Főoldal Általános Abe és a japán védelempolitika „normalizációja”

Abe és a japán védelempolitika „normalizációja”

Írta
303
0
Megosztás
Abe Sinzó japán miniszterelnök a önvédelmi erők, azaz a hadsereg főtisztjei előtt beszél a tokiói védelmi minisztériumban 2015. december 16-án. (Forrás: MTI/EPA/Franck Robichon)

Abe Sinzó augusztus 28-án tett bejelentése – miszerint az egyre súlyosbodó egészségügyi állapotára hivatkozva lemond a miniszterelnöki tisztségről – az egész világot váratlanul érte, nem csupán Japánt. Habár már 2006-ban sikerült elnyernie a kormányfői tisztséget, alig egy évre rá a kiújuló vastagbélgyulladására hivatkozva mégis le kellett mondania. A 2012-es alsóházi választások idején szállóigévé vált „Nippon o torimodoszu!” (Visszavesszük Japánt!) reménykeltően csengett a megoldatlan gazdasági problémák sokasága és a 2011-es fukusimai katasztrófa miatt elkeseredett emberek szemében. Abe nemcsak, hogy visszaszerezte a kormányfői tisztséget, hanem képes volt azt négy cikluson át megtartani úgy, hogy a modern japán történelem mindezidáig leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke lett. A mostani miniszterelnöki mandátumából alig egy éve volt hátra a következő alsóházi választásokig. Visszavonulásának híre meglepte politikustársait is, akik közül többen ugyancsak kétkedve fogadták a hírt, viszont ugyanilyen gyorsan megkezdődtek a találgatások utódját illetően. 

Mivel a kormányzó Liberális Demokrata Párt mind az alsó-, mind pedig a felsőházban többségben van, a következő miniszterelnök személye a párt döntésén múlt, amelyre szeptember 14-én került sor. Ezen a döntésen a japán lapok szerint már a kezdetektől fogva legesélyesebbnek tartott jelölt, a jelenlegi kabinetvezető, Szuga Josihide nyert. Ezt követően szeptember 16-án az országgyűlés egy speciális ülésen formálisan is megszavazta a párt által korábban választott jelöltet.

Szuga Josihide szintén rekordernek számít a maga pozíciójában. Hivatalából adódóan mindvégig komoly háttérszerepet töltött be Abe Sinzó miniszterelnöksége alatt. Mellette a pártpolitika-vezető, volt külügyminiszter Kisida Fumio; és a pártelnöki tisztségért negyedjére is ringbe szálló volt védelmi miniszter Isiba Sigeru kerültek szóba. Mind a három jelölt a párt veteránja, komoly politikusi múlttal, és párton belüli tekintéllyel rendelkezik.

Abe Sinzó japán miniszterelnök (balra) virágot nyújt át Szuga Josihide kormányszóvivőnek, miután utóbbi megnyerte a japán kormánypárt, a Liberális Demokrata Párt (LDP) új vezetőjének megválasztására kiírt szavazást Tokióban 2020. szeptember 14-én. A kormánypárt új vezetője lett az új miniszterelnök is az egészségi okok miatt augusztus 28-án lemondó Abe Sinzó után.
(Forrás: MTI/AP pool/Eugene Hoshiko)

Japán pacifista, vagy abnormális ország?

Nemzetközi kapcsolatok elméletének kutatói között hosszú ideje vita folyik a háború utáni Japán megítélésével kapcsolatban. Japán gazdasági erejénél fogva nagyhatalom, évtizedekig a világ második legnagyobb gazdaságával rendelkezett (míg 2010-ben Kína le nem hagyta). Ezzel szemben Japán külpolitikai érdekérvényesítő képessége, és katonai ereje nem áll összhangban az ország gazdasági erejével, ami egyfajta abnormális állapotot eredményez: „Gazdasági óriás és politikai-katonai törpe.” 

Ennek az abnormális állapotnak a középpontjában kétségtelenül a II. világháború utáni alkotmány áll, amit a megszállást vezető amerikai Douglas MacArthur tábornok és munkatársai vázoltak fel. Alapvetően a korábbi, Meidzsi-alkotmány módosításaként született meg, megőrizve így a jogi folytonosságot. Azonban hatályba lépésének idején Japán még mindig katonai megszállás alatt állt, és nem a császár, nem is a nép birtokolta a hatalmat, hanem a továbbra is a szövetséges megszálló erők. Az általuk véghezvitt reformpolitika fő célja volt megakadályozni, hogy Japán katonai erejénél fogva ismételten veszélyt jelentsen a világbékére. Ezért az új alkotmányba külön MacArthur kérésére foglalták bele a 9. törvénycikkelyt, avagy az un. „Békezáradékot”:

9. cikk: „Törekedve az igazságon és renden alapuló nemzetközi békére, a japán nép örökre lemond a háborúról, mint a nemzet szuverén jogáról, és fenyegetés, vagy erő alkalmazásáról, mint nemzetközi viták rendezésének eszközéről. 

