Az átlagembernek a ?gyermekkatona? kifejezés hallatán általában egy AK47-esel felfegyverzett fiatal kisfiú képe jelenik meg a lelki szemei előtt. A hagyományos felfogásnak köszönhetően, mely szerint a fegyveres konfliktus a férfiak körében előforduló jelenség, általában, amikor gyermekkatonákról beszélünk, a diskurzus inkább a fiúkról szól, mintsem kiskorú lányok ezreiről, akik a kevésbé látható ?árnyékhadseregeket? alkotják a világon zajló konfliktusokban. Erre a percepcióra erősítenek rá a média által elénk tárt képek is, melyek a fegyveres csoportokban harcoló lányokat gyakran perifériára helyezik, akik így gyakorlatilag láthatatlanok a nyilvánosság számára.
A gyermekkatonák, illetve kifejezetten a katonalányok sorsa nem foglal el központi helyet a Nyugat biztonsági napirendjén, s a biztonsági tanulmányok kutatóit sem az ő sorsuk foglakoztatja leginkább. A lányok háborús tapasztalatai „a társadalmi és politikai erőszakkal foglalkozó tudományos és népszerű munkák legkisebb százalékát teszik ki” (Nordstrom 1997, 5) s a háború alatt, illetve azután játszott különböző szerepeiket csak nemrég ismerték el. A katonalányok toborzásának kérdése azonban ennél jóval nagyobb figyelmet igényelne, már csak azért is, mert évente több ezer gyermek szenvedését és halálát eredményezi, akiknek a száma jóval meghaladja a terrorizmus vagy a tömegpusztító fegyverek közvetlen áldozataiét (Vera Achvarina 2006, 130).
A gyermekkatonák alkalmazását a nemzetközi közösség az emberi jogok és a gyermekek jogainak súlyos megsértéseként ismeri el. Az ENSZ égisze alatt született gyermek jogairól szóló, más néven New York-i Egyezmény (gyermekjogi egyezmény) 1990. szeptember 2-án lépett hatályba. Az 1. cikk alapján ?az egyezmény vonatkozásában gyermeknek számít minden 18 év alatti személy, kivéve, ha egyéb jogszabályi rendelkezés értelmében (például házasságkötés révén) korábban eléri a nagykorúságot? (Molnár Dóra 2016, 45).
A gyermekek katonának toborzását és alkalmazását tiltó vezető nemzetközi jogi eszközök közé tartozik továbbá a Gyermek jogairól és jólétéről szóló afrikai charta, amely szintén a 18. életévet határozza meg a fegyveres csoportokban való részvétel korának; a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) 1998. évi római alapokmánya, amely háborús és emberiség elleni bűncselekményként határozza meg a 15 év alatti gyermekek konfliktusban való alkalmazását; valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 182. egyezménye, amely a gyermekmunka legrosszabb formái közé sorolja a 18 év alatti gyermekkatonák alkalmazását.
Az arra irányuló erőfeszítések, hogy az emberi jogi mozgalomban a ?gyermek? nagyobb kategóriájától elkülönülten a lányokról beszéljünk, a Gyermekjogi Egyezmény kodifikációjáig nyúlnak vissza, ahol az aktivistáknak először sikerült bevezetniük a nem-specifikus névmásokat egy nemzetközi szerződésben. További diszkurzív változás a Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Platformhoz való felvezetés során kezdődött az 1990-es évek elején, amikor a humanitárius ?nők és gyermekek? szokásos diskurzus a ?nők és lányok? diskurzusba váltott át az emberi jogi hálózatban kialakuló nemek közötti egyenlőség keretrendszerének részeként. Az 1995-ös Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Platform a fegyveres konfliktusok nőkre és lányokra gyakorolt ??hatásait olyan kritikus, aggodalomra okot adó területként ismerte el, melyre kiemelt figyelmet kell fordítani, s kijelentette:
?A mai lánygyermek a holnap nője. A lánygyermek készségei, ötletei és energiája létfontosságúak az egyenlőség, a fejlődés és a béke céljainak teljes megvalósításához. Ahhoz, hogy a lánygyermek teljes potenciálját kibontakoztassa, egy támogató környezetben kell őt gondozni, ahol a túléléshez, a védelemhez és a fejlődéshez szükséges szellemi, intellektuális és anyagi szükségleteit kielégítik, s egyenlő jogait védik?.
