Ez a cikk számos szakmai beszélgetés és eszmecsere hatására készült, amiknek egy része Tajvanon történt az elmúlt hetekben.

 

A realizmus – a nemzetközi kapcsolatok elméletének egyik fő iskolája – számomra nem egy konkrét külpolitikai választás mellett letett garast, hanem egy gondolati sémát jelent, aminek alkalmazása során egymással teljesen ellentétes végkövetkeztetésre is juthatunk. Védjük-e meg Ukrajnát vagy Tajvant, alkalmazzunk-e szankciót az agresszorral szemben vagy sem? Az ilyen típusú kérdésekre lehet realista gondolatmenettel így, vagy úgy is válaszolni. Káros ugyanakkor, ha egyes külpolitikai döntéseket realistaként (sokszor ez a racionalitás fogalmával is keveredik, hibásan) fogunk fel, míg annak kritikáját, alternatíváját pedig teljesen diszkreditáljuk. Egy nemzet stratégiai célja (nemzeti érdeke) megvalósítható többféleképpen is. Például egyrészt a realista felfogás által támogatott külpolitikai döntésekkel, másrészt a más logikai séma (idealizmus-liberalizmus iskolája) keretében megszülető külpolitikai döntésekkel is elérhető ugyanaz a cél. Az is előfordul, hogy az elméleti (és pártpolitikai) szempontból szembenálló felek nem egyeznek meg a stratégiai célokban. Ám személyes szubjektív tapasztalatom szerint az esetek nagyrészében a végcél tekintetében egyetértés szokott lenni. A stratégiai cél meghatározása nem állandó, az folyton változik, ugyanakkor mégis egy bizonyos időszakban többé-kevésbé állandónak érzékeljük. Így tehát annak módosítását a népszuverenitásból következő demokratikus választáson végzi el a lakosság és bármit is választ, onnantól már az lesz a stratégiai cél, azaz az új nemzeti érdek. Tehát sem a nemzeti érdek, sem az elérésének módja nem kőbe vésett; finomhangolásra sokszor szükség lehet.

Az egyes külpolitikai helyzetek kezelésének szükségességekor felmerülő – sokszor eltérő világnézetből fakadó – vitáknál sokszor a végcél hasonló, még akkor is, ha az odavezető út, az eszközválasztás, a taktikai döntések radikálisan különbözőek lehetnek. Ha azonban meg tudunk állni és megállapodni legalább abban, mi a távlati cél, talán könnyebben fűzhetjük össze és tökéletesíthetjük a stratégiai cél elérésnek módszerét.

A realista iskola részét képező strukturális realizmus kifejezetten erős volt a ’90-es évek konstruktivista térhódításáig, de a fejlődő világban még ma is domináns pozícióban van. Oroszország és Kína is számos alkalommal él az elméleti keret több fogalmával úgy, mint a pufferzónák (befolyási övezetek és ütköző zónák) fenntartásának szükségességével. Ezzel szemben a Nyugaton többen a pszichológiára, a nemzeti identitásra, a vezetők egyéni tulajdonságaira fókuszálva próbálják megérteni az eseményeket. S ha egy vezető nem a pozitív összegű játszma (egyébként valóban racionális) logikáját követi, akkor az csakis irracionális, netán paranoiás őrült lehet. Látható, hogy ez az elméleti vonal (kibővülve az idealistákkal) és a realizmus egyes követői is rendre a máshogy gondolkozókat racionalitást nélkülöző személyekként írják le. Ezt a reflexet a politikai empátia hiányának számlájára írom, ami különösen káros akkor, amikor a másik ország (vagy elméleti vitapartner) motivációit és érvelési logikáját kéne ahhoz feltárni, hogy a legkevesebb súrlódással tudjuk menedzselni a világ eseményeit. Hiszen végső soron az emberi szenvedés minimalizálása lenne a cél, akár valaki pozitív, vagy zéró összegű játszámának látja a nemzetközi kapcsolatokat. Ennyi idealizmus megengedhető egy realistának is.

