Főoldal Általános Válságkörzetek a 21. században – kérdések és válaszok biztonságpolitikai szemmel: összefoglaló a...

Válságkörzetek a 21. században – kérdések és válaszok biztonságpolitikai szemmel: összefoglaló a konferenciáról

197
0
Megosztás
Dr. Kaló József megnyitja a konferenciát.

A rossz idő ellenére 2018. november 27-én immáron második alkalommal került megrendezésre Biztonságpolitikai Szakkollégium a Válságkörzetek a 21. században ­– kérdések és válaszok biztonságpolitikai szemmel című konferenciája az NKE Orczy Úti Kollégium épületében, mely egy aktuális témákkal, konfliktusokkal foglalkozó tudományos összejövetel, ahol a témában jártas személyektől szerezhetünk naprakész tudást. Az előadássorozat 3 panelbe rendezve 9 előadásból állt. A megnyitóban Dr. Kaló József, a Biztonságpolitikai Szakkollégium elnöke kijelentette, hogy ezen konferenciával mára hagyományt teremtett a szervezet.

Az első szekcióban, melynek fókuszában Líbia és Szíria állt, Bak Pál, Halasi Gábor és Ibrahim Imre előadásait lehetett meghallgatni.

Bak Pál Líbia 2014-2018: a nyitott kapuk „politikája” címmel tartott egy rövid áttekintő előadást arról, hogy mi vezetett az észak-afrikai ország jelenlegi helyzetéhez, és pontosan milyen faktorok is játszottak közre ezen folyamatban. Miután bemutatta azon tényt, hogy az ex-diktátor, Kaddáfi végső időszakában már egyértelműen lehetett érezni bukásának közelségét (pl. ENSZ embargó, törzsi ellenállások, egyéb külső és belső feszültségek), rátért arra, hogy ugyanakkor az ország egyáltalán nem állt arra készen, hogy határozott választ adjon a kialakult hatalmi vákuumra, melyet számtalan mennyiségű személy és szervezet kívánt betölteni, és melyen nem segített az impotens külföldi „segítségnyújtás” sem (León és Kobler próbálkozásai). A kialakult káoszban a dzsihadisták és az iszlamisták is jelentős hatalomhoz jutottak (pl. Szirt városa), mely tovább taszította az országot a végső összeomlásba. A kialakult zűrzavarból azonban lassan két vezető emelkedett ki, melyek közül az egyik a még a Kaddáfi alatt szolgált tábornagy, Khalifa Haftár, a másik pedig a szkhíráti egyezménnyel létrejött, külföldön is elismert kormány vezetője, Fájez esz-Szarrádzs. Váratlan faktorként a migráció is megjelent a kaotikus országban, ugyanis kihasználva az állam teljes megosztottságát, az afrikai bevándorlók ezen országon keresztül kezdték megközelíteni Európát, mellyel kontinensünk fókuszába került ismét Líbia. A líbiai migráció témájában talán leginkább érdekelt Olaszország minden kísérlete kudarcba fulladt a migráció megakadályozására, vagy legalább korlátozására (pl. Hermes 2011, Mare Nostrum, Triton, stb.), így egy nemzetközi összefogás kellett ahhoz, hogy az észak-afrikai országgal megoldást dolgozzanak ki a kialakult krízisre. A legsikeresebbnek tűnő megoldás végül az lett, mikor is az olasz kormány leült tárgyalni 60 dél-líbiai klánnal, hogy őket támogassák a kontinens belsejéből jövő migráció megállításában, szemben a nagyobb líbiai vezetőkkel. Megoldatlan probléma maradt azonban – mind a mai napig – a GNA (nemzeti egységkormány) és a Haftár közötti konfliktus. Igaz, a Putyin–Haftár találkozó után a líbiai tábornagy nyíltabb lett a tárgyalásokra, de a Macron, francia elnök segítségével létrejött megállapodások (2018-as választások, közvetlenül az új választási törvény és az alkotmányozás után) így sem valósultak meg, mely által továbbra is kérdőjeles Líbia jövője.

