A hidegháború megszűnésével a 20. század utolsó és a 21. század első éveiben politikai és katonai területen olyan újfajta kihívások és fenyegetések jelentek meg, amelyekre még a legfejlettebb államok sem voltak felkészülve. 2001. szeptember 11-én valami új, rendkívül veszélyes és arctalan ellenség megjelenésére döbbent rá a nyugati világ. Ezt a fenyegető és nehezen definiálható ellenséget a terminológia terrorizmusnak nevezi, és olyan kihívásokkal szembesítette többek között az Amerikai Egyesült Államok vezetőit, amilyenekre eddig nem volt példa a történelemben.

Az Amerikai Egyesült Államokat ért támadás után világossá vált, hogy a világ egyetlen nemzete sincs biztonságban a terrortámadást elkövető iszlám szélsőséges szalafisták térnyerése következtében. A szalafizmus az az iszlám doktrína, amely magába gyűjti az összes olyan muszlimot, aki tagadja az állam létjogosultságát és kizárólag a hívők uralta világ eszméjét fogadja el. A szalafisták nem ismerik el az emberek jogát törvények alkotására és a politikai folyamatok irányítására, és csak azt fogadják el követendő törvényként, ami a szent könyvben, a Koránban le van írva.[1]

A szeptember 11-ei terrortámadást követően világossá vált, hogy a biztonságpolitikai törekvéseket eddig alakító körülmények megváltoztak. A hagyományos értelemben vett ?katonai elrettentés? politikája nem hozott eredményt az újfajta fenyegetéssel, a terrorizmussal szemben.

 

Az Egyesült Államok új védelmi koncepciója és a terrorizmus elleni harc, valamint az iraki háború előzményei és a hadszíntér jellemzése

Az országot ért támadás ténye ráébresztette a kormányzatot arra, hogy az újfajta nemzetbiztonsági kihívásokra új stratégiával kell válaszolni, és ki kell dolgozni egy olyan koncepciót, amely megfelelő választ tud adni a terrortámadásokra, valamint képes garantálni a honi területek biztonságát. Szeptember 30-án meg is született egy dokumentum, amely előrevetíti azokat az elsődleges tennivalókat és cselekvési mechanizmusokat, amelyek segítségével az Amerikai Egyesült Államok képes elhárítani az újfajta nemzetbiztonsági fenyegetéseket. A dokumentumot Donald Rumsfeld védelmi miniszter és Henry Hugh Shelton vezérezredes, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának akkori elnöke írta alá.

A 2002-ben megszületett új nemzetbiztonsági stratégia nagymértékben épít a jelentésre, valamint a kormányzat elveinek és gondolkodásának megfelelően kilátásba helyezi a beavatkozást és a katonai erő alkalmazását olyan államokkal szemben, amelyek együttműködnek a szélsőséges terrorista szervezetekkel és akár tömegpusztító fegyverek előállításával és beszerzésével is fenyegetik a nemzetközi közösség biztonságát. A dokumentum az amerikai kormányzatnak azt a világosan látható álláspontját helyezi a középpontba, amely szerint fel kell lépni a nemzetközi biztonságot és a stabilitást veszélyeztető fenyegetésekkel szemben, és ezt még a veszélyek teljes mértékben történő kialakulása előtt meg kell tenni. Az új stratégiai koncepció kijelenti, hogy a fenyegetés súlyát figyelembe véve a nemzetközi közösség még akkor sem tétlenkedhet a válaszadással, ha az ellenség várható támadásának idejét és helyszínét bizonytalanságok övezik.[2]

A Shelton tábornok által felvázolt jelentés elveit figyelembe véve már a következő hónap folyamán jelentős lépések történtek a megváltozott biztonsági környezetre való válaszadás jegyében. Bush elnök 2001. október 7-én bejelentette az Afganisztánban működő al-Káida kiképzőtáborok és a tálib rezsim elleni támadás tényét.

 

Az afganisztáni offenzíva

Az ENSZ BT 2001. szeptember 12-ei 1368-as számú határozatában a nemzetközi biztonságot fenyegető cselekménynek minősítette a terrortámadást és felhatalmazta az Amerikai Egyesült Államokat a válaszcsapás megtételére. A határozat megszületését követően az is nyilvánvalóvá vált, hogy a világ vezető nagyhatalma egy olyan újfajta és totális háborúba kezd bele, amely különbözik az eddig megvívott konfliktusoktól. A háborút nem olyan értelemben tekintjük mindent átfogónak, hogy a területi kiterjedése nehezen körülhatárolható. Azért illik a háborúra a totális jelző, mert módszereit tekintve mutat komplex jelleget. Ez az újfajta ellenség megkövetelte az Amerikai Egyesült Államok részéről a katonai erő alkalmazásának felülvizsgálatát, így a hagyományos értelemben vett hadviseléssel szakítva a kormányzat egyszerre vetett be rendészeti-adminisztratív, titkosszolgálati, társadalompolitikai, gazdasági és kommunikációs eszközöket. A háború ?új? jellege azonban nem abban rejlik, hogy adaptálja az előbb leírt területeket, hanem talán a katonai területnél is fontosabb részként kezeli azokat a nem katonai dimenziókat, amelyek a korábbi fegyveres konfliktusokban nem játszottak ilyen döntő szerepet. Ilyen tekintetben megállapítható, hogy a terrorizmus elleni háború egy ?új típusú háború?, és nem illeszkedik az eddigi háborúk sorába, hiszen ?kilép a hagyományos konfliktusok logikájából?.[3]

Az afganisztáni hadműveletek bizonyították azoknak a nagy fontosságot kapott hadviselési dimenzióknak a jelentőségét, amelyeknek a szerepére számos nemzetbiztonsági szakértő felhívta a figyelmet. Az ellenség nem volt meghatározható, valamint a civil lakossággal való együttműködés megkövetelte a katonai, a rendőri és a civil szervezetek szoros együttműködését. A hagyományos katonai műveletek mellett nagy hangsúlyt kaptak a lakosságot támogató és segítő humanitárius jellegű műveletek is. Ezen a téren az ISAF-erők nagy eredményeket értek el, amelyeknek köszönhetően az afgán emberek élete is könnyebbé vált. A több mint egy évtizede tartó katonai jelenlét pozitív hatásai szemmel láthatóak.

Látható tehát, hogy a nem katonai területeknek a felértékelődésével és a civil lakosság kultúrájának a tiszteletben tartásával, valamint a mindennapi élet megkönnyítésével jelentős eredményeket lehet elérni a katonai jellegű műveletek terén is. A katonai felső vezetés rádöbbent arra, hogy ezekben az újfajta konfliktusokban nagyon fontos a helyi lakosság tisztelete és megnyerése, szemben egy inváziós jellegű katonai jelenléttel. Ennek a szemléletnek a jeles képviselője David H. Petraeus vezérezredes, aki előbb az iraki, majd az afganisztáni hadszíntéren is betöltötte a főparancsnoki beosztást. A nevéhez fűződő szemlélet hozta meg a részleges sikert Irakban is, amely elindította az Amerikai Egyesült Államokat azon az úton, amely végül az amerikai csapatok 2011-es kivonását is lehetővé tette.