A fenti célok elérése érdekében, nem tart fenn szárazföldi-, tengeri- és légierőt, ahogy más katonai potenciált sem. Az ország hadviseléshez való joga soha nem lesz elismerve.” (Fordítás forrása: Japán Alkotmánya)

Ez akkoriban megfelelt mind az amerikai céloknak, mind pedig a militarizmusból kiábrándult emberek általános érzéseinek, így fenti elköteleződés a japán nép egyik sajátos jellemvonásává vált. A japánok közül sokan, mint nemzetük sajátosságára, ma is büszkén tekintenek az alkotmányba belefoglalt pacifista értékekre, és a később részben ezzel magyarázható előnyökből származó gazdasági sikerekre.

Mi számit normálisnak?

A neves svéd politikatudományi kutató, Linus Hagström tanulmányában összegyűjtött jó pár meghatározást a kérdést illetően. A „normális országot” az utóbbi években gyakran definiálták úgy, mint egy olyan országot, amely „alkotmányosan képes és kész katonai erőt mozgósítani, nemzeti és nemzetközi biztonsági célok elérése érdekében” (különös tekintettel itt a kollektív önvédelem kérdésére). Andrew Oros meghatározása szerint „normálisnak” számít egy „független, és teljesen felfegyverzett nagyhatalom”. Richard J. Samuels egy olyan országot ír le, amely egyszerűen „képes háborút indítani”.  Kenneth Waltz meghatározása szerint pedig „normális ország” az, amelyik „stratégiai nukleáris fegyverekkel rendelkezik”. Habár ezen meghatározásba kevés ország illik bele, gyakran hivatkoznak az Egyesült Királyságra, mint mintára.

Érdekes viszont az a kérdés, hogy maguk a japánok mit is tartottak, és tartanak ma is „normálisnak”. Míg az országot a modernizáció útjára terelő 1868-as Meidzsi-restaurációt megelőzően a szonnó dzsói (Tisztelt a császárt, űzd el a barbárokat!) volt a domináns szlogen az ország megnyitását végletekig halogató Szigetország számára, addig a császári restaurációt követően már olyan jelszavak jelentek meg, mint a dacua njújó (Kilépni Ázsiából, belépni Európába!), illetve a fukoku kjóhei (Gazdag ország, erős hadsereg!). Ezek a szlogenek egyértelműen jelezték, hogy az új japán vezetés döntött az ország jövőjét illetően. Ebben a korszakban a Japán Császárság próbálta elhatárolni magát a gyengének, és lemaradottnak tartott Ázsiától (Kínától), és mindenáron a modern, gyarmattartó nagyhatalmak klubjába kívánt tartozni. A korszakban ezt az identitáskeresést; Kínától, és az addig domináns kínai kultúrától való eltávolodást próbálta alátámasztani a kokutai (az ország milyensége, minősége) eszméje és a kultúrát meghatározó kokugaku (nemzetművelés) mozgalma, amelyek eleinte a japán kultúra meghatározására, jellegzetességeinek hangsúlyozására irányultak, de idővel az országot katasztrofális háborúba vezető nacionalista, és militarista ideológia brutális eszközeivé váltak. Japán ekkoriban, mint Ázsia egyetlen, a Nyugatot választó „civilizált” nagyhatalma, küldetésének érezte, hogy „vezesse” a modernizációra egyedül képtelen, megosztott ázsiai országokat. Látható, hogy a Meidzsi-restaurációt követően a modernizáció útjára lépett állam a fejlett, gyarmattartó nagyhatalmakat tartotta „normális országoknak”, ugyanakkor szomorú, hogy „civilizáltságon” kulturális felsőbbrendűséget, a „modern ipari államon” gazdasági és katonai dominanciát értett, amely végül Ázsia gyarmatosításába és a gyenge államok kizsákmányolásába csapott át.