A második előadás Halasi Gábor Jelenetek a líbiai káoszból c. ismertetője volt, mely lényegében a folytatása volt az előző előadásnak. Rögtön az előadás elején vita alakult ki a fellépő felek közt Bernadino León szerepét illetően, hogy politikája racionális volt-e vagy sem. Korruptságát egyik vitázó fél sem kérdőjelezte meg. Halasi Gábor történetét az európai segítséggel létrejövő politikai megállapodással kezdte, mely segített abban, hogy az országban egy átmeneti hatalmi rend álljon fel, melyben minden fél helyet kap (kivéve Haftár, de erre később ki is tért). Bemutatta, hogy ezen politikai megállapodás mennyire alkalmatlan egy állandó rend fenntartására, ugyanis az állam vezetésébe beemelt felek továbbra is egymás ellen használják fel pozícióikat ahelyett, hogy egy összefogó erőt képezvén hoznának létre államrendet (pl. a Képviselőház és a kormány konfliktusai). Ekkor jött el az a pillanat, hogy Haftár is megmutatta saját képességeit és bizonyította azt a tényt, hogy ő is egy olyan politikai faktor, akivel foglalkozni kell. 2017 decemberében a tábornagy kijelentette, hogy a líbiai megállapodás lejárt, és követelni kezdte egy új választás kiírását, majd egy interjúban elszólta magát, hogy „a líbiaiak nem állnak készen a demokráciára”. Mindeközben a biztonsági helyzet egyre romlott Líbiában – az Európa által sürgetett megállapodás pedig csak azóta is húzódik. A jelenlegi helyzet Halasi Gábor szerint is bizonytalan. Ugyan a líbiai párbeszédnek lett eredménye, és kitűztek 2019 nyarára egy választást, de hogy ez meg fog-e úgy valósulni – mint ahogy nem valósult meg a 2018 őszi –, azt senki se tudja megmondani.

A blokk harmadik előadását Ibrahim Imre tartotta Szíria – nagyhatalmi érdekérvényesítések címen, mely a polgárháborútól szenvedő ország jövőjéről és kilátásairól szólt. Miután pontos adatokban mutatta meg a polgárháború Szíriára gyakorolt negatív hatásait (pl. lakosságcsökkenés, GDP, infláció, stb.), felsorolta a helyzet kialakulásának főbb okait. Az előadó a biztonsági kihívások (pl. proliferáció, radikalizmus, menekültválság, stb.) után rátért a határmenti táborokra, azok jellemzésére, és magára a menekültválságra. Ugyanakkor a polgárháború legsúlyosabb következményének a közoktatás tönkretételét nevezte meg, ugyanis mint megjegyezte „egy generáció teljes analfabétaként nő fel, ám percek alatt szét tudnak szedni és újra összerakni egy Kalasnyikovot, mely jelentős biztonsági kockázat”. Részletesen beszélt arról is, hogy a politikai rend visszaállításában továbbra is gátló tényező a nagyhatalmi felek érdekeinek szembenállása. Az érdekek központi témája Imre szerint pedig nem más, mint a földgáz. Míg az oroszok az iráni gázt vezetnék keresztül Szírián, addig az amerikaiak a katarit, mely fenntartja a konfliktust. Oroszországnak pedig továbbra is érdeke a hozzájuk hű Aszad-rezsim hatalomban tartása, ugyanis így meg tudnák tartani belépőjüket a Földközi-tengerhez. 2018 októberében Macron, Merkel, Putyin és Erdogan csúcstalálkozót tartott Szíria ügyében, ahol azonban nem sikerült megállapodásra jutni, így a jövő továbbra is bizonytalan.

Az első blokk előadói: Halasi Gábor, Bak Pál és Ibrahim Imre.