 

Az iraki megszálláshoz vezető út  

Világos, hogy az 1991-es katonai győzelmet nem kísérte politikai győzelem az ázsiai ország felett. Amerika Irakkal szembeni gyanakvását az a feltételezés táplálta, hogy Szaddám együttműködik szélsőséges terrorista szervezetekkel. Ennek érdekében Bush elnök utasította a titkosszolgálatokat, hogy kezdjék meg a vizsgálatot annak ügyében, hogy Iraknak szerepe volt-e a terrortámadásokban. A részletes vizsgálódások ellenére azonban arra semmilyen jel nem utalt, hogy Szaddám Huszein és kormánya bármilyen kapcsolatban is állna a terrorista szervezettel, vagy köze lenne a támadásokhoz. Ennek ellenére Rumsfeld miniszter azt tanácsolta a nemzetbiztonsági tanácsnak, hogy döntsön Irak megtámadása mellett. A kérdés megosztotta az elnök tanácsadói körét. Az offenzívát túl korainak tartotta Colin Powell külügyminiszter, aki úgy vélte, hogy a tálibokkal való leszámolás az elsődleges és az iraki offenzíva még várhat. Powell miniszteren kívül a katonai felső vezetés két meghatározó tagja, Shelton vezérezredes, az Egyesített Vezérkari Főnökök Bizottságának Elnöke és Eric Shinseki vezérezredes, a szárazföldi erők első számú vezetője is a háború megindítása ellen érvelt. Shelton tábornok szerint a támadás Amerika-ellenes légkört válthat ki a térségben, ami megingathatja azoknak a törékeny kapcsolatoknak az alapjait, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az Amerikai Egyesült Államok sikeresen megvívhassa az afganisztáni háborút.[4]Shinseki tábornok a kezdetektől ellenezte az iraki támadást, mivel azt az álláspontot képviselte, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak több százezer fős haderőre lesz szüksége ahhoz, hogy stabilizálni tudja a helyzetet az országban a kormány megdöntése után. Az idő a tábornokot igazolta.

Az Irak ellen irányuló offenzíva kérdésében az elnök ekkor még hallgatott a mérsékeltebb és megfontoltabb szakértők véleményére. Az azonban egyértelművé vált, hogy a támadás időpontja egyre közelebb van. Bush elnök neokonzervatív tanácsadói köre ugyanis azt a tézist vázolta fel az elnöknek, hogy a terrorizmus elleni háború nem nyerhető meg Szaddám Huszein eltávolítása nélkül.[5]

 

A felvonuló erők, a hadműveleti célok és a hadműveletek lefolyása

A hadművelet tervei

Az Irak ellen indítandó offenzíva tervezésének kezdeti időpontja 2001 decemberére tehető. Ekkor kérte meg Bush elnök Franks tábornokot arra, hogy vázolja fel Irak megtámadásának lehetséges terveit. A tábornok ekkor a CENTCOM már meglévő tervének a módosítását javasolta. A tervezet ugyanis 500 000 fős haderővel számolt, ami Franks tábornok szerint túl nagy erő. Véleménye szerint ekkora létszámú expedíciós haderő bevetése akadályozná a meglepetés erejére építő hadműveleti terveket, továbbá nagyon kevés teret hagyna a váratlan eseményekre történő reagálásnak.

A felvonuló erők és a szemben álló iraki haderő

A hadműveletek megindulásakor végül a következő erőket vonták össze és vonultatták fel Irak határainál.

Amerikai:

  • V. hadtest: a 3. gyaloghadosztály, a 101. légi szállítású hadosztály, a 82. légideszant-hadosztály egy dandárja, a 173. légideszant-dandár, a 4. hadosztály kikülönített egységei;
  • 1. tengerészgyalogos expedíciós haderő: az 1. tengerészgyalogos-hadosztály, a Tarawa különítmény (egy tengerészgyalogos-dandár), a 3. tengerészgyalogos-repülőkötelék.

Brit:

  • 1. páncéloshadosztály: a 7. páncélosdandár, a 16. légi szállítású rohamdandár, a 3. kommandódandár.

A felvonuló expedíciós haderővel szemben álló iraki haderő állománya három részből állt össze. A haderő első és legnagyobb erőt képviselő része a Köztársasági Gárda volt. A felszerelésük és a haditechnikai eszközeik azonban ? hasonlóan a többi iraki alakulatéhoz ? nem voltak kellő módon karbantartva és fejlesztve. A Köztársasági Gárdát még az 1960-as évek elején alapította Árif elnök, és a tagjait a Baasz párthoz hű emberekből toborozták.[6]

A haderő második részét alkotó reguláris csapatokat három katonai körzetbe vonták össze. Az északi, a központi és a déli katonai körzetek egységeit hét hadtestbe szervezték. A hadtestek alárendeltségében összesen 25 hadosztály volt. Utánpótlásként tartalékosokból további 19 hadosztály megszervezését tervezték.

A szárazföldi erők harmadik részét az irreguláris erők alkották. A háború tapasztalatai alapján kijelenthető, hogy a haderő legelszántabb harcosainak ezeknek az erőknek a tagjai bizonyultak. A fedájin gyűjtőnévvel illetett harcosok soraiban megtalálhatók voltak a Baasz párt hívei, valamint több iszlám országból érkezett Nyugat-ellenes szélsőségesek.[7]

A hadműveleti tervek és a főbb hadműveleti irányok

A hadműveleti tervek elemzésekor szembeötlik, hogy a koalíció főparancsnoka, Franks tábornok külön feladatot szánt az amerikai és a brit csapatoknak. Kiindulva abból a tényből, hogy az amerikai gépesített hadosztályok a nagymértékű mozgékonyságukkal és azzal a páratlan képességgel, hogy menet közben is képesek utánpótlást felvételezni, alkalmasak nagy távolságok megtételére. Ezzel szemben felismerte, hogy a brit erők erőssége nem a mozgékonyságukban rejlik. A tábornok a brit erők számára Irak második legnagyobb és hadműveleti szempontból kiemelt fontosságú városának, Bászrának a bevételét és megtartását határozta meg hadműveleti célként.[8] Irak északi részének az elfoglalása azonban már a tervezéskor súlyos akadályokba ütközött. A török kormány nem adott engedélyt arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok Törökország területén felvonultassa a 4. gyaloghadosztályt, ezért azt át kellett telepíteni, és emiatt csak a hadműveletek későbbi időszakában tudott bekapcsolódni a harcokba. Emiatt az ország északi, kurdok által lakott területeit a Kurd Demokrata Párt és a Kurdisztáni Hazafias Unió hadserege, a Kurd Felszabadító Hadsereg, más néven a pesmergáksegítségével kívánták felszabadítani.[9]

A hadműveletek tervezését nagymértékben meghatározták a rendelkezésre álló titkosszolgálati és felderítési adatok. Kijelenthető, hogy az iraki tömegpusztító fegyverek létezésére utaló jelentések nagymértékben hatottak a választott és alkalmazott stratégiára. Továbbá az idő kérdése is kulcsfontosságú szerepet játszott a tervek elkészítésében. Franks tábornok nem kívánt időt hagyni Szaddám Huszeinnek arra, hogy bevethesse azokat a fegyvereket, amelyeknek a létezését a hadműveletek megindulásakor homály fedte.

A hadműveletek lefolyása és a négy szakasz

Az iraki haderő, tekintve a kialakult hadműveleti helyzetet, az egyetlen eredményesnek ítélhető taktikát alkalmazta. Az előrenyomuló koalíciós csapatok elől kitérve, kisebb alegységekkel végrehajtott rajtaütésekkel, lesállásokkal fejtett ki ellenállást, amit a védelmi támpontok időben korlátozott védelme egészített ki. Ennek nyomán a hadműveletek első időszakában a védelmi rendszer korlátozottan ugyan, de betöltötte szerepét. Késleltette a főváros, Bagdad irányába történő előrenyomulást, mivel rákényszerítette a támadó koalíciós erőket az ország déli térségeiben kiépített védelmi állásokra történő összpontosított erőkifejtésre.[10]

Az Iraki Szabadság hadművelet eseményeit négy szakaszra lehet osztani. Az első szakasz március 22-től, a szárazföldi hadműveletek kezdetétől négy napig, március 26-ig tartott. A légierő rövid előkészítése után a szárazföldi erők benyomultak Irak területére. A 3. gyaloghadosztály és az 1. tengerészgyalogos-hadosztály, valamint az 1. brit páncéloshadosztály megindult a kijelölt hadműveleti célok irányába és 120?150 km-es sávban kezdték meg a benyomulást. Ezzel párhuzamosan a különleges erők is megkezdték tevékenységüket az északi kurd területen és Irak nyugati részében. Március 21-én már heves rakétatámadások érték Bagdadot és a fontosabb létesítményeit. A vezetési pontokat, a védelmi minisztériumot és az utolsó épségben lévő elnöki palotát. A következő napon a 3. gyaloghadosztály és az 1. tengerészgyalogos expedíciós haderő, valamint a Tarawa különítmény Nászirijja városa felé nyomult. Az első szakasz utolsó részét heves homokviharok jellemezték, amelyek megnehezítették a Bagdad felé nyomuló főerők dolgát.

