A Kongói Demokratikus Köztársaság (Kongó, KDK) Földünk egyik legszegényebb országa. Ennek részben történelmi, részben természetes geopolitikai okai vannak. Az ország földrajzára alapvetően jellemző az, hogy csak egy nagyon kis része éri el az Atlanti–óceánt (ez mintegy negyven kilométer tengerpartot jelent), illetve keleti oldalon a Tanganyika–tó határolja. Így összességében inkább belső magterületről beszélhetünk.

Kongó a Belga Királyság gyarmata volt – Kongói Szabadállam, majd Belga Kongó néven – amely időszak súlyos kizsákmányolással járt együtt az ország lakossága számára. II. Lipót (1878-1909) uralma alatt a rablógazdálkodás egyes becslések szerint az ország lakossága felének életét követelte. Ennek a maga groteszk módján jogi alapjai is voltak – az uralkodó egy küldött útján kötött tulajdonjogi szerződéseket az analfabéta törzsfőnökökkel, megszerezve így a földjük feletti uralmat. Emellett állami monopóliummá nyilvánították a legértékesebb árucikkek kereskedelmét, vagyis a kaucsuk és az elefántcsont árusítását, ebből is a kaucsukra fektettek nagyobb hangsúlyt. Utóbbi olyannyira fontossá vált II. Lipót számára, hogy külön rendfenntartó erőt létesített a gumibeszolgáltatások biztosítására, amelynek elsődleges feladata a lakosság megfélemlítése volt. Groteszk érdekesség, hogy a termelés biztosítása céljából a legelterjedtebb büntetés a kéz levágása volt, ezzel egyfajta verseny alakult ki a katonák között. Mivel a törzsek számára egyre nehezebbé vált a gumikvóta teljesítése, gyakran egymásra támadtak. A lakosságszám egyre csökkent, a túlélők élete egyre inkább nehezedett, a kötelező munkavégzés pedig megakadályozta őket saját földjeik megművelésében.

A történelem a későbbiekben sem hozott jobb sorsot az ország számára – 1960–ig gyarmati sorban volt, majd az autoriter rendszerből fakadó nehézségek, polgárháborúk és belső viszályok akadályozták a fellendülést.

Az ország lakossága közel kilencven millió fő, ezzel Közép–Afrika legnépesebb állama. Az egészségügyi infrastruktúra hiányosságai és a fertőző betegségek markáns jelenléte nagy terhet rónak az országra. Magas a HIV–fertőzöttek aránya, a maláriában és a vissza–visszatérő ebolajárványokban megbetegedők száma, valamint hiányoznak az alapvető védőoltások. A gyermekhalandóság csökkenőben van, de a csecsemők több mint 5%-a még mindig nem éri meg a felnőttkort. A termékenységi ráta 6, így a népességszám az egészségügyi nehézségek ellenére is folyamatosan emelkedik.

Napjainkban a kizsákmányolás, bár új formában, továbbra is folytatódik, ennek oka Kongó némiképpen szerencsétlen geopolitikai helyzete, amely azzal jár együtt, hogy az ország területe alatt rejtőzik a világ még elérhető kobaltmennyiségének jelentős része. Ugyanígy jelentős például a gyémánt, az arany, az ón, a cink, a mangán, a réz és a nikkel az országban. Ugyanakkor a belső problémák miatt Kongó a világ egyik legrosszabb helyzetben lévő államának tekinthető, a népesség 72%-a él a létminimum alatt, ők naponta kevesebb, mint 2 dollárból élnek. Ez többek között a külföldi tőkebefektetések alacsony hányadából adódik.

Ennek nyomán elmondható, hogy – Friedrich Ratzel és Rudolf Kjellén nyomán – Kongó számára nem feltétlenül volt gyümölcsöző a gazdasági–társadalmi fejlődését illetően az a tény, hogy a területén megtalálható nyersanyagok szempontjából a világ egyik leginkább diverzifikált országának számít. Ez a szociáldarwinista irányzat egyik alapelvének – melynek része, hogy a földrajzi fekvés hatással van az államok gazdasági-társadalmi fejlődésére-, a tökéletes negatív példája, mivel a fejlődés hiánya éppen a földrajzi fekvésből és a bőséges ásványkincsekből adódik. Részben ebből fakad, hogy Kongó nagy területi kiterjedése – 2267050 m2 területtel a világ 11. legnagyobb országa – ellenére sem tudott igazán komoly súlyt szerezni magának a világpolitikában. Ez az oka annak, hogy a klasszikus geopolitikában nem sűrűn jelenik meg Kongó, mint befolyásos nagyhatalom. Jól mutatja csekély súlyát például az egy főre eső GDP-je is – 2017–ben a világ országai között a 182. helyet sikerült megszereznie. Ezen mutató fényében, a nominális GDP–t alapul véve ez fejenként 462 dollárt jelent.

