A ciprusi ENSZ-misszió, másnéven az UNFICYP (United Nations Peacekeeping Force in Cyprus) felállításáról 1964-ben döntött az ENSZ Biztonsági Tanácsa a 186. sz. határozatával. Létrehozatalának oka a szigeten élő török és görög ciprióták közötti elmérgesedett viszony volt. Az azóta eltelt közel 60 évben – mint minden konfliktusnak, úgy ennek is – voltak feszültebb és enyhébb periódusai. Akadtak olyan szakaszok, amikor közeledtek egymáshoz a felek álláspontjai, de volt olyan is, amikor semleges volt vagy elmérgesedett közöttük a viszony. Napjaink változó nemzetközi környezetében a ciprusi helyzet is lezárásra kerülhet, az előző 10 évben ugyanis egyfajta békülési folyamat volt megfigyelhető. Azt tapasztalhattuk, hogy közeledtek egymáshoz a felek nézetei, a tárgyalási és együttműködési szándék pedig mindkét oldalról megvolt. Most azonban mégis az látható, hogy a konfliktus 2021 nyarán újra kiújult. Habár nyílt támadásra még nem került sor, de provokáció már több is történt, főként a török fél részéről.

Emellett a Ciprusi tengerrészen nemrég feltárt jelentős földgázmezők egy új dimenziót nyitottak meg a konfliktus történetében. De vajon hogyan kezdődött és ami talán még fontosabb, hogyan fog záródni a nézeteltérés? Van valódi esély a békés rendezésre? Miért aktuális ez a kérdés még most, 2023-ban is? Cikkemben elsősorban ezekre a kérdésekre keresem a választ.

 

A konfliktus története röviden

Ha a ciprusi konfliktus kitörésének okait keressük, azt kell megállapítanunk, hogy nem tudnánk mondani egyetlen okot, amely a kitöréséhez vezetett. Az ellentét rengeteg régóta jelenlévő vagy újonnan jelentkező problémának volt az eredménye. A helyzet komplexitásához hozzátett az is, hogy Cipruson amellett, hogy a történelmi háttér is mindig konfliktusokkal terhelt volt, a térségben a vallási és nyelvi megosztottság mellett az etnocentrizmus kérdésköre is jelen volt.

Az 1950-es évek végéig brit fennhatóság alatt álló szigeten a feszültségek Makariosz érsek elnökké választásával kezdődtek meg, aki az enózisz, vagyis a Görögországgal való egyesülés pártján állt, amit a török ciprióták nem nézhettek tétlenül. Amikor Makariosz 1963 november végén előállt 13 pontos alkotmánytervezetével, amely megfosztotta volna a ciprusi török kisebbséget az alkotmányos garanciáik nagy részétől, zavargások törtek ki a szigeten, amelyek rövidesen erőszakba torkolltak.

A krízis összességében 364 török és 174 görög ciprióta halálát eredményezte, valamint a török lakosság enklávékba tömörülését. A konfliktus további eszkalálódásának megelőzése érdekében 1964. március 4-én megalakult a ciprusi békefenntartó misszió (a továbbiakban UNFICYP, azaz United Nations Peacekeeping Force in Cyprus) amely ekkor még csak brit erőkből állt, és feladatai közé tartozott – mandátuma szerint – az, hogy megakadályozza a harcok fellángolását, és segítse elő a normális életkörülményekhez való visszatérését. Mivel a szigeten még ugyanebben a hónapban kiújultak a harcok, ezért egy 6500 fős kontingens felállítására is sor került (kanadai, ausztrál és észak-európai nemzetekkel kiegészülve). 1964 nyarára sikerült a polgárháborús helyzetet valamennyire normalizálni.

Az ellentétek azonban ismét kiújultak, amikor 1974. július 15-én a Nemzeti Gárda és az EOKA-B (Ethniki Organosis Kypriakon Agoniston – Ciprusi Harcosok Nemzeti Szervezete) sikeres puccsot hajtott végre Makariosz elnök ellen. Az akció mögött a Görögországban 1973 óta működő katonai junta állt, amely így akarta elérni az enóziszt, mint végcélt. A bajt tetézte, hogy az akcióban a szigeten állomásozó görög katonák is részt vettek, az új elnök Niklos Sampson pedig azonnal kiadta nekik az utasítást a török enklávék megtámadására. Ezért válaszul Törökország 5 nappal később, július 20-án elindította az Atilla-hadműveletet, amelynek keretében partra szálltak Kyrene partjainál (brit becslések szerint) 6000 fővel és negyven harckocsival. Az invázió híre sikeresen destabilizálta a görög katonai juntát, az átalakulást szorgalmazó katonai vezetés lemondott Athénban és a puccs vezetője is megbukott.

