Az egész világ Izraelre figyel az egyedülálló gyorsasággal és hatékonysággal megszervezett oltási kampánya miatt. Az ország nagy valószínűséggel az első lesz, amely eléri a nyájimmunitáshoz szükséges átoltottsági szintet és feloldhatja a koronavírus miatt bevezetett korlátozásokat. Mindeközben Izrael március 23-án már negyedik választását tartja az elmúlt két évben, miután a korrupcióval vádolt kormányfő, Benjámin Netanjáhú vezette Likud és Kék-Fehér egységkormány működése zátonyra futott egy évvégi költségvetési vitán. Donald Trump választási vereségével egy fontos szövetségest veszített el az izraeli politika mágusa, Netanjáhú; az amerikai elnök hivatali ideje alatt számos lépésével kifejezte támogatását Izrael irányába, legyen szó a nagykövetség Jeruzsálembe költöztetéséről, a Golán-fennsík izraeli annektálásának elismeréséről, vagy éppen a palesztinoknak juttattot segélyek megszüntetéséről. Írásunkban összefoglaljuk az Egyesült Államok elmúlt négy esztendőben követett Izrael-politikáját, továbbá arra is kitérünk mi várható a januárban beiktatott Biden-kormányzat következő éveiben.

Donald J. Trump Izrael legjobb barátja

2016 decemberében Samantha Power, az Egyesült Államok ENSZ Biztonsági Tanácsba delegált nagykövete, a több évtizedes amerikai állásponttal szembe menve vétó helyett tartózkodott a BT 2334-es határozatának szavazásán. A hivatalából távozó Obama-adminisztráció egyik utolsó lépéseként ezzel hozzájárult a sokak által Izrael-ellenesnek tartott határozat elfogadásához, amely felszólítja a közel-keleti államot, hogy fejezze be a telepek építését az általa megszállva tartott palesztin területeken (köztük Kelet-Jeruzsálemben).

Három héttel később hivatalba lépett Donald J. Trump, aki a hagyományosan Izrael-barát amerikai elnökök képzeletbeli rangsorában bizonyosan előkelő helyen szerepelne; az Obama-éra fagyos amerikai-izraeli kapcsolatai után Trump elnöksége elhozta a várt támogatást Izraelnek (és miniszterelnökének, Benjámin Netanjáhúnak).

Trump első hivatali útja 2017 májusában Rijádot követően Jeruzsálembe vezetett, ahol az amerikai elnökök sorában elsőként meglátogatta a Nyugat-Falat (Siratófal), majd ezt követően decemberben beváltotta korábbi kampányígéretét; Jeruzsálemet Izrael fővárosaként ismerte el, ezzel egyidejűleg pedig megkezdődött Tel-Avivból az amerikai nagykövetség áthelyezése is.

A Palesztin Hatóság Jeruzsálem elismerésére válaszul megszakította diplomáciai kapcsolatait az Egyesült Államokkal. Az amerikai-palesztin viszony rég nem látott mélypontra zuhant, hogy aztán 2018-ban tovább romoljon.

Májusban megnyílt az új nagykövetség Jeruzsálemben, majd augusztusban az USA törölte több mint 200 millió dollárnyi segély kifizetését, amelyet a Gázai-övezetnek és Ciszjordániának szánt, továbbá megszüntette a hozzájárulását az UNRWA (az ENSZ Segély és Munkaügyi Hivatala a Közel-keleti Palesztin Menekülteknek) finanszírozásához. Mike Pompeo külügyminiszter a Twitteren pazarlással, pénzügyi visszaéléssel és terrorizmus támogatásával vádolta meg a szervezetet, melynek működése nem segíti, hanem épp ellenkezőleg, útjában áll a béke létrejöttének. Kritizálta továbbá a UNWRA menekültjogi irányelvét, miszerint a menekültek leszármazottjainak is megadja a menekült-státuszt, Pompeo (és a Trump-adminisztráció) érvelése szerint mindezt jogtalanul.

