Kína és Tajvan viharos kapcsolata a Kínai Népköztársaság 1949-es alapításával kezdődött, amikor a Kuomintang erői száműzetett kormányt alakítottak a szigeten. Azóta sok szempontból megváltozott a nemzetközi politikai és gazdasági környezet, kezdve az Amerikai Egyesült Államok gazdasági súlyvesztésével a Kínai Népköztársaság exponenciális növekedése mellett, az ázsiai regionális biztonsági szuperkomplexum hatalmi viszonyainak átrendeződésén- például India figyelemreméltó katonai és gazdasági felemelkedésén- keresztül és maga Tajvan technológiai központtá válásáig. Egyúttal a tajvani helyzet bizonyos karakterisztikáit tekintve ugyanaz maradt. A mai napig a kis szigetországgal való kapcsolata a kínai külpolitika egyik legérzékenyebb pontja.

Tajvan történelme

Az ország kiterjedése megközelítőleg Svájcéval egyezik meg, 36 ezer négyzetkilométernyi területen helyezkedik el és 23 millió lakossal rendelkezik. Önálló gazdasága, hadereje, diplomáciai tevékenysége és kormánya van, pedig hivatalosan a Kínai Népköztársaság része és sem Kína, sem Tajvan nem deklarálta, hogy különálló ország lenne. A szigetország 1895-ben japán fennhatóság alá került a simonoszeki béke értelmében, előtte a kínai Csin-dinasztia provinciája volt majd a második világháborúban a japánok a kínaiak előtt tették le a fegyvert, így a sziget újra kínai fennhatóság alá került. Az 1927-től 1949-ig tartó kínai polgárháború eredményeképpen a Csang Kaj-sek vezette nacionalisták kétmillió fős csoportja a szigetre menekült, míg a szárazföldi területeken a Kínai Kommunista Párt (KKP) és a Kínai Népfelszabadító Hadsereg (PLA) vette át a hatalmat és Pekinget deklarálta fővárosként. 1947-re a helyiek növekvő elégedetlenséggel fogadták a fejleményeket, ami később lázongásokat eredményezett. Köztük volt a 228-as incidens néven elhíresült merénylet, ami országos felkelésbe csapott át. A Kínai Népfelszabadító Hadseregnek számos szigetet sikerült megszereznie a dél-kínai tengeren, azonban Tajvant nem, mivel az amerikai erők katonailag is támogatni kezdték a szigetet az 1950-ben kitört koreai háború miatt. Egészen 1971-ig Tajpej képviselte Kínát az ENSZ Közgyűlésen, utána azonban már az amerikai támogatás se bizonyult elegendőnek, a Közgyűlésben a Kínai Kommunista Párt vette át Kína képviseletét. 1992-ben a Kínai Kommunista Párt képviselői a Kuomintang vezette Tajvannal együttesen konszenzusos megállapodást kötöttek, amire azóta is „az 1992-es Konszenzus” néven hivatkoznak. Ez az elnevezés később tudatosan került bele a politikai kommunikációba, először 2000-ben utalt rá „Konszenzus” néven Tajvan akkori Nemzetbiztonsági Tanácsának főtitkára, majd a KKP az „egy ország két rendszer” irányelvvel tette egyenértékűvé, legalábbis először Hszi Csin-ping kínai elnök egy 2019-es beszédében mosta össze egyértelműen a két fogalmat. Ez még a jelenleg ellenzékben lévő Kuomintangnak se tetszett, a párt új elnöke, Johnny Chiang már hivatalosan is elpártolt a korábbi állásfoglalásuktól, ezzel szinte a teljes tajvani politikai paletta a Konszenzus ellen van. Az „egy Kínaként” is emlegetett direktíva egy fél-autonóm státuszt kölcsönözne Tajvannak, elismerve, hogy egyetlen Kína létezik, melynek egyedüli legitim képviselője a Kínai Kommunista Párt és Tajvan ennek a része. Hszi Makaó példáján keresztül szólítja fel Tajvant – és ezzel egyidejűleg inti rendre Hong Kongot – az „egy ország két rendszer” irányelv elfogadására, amit a jelenlegi tajvani elnök Caj Jing-ven mereven elutasít. A konszenzus értelmében egy Kína létezik, azonban nem teljes az egyetértés azzal kapcsolatosan, hogy a „Kína” kifejezés mit takar. A Tajvani fél szerint a Kínai Köztársaságot, a Kommunista Párt szerint a Kínai Népköztársaságot. Ennek fényében megkérdőjelezhető, hogy mennyire lehet konszenzusnak nevezni a fenti találkozó eredményeit.

Valóban Kína belügye lenne?

