Előzmények

Tito Jugoszláviája

A második világháború szovjet érdekszférájából kiemelkedett Jugoszlávia, mint a sztálini eszméktől eltérő és bár a szocialista gazdasági rendszerben működő, mégis a nyugati befektetők számára nyitott gazdasági rendszert működtetett. Ezt az önállóságot többek között annak is köszönhették, hogy a Tito vezette kommunista partizán mozgalom lényegében maga szabadította fel a Balkán rájuk eső részét a német és kollaboráns erőktől. A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács által kidolgozott program egy föderalista alapokra helyezett államot vázolt fel. A tagköztársaságok: Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Crna Gora szabad társulási joggal rendelkeztek, tehát akár az elszakadás lehetősége is nyitott volt számukra. Szerbián belül pedig létrehoztak két autonóm régiót,  Vajdaságot és a számunkra fontosabb Koszovót, ezek azonban ekkor még csak részleges autonómiával bírtak, mozgásterük nem volt egyenlő a tagköztársaságokéval. Tito a föderáció létrehozásakor gondosan ügyelt arra, hogy a ne egy teljesen központosított, egy adott etnikum által dominált államszerkezetet hozzon létre. Ismerte a térség múltját és jól tudta, hogy az új föderáció egyik fő gyengesége lehet a túlzott centralizációra adott nacionalista reakció a tagköztársaságok részéről, ami a felbomláshoz vezető egyenes út (mint ez később majd látható is lesz). Így Tito a kommunista internacionalizmus köntösében hozta vissza a régi délszláv identitást, aminek korábban is azt a szerepet szánták, hogy egységesítse a régió népeit.

Az említett önállóság több szempontból is megnyilvánult. A Kominform 1948. júniusi határozata után a Szovjetunió és a kommunista blokk országai minden formális kapcsolatot megszakítottak Jugoszláviával. Persze a félig nyílt és ismert találkozók és egyeztetések folytatódtak tovább a szovjetek részéről, például az 1956-os magyarországi események kapcsán. Emellett az állam részesült a Marshall segélyből, és az 1960-as években elkezdett piaci elemeket is beépíteni a gazdaságba. Az ország egyik központi tagja lett az el nem kötelezettek mozgalmának, ami a bipoláris megosztottságtól távolmaradó államokat tömörítette magába, ezzel is kivonva magát a szovjet érdekszférába való betagozódás alól. A föderalizmus erősítése és a centrális irányítás kiküszöbölése végig kísérte a titoi politikát. Az albán-kérdés így mindig jelen volt, hiszen a jelentős albán népesség igyekezett elérni a köztársasági státuszt. A szerbek megbékítése érdekében csak a fokozatos jogosultsági körök kibővítésével juthatott előre Tito, úgymint az albánság helyi és szövetségi intézményekbe való bevonása. Ennek csúcspontja az 1974-es alkotmánymódosítás, ami erősítette a föderalista jelleget és erős, majdnem a köztársaságokkal azonos jogokat, saját parlamentet, oktatást és közigazgatást adott Koszovónak. A megnövekedő külföldi adósság és az infláció nehéz helyzetbe hozta a tagállamokat, különösen a lemaradt és fejletlen Koszovót. A helyzetet tovább súlyosbította Tito 1980-ban bekövetkezett halála, ami az első állomása volt Jugoszlávia szétesésének.

A dezintegráció folyamata és főbb állomásai

Tito halálával elveszett az a fajta politika, ami az egységes délszláv állam ideológiáját képviselte, ezen tovább rontott a magas infláció és annak hatásai. Mindezek eredményeképpen megerősödtek a nacionalista és önrendelkezés párti irányzatok az egyes tagállamokban. Ez alól a szerbek sem jelentettek kivételt, akik között megjelent a történelem során többször is előkerülő Nagy-Szerbia ideálja, ami egy államba fogja össze a szerbeket függetlenül attól, hogy Jugoszlávia mely területén helyezkednek el. Ez persze egy abszolút szerb hegemóniát követelt meg, egy centralizált vezetéssel, aminek a többi köztársaság nem kívánt a része lenni. A szerb dominancia élharcosa Szlobodan Milosevics volt, aki a 80-as évek elején Szerbiai Kommunista Szövetség elnökeként, majd az 1989-ben elnökként képviselte a szerb érdekeket. 1989 júniusában a rigómezei csata 600. évfordulóján elmondott beszédében tovább tüzelte az indulatokat, és a szerbség védelmére és egyesítésére tett ígéretet.[1]

A függetlenedési törekvések egyre jobban felerősödtek. A tagköztársaságok a közösségből igyekeztek kikerülni, a területükön élő szerb lakosság pedig ellenkezőleg, az általuk belakott részt kívánta bent tartani a szerb fennhatóság alatt. Először a szlovénok és a horvátok kiáltották ki függetlenségüket 1991-ben, majd ezen évben Macedónia is (ma Észak-Macedónia). A Jugoszláv Néphadsereg azonnal a műveleteket indított a határok megszilárdítására, megakadályozva ezzel a szerb népesség más államba kerülését. A leggyorsabban Szlovéniában értek véget a harcok, mivel itt a lakosságban nem volt releváns arányban a szerb népesség, így nem is lehetett a helyiek támogatására számítani, továbbá ez volt a legmesszebbi tagállam Belgrádtól és nehezen volt fenntartható a harc. Ez a gyors lefolyás nem jellemezte a horvát és boszniai harcokat, melyek egészen 1995-ig elhúzódtak, és egy rövid ideig a szövetséges bosnyák és horvát fél egymással is harcolt. Mindkét államban a helyi szerbek népszavazással Szerbiához kötötték magukat, ez Horvátország esetében csak déli és dél-keleti részeket érintette a Krajinai Szerb Köztársaság formájában, míg a Boszniai Szerb Köztársaság, Bosznia-Hercegovina teljes területét lefedte. A szerb fél végül meggyengült az elhúzódó harcok és a nemzetközi elszigetelődés miatt, így 1995-ben a horvátok a Vihar hadművelet keretében elfoglalták a Krajinát. Az Egyesült Államok közvetítő szerepének fontos szerep jutott a konfliktus megoldásában. Az amerikai erőfeszítések és a nemzetközi nyomás hatására megkezdődött tárgyalások végén Alija Izetbegovic bosnyák, Franjo Tudjman horvát és Slobodan Milosevics szerb elnök aláírták a daytoni egyezményt 1995. november 20-án, amely egyben a háború lezárását is jelentette.

