Bevezető:
A jelenlegi háborús helyzettel a világ, de legalábbis Európa és Észak-Amerika országainak figyelme a 2014-es krími annexió és az utána következő donbászi harcokat követően újra Ukrajnára helyeződött. A konfliktus tavaly február 24-ei kezdete óta napi szinten olvashatjuk a híreket és hallgathatjuk a tudósításokat a harcok állásáról, az Oroszországgal szembeni szankciók eredményességéről vagy éppen hatástalanságukról, esetleg Vlagyimir Putyin egészségügyi állapotáról. Azonban az Ukrajnában élő kisebbségekről jóval kevesebbet lehet hallani a magyar médián kívül – ha egyáltalán lehet hallani róluk.
A háborút megelőzően leginkább az Ukrajna és a NATO közötti kapcsolatok magyar részről történő az Ukrajnában élő kisebbségekről. Jelenleg pedig vélhetően szintén a háborúval kapcsolatos, némileg különutas magyar hozzáállás/politika miatt olvashatunk róluk, persze csak ha kicsiny méretéhez képest elég „hangos” hazánk álláspontja. Hogy pontosan miért is más a magyar állásfoglalás az európai mainstream-hez képest, arra részben az országban élő magyar kisebbség megléte és annak helyzete adhat magyarázatot. Jelen elemzés e kisebbség némileg jobb megismerését kívánja elősegíteni.
Az elemzés személyes érintettségemből adódóan született, célja pedig a téma iránti érdeklődés felkeltése az olvasóban és nem egy teljeskörű kép adása. A kifejtés nagyban támaszkodik a háború előtt nem sokkal megjelent Kárpátalja története. Örökség és kihívások című monográfiára. A téma iránt bővebben érdeklődőknek ezt a kimerítő irodalmat ajánlom.
Kárpátalja területének története:
Kárpátalja területének az elemzés szempontjából leginkább a XX. és XXI. század bír nagyobb jelentőséggel. A terület a honfoglalástól egészen az I. világháború végéig hazánk részét képezte. Az I. világháború végéhez közeledve, 1919. január 12-én csehszlovák és román katonák masíroztak a vidéken, április 26-ára pedig már a mai Kárpátalja teljes területe megszállás alatt állt. A térség legnagyobb hányada az 1919. szeptember 10-én aláírt békeszerződés szerint Csehszlovákia ellenőrzése alá került, majd az 1920. június 4-i trianoni békediktátum kényszerű aláírásával a terület a Felvidékkel együtt Csehszlovákiához került.
Kárpátalja mai kiterjedése hat történelmi vármegye területének részeiből tevődött össze: Ung, Szabolcs, Bereg, Szatmár, Ugocsa és Máramaros. Ezek a közigazgatási egységek megszűntek létezni és később sem nyerték vissza korábbi formájukat, hiába került vissza a terület egy rövid időre a Magyar Királysághoz. Elsőként kisebb részben az első bécsi döntés 1938. november 2-ai kihirdetése után a magyar többség lakta, a határhoz közel eső területeket csatolták vissza az anyaországhoz. Továbbá az 1939. március 15-ei bevonulással a terület egésze visszacsatolásra került. Azonban ez a változás rendkívül rövid életű volt: a második világháború menetében beállt fordulat elérte Kárpátalját is. A Szovjetunió katonái 1944 októberének végére szinte a teljes területet elfoglalták, és nem állt szándékukban megválni tőle. 1991-ben azonban az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság kivált az összeomló unióból és Ukrajna néven önálló államként folytatta útját, benne Kárpátaljával, mely az ország második legkisebb megyéje lett.
Kárpátalja népessége és a magyarság arányának változása:
Kárpátalja a honfoglalás idején feltételezhetően egy rendkívül gyéren lakott terület volt. A honfoglalás után pedig határvidékként funkcionált, melyből fakadóan továbbra sem volt nagy az itteni népsűrűség. Ezt az állapotot felszámolta a tatárjárás, amely teljesen elpusztította az itteni lakosságot. A tatárjárást követően a területre új lakosságot telepítettek, illetve a szomszédos területekről szlávok (ruszinok) települtek be, jellemzően a hegyvidéki részekre.
