A vízbiztonság fenntartása a XXI. században a nemzetközi közössége globális érdeke. A víz amellett, hogy az emberi élet egyik alapfeltétele, stratégiai nyersanyag is. Mindezek ellenére, a globális vízhiány problémaköre jelenkorunk egyik legégetőbb kihívása, amely a prognózisok szerint nem hogy javulni, hanem csak súlyosbodni fog az idő előrehaladtával. A vízforrások kérdése így az államok közötti viták fókuszában vannak, s már most olyan, hatalmas vitákat generálnak, amelyekre a nemzetközi jog nem tud megoldással szolgálni. Mindez megkérdőjelezi az ilyesfajta viták békés megoldásának lehetőségét. Hasonlóan van ez az észak-afrikai Nílus folyó esetében is, amely körüli vitáknak az egyik legforróbb pontját az Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát (Grand Ethiopian Renaissance Dam, a továbbiakban: GERD) építése, valamint víztározóinak feltöltése jelenti. A duzzasztógát építése ugyanis egy olyan kihívás, amely alapvetően egy olyan területet érint, amelynek jelenleg is számos aggasztó tendenciával kell számolnia, amelyet a duzzasztógát csak fokoz, továbbá nincs a helyzetre pontos szabályozó sem. A téma rendkívüli mértékben releváns, hiszen a jövőben számos, hasonló konfliktussal kell számolni, amelyek a vízszűkösség mértékének növekedésével várhatóan sokkal intenzívebbek is lesznek.

 

A Nílus

A Nílus talán az emberiség egyik legmeghatározóbb folyója, ugyanis az emberi civilizáció bölcsőjének számító Egyiptomot gyakran emlegetik úgy, mint a Nílus ajándékát. Mindez tény, hiszen Egyiptom élete valóban a Nílustól függ még napjainkban is. Azonban a Nílus nem csupán ezért meghatározó. A világ egyik leghosszabb folyójaként is számon tartja a közvélemény, amely címért az Amazonasszal verseng. Hossza 6650 kilométer, s a világon egyedülálló, dél-észak irányultságú a folyása. Mindemellett, tizenegy afrikai államot éltet vízével: Tanzánia, Uganda, Ruanda, Burundi, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Kenya, Etiópia, Eritrea, Dél-Szudán, a Szudáni Köztársaság és Egyiptom területén is kanyarog a Nílus. Vízgyűjtő területe 3 millió 400 ezer km2, ez Európa területének harmadát jelenti, tehát meglehetősen nagy kiterjedésű a folyó. Mindezt támasztja alá, hogy öt éghajlaton is keresztülér: a sivatagi éghajlattól a trópusiig. Vízhozama átlagosan 2830 m³/s, amely nem számít olyan magas értéknek, azonban a terület tulajdonképpen csak sivatagból áll, így a Nílusnak nagy szerepe van a lakosság, az ipar és a mezőgazdaság vízellátásában. Összehasonlításképpen. az Amazonas vízhozama 209 ezer m³/s, míg a Dunáé 6500 m³/s. A Nílus eredetét tekintve nincs egységesen kialakított tudományos álláspont, számos kutató szerint legtávolibb forrása Közép-Afrikában található, legtávolabbi forrása Ruandában ered.

A Nílus két fő mellékfolyója a Fehér-Nílus, illetve a Kék-Nílus. A két folyó a szudáni Kartúm városánál folyik össze, s válik eggyé a Nílussá, hogy folytassa útját Egyiptomba. A Fehér-Nílus a Viktória-tóból ered, s azért nevezik fehérnek, mivel színe világosabb a benne található agyag hordaléknak köszönhetően. A Fehér-Nílus a lomhább folyó, azonban hosszabb is, mint a Kék-Nílus. 3700 km hosszú, s vízhozama 878 m³/s, mindezek ellenére a Fehér-Nílus tekintendő a főfolyónak. A Kék-Nílus a gyorsabb, amit egyrészt az okoz, hogy az Etióp-felföldről ered, tehát folyása alatt lejtse nagy, s mindezek okán területén számos duzzasztógát és vízerőmű található. A Kék-Nílus az etióp Tana-tóból ered, 1800 méterrel a tengerszint felett, s azért nevezik kéknek, mert az agyagnál sötétebb színű iszapot szállítja az Etióp-felföldről. Az 1460 km hosszú Kék-Nílus vízhozama körülbelül 5663 m³/s, így ez a mellékfolyó a Nílus vízhozamának fő forrása, amely csapadékosabb időben a Nílus összes vízhozamának akár 80 százalékát is kiteheti.