A koszovói függetlenség történelmi háttere

A második világháború alatt a megszálló olaszok támogatták a Nagy-Albánia tervét és Koszovót Albániához csatolták. A megszállás alatt a szerbek ellen etnikai tisztogatás indul, ezeket a sérelmeket torolják meg majd az albánokon 1999-ben. A háború végével a terület elvették Albániától és bár a délszláv egység kommunista köntöse elfedte, de a nemzeti érzelmek megmaradtak a koszovói albánok köreiben. Az 1974-es új alkotmány az autonómia új szintjét jelentette, ez azonban megerősítette a nemzeti öntudatot, ami Tito halálát követően tüntetések sorozatában öltött testet, önállóságot követelve. A 60-as és 70-es évek demográfiai robbanása és a kivándorló szerb lakosság következtében, egy szinte tiszta etnikumú államalakulat körvonalazódott ki. Így a szerbek aggodalommal nézték az 1981-es tüntetéseket. Az elszakadási törekvéseket az 1989-es alkotmánymódosítással próbálták gátolni, amiben megfosztották Koszovót autonómiájától, ezzel megkezdte tetőzését a Milosevics -féle centralizálódás. A teljes biztonsági és katonai apparátust szerb felügyelet alá vonták, az oktatási és közigazgatási rendszerrel egyetemben. Az egyes megmozdulásokat rendre elfojtották a szerb rendőri alakulatok és hatalmas tisztogatásokat hajtottak végre a közintézményekben, ahonnan teljesen kiszorultak az albánok. A lehetetlen helyzet sokakat kényszerített kivándorlásra. Ez által erősödött a külföldi diaszpóra, amely a hazai ellenállás, és a központi szerb egészségüggyel és oktatással szemben létrehozott párhuzamosan működő szervek pénzelésében jelentékeny szerepet vállalt.

1. ábra: Koszovói népesség növekedése. (Forrás: https://www.worlddata.info/europe/kosovo/populationgrowth.php)

A koszovói albánok, látva a Boszniában zajló háborút és annak hatásait, kérvényezték a területük ENSZ védnökség alá helyezését és a Boszniára érvényes repüléstilalmi zóna kiterjesztését, de ezt elutasította a nemzetközi szervezet. A békés ellenállás lehetősége egyre hatástalanabbnak tűnt, az agresszív fellépést támogató albánok létrehozták a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (továbbiakban UCK-t), ami félkatonai szervezetként jött létre, és albán önvédelmi erőként határozta meg magát. Kisebb támadásokat és merényleteket hajtottak végre a szerb rendőri és katonai szervek, valamint a szerb szimpatizáns albánokkal szemben. Az albán fegyveres csoportok számának és tevékenységének növekedésével exponenciálisan nőtt a bevetett biztonsági erők száma és a retorziók súlyossága is, aminek sokszor a civil albánok estek áldozatául. A kezdetben gerilla hadviselést alkalmazó UCK végül már nyílt harcot is felvállalt a Jugoszláv Hadsereggel és a rendőri alakulatokkal. A szerbek terrorellenes akciói a lakosság körben menekülthullámot indítottak el. Ez, valamint az elkövetett atrocitások a nemzetközi közösség figyelmét ráirányították a konfliktusra. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1199-es határozata mindkét felet a békés rendezésre szólította fel. Milosevics engedett a nyomásnak, miután az akkori NATO főtitkár Javier Solana beavatkozással fenyegetett. Richard Holbrooke amerikai diplomatával való megegyezése során a harcok beszüntetésére tett ígéretet a szerb államfő. Beleegyezett abba, hogy az EBESZ KVM missziója Pristinába települjön és a NATO ellenőrizze a térség légterét. Az egyezség és a szerb csapatok kivonása nem segített a helyzet megoldásában, mivel az UCK visszatért a kiürített területekre és folytatta tevékenységét.

1999. február 6-án került sor a rambouvilett-i Koszovó konferenciára, ahol az érintetteken kívül a területen élő kisebbségek képviselői is jelen voltak. Az Összekötő csoport, ami a felek közötti közvetítő államokat foglalta magába (Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Orosz Föderáció) kiállt a szerb szuverenitása mellett, ugyanakkor felszólalt a kisebbségek jogaiért is. Egy 3 éves átmeneti időszakra tettek javaslatot, amely időszak alatt az autonómia jegyében az albánok választásokat tartanak és aztán népszavazáson döntenek a terület státuszáról. Egy NATO kontingens biztosította volna a békés átmenetet és felügyelte volna az UCK leszerelését. Az egyezményt mindkét fél elutasította, az albánok államuk bizonytalan jövőbeli helyzete miatt, a szerbek pedig a NATO erők jelenlétét kifogásolták, mivel úgy látták az csak az albánok érdekeit erősítené. Eközben Belgrád mintegy negyvenezer fegyverest vont össze Koszovóban és Koszovó körül. Így nem maradt más választása a nemzetközi közösségnek, mint a fegyveres beavatkozás a humanitárius katasztrófa megelőzésére. A beavatkozást még a szerb-orosz viszonyból eredő kapcsolatok sem tudták megakadályozni, az oroszok levették a kezüket Milosevicsről.

Március 24-én megkezdődtek a légi támadások, amivel párhuzamosan zajlott a „Patkó hadművelet”, aminek célja a koszovói albánok elűzése volt déli irányba, ezzel homogenizálva a területet és megfosztva az UCK-t a civilek közegétől, ahonnan támogatást remélhetett. A NATO légi hadművelete célt ért, és a jugoszláv vezetés beleegyezett abba, hogy kivonja katonai és rendőri erőit a tartományból és átadja annak ellenőrzését a NATO Koszovói Biztonsági Erejének (KFOR – Kosovo Force). A kivonulást a Katonai-technikai Megállapodás (Military Techincal Agreement – MTA) írta elő. Az egyezmény szerint fokozatosan zajlott le a szerb erők felváltása a szövetséges csapatokkal, ami 1999. június 20-ra végbe is ment.