A katonalányok aránya az Egyesült Nemzetek Szervezete szerint a gyermekkatonák 40 %-át teszi ki. Az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma által évente megjelentetett emberkereskedelemről szóló jelentés a gyermekkatonák alkalmazásának megelőzéséről szóló szövetségi törvény (Child Soldiers Prevention Act) 2008-as törvénybe iktatása óta tartalmazza azon külföldi kormányok listáját, melyekről kiderült, hogy jogellenesen toboroztak vagy alkalmaztak gyermekkatonákat. A 2020-as jelentés szerint ez az afrikai térségek kormányai közül Kamerun, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Líbia, Mali, Nigéria, Szomália, Dél-Szudán és Szudán kormányait jelentette. Ami kifejezetten a katonalányok fegyveres erők általi alkalmazását illeti, azt az Európai Bizottság a Kongói Demokratikus Köztársaságban (KDK), Ugandában és Nyugat-Afrikában vélte felfedezni. A Bizottság azonban arra a következtetésre jutott, hogy ?a lányok általában kevésbé láthatók [mint a fiúk], és mindeddig alig részesültek a gyermekkatonáknak szánt demobilizációs és reintegrációs programokból?. A fegyveres erőkhöz és csoportokhoz tartozó gyermekeket vizsgáló gyermekvédelmi szakértők is elismerték, hogy a gyermekkatonák megértése érdekében tett erőfeszítéseik során gyakran csak a fiúk tapasztalataira reagáltak.
A katonalányok láthatatlansága a szerepükről és feladataikról alkotott társadalmi felfogásnak is ?köszönhető?. Amikor fegyveres csoportokban lévő lányokról van szó, akár az akadémia, akár a politika, akár a média területén, az a tendencia figyelhető meg, hogy főként csendes áldozatokként ábrázolják őket – különösen ?feleségként?, támogató szerepekben – és a szexuális rabszolgaság áldozataiként. Ezzel szemben a harcoló erők fiúit elsősorban harcosokként, parancsnokokként és a háborús atrocitások elkövetőiként ábrázolják – olyan egyénekként, akiktől félni és rettegni kell. Míg ezek a kettős és nemi jellegű ábrázolások kétségtelenül néhány elkeseredett lány és fiú tapasztalatait képviselik, a lányok kizárólag szexuális erőszak áldozataiként és/vagy ?feleségekként?, a fiúknak pedig kizárólag erőszakos elkövetőkként való jellemzése torz képet mutat a gyermekek megélt valóságáról. Valójában a kutatások következetesen kimutatták, hogy a lányok és a fiúk összetett és többszörös szerepet játszanak konfliktusokban, melyek során mindannyian egyaránt áldozatok és egyaránt részt vesznek háztartási és támogató tevékenységekben, csakúgy, mint aktív harci szerepekben. Ennek eredményeképp, bár a háború kétségtelenül mélyen érint minden gyermeket, családot és egész közösségeket, a harcoló erők katonalányainak realitása nagyrészt felderítetlen.
A lányok számos lázadó erő gerincét alkotják. Egyes lázadó csoportokban bevonják őket az aktív harcokba, csak úgy, mint fiú ?és férfitársaikat. Libériában és Ugandában meg is fordultak a nemi sztereotípiák ? katonalányokat állítottak be harcosokként, katonafiúkat pedig szexuálisan bántalmaztak. Aktív harcosként a katonalányok felemelkedhetnek a ranglétrán, hogy vezető pozíciókat töltsenek be. Ez lehetőséget ad nekik arra, hogy jelentős hatalmat és befolyást szerezzenek, amelyet civil életükben soha nem tudtak volna elérni. A lányok pl. parancsnokként, hadnagyként és tizedesként szolgáltak az Úr Ellenállási Hadseregében (LRA) Ugandában (Snowdon 2016, 9). Susan McKay és Dyan Mazurana Észak-Uganda összefüggésében megjegyzik, hogy a lányok válaszadóinak 72%-a számolt be arról, hogy fegyvereket és katonai kiképzést kapott, 8% pedig emelt szintű képzésben részesült (Susan McKay 2004, 74). Rámutatnak azonban a katonalányok komplex valóságára is, a fegyveres csoportokon belüli összetett szerepeikre, s megjegyzik, hogy a ?feleségeket? és a ?harcosokat? nem szabad exkluzív kategóriának tekinteni, mivel néhány válaszadójuk jelezte, hogy bár elsődleges szerepük harcosként volt, kénytelenek voltak ?feleségek? is lenni. A lányok militarizálása elkerülhetetlenül táplálta és támogatta a konfliktusokat, mert produktív és reproduktív munkájuk kritikus volt a harci erők szempontjából. Ahogy McKay és Mazurana megjegyzik: ?a nők és lányok munkája a harci erőkben? nem mellékes, hanem a legtöbb esetben az az alap, amelyre a harci erő támaszkodott? (Susan McKay 2004, 120-121).
