A héten / jövőhéten fontos mérföldkő következik be a Közel-Kelet modern történetében, amikor ? a nemzetközi tiltakozás ellenére ? az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu ígéretének megfelelően Izrael annektálja a Jordán-folyó völgyét és egyéb zsidó telepeket Ciszjordánia területén. Noha a területek jelenleg is izraeli katonai megszállás és adott részei izraeli igazgatás alatt állnak, valamint a megszállt területek annexiója nem ismeretlen eszköz és jelenség az izraeli biztonság- és védelempolitikában, a július eleji döntés alapvető mérföldkövet jelent a palesztin-izraeli konfliktusban. Az alábbiakban áttekintem a döntéshez vezető legfontosabb folyamatokat és azok hátterét, amelyek magyarázatot adhatnak a XXI. században ritkán tapasztalt egyoldalú határmódosításokra, továbbá áttekintem a lépés lehetséges következményeit és kockázatait.
A modern Izrael létrejötte és a telepesmozgalom fejlődése
A modernkori Izrael története a XIX. és a XX. század fordulójától számítható, amikor nacionalizmus terjedésének és az antiszemitizmus erősödésének következtében létrejött a politikai cionizmus jelensége Theodor Herzl munkásságának köszönhetően. A cionista mozgalom hatására megkezdődött a zsidó diaszpóra földvásárlása és bevándorlása az első világháború végéig az Oszmán Birodalomhoz tartozó Palesztina vilajet, majd brit mandátum területén, különösen a két világháború között. Ez több esetben etnikai villongásokba torkolló feszültségekkel járt a helyi arab lakossággal, ami előrevetítette a későbbi konfliktusokat. A második világháború és Holokauszt tragédiája után tovább nőtt a bevándorlás mértéke, a tartomány pedig gyakorlatilag polgárháborúba süllyedt az arab és zsidó lakosság, valamint a brit erők között. A sikertelen ENSZ rendezési kísérletet követően Dávid Ben-Gúrión 1948-ban kikiáltotta Izrael Államot, amelyet sikeresen megvédett a környező arab államokkal szemben, ezzel kezdetét vette az arab-izraeli konfliktus, amelyet több konvencionális államközi háború és eltérő intenzitású válságok jellemeztek. A függetlenségi háborút követően az etnikai villongások és a kitelepítések következtében a zsidó ellenőrzés alatt álló területeken élő arab lakosságnak el kellett hagyni lakhelyüket, ezzel kezdetét vette a ?Nakba?, azaz a katasztrófa, amely az akkor többszázezres elűzött arab közösség elűzését jelenti. A palesztin arab menekültek kérdése azóta is megoldatlan, hiszen Izrael elutasítja a menekültek visszatéréshez való jogát. Ennek egyik főbb oka, hogy az ENSZ vonatkozó szerve, az UNRWA menekültként definiálja az elűzött arabok leszármazottait is, számuk így 5 millió köré tehető, akik reintegrálása rendkívül nagy kihívás lenne a közel 9 milliós Izrael számára ? ha lenne ezirányú törekvés.
Az 1967-es hatnapos háború fontos mérföldkőnek tekinthető az arab-izraeli konfliktusban, jelentősége a függetlenségi háborúhoz mérhető. A háborúban Izrael totális vereséget mért a környező arab államokra és jelentősen megnövelte a területét, elfoglalva és egyesítve (de facto csupán, hiszen a nemzetközi jog nem ismeri el az egyoldalú határmódosításokat) a lélektanilag kiemelt fontosságú Jeruzsálemet, valamint olyan stratégiai területeket mint a Golán-fennsík, Ciszjordánia, a Gázai-övezet és a Sínai-félsziget, ezzel számottevően csökkentve az ország földrajzi jellegzetességéből fakadó hadászati mélységének hiányát. Ekkoriban azonban az elfoglalt területekre elsősorban a béketárgyalások során használható eszközként, semmint célként tekintett a politikai vezetés, ez volt a ?területet a békéért? elv, amely megvalósulása az 1978-ban a Camp David-ben megkötött egyiptomi-izraeli békekötésben volt tetten érhető.