A palesztinoknak jutatott amerikai segélyek alakulása (Forrás: Congressional Research Service)

Egyesek szerint ezen döntések valódi motívuma és végcélja is pontosan a palesztin menekültek hazatéréshez való jogának megtagadása volt, a segélyek megvonása pedig nem más, mint befolyásolás a palesztin fél tárgyalóasztalhoz kényszerítéséhez és egy számára előnytelenebb megállapodás elfogadásához. Így gondolta Száeb Erekat (húsz éven át vezette palesztin-izraeli béketárgyalásokat és tavaly novemberben hunyt el, miután megfertőződött koronavírussal) is, amikor azzal vádolta Trump vejét és közel-keleti főtárgyalóját, Jared Kushnert, hogy az a palesztinoktól megvont és átcsoportosított körülbelül évi 300 millió dollárt felajánlotta Jordániának és azon országoknak, amelyek hajlandóak a területükön élő palesztin menekülteket megfosztani a státuszuktól és honosítani.

A segélyek megvonásával párhuzamosan zajlott a PFSZ washingtoni irodájának bezárása (de-facto nagykövetségként működött), amit a külügyminisztérium szóvivője, Heather Nauert azzal indokolt, a palesztin fél anélkül ítélte el az amerikai béke terveket, hogy látta volna azt, továbbá semmilyen módon nem hajlandó kapcsolatot tartani az amerikai kormányzattal és együttműködni a béke előmozdítása érdekében. A döntés egyúttal újabb nyomásgyakorlásként is felfogható az amerikaiak részéről, ugyanis épp ebben az időszakban palesztin tisztviselők a hágai Nemzetközi Büntetőbíróságon (ICC) próbálták elérni, hogy indítsanak vizsgálatot az állítólagosan elkövetett izraeli háborús bűncselekmények ügyében. Ez utóbbival egyébként idén februárban érték el céljukat, amikor is a Nemzetközi Büntetőbíróság több ország (köztük Magyarország) és Izrael tiltakozása ellenére kimondta joghatóságát a palesztin területeken elkövetett háborús bűnök és atrocitások felett. Ha jobban megvizsgáljuk az izraeliek esetét az ICC-vel, azt látjuk, hogy a meglévő jó kapcsolatok mellet az ügy azért sem volt közömbös az amerikaiak számára, mert az Egyesült Államok hasonló vádak elé nézett az afganisztáni szerepvállalása során felmerülő túlkapások miatt.

2019 márciusában az Egyesült Államok jeruzsálemi főkonzulátusa (korábban független diplomáciai misszióként szolgált a palesztinoknál) betagozódott a jeruzsálemi nagykövetség fennhatósága alá és Palesztin Ügyek Egységeként folytatta működését. A palesztin vezetők közül Száeb Erekat és Hanan Ashrawi is hangosan felszólalt a két misszió egyesítése ellen, a palesztin ügy háttérbe szorulását és izraeli érdekeknek való alárendelését látva benne.

Az április elején esedékes izraeli választások előtt Netanjáhú a Fehér Házba látogatott, hogy aztán hatalmas politikai győzelemmel térjen haza. Donald Trump újfent szembement a kialakult nemzetközi konszenzussal (amely a ’67-es háború óta megszállt területnek tekinti) és Izrael részének ismerte el a Golán-fennsíkot. Netanjáhu beszédében a stratégiai (és mezőgazdasági) szempontból fontos területet felbecsülhetetlennek nevezte Izrael számára: „Valóban történelmi nap a mai… fél évszázad kellett, hogy katonai győzelmünket diplomáciai győzelemre váltsuk. Izrael igazságos, önvédő háborúban nyerte el a Golán-fennsíkot, ahol a zsidó nép gyökerei több ezer évre nyúlnak vissza”.

A Golán után novemberben a Trump-adminisztráció ismételten figyelmen kívül hagyta a nemzetközi jog normáit és feladta az Egyesült Államok Carter-adminisztráció (1978) óta követett álláspontját a Ciszjordániában épült izraeli telepek létjogosultságának elismerése kapcsán. Azért is volt ez példátlan lépés, mert ezzel több korábbi BT-határozatot vett semmibe (ezek közül a legutóbbi épp a bevezetőben említett 2234-es volt), amelyek a Genfi egyezmény polgári lakosság védelméről szóló részére hivatkozva tiltják, hogy a megszálló hatalom áttelepítse a saját lakosságát az általa elfoglalt területekre. Nem mellesleg a szóban forgó telepeken élő több százezer izraeli telepes ügye hosszú ideje az egyik legkényesebb pontja az izraeli-palesztin rendezésnek.