A Nílus hasznosítása rendkívül széles körű, s számos ágazat működésének mozgatórugója a folyó. A Nílust például szállításra is használják, s igen könnyűvé teszi a szállítást, emellett turisztikai célú hajózásra is tökéletesen hasznosítható a folyó, elsősorban Egyiptom területén. A lakosságot is ellátja, például a háztartásokat vízzel, illetve számos halászfalu található a folyó mentén. A lakosság táplálásához nem csupán a halászaton keresztül, hanem a térségben nagy hagyományokkal bíró öntözéses földműveléssel is hozzájárul. Továbbá, a folyó mentén számos duzzasztógát és vízerőmű épül, amely nagy mennyiségű villamos-energiát termel. Vizét emellett nem pusztán a lakosság és a mezőgazdaság, hanem az ipar is hasznosítja.

A Nílus-völgy sajátosságai

A Nílus-völgyében tehát tizenegy ország helyezkedik el több, mint 250 millió fő népességgel, de az országok teljes népességét vizsgálva ez a szám 450 millió főre is rúghat egyes becslések szerint. Mindez tehát rendkívüli terhet ró a folyóra, amely különösképpen igaz Egyiptom esetében, amely ország népességének 97-99 százaléka közvetlenül a folyó völgyébe koncentrálódik, amelyet a következő ábra szemléltet:

A Nílus völgyének népességmegoszlása. (Forrás: Reddit)

Mindezen terhek a jövőben csak növekedni fognak, mivel az előrejelzések szerint a vizsgált régió lakossága robbanásszerűen fog növekedni a következő években. Mindez fokozottan igaz a városi lakosság arányára is: 2050-re a városi népesség százaléka várhatóan meghaladja az összlakosság 50 százalékát a tizenegy Nílus-medencei parti állam közül négyben. Hét országban a városi népesség a teljes népesség több, mint 40 százalékát teszi majd ki. Mindezek által az urbanizációs ráta növekszik. Ez pedig megnöveli a jobb vízellátás, szennyvízelvezetés, áram, kommunikáció és egyéb szolgáltatások iránti igényeket, amelyek más, jelentős vízforrás híján mind a Nílus fokozottabb igénybevételét fogják jelenteni. Az urbanizáció várhatóan növeli a természeti erőforrásokra és a környezetre nehezedő nyomást, fennáll a veszélye a vízkészletek fokozott szennyezésének is, amely jelen időnkben is súlyos, mivel metállal, kemikáliákkal és mikroműanyaggal szennyezett a folyó.

A népesedési mutatók előrejelzései, illetve a fokozódó szennyeződés azért is veszélyes, mert Nílus országai jelen korunkban is vízhiánnyal vagy vízszűkösséggel birkóznak meg, amelyet a globális felmelegedés hatásai csak tovább fognak rontani. Emellett, a globális éghajlatváltozás okozta tengerszint növekedés szintén Egyiptomot sújtja, amelynek leglakottabb területét, s „élelmiszerkosarát” a Nílus-deltát pusztítja. A Nílust, illetve annak országait tehát számos veszély fenyegeti, amelyet nem tudnak kellőképpen kezelni, s a következőkben bemutatott gátépítések is rontják a helyzetet. Emellett, a folyó vize nincs kellőképpen szabályozva, növelve a fegyveres konfliktusoknak kitörését a térségben.

