélte, a szélsőséges tanait pedig visszavonta.

Egy másik, a 2000-es évek elején a szélsőséges tanait aktívan hirdető szaúdi hitszónok, Bashir al-Najdi meggyőződése szerint Fahd szaúdi királyra (1982–2005) nem lehetett legitim uralkodóként tekinteni, hiszen a Nyugattal túlságosan szoros kapcsolatot tartott fenn, valamint az iszlám és a muszlim közösség érdekeivel szembeni döntéseket hozott, ráadásul − egészségügyi okokból kifolyólag – cselekvőképtelen volt. Hatalmát így erőszakkal is meg lehetett dönteni. A Szaúd-Arábiában elkövetett terrorcselekményekkel kapcsolatban leszögezte, hogy a nyugati civil áldozatok jogos célpontnak, míg a muszlim civilek járulékos veszteségnek minősülnek. [20]

A dzsihádot népszerűsítő al-Qaida kiadványok

A fegyveres dzsihád szaúd-arábiai megjelenését számos, az al-Qaida arábiai szárnyához (ACAP) köthető, napjainkban is könnyen hozzáférhető és letölthető kiadvány népszerűsítette. Ezeket a termékeket a dzsihád Ibn Rushd által öt kategóriára történő felosztását figyelembe véve a toll dzsihádjaként is értelmezhetjük.

Elsőként a második öbölháború kirobbanásának évében, 2003-ban jelent meg a Sawt al-Jihad (A dzsihád hangja) című kiadvány. Harminc száma jelent meg az interneten és rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert a muszlim világ társadalmainak szélsőséges rétegeiben. A magazin az egyik első olyan kiadvány volt, amely nyíltan hirdette annak szükségességét, hogy a muszlimoknak el kell távolítaniuk az iszlám földjéről (dar al-islam) minden idegen elemet. Ennek az egyik eszköze a szigorú ideológiai nevelés, amelyben nagy szerepet kap a dzsihád jelentőségéről szóló tanítás. A kiadványban ezért a dzsihád „szépségéről” szóló lírai költemények [21], a saját dzsihád-interpretációjuk vélt iszlámjogi megalapozottságát alátámasztó írások [22], valamint a terrorszervezet által elkövetett fegyveres támadásokról szóló rövidebb-hosszabb tudósítások is olvashatók. Az AQAP vezetője, Abdulaziz al-Muqrin írásai és intelmei is gyakran megjelentek a kiadványban. A szervezet műveleti vezetője, Sayf al-Adil is rendszeresen írt a magazin Biztonság és hírszerzés (al-Amn wa l-istikhbarat) című rovatába. A magazin továbbá a bin Laden egyes különítményei által végrehajtott fegyveres rajtaütésekről szóló összefoglalókat is megjelentette. [23]

A Muaskar al-Battar (A Battar katonai tábor) című tematikus, online terjesztett kiadvány elsősorban katonai jellegű volt és a dzsihád iránt érdeklődő fiatalokat a fizikai harcra készítette fel. Többek között amerikai katonai kézikönyveket is lefordítottak arabra, megtanították a különböző fegyverrendszerek megfelelő alkalmazását, valamint az akkoriban modernnek számító informatikai ismereteket is − IP cím rejtése, titkos chatszobák létrehozása, weblapszerkesztés − az olvasók elé tárták. Az itt megjelent írások hangsúlyozták az egészséges és fitt testalkat megőrzésének fontosságát, hiszen a túlsúly a jövőbeli harcosokat jelentősen hátráltatná a katonai feladatok elvégzésében. Így a rendszeres testmozgásra és a szigorú diétára hívták fel az olvasók figyelmét. A magazin munkatársai részletes edzéstervet és a helyi gasztronómiától számos tekintetben idegen, kalóriaszegény mintaétrendet is összeállítottak a számukra. [24] Az olvasók a dzsihádot magasztoló versekből meríthettek erőt. [25] A kéthetente megjelenő magazin az olvasót a helyes fegyverhasználat mellett a rejtőzés fortélyaira is igyekezett megtanítani. [26]

Az al-Khansa című nőknek szóló magazin a 8. századi nadzsdi származású al-Khansa költőnőről kapta a nevét, aki mindegyik fiát az iszlám nevében viselt fegyveres harcban veszítette el. A kiadvány arra tanította meg a nőket, hogy miként hangolják össze a családi életüket a dzsiháddal, hiszen az utóbbiból nekik is ki kell venniük a részüket. A dzsihádista ideológia szerint a nők legfontosabb feladata a fiúgyermekeik dzsihádra nevelése, illetve azon egészségügyi ismeretek − elsősegély, sebkötözés − elsajátítása, amelyek szükségessé válhatnak a dzsihád során megsérült harcosok egészségügyi ellátásakor. Nincs azonban megtiltva a nőknek, hogy aktív harcosokként csatlakozzanak a férfiakhoz. [27]

Az al-Shamikha („A nagyszerű / csodás nő”) szintén nőknek szóló kiadvány, amely az al-Khansa magazinnal összehasonlítva – esztétikai szempontokat figyelembe véve – a mai kor ízlésének sokkal inkább megfelel. Mindekét magazin célja az volt, hogy a szervezet muszlim nők körében meglévő támogatását növelje. A magazin tartalma némileg eltér az al-Khansa-étól. Az elsősleges szempont arra irányult, hogy rábírják a nőket, hogy mujahidekhez menjenek feleségül. Ebből a célból az olvasót számos tanáccsal látták el, így több interjút közöltek olyan nőkkel, akik muszlim harcosokat választottak maguknak férjül. A vallási kötelezettségekre való emlékeztetés mellet a magazin felhívja az olvasók figyelmét arra is, hogy a nők kötelesek a dzsihádban részt vevő férjük támogatása. A magazinban e mellett állandó rovatot képviseltek a szépségápolási tippek és tanácsok is.

