A pilóta nélküli rendszerek alkalmazása önmagában nem új jelenség a hadviselésben. Szerepük azonban az elmúlt két évtizedben alapvetően átalakult. A terrorellenes műveletek időszakában még elsősorban nagy értékű, távolról irányított felderítő és csapásmérő platformokként jelentek meg. Az orosz–ukrán háború ezzel szemben az olcsó, kis méretű és tömegesen alkalmazható drónok jelentőségére irányította rá a figyelmet. A változás ugyanakkor túlmutat egy új fegyvertípus elterjedésén. A mesterséges intelligencia, az autonóm funkciók és a hálózatos hadviselés fejlődése olyan irányba mutat, amelyben az érzékelés, a döntéshozatal és a csapásmérés egyre szorosabban kapcsolódik össze. A drónok és autonóm rendszerek ezért nem önmagukban forradalmasítják a hadviselést: valódi jelentőségük abban rejlik, hogy egy gyorsabb, olcsóbb és hálózatba kapcsolt katonai rendszer részévé válnak.

A drónhadviselés egyik legfontosabb következménye bizonyos katonai képességek hozzáférhetőségének kiszélesedése. Michael J. Boyle szerint a dróntechnológia terjedése korábban jelentős technológiai fölényhez kötött képességeket tesz elérhetővé kisebb államok és nem állami szereplők számára is. A kereskedelmi drónok viszonylag alacsony költséggel biztosíthatnak felderítési és korlátozott csapásmérő képességet, ezáltal részben mérsékelve a katonai szereplők közötti technológiai különbségeket. Boyle a lázadó csoportok esetében kifejezetten a „játéktér” (playing field) részleges kiegyenlítődéséről beszél: a kis drónok lehetővé teszik, hogy olyan szereplők is megjelenjenek a levegőben, amelyek korábban erre nem voltak képesek.[1]

Az ukrajnai háború ezt a folyamatot új szintre emelte. Dominika Kunertova szerint a kis, olcsó és technológiailag viszonylag egyszerű drónok tömeges alkalmazása jelentős harctéri hatással jár. A kereskedelmi drónok felgyorsítják a tüzérségi célfelderítés és csapásmérés folyamatát, miközben akár a szakasz szintjén is korábban nem elérhető helyzetismeretet biztosítanak. A szerző ezért ezt nem a hagyományos légierő egyszerű kiterjesztéseként, hanem a drónok támogató funkciójának jelentős evolúciójaként értelmezi.[2] A fejlődés súlypontja ezzel részben a rendkívül fejlett és költséges platformokról a tömeges alkalmazhatóság, a gyors előállíthatóság és az adaptációs képesség irányába tolódik el.

A következő lépcsőt az autonóm funkciók és a mesterséges intelligencia egyre szorosabb integrációja jelentheti. Paul Scharre szerint az ember–gép együttműködés egyik korlátja maga az emberi reakcióidő. A „centaur” modellben[3] az emberi ítélőképesség és a gépi gyorsaság egymást kiegészítheti, de ez a modell olyan helyzetekben korlátokba ütközik, amikor a szükséges reakció gyorsabb annál, mint amire az ember képes, vagy megszakad az ember és a gép közötti kommunikáció.[4] Nagy sebességű támadások vagy drónrajok esetében ezért bizonyos műveletek automatizálása katonai szempontból elkerülhetetlenné válhat.

Az autonómia jelentősége ugyanakkor nem kizárólag abban mérhető, hogy egy fegyverrendszer képes-e emberi beavatkozás nélkül működni. Ravindra Singh Panwar szerint a mesterséges intelligencia a katonai OODA-ciklus (megfigyelés–orientáció–döntés–cselekvés) valamennyi szakaszába beépülhet. Az AI-alapú szenzorok részt vehetnek a célazonosításban, az algoritmusok a célok priorizálásában és a döntéshozatalban, majd maga a csapásmérés is automatizálható. Az AI így gyorsíthatja és javíthatja a megfigyelés, orientáció, döntés és cselekvés folyamatát.[5] A technológiai verseny tétje ezért egyre inkább az, hogy melyik fél képes a rendelkezésére álló szenzorokat, adatokat, döntéstámogató rendszereket és fegyverplatformokat gyorsabban egyetlen működési rendszerbe integrálni.