Gondolatok a tajvani helyzetről

Az elmúlt hetekben nagy sajtónyilvánosságot kapott Tajvan, amely terület nemzetközi jogi megítélését az egy Kína elv rögzíti. Bár az elv rögzített, a nemzetközi politikában nincs statikusság, hiszen ahogy a hatalmi megoszlás változik, úgy változhat vele egyes területek (nemzetközi jogi) megítélése is. Bár Kína, és hivatalosan az Egyesült Államok is, a jelenlegi status quo fenntartását hangsúlyozza, valójában mindkét fél annak lebontásában vesz részt. Washington nem tartja tiszteletben a kínai vörös vonalakat és az egy Kína elv kikezdését támogatja, míg Peking tudatosan megsérti a Tajvan által felügyelt területeket a szoroson található felezővonalon való átkeléssel és hadgyakorlatokkal. Tajvan státusza remek eszkalációs lehetőséget biztosít mindkét félnek, ám az eszkalációt kordában tartani egyre kevésbé lesz könnyű feladat.

Az Egyesült Államok szempontjai

Az Egyesült Államok megpróbálja bevonni Tajvant az autokráciákkal szemben felálló demokráciák szövetségébe (idealista külpolitika, mely a hasonló értékű országok szövetségbe tömörítését szorgalmazza). A szigeten valóban demokratikus rendszer működik és kultúrája érdekes nyugati-keleti keveredést mutat, így valóban van affinitás a nyugati emberben a sziget felé, s nem közömbösek sorsa iránt. Hogy ezért kell-e az Egyesült Államoknak megvédenie a területet? Realista szemszögből a legkevésbé sem. Ha az idealizmus szemüvegét lecseréljük a realizmuséra, akkor teljesen eltérő érvekkel, de elérhetünk ugyanarra a következtetésre, mint amit az idealisták gondolnak helyesnek. Hiszen mik is az érvek Tajvan védelme mellett amerikai szempontból, realista alapon? Kína feltartóztatásának kritikus eleme a szigeten való amerikai jelenlét és annak záloga is, hogy Kína nem képes akadálytalanul kijutni a Csendes-óceánra, hiszen bármikor támadás érheti akárhol is haladna át az első szigetláncon (ez a lánc Japántól a Rjúkjú-szigeteken keresztül, Tajvant érintve a Fülöp-szigetekig húzódik). Ha ez megbomlik, úgy az amerikai erőkivetítési képesség (power projection) a térségben meggyengül, az erőviszonyok további átrendeződése következik be. Az Egyesült Államok tehát nagy árat fizetne, ha elengedné a szigetet, ám nem minden áron vállalja a védelmét sem. Tajvan fontosságát tehát a geopolitikai elhelyezkedése és geoökonómiai jelentősége adja, hiszen a globális ellátási láncokban a félvezetőgyártó ipara rendkívül fontos. A kialakult centralizált gyártási struktúra – amit a COVID-19 okozta válság csak tovább hangsúlyozott – egyre kényelmetlenebbé vált az országok számára és a bizonytalan nemzetközi helyzetben elemi érdekükké vált a gyártási folyamat decentralizációja (több helyen legyen gyártás, lehetőleg távolabb a kockázatos helyektől). Érthető módon ez a Tajvannak kiszolgáltatott országok érdeke, de nem Tajvané, hiszen amennyiben az együttműködés megkezdődik az amerikai és az európai gyártási kapacitás kiépítéséről, ezzel egyidőben csökkeni fog Tajvan fontossága is. Tajvan érdeke lenne a jelenlegi gyártási struktúra megtartása, hogy azzal saját kezébe tarthasson egy erős aduászt. Kérdéses, hogy vajon csak a geopolitikai fontosság elég lenne-e az Egyesült Államoknak, hogy direkt konfrontációt vállaljon Kínával. Látható, hogy a geopolitikai és a geoökonómiai érték együtt kellően fontossá teszik számukra a szigetet, de ha ez megbomlik, úgy az elkötelezettség mértéke is megváltozhat.

Ha a tajvani vezetés együttműködik (tudásmegosztással, hogy máshol is kiépülhessen kompetitív gyártási kapacitás), akkor ez külső (amerikai) nyomásgyakorlásra történhet, hiszen a centralizált gyártási struktúra – amint arról szó esett – amerikai érdek is. Ezért cserébe Washington ajánlhat nagyobb katonai segítségnyújtást, újabb ígéretet, azonban, ha megkezdődik a gyártás diverzifikációja és ezzel az ellátási lánc biztonsága nő, úgy csökken majd a sziget fontossága is a világ többi (demokratikus) országa számára. Amint pedig a kínaiak a mostani előrejelzéseket figyelembe véve elérik azt a szintű katonai paritást a térségben az amerikaiakkal és partnereikkel szemben, hogy a költség-haszon elemzésnél már túl nagy árat kelljen fizetni a sziget védelméért, akkor előfordulhat egy újabb Kabul pillanat (mikor az amerikaiak magukra hagynak egy szövetségest).