Bár a fegyveres csoportok kontextusában végzett házimunkát gyakran periférikusnak és jelentéktelennek tekintik, egyre inkább felismerik, hogy a fegyveres csoportok nem működhetnek ilyen munka nélkül. Ha figyelembe vesszük a fegyveres csoport erőforráshiányát, munkaerő-hiányát, a mozgás folytonosságának szükségességét és a gyakran korlátozott szervezeti felépítést, láthatjuk, hogy a lányok által végzett háztartási tevékenységek felbecsülhetetlenek a harci erő túlélése és sikere szempontjából.
A fegyveres csoportokban alkalmazott gyakorlat azonban az, hogy a lányokat szexuális tulajdonként kezeljék, s ?jutalomként? osszák szét a parancsnokoknak és más jól teljesítő katonáknak. Vivi Stavrou tanulmányában szereplő angolai lányok arról számoltak be, hogy számos olyan tevékenységre képezték ki őket, amelyek támogatták a fegyveres csoportok mindennapi működését, ideértve a támadás utáni fosztogató technikákat, a fegyverek rakodását és leszerelését, a védelmi technikákat, a férfi katonák kíséretét, a szabotázst, a szülések lebonyolítását, különleges alkalmakkor pedig a férfiak szexuális vágyainak énekkel és tánccal történő felkeltését.
Amellett, hogy a jó katonákat fiatal lányokkal, mint szex rabszolgákkal vagy ?feleségekkel” díjazzák, más árnyaltabb okai is vannak annak, hogy a fegyveres csoportok fiatal lányokat is megcéloznak a toborzásnál. A fegyveres csoportok gyakran azért értékelik különösen nagyra a lányokat, mert rendkívül engedelmesnek és könnyen manipulálhatónak tartják őket, akik feltölthetik a hiányzó pozíciókat, ha felnőttekből hiány van, s akik biztosítják a kényszerített munka folyamatos állományát. A lányok fizetetlen harcosok, kevesebb élelemre van szükségük, és a fegyveres csoportok számára elengedhetetlen támogatási funkciókat hajthatnak végre, hogy tapasztaltabb, felnőtt férfiharcosokat szabadítsanak fel. Emellett a lányokról általában kevésbé feltételezhető, hogy fegyveres csoportokhoz tartoznak, és kevésbé valószínű az ellenőrző pontokon történő átvizsgálásuk is. Ez a felfogás, mely a fiatal lányok ártatlanságát hangsúlyozza, összhangban van egy további okkal, amiért katonailag nagyra becsülik a lányokat: a természetfeletti világgal való feltételezett kapcsolatukkal. Milfrid Tonheim, a Bergeni Egyetem kutatója ezt a jelenséget vizsgálta Kelet-Kongóban, és felfedezte, hogy a helyi milícia felfogása szerint a gyermekek tisztábbak és mágikus védőerővel rendelkeznek. Ezért a fiatal lányokat gyakran magas rangú katonák és parancsnokok testőreként használják. A Kongói Demokratikus Köztársaság egyes részein a szűz lányokat kifejezetten a fétis hiedelmek részeként toborozták, a fegyveres csoportok tisztító rituáléinak részeként alkalmazva őket, melyekről azt feltételezték, hogy védelmet nyújtanak a harcosok számára.
A katonalányok tehát alapvető szerepet játszanak a háborús gépezetben; operatív hozzájárulásuk szerves és kritikus a fegyveres csoportok általános működése szempontjából. A fegyveres csoportok tisztában vannak azzal, hogy a lányok munkája, legyen az háztartási vagy katonai jellegű, legitimitást és szimbolikus hatalmat adhat háborús erőfeszítéseikhez (Bouta 2005, 7). Értékük a lázadó csoportok számára megmutatkozik abban, hogy e csoportok kategorikusan elutasítják a lányok átadását: ők a fegyveres csoportok utolsó tagjai, akiket a parancsnokok és vezetők szabadon engednek.