1974, július 22-én fegyverszüneti megállapodás született, majd ezt követően két fordulóban folytak a tárgyalások Genfben. Ezalatt az idő alatt óriási népesség-mozgás indult meg, gyakorlatilag lakosságcsere történt. Ez azért mondható nagy jelentőségűnek, mivel akkoriban a lakosság körülbelül 500.000 görög cipriótából állt, akik közül mintegy 160.000-et kiszorítottak a lakóhelyéről (a török ellenőrzés alá került területekről), ezért délre kellett menekülniük. A török ciprióták száma 118.000 fő körül mozgott, de közülük is több tízezer embernek kellett a sziget északi részére menekülnie.

A török intervenciót követően (amelyet a nemzetközi közösség egyöntetűen elítélt) a felek közötti tárgyalások 1977-ben folytatódtak, azonban a határok kérdésének a körében végül megrekedtek (a török fél ugyanis szeretett volna belső határokat kialakítani, amiről a görögök hallani sem akartak). Ennek következményeként a török közösség 1983. november 15-én deklarálta a függetlenségét, és létrejött az Észak-Ciprusi Török Köztársaság (TRNC). Ezt követően először a hidegháború vége után merült fel először az UNFICYP misszió szükségessége, mivel ekkorra a felek közötti érdemi előrelépés hosszú ideje nem történt. Végül az ENSZ BT csak a művelethez való anyagi hozzájárulásának a módját változtatta meg.

Az ezredfordulót követően jelentős eseménynek lehettünk tanúi. 2004. május 1-jén ugyanis a Ciprusi Köztársaság csatlakozott az Európai Unióhoz, ezáltal az európai integráció része lett. Érdekesség, hogy a csatlakozási szerződés szerint a sziget egész területe az EU része lett, de a konfliktus kuszasága miatt a közösségi jog az északi részen nem kerül alkalmazásra a mai napig sem. A demilitarizáció kérdésköre a misszió során többször került előtérbe, éppen ezért számított váratlan fordulatnak, amikor egy évvel a Krími-félsziget elfoglalása után, 2015-ben, Oroszország megállapodást írt alá a Ciprusi Köztársasággal hadihajók állomásoztatásáról. Ez amellett, hogy új fejezetet nyitott a konfliktus történetében, politikai üzenetet is hordozott magában, mert kiszakította Oroszországot a nemzetközi elszigeteltségből, lehetőséget biztosított a nagyhatalomnak arra, hogy gazdasági kapcsolatait újra fellendítse.

Mindazonáltal 2015-öt követően egy enyhülési folyamatnak lehettünk a tanúi, amelynek azonban a 2021-ben berekedt tárgyalások vetettek véget. Azóta több atrocitás is történt a két fél között. 2021 nyarán például egy török hadihajó figyelmeztetőlövést adott le a ciprusi partiőrség egyik hajójára, amely állításuk szerint túl közel merészkedett az Észak-Ciprusi Török Köztársaság felségterületéhez. Emellett a provokálás eszközével is gyakran élnek a felek. Ugyancsak 2021 nyarán Erdogan török elnök látogatást tett a sziget északi részén, és ezt szándékosan július 20-ára, vagyis az 1974-es török invázió dátumára időzítette.

 

A misszió jogi háttere

A Biztonsági Tanács első felhatalmazását az UNFICYP misszió létesítésére a BT 186. számú határozatában találjuk meg, amit 1964. március 4-én fogadtak el. Ebben a BT azt tanácsolja az UNFICYP-nek, hogy „tegyen meg minden tőle telhetőt a harcok kiújulásának a megelőzése érdekében és a szükséges mértékben járuljon hozzá a közrend helyreállításához és fenntartásához, valamint segítsen a normális életfeltételekhez való visszatéréshez”. Ez a megfogalmazás megfelelt azoknak a feltételeknek, amelyek abban az időszakban érvényesültek Cipruson. A helyzet 1974-ben drasztikusan megváltozott, az új körülmények hatására pedig a mandátumot is adaptálni kellett a változásokhoz. A sziget kettészakadásához alkalmazkodva tehát az UNFICYP módosított mandátuma (amely 1974. augusztus 16-án lépett hatályba) az lett, hogy különféle humanitárius kötelezettségeket lásson el. Ez alapján a küldetés négy fő részből állt. Ezek a tűzszünet és a status quo fenntartása, a közrend helyreállítása és a normális életfeltételekhez való visszatérés, illetve egyéb, humanitárius feladatok voltak.