Az ország felfedezése elhelyezkedéséből fakadóan sokáig váratott magára a nehéz terepviszonyok és a sűrű esőerdők miatt. A földrajzi elhelyezkedéssel kapcsolatban nem elfelejtendő, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság határos Ugandával, ahol 1994 óta aktív a Lord’s Resistance Army nevű, gyerekkatonákat is alkalmazó terrorszervezet. Ez a tényező mind közvetlenül, mind közvetetten érinti Kongót, hiszen a támadások, összecsapások időnként erre a területre is átterjednek, csakúgy, mint a menekültek tömegei.

Kongó földrajzát illetően alapvető információ, hogy területének nagy részét a Kongó–medence adja, emellett a trópusi éghajlatából adódóan főként esőerdőkkel borított. Ezen kívül magaslatok, fennsíkok, dombok is jellemzőek a térségre, nehezítve így például az olyan alapvető szolgáltatások kiépítését, mint a megfelelő úthálózat vagy a telekommunikációs csatornák. Így lehetséges az, hogy összesen 4007 kilométernyi vasútvonal szeli át az országot – elsősorban teherszállítási céllal épültek ezek a vonalak – azonban a beruházások hiányából fakadóan az infrastruktúra rendkívül rossz állapotban van, sok helyen legfeljebb 35 km/h átlagsebességgel képesek haladni a szállítmányok. Ezzel hetekig is eltart, mire a nyersanyagok Angolába érnek, vagyis képesek bekapcsolódni a nemzetközi, azon belül is elsősorban a vízi úton történő kereskedelembe.

A belső konfliktusok is főleg a földrajzi jellemzőkkel állnak összefüggésben – harcok dúlnak az olyan alapvető erőforrások megszerzéséért, mint például az ivóvíz, amelyhez a lakosság mintegy fele nem tud hozzájutni a megfelelő minőségben és mennyiségben. A másik értékes dolog természetesen az ásványkincseket rejtő területek feletti uralom. Akié a föld, azé a pénz.

Különösen az ásványkincsekben gazdag területeken élő emberek vannak kitéve a támadásoknak, szexuális erőszaknak, kényszermunkának, valamint az elsődleges megélhetést jelentő termések ellopásának. Az egészségügyi ellátás romokban hever, mivel a fegyveres csoportok ezekről a területekről szerzik be a saját tagjaik számára szükséges kötszereket és gyógyszereket.

Amivel Kongó valóban geopolitikai szereplővé tud válni, az a nyersanyag, ezzel képes magának szövetségeseket szerezni. Sajnálatos módon azonban ennek a fordítottja is elmondható, a rossz életkörülmények elől külföldre menekülő embertömegek miatt ellenségeket is nagyon könnyen szerez magának az ország. Nem beszélve arról, hogy a szomszédos országok szívesen megszereznék a kongói bányák kincseit. A bányászat nem tekint vissza túlságosan hosszú múltra, inkább a világ technológiai fejlődésével (hiszen a kobalt az egyik alapvető összetevője az akkumulátoroknak) és a mezőgazdasági termelési hatékonyság csökkenésével van összhangban. Részben ez is magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért nem sikerült még biztonságos munkakörülmények közé helyezni a kitermelést, illetve a jelenleg használt technológia miért nem képes elérni a termelési lehetőségek határát. A legtöbb esetben a bányászok – felnőttek és gyermekek egyaránt – kezdetleges eszközökkel ásnak, majd puszta kézzel hordják fel az akár tíz méter mélyen rejtező kincseket.

Talán némi fejlődést jelent az az intézkedés, amellyel Kongó – felismerve egyik legnagyobb erősségét – stratégiai eszközzé nyilvánította a kobaltot és megháromszorozta a kitermelés díját. Ennek oka, hogy az állam felismerte, mivel képes sakkban tartani az őt zsinóron rángató gazdasági nagyhatalmakat: ez pedig az az alapvető tény, hogy kobalt nélkül nagyon sürgősen kellene innovációkat kitalálni az akkumulátorok felépítéséhez. Az így szerzett többletbevételek alkalmasak lehetnek mind a technológiai fellendülés finanszírozására, mind a munkások bérének, így életszínvonalának emelésére.