A második blokkban a jelenlévők Tóth Zoltán Balázs, Lázin Áron és Biró István előadásait hallgathatták meg. Előadásaik középpontjában Irán és Jemen álltak.

Tóth Zoltán Balázs előadása az Irán közel-keleti befolyásának változása a szíriai polgárháború nyomán címet viselte, és az Irán, illetve Szíria közötti kapcsolatokról kívánt értekezni. Miután az előadó röviden ismertetett pár általános infót Iránról, rá is tért a központi témájára, a szíriai–iráni diplomáciai viszony alakulására. Az összegyűltek megismerhették az „elutasítók tengelyének” 2 oszlopos tagját, és hogy miképp találtak egymásra, illetve Irán miképp szerzett befolyást a polgárháborús Szíriában. Ennek kapcsán ismertetésre került az a módszer, mellyel Irán befolyást tud szerezni a többi országban, és mely által mára a perzsa ország számos országban igen aktívan jelen van a régiójában (pl. Libanon, Irak). Előadása végén egyfajta zárásként kitért az iráni–izraeli szembenállás jelenlegi fejezetére is, összegezvén a térség egyik legnagyobb ideológiai konfliktusát.

A második blokk második előadása Lázin Ároné volt, mely az Irán új stratégiai helyzete: mit hoz Nyugat-Szahara és Jemen? címet viselte. Miután második előadónk is gondosan felvázolta Irán történelmi és aktuálpolitikai szerepét, frappánsan kijelentette, hogy „mára Iránnak 4 fővárosa van: Teherán, Szanaa, Bejrút és Damaszkusz”. Előadása ezután Jemen irányába indult. Miután ismertette az ország történelmi helyzetét röviden, bemutatásra került a helyi polgárháború kialakulása is, és Irán szerepe ezen konfliktusban. Áron előadásának második fele Nyugat-Szahara helyzetére és a helyi iráni befolyásra koncentrált. A nyugat-szaharai kép áttekintéséhez ismertette a nézőközönséggel a de facto ország gyarmati múltját, konfliktusát Marokkóval és az ország függetlenségéért küzdő Polisario Front működését. Kilátásba helyezte már itt Irán befolyását, ugyanis a Polisario fő támogatója a Hezbollah volt, mely egyértelműen teheráni pénzből gazdálkodik. Áron feltette a kérdést is, hogy vajon miért kíván Irán energiát és pénzt ölni ezen projektbe? A válasz sokrétű volt. Elsőszámú faktorként az Egyesült Államokkal való szembenállást nevezte meg, akiknek a helyi hídfője egyértelműen Marokkó. További célként jelölte meg az atlanti-óceáni kijárat megkaparintását, illetve a helyi erőforrásokat és ásványkincseket (mint a foszfát és az urán). Előadása végén iráni távlatként állapította meg továbbá a hőn áhított siíta terjeszkedés kiteljesedését is, melyre például a nyugat-szaharai konfliktus tökéletes lehet.