Fizikai, pszichológiai és társadalmi-gazdasági következmények
A konfliktusok megszűnése után azonban a katonalányok számos fizikai, pszichológiai, valamint társadalmi-gazdasági következménnyel kell, hogy szembenézzenek. A fizikai következmények tekintetében a szabadon engedett katonalányok gyakran fogyatékosságokkal küzdenek, (pl. halláskárosodással, vaksággal vagy végtagvesztéssel), kábítószer-és alkoholfüggőségben, illetve különböző betegségekben szenvednek, mint pl. malária, tuberkulózis, légzési rendellenességek.
A szexuális erőszaknak kitett katonalányok nemi jellegű egészségügyi problémákat is tapasztalnak, s nagyobb valószínűséggel élnek át ?kettős traumát?; a konfliktusokban való részvétel tapasztalatainak borzalmait, valamint a szexuális- és nemi alapú erőszak tartós hatását, hiszen a háborús szexuális erőszaknak pusztító pszichológiai utóhatásai is vannak. A Harvard Egyetem kutatói által végzett empirikus vizsgálatok során kiderült, hogy a katonalányok a hazatérés után jobban ki voltak téve a depressziónak és a poszttraumás stressznek, mint a fiúk. Hosszabb távon a lányok szorongásról, rossz önértékelésről és dühről számoltak be. Flashbackekkel, tartós félelmekkel küzdöttek, valamint nehézségeket tapasztaltak az intim kapcsolatok helyreállításában is.
A társadalmi-gazdasági következményeknél fontos megjegyezni, hogy míg a család vagy a közösség a fiúkat is megbélyegezheti múltbeli cselekedeteik miatt, ugyanilyen valószínű az is, hogy a társadalom a fegyveres konfliktusokban való részvételüket tekinti a ?normának?, különösen akkor, ha a fegyveres erő vagy csoport, amelyhez egy fiú csatlakozott, fizikai védelmet nyújtott családjának vagy közösségének. Ezzel szemben a katonalányokat nem nevezik ?harcosoknak?, s a civil életbe való visszatérésük után hatalomvesztés éri őket, hiszen néha a fegyveres csoportokban az élet több egyenlőséget kínált nekik, mint a polgári lét (pl. hadnagy lányok az LRA harcosai között). Ennek a kontrasztnak a megtapasztalása néhány volt katonalányt arra késztetett, hogy a háború éveiben szerzett tapasztalatait előnyösebben jellemezze az utána következő időkkel szemben. Amikor a fegyverek elhallgattak, sok lány az unalom, a szegénység és a kiábrándultság zord világában találta magát.
A lányok fegyveres csoportokkal való kapcsolata, különösen ahol aktív harcban vettek részt, jelentősen megkérdőjelezheti a társadalmi normákat. A helyi közösségek előítélettel vannak a volt katonalányok felé: sokukat megbélyegzi a társadalom azért, mert ?erkölcstelen? szexuális tevékenységet folytatott a lázadó csoportokon belül, még akkor is, ha ezt egyáltalán nem önszántából tette. Bizonyos közösségekben ezekről a lányokról azt mondják, hogy elvesztették nőiességüket. Még a volt férfiharcosok is gyakran elutasítják azokat a nőket, akik saját milíciacsoportjuk tagjai voltak, „sérült áruként” kezelve őket. Tekintettel a szüzességnek a házasságban betöltött jelentőségére, a lányokat a nemi erőszak nyilvánosságra hozatala után gyakran ?házasságra alkalmatlannak” titulálják. Egy olyan társadalomban, ahol a lányokat elsősorban feleségekként és anyákként betöltött jövőbeni szerepük miatt értékelik, s ahol a házasság a legjobb megoldás a gazdasági biztonság és védelem megszerzéséhez, a ?házasságra való alkalmatlanság” gyakran mélységesen veszélyezteti a lányokat társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt.
Miután a lányokat erkölcstelennek bélyegezték, és szociális támogató hálózat vagy megélhetés nélkül maradtak, a nemi alapú áldozattá válás és bántalmazás körforgása gyakran folytatódik, mivel a lányok kénytelenek a szex kereskedelemhez fordulni a túlélés érdekében; erre néha saját családtagjaik kényszerítik őket. Néhány lány prostitúció, bűnözés és drogfogyasztás felé fordul, hogy megbirkózzon a háború utáni időszakkal. A volt katonalányok szintén könnyebb áldozatai az erőszakos bűnözőknek, akik tudják, hogy a közösségeknek nem áll szándékukban megvédelmezni őket és valószínűleg nem követelnek megtorlást értük.