Az eredetileg csak három hónaposra tervezett mandátumot rendszeresen meghosszabbították, eleinte három, később hat hónappal. Napjainkban a Biztonsági Tanács főtitkára minden júniusban és decemberben meghallgatja a jelentéseket az UNFICYP missziójával kapcsolatban, majd a Tanács mindig megújítja a mandátumot.

A legutóbbi megújítás 2023. január 30-án történt, amikor a BT egyhangúlag megszavazta a misszió folytatását. Változást jelent azonban, hogy legnagyobb meglepetésre ezúttal a mandátumot nem 6 hónapra, hanem 1 évre hosszabbították meg. Minden más tekintetben azonban a 2674-es határozat, a korábbiakhoz hasonlóan mindössze megújította a misszió megbízatását anélkül, hogy bármilyen változtatást eszközölt volna az UNFICYP alapvető feladatait és megbízatását illetően.

Habár a találkozó rövid ideig tartott, a feszültségkeltésre így is alkalmas volt. A résztvevők ugyanis aggodalmukat fejezték ki az ütközőzónában tapasztalható folyamatos nyomásgyakorlással kapcsolatban, ami az utóbbi fél évben erőszakos cselekményekkel is párosult. A katonai status quo folyamatos megsértése ugyanis könnyen eszkalációhoz vezethet. Emellett a BT ismét felhívta a figyelmet arra, hogy habár az orosz-ukrán háború miatt a mediterrán sziget és problémái most háttérbe szorultak, nem szabad hagyni, hogy a sziget északi és déli oldala között megszakadjon a kommunikáció, és folyamatosan a végső célt kell szem elől tartani. Ez pedig, az elképzelésük szerint egy, a két területet és a két közösséget összefogó szövetség lenne. Érdekesség, hogy erre a javaslatra válaszként az Észak-Ciprusi Török Köztársaság Külügyminisztériuma sajtóközleményt adott ki, kiemelve, hogy szerintük a BT nem a realitások talaján áll. A nyilatkozatban arra is emlékeztették a feleket, hogy felesleges olyan modellekhez ragaszkodni, amelyek már sokszor elbuktak, hiszen a török ciprióták magukat egy külön államban képzelik el. Felháborodásuk oka valószínűleg az volt, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa élesen bírálta azt, hogy Famaguszta egyik, korábban katonák által lezárt negyedét, Varósziát (amely a 2004-es Kofi Annan ENSZ főtitkár által javasolt tervben is kiemelt szerepet kapott), 2020 októberében megnyitották a civilek előtt, és azóta, a folyamatos figyelmeztetések ellenére sem zárták be.

Az évek során rengeteg kritika fogalmazódott meg az ENSZ-mandátummal kapcsolatban. Több, korábban az UNFICYP-ben katonai vezető mondta azt, hogy a mandátum folyamatos megújítása csak a felek közötti feszültséget generálja, a görög cipriótákban pedig a szorongásérzést növeli. Ráadásul korlátozza a misszióban részt vevő katonákat abban, hogy a helyi lakossággal kapcsolatot alakítsanak ki, ami viszont a demilitarizált zóna miatt nagyon fontos lenne.

 

Etnocentrizmus

A ciprusi helyzet több szempontból is nagyon összetett, ezért a problémát szociológiai oldalról is meg kell vizsgálnunk. A konfliktus kitörésének és mai napig tartó rendezetlenségének egyik legfőbb oka a ciprusiakban nagyon erősen létező etnocentrizmus. Ez a kevésbé ismert fogalom azt jelenti, hogy egy nemzet vagy népcsoport más társadalmak és kultúrák megítélésekor a saját értékrendjét veszi alapul. Az idegen kultúrák befogadására csak részlegesen képes, és sajátját nem különbözőnek, hanem jobbnak hiszi. Ennek megfelelően minden más népcsoportot megvet és alacsonyabb rendűnek tart. Ez Ciprus esetében a görög és török ciprióták kulturális különbözőségei és mindkét fél túlzott nacionalizmusa miatt került előtérbe. Emellett, mint a legtöbb megosztott társadalomban, Cipruson is ismerik a szeparáció másfajta megjelenési formáit: vallási vagy nyelvi szempontból is. A sziget különleges abból a szempontból, hogy habár a megosztottság szinte minden országban létezik, az viszont ritka, hogy egy államban többféleképpen is érvényesüljön. Márpedig Ciprus esetében erről van szó.