A második szakasz március 27-től április 2-ig tartott. A 3. gyaloghadosztály által vezetett, a főváros felé irányuló főcsapás Kerbela irányából nyomult előre, míg az 1. tengerészgyalogos-hadosztály Kút városa felől haladt Bagdad felé. Március 27-én a főerők már csak 60 km-re voltak Bagdadtól. Ezen a napon a 4. gyaloghadosztály erői behajóztak Kuvaitba és megkezdték a kirakodást. Ezzel párhuzamosan a 101. légi szállítású hadosztály erői megkezdik a vallási központként funkcionáló Nedzsef, illetve Hilla városok ostromát. Nedzsef városában található a síita muszlimok számára szent helyként tisztelt Ali imám mecsetje. Ennek ellenére a két város elfoglalása stratégia fontossággal bírt, ugyanis biztosítani kellett a főcsapást mérő 3. gyaloghadosztály mögött lévő területeket. Nedzsef elfoglalása után Hilla városát kellet ellenőrzés alá vonni. Petraeus tábornok csapatainak itt nehezebb dolga volt. A hadosztály egységeinek ugyanis a Köztársasági Gárda egy páncélos hadosztályával kellett harcérintkezésbe kerülnie. Az április 2-án indult műveletek nyolc napig tartottak, és a háború addigi legintenzívebb harcait hozták. Petraeus vezérőrnagy április 10-én jelentette, hogy csapatai szilárdan tartják a várost. Ezzel megnyílt az út Bagdad elfoglalása felé.

A harmadik szakasz harccselekményeit a főváros, Bagdad elfoglalásának az előkészületei határozták meg. Ez az időszak az április 4. és 9. közötti öt napot ölelte fel. Bagdad bevétele előtt még a következő fontos hadműveleti célok álltak az expedíciós haderő előtt: a kerbelai átjáró, a bagdadi nemzetközi repülőtér és a fővárosba vezető főbb utak végpontjai. A főváros elfoglalásáért indított támadás első lépése a Szaddám Huszein repülőtér elfoglalása volt. Az iraki hadsereg a város védelmére a Köztársasági Gárda három elit hadosztályát rendelte. A hadosztályok a város külső kerületeit védték, a középső körben a speciális erők, a legbelső körben pedig Szaddám Huszein elit testőrsége, a Saddam?s Fedayeen került bevetésre. A szövetséges hadsereg a város elérésekor több dandárharccsoportot hozott létre a helységharcok megvívásához. Az első harccsoport április 4-én nyomult be a repülőtérre és elkezdte felszámolni az iraki ellenállást. A haderő többi része folytatta az előrenyomulást a város központja felé. A tengerészgyalogság erői folyamatosan támadták a város külső védelmi kerületeiben elhelyezkedő gárdahadosztályokat. Április 5-én megsemmisítették a főváros déli részén elhelyezkedő hadosztályt. Ennek következtében a főcsapást végrehajtó 3. gyaloghadosztály 2. dandárjának egy harccsoportja benyomult Bagdadba. Április 6-ra a 3. dandár egységei befejezték a város bekerítését. Ekkor már a szövetségesek kezén lévő repülőtér képes volt C?130 típusú szállító repülőgépek fogadására. Április 8-án heves harcok folytak Bagdad városának a birtokba vételéért. A város keleti felében az 1. tengerészgyalogos-hadosztály erői, míg nyugaton a 3. gyaloghadosztály csapatai harcoltak. Ezzel párhuzamosan apesmerga erők a különleges egységek támogatásával északon Kirkuk és Moszul városok térségében folyatták az iraki erők felszámolását. Végül április 9-én a 3. gyaloghadosztály parancsnoka, Blount vezérőrnagy bejelenti, hogy a főváros teljes egészében az amerikai hadosztályok ellenőrzése alatt áll.

A háború április 9-től április 16-ig tartó negyedik szakaszát már nem jellemezték heves harcok, az iraki haderő már nem tanúsított számottevő ellenállást. A tengerészgyalogság támadásainak következtében elesett a két északi nagyváros, Moszul és Tikrit is. Április 16-ra pedig véget értek a nagyobb harccselekmények az ország egész területén.[11] Bush elnök május 1-jén bejelentette, hogy Irakban véget értek a jelentősebb hadműveletek. Ezek után a felső vezetés a háború utolsó, 4. szakaszában döntést hozott az iraki helyreállítást és stabilizációt előmozdító nemzetközi katonai erő bevetéséről. Ennek nyomán az ENSZ BT 2003 májusában határozatot fogadott el, amelynek értelmében (jogi akadályok nélkül) vehettek részt az államok az iraki béke megteremtésében.

Irak a Szaddám-rezsim megdöntése után

A nagymértékben központi irányításra szervezett közigazgatás összeomlása az ország számos területén anarchiát eredményezett. A központi hatalom eltűnése komoly biztonsági problémákat okozott. Elkezdődtek a fosztogatások és a leszámolások. A biztonsági helyzet normalizálásának felelőssége az amerikai?brit csapatokat terhelte. Az Amerikai Egyesült Államokat az a cél vezérelte, hogy Szaddám Huszein kormányának megdöntése után az ország új vezetése ne jelentsen fenyegetést a nyugati világra. Ezért a fő célja Irak demokratizálása és a gazdaság szabadkereskedelmi elvek szerinti újjászervezése, valamint egy olyan egységes kormány felállítása volt, amely képes felügyelni az iraki konszolidáció folyamatát. Ennek első lépéseként George Bush elnök Jay M. Garnert bízta meg egy átmeneti kormányzat felállításával. A csekély cselekvési hatáskörrel rendelkező Garner nyugalmazott tábornokot azonban hamar leváltják, helyére 2003 májusában Paul Bremer került. Vezetésével alakult meg a Koalíciós Átmeneti Hatóság. A szervezet ideiglenes kormányként működött. Hatásköre minden területre kiterjedt, így a belügyre és a hadügyre is. Bremer ekkor elkövette azt a hibát, hogy feloszlatott minden olyan szervezetet, amely a rezsim megdöntése előtt Szaddám Huszein és a Baasz párt irányítása alatt állt. Ez idővel nagy hibának bizonyult, ugyanis az ideiglenes kormány vezetője ezekkel a lépésekkel több százezer embert irányított a munkanélküliek világába, ami Irak nehéz gazdasági és politikai helyzetében csak tetézte a bajokat. Másrészről a rendvédelmi szervek feloszlatásával teljesen az alapoktól kellet újjászervezni és kiképezni az új iraki hadsereget és a rendőrséget.