A háborús vereséggel Japán elveszítette addigi „normál” státuszát, amit az 1947-es új alkotmány, különösen annak 9. cikkelye rögzített. Ugyanakkor a japán politikai vezetésen belül továbbra is kiemelt cél maradt az a Meidzsi-korból származó tradicionális ambíció, hogy Japán „egyenrangú legyen a világ nagyhatalmaival.” Ennek jó példája volt, amikor 1992-ben Mijazava Kiicsi miniszterelnök (1991-1993) kijelentette, hogy Japán állandó tagja kíván lenni az ENSZ Biztonsági Tanácsának. (Bobák 2017.) Legutóbb Motegi Tosimicu külügyminiszter hozta fel újra a kérdést.

Hirosima prefektúra iparcsarnokának kupolás romja, a később mementóként meghagyott Atombomba-kupola 1945-ben, miután augusztus 6-án, a II. világháború végén egy amerikai nehézbombázó ledobta a történelem első atombombáját Hirosimára. A város elleni atomtámadás mintegy 140 ezer halálos áldozatot követelt. Az épület 160 métere állt a becsapódás helyétől. (Forrás: MTI/EPA/Béke Emlékmúzeum)

A japán külpolitika határozatlansága

Michael J. Green így ír könyvének bevezetőjében: „Amikor elmeséltem egy japán médiában dolgozó barátomnak, hogy az országa külpolitikájáról tervezek könyvet írni, viccelődve így válaszolt: »Japán külpolitika? Majd szólj, ha találsz valamit!«” (Michael J. Green, Japan’s Reluctant Realism, Palgrave, 2003.)

A 20. század második felének japán külpolitikája nem nevezhető különösebben határozottnak. A japán külpolitika „jellegtelensége” abból adódott, hogy a második világháború után Japán szándékosan tartózkodott attól, hogy jelentőseb szerepet játsszon a világpolitika színpadán. Mivel katonai erejét az alkotmánya szigorúan korlátozta, illetve biztonság tekintetében minden iránymutatást az Egyesült Államoktól kapott, így az érdekérvényesítés egyetlen eszköze a gazdasági potenciálja maradt főleg külföldi működőtőke befektetések (Foreign Direct Investment – FDI) és fejlesztési támogatások (Official Development Aid – ODA) formájában. Az, hogy Japán a világ legtöbb országával törekedett jó kapcsolatokat kiépíteni, az ország gazdaságának fejlődése szempontjából rendkívül pozitív, és alacsony kockázatú külpolitikai stratégia volt, de a komolyabb, főleg biztonságpolitikai kérdésekben mindvégig az Egyesült Államok álláspontját képviselte. Ezt a külpolitikai kettősséget a korszakalkotó politikus, Josida Sigeru (Japán miniszterelnöke 1946 és 1947, illetve 1948 és 1954 között) alapozta meg az ’50-es évek első felében. Röviden összefoglalva a Josida-doktrína lehetővé tette, hogy Japán katonai erő/ katonai potenciál (szenrjoku, lásd Japán alkotmánya: 9. tc!) hiányában a saját gazdasági fejlődésére, és jólétére tudjon koncentrálni az amerikai nukleáris védőernyő alatt.

 

Abe és a japán védelempolitika „normalizációja”

Visszatekintve Abe Sinzó több, mint 7 éves munkájára, nehéz egyértelműen állást foglalni annak eredményességét illetően. Japán, mint a világ egyik legfejlettebb és legiparosodottabb országa napjainkban is számos olyan problémával küzd, amelyek a gazdaságot jóformán a ’90-es évektől kezdve folyamatos recesszióban tartják. Abe miniszterelnöksége alatt elindította azt gazdaságélénkítő programot, amely leginkább csak „Abenomics” néven terjedt el a köztudatban. Habár a gazdaságpolitika kapott hideget és meleget is, nagy szerepe volt abban, hogy a japán gazdaság két évtizednyi recesszió után, újra lassú növekedési pályára állt, aminek csak az idei koronavírus járvány vetett véget.

Abe, mint konzervatív politikus, a Jaszukuni Szentélyben tett látogatásaival gyakran okozott közfelháborodást a szomszédos országokban. Továbbá az sem volt titok, hogy anyai nagyapja az ’50-es évek miniszterelnöke Kisi Nobuszuke volt, aki a korábbi II. világháborús tevékenysége, és betöltött pozíciója miatt talán a modernkori japán történelem egyik legellentmondásosabb alakja.