A vallási megosztottság oka a szigeten élő népcsoportok különbözőségéből ered. Míg a görög ajkúak hagyományosan ortodox hitűek, addig a törökök többnyire az iszlám vallást követik. Ezzel kapcsolatos probléma, hogy a görög ortodoxiában mélyen gyökerezik a nemzeti öntudat, amely időnként nagyon kirekesztőleg tudott hatni a török cipriótákkal szemben.

A nyelvi és az etnikai megosztottság a ciprusi konfliktus esetében szorosan összefügg egymással, mivel az etnikai megosztottság eredményeképpen jön létre a nyelvi különbözőség. A Cipruson élőknek ugyanis már régóta szembe kellett nézniük a kettős identitással, mivel ők általában egyszerre ciprióták, és etnikumtól függően, görögök vagy törökök is. Ebből következik a konfliktus egyik legnagyobb generáló eleme, az anyaországok (Görögország, Törökország) kulturális befolyásoló ereje. Tekintve, hogy ők a cipriótaközpontúsággal szemben a saját országuk identitását próbálták erősíteni, ami együtt járt az otthoni nacionalizmusuk exportjával. Erre a legjobb példa a történelemszemlélet és annak az oktatásban való megjelenése. A török és a görög ciprióta történelemszemlélet ugyanis teljes egészében átvette az anyaországok történelmi ideológiáját. Ennek eredményeképpen a szigeten lakó görög etnikumúak az oszmánok 300 éven át tartó uralmára Cipruson (1571-1878) negatívan tekintenek, és őket alapvetően hódító, barbár tolvajoknak tartják, és ezáltal a most velük a szigeten együtt élő törökök is ebbe a kategóriába tartoznak. Ezt erősíti a török intervenció 1974-ben, amelyet nemzeti tragédiaként fognak fel. Ezzel szemben a török ciprióták Oszmán Birodalom alatti fennhatóságát pozitívan értékelik, szerintük ez hozta el a sziget számára a fejlődést és a szabadságot. Ők az 1960-1974 közötti időszakot tekintik a történelem „sötét foltjának”, az 1974-es beavatkozást pedig heroikus harcnak a felszabadítás jegyében. Ezek alapján látható, hogy miért nehéz a konfliktust megoldani, hogyha a jövő generációi is ilyen oktatást kapnak már gyerekkoruktól fogva. A 2005-ös oktatási reform ugyan valamennyit segített a helyzeten, mert igyekezett egy objektívebb képet kialakítani, de ez nem segít semmit, hogyha mellette a gyerekek otthonról kapják meg azt, hogy a másik nemzet mennyire gonosz.

A történelemszemlélet mellett a kulturális expanzió rengeteg más területen is megjelenik, például a nemzeti jelképeknél is. Ezzel kapcsolatban a legnagyobb vitát a nemzeti lobogók kérdése kavarta. Az 1960-ban létrejött Ciprusi Köztársaság zászlóját ugyanis már csak a déli oldal használja, a török ciprióták az ÉCTK lobogóját használják Ez a kettős identitás elutasításának egy kézzelfogható eszköze, és egyúttal jelzésértékű a másik fél számára is. Az egyik legnagyobb provokáció a nemzeti lobogóval kapcsolatban az Észak-Ciprusi Török Köztársasághoz köthető. Ők ugyanis az ÉCTK zászlóját jól láthatóan megjelenítették egy dombon, Nicosia közelében, ahol a görög és török részt csak a demilitarizált zóna választja el egymástól. Emellett, a zászló mellett egy felirat is nagy betűkkel kirajzolódik: „Ne mutlu Türküm diyene.”, vagyis „Boldog, aki töröknek mondja magát.” Az idézet Kemál Atatürkhöz, a Török Köztársaság megalapítójához köthető. A nemzeti lobogó ilyen formában való megjelenítésével járó feszültséget tovább fokozta, hogy annak elkészítésére olyan menekülteket kértek fel, akik Tochniból származnak, abból a faluból, ahol 1974 augusztusában ciprusi görög terroristák 84 muszlim férfit mészároltak le. Mindez természetesen jelzésértékű is, hogy mindenki, aki arrafele halad el, görögök, katonák, turisták jól lássák, hogy ők függetlenek a Ciprusi Köztársaságtól.