A második panel utolsó előadója Bíró István volt, aki A válságövezetek kezelésének hatékony módjai a dhofari konfliktus példája alapján című előadásában az Ománban dúló dhofari konfliktust, illetve az ehhez kapcsolódó brit válságkezelési módszert mutatta be. Az előadó kérdésfeltevéssel kezdte meg előadását: minden országban ugyanaz a víz, ugyanaz a levegő van, tehát mégis mi az a dolog, ami alapján létre jönnek a határok? Mi az, ami miatt két szomszédos ország közül az egyik stabil, míg a „vonal” másik oldalán egy veszélyesnek ítélt államalakult fekszik? Ezt tapasztalhatjuk Jemen és Omán esetében is. A két állam történelme nagyon hasonló, mégis van egy pont, ahol különböző irányt vesz. Ez a pont a dhofari konfliktus 1970-ben. Az előadó elsőként a felkelés kronológiájára, majd a válságkezelésre tért ki. Az előadásból megtudtuk, hogy az Omán délnyugati kormányzóságát érintő felkelés oka elsősorban a sok, a szultáni hatalmat el nem ismerő törzsi frakcióban gyökerezik. Ezeknek alapvetően két főbb iránya volt: az első az arab nacionalizmushoz kapcsolódik, míg a másik Jemenhez, ezen belül is a baloldali gerillamozgalmakhoz. Istvántól megtudhattuk, hogy az uralkodó hatalma 1970 júliusára annyira meggyengült, hogy a fővárosba szorult vissza, majd feladta az országot. Utóda a mai napig hatalmon lévő Qaboos, aki számos, a lakosság körében népszerű intézkedést hoz. A felkelés döntő eseménye mégis a Malajziából visszatérő britek beavatkozása volt, melynek során az előadó megjegyezte, hogy nem a reguláris hadsereget, hanem az SAS-t vetette be a szigetország. Megkezdődött a britek többszintű stratégiája, amelynek kidolgozása John Wattshoz kötődik, s fő célja a lázadók népszerűtlenné tétele volt. Az előadó ismertette az ehhez vezető, főbb elveit a britek konfliktuskezelésének: elsőként egy hírszerzőhálózat megszervezése, amely segít a kommunisták legyőzésében, majd a kormánypropagandát népszerűsítő helyi információs szerv megalakítása, a törzsek életkörülményeinek javítása, és végül a felkelők ellen harcoló milícia létrehozása. István kitért a stratégia egyik legfontosabb pontjára, egy állatorvosi-hálózat létrehozására, amelynek hatására rengeteg borjú született, javítva az élelmezésen. Végül, az előadó összefoglalta a mai és az ománihoz hasonló, XX. századi konfliktusok közötti különbséget: ekkor még érdekében állt legalább egy nagyhatalomnak, illetve a környező országoknak az állam stabilitása, míg ma ez nem így van. Továbbá, a britek tisztelték az ománi hagyományokat, ezzel szemben ma a demokráciaépítés kényszere figyelhető meg.

Biró István és Lázin Áron.

A harmadik – és egyben utolsó – panellel zárult a konferencia.  Nagy Bianka, Fodor Márk Joszipovics és Edl András előadásait hallgathattuk meg.

A harmadik panel előadói: Nagy Bianka, Fodor Márk Joszipovics és Edl András.