A DDR programok hiányosságai és lehetséges megoldások
Az ún. DDR programokat (Disarmament, Demobilization, and Reintegration ? Leszerelés, Demobilizáció és Reintegráció) eredetileg felnőtt katonák számára alakították ki, azonban a modellt számos változtatással gyermekkatonák esetében is alkalmazzák, hogy segítsenek nekik visszaszerezni érzékenységüket a háborús borzalmak iránt. A programokat a nemzetközi jog széles égisze alatt rögzítik, mivel az államokat a Gyermekjogi Egyezmény 39. cikke kötelezi a gyermekkatonák fizikai és pszichológiai gyógyulásának elősegítésére.
A DDR elméletileg döntő fontosságú a biztonság, a konfliktusok utáni védelem fokozása, valamint a béke előmozdítása szempontjából. Az ENSZ főtitkárának 1998-as jelentése a konfliktus utáni béketeremtés prioritásaként sorolja fel ?a volt harcosok és mások újbóli beilleszkedését a produktív társadalomba?. Hasonlóképpen, a Brahimi-jelentés a leszerelést és a reintegrációt a háború utáni stabilitás szempontjából kulcsfontosságúnak nevezte.
Ezen programok azonban, ahogy arra az Európai Bizottság is rámutatott, jelenleg csekély mértékben veszik figyelembe a lányok konfliktushelyzetekben átélt tapasztalatait. A DDR programok nélkülözik a gyermekkatonaság nemekre érzékeny megközelítését és nem foglalkoznak a lánykatonák összetett társadalmi, pszichológiai és orvosi szükségleteivel. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a DDR programokat következetesen a nemi sztereotípiákhoz igazítják, másrészt pedig sok lány azért kerüli a DDR programokra való beiratkozást, mert (mint láttuk, joggal) tartanak attól, hogy közösségük megbélyegzi és elutasítja őket, ha megtudják, hogy ilyen programokban vesznek részt, hiszen akkor fény derül a lázadó erőkkel való korábbi kapcsolatukra.
Sajnos a program sikerét nagyrészt a leszerelt fegyverek számában mérik. A DDR kezdeti ?készpénz fegyverekért? megközelítése rendkívül kirekesztő volt. A program I. és II. szakaszában a férfi harcosok ?feleségei?, valamint eltartottaik nem voltak jogosultak a belépésre. Az angolai nőknek és lányoknak pl. annak érdekében, hogy a leszerelési folyamat másodlagos haszonélvezőivé válhassanak, hivatalos kapcsolattal kellett rendelkezniük egy férfi katona családjával. Sok lány arról számolt be, hogy a leszerelés előtt parancsot adtak fegyvereik leadására, és otthagyták őket, amikor férfi kollégáikat gyülekező központokra szállították. Más lányok jelezték, hogy a parancsnokaik elvitték fegyvereiket, és férfi harcosoknak adták őket, vagy bizonyos esetekben eladták civileknek, akik aztán éltek a DDR programok pénzügyi előnyeivel. A konfliktus utáni Mozambik DDR programjainak előnyeiből is kevés volt katonalány részesült, mivel a kormány megpróbálta eltitkolni azt a tényt, hogy a lányok harci erőik részét képezték. Ahogy egyik informátoruk megjegyezte: Alapvetően, amikor a lányokról és a leszerelésről beszélünk, olyasmiről beszélünk, ami soha nem történt meg (Susan McKay 2004, 111).
Emellett a DDR programokat az óriási szükséglethez képest krónikus alulfinanszírozás jellemezte. Mivel a pénzeszközök szűkösek voltak, csak azoknak a lányoknak segítettek, akik bizonyítani tudták, hogy tudnak fegyverrel lőni, és nekik is csak csekély csomagokkal – általában egy kis étellel, vízzel, műanyag lepedővel, néha pedig egyszeri fizetéssel és a hazajutásuk biztosításával. Ráadásul mindaddig, amíg a konfliktusok tartottak, ezek a lányok nem folytathatták tanulmányaikat, s gyakran további jogsértéseknek és erőszakos újra-toborzásnak voltak kitéve; sőt, az irreguláris erők rendszeresen célozták meg az iskolákat és kiképző központokat, mint az új gyermekkatonák elsődleges ?vadászterületeit?.