Az évszázad megállapodása (?)

Trump alatt Washington egyértelműen elállt a korábban általa betöltött mediátor szereptől a palesztin-izraeli konfliktusban, részrehajló lépéseivel diszkreditálta magát az előbbi szemében, így az amerikaiak vezetésével zajló békefolyamat újra ellehetetlenült. Ezt követően nem okozott meglepetést, hogy a 2020 januárjában bemutatott „évszázad megállapodása”, már eleve hamvába holt. A béketervezettől nem volt elragadtatva egyik fél sem, mind a ciszjordániai izraeli telepeket képviselő Jesa Tanács, mind a palesztin vezetés visszautasította, mert véleményük szerint irreális követeléseket támasztott velük szemben.

A Trump-béketervezet térképe (Forrás: France24)

Felmerül a kérdés: mégis miért tett le az asztalra Jared Kushner egy olyan tervezetet, amiről már előre tudta, hogy biztosan nem lesz sikeres? Ennek megválaszolása a későbbiek tükrében egyértelmű; a béketervnek nem volt célja a palesztin-izraeli megegyezés, az „évszázad megállapodása” csupán ugródeszkaként funkcionált egy másik nagy horderejű megállapodás, az Ábrahám-egyezmények megkötéséhez.

Mindeközben Netanjáhú az amerikaiakra hivatkozva kezdte el hangoztatni, hogy a béketerv feljogosítja Izraelt a telepek és a Jordán-völgyének annektálására. Sokan értetlenül álltak ez előtt, mert még Izraelben is kérdéses volt, hogy megvan-e hozzá a kellő támogatás. A vita három jól körülhatárolható téma mentén zajlott; először is kérdés volt a döntéssel mennyire szigeteli el magát Izrael még inkább a nemzetközi térben, másodszor szóba került a telepesek biztonságának megszervezése, legvégül pedig a palesztinok várható (erőszakos) ellenreakciója.

Amikor Ábrahám fiai üzletelnek

Amíg mindenki a lehetséges forgatókönyvek következményeit számolgatta, Netanjáhú amerikai közvetítéssel beváltotta (ez idáig informális) arab partnereinél azokat a tárgyalási pozíciókat, amelyeket az annektálással (mint fenyegetés) szerzett. Az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein megértette az üzenetet; mindkét monarchia elérkezettnek látta az időt arra, hogy hivatalosan is felvegyék a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, cserébe pedig előmozdítsák egyéni érdekeiket és céljaikat. Mint említettük a két ország és Izrael között az együttműködés eddig is nyílt titok volt, de az ún. Ábrahám-megállapodások teljesen új szintre emelték mindazt. Látni fogjuk, hogy Abu Dzabi és Manama mindezzel olyan folyamatot indított el (Egyiptom és Jordánia után), amelyben alapvetően muszlim többségű államok bizonyos engedményekért cserébe hajlandóak normalizálni kapcsolataikat Izraellel. Nehéz megmondani, hogy mindez hosszú távon pontosan hova fog vezetni, az viszont biztosan állítható, hogy a részes felek kölcsönösen profitálnak (több területen) is egy-egy ilyen megállapodásból.

Bahrein és az Emírségek számára ez a politikailag rizikós lépés a gazdaságuk és biztonságuk területén válik majd kifizetődővé; a fejlett technológiákkal rendelkező Izraelnek kitűnő exportlehetőséget jelent mindkét ország, utóbbira pedig részükről is hatalmas (ezt megfizetni kész) igény mutatkozik (gazdaságuk diverzifikálására törekednek, mindez pedig elengedhetetlen hozzá). A megállapodás biztonságot érintő részleteinek hátterében alapvetően irániak regionális térnyerése áll. Ezért az Irán feltartóztatására létrejött, Izraellel kötött stratégiai együttműködéssel párhuzamosan az Emírségek fontosnak tartotta, hogy (Izraelhez hasonlóan) Washingtontól a legmodernebb technológiákat vásárolja meg hadseregének. A megállapodás után tehát azt remélte Abu Dzabi, hogy a térség legfejlettebb hadseregével rendelkező Izrael után megnyílik számára is a lehetőség az F-35-ös harcászati vadászbombázók és MQ-9B Reaper drónok beszerzésére az Egyesült Államokból. Ezen remények novemberben beteljesülni látszottak, amikor az amerikai Külügyminisztérium értesítette a Kongresszust, hogy előbbiből akár ötven (!), utóbbiból pedig mintegy tizennyolc darabot kész értékesíteni az olajmonarchiának.