De mi is történt pár héttel ezelőtt? Az amerikai elnöki adminisztráció és Nancy Pelosi kommunikációjának eltérő mivolta utalhat a strategic ambiguity (stratégiai kértértelműség– Az Egyesült Államok azon politikája, amely nyíltan nem jelenti ki, hogy védelmet biztosítana a sziget számára, de ennek ellenkezőjéről sem biztosítja Kínát, így fenntartva azt a bizonytalanságot, ami mégis elfogadhatóvá teszi a helyzetet a felek számára) gyakorlati alkalmazására, hiszen bár Pelosi utazását meg nem tilthatja az amerikai elnök, ugyanakkor a kínai reakció sem lett volna ilyen ellenséges,[1] ha az utazást magánszemélyként teszi meg.  Szükség volt a hivatalos minőségben megtett utazásra, tehát összehangolt akció állhat a háttérben. Míg a hatalmi ágak közti érdek és akaratkülönbözet szolgáltatja a politikai kommunikációs elemet, hogy a kétértelműség megvalósuljon.

Bár az amerikai figyelmet leköti most az orosz–ukrán háború és a gazdasági válság jelei is kezdenek jelentkezni szerte a világon, ám jelenleg még az Egyesült Államok rendelkezik azzal a relatív hatalmi többlettel Kínával szemben, amit felhasználva egy olyan új status quo-t lenne képes kialakítani, ami aztán újabb évekre „jegelné” a tajvani helyzetet. Mivel egyes előrejelzések szerint az idő Kínának kedvez a hatalmi átrendeződés értelmében ezért Washingtonnak mihamarabb rendeznie kell valamilyen módon a Tajvan státuszát övező kérdést, mielőtt erre már képtelen lenne (vagy a rendezés költségei túl magasra és így vállalhatatlanná nőne). Ebből a szempontból vizsgálva Washington tudatosan provokálhat egy olyan korlátozott konfliktust (Kinmen lövetése vagy elfoglalása, blokád felállítása), ami után az egy Kína elvet (és a stratégiai kétértelműséget) elhagyva elismeri az ország függetlenségét és nyíltan csapatokat telepít az országba más szövetségesével együtt. Ez a status quo durva felrúgása lenne és eszkalációs spirált nyithatna, ugyanakkor Kína jelenleg még nem lenne képes teljes invázióra, azaz most még nyitva van az a „cselekvési kapu”, ami után egyre kevésbé lehetne a kínaiakat komoly konfliktus nélkül rábírni az új helyzet elfogadására. Ez persze újra csak időleges megoldás lenne, hiszen az idő múlásával ezt az új felállást is megkérdőjelezheti majd Kína, ugyanakkor ebben az esetben jogilag már egy független országgal állna szemben, ahol több ország katonái is tartózkodnak (feltehetően most is így van, de hivatalosan nem). Az amerikai cél ezek alapján kettős, egyszerre akarnak kialakítani új status quo-t, de közben azon is dolgoznak, hogy a sziget kevésbé legyen fontos az ellátási láncban. Ha az első nem sikerülne, az alternatív opció a sziget fokozatos elengedése lenne.

Kilépve a realizmus kereteiből érdemes más megközelítéseket is megvizsgálni. Mivel a kínai pártkongresszus és az amerikai félidős választások megközelítik egymást, ezért felvethető az a realista szempontokat hátrahagyó elemzési megfontolás, hogy Pelosi útjának célja Xi Jingping újraválasztási esélyének csökkentése volt. Amennyiben Xi nem váltja be a fenyegetéseit és komoly arcvesztést szenved el (ezt a kínai lakosság annak érzékelte), úgy a KKP ONGY (Országos Népi Gyűlés) felülírhatja az eddigi Xi-t támogató politikáját. Bár az újraválasztásának esélye erős, ugyanakkor egy külpolitikai kudarc ezt gyengítheti. Új frakciók alakulhatnak és fordulhatnak Xi pártfőtitkár ellen egy harmadik terminus alatt. Veszélyes azonban ez a feltételezett amerikai akció, hiszen nem garantált, hogy Xi bukása esetén egy simulékonyabb, kevésbé asszertív szereplő kerül a KKP élére (a történelem megmutatta, hogy egy Jelcint mindig követhet Putyin, egy Hinderburgot Hitler). Ez a kínai belpolitikára hatást gyakorolni kívánó külpolitika egyben kapóra jön a demokraták számára is szintén belpolitikai színtéren, hiszen a kínaiak meghátrálásra késztetése számukra is jól jöhet a félidős választásokkor. Pelosi sikeres útjának ára Tajvan „szuverenitásának” tartós vagy ideiglenes megsértése lehetett volna (offshore szigetek elfoglalása vagy blokád), amit aztán a kínai fél is eladhatott volna sikerként. Így a nagyhatalmi politika oltárán ismét egy kisebb állam szuverenitása csorbult volna, azonban (eddig) a kínai fél meghátrálása történt meg és csak kis mértékben sérült Tajvan pozíciója.

