Az Egyiptomi Haderő csaknem 12 éven keresztül folyamatosan harcolt azért, hogy megszabadítsa a Sínai-félszigetet az Iszlám Állam ottani sejtjétől (ISIS Sinai) és annak elődjeitől. Jelen írásomban azt fogom kifejteni, hogy milyen kihívásokkal kellett ez idő alatt szembenéznie, milyen hibákat követett el, amik azt eredményezték, hogy eddig elhúzódott a konfliktus és hogy később milyen változtatásokat eszközölt, amik végül győzelemhez vezettek.
A Sínai-félsziget Egyiptom legkeletibb része ez köti össze Afrikát a Közel-Kelettel. Nyugatról a Szuezi-csatorna keletről pedig Izrael és a Gázai-övezet határolják, lakossága pedig nagyjából 5-600000 fő, melynek nagyrészét beduin törzsek alkotják. A félsziget biztonsági helyzete már 2011 előtt sem volt túlzottan jónak mondható, az 1997-es luxori mészárlás például 62 halálos áldozatot követelt a 2004-es tabai bombatámadás-sorozat pedig újabb 37 emberrel végzett, amit hasonló támadások követtek Sharm el-Sheikh-ben és Dahab-ban.
Ennek oka részben a Camp David-i békeszerződés volt, miszerint Izrael kivonulásáért cserébe a két ország megállapodott arról, hogy biztonsági zónákra osztják fel a területet és limitálják, hogy ezekben mekkora katonai erő tartózkodhat, ez azonban bizonyos szélsőséges csoportoknak is lehetőséget nyújtott arra, hogy megerősödjenek. A helyzetet tovább nehezítette, hogy Egyiptomnak minden nagyobb katonai beavatkozáshoz külön engedélyt kellett kérnie Izraeltől és a „Többnemzetiségű Erők és Megfigyelők”-től (Multinational Forces and Observers – MFO). Emiatt a félsziget egy jelentős részén csak rendvédelmi erőkkel, határőrökkel és titkosszolgálatokkal voltak jelen.
Az Arab tavasz Hoszni Mubarak egyiptomi elnököt is utolérte, a tüntetések miatt 2011 februárjában kénytelen volt lemondani a hatalomról. Nagyjából ekkorra lehet datálni a Sínai-Felkelés kezdetét is, ISIS Sinai-ról azonban csak 2014 novemberétől beszélhetünk, amikor a legnagyobb felkelő csoport, az Ansar Bait al-Maqdis hűséget fogadott az Iszlám Államnak. Később több kisebb csoport is csatlakozott hozzájuk. Az országszerte zajló zavargások lekötötték a biztonsági erők figyelmét, ami kitűnő lehetőséget kínált a felkelőknek, ráadásul a líbiai Kadhafi-rendszer bukása után rengeteg fegyver és haditechnikai eszköz került hozzájuk a kiépített alagútrendszereiken keresztül. A félsziget lakott területének nagyjából egyharmadát sikerült irányításuk alá vonni, gyakran hajtottak végre támadásokat a helyi gáz-és olajvezetékek ellen és a Szuezi-csatorna forgalmát is veszélyeztették, destabilizálva a régiót, ezzel azonban nem csak az egyiptomi kormánynak okoztak nehézségeket. Az Arab Gázvezetéket ért támadások például évi 2 milliárd dollárnyi veszteséget jelentettek Jordániának és Izrael területén is hajtottak végre akciókat.
Emiatt Egyiptom 2011-ben engedélyt kapott rá, hogy katonai eszközökkel is felléphessen a terroristák ellen, ezzel kezdetét vette az Operation Eagle, az első ilyen jellegű művelet a sokból, nagyjából 2500 katonával, Különleges Erőkkel, gyalogsági harcjárművekkel, harckocsikkal és harci helikopterekkel. Viszonylag rövid idő alatt sikerült elfoglalniuk El Arish-t, Sheik Zuweid-et és Rafah-t, a felkelők három központját, viszont a valódi nehézségek csak ezután kezdődtek. A felkelők nem adták meg magukat folyamatosak voltak az egyiptomi (és izraeli) biztonsági erők elleni támadások, amiknek az intenzitása egyre csak nőtt. Sokan ezért Mohamed Morsi elnököt hibáztatják, amiért nem lépett fel elég határozottan, a helyzet azonban ennél sokkalta bonyolultabb volt, az egyiptomi haderőnek ugyanis számtalan külső-és belső problémával kellett szembenéznie, aminek következtében nagyjából az összes létező hibát sikerült elkövetnie a kezdeti szakaszban.