A 2000-es évek elején Észak-Korea destabilizációs tevékenysége jelentette a legfőbb fenyegetést Japán számára. Különösen az 1970-80-as évek idején Japán partvidékéről erőszakkal Észak-Koreába hurcolt japán állampolgárok ügye váltott ki hatalmas felháborodást Japán-szerte. A 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően George W. Bush 2002-es beszédében Irakhoz, és Iránhoz hasonlóan Észak-Koreát is a világbékét fenyegető „gonosz tengelyéhez” sorolta. Ebben az időszakban Japán politikai vezetése, a szeszélyes szomszéd, Észak-Korea mellett Kína nagyfokú katonai modernizációját, és a korábbinál agresszívabb tengeri aktivitását is elkezdte fenyegetésként kezelni (Bobák 2017.). Ez a 2004-ben elfogadott nemzetvédelmi programban külön említésre került.

Egy ilyen, geopolitikai problémáktól terhelt légkört örökölt az első Abe-kormány 2006-ban. Abe választási programjában az alkotmánymódosítás is szerepelt, ami kétségkívül radikálisnak minősül Japánban. Továbbá felállított egy testületet (Kokka anzenhosó ni kanszuru kantei kinó kjóka kaigi – A Miniszterelnökséget segítő tanács a nemzeti biztonságpolitikával kapcsolatban), amely azt vizsgálta, hogy a kollektív önvédelem gyakorlása hogyan egyeztethető össze az akkori jogi struktúrával. Japánban az első komolyabb ilyen vita a 1990-1991-es öbölháború során merült fel, ahol az Egyesült Államok logisztikai hozzájárulást kért Japántól, azonban a Kaifu Tosiki (liberáldemokrata miniszterelnök 1989-1991 között) vezette japán kormány a 9. cikkelyre hivatkozva visszautasította azt. Később amerikai nyomásra (gaiacu), Japán mintegy 13 milliárd USD támogatással járult hozzá a misszióhoz, amely a nemzetközi sajtóban csak „csekk-könyv-diplomáciaként” jelent meg. Ennek ellenére Japán éles kritikát kapott a nemzetközi szerepvállalását illetően és az országon belül is megindult a vita azzal kapcsolatban, hogy Japánnak milyen nemzetközi szerepet kellene játszania a hidegháború utáni világban. Ez vezetett el odáig, hogy 2007-ben a fent említett testület vizsgálta meg a kérdést, amely az alábbi négy pontban összegezte a talált problémákat:

  1. Japán képes-e megvédeni egy, a Japán-közeli vizeken támadás alatt álló amerikai hadihajót?
  2. Japán képes-e lelőni egy, az ország légterén áthaladó ballisztikus rakétát, melynek célpontja egy harmadik ország?
  3. Japán képes-e mentési akciót végrehajtani egy támadás alatt álló külföldi kontingens számára egy ENSZ békefenntartó küldetés keretén belül?
  4. Japán képes-e megfelelő támogatást nyújtani egy külföldi kontingens számára egy ENSZ békefenntartó küldetés keretén belül?

A jelentés négy fő megállapítást tartalmazott, amelyek rávilágítottak az akkori jogi struktúra hiányosságaira:

  1. A jelenlegi jogi rendszerben Japán képtelen végrehajtani a fent vizsgált négy eset bármelyikét.
  2. Mindazonáltal ezek a hiányosságok rendkívül hátrányosan érintik Japán nemzeti érdekeit.
  3. Következésképpen mihamarabbi intézkedések szükségesek, hogy Japán teljesíteni tudja a fent vizsgált eseteket.
  4. Erre vonatkozólag alkotmánymódosítás nem szükséges, hanem elegendő az alkotmány újra értelmezése.

Abe Sinzó korai lemondása miatt már csak az őt követő miniszterelnök, Fukuda Jaszuó (2007-2008) tudta kézhez kapni a testület javaslatait, de ő érintetlenül hagyta azokat.

Fukuda Jaszuo, a kormányzó japán Liberális Demokrata Párt (LDP) elnöke fejet hajt a képviselők előtt 2007. szeptember 25-én, miután a japán parlament alsóháza miniszterelnöknek választotta. A mérsékelt konzervatív 71 éves politikus a szeptember 12-én lemondott Abe Sinzót váltja a kormányfői poszton. (Forrás: MTI/EPA/Everett Kennedy Brown)

Amikor a Liberális Demokrata Párt új koalíciós partnerével, az Új Kómeitó Párttal 2012-ben megnyerte a választásokat, legfőbb célként az évek óta stagnáló gazdaság újjáélesztését, és a nemzetbiztonsági politika megváltoztatását tűzte ki. Abe 2013 decemberében „nemzetbiztonsági szempontból fontos kérdések mérlegelése szempontjából” a kormányon belül felállította a Nemzetbiztonsági Tanácsot (Kokka anzenhosó kaigi). A tanács a megvitatásra kerülő témák függvényében a tanácson elnöklő miniszterelnök mellett akár 9 miniszter részvételével, vagy 4 miniszter részvételével is felállhat. Speciális témák esetében a miniszterelnök, a kabinetfőnök mellett az ügyben érintett miniszterek részvételével folyhat a tanácskozás. (Forrás: Nemzetbizonsági Tanács működési szabályzata)