A fentiek alapján nem meglepő, hogyha azt mondjuk, hogy a két nép tagjai előítéletekkel élnek egymás iránt. A sztereotipizálás egyéni és közösségi szinten is megjelenik és a legnagyobb probléma vele az, hogy negatív. Ahhoz, hogy az etnocentrizmus ne jelentsen többé problémát, meg kellene keresni a pozitív értékekkel felruházott sztereotípiákat, és azokat fel kellene erősíteni. Hagyni kell, hogy a görög és török ciprióták hűek legyenek a saját anyaországukhoz, de ugyanakkor erősíteni kell bennük azt is, hogy nekik van egy másik identitásuk is. A kettő nem zárja ki egymást, megfelelő keretek között létezhet együtt is. Talán, ha a nemzeti öntudat helyett azt erősítenék meg mindenkiben, hogy a szigeten élő összes etnikum elsősorban ciprusi, és csak másodsorban egy adott népcsoport tagja, akkor a konfliktus kulturális különbözőségeit ezzel megoldhatnánk. Ez a változás természetesen nem tud egyik pillanatról a másikra végbe menni, időt kell hagyni rá, és akár több generációt is felölelhet amíg valódi, kézzelfogható eredményt el lehet érni vele.

 

Aktualitások

Alaposan megvizsgálva a konfliktust arra juthatunk tehát, hogy habár már több évtizede egy befagyott konfliktusról beszélhetünk a szigeten, ez korántsem jelenti, hogy ne újulhatna ki bármikor. Bár mindkét fél lelkesen fogja hibáztatni egymást a holtpontért, ami jelenleg tapasztalható, az igazság az, hogy meglehetősen nehéz a tárgyalások sikertelensége miatt csupán az egyik vagy a másik oldalt okolni. Valójában ugyanis egyikük sem tesz valódi lépéseket a megosztott sziget újraegyesítése érdekében.

Ha az ENSZ- misszió jövőbeli kilátásait vizsgáljuk meg, akkor feltehetjük magunknak a kérdést, hogy vajon miért zajlik még mindig? Erre talán az lehetne a válasz, hogy néha egyszerűbb és olcsóbb fenntartani egy missziót, mint otthagyni a feleket, hogy ismét háborús állapotok alakuljanak ki. Az pedig kétségtelen, hogy a ciprusi békefenntartó művelet jól végezte és jól végzi ma is a dolgát, őrzi és fenntartja békét.

Az viszont kétségtelen, hogy a 2021-es év óta konfliktus egy új szakaszba lépett, azóta a provokációk és atrocitások folyamatosak mindkét fél részéről. Ráadásul történt egy diplomáciai fejlemény is, hiszen 2022-ben az Észak-Ciprusi Török Köztársaság, amely államként eddig csupán Törökország által volt elismerve, megfigyelőként felvételt nyert egy nemzetközi szervezetbe, még pedig a Türk Államok Szervezetébe. Ennek tagjai többek között például Azerbajdzsán és Üzbegisztán (érdekesség, hogy 2018 óta Magyarország is megfigyelő a szervezetben) is. Habár egy ilyen dolog apróságnak tűnhet, mégis azt jelzi, hogy a csoportosulásban részt vevő államok elismerik az ÉCTK-t. Ez pedig változást jelent a korábbiakhoz képest.

Jelenleg a legnagyobb problémát a konfliktusban az eltérő elképzelések jelentik. Az ENSZ elképzelését ugyanis a török ciprióták nem fogadták kitörő örömmel. Eszerint a sziget egy két területet és két közösséget összefogó szövetség lenne. Ugyanakkor Törökország megoldási javaslata a kétállami rendszer, pedig az EU tagországok körében nem aratott osztatlan sikert. Ötletek a megoldásra tehát vannak, de a megvalósítás még várat magára. Veszélyes szituáció ez, hiszen a konfliktus már majdnem 60 éve tart és ezalatt nem jutottak egymáshoz sokkal közelebb a felek.  Ha a status quo folytatódik és nem történik érdemi változás, akkor az ENSZ azon kaphatja magát, hogy Ciprus csupán egy kínos jelkép marad, amely mindenkit a szigeten lévő politikai és katonai megosztottságra, illetve az ott folytatott misszió sikertelenségére fog emlékeztetni.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érthetők el.

Photo by NATHAN KASONGO on Unsplash

Előző cikkKFOR parancsnokot fogadtunk
Következő cikkUkrajna a spirituális függetlenségre törekszik?