Műveletek

Az alábbi fejezetben bemutatom a 78 napig tartó,Allied Force hadműveletben a szövetség által megfogalmazott célokat, a rendelkezésre álló eszközöket. Röviden kitérek arra, hogy melyek voltak a nemzetközi közösség motivációi. Ezzel szemben áttekintem a szerb fél terveit és lehetőségeit. Ezt követően a légi hadjárat lefolyását ismertetem, majd pedig az abból levont tapasztalatokból következtetek arra, milyen hatással voltak a műveletek a NATO-ra és a szembenálló félre.

A nemzetközi közösséget motiváló tényezők

Az UCK és szerb biztonsági erők közötti harc 1999-re egyre nagyobb méreteket öltött. A sorra megbukott tárgyalások után a NATO-nak nem maradt más választása, mint a fegyveres beavatkozás. Ekkorra már 300 000 embernek kellett elhagynia lakhelyét, ami egy masszív menekülthullámot eredményezett és ez erősen aggasztó volt, különösképpen az Európai Unió számára, amely a frissen függetlenedő kelet-európai államok felé kívánt nyitni, és az ezen országok közvetlen szomszédságában zajló háborút magára nézve is fenyegetésként érzékelte.

A Clinton adminisztráció igyekezett elkerülni azt a hibát, amit Bosznia esetében követett el, ahol a beavatkozás késleltetése miatt a polgárháború elmélyülhetett. 1998 októberében a NATO előkészületeket tett egy korlátozott, főleg katonai célpontokat érintő légi hadjárat elindítására, „Determined Force” néven. Az ebből eredő nyomás vette rá Milosevicset arra, hogy Richard Holbrooke amerikai főtárgyalóval kiegyezve kivonja erőit Koszovóból. Az UCK erők azonban visszaszivárogtak az egyes területekre és az addig megtett lépések a béke felé semmissé váltak.

A NATO és a JSZK eszközeinek és céljainak összehasonlítása

A NATO politikai céljai teljesen egybevágtak az elbuktatott rambouilett-i konferencia pontjaival, tehát az erőszak és az etnikai tisztogatások beszüntetését, a szerb biztonsági erők kivonását és helyükre nemzetközi NATO békefenntartók települését, ebből adódóan a menekültek visszatérését és a békés politikai átmenet elindítását akarta kikényszeríteni a szövetség. A hadműveleti tervet a politikai célokhoz igazították és eleinte korlátozott célokkal terveztek, mivel úgy gondolták az első csapások jobb belátásra késztetik a szerb vezetést. Ennek pont az ellenkezője történt, és a szerbek nagyszabású műveleteket indítottak a koszovói albánok ellen és a növekvő erőszak a menekültek számának megugrását eredményezte. Milosevics a szerb lakosság teljes támogatását élvezte és igyekezett a közhangulatot a NATO ellen hangolni. Eleinte abból indult ki a szerb vezetés, hogy a NATO korábbi fenyegetéseit sem váltotta be, és reménykedett egy esetleges megosztottság kialakulásában is a szövetségen belül a műveletek lefolytatásának mikéntjével kapcsolatban. Amikor nyilvánvalóvá vált a NATO eltökélt és egységes fellépése, a végsőkig kitartás vált a szerb stratégia alapjává.

A szövetség műveleteit a rugalmas reagálás érdekében hat fázisra osztotta fel. Az első fázis tartalmazta az erők átcsoportosítását január 20-i kezdettel. A második fázisban a légi uralmat kívánta megszerezni és fenntartani a NATO, az integrált légvédelmi és a vezetési rendszerek, energiaellátó központok elleni precíziós támadásokkal. Ezzel megteremtve a szabad mozgás lehetőségét és megtartva a kezdeményezést, lehetőséget teremtve a politikai döntés kikényszerítésére. Miután a fentebb leírtak alapján a szerbekből pont az elérni kívánttal ellentétes reakciót váltottak ki a támadások, így ezt követte a harmadik fázis. Itt támadó légi hadműveletekkel kezdték bomlasztani és pusztítani a szerb hadsereget és a rendőri erőket, különös tekintettel a Koszovóba telepített egységekre. Ennek célja a lakossággal szembeni atrocitások visszaszorítása volt a fegyveres erők műveleti képességeinek csökkentésén keresztül. Ebben a szakaszban kezdték meg a katonai és kiszolgáló infrastruktúra pusztítását az egész ország területén. A további fázisokat nem vezették be. A negyedik fázisban eszkalálták volna a nyomásgyakorlást és további stratégiai célokat támadtak volna szerte Jugoszláviában. Ezt követték volna az ötödikben stabilizáló műveletek, végül pedig az erőket és műveleteket csoportosították volna át.

Tehát a műveletek fő célja a fegyveres erők lefogása, pusztítása, elszigetelése volt, ezekkel gyengítve azokat és csökkentve az agresszió mértékét. Az eszkalálódó szárazföldi műveleteket követően a NATO kiterjesztette a stratégiai célpontok körét és az integrált légvédelmen túl, már a magasabb szintű vezetés-irányítási pontokat és a jugoszláv hadsereg műveleti képességeit biztosító logisztikai erőkre és üzemanyagraktárakra is mértek csapásokat. Ezzel szemben a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság sokkal inkább a túlélés stratégiáját követte, hiszen minden optimizmus ellenére felismerték a NATO technikai és mennyiségi fölényét. A légvédelem bevethetőségének megőrzése prioritást képzett a stratégia megalkotása során, ezt pedig az erők és eszközök folytonos manőverezésével kívánták elérni. Mindezzel párhuzamosan pedig az ellenfél katonai és politikai döntéshozatalát akarták elbizonytalanítani a légvédelem váratlan felbukkanásaival.