A Nílussal kapcsolatos nemzetközi szerződések

A Nílus geopolitikai jelentőségét mi sem támasztja alá jobban, hogy már a XIX. század óta számos szerződést kötöttek a folyóból való részesedés vonatkozásában, így az 1929-es Nílus Egyezmény, az 1959-es Egyiptom-Szudán Bilaterális Egyezmény, az 1993-as Kairói Együttműködés Keretrendszere, az 1999-es Nílus-völgyi Kezdeményezés, illetve a 2015-ös Alapelvekről Szóló Nyilatkozat.

A Nílus Egyezményt 1929. május 9-én kötötte meg Nagy-Britannia, illetve Egyiptom. Az Egyezmény számos jogosultságot adott az észak-afrikai országnak a Nílust illetően. Elsősorban, a vízhozam elosztása tekintetében Egyiptom 48 milliárd köbméterre volt jogosult, míg Szudán 4 milliárd köbméterre évente. Mindez jelentős különbséget jelentett a két ország között. Egyiptom pozícióját tovább erősítette a folyón a vétójog, amelyet szintén ezen Egyezmény utalt hatáskörébe, s birtokában minden olyan beruházást megvétózhatott a Nílus felső részén, mely érinti vízhozamát. Mindez azt is jelentette, hogy például Szudánnak minden öntözéssel kapcsolatos projektjét Egyiptomnak jóvá kellett hagynia, továbbá Egyiptom hatáskörébe használati jogot utalt a Viktória-tó, illetve a Nílus környékén található egyéb vízképződmények tekintetében.

Az 1959-ben, Szudán és Egyiptom között köttetett Egyiptom-Szudán Bilaterális Egyezmény ugyan már felülvizsgálta az 1929-es Nílus Egyezményt, azonban jelentősen új rendelkezéseket nem hozott. Mindössze a két ország között a vízmegosztás arányát módosította: Egyiptom vízhozamát 48 milliárd köbméterről 55,5 milliárd köbméterre, Szudánét pedig 4 milliárd köbméterről 18,5 milliárd köbméterre emelte. Emellett az egyezmény előírta, hogy az átlagos vízhozam növekedése esetén, a megnövekedett hozamot egyenlő arányban kell megosztani a két alvízi részes állam, Egyiptom és Szudán között. Szembeötlő, hogy a két egyezmény, sem az 1929-es, sem az 1959-es nem említ más részes államot. Ugyan ekkora a mai tizenegy Nílus-völgyi államok nagy része nem volt még független, azonban Etiópia, ahonnan a Nílus vízének nagy része származik már független volt, mindezek ellenére sem szerepelt a szerződésekben, amely nagy hiányosság volt már ekkoriban is.

A következő, nagyobb megállapodásra majd négy évtizedet kellett várni, ekkor azonban az afrikai államok függetlenné váltak, s Etiópia szerepe is egyre jelentősebbé vált, valamint ekkora datálható az afrikai egységmozgalmak kibontakozása is, így Egyiptom számára elkerülhetetlenné vált, hogy megállapodjon Etiópiával a Nílus vize tekintetében. A két afrikai állam 1993-ban dolgozta ki a Kairói Együttműködési Keretrendszert. Mindennek keretében, megállapodtak arról, hogy a Nílus hasznosításának kérdéskörét a későbbiekben mélyreható részletességében kell kidolgozni a nemzetközi jog elvei alapján. Ami ennél is lényegesebb, hogy rendelkezett a Keretrendszer arról, hogy mind a két fél elhatárolódik bármely olyan tevékenység folytatásától, amely érezhetően sértené a másik fél érdekeit. Mindezen rendelkezés a mai gátépítésekkor rendkívül jelentős, mivel a GERD megépítése nagyrészt sérti Egyiptom érdekeit. Problémás továbbá, hogy még 1993-ban is csupán három Nílus-völgyi ország állapodott meg a Nílussal kapcsolatban, s a többi hét továbbra sem tagja ekkor a különböző kezdeményezéseknek.