A két kis területtel rendelkező, az arab világban mégis fontos szerepet betöltő országgal történt kapcsolatok normalizációja hatalmas sikert jelentett Izraelnek és megerősítette Netanjáhú belpolitikai pozícióját. Mindezt egy bizonytalan kimenetelű ciszjordániai annexió elhalasztásért cserébe (egy közvélemény kutatás szerint az izraeliek 80%-a preferálja a megállapodást az Emírségekkel, szemben az utóbbival). Netanjáhú egyébként politikai pályájának kezdete óta ellenezte a „földet a békéért” elvet, ehelyett a „békét a békéért” szorgalmazta, ezen életfilozófia aztán a mostani Ábrahám-megállapodásokban kulminálódott; anélkül kötött Izrael egyezményt arab államokkal, hogy a palesztinok irányába bármilyen engedményt tett volna.

Mindez rávilágít azon tényre, hogy az utóbbi évek arab világában sokat veszített súlyából és mondhatni háttérbe szorult a „palesztin ügy”. Ezzel együtt sokak szemében még mindig népszerűtlen döntés volt a palesztin érdekek erőteljesebb képviseletének elmulasztása az izraeliekkel való tárgyalások során. Igaz, ugyan Abu Dzabi a palesztinok megmentőjeként tetszeleg, mivel úgymond „elhárította” a rájuk leselkedő veszélyt (Ciszjordánia annektálását), azonban élnünk kell a feltételezéssel, miszerint nem ez volt az elsődleges motivációja; sokkal inkább hozadék amellett, hogy a már korábban ismertetett érdekeinek érvényt szerzett.

Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek példáját hamar követte Szudán és Marokkó. A kapcsolatok felvételéért viszonzásul előbbi lekerült a terrorizmust támogató országok listájáról és több milliárd dolláros segélyt kaphat a következő években, utóbbinak pedig az Egyesült Államok elismerte a fennhatóságát a vitatott hovatartozású Nyugat-Szahara felett. Ezen kívül nemrég az izraeli választások kampányfinisében bejelentette Netanjáhú, hogy közeljövőben a már meglévő négy mellett, további négy muszlim ország fogja az Ábrahám-egyezményekhez hasonló módon rendezni diplomáciai kapcsolatát Izraellel.

Új elnök Washingtonban

Választási győzelmét követően januárban Joe Biden váltotta Donald Trumpot a Fehér Házban. Annak ellenére, hogy Bident több évtizedes politikai pályafutása során mindvégig Izrael-barátjaként ismerhették meg, nem volt felhőtlen öröm Jeruzsálemben a hír hallatán. A republikánus elnök újabb négyéves ciklusát váró Netanjáhú kivárt a gratulációjával, viszonylag későn (november 8.-án), és akkor is csak egy tweetben kívánt sok sikert a Biden-Harris párosnak, cserébe viszont a frissen beiktatott elnök sem siette el izraeli kollégájának felhívását, mely több mint egy hónapot váratott magára. Korábban nem volt rá példa, hogy ilyen hosszú ideig ne vegye fel az új adminisztráció első embere a kapcsolatot a szoros szövetségesnek számító Izraellel; a jelzésértékű üzenetet tekinthetjük egy a közvetlenül Netanjáhúnak szánt célzásnak arra vonatkozóan, hogy a Trump alatt bevett, korlátlan és feltétel nélküli amerikai támogatás a személye mögül eltűnt. Másrészt értelmezhetjük az Egyesült Államok külpolitikájának következő éveiben várható hangsúlyok ismertetéseként is;  e szerint elsőként az ázsiai és az európai partnerekhez intézett telefonhívások híven tükrözik a Biden-adminisztráció azon meggyőződését, amely a Kínával és Oroszországgal való konfrontációt, valamint a megsérült kapcsolatok és szövetségek helyreállítását kezeli jelenleg legfontosabb prioritásként, mindezek mögött a Közel-Kelet (és azon belül Izrael) csupán másodlagos szerepet foglal el.

Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy Biden egy minden eddiginél megosztottabb amerikai társadalmat örökölt, továbbá belpolitikai szempontból rengeteg égető problémával kell szembenéznie (koronavírus-járvány kezelése, gazdaság helyreállítása, faji és társadalmi igazságosság, klímaváltozás stb.), tehát nem kell csodálkoznunk, ha a rendelkezésre álló erőforrásokat elsősorban ezekre és nem egy újabb izraeli-palesztin tárgyalás megszervezésére költi (amely nem vezet eredményre). Utóbbival kapcsolatban az új külügyminiszter, Anthony Blinken egyébként úgy nyilatkozott, hogy a felek nem állnak még készen, szerinte sokkal inkább az elért eredmények megőrzésére kell törekedni, továbbá óva intette a feleket olyan egyoldalú lépések megtételével kapcsolatban, amelyek árthatnak a békefolyamatnak.

Blinken ezenfelül világosság tette, hogy az Egyesült Államok továbbra is a kétállami megoldást támogatja és szakít Trump túlzottan Izrael érdekeit néző megközelítésével, ugyanakkor helybenhagyják az előző adminisztráció egyes döntéseit. Így a nagykövetség maradt Jeruzsálemben, (annak ellenére, hogy áthelyezésével nem értett egyet Biden), illetve üdvözölték az arab államokkal megindult normalizációs folyamatokat. Az új külügyminiszter következetes maradt a Nemzetközi Büntetőbíróság kontra Izrael-ügyben is, és megerősítette a mindezidáig képviselt amerikai álláspontot a szervezet tevékenységével kapcsolatban. A Golán kérdésében már árnyaltabban fogalmazott Blinken, amikor kétségbe vonta a terület feletti izraeli szuverenitás elismerésének legalitását, mindemelett hozzátette: a jelenlegi helyzetben Izrael biztonságára nézve szükségesnek tartja a fennsík izraeli ellenőrzését. Válaszul másnap az izraeli Miniszterelnöki Hivatal rövid közleményt adott ki, miszerint „a Golán örökre Izrael állam része marad” és a kérdéses terület nem képezi vita tárgyát.

Biden a kampánya során egyértelművé tette, hogy fent kívánja tartani a régióban Izrael katonai fölényét (qualitative military edge; QME), ennek folyományaként ellenezte a Trump utolsó munkanapján tető alá hozott szerződést az Emírségekkel, amely az F-35-ös vadászbombázók és drónok eladásáról szólt. A tranzakció felfüggesztésének és felülvizsgálatának hírére Kína rögtön bejelentkezett, hogy amennyiben az Egyesül Államok nem hajlandó erre, ő szívesen értékesítné saját drónjait az olajmonarchiába. A hivatalba lépő új adminisztráció jelezte az is, hogy visszatérne a Trump által felmondott 2015-ös atomalkuhoz (Joint Comprehensive Plan of Action; JCPOA), amennyiben Irán hajlandó újabb vállalásokat tenni az erről szóló tárgyalások során. Az Egyesült Államok regionális szövetségeseinek (akik kezdettől fogva nem támogatták az alkut) ez hatalmas arculcsapás, tekintve, hogy mindez éles váltást jelent a Trump-féle „maximum pressure on Iran” szankciós politikától. A bejelentés után Izraelben mind a katonai, mind a politikai vezetés közölte, hogy a hadsereg felkészül egy Irán elleni lehetséges támadó hadműveletre, megakadályozandó a perzsa állam nukleáris fegyverhez jutását (a témáról bővebben lásd cikkünket).