A felek eszközei, fegyverzete, annak alkalmazása és elhelyezkedése

A 13 NATO-tagállam (Belgium, Kanada, Dánia, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Portugália, Spanyolország, Törökország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok) mindegyike hozzájárult a légicsapások kivitelezéséhez. Először 370 repülőgép állt a szövetség rendelkezésére a csoportosításban, ebből 270 csapásmérő volt. A legszélesebb körű gépparkkal az Egyesült Államok sorakozott fel, ebbe tartoztak: F–14 vadászrepülőgépek, F–15, F–16, F–18 és F–117A vadászbombázók, A–10 közvetlen légi támogató repülőgépek, EA–6B elektronikai harc repülőgépek, B–52 hadászati bombázók, KC–135 és KC–10 légi utántöltő repülőgépek, valamint AWACS légi felderítő-repülőgépek. Az Egyesült Királyság Harrier GR7-es és Tornado vadászbombázókkal, Franciaország pedig Mirage 2000-es és Super Etendard vadászrepülőgépekkel volt jelen a műveletekben. Kanada CF–18 vadászbombázókat, Spanyolország pedig F–18 vadászbombázókat és KC–130 légi utántöltő repülőgépek küldött. A fennmaradó országok mind F-16-os vadászbombázókkal vettek részt. A gépek az akkori legmodernebbnek számító fegyverzettel voltak felszerelve, ebbe a körbe tartozott a JDAM (Joint Direct Attack Munition), amit az amerikai haditengerészet és légierő közösen fejlesztett ki. Ez lényegében egy olyan GPS navigációs rendszerrel ellátott rendszer volt, amelyet hagyományos töltetekre szereltek fel, ezzel létrehozva egy nagy pontosságú eszközt, amit akár rossz időjárási körülmények között is alkalmazhattak. Az erős felhőzet gyakran okozott kihívást a pilótáknak, ilyenkor nagyban rá voltak utalva a JDAM-hez hasonló precíziós fegyverekre, illetve a műholdas rendszerekre, amelyek a felderítésben és a kommunikációban játszottak fontos szerepet. A precíziós csapásmérés a megítélés szempontjából is fontos volt a NATO-nak, hiszen a járulékos veszteségek csökkentése nem csak a műveletek sikerességét és jó nemzetközi megítélését segítette elő, de a szerb lakosság számára is rámutathatott arra, hogy nem ellenük, hanem a kormányuk ellen irányul a támadás, akik bűntetteket követnek el. Ez a másodlagos cél kevésbé tekinthető eredményesnek, hiszen a mai napig vannak ellenérzések a szerb lakosság körében az intervenciót illetően, ennek példája a lelőtt F-117-es és F-16-os gépek maradványainak kiállítása. A szövetséges gépek több, mint 38 000 fordulót repültek,- ebből 10484 csapásmérő volt- amely során nem szenvedtek veszteséget.

A haditengerészet is jelen volt a műveletek során. Az USA 6. flottája és a többi ország kisebb hadihajói és tengeralattjárói, mind jelen voltak az Adriai-tengeren. A manőverező repülőgép- hordozóknak központi szerep jutott, mivel ezekről indították a BGM-109 Tomahawk robotrepülőket, melyek a korban a legmodernebb pilótanélküli eszköznek számítottak. A USS Theodore Roosevelt hordozónak és a kísérő hajóknak kiemelt szerep jutott, hiszen az innen indított Tomahawkok és repülőgépek sokkal nagyobb hatótávolsággal bírtak és több időt tudtak a levegőben tölteni. Itt fontos megemlíteni az EA-6B elektronikai harcirepülőgépet, mely az egyes támadó gépeknek kiváló fedezetet nyújtott korlátozva a légvédelmi rendszer radarjait és az ellenfél szárazföldi erejének rádiókommunikációját. Szárazföldi műveltek nem zajlottak az Allied Force hadművelet alatt, de 3000 főnyi tengerészgyalogos és a bosznia-hercegovinai SFOR is rendelkezésre állt szükség esetén.

A daytoni-i megállapodás korlátozásokat szabott ki a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság haderőjére, 90 000 főben maximalizálva annak létszámát és a páncélozott szállító harcjárművek, valamint a harckocsik létszáma is meg volt határozva. Az akkori haderő három hadseregre és egy speciális rendeltetésű hadtestre oszlott, utóbbi terrorellenes műveleteket látott el. A 3. hadsereg „Pristina” hadteste, amelyet gépkocsizó, lövész és légvédelmi dandárok alkották, délen és délnyugaton volt jelen, tehát az általunk tárgyalt Koszovó térségében diszlokált. A szerb speciális rendőrség jelenléte is indokolt volt, lévén az UCK gerilla műveletei ellen szükséges volt az egyes területeken az állandó rendfenntartás, amely képességgel általánosan a rendőrség bírt. A rendőri létszám körülbelül 14-16 000 főre tehető. A légvédelem három hadtestbe szerveződött, nekik volt a feladatuk az ország két légvédelmi körzetének védelme. 240 repülőgéppel rendelkezett a légierő, ezek többnyire akkora már kissé korszerűtlen MIG21-es harcászati vadászrepülőgépek és néhány, a kor fejlettségi színvonalát elérő MIG29-es elfogó-vadászrepülőgépek voltak. A légvédelem is dominánsan szovjet gyártmányú rakéta komplexumokból állt. A légvédelem magába foglalta (NATO kód szerint), az SA-6 Gainfullal felszerelt rakéta ezredet, és egy SA-3 légvédelmi rakétaosztályt, valamint egy kevésbé fejlett SA-2-es rakétaosztályt. A légi ellenségről az információt a korai felderítő, értesítő és riasztó rendszer biztosította.  Ezeket a stratégiai fontosságú katonai objektumok, repülőterek, kikötők, városok, szárazföldi erők csoportosítási körzetei, ipari telepek környékén helyezték el. A haditengerészet ekkorra 15 000 főből és 8-10 kis hajóegységből állt, szerepük nem volt jelentős hatással a harcok menetére. A légvédelem ugyanakkor a maga előnyére tudta használni a terepet és a környezeti adottságokat. A hegyekkel övezett vidéken könnyebb volt elrejtőzni, különösen, ha a hegyek miatt a felhőzet sűrűbbé vált.  A terepen, a kiterjedt radarhálózaton kívül, még fedett megfigyelők is segítették a védekező felet, akik az egyes európai bázisokat figyelték meg. Az Allied Force hadművelet jó összehasonlítási párja lehet a Sivatagi Vihar hadművelet a légierő alkalmazása szempontjából. Ezt már akkor felismerte a politikai vezetés és korábban, a hidegháború alatt integrált légvédelmi rendszereket vásárló Iraktól szerzett be adatokat az amerikaiak légvédelem ellen alkalmazott taktikáiról és az irakiak személyes tapasztalatairól.  Ezekből kiindulva a jugoszláv hadvezetés egy olyan taktikát dolgozott ki, amely a légvédelmi tüzérség, a föld-levegő rakéták és a hordozható RBS-70 légvédelmi rendszereket ötvözve egy 10 000 láb alatti halálzónát hozott létre. A korábbi Delibarete Force művelet parancsnoka General Michael Ryan „különösen nagy” veszteségeket jósolt a művelet megkezdése előtt, ezt azonban cáfolták az első időszak sikerei.