A biztonsági helyzet stabilizálása a háború után felállításra került Összhaderőnemi Többnemzeti Harci Kötelék feladata lett. A Ricardo Sanchez altábornagy vezette parancsnokság alárendeltségébe 37 ország 157 ezer katonája tartozott. A helyzetről el kell mondani, hogy a szövetséges erők hadműveleteinek következtében, valamint a központi hatalom megszűnésével Irak több régiójában hatalmi űr keletkezett. Ezeket használták ki a befolyásos síita helyi vezetők hatalmuk megszilárdítására. A szövetséges csapatok a hadműveletek során ? a vallási ellentétek elkerülése érdekében ? kerülték a településharcokat így a legtöbb települést csak megkerülték. Továbbá a hadműveletek negyedik fázisában a koalíciós csapatok megengedték a síita fegyveres csoportoknak, hogy az ország déli térségeibe települjenek át. A síita csoportoknak tett engedményekkel szemben viszont elmulasztották bevonni a meghatározó szunnita csoportokat a regionális biztonsági helyzet stabilizálását előmozdító folyamatokba. Ezeknek a tényezőknek az együttes hatása idézte elő azt a kaotikus helyzetet Irakban, amelynek a kezelése nagy erőfeszítéseket igényelt. Mindennapossá váltak a pokolgépes merényletek és a rajtaütéses támadások. Hétről-hétre emelkedett a harci cselekményekben elesett, legnagyobb számban amerikai katonák száma. Az első időszakban csak a megszálló erők katonái voltak a támadások célpontjai, de később már az új iraki kormány és a biztonsági erők tagjait is érték hasonló támadások.[12]

Összegzés: Látható, hogy az új kormány megalakulása után sem csitultak az etnikai és a vallási ellentétek Irakban. A kibékíthetetlen síita?szunnita ellentét, valamint az északi, kurdok lakta régió autonómiatörekvései a mai napig megakadályozzák azt, hogy Irak egy egységes nemzetállammá válhasson. Köztudott tény, hogy a szíriai polgárháború eszkalálódásának következtében Irak ismét a polgárháború szélére sodródott. Szíriában a Bassár el-Aszad elnök vezette síita kormányt az iraki síita közösség támogatja, míg a felkelők oldalán nagyszámú iraki szunnita harcol. Ezeknek a tényezőknek a következtében újra felerősödtek a vallási ellentétek Irakban is. A következmények tragikusak. A legfrissebb adatok szerint a 2013-as évben a civil áldozatok száma elérte az 5100 főt. Mindennaposak az összehangolt bombatámadások, amelyeknek a célpontjai mecsetek, piacok és üzletek.

 

Az afrikai kontinens a meghatározó problémáival. Az arab tavasz eseményei és annak hatásai, továbbá a Mali konfliktus bemutatása

Az afrikai kontinens már évtizedek óta véres polgárháborúk és konfliktusok helyszíne. A háborúk következményei a mérhetetlen szegénység, az éhezés és a több millió menekült. A fekete kontinens konfliktusai több tényező együttes fennállásában gyökereznek. Ezek a tényezők a következők: etnikai és vallási konfliktusok, vallási fundamentalizmus, a központi hatalom gyengeségei, továbbá a politikai hatalom és a gazdasági erőforrások egyenlőtlen elosztása. Látható, hogy Afrika és a Közel-Kelet országainak problémái sok esetben közös gyökerekből erednek.[13] Ki kell azonban emelni, hogy ezeken a tényezőkön kívül a konfliktusok kirobbanásának legfőbb forrásai az egész kontinenst sújtó megélhetési problémák. Ezeket a politikai és gazdasági problémákat tovább súlyosbítják a szélsőséges, radikális csoportok tevékenységei a kontinens számos országában. Ezeknek a csoportoknak köszönhetően Maliban háborús helyzet alakult ki, Algériában és Nigériában pedig szintén tartani lehet az erőszak elszabadulásától és a háborús helyzet kialakulásától. A kontinens országain végigsöprő erőszakhullám, ami nagymértékben kedvez a szélsőséges csoportok megerősödésének, számos tényezőjében kapcsolódik ahhoz a folyamathoz, amelyet a nemzetközi közösség az ?arab tavasz? névvel illetett.

Az arab tavasznak nevezett forradalmi hullám első állomása 2011 tavaszára tehető. Ekkor űzték el a hatalomból Zín el-Ábidín ben Ali tunéziai vezetőt. Az országban történt változások dominóeffektust indítottak el, aminek következtében Egyiptomban megbukott a több mint három évtizede fennálló Mubárak-rezsim. Ezt követően hathatós francia és nemzetközi közreműködéssel megbukott a líbiai Kadhafi-rezsim is, aminek a következményei nagymértékben kihatottak a mali konfliktus kialakulására. Mali esetében azonban az arab tavasz hatásain kívül még több fontos összetevőt ki kell emelni és elemezni kell ahhoz, hogy megértsük az országban uralkodó anarchikus helyzetet.

Első tényezőként vizsgáljuk meg az arab tavasz során történt események következményeit a Maliban uralkodó helyzet kialakulására. Már a líbiai katonai műveletek megindítása előtt számos nemzetközi szakértő felhívta a figyelmet arra, hogy a Kadhafi-rezsim bukásának számos nem várt és rendkívül veszélyes következménye lehet. Az egyik ilyen tényező azoknak a fegyvereknek a problémája, amelyek a kormány bukása után a szélsőséges, milicista csoportok kezére kerültek. A mali konfliktus szempontjából viszont a legfontosabb következmény a Kadhafi által pénzelt zsoldosoknak a hazatérése, akiknek a jelentős része tuareg származású és Mali északi részéről elvándorolva állt a Kadhafi-rezsim szolgálatába. Ezzel el is jutottunk a konfliktus kirobbanásának harmadik legjelentősebb tényezőjéhez, a tuareg népcsoport problémájához. Tudott tény, hogy a tuaregek autonómiai törekvései már évszázadok óta meghatározó problémája az afrikai országnak. Az is világosan látszik, hogy a tuareg népcsoport a központi hatalom meggyengülését kihasználva elérkezettnek látta az időt arra, hogy nyomatékosítsa követeléseit. Köztudott tény, hogy 2012 márciusában Sanogo százados vezetésével megbuktatják Amadou Toumani Touré elnököt, ami mély anarchiába taszítja Malit. A központi hatalom megszűnésével a szélsőséges iszlamista, valamint a Malitól való elszakadást követelő őslakos tuareg csoportok megpróbálták kitölteni a keletkezett hatalmi űröket.[14]

 

A tuaregek és a szélsőséges iszlamista csoportok

Tekintsük tehát át a tuareg népcsoport helyzetét Maliban, majd vizsgáljuk meg azokat a gócpontokat Afrika területén, amelyekre jellemző a különböző szélsőséges iszlamista csoportok tevékenysége.

Elsőként bemutatom a mali konfliktus kirobbantásáért felelős tuareg népcsoportot. A berber származású tuaregek főként Mali, Burkina Faso, Algéria és Líbia területén élnek, ahol pásztorkodó, nomád életmódot folytatnak. Maliban a lakosság körülbelül 10%-át alkotják, ami hozzávetőlegesen 600 000 főt jelent.[15] Az afganisztáni tálibokhoz hasonlóan a tuaregek is törzsi szervezetben élnek. Hét nagyobb törzsi szövetséges rendszert alapítottak, amelyeket a földrajzi elhelyezkedésük alapján neveztek el. A törzsi szövetségi rendszeren belül törzsekre, frakciókra és családokra oszthatóak fel. A kultúrájukban meghatározó szerepet játszik a harc, a tuareg férfiak pedig híresek a harcbéli jártasságukról. Többségükben iszlám vallásúak, de sok elemet megőriztek az ősi totemista szellemi kultúrából is. Többségük állattartással és pásztorkodással foglalkozik, de már évszázadok óta résztvevői a szaharai kereskedelemnek is. A kereskedők nagy része érintett a drogcsempészetben és az Európa országai felé tartó illegális migráció koordinálásában is.