A leginkább széleskörű egyezmény 1999-ben lépett életbe, ugyanis az összes Nílus-parti állam részese a Nílus-völgyi Kezdeményezésnek Eritreán kívül. A Kezdeményezés célja, hogy kooperatív formában hozzájáruljon a Nílus és országai fejlődéséhez, s hogy mindez jelentős társadalmi-gazdasági előnyökkel járjon. Célja továbbá, hogy elősegítse a regionális békét és biztonságot, valamint egy olyan intézményi mechanizmust, olyan közös jövőképet és olyan politikai iránymutatásokat biztosítson, amelyek létrehozzák az együttműködés alapszintű kereteit. Azonban, Etiópia és Egyiptom vitáját vizsgálva, megállapítható, hogy az entebbei székhelyű Kezdeményezés nem érte el fő célkitűzését. A Kezdeményezés keretében, 2010-ben hasonló célkitűzésekkel kötötték meg az Együttműködési keretmegállapodást az igazságos vízelosztás és vízbiztonság fokozása érdekében, emellett tartalmazza a Nílus-medence más államai számára okozott jelentős károk megelőzésének elvét is. Mindezek ellenére sem írta alá a két alvízi ország, Egyiptom és Szudán sem.

A helyzet további szabályozása érdekében, 2015-ben Szudán, Egyiptom és Etiópia megkötött egy újabb egyezményt a Nílus vize kapcsán, az Alapelvekről Szóló Nyilatkozatot, amely elsősorban a Nagy Etióp Reneszánsz Gát beruházás miatt köttetett meg. A Nyilatkozat rendelkezik a károk megtérítéséről, továbbá egy konfliktuskezelési mechanizmus felállításáról, illetve arról, hogy elsőbbséget kell biztosítani az alvízi országoknak a gát által termelt villamos energia tekintetében.

Megállapítható tehát, hogy a Nílus tekintetében számos szerződés született az elmúlt évszázad során, azonban egyik megállapodás sem rendelkezik egyértelműen a Nílus vizének felhasználása kapcsán, sem a Nílussal kapcsolatos beruházások tekintetében sem. A következőkben a gátak építésének problematikáját mutatom be, mivel azok jelentős károkat okoznak, így az alvízi országok rendszerint tiltakoznak ezen gátak megépítése ellen, s általában a számukra leginkább kedvező szerződéssel példálóznak az előzőekben bemutatottak közül. A szerződések szabályozatlansága tehát számos vitát generál, s így megfontolandó a jövőben egy átfogó és széles körű nemzetközi szabályozás létrehozása, a következőkben bemutatott, „forró helyzetek” elkerülése érdekében.

Gátak a Níluson

A Nílus tehát igencsak jelentős a térség országai számára, mivel számos állam tekintetében megállapítható, hogy gazdasága, akár csak népessége szorosan függ a folyótól, emellett a Nílus vizét és annak országai számos olyan regionális és/vagy globális kihívás éri, amelyre mielőbbi válaszlépések lennének szükségesek, hogy elkerülje a völgy a lehetséges katasztrófát, amelyet az előzőekben bemutatott folyamatok okozhatnak. A térség országai azonban elsősorban nem a kihívások megválaszolására fókuszálnak, hanem a gátépítésekre a Níluson, amely destruktív hatással van mind a folyóra, mind az országok közötti kapcsolatokra. A Nílus tehát e tekintetben is kihívást jelent, mivel az előzőekben bemutatott szerződések jó táptalajul szolgálnak a Nílus-völgy országainak különböző vitás helyzeteihez, mivel nem tartalmaznak olyan rendelkezéseket, amelyek a jelenkori helyzethez igazíthatóak lennének, s így számos ország sajátosan értelmezi ezeket, elsősorban a gátépítések vonatkozásában. A gátépítések azonban nem csupán az országok kapcsolataira nézve terhesek, hanem magára az ökoszisztémára, s a környezetre is. Mindezek ellenére, számos gát található a Níluson, s jó néhány megépítése van még tervben. A jelenlegi gátakat a Níluson az alábbi ábra szemlélteti:

Gátak a Níluson. (Forrás: Neszmélyi György Iván: A Nílus vízhozamának megosztása – regionális együttműködés vagy konfliktus?, Tér és Társadalom, 28. évfolyam, 1. szám, 2014.)