A hadjárat lefolyása és a kiemelkedőbb események

Irányítás és parancsnokságok

A műveletet az Észak-atlanti Tanács közvetlenül irányította. A katonai tevékenység főparancsnoka a szövetséges erők európai legfelsőbb parancsnoka (SACEUR) Wesley Clark négycsillagos amerikai tábornok volt, aki a közvetlen vezetést a szövetséges fegyveres erők dél európai főparancsnokára (CINCSOUTH), James O. Ellis Jr. tengernagyra ruházta. A légi hadműveletek operatív vezetését a Szövetséges Légierő Dél-Európai Parancsnoksága (COMAIRSOUTH) végezte Nápolyból. A légierő parancsnoka Michael Short altábornagy volt. A napi harctevékenység közvetlen irányítása az 5. Szövetséges Harcászati Légi Parancsnokság (5. ATAF, Vicenza) feladatát képezte, melynek parancsnoka (Air Commodore) David Wilby tábornok volt.

A hadjárat első időszaka

A támadás március 24-én este 20 órakor kezdődött meg, amikor első körben Tomahawk robotrepülőgépeket indítottak hajók fedélzetéről és tengeralattjárókról. Ezt követően indultak meg a merevszárnyas gépek által végzett bombázások. A csapások főként az elektromos művek, katonai kommunikációs létesítmények és Montenegró, Szerbia és Koszovó területén található repülőterek, valamint légvédelmi rakétatüzelő állások ellen irányultak. Különös figyelmet fordítottak arra, hogy a lézer vezérlésű bombák robbanóereje a lehető legkisebb legyen, ami még elég a célok megsemmisítéséhez, de nem okoz számottevő járulékos veszteséget.  Ezen felül, ha a pilóta nem tudta teljes biztossággal megerősíteni, hogy tisztán látja a célt, nem oldhatta ki a bombát, és vissza kellett térnie a bázisra. A légi csapásokat intenzív elektronikai zavarással készítették elő. Többek között támadás érte a Podgorica és Pristina térségében lévő légvédelmi objektumokat, Kragujevacnál a Zasztava gyárat, ami hadiipari termékeket is gyártott. A légvédelem tevékenysége alacsony volt, köszönhetően a felderítő és rávezető lokátorok blokkolásának, illetve, hogy az alacsonyan repülő, nehezen észlelhető robotrepülőgépek is eredményesen működtek. Az este során két MIG29-est is lelőttek. A támadás után a NATO kivárt  a kiváltott, számukra kedvező politikai hatásra. A szerb álláspont nem változott, így a műveletek folytatódtak. A második napon már jóval intenzívebbek voltak a támadások, a nagyobb nyomásgyakorlás érdekében. Itt már katonai reptereket is célba vettek Nisben és Golubovciban. A harmadik napon már nagyobb hangsúly került a szárazföldi erők elleni csapásokra és a célpontok túlnyomó többsége Koszovó területén kívül helyezkedett el.

Az első szakasz bár hozott korlátozott sikereket katonailag, de a politikai célhoz nem került közelebb a szövetség. A művelet kezdetben a légierő legyőzése és a légtér feletti ellenőrzés megszerzése érdekében zajlottak. Az elektronikus hadviselésnek és a repülési magasságnak köszönhetően a légvédelem nem tudott érdemben reagálni a NATO tevékenységére.

A hadjárat második szakasza

A hadjárat második szakasza már a fizikai térben és  időben is kiterjedtebb volt. Nappal hajtották végre a támadásokat és a Jugoszlávia egészét támadták. A repülési magasságot csökkenteni kellett annak érdekében, hogy a rejtésben és mozgásban lévő légvédelmi eszközök felderítését és megsemmisítését eredményesen lehessen folytatni. Március hónapban már több mint 500 repülőgépet vetett be a NATO. Támadás érte Belgrád környékét, a Somber repülőteret és Nist. A hónap végén a NATO nagyköveti tanácsa megegyezett a célpontok listájának kibővítésében és a légi csapások intenzitásának növelésében. A bővített lista magában foglalt üzemanyag-feldolgozó és -ellátó rendszereket, energetikai központokat  az elektromos ellátóhálózat főbb elemeit, valamint a közlekedési infrastruktúrát. Az új kijelölt célpontok között volt a pancsovai olajfinomító, amit március 30-án ért találat, illetve az újvidéki Öreg hidat is lerombolták április 1-én. Ekkorra már jelentékeny veszteségeket okoztak a jugoszláv erőknek, de azok képesek voltak kitartani. Repülőiket átmentették kényszer repülőterekre, és a hadianyagot a kiemelt védelmet képező kórházak és iskolák környékén raktározták el, ezzel egyfajta védelmet biztosítva azoknak, hiszen egy ilyen negatív erkölcsi és nemzetközi jogi következményeket magában hordozó támadást a NATO nem kockáztatott meg. A szárazföldi erők elleni csapások kezdtek egyre inkább a középpontba kerülni a célpontok meghatározásakor, harcjármű telepek és csoportosítási létesítmények ellen vetették be a szövetséges légierőt.