A hatnapos háború mérföldkő jellegét legfőképpen az adja, hogy a katonai sikerhez köthető a modern telepesmozgalom kialakulása. A háborút követően eufórikus hangulat uralkodott az izraeli társadalomban, hiszen ellenőrzésük alá került a judaizmus legfőbb szakrális központja, a Templom-hegy, amelyen egykor a zsidó vallás szentélyei, az első és második Templom álltak. Ez felerősítette a vallási cionista mozgalmakat, amelyek szorgalmazták az elfoglalt területek zsidók által benépesítését. Kezdetben az izraeli kormány csupán korlátozottan engedélyezte a telepek létrehozását, elsősorban katonai megfontolások alapján, stratégiai jelentőségű területeken a megszállás biztosítására. A társadalmi nyomás (pl. a Gush Emunim vallási cionista mozgalom) és az 1977-es jobboldali politikai fordulat hatására azonban az izraeli politikai vezetés a telepesmozgalom aktív és nyílt támogatásába kezdett, tovább élezve ezzel a feszültséget a megszállt területek arab lakosságának körében.
Az arab-izraeli konfliktus fokozatosan transzformálódott át a szűkebb értelmezésű palesztin-izraeli konfliktussá, a konvencionális államközi háborúk helyét átvették a lázadások (intifádák), valamit a terrorizmus. A konfliktus feloldására a kilencvenes években megindult az oslói békefolyamat, amely kialakította a napjainkig meghatározó palesztin entitás jellegzetességeinek alapját. Ciszjordániát három részre osztották: az ?A? zóna a legkisebb kiterjedésű, amely teljes mértékben a létrehozott Palesztin Hatóság politikai és biztonsági ellenőrzése alatt áll. A ?B? zónában a Hatóság gyakorolja a politikai ellenőrzést, a biztonsági feladatokat azonban az izraeli szervek látják el. A ?C? zóna, amely magában foglalja például a Jordán-folyó völgyét is, pedig izraeli katonai igazgatás alatt áll, a Palesztin Hatóság nem gyakorol autoritást.
A békefolyamat azonban nem érintette a Ciszjordániában található zsidó telepek kérdéskörét. A telepesmozgalom fokozatosan az izraeli politikai élet középpontjába került, a telepesek pedig egyre nagyobb hatással rendelkeztek az izraeli belpolitikára, amely hangsúlyosabban jobbra tolódott a kétezres évek végére.
Napjainkra hozzávetőlegesen több mint 600.000 telepes található 131 hivatalosan elismert, valamint nagyjából 100 hivatalosan nem támogatott, de hallgatólagosan elismert telepen a ?zöld-vonalon?, azaz az 1967-es tűzszüneti vonalon túl Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem területén. A telepesmozgalom az izraeli külkapcsolatokat és biztonságpolitikát alapvetően meghatározó dinamikává vált. Nincsen számottevő politikai erő Izraelben, amelyik negatívan viszonyulna a telepekhez, a telepesek lobbi és érdekérvényesítő ereje pedig rendkívül megerősödött, miután több vezetőjük befolyásos politikai szerepköröket tölt be.
A megszállt területek jelentősége Izrael számára
Számos objektív oka van annak, hogy Ciszjordánia ? a Golán-fennsíkhoz hasonlóan, és a Gázai-övezettel ellentétben ? nem vált ?alku? tárgyává a palesztin-izraeli békefolyamatban és az izraeli politikai vezetés határozottan ragaszkodik az izraeli ellenőrzés fenntartásához a megszállt területek felett.
Az első szempontot a védelmi megfontolások határozzák meg. Ahogyan már említettem, Izrael területe nem rendelkezik hadászati mélységgel, egy konvencionális háborúban gyakorlatilag nincs hova visszavonulni. Különösen kelet-nyugat irányban kitett az ország, hiszen ha az 1967-es tűzszüneti vonalat vesszük alapul, akkor az ország magterülete (Tel-Aviv ? Haifa ? Jeruzsálem háromszög) védtelennek tekinthető, hiszen közvetlenül a ?zöld-vonal? mellett helyezkedik el egy földrajzilag keskeny sávban. A Ciszjordánia feletti katonai ellenőrzés lehetőséget teremt arra, hogy egy keleti irányú fenyegetést a magterületektől relatív (a lehetőségekhez képest) távol kezeljenek. További hadászati előnyt jelent Ciszjordánia hegységekkel rendelkező domborzata, amely védelmet biztosít az izraeli síkvidékek számára. Különösen fontos ? az Izrael által egységes fővárosnak tekintett ? Jeruzsálem védelme, hiszen Kelet-Jeruzsálem, valamint a környező területek (?Nagy-Jeruzsálem?) feletti ellenőrzés elveszítésével Nyugat-Jeruzsálem rendkívül sebezhetővé válna.