Kína és Tajvan kapcsolata az utóbbi időben még jobban kiéleződött, amiben az Amerikai Egyesült Államok is szerepet játszott. Még a Trump-adminisztráció idején Mike Pompeo külügyminiszter meglehetősen provokatív kijelentést tett arra vonatkozóan, hogy „Tajvan sosem volt Kína része”. 2021 október 22-én Joe Biden igennel felelt arra a kérdésre, hogy Amerika megvédené-e Tajvant a kínai agresszióval szemben. Az elnök „kötelességként” fogalmazta meg ezt a védelmet, azonban nem teljesen világos, ez hogyan értendő. Az Amerikai Egyesült Államok eddig is egyfajta stratégiai kétértelműséggel állt a tajvani kérdéshez, mivel hivatalosan nem ismeri el a szigetországot önálló államként, azonban minden létező eszközt rendelkezésre bocsájt annak védelmére – ahogy ezt a fenti nyilatkozatban is láthattuk. A kijelentés azért is érdekes, mert az 1979-es Taiwan Relations Act – ami a két ország viszonyát hivatalosan deklaráló törvény – kimondja, hogy  Amerika nem garantálja a beavatkozást egy esetleges Tajvant érő kínai katonai akcióval szemben, de nem is zárja ki azt. A törvény célja, hogy az amerikai elnök egyedül ne változtassa meg a Tajvan-politikát a Kongresszus jóváhagyása nélkül. Ezért is keltett zavart Biden fenti kijelentése, mire a Fehér Ház azonnal a nyilatkozat megmagyarázásába kezdett. Nicholas Burns, az USA pekingi nagykövete kijelentette, hogy az ország viszonya Tajvannal az elmúlt évtizedekhez hasonlóan a Taiwan Relations Act-on nyugszik, azonban a kínai választ aggasztónak nevezte. Kína a belügyeibe való folyamatos beavatkozásként kezel minden Tajvannal kapcsolatos nemzetközi tevékenységet, szerintük a Demokratikus Haladó Párt (DPP) abban a hitben ringatja a tajvaniakat, hogy az amerikai segítség mindenre elég, miközben Amerikát csupán saját stratégiai érdekei foglalkoztatják. Tavaly év végén Abe Shinzo leköszönő japán miniszterelnök utalt rá, hogy egy esetleges amerikai erőket érő támadás Japánt is aktív szerepvállalásra ösztökélné a kollektív védelem jegyében. A politikus megjegyezte, hogy a Jonaguni-sziget csak 110 kilométerre fekszik Tajvantól, tehát az ország biztonságát veszélyeztető tényezőnek számít, így Japánnak joga van az önvédelemre. Emellett Japán támogatja Tajvan belépését a 11 államból álló Átfogó és Előremutató Csendes-óceáni Partnerség (Comprehensive and Progressive Agreement for Trans Pacific Partnership) kereskedelmi csoportosulásba, amelynek Kína is tagja. A kínai külügy Abe állásfoglalását kirohanással fogadta és felelőtlennek nevezte a politikus kijelentéseit. Európa se maradhatott ki a vitából: Litvánia diplomáciai bonyodalmakba keveredett Kínával, mivel engedélyezte egy képviseleti iroda megnyitását Vilniusban Tajvan neve alatt. Ezzel csak az volt a baj, hogy Tajvan nevének használatával elismerik az országot függetlenként, míg sok más képviseleti irodája van az országnak Európában, de mind Tajpej, a főváros neve alatt működik. Litvánia elnöke szerint semmi meglepő nincs a konzulátust övező botrányban, mivel a litván kormánypárt programjában is szerepelt a szorosabb kapcsolat ápolása Tajvannal, s közben kifejezte, hogy ez a törekvésük nem támadás Kínával szemben és elismerik az „egy ország két rendszer” irányelvet. A kínai litván nagykövetség tagjai decemberben mindannyian elhagyták Kínát, miután az ország gazdasági szankciókkal is sújtotta Litvániát.

Csupán 15 ország ismeri el hivatalosan Tajvant és ez a jövőben csökkenhet, mivel az áprilisi hondurasi választásokon győzedelmeskedő Xiomara Castro többször is hangsúlyozta, hogy a jövőben Kínával fogják felvenni a diplomáciai kapcsolatot. 2017-ben Panama kormánya is hasonlóképpen cselekedett Tajvannal és Kína felé fordult. A magyarázat a közép-amerikai országok elpártolása mögött valószínűleg az amerikai hegemónia ellensúlyozásában rejlik, de nem utolsó szempont, hogy Kína még Tajvannal is nagyvonalúbb az anyagi támogatásokat illetően, amire a pandémia és a mélyszegénység által hevesen sújtott kontinens egésze rászorulna.