A lakosság származását tekintve a pontos ekkori arányok nem ismertek. Azonban az bizonyos, hogy a későbbi évszázadok során a síkvidékeken élő lakosság sokkalta inkább megszenvedte a későbbi háborúk pusztítását, mint a hegyvidéki területeken élő ruszinok. Ebből fakadóan míg 1495-ben még a „magyarok” alkották a többséget, addig 1880-ra a magyarság aránya 25,5%-ra csökkent, míg a ruszinoké 59,8%-ra nőtt. A magyarság továbbra is leginkább a síkvidéken és a városokban volt megtalálható, ott alkotott többséget.
Innen kezdett el a magyarok aránya lassacskán növekedni a következő három évtizedben, mely 1900-ra 28,2%-ra, 1910-re pedig már 30,7%-ra bővült a folyamatosan emelkedő népességben. Ennek a folyamatnak vetett véget az I. világháború és az utána bekövetkező területváltozások, melynek eredményeként jelentős számú magyar (18 600 fő) menekült el az elcsatolás alatt és röviddel utána. Hányaduk az 1920-as években 18,1%-ra esett vissza, majd az 1930-as népszámlálásra tovább csökkent 15,9%-ra, mely főleg lélekszámuk erős stagnálásából adódott, miközben a többi nemzetiség, köztük főleg a ruszinok, egyre többen voltak. Egyéb okok voltak még a következők:
„Ez nagyrészt azzal magyarázható, hogy a magyar anyanyelvű és magát magyarnak valló, de izraelita vagy görögkatolikus vallásúakat zsidóként vagy ruszinként könyvelték el.”
„…sok Kárpátalján maradt magyartól megtagadták a csehszlovák állampolgárságot, külföldinek nyilvánították őket, így nem szerepelhettek a nemzetiségi statisztikában.”
A II. világháború során a területek visszakerülésével jelentős számú magyar tért vissza, így számuk, mondhatni, egy pillanatra nagyon erősen megugrott, majd aztán tragikus körülmények között még gyorsabban el is enyészett. A Kárpátalján élő zsidóságot (84 874 főt) elhurcolták, melynek tagjai közül sokan magyarnak vallották magukat. A következő csapás a németek után a szovjet megszállókhoz köthető, akik kényszermunkára hurcolták el a megmaradt német és magyar lakosság 18 és 55 év közötti férfi tagjait, akik közül rengetegen sosem tértek haza.
A magyarság részaránya idővel tovább csökkent, ahogyan a területre a Kárpátokon túlról plusz munkaerő és orosz hivatalnoki réteg áramlott be, valamint a ruszin lakosság – akiket átkereszteltek ukránra – tovább gyarapodott. Bár létszámuk nem változott nagymértékben a szovjet időszak alatt, az utolsó, 2001-es rendes népszámlálás alkalmával a magyarok aránya 151 516 fővel 12,1%-ra zsugorodott. Mára ez a szám és részarány már csak messzi emlék lehet, mivel a határok megnyílásával és a szabadabb mozgással, majd a magyar állampolgárság megszerezhetőségének köszönhetően megnyílt a menekülési útvonal Kárpátalja reménytelen valóságából. Rengetegen vállaltak külföldön munkát vagy költöztek el végleg. Zámborszki Ákos rendező és Galán Angéla újságíró dokumentumfilm-sorozatának Kárpátaljával foglalkozó részében, 2019-ben Molnár József demográfus elmondta, a kárpátaljai magyarság számát 135-140 ezerre becsülik, továbbá becslésük szerint a külföldön dolgozók száma ekkorra már 17 és 18 ezer közé volt tehető. Mára a külföldön dolgozók aránya még nagyobb lehet, és a jelenlegi háborús helyzet miatt sokan talán vissza sem térnek majd. Meg kell hát fontolnunk azt az eshetőséget, hogy a 100 ezres létszám is kérdésessé válik, ha éppen még nem most, akkor a közeljövőben, ha drasztikusan nem javulnak a körülmények, amire jelenleg kevés esély látszik.
A magyarok helyzete Ukrajnában:
Ahhoz, hogy igazán megértsük, milyen ma Ukrajnában magyarnak lenni, vélhetően életvitelszerűen ott kellene élnünk, mely nyilvánvalóan nem mindenki számára járható út; ezért hát kénytelenek vagyunk olvasni róla és meghallgatni azok véleményét, elbeszéléseit, akik viszont ott élnek. Zámborszki Ákos már korábban említett dokumentumfilmje rendkívül jól bemutatja, mennyire nem egyszínű a magyarok helyzete és megítélése Ukrajnában.