Az „Afrika Első Világháborújaként” elhíresült két kongói háború körülbelül húsz fegyveres csoportot és kilenc állam geopolitikai státuszát érintette. A háborúk háttere elsősorban a hiányzó állami szuverenitásból fakadt: a kivonuló Belgium magára hagyta a fiatal országot, amely nem volt képes megbirkózni a hirtelen rá szakadt feladatok tömegével. Ezt követte a diktatórikus rendszer kiépítése, majd a kilencvenes években a ruandai népirtás elől menekülő emberek áradata, amely nagyon leterhelte a kongói állam ellátási képességeit. Ezzel együtt a ruandai hutuk megtámadták a KDK területén élő tuszi közösségeket, így a genocídium Kongó területére is átterjedt. A Kongó és Uganda között dúló háborúnak 2004–ben békeszerződéssel vetettek véget, ez azonban nem jelentett teljes csapatkivonást az ellenséges területekről.

A konfliktus 2016–ban ismét erőre kapott, ezzel összefüggésben például a válság kezdete óta az éhínségben szenvedők száma mintegy 750%-ra emelkedett. Habár Kongóban jelenleg is körülbelül tizennyolcezer ENSZ-békefenntartó van jelen, a belpolitikai konfliktusok felszámolása még várat magára. Így napjainkban sem jutott még nyugvópontra az ország – 2020 októberében Észak-Kivuban lángoltak fel ismét az ellentétek. Az Egyesített Demokratikus Erők csoportja (Allied Democratic Forces- ADF) a hónapban legalább negyvenkét halálesetért volt felelős.

Emellett a 2018–ban kitört újabb ebolajárvány is több mint kétezer áldozatot szedett, amíg 2020 júniusában véget ért. Ez már a tizedik alkalom volt, hogy ez a betegség az országot sújtotta. A járvány kezelését nagyban megnehezítette, hogy 2018 óta körülbelül 420 alkalommal érte támadás az egészségügyi intézményeket, ezek hátterében főleg kormányellenes erők állnak.

A 2019 elején kitört kanyarójárvány tovább súlyosbította az egyébként is nagy nyomás alatt álló egészségügyi ellátórendszer helyzetét – összesen mintegy 310 ezren kapták el a betegséget, az áldozatok száma már meghaladja a hatezer főt. Mindezt úgy, hogy az UNICEF és a WHO 2019–ben körülbelül 18 millió gyermekhez juttatta el a szükséges védőoltásokat.

Nem elfelejtendő a szomszédos Uganda területén működő Lord’s Resistance Army tevékenysége sem – a földrajzi közelségből fakadóan előfordul, hogy az LRA közvetlenül vagy közvetve érinti Kongót, úgymint gyerekkatonák toborzásával, vagy támadásokkal.

A nemzetközi közösség számára figyelmeztető jel lehet, hogy a konfliktus további eszkalálódása esetén könnyedén előfordulhat, hogy az továbbterjed Burundi, Ruanda és Uganda területére, a közvetlen hatások mellett például menekültek áradatával terhelve a szomszédos, egyébként sem kifejezetten stabil és erős államokat. Ezen felül Kínának lenne különösen nagy érdekeltsége abban, hogy Kongó egy valóban stabil kereskedelmi partner lehessen, hiszen a tizennégy legnagyobb kongói kobaltbánya közül nyolc kínai cégek tulajdonában van.

Kongó bátran nevezhető az ellentmondások földjének: egy olyan országnak, amely számára a fent leírt minőségben és mennyiségben áll rendelkezésre a nyersanyagok széles tárháza, miközben az állami szféra kudarca és a belső konfliktusok okozta általános kiszolgáltatottság és alacsony életszínvonal miatt a bányászatból fakadó előnyeit nem tudja megfelelően kihasználni. A 80 milliós lakosság mintegy hetedének – ennek mintegy fele gyermek – szüksége lenne valamiféle humanitárius támogatásra.

Címlapkép: A Kongói Demokratikus Köztársaságban tartott elnökválasztás ellenzéki győztese, Felix Tshisekedi támogatói ünnepelnek a fővárosban, Kinshasában 2019. január 20-án, miután az alkotmánybíróság reggelre virradóra megerősítette Tshisekedinek a december 30-i választáson aratott győzelmét. (Forrás: MTI/EPA/Hugh Kinsella Cunningham)

 

[1] Besenyő János: Országismertető – Kongói Demokratikus Köztársaság, 2010, 119-122. oldal

[2] Bozzay Zoltán: Népirtások a XX. században, Scolar Kiadó, 2019, 19-31. oldal

[3] Besenyő: Országismertető

 

További felhasznált források:

Besenyő János: Országismertető – Kongói Demokratikus Köztársaság, 2010. 119-122. o.

Bozzay Zoltán: Népirtások a XX. században, Scolar Kiadó, 2019. 19-31. o.