A NATO 50. évfordulója során megtartott gyűlésen a tagok elkötelezték magukat, hogy nem hajlandóak veszíteni, és a növekvő albán áldozatok miatt növelni kívánták a nyomást Belgrádon. A politikai és katonai elitet akarták meggyengíteni, ezzel lefejezve a jugoszláv hadigépezetet. Milosevics hatalmi négy „pillérének” megtörésére fordította erőfeszítéseit a NATO. Ezek voltak a gazdasági rendszer, a politika, média és a biztonsági erők. Milosevicsnek és pártjának közvetlen üzleti érdekei is voltak például a médiában, így egyfajta ellene és a propagandája elleni támadásként értékelhető az április 21-i belgrádi televízió épülete elleni támadás, amire a NATO előzetesen figyelmeztette az alkalmazottakat, de így is számos áldozattal járt. Milosevics pártjának székházát ugyanebben a támadásban semmisítették meg és találat érte privát újvidéki rezidenciáját is. Az elkövetkező napokban GBU-28-as bunkerromboló bombával pusztították el a pritinai repülőtér földalatti hangárját. Május 2-án pedig a honvédelmi minisztérium és a hadsereg főparancsnokságának épülete ellen intéztek támadást. A precíziós műszerek és a műholdas kapcsolat azonban nem minden esetben tudta kiküszöbölni a felderítési hibákat, mint amilyen a szófiai lakónegyedet ért rakétatámadás volt. A NATO országok állam- és kormányfői aggodalommal tekintettek az ilyen esetekre, különösképpen Jacques Chirac akkori francia elnök, aki ellenezte a belgrádi elektromos hálózat központjai elleni romboló jellegű támadásokat. A konszenzus megteremtése érdekében a CBU-104(V)2/B kazettás lőszer bevetése mellett döntöttek, amely nem halálos eszköz. A grafitbombaként is ismert eszköz grafitport és -szálakat terít szét a célterületen,ezzel zárlatokat okozva. F-117-es gépek Jugoszlávia szerte Obrenovac, Nis, Bajina Basta, Drmno, Novi Sad településeken vetették be CBU-104-es lőszereiket a helyi hálózati rendszer ellen, ezáltal az ország területének 70%-a ideiglenesen áram nélkül maradt, ez kihatott a katonai kommunikációs vonalakra és összezavarta a szerb vezetést. A műveletek itt már láthatóan magasabb fokon zajlottak és a szerb népesség is már közvetlenül érintve volt, nem csak a félresikerült támadások, de az áramkimaradások miatt is. Az energiaipar rombolása és a korábban a boszniai háború miatt bevezetett nemzetközi szankciók egyre növekvő mértékben károsították a gazdaságot. A kragujevaci gyár felszámolása 15 000 munkanélkülit eredményezett és Belgrád ipari telepein található 50 gyár elpusztítása további ezreket fosztott meg a megélhetésüktől, csökkentve a NATO iránti bizalom kiépülésének lehetőségét. Az elektronikai hadviselés áldozatául esett a civil telekommunikációs szektor is. A cyber hadviselés egy korai példája is látható, amely a jugoszláv banki rendszert vette célba és precedens értékkel bírt.

Az F-117-es lelövése, egy újabb magyar a délszláv válságban

A csökkentett észlelésű repülőgépek iránti igény hamar kialakult. Először Pjotr Ufimcsev tanulmányában állította, hogy a teljesen sima és a meghatározott szögekbe állított felületi elemek képesek arra, hogy olyan szögben verjék vissza a radarsugarakat, hogy azokból csak nagyon kevés jusson vissza a kibocsájtó radar vevőegységébe, így „láthatatlanná”, azaz nehezen észlelhetetlenné téve a repülőgépet. A szovjetek mellőzték ennek a fejlesztését, így került a technológia az amerikaiakhoz. Lockheed megrendelést kapott a légierőtől egy lopakodó repülőgép kifejlesztésére, s ennek eredményeként jött létre az F-117A Nighthawk repülőgép, amely prototípusa 1981-ben végrehajtotta a tesztrepülését. Fejlett GPS technológiával és bevetéstervező rendszerrel látták el, így képes volt az önálló berepülésre. Újfajta anyagokat használtak a borításhoz, amely elnyelte a rádióhullámokat. Azonban gyenge fegyverzet, alacsony terhelhetőség jellemezte, amihez kiábrándító aerodinamika társult csökkentve a manőverezési képességet. A műveletek negyedik napján kis kötelékben szállt fel pár F-117-es, amelyeket visszafelé SZ-125-ös rakétacsapás ért. Dale Zelko alezredes katapultált, de sikeresen kimenekítették.

A repülőgépet a hosszúhullámú kereső radarok szerencsés helyzetben képesek észlelni, azonban a célpont pontos bemérésére szolgáló radarok nem. A jugoszláv légvédelem ütege, amely lelőtte a gépet azonban nem szokványos alegység volt. A parancsnoka, Dani Zoltán, egy székely származású tiszt, aki behathatóan tanulmányozta a lopakodó technológiát és az F-117-est is. Ezek után átalakította az SZ-125 Nyeva rakétához tartozó radarokat, hogy azok pontosan igazodjanak az F-117 méreteihez és szögeihez. Ezekre a módosításokra a parancsnokságtól Dani többszöri kérés után sem kapott engedélyt, így azokat saját szakállára hajtotta végre. Az így átalakított radar képes volt bemérni és célra vezetni a rakétát. Segítette emellett őket az is, hogy az időjárás miatt az F-117-es felszínét vízcseppek borították, melyek kissé megtörték a sima felületét, illetve nem kellett félniük attól sem, hogy más repülőgépek megtámadják az üteget, mivel csak az F-117-esek voltak aznap a levegőben – erről a szerb rádióamatőröknek köszönhetően tudtak. Miután bemérték a célt és kilőtték a rakétát, az F-117-es védtelenné vált, s mivel nem rendelkezett semmilyen önvédelmi rendszerrel, nem védhette ki az érkező rakétát.