A kontinensen működő meghatározó szélsőséges terrorista csoportok

A fekete kontinensen jelenleg öt szélsőséges iszlamista erőközpont létezik. A Magreb államokban az AQIM (al-Káida az iszlám Magrebben), Északkelet-Afrika területén az al-Shabaab, Ugandában és a környező régióban az Úr Ellenállási Hadserege (Lord?s Resistance Army ? LRA), Nigériában és a környező régióban a Boko Haram, míg a Kongói Demokratikus Köztársaságban az M23, vagy ismertebb nevén a Kongói Forradalmi Hadsereg.[16] Kijelenthető, hogy ezeknek a szervezeteknek a visszaszorítására és felszámolására a nemzetközi közösség a mai napig sem talált megfelelő megoldást. Az al-Káidához köthető csoportok mára olyannyira megerősödtek, hogy akár a saját működési erőcentrumaikon kívül is képesek meghatározó terrorcselekmények végrehajtására, valamint emberrablások és gyilkosságok kivitelezésére. Ezeknek a szélsőséges csoportoknak a megerősödése az al-Káida közel-keleti szárnyának a meggyengülésével is magyarázható.

 

Franciaország Afrikához kötődő érdekei, valamint a francia Afrika-politika

Franciaország számára a fekete kontinens a gyarmatbirodalom kora óta rendkívül fontos szerepet játszik. Franciaországnak komoly gazdasági és politikai érdekei kötődnek Afrikához. Számos szakértő véleménye alapján azonban kijelenthető, hogy a francia Afrika-politika az utóbbi évtizedekben komoly változásokon ment keresztül. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a kétpólusú világrendszer megszűnésével nem Franciaország az egyetlen nagyhatalom, amely érvényesíteni kívánja az érdekeit a kontinensen. Az energia iránti megnövekedett szükséglet az Amerikai Egyesült Államokat, Kínát és Japánt is egyre jobban arra sarkallja, hogy nagyobb figyelmet szenteljen a kontinensnek. Franciaország számára azonban elsődleges fontosságú, hogy minden ország számára világos legyen: a vezető hatalom a kontinensen Franciaország. Ennek nyomatékot adva, ha kell, katonai eszközökkel is fenntartja hegemóniáját a térségben. Ezt a képességet az a tény garantálja, hogy Franciaország több mint 30 000 külföldön állomásozó katonájából 14 000 az afrikai kontinensen teljesít szolgálatot. A politikai érdekeken túl Franciaország számára Afrika gazdasági szempontból is kiemelt fontosságú. Kőolajszükségletének 30%-át, míg az atomerőműveik működéséhez szükséges urán döntő hányadát Afrikából szerzi be. Az energiaforrásokon túl a kontinens piacai is meghatározó fontosságúak az ország számára.

Összefoglalva elmondható, hogy Franciaország számára mindig is a volt afrikai gyarmatok felett birtokolt befolyás biztosította az ország helyét a nagyhatalmak sorában, továbbá az afrikai kontinens országai feletti hegemónia nagymértékben elősegítette Franciaország gazdasági folyamatainak stabilitását. Ez a tény napjainkban sem változott. Amennyiben érdekei megkívánták, a mindenkori francia kormány nem habozott meghozni a kellő döntéseket érdekei érvényesítése érdekében. Jó példa erre a Líbia ellen indított légicsapások sorozata, valamint értekezésem egyik fő témája, a jelenleg is zajló mali konfliktus.

 

A mali konfliktus

A 2012 elején Maliban kialakult háborús helyzet megdöbbentette a nemzetközi közösséget. Az addig stabilnak tűnő országban minden komolyabb előjel nélkül kialakult és eszkalálódott erőszak viszonylag felkészületlenül érte a nemzetközi közösséget és az Afrikai Uniót.

Mali szempontjából a líbiai helyzet és a nemzetközi beavatkozás komoly következményekkel járt. A mali tuaregek ugyanis nagyszámban harcoltak Moammer Kadhafi oldalán, de a diktátor bukása után hazatértek Mali északi részére. A problémákat tovább erősítette azoknak a fegyvereknek a kérdése, amelyek Algérián keresztül eljutottak Észak-Maliba, a tuareg lázadók kezébe. Ennek következtében 2012. január 16-án a felfegyverzett lázadó tuareg csoportok azMNLA[17] vezetésével felkelést robbantanak ki Észak-Maliban. A kialakult helyzetet tovább súlyosbította a választások előtt egy hónappal végrehajtott katonai puccs, amelyet az Amerikai Egyesült Államokban is katonai kiképzést kapott Amadou Haya Sanogo százados vezetett.   A fennálló problémák megoldhatatlan helyzet elé állították a kormányt. Az MNLA és más milicista csoportok fegyveres harcot indítottak a kormányerők ellen. A szétzilált és motiválatlan mali haderő nem tudott ellenállni a támadó fegyvereseknek, és a milicista csoportok elfoglaltak három északi várost: Kidalt, Gaót és Timbuktut. A következő lépésként pedig kikiáltották az Azawad Köztársaságot. Ki kell emelni, hogy a tuareg lázadók együttműködtek az al-Káida helyi szárnyával, az AQIM-mel is. Így alakult ki az a három tényezőből álló problémakör, amelynek hatására a mali konfliktus kirobbant és eszkalálódott.

A francia intervenció

Az intervenciót megelőzően a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége embargót vezetett be Malival szemben. Az intervenciót legitimmé tevő első, 2071. számú ENSZ-határozat 2012. október 12-én született meg.[18] A határozat azonban még nem engedélyezte a beavatkozást, csak a csapatok felajánlását, összegyűjtését és felszerelését. Látva a mali helyzet rosszabbodását, a BT 2012. december 20-án meghozta a 2085-ös határozatát, amelyben jóváhagyta az afrikai országok által vezetett katonai beavatkozást egy év időtartamra szóló mandátummal.[19] Nagy kérdés volt azonban, hogy az országba küldött afrikai csapatok képesek lesznek-e végrehajtani a mandátumban megfogalmazott célokat. Az Amerikai Egyesült Államok számára a konfliktus kitöréséig Mali a kontinensen működő demokrácia egyik mintájának számított, így eleinte kellő megfontoltsággal foglalt állást a konfliktussal kapcsolatban. Azt azonban Washington is elismeri, hogy a térségben megerősödő iszlamista csoportok fenyegetést jelentenek a nemzetközi közösségre, így határozottan fel kell lépni a megerősödésük ellen. Az amerikai kormányzat ezért kiképzési és logisztikai támogatással járul hozzá a környező államok katonai akcióihoz, de tényleges katonai támogatást nem nyújt a térség országainak.[20] Az Európai Unió vezető államai osztják az Amerikai Egyesült Államok véleményét. Franciaország, amelynek a térség jelenleg is az érdekszférájába tartozik, más álláspontot képviselt. Több hónapos vitát követően a szerepvállalás kérdéséről Hollande elnököt meggyőzték a tanácsadói, hogy a kontinensen állomásozó csapataik részvételével indítsanak korlátozott támadást a szalafista csoportok ellen. A 2012. december 20-án megszületett ENSZ-határozat értelmében minden eszköz Franciaország rendelkezésére állt ahhoz, hogy katonailag beavatkozzon és részt vegyen a konfliktus rendezésében.