Érdekképviselet:
Az első csalódást a terület autonómiára törekvésének letörése jelentette, melyet ugyan helyben népszavazás erősített meg 1991-ben, a függetlenségi népszavazással egyidőben, ám azt az új állam és felsővezetése teljességgel ellehetetlenítette.
Másodikként az érdekképviselet nehézségét érdemes megemlíteni, mivel az itteni magyarságnak szembe kellett – és kell – néznie azzal a ténnyel, hogy a teljes lakosság viszonylatában, kis lélekszáma miatt nem igazán politikai tényező. Helyzetét az sem segíti továbbá, hogy érdekképviseletét nem csak egy szervezet próbálja meg magára vállalni, ez pedig azt a maroknyi magyar szavazatot is tovább osztja. Ha ez nem is lenne így, a szavazókörzetek idővel úgy kerültek kialakításra, hogy ne legyen magyar többségű közöttük. Azonban, ha lenne is, mivel az induláshoz országos pártra van szükség, a magyarságnak mindig be kellene kapcsolódnia egy másik, országos párthoz, melynek sikerességén múlna a magyarság képviselete is. (Az adott párt országos listáján szereplő hely eredményén múlik, hogy lesz-e egyáltalán magyar képviselő az adott időszakban.)
Oktatás és nyelvhasználat:
Az oktatás terén már a kezdetektől fogva egy egyértelműen kisebbség- és sokszor alkotmány-és jogellenes hozzáállás jellemezte az országot. Azonban a 2017-ben elfogadott új oktatási törvény jelentheti a legújabb mélypontot a kisebbségek vonatkozásában, melynek legfontosabb része annak 7. cikkelye. A törvény rendelkezései alapján a kisebbségek az alsó négy osztályig tanulhatnak anyanyelvükön, az ötödik osztálytól viszont az államnyelven való , hogy az érettségit már ukrán nyelven tegyék le a diákok, és már a felsőoktatásban is ukránul tanuljanak. Orosz Ildikó a témával kapcsolatban a következőket írja:
„A törvény elfogadásának körülményei nemcsak a házszabályt sértették, de az alkotmányt és számos hatályos törvényt, Ukrajna által is ratifikált nemzetközi egyezményt, a szomszédos országokkal kötött kétoldalú megállapodást.”
Érdekesség, hogy Ukrajna magyarországi nagykövetségének honlapján arról olvashatunk, hogy a törvény nem szűkíti a kisebbségi jogokat, hanem éppen ezzel ellentétben kibővíti a kisebbségek lehetőségeit. Álláspontjuk szerint továbbá egyáltalán nem alkotmányellenes és semmilyen más törvénybe és nemzetközi kötelezettségvállalásba nem ütközik.
További diszkriminációnak tekinthető, hogy a törvény kapcsán megkülönböztetnek őshonos és nem őshonos kisebbségeket az országon belül és az oktatás kapcsán. Ez leginkább azért releváns jelen esetben, mivel a Kárpátalja területén több mint ezer éve megtalálható magyarság nem lett őshonosnak minősítve azon indoklással, hogy a magyarságnak van anyaországa, így az őshonos népeknek járó nagyobb nyelvhasználati jogok az oktatás területén a magyarokra nem alkalmazhatóak.
A tv. 7. cikkelye máig nem került alkalmazásra, mivel hatályba lépését elhalasztották a 2023/2024-es tanévig, így jelenleg a változások egy jelentős része még nem történt meg. Ám ha ezekre sor kerülne, az rendkívül súlyosan érintené a magyarság identitásmegőrző képességét és érvényesülési lehetőségeit. Mivel alkalmazásukra a megfelelő körülmények sem biztosítottak, illetve nem veszik figyelembe, hogy a kisebbségi diákoknak nem anyanyelve az ukrán, így az elvárt követelmények sem reálisak. Tekintve, hogy az ukrán nyelv oktatása során úgy zajlik az oktatás és a számonkérés mintha az a diák anyanyelve lenne, nem pedig mintha egy második nyelvet tanulna.