A háború vége

Június elejére a Jugoszláv hadsereg és a polgári lakosság is kellőképpen kifulladt a növekvő veszteségek miatt. Június 2-án Marti Ahtisaari finn elnök az Európai Unió képviseletében és Viktor Csernomirgyin Oroszország balkáni nagykövete Belgrádba repült, ahol ultimátumot adtak át Milosevicsnek, amely az amerikai, orosz és európai felek közös követeléseit és egy békejavaslatot tartalmazott. Milosevics beleegyezett a nemzetközileg megalkotott békejavaslat elfogadásába. A béke feltételeként a már korábban is ismert követeléseket fogalmazták meg. A szerb fegyveres erők kivonását Koszovóból, a helyükre NATO biztonsági erők telepítését, és egy átmeneti etnikai albán vezetést, amely elismeri Jugoszlávia területi integritását. Az egyezséget már másnap ratifikálta a szerb parlament.

Az egyezség engedélyezett egy száz fős szerb kontingenst, amely a térségben maradva segíti majd General Sir Michael Jackson hadnagy vezette aknamentesítést. Az egyezség életbelépése utáni 48 órában ki kell vonni minden légvédelmi eszközt egy Koszovó határától számított 15 mérföldes sávban, ezzel megelőzve minden félreértést. A szerződés a területeken szektorokra osztotta szét a békefenntartókat, nemzetiség szerint amerikai, olasz, német, brit és francia szektorokra, amely egységek nehéz technikával is rendelkeztek volna.

Külön kérdés volt a bombázások beszüntetésének időpontja, amit a szerb csapatok kivonáshoz kötöttek és nem akarta elsietni a NATO, attól tartva, hogy újra fellángolnak a harcok. A szerbek által elfogadott tűzszünet után Belgrádot nem érte támadás és a műveletek a jugoszláv hadsereg egységeire korlátozódtak. A szerb fél vonakodott a kivonulás megkezdésével, ugyanis egy ENSZ nemzetközi békefenntartó erő bevetését kérte a NATO csapatok mellett, valamint az ENSZ Biztonsági Tanácsa által kiadott határozatot a műveletek lezárásáról, ezzel nagyobb biztosítékot szerezve arra vonatkozóan, hogy a NATO tartja magát a vállalásaihoz. Ez meg is akasztotta a részletek megtárgyalását, és rövid időre kiújultak a harcok az UCK-val. Június 7-én a Pastrik hegynél, nyílt terepen elhelyezkedő szerb csapatokat komoly támadás érte B-52-es bombázókról. A várt hatás bekövetkezett, másnap a BT határozatot (1244) adott ki a csapatok kivonására és a háborús bűnöket tárgyaló eljárás elindítására, ahol magát Milosevicset is megvádolták. A hat oldalas dokumentumban mandátummal ruházzák fel a NATO-t, hogy a Kosovo Force keretében kezdje meg a békefenntartó feladatok ellátását és az irányítás átvételét, a nemzetközi közigazgatás létrehozását Koszovóban, továbbá az UCK lefegyverzésének felügyeletét. Egy 5km széles ütköző zóna lett kialakítva Koszovó körül, elzárva ezzel bármilyen katonai művelet útját. A szövetség végül beszüntette a légi műveleteket, amint Belgrád elkezdte kivonni a csapatait a térségből. A bevonuló NATO csapatok sorra fedeztek fel különböző létesítményeket, ahol a szerb rendőri erők vetették alá kínzásnak az albán lakosságot, de fény derült a lapušniki táborban elkövetett szerbek elleni atrocitásokra is. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság attól félve, hogy végleg elveszíti Koszovót, 1999. június 9-én aláírta a kivonását biztosító katonai technikai megállapodást (Military-Technical Agreement), amely megnyitotta a válság rendezésének útját.

Összegzés

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság bukásának több oka is volt. A folytonosan növekvő károk és katonai veszteségek mellett Belgrád elvesztette vezető szerepét Koszovóban és nehezen tudott úrrá lenni a történéseken. A szalonképtelen kezelési módok és gyenge vezetés miatt az ország elvesztette minden nemzetközi támogatottságát, különösképpen az orosz fél részéről. A vereséget előidéző másik tényező a politikai elit támogatásának elvesztése volt, akiknek az ipari és pénzügyi szektorban meglévő érdekeltségeik fizikailag is sérültek, ezáltal nem volt érdekük a konfliktus fenntartása. A Milosevics- féle vezetés számára pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a kitartás stratégiája nem tartogat számukra sikert.

A technikai és mennyiségi fölény ellenére a NATO-nak több kihívással is meg kellett birkóznia. A légvédelem rejtése azáltal, hogy a radarok nem bocsájtottak ki jelet, meglehetősen sikeresnek bizonyult, amely párosult ezen eszközök állandó mobilitásával. A kisebb egységek által is hordozható légvédelmi eszközök alkalmazása pedig 15 000 láb magasságba kényszerítette fel a NATO gépeket. A magasan történő repülést tovább nehezítették a rossz időjárási körülmények és a hegyvidékes terület, így egy idő után az elsődleges cél, tehát a légvédelem teljes elpusztítása, nehézkessé vált és a hangsúly is áthelyeződött az infrastruktúra rombolására. A rossz látási viszonyok miatt több félresikerült támadást is végrehajtottak, ilyen volt például a belgrádi kínai nagykövetség ellen elkövetett bombázás, amely diplomáciai bonyodalmakat okozott és hűvössé tette a viszonyt a NATO országok és Kína között. Kiváltképp fájó pont volt, amikor tévedésből egy menekültoszlopot ért csapás. Különösen fontos volt a média által állandóan közvetített konfliktusban, hogy a járulékos veszteségek elkerülésére nem volt elég csupán törekedni, de már elvárásként jelent meg. Az etnikai tisztogatásokat csak részben sikerült megakadályozni és sokkal inkább lehet azt mondani, hogy a menekültek visszatérése volt a tényleges siker.