Látható, hogy Tajvan védelme melletti kiállás teljesen indokolható realista alapon és idealista alapon is, ahogy ennek ellenkezője is érvelhető, ugyanezeket a gondolati sémákat felhasználva.

Vörös vonalak és befolyási övezetek

A kínai szempontot azonban legkönnyebben a realista terminológiával érthetjük meg, miután az ütköző zónák létrehozását Oroszország és Kína is kiemelt fontosságúnak kezeli. Az orosz érvelés hasonló biztonsági aggályokra hivatkozva rohanta le Ukrajnát, mint amilyen biztonsági aggályokat Peking is megfogalmaz Tajvan kapcsán. Az ütközőzónák és vörös vonalak terén nem kellene ennyire érzékenynek lenniük, hiszen az Egyesült Államok is gyakorta hivatkozik ilyenekre, úgy, mint a bizonyos vegyi fegyverek bevetésének tilalma, vagy az orosz invázió fegyveres támogatásának a tilalma. De más térségbeli országok is ehhez folyamodnak, mint Ausztrália tette a Salamon-szigetekre telepítendő kínai bázis kapcsán. Vörös vonalak húzásának azonban csak akkor van értelme, ha azok a reciprocitás elve alapján működnek. Nem várható el a saját biztonsági érdekünk betartása, ha a másik félnek ugyanezt nem adjuk meg. A vörös vonalak a flexibilitás csökkenéséhez is vezetnek, hiszen a válaszreakció elmaradása egy megsértett vörös vonal kapcsán gyengeség kimutatásához vezet, ami további külpolitikai térvesztést okoz. Amennyiben a vörös vonalak és ütközőzónák kialakulása válik a megszokottá, úgy a nyugati univerzális felfogás gyengül és a világ (újra)felosztása kezdődik meg. Ez egyrészt az eddigi liberális nemzetközi rend meghaladását jelentené, másrészt a Nyugat is élhetne az így elérhetővé váló eszközökkel és elvárhatná azok tiszteletben tartását a többi féltől is. Ha az Egyesült Államok fokozatosan a leszalámizás taktikáját használva felváltja az egy Kína elvet, úgy az eddigi kínai asszertív magatartás szintet léphet, ahogy ez Oroszország kapcsán is történt.

A közvetlen biztonsági kérdéseket érintő vörös vonalak létezése a bizonyítéka az ütközőzónáknak, hiszen itt egy adott nagyhatalomnak van elsőbbsége más nagyhatalommal szemben a térségben található gyengébb hatalmak kárára. Ezekben a zónákban bármennyire is rosszul hangzik, az adott ország népének demokratikus döntésen alapuló oldalválasztása korlátozott, azon nagyobb hatalom által, amelyik a biztonságát egy az övezeten kívüli, azt befolyásolni akaró másik nagyobb hatalomtól félti. Mivel Washington átlépte a Peking által felfestett vörös vonalat, ezért az is várható, hogy az amerikai kérés, miszerint Oroszország ne kapjon katonai támogatást Ukrajnában (vörös vonal), most átgondolásra megérett Peking részéről, de legalábbis a hivatkozási alap rendelkezésre áll.

Megvédeni akkor kell egyes országokat, ha a saját stratégiai cél ezt megkívánja, és ez sokszor egybe is eshet az elvi megfontolásokkal, ami örvendetes és kedvező együttállás. Tajvan esetében jelenleg az Egyesült Államoknak érdeke a terület védelme, hiszen az Egyesült Államok érdekelt Kína kordában tartásában. Ukrajna védelme is érdeke, hiszen Washingtonnak nem csak saját országára, hanem az általa nagymértékben létrehozott és többnyire dominált nemzetközi rend állapotára is figyelemmel kell lennie. Ahogy Németországnak sem mindig csak saját országa, hanem az Európai Unió érdekeit is néznie kell – amiben domináns szereplő – tehát átvitt értelemben mindkét ország a saját nemzetének érdekét képviseli, mikor egy általuk dominált szervezet vagy absztrakt rend érdekeit védik.