2013 decemberében a Nemzetbiztonsági Tanács felállítása mellett még két fontos dolog történt, nevezetesen a kormány kiadta Japán első nemzeti biztonsági stratégiáját (National Security Strategy – NSS, Kokka anzenhosó szenrjaku, 2013). Habár 1957-ben már született egy dokumentum Nemzeti Biztonság Alapterve (Kokubo no kihon hósin) néven, amely – valljuk be – igencsak megkopott az eltelt 56 év során. Annak elkészültekor Japán még épphogy csak kezdett talpra állni a második világháború okozta pusztításból, a hidegháború már javában zajlott, és a japán védelempolitika leginkább a szovjet nukleáris és konvencionális katonai fenyegetésekre koncentrált. A fő gondolat az új biztonsági stratégia mögött a „proaktív pacifizmus” (szekkjokuteki heivasugi) volt, ami azon alapult, hogy Japánnak a korábbinál aktívabb szerepet kellene játszania a nemzetközi közösség feladataiban (elsősorban a csendes-óceáni térségben). Ez totálisan ellentmondott az addig alkalmazott „passzív pacifizmus” (sókjokuteki heivasugi) koncepciójának, ami abból indult ki, hogy Japán minél nagyobb mértékben mond le a fegyverhasználatról, annál jobban járulhat hozzá a világ békéjéhez. Az utóbbi szellemben született meg Japán alkotmánya is a második világháborút követő években. Az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányának 51. cikkelye alapján egy állam gyakorolhatja az „egyéni vagy kollektív önvédelemhez való természetes jogát”. Habár Japán tagja a Szervezetnek, mégsem gyakorolta ezt a jogot, mivel a mindenkori japán kormány a 9. cikkelyből kiindulva alkotmányellenesnek minősitette, és önként lemondott az önvédelem gyakorlásáról. Mivel Japán az öbölháborút követően évről évre egyre több nemzetközi békemisszióban vett részt, komoly problémákat okozott Japánnak ez a sajátos alkotmány-értelmezés, amely a küldetés eredményességét, és az ország kredibilitását veszélyeztette végső soron. Éppen ezért vált szükségessé az ország kollektív önvédelemhez való hozzáállásának újragondolása a 2000-es évekre.

A másik lényeges dolog a 2014-es költségvetési évre kiadott új nemzetvédelmi program (National Defense Program Guidelines for FY2014, Heiszei 26 nendo ikó ni kakaru bóei keikaku no taikó) elkészítése volt. A dokumentumban többek kifejtésre került a változó biztonsági környezet, ami kapcsán a japán elemzők különösen Észak-Korea destabilizáló tevékenységét, és ballisztikus rakétaprogramját; illetve a Kínai Népköztársaság katonai képességeinek elképesztő ütemű növekedését és az egyre gyakoribb légi- és tengeri katonai jelenlétet találták aggasztónak. A dokumentum továbbá támogatja a Nemzeti biztonsági stratégiában már említésre került „proaktív hozzájárulást a békéhez”, ami a korábbinál szélesebb körű nemzetközi együttműködésen és az Egyesült Államokkal való szorosabb szövetségen alapul. Ezen kívül a dokumentum szintén Észak-Korea és Kína kapcsán hívja fel a figyelmet az ún. „szürke-zónás” szituációk további eszkalációjának veszélyeire. Ezért elengedhetetlen az összhaderőnemi; a hírszerző, megfigyelő, felderítő (Intelligence, Surveillance, Reconnaisance – ISR); valamint a légifölény- és haditengerészeti képességek javítása. (Kiss 2015.) Hogy Japán elérje ezeket a célokat, a dokumentum előáll a „dinamikus egyesített védelmi erő” (Dynamic Joint Defence Force – DJDF) koncepciójával, ami különleges hangsúlyt helyez az fejlett technológia alkalmazására; a vezetési-, és kommunikációs képességekre; a készenlét; mobilitás; flexibilitás; és fenntarthatóság növelésére.