2013. január 11-én Franciaország megindította a ?Serval? műveletet, amelynek célja, hogy megfékezze a radikális csoportok további térnyerését és megvédje a fővárost, Bamakót a szélsőséges fegyveres csoportoktól. A hadműveletben részt vevő francia egységek: a 92. gépesített lövészezred, a 3. ejtőernyősezred, a 2. és a 21. tengerészgyalogos-ezred, valamint a különleges erők 4. helikopterezrede. A bevetett erők nagysága megközelítőleg 3200 fő. A szövetséges haderővel szemben álló iszlamista fegyveresek száma 3000 főre tehető.[21]

A hadműveletek lefolyása

A francia katonai műveletek célja a szélsőséges fegyveres csoportok által birtokolt városok visszafoglalása, valamint az egyik legfontosabb hadműveleti célként a főparancsnok a főváros, Bamako védelmét jelölte meg. Ennek fényében a katonai műveletek első lépései is Bamako védelmére irányultak. A támadás megindulásának másnapján már bevetésre kerültek a szárazföldi erők és a szélsőségesek kezén lévő Kona városának ostromakor a mali haderő egységei mellett már több száz francia katona vett részt harccselekményekben. A város január 18-án került újra a kormányerők ellenőrzése alá. Még ugyanezen a napon a francia haderő harci repülőgépei az iszlamista erők ellenőrzése alatt álló városokat bombázzák. Léré, Gao és Kidal városokban logisztikai központokat, valamint fő harcálláspontokat semmisítenek meg. A heves légicsapások visszavonulásra késztették a fegyveres csoportokat, amelyek Gao és Kidal térségéből is kivonulnak. A gyors sikerek ellenére azonban a francia egységek is csökkentették az előrenyomulás sebességét.[22]

Ennek a döntésnek két oka volt. Először is a francia vezetést meglepte az iszlamista csoportok szervezettsége és elszántsága. Másodszor, a szélsőségesek ? látva a szövetséges erők erőfölényét ? más eszközökhöz folyamodtak a műveletek második szakaszában. Hasonlóan az iraki vagy az afganisztáni hadszínterekhez, a lázadók itt is a civil lakosság között megbújva próbálták felvenni a harcot a technikai fölényben lévő ellenséggel. Így nagyon nehezen lehetett megkülönböztetni a harcolókat a civil lakosságtól, ami a civil áldozatok számának a növekedését vonta maga után. Ennek következtében a támadás üteme lelassult, bár nem állt meg.[23] Január 25-én a szövetséges erők már Gao városát ostromolták, amelynek stratégiai fontosságú pontjait már január 26-án elfoglalták a francia különleges erők alegységei. A lázadók utolsó bázisa Kidal városa volt, azt a franciák 29-én foglalták el.

Kidal városának eleste után megkezdődött a hadműveletek második, illetve harmadik szakasza, amelyben a bázisukat vesztett lázadók a sivatagban kerestek menedéket. Kis csoportokra szétválva átszivárognak a szomszédos országokba. Jelenleg innen építkezve folytatnak gerillatevékenységet az expedíciós erők ellen. Jól látható tehát, hogy a francia intervenciós erőknek fel kell készülniük egy Irakhoz vagy Afganisztánhoz hasonló helyzetre, amelyben kevésbé érvényesül a haditechnikai fölény. Franciaországnak egy elhúzódó konfliktusra kell berendezkednie, amiben a fő hangsúly a helyi erők kiképzésén és támogatásán van. Franciaország célja azonban továbbra is a mielőbbi kivonulás, valamint a visszafoglalt területek ellenőrzésének átadása az afrikai erőknek.[24]

Az ENSZ és az EU katonai missziója

Az ENSZ által felhatalmazott afrikai csapatok mandátuma egy évre szól. A csapatok gerincét a nigériai hadsereg egységei alkotják, akik felszerelésben és kiképzettségben is kiemelkednek a koalícióból. Megnehezíti azonban a szerepvállalásukat a saját országukban fennálló belbiztonsági helyzet, ami a Boko Haram megerősödése miatt az elmúlt időszakban rosszabbodott. Mindezek mellett Nigéria felajánlott 1200, Csád 2000, Niger, Szenegál és Burkina Faso 500-500, Guinea 150, míg Ghána 120 katonát az AFISMA állományába.[25]

Nagy kérdés azonban, hogy az AFISMA mennyire lesz képes garantálni a béke fenntartását a francia csapatok kivonulása után. Köztudott tény, hogy az afrikai katonák gyengén felszereltek, valamint a csapatok kiképzettségi foka sem éri el a megfelelő szintet. Ennek fényében a Nyugat-afrikai Gazdasági Közösség vezetői már 2013. január 28-án, a főbb francia katonai műveletek befejeződése után jóváhagyták a kontingens létszámának 5700 főre történő emelését. A nemzetközi közösség pedig megszavazta, hogy 455 millió dollárral támogatja a kontingens működését, valamint a mali hadsereg újjászervezését és felfegyverzését.[26]

Az ENSZ mellett az Európai Unió is döntést hozott arról, hogy hozzájárul Mali demokratikus rendjének a helyreállításához. Az EUTM Mali misszió tanácsadással és kiképzési feladatokkal járul hozzá a mali hadsereg kiképzéséhez. Nagyon fontos kiemelni, hogy a kontingens katonai műveletekben nem vesz részt. A misszió célja, hogy hozzájáruljon a mali hadsereg fejlődéséhez, amely így képes lesz garantálni saját országa belső rendjét. Az első egységek 2013. február 8-án érkeztek meg Bamakóba ahol a misszió főhadiszállása is található. A kontingens mandátuma 15 hónapra szól.[27]

Összegzés: Elmondható, hogy az afrikai kontinens már évtizedek óta véres polgárháborúk színhelye, aminek az okai közös gyökerekre vezethetők vissza. Az újabb válsággóc megjelenése azonban felkészületlenül érte a nemzetközi közösséget. Továbbá a mali konfliktus több tényező általi eszkalálódása megoldhatatlan helyzet elé állította az ország gyenge központi kormányzatát. Ennek következtében a mali kormány az ENSZ-hez fordult. A további erőszak megfékezése érdekében Franciaország háborút indított a Maliban tevékenykedő szélsőséges iszlamista csoportok ellen. A konfliktus a mai napig is tart és nagyon nehéz megjósolni a végkimenetelét. Az azonban bizonyos, hogy a sokat szenvedett földrész számára meghatározó fontosságú, hogy az országai közül minél többnek sikerüljön elkerülnie, hogy a bukott államok közé kerüljön. A helyzetet tovább súlyosbítja az a tény, hogy a kontinensen működő terrorszervezetek rendkívül megerősödtek az utóbbi időben. A nemzetközi közösség biztonsága érdekében is kiemelt fontosságú ezeknek a szervezeteknek a visszaszorítása. A Franciaország által vezetett intervenció legfőbb célja is ebben jelölhető meg. A kérdés csak az, hogy rendezhető-e a mali konfliktus, vagy beválik a jóslat, miszerint Mali Franciaország Afganisztánja lesz.

 

Az Iraki és a Mali hadműveletek összehasonlítása

Értekezésem utolsó fejezetében összehasonlító elemzést végzek az ?Operation Iraqi Freedom?(Iraki Szabadság hadművelet) és az ?Opération Serval? ( Serval hadművelet) hadműveletek tekintetében.

Megvizsgálva a két hadműveletet kijelenthető, hogy a főbb elgondolások mindkét hadművelet tekintetében megegyeztek. Ki kell emelni, hogy Irak és Mali esetében is a felvonuló intervenciós erők nagymértékű haditechnikai fölényben voltak az ellenálló erőkkel szemben. Ennek fényében a hadműveleti terveket alapvetően erre a tényre építették. Továbbá a gyors előrenyomulás, valamint a meglepetés erejére építő hadműveleti tervek tekintetében is találunk hasonlóságokat. A hadműveletek kezdeti szakaszát megvizsgálva látható, hogy a légierő előkészítő tevékenysége mindkét esetben megelőzte a szárazföldi erők bevetését. A légierő eszközeinek célpontjai mindkét esetben hasonlóak voltak. Ellenséges vezetési, kommunikációs pontok, raktárak, katonai bázisok. A légierő bevetését mindkét esetben szárazföldi hadműveletek követték, de a bevetett erők nagysága és alkalmazása eltérő képet mutat. Irak esetében komplex dandár-, illetve hadosztályszintű hadműveletek kerültek végrehajtásra, míg a mali konfliktus tekintetében a bevetett erők alkalmazása csak harcászati szintű műveletnek tekinthető.

 

A hadműveleti környezet

A hadműveleti környezetet vizsgálva megállapítható, hogy az országok fekvése és a környezeti tényezők tekintetében is találunk hasonlóságokat. Röviden jellemezném Irak, majd Mali katonaföldrajzi helyzetét. Kijelenthető, hogy mindkét ország területe meghaladja a 200 000 km2-t, ezért katonaföldrajzi szempontból a nagyméretű országok kategóriájába sorolhatóak.