Kinek dolgozik az idő?

Ebben a kérdésben mindkét fél meg van győződve, hogy a jelenlegi felállás végül neki fog kedvezni. Tajvan számára dolgozik az idő, mivel az elmúlt évek eseményei (Hong Kong helyzetének megváltoztatása és a mostani krízis) a nép nemzeti identitásának megjelenéséhez és megerősödéséhez vezetett. A lakossági attitűd a politikai vezetést is kényszerpályára helyezi, pont úgy, ahogy teszi most a kormányával szemben egyre asszertívebb kínai választ követelő kínai népesség. Ez a békés egyesülés esélyének csökkenését hozza és kifejezésre juttattja azt a gondolatot, hogy a tajvani kérdésről a tajvaniaknak kell dönteniük. Ez ugyanakkor, mint láthattuk, az ütköző zónák logikájával ellentétes. Geopolitikailag az idő Kínának dolgozik, hiszen a gazdasági növekedés lehetővé teszi annak a katonai erőnek a kiépítését, ami középtávon (10–15 év) képessé teheti az amerikai erők meghátrálására késztetését.

A tajvani belpolitikában egymással versengő két nagy párt, a DPP (Democratic Progressive Party) és a KMT (Kuomintang) látszólag nagymértékben különbözik a stratégiai célt illetően (egyesülés Kínával, vagy függetlenség). Ugyanakkor mindkét politikai erő kénytelen követni a népesség akaratát, ezért valójában a végcélt illetően mégsem térnek el annyira egymástól (a lakosság egyre nagyobb mértékben fordul el az egyesülés lehetőségétől és a külön nemzeti identitás megképződése is erősödni látszik) Az odavezető út, a taktika megválasztása már olyan kérdés, amiben más és más az álláspont.

Mint látható, a helyzet közel megoldhatatlannak tűnik. Kompromisszum terén limitált a mozgástér, hiszen vagy az ütköző zónák létét fogadjuk el, vagy a népek demokratikus döntésére bízzuk, hogy eldönthessék hova is tartozzanak (az Egyesült Államok Tajvan politikája jelenleg mindkettőt képes a szerencsés helyzetből adódóan alkalmazni, csak saját befolyási övezetét kiterjeszti egészen a tajvani-szorosig – ezt Kína fenyegetésként éli meg és idővel lépni fog). Vitatott ütköző zónában lévő területen kiállni a demokratikus választás mellett veszélyes, még akkor is, ha erkölcsileg helyes és morálisán támogatandó. Jelenleg azonban mind a realista (felemelkedő rivális kordában tartása), mind idealista (demokráciák és a döntés szabadságának védelme) logikával arra jutnak az amerikaiak, hogy Tajvan védelme szükséges. Amennyiben viszont egy jelenleg távolinak tűnő hipotetikus szcenárióban a tajvaniak Kínához akarnának csatlakozni, nos ebben az esetben ismét választani kellene a szabad döntés joga és a geopolitikai logika közt.

Véleményem szerint azonban a nukleáris eszkaláció esélye még akkor is kicsi, ha közvetlen konfliktus törne ki, hiszen egyik fél számára sem egzisztenciális jellegű a fenyegetés. Ha Kína veszít, Tajvan függetlenné válik és csapatok érkeznek oda, de ez túl nagy változást nem jelent az eddigiekhez képest. A szárazföld továbbra is nehezen elérhető marad. Ha az Egyesült Államok marad alul, egy komoly hídfőállást veszít, de saját és szövetségesei területe továbbra is relatív biztonságban marad, így a konfliktus limitált lenne és a térség vizeire lokalizálódna.

Szükség van a vitában az idealisták részvételére is, hiszen mint a nemzetközi politikában, úgy a tudományos diskurzusban is az egyensúly megléte az, ami képes a békés előrehaladást megteremtő környezetet létrehozni. Az országok védelmének kérdésköre pedig olyan ügy, mikor előfordulhat, hogy az idealista szempontok találkoznak a realista szempontokkal, így pedig közösen fordulhatunk a stratégiai célok elérése felé.

[1] Említik

Bán Zoltán írása.

Korábbi Tajvannal kapcsolatos cikkeink ide, a realista felfogással kapcsolatos írásaink pedig ide kattintva érhetők el.