Kiszivárgott külügyminisztériumi feljegyzések szerint Blinkenék és az USAID legkésőbb április elején újraindítja a palesztinok segélyezését, amelyet az előző adminisztráció szüntetett meg. Számítani lehet továbbá arra is, hogy helyreáll a kapcsolat a legfelsőbb szinteken is az Egyesült Államok és a PH között, ez különösen fontos a közelgő palesztin választások tekintetében (15 éve most tartanak először). A négy oldalas dokumentumban ezenkívül szó esik még az izraeli telepes tevékenység elleni határozottabb fellépésről, a palesztin civil társadalom és média szerepének megerősítéséről, illetve azon palesztin gyakorlat beszüntetéséről, hogy a terrorizmus váddal bebörtönzött személyek anyagi támogatásban részesüljenek.

Visszavonuló amerikaiak, felértékelődő helyi szereplők

Az Egyesül Államok számára a Közel-Kelet jelentősége átalakulóban van: az Obama-érában indult, Trump idejében is folytatódó trend eddig úgy tűnik Biden alatt sem lesz másképp; azt mondhatjuk, hogy a térség mindinkább veszít fontosságából (az elmúlt évtized amerikai katonai jelentét változásai is ezt mutatják). Ennek következménye az is, hogy a régió konfliktusaiból csökkenő aktivitással veszi ki a részét az USA, azok megoldását sokkal inkább a közvetlenül érintett szövetségeire hagyja (indirekt részvétel). Az atomalku felélesztésének sikerétől független, egyre inkább az elmúlt években a kapcsolatát egymással elmélyítő szunnita arab-izraeli tengely feladata lesz a további iráni térnyerés megakadályozása, hasonlóan a ’70-es években az amerikaiak által már alkalmazott „twin pillar”-hoz, melyben az akkori két regionális szövetséges, Irán és Szaúd-Arábia felelt a szovjet befolyás feltartóztatásért. Izrael kulcsszereplő és fontos partner az Egysült Államok Közel-Kelet stratégiájában, ezért rövid- és középtávon nagy elmozdulás nem várható Washington Izrael-politikájában, (leszámítva természetesen Trump egyes intézkedéseinek visszavonását, és visszatérést a korábban is képviselt amerikai állásponthoz).

Felhasznált irodalom

Csiki Varga Tamás – Pércsi Dávid: Az amerikai globális katonai jelenlét hangsúlyeltolódása a 2010-es évtizedben, Stratégiai Védelmi Kutatóintézet, Elemzések 2021/3, 2021

Jack Thompson: Trump’s Middle East Policy, Center for Security Studies, CSS Analyses in Security Policy No. 233, 2018

Jim Zanotti: Israel: Background and U.S. Relations in Brief, Congressional Research Service, 2021

Jim Zanotti: The Palestinians: Overview and Key Issues for U.S. Policy, Congressional Research Service, 2021

Jim Zanotti – Jeremy M. Sharp – Kenneth Katzman – Christina L. Arabia – Clayton Thomas: Israel’s Qualitative Military Edge and Possible U.S. Arms Sales to the United Arab Emirates, Congressional Research Service, 2020

Kali Robinson: What Is U.S. Policy on the Israeli-Palestinian Conflict, Council on Foreign Relations, 2021

Kenneth Katzman: The United Arab Emirates (UAE): Issues for U.S. Policy, Congressional Research Service, 2020

Michael S. Doran: The Dream Palace of the Americans, Foreign Affairs, november/december 2019 vol 98., 2019

Nagy Dávid: Trump Közel-Kelete, Danube Institute, 2020

Szalai Máté – Wágner Péter: Ábrahám-megállapodások, Külügyi és Külgazdasági Intézet, E-2020/84., 2020

Varga Gergely – Isabelle Colf: Joe Biden és Donald Trump külpolitikájának összehasonlítása, Külügyi és Külgazdasági Intézet, E-2020/86., 2020

Címlapkép: Jeruzsálem, 2020. december 21. Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök (j) és Jared Kushner, Donald Trump leköszönõ amerikai elnök veje és tanácsadója sajtóértekezletet tart Jeruzsálemben 2020. december 21-én. (Forrás: MTI/EPA/Pool/Ronen Zvulun)