Irak az Arab-félsziget északkeleti részén fekszik. Délről Szaúd-Arábia és Kuvait, nyugatról Jordánia, északnyugatról Szíria, északról Törökország, keletről pedig Irán határolja. Az országnak kijárata van a Perzsa (Arab)-öbölre. Határa északon Törökország és északkeleten Irán felé hegyvidékes területen húzódik. A délkeleti iráni határrész, a Tigris és az Eufrátesz folyók összefolyása a mocsaras Satt el-Arab. A Perzsa (Arab)-öböl keskeny parti sávja miatt Irak megközelíthetősége a nyílt tenger felől kedvezőtlen. Látható tehát, hogy az intervenciós erők felvonulásának lehetőségei korlátozottak voltak a hadműveletek megindítása előtt. A szárazföldi erők felvonulása ezért csak Kuvaiton és Törökországon keresztül volt megoldható. Törökország azonban megtagadta az engedélyt a csapatok felvonulásához, így a 4. hadosztály egységeinek is Kuvaiton keresztül kellett felvonulniuk, ami a hadműveleti tervek átdolgozását vonta maga után.

Az etnikai viszonyokat vizsgálva kijelenthető, hogy a népesség rendkívül heterogén összetételű. A különbségek egyrészről etnikai, míg másrészről vallási természetűek. Az etnikai megoszlás: a népesség 77%-a arab, 19%-a kurd, 2%-a török és 2%-a egyéb etnikum. Vallási hovatartozás szerint a lakosság 96%-a mohamedán, ennek 65%-a síita és 35%-a szunnita. Kijelenthető tehát, hogy az amerikai?brit csapatoknak a szélsőséges domborzati és éghajlati viszonyok mellett a társadalmi megosztottsággal is meg kellett küzdeniük.

A geopolitikai helyzetet vizsgálva kijelenthető, hogy Irak szomszédos államai nem érdekeltek a konfliktus mielőbbi rendezésében. Az ország északi szomszédja, Törökország a történelmi kurd?török szembenállás okán indít rendszeres akciókat az északon élő kurdok ellen, akik erre szintén erőszakkal válaszolnak. A gazdag Szaúd-Arábia és Kuvait pedig csak az ország kizsákmányolásában érdekelt. Szíria a jelenlegi polgárháborús helyzet által gyakorol befolyást Irak életére, ami az etnikai és a vallási különbségek megerősödésében ölt testet. Az iraki síita közösség a síita szíriai kormány oldalán harcol, míg Irak szunnita közössége a lázadók oldalán. Ennek köszönhetően Irak újból a polgárháború szélére sodródott. Újabb problémaként jelenik meg az országban egyre inkább megerősödő Iraki és Levantei Iszlám Állam nevű csoport, amely egyre nagyobb területeken bír befolyással. A helyzetet tovább súlyosbítja a szervezet fő célja, vagyis az iraki al-Káida fellegvárának számító, szunniták által lakott Anbár tartomány összekapcsolása az észak-szíriai területekkel.[28]

Mali nyugat-afrikai állam. Hasonlóan Irakhoz, területének 65%-a sivatag. Északon az Ahaggar-hegység határolja. A középső területek a Niger folyó vidékén terülnek el. Délkeleten a Guineai-küszöb peremhegységei húzódnak. Tengerparttal nem rendelkezik. A felvonulás tekintetében ez nem fontos tényező, hiszen a bevetett francia intervenciós erők a szomszédos országokon keresztül vonultak fel.

A népesség ? Irakhoz hasonlóan ? rendkívül heterogén összetételű. A lakosság főbb nemzetiségi csoportjai: 50% mande, 17% fulani, 12% volta, 10% tuareg, 6% songhai és az itt élők 5%-a francia. A népesség jelentős része Maliban is muzulmán vallású. A muzulmán hívők arány 90%, míg 10% keresztény vagy egyéb vallású. Ki kell hangsúlyozni, hogy az elmúlt időszakban sok muzulmán hívő radikalizálódott, ami nagymértékben köszönhető az al-Káida térnyerésének a térségben. Ez a tényező nagymértékben hozzájárult a konfliktus kialakulásához, valamint az erőszak eszkalálódásához.[29]

 

A szemben álló erők

A szemben álló erők vizsgálatánál látni kell, hogy a két hadművelet tekintetében ezen a téren is jelentős különbségek mutatkoznak. Elmondható, hogy az iraki és a mali intervenció esetében is a felvonuló erőkkel csaknem megegyező számú ellenséges erő állt szemben. A legnagyobb különbség a szemben álló erők összetételében mutatkozik. Irak esetében az amerikai?brit csapatokkal szemben három fő részből felépülő iraki haderő sorakozott fel. Ez a három rész a reguláris erők, a Köztársasági Gárda ás a Baasz párthoz hű félkatonai erők, beleértve Szaddám Huszein személyes testőrségét is. Mali esetében a szemben álló erők csak a szélsőséges iszlamista csoportokra redukálódnak. Ki kell azonban hangsúlyozni, hogy Irak esetében a szemben álló erők legelszántabb, legradikálisabb része a gerillaharcot folytató irreguláris erők voltak. A mali konfliktus tekintetében is elmondható, hogy a francia csapatokkal szemben álló erők szintén az al-Káidához köthető szélsőséges iszlamista csoportok, amelyek az aszimmetrikus hadviselésre jellemző eljárásokkal veszik fel a harcot a technikai fölényben lévő intervenciós csapatokkal.

Az Iraki szabadság hadművelet kapcsán hangsúlyozni kell, hogy a hadműveletek a kormány megdöntésére irányultak, szemben a Mali hadműveletekkel, amelyek államstabilizáló műveletek. A hadműveletek viszonylag gyorsan és kevés áldozat árán érték el a kitűzött hadműveleti célokat. Az igazi háború azonban csak ezután kezdődött el. A megsemmisült reguláris erők helyét a gerilla harcmodort folytató irreguláris erők vették át. Sorozatosan hajtottak végre rajtaütéses és pokolgépes támadásokat a járőröző intervenciós csapatok ellen. A támadások célpontjai a katonák mellett az új iraki kormány, valamint az újonnan felállításra kerülő biztonsági erők tagjai voltak.

Mali esetében a szemben álló erők vizsgálatakor ki kell térni a líbiai konfliktus következményeire. Köztudott tény, hogy Líbiából nemzetközi zsoldos terroristák menekültek Algériába. Algériából a hegyvidéki utakat kihasználva átszivárogtak Észak-Maliba, ahol a szintén Algériából hozott fegyvereikkel harcba kezdtek a gyenge mali kormány ellen. Ki kell emelni, hogy a francia intervenciós erők megérkezése előtt a gyengén felszerelt és kiképzett mali haderő nem volt képes ellenállni a szélsőséges terrorista csoportoknak, valamint a szintén felfegyverkezett őslakos tuareg fegyveres csoportoknak. A helyzetet tovább súlyosbította a puccsot kirobbantó Sanogo százados és fegyveres katonáinak a tevékenysége. A francia erők bevetését megelőző gazdasági és politikai szankciók következtében a puccsista katonák, valamint a megosztott tuareg lakosság is hajlandó volt a tárgyalások megkezdésére a kormánnyal. Ennek köszönhetően a bevetett francia egységekkel megegyező számú, al-Káida által is támogatott szélsőséges fegyveres állt szemben.