A technológiai fejlődésből azonban nem következik automatikusan a hagyományos hadviselés háttérbe szorulása. Anthony King az autonóm drónrajok „forradalmi” értelmezését vitatva három problémára hívja fel a figyelmet: túlbecsüljük az autonóm rajok képességeit, alábecsüljük más fegyverrendszerektől való függésüket, és túl könnyen feltételezzük, hogy az autonómia szükségszerűen a támadó félnek kedvez.[6] A dinamikus célazonosítás különösen komoly korlát. A változó és megtévesztéssel terhelt harctéren az algoritmusnak olyan helyzeteket is értelmeznie kellene, amelyek eltérnek a betanításához használt adatoktól. King ezért arra jut, hogy az autonóm drónrajok megbízható célkiválasztása lényegesen összetettebb annál, mint amit a technológiai fejlődés lineáris kivetítése sugall.

A drónok ráadásul nem helyettesítik a hagyományos fegyverrendszereket. Az ukrajnai tapasztalatok szerint jelentősen felgyorsíthatják például a tüzérség célfelderítését, de nem váltják ki magát a tüzérséget, ahogyan területet sem képesek elfoglalni és megtartani. King ezért az autonóm rajokat egy szélesebb fegyverrendszer részeként, hagyományos képességekkel és emberi harccsoportokkal együttműködve képzeli el.[7] A mesterséges intelligencia közeljövőbeli jelentősége pedig akár nagyobb lehet az információfeldolgozásban, mint a teljes autonómiában: Ukrajnában már megfigyelhető különböző szenzor-, műholdas, nyílt forrású és kommunikációs adatok AI-támogatott összekapcsolása a parancsnoki és logisztikai célpontok azonosítására. King szerint ezért elképzelhető, hogy az AI által előidézett változás először a katonai hírszerzésben, nem pedig az autonóm fegyverrendszerek harctéri alkalmazásában válik meghatározóvá.[8]

A drónok és autonóm rendszerek tehát nem váltják fel a hadviselés hagyományos elemeit, hanem azok alkalmazását és ezen keresztül a hadviselés módját alakítják át. A jövő meghatározó kérdése nem az lesz, hogy az ember helyét átveszi-e a gép, hanem hogy melyik fél képes hatékonyabban integrálni az emberi döntéshozatalt, a mesterséges intelligenciát, a tömegesen alkalmazható pilóta nélküli rendszereket és a hagyományos katonai képességeket. A technológiai fölényt így nem feltétlenül az biztosítja majd, aki a legfejlettebb drónnal rendelkezik, hanem az, aki gyorsabban képes tanulni, alkalmazkodni és az új technológiát koherens hadviselési rendszerbe szervezni.

Felhasznált irodalom

Boyle, Michael J.: The Drone Age: How Drone Technology Will Change War and Peace. Oxford University Press, New York, 2020.

Kunertova, Dominika: Europe’s Military Drone Problem. In James Patton Rogers (szerk.): De Gruyter Handbook of Drone Warfare. De Gruyter, Berlin–Boston, 2024.

Scharre, Paul: Army of None: Autonomous Weapons and the Future of War. W. W. Norton & Company, New York, 2018.

Panwar, Ravindra Singh: AI and the Rise of Autonomous Weapons. In Rajeswari Pillai Rajagopalan (szerk.): Future Warfare and Technology: Issues and Strategies. Observer Research Foundation – Global Policy Journal, New Delhi, 2022.

King, Anthony (2024): Robot Wars: Autonomous Drone Swarms and the Battlefield of the Future. Journal of Strategic Studies, 47(2), 185–213. DOI:10.1080/01402390.2024.2302585

[1] Boyle, 2020, 150-162.

[2] Kunertova 2024, 310.

[3] A „centaur” modell Scharre ember–gép együttműködésre használt fogalma: lényege a gépi gyorsaság és precizitás, valamint az emberi rugalmasság és kontextusérzékeny ítélőképesség egyesítése.

[4] Scharre, 2018, 317-321.

[5] Panwar, 2022, 71.

[6] King, 2024, 185-186, 195-199.

[7] Uo. 203-207.

[8] Uo. 211-212.