Ellenzéki politikusok, köztük Hamada Jaszukadzu (középen, jobbról) Ellenezzük az erőszakos törvényeket! és Abe politikája megbocsáthatatlan! feliratú transzparensekkel tüntetnek a tokiói parlamentben 2015. július 15-én, miután az alsóház nemzetbiztonsági bizottsága olyan törvényjavaslatot hagyott jóvá, amely szerint a japán katonák külföldön is bevethetőek lennének, a második világháború után először. Az alsóház július 16-án szavaz a javaslatról, és várhatóan jóvá is fogja hagyni. Ezt követően dönthet róla a felsőház is. (Forrás: MTI/EPA/Franck Robichon)

A jelenleg legfrissebb nemzetvédelmi program 2018 decemberében készült el. A korábbihoz hasonlóan ez a dokumentum is aggodalommal szemléli a Japán körül egyre gyorsabb ütemben változó biztonsági környezetet. Legtöbb ország nemzeti biztonsági stratégiájához hasonlóan itt is megjelenik a „hibrid hadviselés”, mint a status quo megváltoztatására irányuló katonai és nem katonai tevékenységek határmezsgyéjén mozgó komplex akciók összessége. A dokumentum különösen a már korábban említett „szürke-zónás” szituációk kapcsán emeli ki a „hibrid hadviselést”, mint lehetséges kockázatot.  A dokumentum legaggasztóbbnak már egyértelműen Kína „világszínvonalú haderő kiépítését” megcélzó törekvéseit tartja, amelynek velejárója a kínai védelmi kiadások nagymértékű növekedése, katonai erejének mennyiségi és minőségi növekedése. Ehhez társul a kínai fölény biztosítása olyan új (közös) terekben, mint a gyorsan fejlődő kiber- és elektromágneses tér, illetve a világűr. Itt a dokumentum kiemeli Kína műhold-elhárító-, rakétavédelmen áthatoló-, illetve a kétéltű partraszálló képességeket érintő fejlesztéseit. Ezek között lehet említeni az un. „hozzáférést akadályozó” (Anti-Access/ Area Denial („A2/AD”) szekkin bósi – rjóiki kjohi) képességeket, melyeknek célja, hogy a szemben álló fél/ felek ne tudjanak katonai tevékenységet folytatni egy-egy jól körülhatárolt területen. Itt egyértelműen a Kelet-kínai-tengeren található Szenkaku/ Tiaojü-szigeteket lehet említeni, amelyek kapcsán Kína 2013-ban bejelentette, hogy ún. légvédelmi azonosító övezetet hoz létre („air-defence identification zone – ADIZ, Bókúsikibecuken”), hogy saját maga tudja ellenőrizni a vitatott hovatartozású szigeteket is magába foglaló légteret. Kérdéses, hogy Kína a közeljövőben  hasonló módszerrel próbálja-e meg befolyását erősíteni a napjainkban szintén „forrópontnak” számító Dél-kínai-tengeren.

Észak-Korea kapcsán Japán továbbra is a „renegát ország” nukleáris arzenálját tartja leginkább veszélyesnek a saját biztonságára nézve. Az utóbbi években Észak-Koreának sikerülhetett az atomfegyvereinek méreteit olyan jelentős mértékben lecsökkenteni, hogy ballisztikus rakétára való felszerelésük és célba juttatásuk megoldható legyen. Ez nagymértékben növeli a kommunista ország elrettentőképességét, ugyanakkor tovább rontja az ország nemzetközi megítélését, mivel egyértelmű jele annak, hogy a Kim Dzsong Un és Donald Trump között elkezdődött észak-koreai atomfegyverek leszereléséről szóló tárgyalások zsákutcába jutottak, és a Kim-rezsim tovább folytatja atomarzenálja fejlesztését.

Továbbá a dokumentum felhívja a figyelmet észak-koreai atomfegyverek mellett az ország kiberhadviselésre szakosodott egységei által jelentett veszélyekre. Egyes becslések szerint mintegy 6000 és 7500 főből állhat a rezsim „kiberhadserege”, amelynek tagjai leginkább Kínát, Oroszországot, Indiát, Malajziát és Fehéroroszországot bázisul használva tevékenykednek. A kibertérből indított, alacsony költségű – alacsony kockázatú támadások leggyakrabban a technológiailag fejlettebb országok ipari- és katonai titkainak megszerzésére, illetve a kritikus infrastruktúra-, és a pénzintézetek megbénítására irányulnak.

