A két részes cikk nem a NATO és Oroszország szándékaira, a háború kitörésének valószínűségére, valamint annak kimenetelére, hanem elsősorban a felek képességeire, és kisebb mértékben egymással kapcsolatos félelmeikre összpontosít. A rovat terjedelmi korlátainak tudatában csupán néhány fontos elem kiragadásával próbálok rávilágítani arra a furcsa helyzetre, amelyben aligha beszélhetünk egyik szereplő minden körülmények között fennálló egyértelmű fölényéről. Oroszország katonai képességfejlesztése során potenciális ellenfeleit, így a NATO-t is minden bizonnyal egészként értékeli, így tudatában van a számos téren jelentkező hátrányával, viszont ellenlépéseinek jelentős része többek szerint a kelet-közép-európai térségben erőfölényt biztosít számára, amely különösen a Balti-államokat, Lengyelországot és Romániát tölti el aggodalommal. Ebből kifolyólag a NATO előtt álló egyik legnagyobb dilemma a térségben található tagállamai védelmének szavatolása, és ezáltal a szövetség hitelességének fenntartása úgy, hogy közben az ezekhez szükséges intézkedéseket Oroszország nem értelmezi olyan provokációként, amely tovább szítaná a két fél közötti feszültséget.
Miért tart Oroszország a NATO-tól?
Annak fényében, hogy a NATO 1949-ben elsősorban egy Szovjetunióval szembeni szövetségként jött létre, nem túl meglepő, hogy a jogutód Oroszország még mindig gyanakodva figyeli a hidegháború után is fennmaradó szervezet tevékenységét. Oroszország rendszeresen nehezményezi a NATO keleti irányú terjeszkedését, melynek köszönhetően a hidegháborút követően a szövetség eddig három hullámban, 12 új taggal bővült. A 2014-es orosz katonai doktrína a NATO-t, annak bővülését és ezzel párhuzamosan katonai infrastruktúrája bizonyos részeinek Kelet-Közép-Európába való telepítését, valamint erőinek a térségben történő felvonultatását a fő külső veszélyek között az első helyen említi. Emellett, utalva az orosz közgondolkodás szerint a Nyugat, és elsősorban az Egyesült Államok által támogatott színes forradalmakra, valamint a végül Viktor Janukovics 2014-es megbuktatásával járó ukrán eseményekre, a második legfontosabb veszélyként az egyes országok és régiók destabilizálását, és ezáltal a globális, valamint a regionális stabilitás aláásását jelölik meg.
Habár nem a legfrissebb, de az arányok érzékeltetésére megfelelő 2013-as SIPRI adatok szerint a NATO tagállamok védelmi célzatú kiadásai összesítve 930 milliárd dollárt tettek ki. Ebből ugyan 640 milliárd dollár a továbbra is katonai szuperhatalomnak számító Egyesült Államoknak köszönhető, de a szóban forgó évben az európai államok is több mint 290 milliárd dollárt költöttek védelemre. Ráadásként a Military Balance 2014-es kiadásában szereplő adatok szerint csupán a NATO ? Törökországgal kiegészített ? európai tagállamaiban összesen 2 millió aktív katona szolgál, amelyhez nem épp elhanyagolható erősítésként járul hozzá az Egyesült Államok és Kanada több mint másfél millió fős aktív személyi állománya. Ezzel szemben Oroszország védelmi kiadásai 2013-ban megközelítőleg 90 milliárd dollárt tettek ki, és a haderő aktív személyi állománya 845 ezer főt számlált. Habár ezt a létszámot jelentős mértékben kiegészíti a 2 millió fős tartalék, valamint a több mint 500 ezer fős paramilitáris erők, ugyanezek a NATO kapcsán is megjelennek.