Először is nem vették elég komolyan a felkelőket, a katonai vezetés gyors győzelemre számított, holott az afganisztáni és az iraki háborúk példájából megtanulhatták volna, hogy egy terület elfoglalása még nem jelent önmagában győzelmet. Másodszor, az egyiptomi haderőnek nem volt semmiféle COIN (Counter Isurgency – Felkelés elleni) tapasztalata, 2011-ig úgy voltak vele, hogy a terrorizmus elleni küzdelem a rendvédelmi szervek dolga, helyette inkább konvencionális háborúra készültek, ami meg is látszott az eljárásaikon.
Abdel Fattah el-Sisi 2013-as katonai puccsa után még tovább fokozták a műveletek intenzitását, növelték a katonák létszámát, ekkor már vadászgépeket, kazettás bombákat és tüzérségi eszközöket is bevetettek, azonban ezek sem érték el a kívánt célt. Nem nagyon törődtek a civil lakossággal, rendkívül magas volt a „járulékos veszteségek” száma, sokszor erőszakkal lakoltatták ki a helyieket, rombolták le a házaikat és égették fel a termőföldjeiket azzal a vélt vagy valós indokkal, hogy a terroristákat támogatják. Gyakran bármi féle vád nélkül ölték meg vagy tartóztatták le és tartották fogva őket vagy a családtagjaikat embertelen körülmények között, a börtönökben pedig mindennaposak voltak a kínzások.
Ezzel azonban pont ellentétes hatást értek el. Az Amerikai Tengerészgyalogság COIN kézikönyve is leírja, hogy ha művelet közben a katonai erők kegyetlenül bánnak a helyi lakosokkal, megsértik a jogaikat és nem minimalizálják a civil áldozatok számát, akkor azok (főleg, akiknek haltak meg közeli hozzátartozóik az atrocitásokban) a felkelőket fogják támogatni. Itt is pontosan ez történt, a törzsek nagy része – akikkel már 2011 előtt is elnyomott és kizsákmányolt az egyiptomi kormány – nem értett egyet az Iszlám Állam ideológiájával, csak azért csatlakoztak hozzájuk, mert kevésbé tartották őket rossznak, mint az egyiptomi biztonsági erőket.
A helyzetet számtalan dolog nehezítette még tovább. Ide tartozik a fegyveres erők elavult struktúrája, a túlzott centralizáció, a görcsös ragaszkodás a régi doktrínákhoz és az újításra való hajlam hiánya. A katonák felkészültsége is hagyott kívánnivalót maga után, egy részük sorállományú volt, akik nem csak COIN, de semmiféle katonai tapasztalattal nem rendelkeztek, amerikai kiképzők elmondása szerint pedig még az Egyiptomi Különleges Erők sem voltak sem fizikailag sem szakmailag megfelelő szinten, a rendfokozatokat meg sokszor nem érdem, hanem a pénz a kapcsolatok és a rendszerhez való hűség alapján osztogatták.
Nehéz pontosan meghatározni, hogy mikortól kezdett el javulni a helyzet. Mubarak alatt a beduinok nem csatlakozhattak sem a haderőhöz, sem pedig a rendvédelmi szervekhez, igaz néhányuknak engedték, hogy a katonai hírszerzésnek dolgozzanak, őket nevezték Manadib-eknek, de a munkájuk rendszerint kimerült a csempész-alagutak felderítésében és hasonló kisebb feladatokban. El-Sisi kezdett el nagyobb figyelmet fordítani rájuk igyekezett növelni a létszámukat és integrálni őket a hadseregbe azzal, hogy rendes kiképzést, felszerelést és fizetést adott nekik. Helyiekként könnyen be tudtak épülni az ellenség soraiba és tudtak információkat szerezni, így a titkosszolgálatokkal való együttműködésük is erősödött.