 

Összegzés, záró gondolatok

A 21. század első éveiben olyan újfajta fenyegetésekkel, biztonsági kihívásokkal, valamint válsághelyzetekkel szembesült a nyugati világ, amilyenekre addig nem volt példa. Az újfajta kihívásokra a világ vezető államainak nem volt kész reagálási mechanizmusa. 2001. szeptember 11-e után új korszak kezdődött a biztonságpolitikában és a hadviselésben egyaránt. A terrorizmus veszélye rákényszerítette az Amerikai Egyesült Államokat, és a többi NATO-tagországot arra, hogy felülbírálják stratégiai koncepciójukat. Az új ellenség pedig egy újfajta háború megjelenését hozta magával. A terrorizmus elleni harc különbözik a történelem eddigi háborúitól, ugyanis az ellenség által használt harceljárások kívül esnek a hagyományos katonai doktrínák elvein.

Az afganisztáni és az iraki háború tanulságai jó példával szolgáltak arra, hogy a haditechnikai fölényt ellensúlyozni hivatott aszimmetrikus hadviselés még a világ legfejlettebb hadseregének harci gépezetét is képes rendkívüli nehézségek elé állítani. Az iraki háború eseményeit megvizsgálva láthatjuk, hogy a reguláris erők legyőzése önmagában nem jelenti az ellenség megsemmisülését. A mali konfliktus kitörésekor számos biztonságpolitikai szakértő vont párhuzamot Irak és Afganisztán, illetve Mali között. A szemben álló erők köthetők az al-Káida helyi szárnyához, és az alkalmazott hadviselési eljárások nagymértékben hasonlítanak az iraki hadszíntéren tapasztaltakra. Reméljük, hogy Franciaország ? tanulva az iraki, illetve az afganisztáni háború tapasztalataiból ? nem süllyed bele Mali mocsarába, és nem kell újabb elhúzódó háborúra készülni az afrikai kontinensen.

A tanulmány szerzője az NKE HHK honvéd tisztjelölt hallgatója. A tanulmány elsőként a Honvédségi Szemle 2014/5. számában jelent meg.

 

 

 

Felhasznált irodalom

Az iraki háború. John Keegan, Európa Kiadó, Budapest, 2004.

Irak ? Háborúra ítélve. Andor László?Tálas Péter?Valki László, Zrínyi kiadó, Budapest, 2004.

Al-Kaida a terror árnyéka. Jason Burke, HVG Kiadó Rt., 2004.

A terrorizmus anatómiája. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2006.

Válaszok a terrorizmusra, avagy van-e út az afganisztáni vadászattól a fenntartható globalizációig. SVKH-Chartapress, Budapest, 2002.

A támadás terve. Bob Woodward, Geopen Kiadó, Budapest, 2004.

Besenyő János őrnagy. Az al-Kaida térnyerése a Maghreb régióban, In: Sereg Szemle 8. évfolyam, 3. szám, 2010. július?szeptember.

Kis-Benedek József ezredes. Az iraki háború hírszerzési tapasztalatai, In: Felderítő Szemle 2. évfolyam 2. szám, 2003.

Dr. Jakus János alezredes?Ombódy Károly. Az Irak elleni koalíciós háború lefolyása és a hadművelet elsődleges tapasztalatai, In: Felderítő Szemle 2. évfolyam 2. szám, 2003. július.

Németh József. Irak Szaddám bukása után, In: Szakmai szemle 2007. 1. szám.

Dr. Resperger István alezredes. Az Iraki Szabadság Hadművelet, 2003.

Besenyő János őrnagy. Az afrikai konfliktusok és kezelésük sajátosságai, a békefenntartó műveletekben szerzett tapasztalatok, In: Felderítő Szemle 7. évfolyam 3. szám.

Dr. Besenyő János alezredes. Háború Európa előterében: A mali krízis.

Besenyő János?Hetényi Soma. A francia Afrika-politika változása, In: Sereg Szemle 9. évfolyam, 3?4. szám, 2011. július?december.

Dr. Besenyő János alezredes. Újabb válsággóc Afrikában: Mali, In: Honvédségi Szemle, 140. évfolyam, 2012/5. szám

William Kristol and Others: Toward a Comprehensive Startegy. A letter to the President.

Olivier Roy. The intervention trap, In: New statesman, 1-7 February 2013.

International Debates. Is the Obama Administration Pursuing a Sound Policy in Dealing with the turmoil in Mali? Mar2013, Vol. 11 Issue 3, p35-54. 20p.

International Debates. U.S. Policy Toward Mali, vol. 11 Issue 3, p12-22. 11p.

Stephen Smith. France in Afrika: A new chapter? In: Current history, May 2013, Vol. 112 Issue 754, p163-168. 6p.

The Alliance?s New Strategic Concept. NATO Summit 1991. november 7?8.

Defense Strategy for the 1990s, SecDef Histories – Richard Cheney- United States Department of Defense.

Department of Defense, Quadrennial Defense Review Report 2001.09.30.

The National Security Strategy of the United States of Amerika 2002. szeptember.



[1] John Keegan: Az iraki háború, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 150.

[2] The National Security Strategy of the United States of Amerika 2002. szeptember

[3] Válaszok a terrorizmusra, avagy van-e út az afganisztáni vadászattól a fenntartható globalizációig, SVKH-Chartapress, Budapest, 2002, 59.

[4] Bob Woodword: A támadás terve, Geopen Kiadó, Budapest, 2004, 70.

[5] William Kristol and Others: Toward a Comprehensive Startegy. A letter to the President

[6] John Keegan: Az iraki háború, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 200.

[7] Ibid., p.203.

[8] Ibid., p.262.

[9] Szakmai szemle 2007. 1. szám, Németh József: Irak Szaddam bukása után.

[10] Felderítő Szemle 2. évfolyam 2. szám, 2003. július, Dr. Jakus János alezredes ? Ombódy Károly alezredes: Az Irak elleni koalíciós háború lefolyása és a hadművelet elsődleges tapasztalatai.

[11] Dr. Resperger István alezredes: Az Iraki Szabadság Hadművelet, Budapest?Hamburg, 2003.

[12] Szakmai szemle 2007. 1. szám, Németh József: Irak Szaddam bukása után.

[13] Felderítő szemle 7. évfolyam 3. szám, Besenyő János őrnagy: Az afrikai konfliktusok és kezelésük sajátosságai, a békefenntartó műveletekben szerzett tapasztalatok.

[14] New Statesman: 1-7 February 2013, Olivier Roy: The intervention trap.

[15] Dr. Besenyő János alezredes: Háború Európa előterében: A mali krízis.

[16] http://www.nctc.gov/site/index.html; letöltés: 2013.10.02.

[17] MNLA (National Movement for the Liberation of Azawad)

[18] http://www.un.org/News/Press/docs/2012/sc10789.doc.htm; letöltve: 2013.10.05.

[19] http://www.un.org/News/Press/docs/2012/sc10870.doc.htm; letöltve: 2013.10.05.

[20] International Debates: Mar 2013, Vol. 11 Issue 3, p35-54. 20p. Is the Obama Administration Pursuing a Sound Policy in Dealing with the turmoil in Mali?

[21] 2/4 2013, vol. 181 Issue4, p20-23. 4 In and out of Afrika.

[22] http://www.expatica.com/fr/news/french-news/two-weeks-of-french-intervention-in-mali_256661.html; letöltés: 2013.10.20.

[23] http://www.theguardian.com/world/2013/jan/16/french-ground-operations-mali-underway; letöltés: 2013.10.20.

[24] Dr. Besenyő János alezredes: Háború Európa előterében: A mali krízis

[25] http://www.bbc.co.uk/news/world-africa-21121262; letöltés: 2013.10.21.

[26] http://summits.au.int/en/20thsummit/events/donors-conference-mali; letöltés: 2013.10.21.

[27] European Union External Action Service http://eeas.europa.eu/csdp/missions-and-operations/eutm-mali/; letöltés: 2013.10.23.

[28] http://edition.cnn.com/AFRICA/; letöltés: 2013.11.06.

[29] Dr. Besenyő János alezredes: Háború Európa előterében: A mali krízis.

 

Előző cikkEz történt a héten – 43. hét
Következő cikkNATO-NETto Hírfigyelő – 2014. október