Oroszország a hagyományos erők modern haditechnikai eszközökkel való ellátottsága tekintetében is nagy hátrányban van a NATO-val szemben, ezért nem véletlen, hogy már hosszú ideje határozott kritikusa az európai fegyverzetellenőrzési rendszernek, és immár évek óta tart az orosz haderő erőltetett menetben történő átfegyverzése. Oroszország 2007 decemberében felfüggesztette az Európában állomásozó hagyományos erők bizonyos fegyverkategóriáinak (harckocsik, páncélozott harcjárművek, tüzérségi eszközök, harci repülőgépek, támadó helikopterek) mennyiségét, valamint felvonultatását korlátozó CFE-szerződés szerinti kötelezettségeinek végrehajtását. Idén márciusban pedig bejelentették, hogy a továbbiakban a konzultatív csoport ülésein sem fognak részt venni, mely lépéssel Oroszország a CFE-szerződéssel kapcsolatban felmerülő minden tevékenységét beszüntette. Habár ez a szimbolikus lépés valószínűleg szoros kapcsolatban áll a NATO kelet-közép-európai aktivitásának növekedésével, annak tudatában sem számít meglepőnek, hogy minden bizonnyal már az 1999-es adaptált CFE-szerződés ? amelyet egyébként a NATO-tagállamok nem is ratifikáltak ? sem felelne meg Oroszország jelenlegi elvárásainak. Az eredeti szerződéshez képest ez sokkal inkább passzol a hidegháborút követő helyzethez, de azóta a NATO tovább bővült, és a szerződés Oroszország számára még így is kedvezőtlenül korlátozza a fegyverek mennyiségét (28 216 db) a NATO azon tagállamaihoz képest, amelyek részesei a szerződésnek (92 678 db). A helyzeten tovább ront, hogy a NATO 28 tagállamából 6 nem részese még a hatályban lévő szerződésnek sem, és nem vesz figyelembe egyéb fegyverkategóriákat, például teljesen kihagyja a számításból a haditengerészeti erőket.
Ez utóbbi haderőnem terén Oroszországnak egyébként is komoly hiányosságai vannak, ugyanis a szovjet időkből örökölt, és fokozatosan elöregedő, majd kivonásra kerülő hajóikat egyelőre nem tudják kellő ütemben pótolni. A nagyobb méretű új felszíni hajók fejlesztésének, építésének elegendő kapacitással történő elkezdése 2020 előtt nem várható. Ennek pedig az a következménye, hogy az orosz haditengerészet rövid-, illetve középtávon egyre kevésbé lesz alkalmas a hazai területektől távoli tengeri műveletek végrehajtására, vagyis ilyen tekintetben nem válik a NATO riválisává.
Hagyományos fegyverek terén tapasztalható hátrányának ellensúlyozása érdekében Oroszország már a 2000-es katonai doktrínájában is nagy hangsúlyt helyezett a nukleáris elrettentésre, beleértve a nukleáris első csapás lehetőségét is, amelyet a 2010-es, és a nemrég elfogadott 2014-es dokumentumban is megerősítettek. Ennek ellenére a szakirodalom egy része úgy tartja, hogy az Egyesült Államok a potenciális ellenfélnek számító atomhatalmakkal, így Oroszországgal szemben is a stratégiai fölény megszerzésére törekszik, sőt minden bizonnyal már meg is szerezte azt. Amennyiben kihagyjuk a számításból Kínát, és csupán NATO-Oroszország kontextusban gondolkodunk, Oroszország már a számok tükrében is hátrányban van, ugyanis a jelenleg telepített 1780 darab stratégiai nukleáris robbanófejével szemben az Egyesült Államok, Franciaország és az Egyesült Királyság összesen 2340 darabbal rendelkezik. Mindez kiegészül azzal, hogy az Egyesült Államok nem nukleáris, precíziós stratégiai fegyverek terén egyértelmű fölényben van Oroszországgal szemben, amely egyes orosz szakértők szerint egy esetleges amerikai első csapás esetén komoly veszély jelenthet az orosz stratégiai nukleáris erőkre nézve. Ebben az esetben pedig egész más értelmezést nyer az Egyesült Államok nemzeti rakétavédelmi rendszere, valamint a NATO európai telepítésű rakétavédelmi pajzsa is. A hivatalosan a lator államok által indított kisméretű rakétatámadások ellen létrehozott rendszerek az orosz félelmek szerint magukban rejtik egy a NATO által végrehajtott sikeres első csapás utáni korlátozott orosz válaszcsapás elhárításának lehetőségét, ezzel drasztikusan csökkentve Oroszország biztonságának végső garanciáját jelentő nukleáris elrettentés hitelességét. Mindezek tükrében nem meglepő, hogy a legutóbbi orosz katonai doktrína továbbra is a legfőbb katonai veszélyek közé sorolja a stratégiai stabilitás rakétavédelmi rendszerek és nem nukleáris stratégiai fegyverek telepítése, valamint az űrfegyverkezés révén történő aláásását.
Folytatása hamarosan következik…
Ez a cikk a FIGYELO.HU ?Globálfalu? rovatában is megjelent a Felek közötti együttműködési megállapodás révén.
A fenti kép forrása: http://joinfo.com/images/news/2015/04/55278e2553c9a_55278d6de2354_image1.jpeg
