„Vízkonfliktusok” sorozat

A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a  világban jelenlévő lehetséges vízkonfliktusokkal kapcsolatban.

A folyók a történelem során mindig fontos szerepet játszottak a civilizációk kialakulásában és azok fennmaradásában, így történt ez Mezopotámiában, Egyiptomban és Indiában is. India leghosszabb folyója a Brahmaputra, ezt követi a Gangesz, és az Indus. A szubkontinens számára a folyók napjainkban is hatalmas szerepet játszanak, leginkább gazdasági szempontból. Az ország gazdaságát ugyanis a mezőgazdaság dominálja, a népesség megközelítőleg 70%-nak megélhetése közvetlenül vagy közvetetten a fő folyóktól függ. A gazdasági szerep mellett India kultúrájában és a hindu vallásban mélyen gyökerezik a folyók tisztelete, és leginkább a Gangesz kultusza.

A vízhiány

Az Éghajlat-változás Kormányközi Testülete (IPCC) elemzése szerint Indiát fogja az egyik legsúlyosabb módon érinteni a klímaváltozás. Az MIT álláspontja pedig, hogy amennyiben sikerülne is csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását, a klimatikus viszonyok akkor is az emberi szervezet tűréshatárát fogják fenyegetni az ország számos pontján. Az Indiában kialakult helyzet már ezévben humanitárius krízissé, a világ eddigi legnagyobb vízhiányává eszkalálódott. A probléma kialakulásában a robbanásszerű népességnövekedés, a klímaváltozásból fakadó időjárási anomáliák, mint a monszunos időszak átalakulása, a rossz vízgazdálkodás valamint a politikai hanyagság együttes hatása is közrejátszott. A több mint egymilliárd fős és folyamatosan növekvő népességnek az egyre fogyó ivóvíz problémájával kell szembenéznie. 600 millió ember magas, vagy extrém vízhiányban szenved, évente pedig 200.000 ember hal meg emiatt. A folyók, melyek táplálják vidéken a mezőgazdaságot apadnak, a klímaváltozás miatt pedig a területen jellemző monszun időszak megváltozott, jóval rövidebb, de intenzívebb lett, a csapadékot pedig nem megfelelően, valamint kis arányban (a szennyvíz 15, az esővíz 8 %-át) hasznosítják. Emellett a folyók szennyezettsége is hatalmas probléma, ilyen körülmények között hamar felütheti fejét a kolera vagy malária is. India a mért 122 országból 120. helyen áll a víz minőség indexen, a vizek 70%-a fertőzött, egy 2014-es felmérés szerint pedig a világ 15 legszennyezettebb városa közül 10 indiai, az első helyen pedig Delhi áll.

A lakosság megközelítőleg 70-80%-a él szegénységben, 14%-uk pedig éhezik. A kormány közbenjárása hatására ezek a számok évről évre csökkennek, a kialakult vízproblémát azonban nem tudják megfelelően kezelni. A háztartások 75%-ának nincsen közvetlen hozzáférése ivóvízhez, a vidéki háztartások 84%-a pedig nem rendelkezik vezetékes vízzel. A rászoruló falvakba hetente, központilag küldenek ki kamionokat víztartállyal, melyek bizonytalan minőségű vizet szállítanak. Ezekből a tartályokból a lakosok fejadagot kapnak, ezt pedig kénytelenek beosztani, akkor is, ha a következő adag víz nem időben érkezik, hiszen bármilyen más forrásból származó víz emberi fogyasztásra alkalmatlan, szennyezett. Éppen azokban a régiókban, ahol legnagyobb arányban nő a népesség, és ahol a mezőgazdaság az elsődleges megélhetési forrás, tűnik az állam a legtehetetlenebbnek. Különböző régiók között egyre nagyobb ellentét alakul ki, hiszen az apadó folyók vizén osztozni egyre nagyobb kihívást jelent.