Az ábra jól szemlélteti, hogy számos ország szeretné kihasználni a Nílus vizét a gátak jelentette előnyökkel. A duzzasztógátaknak ugyanis számos pozitív következményük van az építő ország számára. Elsősorban, a vízenergia olcsó, környezetbarát és fenntartható energiaforrás, s számos esetben akár energiaexportra is képessé válik az adott ország. Emellett, a különféle, gátak által létrehozott víztározók víz-erőforrást jelenthetnek olyan területek számára, amelyek nem rendelkeznek vízforrásokhoz való hozzáféréssel, így biztosítva a folyamatos öntözést a mezőgazdaság számára, illetve a lakosság és az ipar vízzel való ellátást. A gátak továbbá szabályozzák a folyók vízhozamát, így védnek az árvizektől is, illetve biztonságosabbá teszik a hajózást. A gátaknak ezzel számban rendkívül káros környezeti hatásai is vannak, amelynek következtében teljesen átalakítják az ökoszisztémát. A folyó szállította hordalék csökken, s így a Nílus-delta építését nem teszi lehetővé, valamint a folyó által szállított hordalék számos olyan anyaggal rendelkezi, amely a területeket termékennyé teszi, így a különböző földekre a gátépítés által nem jutnak el ezek a pozitív hatású hordalékok, lejjebb rontva a talaj minőségét, amelynek a szikesedés és különböző élőlények eltűnése is következményei lehetnek. Emellett, a duzzasztógátak a halállomány csökkenéséhez is hozzájárulnak, amely a Nílus esetében igen veszélyes, mivel a folyó mentén számos halászfalu található. A duzzasztógátaknak klimatizációs hatásai is lehetnek, mivel a megnövelt vízfelület miatt erősebb a párologtató hatása, így a duzzasztógát lokálisan képes növelni a légkör vízgőztartalmát, ami üvegházhatású tulajdonságot mutat. Emellett, a lassú, vagy épp álló víz iszapjában keletkezett többlet metántermelés is problémás, mivel a globális felmelegedést okozó üvegházhatású gátak egyike. A duzzasztógátak építése emellett csökkenti a folyók vízhozamát, s drasztikus mértékben csökkentheti az alvízi országok vízből való részesedésének mértekét, amely a Nílus, s Egyiptom tekintetében hatványozottan igaz. Emellett, olyan etikai és morális kérdéseket is felvetnek a duzzasztógátak építései, hogy a termelt energiából a lakosság részesedik-e, ami meghozza a szükséges áldozatokat például a halállomány és termőterületek csökkenése által, vagy messzi területek, esetleg a gazdaság? Mindezen problémák mellett, az olyan kihívások, mint a történelmi, régészeti, geológiai vagy topográfiai kincsek eltűnése (pl. Asszuáni-gát) már csupán járulékos veszteségnek tűnhetnek.

Összefoglalván, a gátak építése, s ezáltal a vízenergiát hasznosító erőművek építése számos előnnyel, azonban ugyanannyi hátránnyal is járnak. Mindez a Nagy Etióp Reneszánsz Gát építésére hatványozottan igaz, mivel az előnyök Etiópiában, míg a hátrányok az így is a Nílus vizére nagy mértékben támaszkodó, s egyre nagyobb vízhiánnyal küzdő Egyiptomban fognak érvényesülni. Ez hatalmas konfliktust generál a két ország között, s az előbbiekben bemutatott szerződések egyike sem dönti határozottan egy oldalra a mérleg nyelvét. Mindezt fokozza, hogy a konfliktusban részt vesz Szudán is, emellett olyan nagyhatalmak is, mint az Amerikai Egyesült Államok, Kína vagy Oroszország.

A Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát

A gátépítés és vízerőmű létesítésének problémakörét leginkább Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát vagy Nagy Etióp Újjászületés Duzzasztógát megépítése szemlélteti a térségben, ugyanis hatalmas port kavart a régió államai között. A Gát építését 2011-ben kezdték meg több, mint 5 milliárd amerikai dollár értékben, tehát már az összegből megállapítható, hogy a Duzzasztógát építése megaberuházás. A Duzzasztógát az előbbiekben is ismertetett negatív következményekkel járna, amelynek legnagyobb károsultja Egyiptom lenne.

Az észak-afrikai köztársaság már az építés kezdetétől hevesen tiltakozott, s a két ország kapcsolata meglehetősen terheltté vált az elmúlt évtizedben, gyakran a fegyveres konfliktus kitörésének határvonalára sodródva. Például, 2013-ban Mohammed Morsi, Egyiptom korábbi elnöke kijelentette, hogy minden lehetőség nyitva áll” az ország vízellátását fenyegető, a GERD által okozott bármilyen veszély kezelésére, mindezzel kilátásba helyezve a fegyveres konfliktus lehetőségét is. Morsi ugyan elutasította a fegyveres erők bevonását a konfliktusba, azonban mondatai meglehetősen ezt sugallják, mivel több ízben kifejezte, hogy nem engedi, hogy veszélybe kerüljön Egyiptom vízellátása. Emellett, egy egyiptomi TV véletlenül levetített egy kormányülésről egy olyan felvételt, amelyen az egyik politikus a fegyveres akció lehetőségét ajánlja Etiópia ellen. A két ország viszonya viszonylagosan nyugodtabb talajra került El-Sziszi hatalomra lépésével, s több két- vagy többoldalú egyeztetést is folytattak az afrikai országok a GERD vonatkozásában, azonban mindez csak a felszínen és nyíltan volt így. A háttérben ugyanis Egyiptom tovább igyekezett gyengíteni Etiópia pozícióját, s számos esetről tudomást is szerzett a nemzetközi közösség, például igyekezett szorosabbra fűzni kapcsolatait Eritreával, de számos súlyosabb vád is felmerült az észak-afrikai köztársasággal kapcsolatban, például, hogy Dél-Szudánba, az etióp határhoz közel katonai támaszpontot kezdett el építeni. 2020-ban például az egyiptomi kibertámadás érte az etióp kormányzati weboldalakat. A konfliktusnak tehát meglehetősen forró pontjai is vannak, a következőkben a gát megépítésével kapcsolatos egyiptomi és etióp (ellen)érdekeket tekintem át.

A Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát, ahogy elnevezése is mutatja Etiópiát igyekszik újjáéleszteni. A gát építése egy hatalmas beruházása az afrikai országnak, ugyanis ez a gát a tizedik legnagyobb a világon, s a kontinensen az első, míg víztározójának területe Kairó méretének többszöröse. Az afrikai országban ugyanis hatalmas mértékű a szegénység, s az infrastrukturális helyzete is meglehetősen szegényes. A GERD egyfajta lehetőséget kínál a szegénység mértékének csökkentésére, illetve a fejlődés útjára való lépésre. Az etióp vízierő-termelés ugyanis 6145 GWh fog évente nőni, ami szintén növeli a Nílus keleti részének energiatermelését is 33 százalékkal. A Duzzasztógát víztározóinak feltöltése után Etiópia nettó haszonélvező lesz, az éves energiatermelés átlagosan 300 százalékos növekedésével, tehát energiaexportra is képes lesz, tovább növelve gazdaságát. Mindez tehát az ország fejlődése szempontjából kulcsfontosságú, hiszen az etióp emberek 55 százaléka jelenleg nem fér az elektromos áramhoz.