Noha alapvetően Izraelre jelenleg egyetlen ország, Irán jelent konvencionális fenyegetést, amellyel nincsen közvetlen határkapcsolata, Jordániával pedig békét kötött és kiegyensúlyozott partneri viszonnyal rendelkezik, a közel-keleti regionális biztonsági komplexum társadalmi és politikai instabilitásából fakadóan nem lehet kizárni egy keleti irányú konvencionális katonai fenyegetés megjelenését, mint amit például az önmagát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet jelentett a ?fénykorában?. Éppen ezért Izrael szempontjából rendkívül fontos, hogy teljes katonai ellenőrzéssel rendelkezzen a hajdani Palesztina tartomány keleti határai felett.
A katonai szempontok mellett fontos kitérni a megszállt területek gazdasági jelentőségére. A megszállás és a telepesmozgalom lehetőséget teremt arra, hogy Izrael kiaknázza Ciszjordánia erőforrásait, például a bányavidékeit, de fontos az új mezőgazdasági területek kialakítása is. Mindezeknél azonban sokkal fontosabb a vízforrásokhoz való hozzáférés. Az izraeli nemzetgazdaság és az életkörülmények biztosításához létfontosságúak a Jordán-folyó vízhozama és a környező további vízgyűjtő területek. A vízkérdés összetettségét és kritikusságát jelzi, hogy az oslói békefolyamat során sem sikerült megfelelő, konszenzusos megoldást találni rá, a Palesztin Hatóság a ciszjordániai vízkészletek alig ötödén gyakorol csak kontrollt.
Tekintettel arra, hogy a vallás milyen meghatározó szerepet játszik a közel-keleti regionális biztonsági komplexum belső dinamikájában, nem elhanyagolható a területek lélektani jelentősége sem. Kelet-Jeruzsálemben található a Templom-hegy, azon belül pedig a Siratófal, amely a szentélyek pusztulása óta a judaizmus központi szakrális helye, de a megszállt területeken található Hebron is, amely a zsidó vallás második legfontosabb városa Jeruzsálem után. Az ezen területek feletti ellenőrzés kiemelt jelentőséggel bír az izraeli társadalom számára, amely a demográfiai tendenciák következtében egyre inkább vallásossá válik, ez pedig meghatározza az izraeli politikai erők hozzáállását is a megszállt területekhez.
Az utolsó kiemelt szempontot pedig maguk a telepesek jelentik. Amikor Aríél Sárón 2005-ben felszámolta az izraeli jelenlétet a Gázai-övezetben, 9.000 telepest kellett kitelepítenie. Ezzel szemben Ciszjordánia területén többszázezer zsidó él, akik adott esetben ellenállhatnának egy esetleges kitelepítési kísérletnek. Egy erre való kísérlet mind politikai, mind pedig kommunikációs szempontból katasztrófának bizonyulna, ennek a valószínűsége azonban rendkívül alacsony, szinte elhanyagolható, tekintettel a telepesek befolyására az izraeli belpolitikában.
Az annexió időzítésének háttere
Az annexió bejelentését és ütemezett végrehajtását alapvetően két körülmény határozta meg, a Trump-adminisztráció külpolitikája, valamint az izraeli belpolitika elmúlt időszaka.
Noha az Egyesült Államok és Izrael Állam kapcsolatát alapvetően a szoros stratégiai partnerség határozta meg, Donald Trump elnöksége alatt különösen megerősödött az amerikai támogatás Izrael irányába, többek között az elnök tanácsadója és veje, a zsidó származású Jared Kushner hatására. A Trump-adminisztráció több alkalommal is tanúbizonyságát tette Izrael feltétel nélküli támogatásának, például Jeruzsálem fővárosként való de facto elismerésével (de jure a Kongresszus 1995-ben hozott egy törvényt Jeruzsálem fővárosként való elismeréséről és a nagykövetség áthelyezéséről, azonban a törvény lehetővé tette, hogy nemzetbiztonsági okokból az adott elnök hat hónappal elhalassza a végrehajtást, amelyet 2018-ig minden elnök megtett) vagy a Golán-fennsík annexiójának elismerésével.