Az oktatási törvényt követően 2019-ben újabb változásokat fogadtak el az ukrán parlamentben. A 2019. április 25-én elfogadott „Az ukrán mint államnyelv működésének biztosításáról” szóló törvény egy korábbi nyelvtörvény helyébe lépett, de mivel bevezetése 2030-ig fokozatosan zajlik, nem egyszerre kerül alkalmazásra minden része. A törvényt megelőzően a 2012-es nyelvtörvény alapján azon területek, ahol a kisebbségek aránya 10% vagy afölötti, ott korábban az ukrán mellett a kisebbségi nyelv is használható volt hivatalos nyelvként az adott közigazgatási egységben. Ez az új törvénnyel megszűnt, ami szerzett jogok elvételét jelenti.
Továbbá sajtótermékek nyomtatásban vagy online formában történő megjelenésénél is kell, hogy legyen az adott lapnak vagy portálnak ukránra lefordított változata is, pontosan ugyanúgy és olyan terjedelemben, mint az a kisebbségi nyelven megjelent. Ennek nagyobb jelentősége a nyomtatott sajtó kapcsán van, mivel ez dupla példányszámot jelent az eddigihez képest. A probléma ezzel leginkább az, hogy ezen kisebbségi lapok eddig sem részesültek semmilyen támogatásban az állam részéről, és elméletben ezen újdonsült kötelezettségüket is saját forrásból kellene kigazdálkodniuk. Jól látható, hogy a rendelkezés célja egyértelműen az ellehetetlenítés. Szerencsére jelenleg az őshonos kisebbségek és az EU nyelveit használó sajtóorgánumok még kivételt képeznek ez alól, így csak az orosz sajtót célozza a rendelkezés. Ám sovány vigasz ez az összkép viszonylatában, és felmerülhet bennünk a kétely, hogy meddig marad ez így ebben a formában.
Kisebbségellenes atrocitások:
Kárpátalján belül a helyi lakosokkal a magyarok viszonylagos békességben tudnak élni, és a vegyes házasságok is egyre gyakoribbak, azonban a Kárpátokon túli ukrán népesség nem ismeri, és vélhetően nem is érti e vidék sokszínű történelmét, és benne a magyarságot. A kettős állampolgárság például főleg a 2014-es majdani események után bekövetkezett krími annexiót követően fenyegetőleg hat, de emellett illegális is, mivel Ukrajna nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét.
2014 előtt is előfordultak magyarellenes atrocitások az ukrán nacionalisták részéről, azonban 2014 után az ország nacionalizmusa új lendületet vett, melynek eredményeként megszaporodtak ezek az incidensek. A 2014 és 2018 közötti atrocitásokat (426 eset) egy kutatás keretében összegezték is, s a súlyosabb esetek összefoglalására egy dokumentumfilm is készült. Sajnos sok esetben, ahogy az a dokumentumfilmben is elhangzik, az állami szervek vagy passzívan állnak ezen eseményekhez, vagy akár még szerepet is vállalnak bennük.
Az alábbiakban két esetet szeretnék röviden bemutatni. Az első Brenzovics László és a vezetése alatt álló két alapítvány esete, melynek során hazaárulás, hűtlenség és szeparatizmus gyanújával tartottak házkutatásokat és helyeztek kilátásba vádemelést, amely elől a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnökének menekülnie kellett az országból. A második pedig egy aktuálisabb eset, a munkácsi vár turulszobrának eltávolítása, mely komoly felháborodást keltett, és értelmetlen provokációnak hat, különösen a jelenlegi háborús helyzetben.
2020. november 30-án az Ukrán Biztonsági Szolgálat házkutatást tartott Brenzovics László KMKSZ-elnök otthonában és az általa vezetett két alapítványnál; ezek név szerint az Egán Ede Kárpátaljai Gazdaságfejlesztési Központ, és a Kárpátaljai Magyar Főiskoláért Alapítvány. A Brenzoviccsal 2021 novemberében készített interjúból kiderül, hogy ugyanezen a napon Magyarországra utazott, elkerülendő az előzetes letartóztatást, mely állítása szerint akár évekig is elhúzódhatna. Az eljárás azonban távozását követően nem folytatódott, a vádiratot nem nyújtották be a bíróságra. Mivel korábban nem lehetett kizárni annak lehetőségét, hogy ha visszatér, azonnal letartóztatják, így részben önkéntes, részben kényszerű száműzetésről kell beszélnünk.