Legvégül szeretnék szót ejteni a japán fegyverexportra vonatkozó szabályok enyhítéséről. A szigetország 1967-ben vezetett be saját magára nézve szigorú korlátozásokat, melyek megtiltották a kommunista-, az ENSZ embargó alá eső-, illetve nemzetközi konfliktusokban részt vevő országok irányába történő fegyverek eladását. Később a korlátozások köre kiterjedt szinte minden országra, ez alól kivételt csak az Egyesült Államok irányába történő technológia transzfer; illetve 1987-ben a mintegy 30 db már szolgálatból kivont F-104J/DJ Starfighter szuperszonikus vadászrepülőgép Tajvannak való eladása jelentett. A japán kormány végül csak 2014-ben törölte el a fegyverexportra vonatkozó korlátozásokat. Az új irányelvek alapján Japán immár külföldi partnereknek is exportálhat katonai eszközöket, technológiát, illetve más országokkal együtt dolgozhat közös fegyverfejlesztési programokon. Természetesen Japán továbbra sem ad el fegyvert az ENSZ-embargó alá eső (Irán, Észak-Korea), illetve konfliktusban részt vevő országoknak. A korlátozások feloldása után rögtön elterjedt a hír, hogy Japán 20 millió dolláros ajánlatot tett a már öregedő Collins-osztályú tengeralattjáróit leváltani kívánó Ausztrália számára. Habár az eladásra kínált Szórjú-osztályú tengeralattjárók talán a legmodernebbek, és a legcsendesebbek a napjainkban szolgálatban álló nem nukleáris meghajtású tengeralattjárók között, az ausztrálok később mégis a franciákkal állapodtak meg. Az export-korlátozások feloldásával a kormány egyik, nem titkolt célja a japán gazdaság fellendítését megcélzó Abenomics támogatása volt. Az olyan nehézipari nagyvállalatok, mint a Mitsubishi Heavy Industries (MHI), a Mitsubishi Electronics és a Kawasaki Heavy Industries részvényárai 70%-ot meghaladó mértékben növekedtek Abe kormányra lépésétől kezdve 2014 végéig bezáróan. Habár a japán technológia köztudottan világszínvonalú, Japán mégis nehezen talál ki a nemzetközi fegyverpiacra. Ennek okai a piac telítettsége, illetve a fegyvergyártók és a megrendelők között már meglévő kapcsolati hálók. Tovább rontja a Szigetország nemzetközi piacra szánt termékeinek versenyképességét azok magas ára. Ez főként a drága japán munkaerőből, a belső verseny hiányából, illetve az alkatrészek hiányából következik. Habár Japán a tengeralattjárói mellett több katonai eszközt kínál eladásra, az első nagyobb üzletet csak idén augusztusban sikerült nyélbe ütni. A Dél-kínai-tengeren tapasztalható egyre erősebb kínai jelenlét miatt döntött úgy a fülöp-szigeteki kormány, hogy Japántól vásárol telepített- és mobil radarrendszert 103,5 millió dollár értékben. Ez egybeesik a Kína feltartóztatását szem előtt tartó Tokió külpolitikai érdekeivel is.

Abe Sinzó, korábbi japán miniszterelnök integet, mielőtt távozik a miniszterelnöki hivatalból Tokióban 2020. szeptember 16-án. Ezen a napon Szuga Josihidét, a Liberális Demokrata Párt (LDP) vezetőjét (nem látható a képen) választották kormányfőnek a japán parlament alsóházában. Sinzó augusztus 28-án jelentette be lemondását tisztségéről, romló egészségi állapotára hivatkozva.
(Forrás: MTI/AP/Eugene Hoshiko)

Konklúzió

Tanulmányom első felében megpróbáltam rámutatni a II. világháború utáni Japán talán legszembetűnőbb tulajdonságára: nevezetesen arra, hogy külpolitikai- illetve katonai érdekérvényesítő ereje messze nem áll összhangban az ország gazdasági erejével. Ennek legfőbb okait az új alkotmányban, a pacifista identitásban, és az Egyesült Államokra való kül- és biztonságpolitikai ráutaltságban keresni. Ezzel élesen szembenáll Japán Meidzsi-korból jelenlévő vágya, hogy a szigetország „egyenrangú legyen a világ nagyhatalmaival.” Erre jó példa a japán politikusok vágya az ENSZ Biztonsági Tanács szerkezeti reformja, és az országuk számára az állandó tagsági hely megszerzése iránt.

Tanulmányom második részében megpróbáltam röviden végig bemutatni Abe Sinzó első miniszterelnöksége (2006-2007), illetve 2012-től egészen lemondásáig tartó egybefüggő kormányzása alatt végbement normalizációs folyamat főbb kérdéseit, és dokumentumait. Látható, hogy a hidegháború után Japán számára egyre sürgetőbb volt olyan jogi intézkedések meghozatala, amelyek a korábbinál nagyobb autonómiát adnak az országnak a saját biztonságára vonatkozó ügyekben. Évek óta fontos vita tárgyát képezi az a kérdés, hogy szükséges-e az alkotmány módosítása, vagy elegendő-e annak újraértelmezése. Abe Sinzó miniszterelnöksége alatt az alkotmány módosítására nem került sor. Kérdéses, hogy az elkövetkező évek jelentette új kihívások következtében az ország vezetése szükségesnek fogja-e érezni az alkotmány, különösen annak 9. cikkelyének módosítását.