Éppen ezért a közvélemény rendkívül kíváncsian várta a Donald Trump által ?évszázad megállapodásának? értékelt aktuális amerikai béketervet, amelyet 2020. január 28-án jelentett be az izraeli miniszterelnök jelenlétében. A terv, noha formálisan fenntartja a kétállami preferenciát, szakított az egyik legalapvetőbb rendezőelvvel, az 1967-es tűzszüneti vonalhoz való visszatéréssel. A tervben foglaltak szerint Izrael annektálná a Jordán-völgyét, valamint a legnagyobb telepeit. Kompenzációként a palesztinok is kapnának a Negev-sivatagban új földterületeket, kisebb korrigálásokat hajtanának végre a ?zöld-vonal? mentén, valamint hozzáférést szereznének Haifa kikötőjéhez. Ezzel a leendő palesztin állam egy, izolált autóutakkal közvetett módon összekötött enklávékból entitássá válna, amelyet a kritikusok a dél-afrikai ?bantusztánok? rendszeréhez hasonlítottak. Ráadásul Palesztina továbbra sem lenne teljesen független: az izraeli biztonsági erők mindaddig kontrollal bírhatnának a palesztin területek felett, ameddig a palesztin vezetés nem tudja maximálisan biztosítani, hogy nem jelent fenyegetést Izraelre. A béketervet a palesztin fél és az arab közösség határozottan elutasította, azonban az, mint nyilvánosan vállalt amerikai támogató álláspont, megfelelő legitimációt jelenthetett az izraeli miniszterelnök számára az annexió végrehajtásához.
Az izraeli belpolitika rendkívül viharos volt az utóbbi években. 2019-ben és 2020-ban összesen három parlamenti választást kellett tartani, amelyből mindegyik patthelyzettel zárult és egyik meghatározó politikai erő sem tudott kormányt alakítani. Mindeközben Benjamin Netanjahu ügyvezető miniszterelnöknek súlyos korrupciós vádakkal kellett szembenéznie. A kampány során Benjamin Netanjahu népszerűségének növelése érdekében többször is megerősítette, hogy győzelme esetén annektálni fogja a Jordán-folyó völgyét, valamint a nagyobb izraeli telepeket. Amikor idén áprilisban sikerült megállapodni a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjével, Benjamin Gantzcal egy egységkormány létrehozásában, Netanjahu jelezte, hogy továbbra is fenntartja az ígéretét a területek annektálására vonatkozólag, majd pedig céldátumként megjelölte a július elsejét.
Lehetséges következmények és kockázatok
A lépésnek minden távon megvannak a valószínűsíthető negatív következményei Izraelre nézve. Rövidtávon biztosan számolni kell a palesztin lakosság ellenállásával Ciszjordánia területén, esetleg egy újabb intifáda kirobbanásával. A ciszjordániai feszültségek mellett nagy esély van arra, hogy a gázai Hamász katonai szárnya is támadásokat fog végrehajtani Izraellel szemben, de számolni kell a lehetséges rakétatámadásaival is amennyiben Izrael erejét leköti a ?kétfrontos? küzdelem a palesztinokkal szemben, tekintettel az utóbbi időszakban felhalmozott jelentős készleteikre. Az bizonyos, hogy a palesztin-izraeli békefolyamat és együttműködés keretei kiüresednek majd az annektálást követően és ? ha egyáltalán lesz rá középtávon hajlandóság ? az alapoktól kezdve kell majd újraépíteni.
Középtávon Izrael külkapcsolatai és társadalmi-politikai struktúrája szenvedheti meg leginkább az annektálást. Az utóbbi időszakban kifejezetten pozitív tendenciákat lehetett megfigyelni az arab-izraeli kapcsolatokban, különösen az öböl-menti monarchiák tekintetében, de nagyon fontos Izrael biztonságának szempontjából az Egyiptommal és Jordániával fennálló együttműködés. A status quo felszámolása Izrael részéről töréshez vezethet az általános arab-izraeli viszonylatban, de a két speciális helyzetben lévő állammal is romolhatnak a formális kapcsolatok az arab és iszlám társadalmi nyomás miatt, ahogyan azt a nyilatkozatokból is érzékelhetjük. A Törökországgal való eleve terhelt viszony (napjainkban a kelet-mediterrániumi energiahordozók feletti ellenőrzés jelentős feszültséget okoz a két ország között, de fontos megemlíteni a 2010-es Mavi Marmara incidenst is, amikor izraeli különleges erők 6 török állampolgárt öltek meg a segélyhajó feltartóztatása során) is minden bizonnyal tovább fog súlyosbodni.