Az említett okok miatt a katonalányok közül csak körülbelül 5% vesz részt a DDR programokban. Ahhoz, hogy az érdekükben tett nemzetközi erőfeszítések sikeresek legyenek, fontos szempont figyelembe venni e lányok szükségleteit és perspektíváit. Sok kutató megkérdezte erről a volt katonalányokat, akik maguk is meghatározták azokat a kulcsfontosságú módszereket, amelyekkel a nemzetközi közösség elősegítheti közösségeikbe való visszailleszkedésüket. A következőket említették: közvetítés és érzelmi támogatás; segítségnyújtás az oktatásban, a képzésben és a foglalkoztatásban; valamint orvosi ellátás a nemi úton terjedő betegségek kezelésére és a reproduktív egészség elősegítésére.
A katonalányok helyreállásának segítése kapcsán fontos azonban azt is megjegyezni, hogy az, hogy a lányok erősebb társadalmi hangot hallassanak, bizonyos összefüggésekben ellenkezhet a hagyományos társadalmi normákkal. Számos társadalomban a hagyományos kulturális gyakorlatok automatikus tiszteletet, hatalmat és státuszt biztosítanak az (idősebb) férfiaknak, miközben mind a törvényben, mind a szokásokban diszkriminálják a nőket és a lányokat, akár a társadalmi élet, akár az oktatás, akár a politika, akár a gazdaság területén. Azokban a kontextusokban, ahol a lányok és a nők kizsákmányolása és fizikai bántalmazása mélyen gyökerezik a kultúrában, ott kérdéses, hogy a női szerepvállalásra irányuló új politikák és alapelvek képesek-e az uralkodó hatalmi struktúrák átrendeződését létrehozni.
A tervezett társadalmi változás, különösen, ha alapvető kihívást jelent a férfiak és a nők, a fiúk és a lányok közötti kapcsolatok számára a magán- és a közélet minden szintjén, változatlanul lassú folyamat, amely átfogó tömeges mozgósítási stratégiákat és erősen politikai természetű cselekvéseket igényel. Ezenkívül a mély szegénység és a széles körben elterjedt társadalmi problémák kontextusában – amint ez a konfliktus utáni országokban gyakran tapasztalható – könnyen belátható, hogy a fiatalok, és különösen a lányok egyedi igényei és körülményei hogyan tudnak háttérbe szorulni a látszólag sürgetőbbnek tűnő társadalmi-gazdasági prioritásokkal szemben. A katonalányok turbulens élettörténeteire való tekintettel, ha figyelmen kívül hagyjuk, aláássuk vagy láthatatlanná tesszük perspektíváikat és igényeiket, valamint a háború utáni társadalmi újjáépítésben és megújulásban való aktív részvételre irányuló jogukat, az egyenlőtlenség, az instabilitás és az erőszak folytatódását kockáztatjuk. A katonalányoknak tehát nem csak a háborút kell túlélniük, hanem annak társadalmi-gazdasági hatásait is. A nemzetközi közösség pedig azért is felelős e kérdésben, mert ahogy azt Cnythia Enloe is megfogalmazta: ?a hanyagság is egy politikai lépés? (Enloe 2000, xii).
Irodalomjegyzék
Bouta, Tsjeard. Gender and Disarmament, Demobilization and Reintegration: Building Blocks for Dutch Policy. The Netherlands Institute of International Relations, 2005.
Enloe, Cynthia. Maneuvers: The International Politics of Militarizing Women’s Lives. University of California Press, 2000.
Molnár Dóra, Tóth Tünde. Elveszíteni a gyermekkort II. ? a gyerekkatonaság a nemzetközi jogban. Nemzet és Biztonság 2016/3. szám, 2016.
Nordstrom, Carolyn. Girls and warzones: Troubling questions. Life and Peace Institute, 1997.
Snowdon, Laura. Girl Child Soldiers: The relevance of gender in preventing and responding to the use of child soldiers. Essay Contest 2016, 2016.
Susan McKay, Dyan Mazurana. Where are the girls? Girls in Fighting Forces in Northern Uganda, Sierra Leone, and Mozambique: Their Lives During and After War. International Centre for Human Rights and Democratic Development, 2004.
Vera Achvarina, Simon F. Reich. No Place to Hide: Refugees, Displaced Persons, and the Recruitment of Child Soldiers. International Security, 2006.
Írta: Nagy Abigél
Címlapkép: Szudáni hatalomátvétel. Kartúm, 2019. augusztus 18.
Szudáni gyerekek ünnepelnek a szudáni fővárosban, Kartúmban 2019. augusztus 17-én, miután a szudáni katonai tanács és az ellenzék legfőbb ereje végleges megállapodást írt alá a hatalommegosztásról, így megnyílhat az út az átmeneti kormány felállítása előtt.
(Forrás: MTI/EPA/Morwan Ali)