Megjelentek tervezési hibák is a műveletben, melyek ütemezésekor nem vették figyelembe azt, hogy milyen történeti és kulturális jelentőséggel bír a szerbek számára Koszovó, ezért rövid távú műveletekkel terveztek kezdetben, remélve a gyors kapitulációt. A NATO tagállamok politikai vezetése közötti konszenzus is hiányzott. Sokan nem akartak jelentős erőt alkalmazni, amely szükséges lett volna a humanitárius katasztrófa lefékezéséhez. A nézeteltérés olyan stratégiai tervezés alapját képező kérdésekben is jelen volt, mint a fegyverhasználatra vonatkozó szabályok, vagy pedig a szárazföldi erők alkalmazása, melyet az USA vehemensen ellenzett. Ezek mind gátolták a hatékony fellépést.

A műveletek történelmi jelentőségűek voltak, mivel a második világháború óta ez volt a legintenzívebb háborús tevékenység, amit egy nyugati szövetségi rendszer vívott, emellett pedig az első alkalom, hogy csak a légierő alkalmazásával sikerült az ellenségre saját akaratát rákényszerítenie az egyik félnek.

A 11 hétig tartó nemzetközi hadműveletben összesen 2 300 légicsapást mértek, melyben 995 objektum sérült meg. 1 150 harci repülőgép 420 000 robbanóanyagot szórt le a célpontokra, beleértve 20 000 nehéz légi bombát, 1 300 cirkálórakétát, 37 000 kazettás bombát – köztük uránium tartalmú töltetekkel. Az ENSZ szakosodott szervezete 2002-ben készített egy jelentést a környezeti hatásokról Szerbiában és Montenegróban. Maga a tanulmány az uránium tartalmú lövedékek hatásáról szól. A jelentés kimutatta, hogy az uránium tartalmú lövedékek bár a talajban vannak, de nem jelentenek közvetlen veszélyt, a szennyezettség alacsony mértéke miatt.

A koszovói háború hatásai ma is érezhetők, s a dialógus megkezdődött a felek között, de még mindig szükséges a nemzetközi katonai jelenlét. 2008. február 17-től Koszovó de facto független Szerbiától, önálló biztonsági szervekkel és közigazgatással. Komoly gondot jelent a szervezett bűnözés, amely felszívta a volt UCK katonák egy részét. A Balkán-félsziget még mindig tartogat biztonsági kihívásokat, nemcsak a szomszédos államok, de Magyarország számára is, mivel egy esetlegesen eszkalálódó helyzet erodálná a biztonsági környezetünket. A tárgyalások jelenleg lassú mederben folynak és belátható időn belül nincs esély arra, hogy a koszovói államiság elismerésre kerüljön Belgrád által.

Irodalomjegyzék

Andrew J. BacevichEliot A. Cohen: War over Kosovo, Columbia University Press, New York, 2001.
Gian Gentile: How Effective is Strategic Bombing?: Lessons Learned From World War II to Kosovo, New York University Press, New York, 2001.

Benjamin S. Lambeth: NATO’s air war for Kosovo, RAND, Santa Monica, 2001.

Czifra Dóra: Humanitárius intervenció és államépítés Koszovóban, Dél–kelet Európa – South-east Europe International relations quarterly, vol. 1. no. 4 (winter 2010/4 tél)

Csengeri János (2013):   „Operation Allied Force” a NATO légi háborúja a délszláv válság megoldása érdekében 1, Repüléstudomány közlemények, XXV. évfolyam 1.szám 114-125.

Csengeri János (2013):   „Operation Allied Force” a NATO légi háborúja a délszláv válság megoldása érdekében 2, Repüléstudomány közlemények, XXV. évfolyam 2.szám 127-128.

Dr. Törő Lajos: A délszláv háború történelmi okai, eseményei és következményei. Hadtudományi Szemle, 2015. VIII. évfolyam 1. szám

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. A délszláv állam története, Osiris, Budapest, 1999.

Korom Mária: A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Szerbia) NATO bombázása-ahogy a szemtanú látta. Hadtudományi Szemle, 2016, IX. évfolyam 2. szám

Kovács Zoltán: Koszovó államiságának létrejötte, valamint annak regionális és globális következményei. Doktori (PhD) értekezés, 2019.

Magyar István ezds. (2001): A NATO jugoszláviai légi támadó-hadművelete Hadtudomány XI. évfolyam 3-4. sz.

Sergio Balanzino: NATO humanitárius segély a koszovói válság áldozatainak, NATO tükör, 1999. nyár, 2. szám

General Wesley K. Clark (Supreme Allied Commander): When force is necessary: NATO’s military response to the Kosovo crisis, https://www.nato.int/docu/review/1999/9902-03.htm#FN2, Letöltés ideje: 2021. 04. 18.

Kosovo Air Campaign (Archived) Operation Allied Force, https://www.nato.int/cps/en/natohq/topics_49602.htm, Letöltés ideje: 2021. 04. 17.

RAND Corporation: Operation Allied Force, Lessons for the future, https://www.rand.org/pubs/research_briefs/RB75.html#fn1, Letöltés ideje: 2021. 04. 18.

The Aviationist, Flying the Prowler to war, https://theaviationist.com/special-reports/flying-the-prowler-to-war/, Letöltés ideje: 2021. 04. 17.

The Heritage Foundation: Lessons from the war in Kosovo, https://www.heritage.org/europe/report/lessons-the-war-kosovo, Letöltés ideje: 2021. 04. 19.

 

Címlapkép: Nis, 2019. március 25.
Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke, a háromtagú boszniai államelnökség soros vezetője (b) és Aleksandar Vucic szerb elnök a NATO Jugoszlávia elleni légicsapásainak huszadik évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen a dél-szerbiai Nisben 2019. március 24-én. A katonai szövetség a jugoszláv haderő Koszovóból való kivonását kényszerítette ki az 1999. március 24-én indított légicsapással.
(Forráss: MTI/EPA/Djordje Savic)