A munkácsi vár turulszobrának eltávolítása 2022 októberében egy teljesen indokolatlan és részben váratlan provokáció volt. Ez utóbbi talán abból fakadhat, hogy jelen körülmények között egy ilyen cselekedetet aligha lehet logikusnak, illetve prioritásnak tekinteni, mégis megtörtént. Az ukrán címer kihelyezésére már korábban, még 2018-ban írtak ki pályázatot, azonban arról nem volt akkor sem szó, hogy a címer a turul helyére kerülne, mondta el az ügy kapcsán Brenzovics László. A szobrot eredetileg az 1896-os millenniumi ünnepség alkalmából állították, amíg a csehszlovák időszakban 1924-ben el nem távolították, és a talapzatául szolgáló obeliszket le nem bontották. A szobor sorsát végül a szovjetek pecsételték meg véglegesen, annak beolvasztásával. A most eltávolított szobrot magánadományból állították fel az új obeliszkkel együtt. (Érdekes, hogy míg a turulszobor eltávolításra került, addig az obeliszk, ami szintén az eredeti emlékmű része, megmaradt az ukrán címert tartó elemként.)
A választás azért erre a két atrocitásra esett, mert ezekben az esetekben egyértelműen az ukrán állam, vagy ukrán állampolgárok az „elkövetők”. Ennek azért van jelentősége, mert az elmúlt években több olyan eset is előfordult, amikor nem volt egyértelműen eldönthető, hogy az elkövetők valóban ukránok-e, és nem pedig csak valamilyen külső aktor kíván feszültséget generálni a területen élő magyarság és az ukránok között.
Összegzés:
A fentiek alapján úgy vélem, a kárpátaljai magyarságra meglehetősen nehéz sors vár az elkövetkező években, nem csak a háború miatt, hanem az abból fakadó és tovább erősödő ukrán nacionalizmus miatt is, melynek képviselői már most minden kisebbségben és kisebbségi jogérvényesítésben szeparatizmust vizionálnak. Emellett az ország gazdasági állapota is rendkívül rossz, ami vélhetően továbbra is elvándorlásra fogja sarkallni a fiatalabb generációkat, nem csak magyar, hanem ukrán részről is. Ugyan a magyarság aránya a rohamosan fogyatkozó népességű Ukrajnában nem csökken, de létszámuk ugyanúgy zsugorodik, ráadásul egyre nagyobb arányban vannak/lesznek az idősebb generációk, ezáltal a gyermekek száma is vélhetően csökkeni fog. (Az asszimilációtól talán kevésbé kell tartanunk, tekintve, hogy az erőszakos magyarellenes hozzáállás segít megőrizni az itt lakók magyarságát, ezzel nehezítve azt.) Drasztikus változás kellene gazdasági, valamint jogi értelemben is ahhoz, hogy a folyamat esetlegesen visszájára forduljon. Véleményem szerint erre nem számíthatunk, és a következő egy-két évtizedben a fiatalabb generációk tagjai, akik már rég elhagyták Kárpátalját, vagy el fogják hagyni a közeljövőben, már csak temetésekre fognak hazatérni, mígnem a magyarság létszáma menthetetlenül alacsony szintre csökken. Ezt a folyamatot meglátásom szerint a magyar állam támogatásai sem fogják tudni megállítani, maximum elnyújtani ilyen körülmények között.
Ám hogy mégsem teljesen negatív és borúlátó módon álljunk a helyzethez, szeretném kiemelni, hogy reménykedni ennek ellenére mindig érdemes. Ezért a turulszobor 1924-es eltávolítása kapcsán Vozáry Aladár által megfogalmazott gondolatrészlettel zárnám soraimat:
„Most már örülhetnek azok, kiknek szemét, lelkét, gondolatvilágát bántotta a turul. Az oszlop és a turul nem zavarja tovább senki érzését. De azok, akik lebontását és eltávolítását sürgették és elhatározták, nem végeztek alapos munkát. Mert még mindig ott van a vár, amely a múltra emlékeztet. Ha a múltat s annak minden emlékét el akarják temetni és pusztítani, bontsák le a várat, szedjék szét a várdombját, fordítsák új irányba a Latorca folyását, tüntessék el a várat koszorúzó hegyeket, mert ezek mind, mind a múltra emlékeztetnek.”