A különböző szaúdi dzsihádista mozgalmak felhasználták a modern kor minden lehetséges technikai eszközét, hogy a társadalom minél szélesebb rétegét meg tudják szólítani. Ennek jegyében az öngyilkos merényletek, valamint a fegyveres támadások elkövetőiről rövidebb-hosszabb filmeket készítettek, amelyekben a mártírok a merényletekkel kapcsolatos személyes indítékaikról és vallási meggyőződésükről beszélnek. A szaúdi dzsihádisták talán legnagyobb hatást kiváltó médiaproduktuma a 2003 májusában Rijádban elkövetett merénylet résztvevőit bemutató film, ami a Badr al-Riyad címet viseli. [28]  A címválasztás nem véletlen: a cím utal a már említett 624-es badri ütközetre, amelynek során a muszlim seregek első alkalommal győzték le a mekkai pogányokat. A médiaanyag az Interneten máig megtekinthető.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Ashkan Forouzani on Unsplash

Felhasznált irodalom

[1] A Pahlavi-rendszert megdöntő forradalom egyik legmeghatározóbb egyénisége Khomeini ajatollah volt, aki a mélyreható változásokat dzsihád útján kívánta elérni. Radikális nézetei miatt hosszú éveket töltött emigrációban Irakban és Franciaországban. A Nejefben eltöltött évek alatt írta meg az Iszlám kormányzat című munkáját, melynek vezérelve nagy hasonlóságot mutatott al-Mawdudi és Qutb gondolataival. Külön figyelmet fordított a síita iszlámban kiemelkedő jelentőségű imámátus-tanra (imamiyya), megalkotta a vallásjogi tudós által gyakorolt kormányzás elméletét (wilayat-i l-faqih), ami az Iráni Iszlám Köztársaság berendezkedésének alapja lett, valamint az iszlám kormányzás tételét, amelyek mind a mai napig hatályban vannak.

További információ: N. Rózsa Erzsébet: Evolúció és revolúció az Iráni Iszlám Köztársaság külpolitikájában. In: N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2005, 123–124.; Csicsmann László: Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Budapest − Pécs: Dialóg Campus, 2008, 181–183; Jany János: Az iszlamizmus. Eszmetörténet és geopolitika. Budapest: Typotex, 2016, 121–122)

[2] Rostoványi Zsolt: Iszlám és a 21. század. Kihívások és válaszok. Budapest: L’Harmattan, 2020, 56.

[3] Gerges, A. Fawaz: The Far Enemy. Why Jihad Went Global. New York: Cambridge University Press, 2005, 11–12.

[4] Gerges, 12–14.

[5] Rostoványi, 71.

[6] Rostoványi, 71.

[7] Rostoványi, 73.

[8] Jany 2016, 40.

[9] Rostoványi, 73.

[10] Rostoványi, 75.

[11] Rostoványi, 75.

[12] Simon Róbert: Iszlám kulturális lexikon. Budapest: Corvina, 2009, 287–289; Rostoványi, 81–83.

[13] Schirrmacher, Christine: Islam and Society. Sharia Law – Jihad – Women in Islam (The WEA Global Issues Series Vol. 4). Bonn: Culture and Science Publ., 2008, 113–117; Dévényi, 23.

[14] Dévényi Kinga: A ğihād az iszlámban. Történeti áttekintés. Keletkutatás 2013. tavasz, 13–14.

[15] Simon Róbert: Az iszlám fundamentalizmus. Gyökerek és elágazások Mohamedtől az al-Qá’idáig. Budapest: Corvina Kiadó, 2014, 118.

[16] Rostoványi, 129–134.

[17] Dévényi, 18–21; Jany 2016, 56–59.

[18] al-Rasheed, Madawi: Contesting the Saudi State. Islamic Voices from a New Generation. New York: Cambridge University Press, 2007, 134–139.

[19] al-Rasheed, 139–148.

[20] al-Rasheed, 149–153.

[21] al-Najdi, Abu Amir: al-Thawra al-muntazara in Sawt al-Jihad (1428/30), 26–27.

[22] al-Rashid, Abdullah bin Nasir: Hal yuqal: Turki al-Dandani Shahid? in Sawt al-Jihad (1424/1), 29–32.

[23] Sz.n.: Bayan bi shaan ghazwat sirriyya al-shaykh Usama bin Ladin in Sawt al-Jihad (1428/30), 11.

[24] al-Rasheed, 156–157.

[25] al-Awshan, Isa: Irmi Amrika in Muaskar al-Battar (2004/1), 32.

[26] al-Dakhayyal, Bandar: al-Ishtibak al-sar’i in Muaskar al-Battar (2004/1), 12–18.

[27] al-Rasheed, 167–168.

[28] al-Rasheed, 158–163.