Akiket nem a reguláris haderőbe vont be, azokat igyekezett kormánybarát milíciákba szervezni. Ezekből a legnagyobb a 2015-ben alakult Sínai Törzsek Uniója (Union of Sinai Tribes). A magját a Tarabin törzs adta és ugyan nem voltak annyira képzettek vagy fegyelmezettek, mint a Manadib-ok, a hely és a lakosság ismerete előnyt jelentett számukra és az egyiptomi kormány legitimációját is növelte. Igaz, mindkét szervezetben szép számban voltak bűnözők, akik a személyes vitáik elintézésére használták az újonnan kapott fegyvereiket és hatalmukat, valamint a csempészetből és a civilek bántalmazásából is bőven kivették a részüket, de a felkelők alagút-rendszerére is komoly csapásokat mértek. Így az egyiptomi flotta és a szárazföldi haderő sikeresen blokád alá tudta vonni a félszigetet, teljesen elvágva az ISIS Sinai utánpótlásait. Többször előfordult, hogy a terroristák azért adták meg magukat mert egyszerűen nem volt élelmük.
A kormány és a milíciák sikeres együttműködésének talán legjobb példája a 2021 márciusi művelet, amiben az Egyiptomi Különleges Erők a beduinokkal közösen találták meg és végeztek Salim al Hamadinnal, az ISIS Sinai vezetőjével. A szervezet ezután még tovább gyengült, végül az egyiptomi elnök 2023 áprilisában bejelentette a győzelmet és a harcok végét, amit később a terrorszervezet is megerősített, amikor 2024 márciusában egy videójában inaktívnak nevezte a sínai-félszigeti sejtjét. A területen épp viszonylagos béke van, nagy mértékben csökkent az erőszak, a biztonságot pedig főleg a rendvédelmi szervek és a milíciák tartják fenn, amiknek egy része (köztük a Union of Sinai Tribes) nem oszlott fel a harcok után. Ez egyrészt növeli a stabilitást, másrészt viszont felveti egy esetleges újabb felkelésnek a kockázatát, ha ezek nem lesznek elégedettek a kormány döntéseivel, valamint az izraeli háború lehetőséget adhat az ISIS Sinai-nak is arra, hogy új erőre kapjon.
Hogy ezek megtörténnek-e vagy sem, azt még nem lehet előre látni, ha viszont nem, akkor a Sínai-felkelés ritka példája lehet egy sikeres COIN-műveletnek. A kezdeti hibák miatt ugyan elhúzódott a konfliktus és rengeteg emberéletet követelt (2013 és 2022 között 3277 egyiptomi rendőr és katona halt meg, a civil áldozatokról nem is beszélve) de a milíciák kialakítása és támogatása hatékony módszernek bizonyult. Ez is igazolta, hogy csak úgy lehet tartós békét teremteni, ha a helyi erőket is bevonjuk a folyamatba (legyen szó akár egy másik államról akár egy országon belüli kisebb régióról), mivel ők ismerik a legjobban a helyi sajátosságokat és a felkelők eljárásait. A szívek és elmék megnyerése szintén kulcsfontosságú volt és végül nem is bizonyult túlzottan nehéz feladatnak. Amint az egyiptomi állam nem ellenségként, hanem partnerkén kezelte a törzseket, azok sokkal nagyobb számban álltak melléjük, amiben az is szerepet játszott, hogy el-Sisi körülbelül 700 milliárd egyiptomi fontot (nagyjából 15 milliárd USA-dollárt) tervez a félsziget fejlesztésére fordítani. A források folyamatosan érkeznek, amiből utakat építenek, fejlesztik az energia-ellátást, a mezőgazdaságot és még sok mást, kérdés azonban, hogy Egyiptom jelenlegi gazdasági helyzete miatt ebből mennyi minden fog megvalósulni.
A sikerben az is közre játszott, hogy egy viszonylag kis méretű felkeléssel álltak szemben, melynek a létszáma a csúcson sem haladta meg az 1500 főt és egy viszonylag könnyen körbezárható területen helyezkedett el. Ők is elkövették azokat a hibákat, amiket az Iszlám Állam Szíriai és Iraki kalifátusa, túl hamar akartak terjeszkedni túl nagy területen és ők sem bántak sokkal jobban a civilekkel, emiatt az egyiptomi kormánynak nem kellett túl sokat tennie ahhoz, hogy ő legyen a „kisebbik rossz”. A terroristák jóformán semmilyen külső támogatást nem kaptak (még a HAMAS-szal is ellentétjük volt), így nem jutottak elegendő nehéz fegyverhez sem ahhoz, hogy át tudják törni a blokádot, ami az alagútjaik elvesztése után végzetesnek bizonyult. Egyiptomnak ellenben voltak szövetségesei, 2013-tól már Izrael is hajtott végre légi csapásokat a felkelők ellen, valamint az amerikaiak és a franciák is támogatták őket hírszerző és felderítő információkkal.
Szerző: Rózsa Sándor