Tovább romolhat az Európai Unió és más nemzetközi szervezetek viszonya Izraellel, fennáll a lehetősége az elszigetelődésnek és a nemzetközi szankcióknak is. Középtávon az Egyesült Államokkal való viszonyt is megterhelheti az annexió, hiszen az amerikai váltógazdaság kezdve is egy másik adminisztrációval kell együttműködnie az izraeli vezetésnek. Ahogyan az az Obama-adminisztráció alatt tapasztalható volt, egyre kevésbé érinthetetlen az amerikai-izraeli stratégiai kapcsolat. Amennyiben a külkapcsolatok tendenciái erősen romlani fognak, az izraeli politikai vezetésnek választania kell majd, hogy hátrébb lépnek és feladják az annektált területek egy részét, esetleg valamilyen más kompromisszumot tárgyalnak le, vagy vállalják az elszigetelődés kockázatát.
A területek annektálása kapcsán az alapvető társadalmi-politikai kérdést az jelenti, hogy milyen jogi szabályozás fog vonatkozni a területeken élő palesztinokra. Izrael Állam lakosságának jelenleg is negyede arab (kisebb mértékben beduin és drúz) származású, akiket a zsidó lakossággal azonos jogok illetnek meg. A leendő annektált területek palesztin lakossága kapcsán egy súlyos dilemma áll fenn: Izrael a zsidó vagy demokratikus jellegét adja fel? Azaz biztosít egyenlő jogokat az ott élő palesztinoknak is, ezzel azonban megerősítve az izraeli arab/palesztin politikai erőket, vagy ellenkező esetben nyíltan másodrendű lakosságként fogja kezelni őket, ezzel egyértelműen feladva a demokratikus jellegét az országnak? Benjamin Netanjahu miniszterelnök a második választ adta erre kérdésre, mikor kifejtette, hogy az annektált területek lakossága nem kap majd izraeli állampolgárságot, ezen falvak és települések (mint például Jerikó) területenkívüliséget fognak élvezni. Ez azonban diszkreditálhatja Izraelt a nemzetközi közösségben és felerősítheti az Izraellel ellenséges államok és csoportok kritikáját.
Továbbá állampolgársággal vagy anélkül, de az izraeli fennhatóság alá kerülő palesztin lakosság elégedetlensége és feszültsége súlyos belbiztonsági kockázatot jelenthet, és számításba kell venni az ?ellenhatást? is, azaz a szélsőséges zsidó csoportok várható tevékenységét és a politikai befolyásuk növekedését is, amely még inkább jobbra tolhatja az izraeli politikai rendszert, megnehezítve ezzel a konfliktus feloldását és elhúzódó, mély válságba taszítva az országot.
Összefoglalás
Ciszjordánia, azon belül pedig Jordán-folyó völgye kiemelt katonai, gazdasági és társadalmi jelentőséggel bír Izrael számára, a megszállt területek feladásának nem volt realitása, különös tekintettel az ott élő többszázezres nagyságrendű zsidó telepesekre. A status quo további fenntartásával egy relatív stabil és kiszámítható környezet jött volna létre a régióban, kiszámítható kockázatokkal Izrael számára, a biztonsági garanciák és a gazdasági erőforrások feletti ellenőrzés megtartásával. Az annektálással azonban egy sokkal kiszámíthatatlanabb és kockázatosabb környezet jön létre, amely alapjaiban változtathatja meg Izrael számára a belbiztonsági és külkapcsolati rendszerét. Noha a védelmi és nemzetbiztonsági képességeire való tekintettel a ?tüneti kezelését? ezen problémáknak el tudja végezni rövidtávon az ország vezetése, a lehetséges belbiztonsági és külkapcsolati problémák feloldása túlmutat a jelenlegi egységkormány ciklusán. Bár az annektálás bejelentése súlyos politikai veszteséggel járna, annak bekövetkezése olyan kényszerpályára helyezheti Izraelt, amelyből nagyon nehéz lesz kitörnie.
Szerző: Fodor Márk Joszipovics
Lektorálta: Nagyné Prof. Dr. habil. Rózsa Erzsébet