A Duzzasztógát megépítése azonban Szudánra és Egyiptomra destruktív következményekkel jár. Szudán ugyan még tud kamatozni a gátépítésből azáltal, hogy a területén gyakori árvizeket csökkenti a Duzzasztógát, azonban a vízhiánnyal küzdő Egyiptomra nézve a gátépítés visszafordíthatatlan károkat okoz, mivel csökken vízhozama, amelyre az egész ország támaszkodik, s így sem elegendő, emellett a csökkenő vízhozam visszaveti Kairó vízenergia termelését is. Emellett, a csökkenő hordalék hozzájárul az egyiptomi termőföldek további szikesedéséhez, illetve a Nílus-deltát sem építi tovább, amely a globális éghajlatváltozás következményeként a Földközi-tenger növekedő tengerszintje miatt így is nagy veszélyben van. A GERD emellett Egyiptom energiaellátásra is negatív hatással lehet, egyrészt csökkenti a vízhozamot, amelyek a vízerőművek teljesítményének növekedésével járhatnak, akár az Asszuáni gát működését megnehezítve. A Duzzasztógát megépítése azonban az egyiptomi kísérletek ellenére sem hiúsult meg, s 2020 júliusára megépült. A Duzzasztógát hatalmas víztározójának feltöltésének menete azonban még kérdéses. Jelenleg a Duzzasztógát feltöltésének menete okozza a legnagyobb vitákat, mivel Egyiptomra meglehetősen más hatással van ha a víztározót 3 vagy 21 év alatt töltik fel. A következő ábra a potenciális forgatókönyveket mutatja be, s a termőterületek, illetve vízhozam százalékos csökkenését mutatja a víztározó feltöltésének ideje függvényében:

A víztározó megtöltésének ideje Mezőgazdasági terület Vízhozam
21 év 2,5 % 5 %
10 év 18 % 14 %
7 év 30 % 22 %
5 év 50 % 37 %
3 év 67 % 50 %

 

  1. 1. táblázat – A GERD víztározó megtöltésének ideje, s annak következményei (saját szerkesztés, az Al Jazeera prognózisai alapján)

Összegezvén, a Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógátnak számos pozitív, de ugyanannyi negatív következménye is van, s a nagy kérdés már nem a gát és vízerőmű megépítésének ténye, hanem annak víztározójának feltöltésének ideje. Véleményem szerint, Etiópiának figyelembe kellene venni az alvízi országokat, hogy nekik sem okozzon rövid távú, visszafordíthatatlan károkat, s így a víztározónak legoptimálisabb, 21 év alatti feltöltési idejét kellene választania, hogy mind a további konfliktusokat, mind az esetleges humanitárius katasztrófát megelőzze.

Konklúzió

A Nílussal kapcsolatban tehát számos, égető problémával kell szembesülnie nem csupán a medence lakóinak, hanem a környező régiókban élőknek is, mivel ha a Nílus kimerül, az esetben az itt élő, s folyton növekedő embertömeg várhatóan meg fog indulni a jobb megélhetés reményében. Hogy mindezt megelőzzük, fontos lenne nem csupán a Nílus-völgyét érő kihívásokra válaszokat adni, hanem minden vízforrás tekintetében menteni a menthetőt, s mihamarabbi akcióterveket, végrehajtható megoldási javaslatokat kidolgozni. Mivel a jövőben a vízhiány mértékének növekedésével kell számolni, ezen kihívások tovább fognak mélyülni, s egyre hevesebb és egyre intenzívebb válaszlépésekkel kell majd számolni. Különös tekintettel a vízhozam országok közötti megosztásának és a folyón létesítendő építmények szabályozásának tekintetében, amely nem csak a Nílus vonatkozásában, hanem globálisan igaz, mivel számos más folyó estében találkozhatunk ilyen problémákkal (pl. Kína gátépítései a Mekongon).

 

Címlapkép: A Nílus folyó vizén siklik egy vitorlás a délutáni napsütésben Kairó közelében 2017. szeptember 14-én. (Forrás: MTI/EPA/Mohamed Hoszam)

 

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.