A 2022 február 24-én Ukrajna ellen megindított nagyszabású orosz katonai művelet megdöbbenést váltott ki, valamint új kihívások elé állította a nemzetközi közösséget. A térség közelmúltjában legnagyobb intenzitású fegyveres konfliktussá vált összecsapás a regionális szinten túl globális tekintetben is állásfoglalásra késztette a különféle szövetségi rendszerek tagjait, akik az eszkaláció megelőzése érdekében a katonai kezelés eszközeit mellőzve törekszenek a helyzet mielőbbi békés rendezésére. Eközben a 2020-as 44 napos háború után a nemzetközi figyelemből kieső hegyi-karabahi térség tűzszünet által biztosított törékeny békéje veszélyben forog, az ott történt legutóbbi események pedig mind arra világítanak rá, hogy megfelelő prevenció hiányában újra kitörhet egy olyan konfliktus, amely a jelenlegi helyzetben nem csupán regionális, hanem nemzetközi léptékben is komoly biztonságpolitikai kockázatot hordozna magában.

Az elnöki rendszerű, síita muszlim többségű Azerbajdzsán és a parlamentáris rendszerű ortodox keresztény többségű Örményország között a Szovjetunió idején is fennálló feszültségek már az 1988 és 1994 közötti első hegyi-karabahi háborúban is a felszínre törtek. A Samuel P. Huntington által definiált civilizációs törésvonalak egyik példája a nyugati és keleti értékeket hordozó két ország konfliktusa. Az érdekellentét fő tárgya a felek közé beékelődött stratégiai fontosságú terület, a Hegyi-Karabah térsége, amelyet pozíciója miatt a Kaukázus Golán-fennsíkjának is szokás nevezni. A saját államigazgatással bíró entitás felett a változó intenzitású harcok során 2020-ig Örményország szerzett befolyást. Az azeri fél 1995-ben még GDP-jének 1,9%-át költötte hadikiadásokra, ez a szám 2020-ra 5,3%-ra nőtt, így egyre nagyobb kapacitás került bevonásra a haderőfejlesztés terén. Emellett folyamatosan erősödött a Törökországgal való kooperáció, amelynek köszönhetően haditechnikai fejlesztések is folyamatosan érkezhettek az azeri hadsereghez, így például a később kulcsszerepet játszó török Bayraktar drónok is. A közel 10 millió fős lakossággal rendelkező Azerbajdzsán a 2 millió fős Örményországgal szemben mind élőerő, mind technikai eszközök tekintetében tehát mennyiségi fölényt alakított ki, így a 2020 szeptemberében kibontakozó harcok során az örmény helyzeti előny ellenére is azeri oldal győzedelmeskedett, amely számos egyéb tényezőnek is betudható volt. A rövid, de annál intenzívebb fegyveres konfliktus 44 napos háború néven az orosz mediálással 2020 november 9-én megkötött tűzszünettel ért véget. A harcok során elfoglalt területek mellett a megállapodás alapján további térségek kerültek azeri fennhatóság alá, és bár a Hegyi-Karabah térségében működő államalakulat, az Arcah Köztársaság területi szuverenitásának sérülése mellett fennmaradt, Örményországgal csupán az orosz békefenntartók által ellenőrzött lacsini korridor köti össze.

A konfliktus szereplőinek kapcsolati rendszerei már a 2020-as események alatt is összetett külpolitikai folyamatok katalizátorává tették a konfliktust, a 2022-es ukrán válság idején ez a sérülékeny struktúra pedig újabb terhelésnek van kitéve. A szembenálló felek a Szovjetunió utódállamai, az Európa Tanácsban és a Független Államok Közösségében való tagságukon túl nemzetközi integrációs szinten más-más külpolitikai irányzathoz csatlakoztak. Örményország kapcsolatai Oroszország felé intézményes szinten az Eurázsiai Gazdasági Unió és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete tagságában került megerősítésre, ezzel szemben Azerbajdzsán a kulturálisan hozzá közelebb álló Törökország mellett köteleződött el, valamint a Türk Tanács tagjaként Belső-Ázsia felé is rendelkezik komoly kapcsolatokkal. Oroszország közvetlenül nem avatkozott be a harcokba, és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének tagállamai sem mozgósítottak katonai erőt, ugyanis a védelmi garanciák csupán a tagállami területekre érvényesek, ám a harcok Hegyi-Karabah területén folytak, melynek nemzetközi státusza vitatott, de többségében de jure azeri területnek minősítik. Törökország katonai támogatásával szemben a saját katonai szövetségi rendszerén (vagyis a NATO-n) belül két, hagyományosan törökökkel szembeni érdekkonfliktussal rendelkező állam, Görögország és Franciaország az örmény oldalon kötelezte el magát. Mind az Amerikai Egyesült Államok, mind Oroszország passzív maradt a konfliktusban, ami az orosz-török kapcsolatok terén történelmi távlatokat tekintve egyfajta détente (enyhülés) kezdetének ígéretével is bírt. Hagyományosan ugyanis az orosz geopolitikai érdekek közé tartozik a melegtengeri kijáratok megszerzése, így a Boszporuszt birtokló Törökország eredendően ellenfelévé vált a mindenkori orosz külpolitikának a történelem során. Az évszázados szembenállás legfontosabb tetőpontjai közé tartozik az 1821 és 1829 között zajló görög szabadságharc, és az 1853-tól 1856-ig tartó krími háború is, valamint a modern korban történt proxy háborúk (így például a szíriai polgárháború) során is közvetve ezek az érdekellentétek kerültek kifejeződésre. Az eszkaláció esélyét csökkentő orosz katonai távolmaradás, a tárgyalások és békefenntartás során vállalt aktív szerep mind egy hallgatólagos török-orosz kooperáció modus vivendi állapotát sejtetette.