A harmadik panel keretében, elsőként Nagy Bianka Az információ a hatalom új eszköze című előadását hallgathatta meg a közönség. Kezdésként Bianka megjegyezte, hogy ezúttal más vizekre evezünk, de nem távolra: egy új hadviselési elméletet mutat be, amelynek tökéletes táptalaja a belső társadalmi konfliktus, ellentét. Ez a hibrid hadviselés, a hatalom új eszköze. Előadása során kitért a hibrid hadviselés szükségességének miértjére, kialakulásának történetére, illetve az ellene való fellépés lehetséges módjaira. Bianka elmondta, hogy a hibrid hadviselés elsősorban az Oroszországi Föderáció fő fegyvere, mellyel igyekszik biztosítani magát az őt érintő kihívások ellen, illetve elfedni gyengébb katonai és gazdasági potenciálját az Észak-atlanti Szerződés Szervezetével szemben. A nem-lineáris hadviselés vizsgálatakor a kiindulópont a hadviselési generációk váltakozása, illetve a keleti és nyugati elvek különbözősége. Míg a nyugati nézőpont alapvetően a társadalmi változásokból eredezteti a váltakozást, a keleti a technológiai alapú fejlődésre, fejlettségre alapozva mutatja be azt. Az előadó ennek kapcsán megjegyezte, hogy az angolszász világ már a negyedik hadviselési generációnál jár, azonban a fejletlen államok is igyekeznek felvenni a versenyt, azonban gyengébb gazdasági potenciáljukkal kell alkalmazkodni a hadviseléshez, így ezeknél az országoknál egy vegyes rendszer figyelhető meg, amely többnyire a negyedik és második generáció ötvözése. Kialakulásával kapcsolatban az előadó azt ismertette, hogy az irreguláris hadviselés adaptációja a hibrid hadviselés, s létrejöttéhez hozzájárul az USA fölénye, hiszen Oroszország igyekszik megtalálni a sebezhető pontjait. Ezen állam által nem korlátozott a kontaktnélküli hadviselés során, a nem állami szereplők szerepe megnő, így a nyugati hadseregek kénytelenek újragondolni a saját értékeiket. Bianka továbbá kifejtette ezen új hadviselési forma jellemzőit. Elsőként, hogy miért nehéz felismerni őket: az első két fázis általában teljesen jogszerű diplomáciai lépés, amelynek során megtörténik a célország feltérképezése. Ezt követően a külső hatalom belső konfliktust generál, amely elvezet a végcélhoz: az állam belsejének a megbontásához. Tökéletesítéséhez Gerasimov köthető, aki doktrínájában megfogalmazta, hogy a hagyományos hadviselést mára felváltotta az információs és a pszichológiai hadviselés, illetve a társadalom manipulálása és dezinformálása elengedhetetlen ahhoz, hogy mind a katona, mind az állampolgár támogassa a beavatkozót, így az adott ország fegyveres küzdelem nélkül veszi felügyelete alá az adott térséget. Ez a folyamat a 2014-es krími válságban is felfedezhető. Az előadó zárásként kifejtette, hogy rendkívül nehéz az ilyen támadások elleni védelem, hiszen nincs hatályos nemzetközi szabályozás a hadviselés ezen módja ellen. Azonban, a fiatalok tudatos nevelésével, figyelemfelhívásával az infokommunikációs eszközök használatának veszélyére, a folyamatos és nyílt kommunikációval és a nemzetállami szintű felderítő és hírszerző szervezetek fölényével a perifériára szorult államok is védekezhetnek valamelyest.

A konferencia Fodor Márk Joszipovics A Suwalki-folyosó hatása Északkelet-Európa biztonságára című előadásával folytatódott, amelynek során bemutatta a térség geostratégiai jelentőségét. Az előadó elsőként Oroszország helyzetét kívánta ismertetni, amelyet Brzezinski 1999-es gondolatával nyitott, miszerint Oroszország az USA világrendjéhez stabilan és biztonságosan csatlakozhat. Továbbá kifejtette, hogy az orosz–amerikai kapcsolatok alapja egy félreértés, amelyet az USA követett el, hiszen félreértelmezte a Szovjetunió romjain újjáépülő Oroszországot és vesztesként kezelte azt. Ennek nyomán a kezdeti orosz kompromisszumkereső külpolitika egyre aktívabbá és agresszívebbé vált napjainkra. Ezt követően az előadó bemutatta a Suwalki-folyosó jelentőségét. Ez a 64 kilométeres földsáv a lengyel–litván határon fekszik, nehezen járható terep és infrastrukturálisan is fejletlen. Azonban geostratégiailag jelentős: a NATO-nak az egyetlen földi összeköttetést jelenti a Baltikummal, míg az oroszok számára azért fontos e sáv, mert a kalinyingrádi exklávét választja el Fehéroroszországtól, s ebből a hídfőállásból tudnak európai műveleteket biztosítani. Ezért Oroszországnak érdekében állhat a térség társadalmi–politikai alapokon nyugvó destabilizálása, hiszen így a NATO elveszthetné hitelességét. Erre számos forgatókönyv létezik: egyrészt az orosz kisebbség rendezetlen helyzetének felhasználása, a kalinyingrádi lakosság erős katonai kötődése, illetve az asztraveci erőmű rendkívül közeli földrajzi helyzete Vilnius-hoz, amely működését egy információs művelettel megzavarva elérhető még Vilnius evakuálása is, légüres teret hagyva az orosz erőknek. Joszipovics meglátása szerint, egy fegyveres konfliktus sem az Észak-atlanti Szövetségnek, sem Oroszországnak nem érné meg. Azonban, hibrid műveletek területe lehet a Baltikum, amelynek célja a NATO hiteltelenítse és a létjogosultságának megkérdőjelezése, amely az Oroszországi Föderáció számára egy eszköz lehet a billegő államokban. Az előadó befejezésként reflektált az előző előadásra, miszerint a megoldás ez esetben is a térség problémáinak megoldása lehetne.