Fontos előrelépés volt a kollektív önvédelem kérdésének újragondolása, aminek következtében Japán már aktívan is hozzájárul a nemzetközi béke fenntartásához. Ezen felül Japán továbbra is nagy hangsúlyt helyez az Egyesült Államokkal való szövetségre, amely várhatóan a jövőben is a japán védelempolitika sarokköve marad. Japán évek óta növekvő aggodalommal figyeli a Kínai Népköztársaság elképesztő ütemű fegyverkezését, illetve egyre növekvő, és agresszívabb jelenlétét a Japánhoz közeli tengereken és a légtérben. Erre jó példa a Kelet-kínai-tengeren található vitatott hovatartozású Szenkaku/Tiaojü-szigetek; Tajvan függetlenségének kérdése; illetve a Dél-kínai-tenger eszkalálódó légköre.

Japán normalizációs folyamatának fontos részét jelentette a fegyver- és katonai technológia külföldi exportjára irányuló korlátozások enyhítése. Habár az export-korlátozások 2014-es feloldásával a kormány nem titkolt célja a japán védelmi ipar fellendítése volt, egészen mostanáig csak igen kevés kézzelfogható eredményt sikerült elérni. Ennek legfőbb okai a nemzetközi fegyverpiac telítettsége, a fegyvergyártók és a megrendelők között már meglévő kapcsolati hálók és a japánban elállított termékek magas ára.

Írta: Szomolányi Szabolcs

További hivatkozott irodalom:

Beasley, W. (2000). The Rise of Modern Japan, Political, Economic and Social Change Since 1850. New York: St. Martin’s Press.

Bobák, P. (2017. Január). A japán védelempolitika “normalizációja”. Nemzet és Biztonság, 81-109. Letöltés dátuma: 2020. 09 23, forrás: http://www.nemzetesbiztonsag.hu/cikkek/nb_2017_1_08_bobak_peter_-_a_japan_vedelempolitika_normalizacioja.pdf

Eguchi, K. (1989). Taikei nihon no rekishi : Futatsu no taisen (14. kötet). Tokyo, Japan: Shougakukan.

Finn, R. (1992). Winners in Peace: MacArthur, Yoshida and Postwar Japan. Oxford, England: University of California Press.

Green, M. (2003). Japan’s Reluctant Realism. New York: Palgrave.

Hagström, L. (2015). The “abnormal” state: Identity, norm/exception and Japan. European Journal of International Relations.

Hasebe, K. (2016). Jieitai, Saishin Saikyou Soubi. Tokyo: Saizusha.

Kiss, R. (2015/2). Új japán védelempolitika (I.). Nemzet és Biztonság, 59-73. Letöltés dátuma: 2020. 09 29, forrás: http://nemzetesbiztonsag.hu/letoltes.php?letolt=664

Kiss, R. (2015/3). Új japán védelempolitika (II.). Nemzet és Biztonság, 100-113. Letöltés dátuma: 2020. 09 29, forrás: http://nemzetesbiztonsag.hu/letoltes.php?letolt=679

Kissinger, H. (2011). Kínáról. Budapest: Antall József Tudásközpont.

MacArthur, D. (2012). Reminiscences. Annapolis: Naval Institute Press.

McWilliams, W. C., & Piotrowsky, H. (2014). The world since 1945: a history of international relations. Lynne Rienner Publishers.

(1947). Nihon koku kenpó. Letöltés dátuma: 2020. 09 23, forrás: http://www.houko.com/00/01/S21/000.HTM

(1966). Potsdam Declaration, July 26, 1945. National Diet Library. Letöltés dátuma: 2020. 09 09, forrás: http://www.ndl.go.jp/constitution/e/etc/c06.html

Reischauer, E. (1995). Japán története. Magyar Könyvklub.

Sakurabayashi, M. (2015). Jieitai no keizaigaku. Tokyo: Eastpress.

Shinoda, H. (2013). Heiwa kouchiku nyuumon – Sono shisou to houhou wo toinaosu. Tokyo: Chikuma shinsho.

The Cambridge History of Japan vol.6. (1988). Cambridge, United Kingdom: Cambridge University Press.