Az Ukrajna ellen indított támadás azonban kihívás elé állította mind az orosz-török közeledést, mind a törékeny hegyi-karabahi status quot. Törökország az 1936-os montreux-i egyezményben lefektetett, Boszporusz és Dardanellák tengerszorosok feletti kizárólagos ellenőrzési jogával élve lezárta azokat hadihajók elől, de az agresszió diplomáciai elítélésén túl nem vezetett be szankciókat Oroszországgal szemben. A NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező állam leginkább közvetítői szerepre törekszik, így többek között az ukrán-orosz tárgyalások számára biztosít helyszínt, ezáltal az oroszokkal fenntartott bilaterális kapcsolatát továbbra is igyekszik megőrizni, amely mindkét konfliktus térségének stabilitása szempontjából döntő tényező.

Eközben azonban a sajtófigyelemből kikerült hegyi-karabahi helyzet stabilitása egyre inkább veszélybe kerül, a nemzetközi tendenciák megfelelő lehetőséget biztosíthatnak a felek számára újabb területek szerzésére. Oroszország és a vele szembenálló nagyhatalmi szereplők az ukrán konfliktussal kapcsolatos eseményekre és azok hatásainak kezelésére fordítják erőforrásaikat, így a kaukázusi helyzet felügyeletére kevesebb kapacitás marad. A legfrissebb orosz közlemény szerint Farukh közelében azeri katonák hatoltak be egy orosz békefenntartók által őrzött zónába, ezáltal megsértve az megállapodások rendelkezéseit. A bakui vezetés azonban tagadva a tűzszüneti egyezmény megsértését, Örményországot vádolta meg azzal, hogy még mindig nem vonta vissza csapatait olyan területekről, amelyek az egyezség értelmében azeri fennhatóságúak. Az Arcah Köztársaság pedig hadiállapotot vezetett be ideiglenesen az események hatására, amely egy újabb lépés lehet a konfliktus eszkalálódása felé. Bár 2021 decemberében külpolitikai nyitás volt megfigyelhető örmény részről is Törökország felé (többek között az embargók és a repüléskorlátozás feloldásával), könnyen veszélybe kerülhetnek az eddigi kapcsolatépítési eredmények. Amennyiben továbbra sem enyhül az azeri és örmény fél politikai retorikája, a nyilatkozatok hatására akár belpolitikai nyomás is kialakulhat egy újabb összecsapás felé. Egy esetleges fegyveres konfliktus az ukrajnai harcokkal párhuzamosan szintén magában hordozná annak a veszélyét is, hogy nagyhatalmi, vagy katonai szövetségi rendszerek vonódjanak be az összecsapásokba. Az így kialakuló ikerválság (melyre történelmi példa az 1956 őszén kirobbanó magyar forradalom és szabadságharc, valamint a szuezi-válság) a nemzetközi közösségre tett hatásán túl leginkább Oroszország számára jelentene fenyegetést a határain egyszerre zajló harcok formájában mind biztonságpolitikai, mind belpolitikai szempontból. A törékeny béke garanciája a békefenntartó csapatok, a nemzetközi szervezetek (mint például az EBESZ és minszki csoportja), valamint a nagyhatalmak kezében van, azonban előbbiek korlátozottsága, valamint az utóbbiak relatív passzivitása miatt ez csupán kétes garanciát nyújt egy újabb háború elkerülésére. Továbbra is nyitott lehetőség marad egy, a térség államaival létrehozandó közös nemzetközi platform kialakítása, amely biztosítaná a nyílt kommunikáció lehetőségét a konfliktusban érintett felek között. Ennek létrehozása és működtetése jelentős presztízst biztosíthatna az adott nagyhatalomnak, így könnyen elképzelhető, hogy ebben a tekintetben is orosz-török versengés alakul ki.

Fontos lenne tehát az ukrajnai helyzet békés rendezésén túl a hegyi-karabahi érdekkonfliktusok ellenőrzés alatt tartását is kiemelt nemzetközi ügyként kezelni, ugyanis a jelenlegi tendenciák alapján könnyen elképzelhető, hogy a két konfliktus egymás katalizátorává is válhat, párhuzamos eszkalációjuk az eurázsiai térség biztonságpolitikai helyzetében a 21. század legnagyobb kihívását hozná el.

Írta: Kertész Bence

Kiemelt kép forrása: flickr.com