Az esemény zárásaként Edl András a Vallási elemek a konfliktusok szolgálatában című előadását hallgathatta meg a közönség. András előadását a világ vallásait bemutató földtérképpel nyitotta, azonban jelezte, hogy az ateizmus és materializmus nem szerepel rajta. Ebből következett az a kérdés, hogy vajon mi tekinthető vallásnak? A kérdés megválaszolására a közönség bevonásával szerepjáték következett, amelyből azt a megállapítást vonta le az előadó, hogy az utánzás csökkenti a feszültséget, így a vallások is redukálják a stresszt, valamint segítenek megérteni környezetünket. Továbbá, valláspolitikai vetületből is megvizsgálta a vallás fogalmát. Ezután Eric Voegelin és Raymond Aron álláspontjait ismertette András, miszerint nem létezik teljesen vallástalan világnézet, hiszen még az ateisták is elfogadnak néhány tényt – amelyet ők maguk nem tapasztaltak meg –, csak azért mert tekintélyes személy vallja. Majd ezeket az előadó pápua új-guineai történésekkel igyekezett alátámasztani, hiszen ez a terület egyszerre archaikus és modern. Az ország egyik autonóm szigete Bougainville, ahol egy nagyvállalat elkezdte a hatalmas mértékű rézkitermelést, elvétve azt a hibát, hogy nem vette figyelembe a helyiek érdekeit. Így a szigetlakosok felkelést indítottak, amelynek során megjelent a Mária-kultusz, lemodellezve Bougainville jövőjét vallási alapon. A Mária-kultusz annyira erőssé vált, hogy megmaradt a felkelés után is és a mai napig gyakorolják az akkor kialakult rituálékat, például a harcosok tisztasági fogadalmát. A későbbiekben a bougainville-i minta zajlik Hela tartományban is: 2018. március 6-án földrengés volt, amivel a helyiek a kitermelést végző vállalatot okolták, s a szellemek büntetéseként fogták fel. A helaiak szent háborúja sikeres, ennek ellenére beleegyeztek a kitermelés folytatásába, amelynek feltételeit a helyiek szabták meg és magában foglalta a kibékítendő helyi szellemek akaratát is. Ezután a tibeti viszonyokat ismerteti az előadó: a kínai kormány szándékosan telepíttet be ide kínaiakat, hiszen az etnosz és a vallás Kínában rendkívül összefügg. Továbbá, a dalai láma személyét is igyekszik a kínai vezetés a lehető legnagyobb mértékben befolyásolni. Az előadás zárásaként András ismertette a vallás azon szerepét, miszerint az orientál, berendezi az emberi viszonyokat, összetartja a közösséget, és egy komoly kérdést vet fel: ugyanolyan-e a vallás, mint egy teljesen másik meggyőződés? Sok tekintetben igen, de hatalmas a törés az archaikus és a modern elgondolás között: a társadalom morális–vallásos elemekkel védekezett attól, hogy a pénz és az anyagi világ vegye át a hatalmat, azonban a nyugati világban ez teljesen megfordult.

Edl András előadását egy szerepjátékkal kezdte.

Írták: Mészáros Kinga és Gönczi Róbert

Képek: Ármás Julianna