Tajvan katonailag nem értelmezhető az Egyesült Államok nélkül

Tajvan hadereje nem mondható erősnek, önálló csapásmérő kapacitásokkal nem rendelkezik. Csiu Kuo-cseng tajvani védelmi miniszter azt nyilatkozta, hogy az ország kapcsolata Kínával nem volt ilyen rossz a hetvenes évek eleje óta. Kína az előző év végén rekordszámú katonai repülőgépet küldött Tajvan légvédelmi körzetébe, amelyek át is lépték a Tajvani-szorosban légvonalban középen elhelyezkedő nem hivatalos határvonalat, amit a szigetország a légvédelme megsértésének tekint. A védelmi miniszter kiemelte, hogy a kínai repülőgépek nem érték el a szigetet, de a biztonságuk megőrzése érdekében rakétamegfigyelő-rendszereket telepítettek. November közepén egy napon belül 27 kínai felségjelzésű repülő lépett be Tajvan légvédelmi zónájába, mire a szigetország saját vadászgépeivel „kísérte ki” őket az ország légteréből. Fontos megfigyelni, hogy Kína haderőfejlesztési programjain belül nagyon nagy hangsúlyt fektet a haditengerészetre és annak fejlesztéseire, új eszközök beszerzésére, amely globális használatra nem olyan alkalmas, a Dél-Kínai-tenger és Tajvan ellenőrzésére annál inkább. Haderőfejlesztéseivel Kína elérte, hogy haditengerészetének mérete meghaladja az Egyesült Államokét, ezzel a legnagyobb a világon. Hajóinak száma előreláthatóan 460 eszközzel fog növekedni 2030-ra, ami megmagyarázza a tajvani védelmi miniszter baljós kijelentését, miszerint 2025-re Kína a szigetország teljes inváziójára képes lesz. A védelmi miniszter üdvözölte a nemrégiben létrejövő AUKUS védelmi együttműködést, ezzel együtt kijelentette, hogy Tajvan Ausztráliával ellentétben nem törekszik nukleáris tengeralattjárók beszerzésére, azonban aszimmetrikus hadviselésre és „más típusú filozófiára” van szükségük Kína legyőzéséhez. Tajvan kérdése más védelmi együttműködés megszületését is elősegítette: január első hetében Japán és Ausztrália kötött szerződést, amely lehetővé teszi a japán önvédelmi erők és az ausztrál hadsereg együttes fellépését védelmi kérdésekben. A Kölcsönös Hozzáférés Egyezményét különlegessé teszi, hogy az egyetlen katonai szerződés, amelyet Japán ebben a században kötött. Tajpejnek szüksége van védelmi képességei megerősítésére, mivel jelenleg az Amerikai Egyesült Államok nélkül messze nem elég erős katonailag Kínával szemben. Donald Trump elnöksége alatt Amerika megközelíthetőleg 1,8 milliárd dollár értékben adott el fegyvereket Tajvannak a Taiwan Relations Act érvényében, „a hiteles harci képességek kiépítése érdekében”.

Új hidegháború?

Az idei davosi Világgazdasági Fórum online eseményén Hszi Csin-Ping kínai elnök a békés együttélés fontosságáról beszélt és arra szólította fel a világ vezetőit, hogy hagyjanak fel „a hidegháborús mentalitással”, ami szerinte napjainkat jellemzi. Kétségkívül a tajvani helyzetre is utalt mondandójában. Elemzők szerint Ázsiában – de akár globálisan is – egy Tajvan és Kína között elmérgesedő esetleges konfliktus Oroszország és Ukrajna helyzetét követően a legnagyobb kockázatú összecsapások közé sorolandó 2022-ben. Sokan vannak azon az állásponton, hogy Amerikának el kéne állnia Tajvan pártolásától, ezzel is segítve a mielőbbi egyesülést, ami a szoros mindkét oldalán sok esetben kívánt végeredmény, csak éppen az odáig vezető részletekben nincs egyetértés. Egy 2014-es felmérés azt mutatta, hogy az amerikaiak kis százaléka (26%) értett egyet azzal, hogy amerikai csapatokat küldjenek Tajvanra, ellenben Dél-Korea támogatását pártolták.[1] Míg elvben sokan nem értenek egyet azzal, hogy Kína akár erővel is megszerezze a területet, viszonylag kevesen készek arra, hogy tényleges lépéseket tegyenek a szigetország védelmének érdekében. A kérdés az, hogy a cselekvésre kész közösség erőfeszítései elegendőek lesznek-e?

[1] Dittmer, Lowell (ed.). Taiwan and China: Fitful Embrace. Oakland: University of California Press, 2017. doi: https://doi. org/10.1525/luminos.38

 

Írta: Soltész Anikó

Kiemelt kép forrása: pexels.com