2019 nyarán India autóipari központjában és hatodik legnagyobb városában, Csennaiban még nem látott vízhiány alakult ki. A víztározók, melyek eddig képesek voltak ellátni a körülbelül ötmillió fős várost, teljesen kiszáradtak, így a környező területről voltak kénytelenek vizet szállítani kamionokkal, a szegényebb rétegek pedig attól tartva, hogy csak a tehetősebb rétegeknek jutna víz, úttorlaszokat építettek. A város rendelkezik ugyan egy sótlanító üzemmel, amely tengervízből készít fogyasztásra alkalmas vizet, azonban ez rendkívül drága megoldás, másrészt közel sem elég ahhoz, hogy kielégítse a város igényeit. A krízis a kasztrendszerben gyökerező, hatalmas osztályellentéteket is felszínre hozza: a sokak szerint alanyi jogon járó vízhez a gazdagabb rétegek sokkal könnyebben hozzá tudnak jutni annak hiánya esetén.

Felmérések szerint egy éven belül 21 indiai nagyvárosnak, köztük Delhinek teljesen el fog fogyni a talajvize. 2030-ra India vízigénye a mai kétszeresére fog nőni, a teljes lakosság 40%-a egyáltalán nem tud majd vízhez jutni. 2050-re pedig az ország GDP-jének legalább 6%-a fog elveszni a válság miatt.

A lehetséges megoldások

A vízzel való gazdálkodás és a krízishez való hozzáállás mind állami, mind helyi szinten problematikus. Bangalore a 8 millió fős dél-indiai nagyváros évente 800-900 milliméternyi esővizet kap, amely nem számít alacsonynak. Ha ennek az esővíznek a felét hasznosítaná, azzal a város annyi ivóvízzel rendelkezne, hogy egy személyre egy éven keresztül naponta 100 liter jutna, ami bőven elég lenne személyes használatra. Annak ellenére, hogy az esővíz gyűjtését törvényekkel szabályozzák, a város rendkívüli módon lemaradt ezen a téren. Ehelyett a közelben lévő Cauvery folyóból nyer vizet, azonban a lakosság negyede még ehhez sem jut hozzá. Bangalore, és más indiai városok esetében az elsődleges lépés az lenne, hogy az esővíz gyűjtését általánossá teszik, a talajvizet pedig, mely drasztikusan fogy, ezzel pótolják. Ezt azonban központi irányítás nélkül megoldani szinte lehetetlen, a politikai hanyagságot pedig tükrözi az is, hogy a város kormányzati esővízgazdálkodás részlegén mindössze hat ember dolgozik.

A kormány a krízis megoldása érdekében egy tervezetet dolgozott ki, melynek lényege, hogy a nagyobb folyókat egy csatornával összekötik, így a kiszáradt, vagy elapadni kezdő folyókba ismét víz jutna. Az első próbálkozás ennek megvalósítására a Ken és a Betwa folyó összekötése, mely egyfajta tesztként fog megvalósulni. A környezetvédők azonban szkeptikusan állnak a kísérlethez, mind a folyók vízi világa, mind a szárazföldi környezetért aggódva. A tervezett csatorna ugyanis a Panna Nemzeti Parkot fogja átszelni, amely a veszélyeztetett indiai tigris élőhelye.

A vidéki lakosság esetén egyének és kisebb csoportok összefogására lenne szükség, kutak ásása a falvakban és az esővíz nagyarányú gyűjtése az esős időszakban nagy előrelépést jelentene, így mind a mezőgazdaságban, mind emberi fogyasztásra felhasználható lenne. A mezőgazdaság megreformálása is szükséges a gyökeres változásokhoz: környezetbarát megoldások és ahol lehetséges, a fejlettebb technológia használata, vagy a kormány által is támogatott ’Zero Budget Natural Farming’, vagyis alacsony költségű, vegyszerek nélküli természetes növénytermesztést, mely az ősi indiai módszereket és a modern tudományt ötvözve növelné a termelést, eközben védené a környezetet.

Szerző: Ustea Dóra