2009. április 6-án, hétfőn 14 órai kezdettel került megrendezésre a Biztonságpolitikai Szakkollégium Egyesülete által szervezett előadói délután sorozat harmadik eseménye a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem ?K? épületének ?Új lejtős termében?. A február 25-i ?Izrael ? konfliktusok és/vagy megoldások? című előadói délutánt mintegy teljessé téve, a mostani eseményen résztvevők mélyebben megismerhették az izraeli-palesztin konfliktust ? immáron palesztin szemszögből is.
A konferencia moderátora dr. Ujj András ezredes, egyetemi docens, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem mb. tudományos rektorhelyettese volt. Az előadók közt szerepelt Őexcellenciája Ahmad Abdelrazek, budapesti palesztin nagykövet, őt követte dr. Paragi Beáta, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének képviseletében, végül, de nem utolsósorban dr. Lattmann Tamás, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem adjunktusa. Az előadások után kérdéseket lehetett feltenni, melyekre részletes választ kaphatott a hallgatóság.
Az első előadó, Őexcellenciája Ahmad Abdelrazek, angol nyelven tartotta meg előadását, melynek külön érdekessége volt, hogy izraeli politikai és katonai vezetőktől, értelmiségiektől vett idézeteken keresztül igyekezett az izraeliek és a palesztinok közötti viszonyt bemutatni. Az idézetek erősen érzékeltették a két nép között fennálló mély ellentétet, amely az áldatlan állapotnak az alapja.
Mivel a konfliktus alapvetően területi vitából táplálkozik (a zsidók betelepülése Palesztina területére, és ott saját államuk létrehozása), nagykövet úr előadásában szemléltette a palesztin terület határainak átalakulását, melynek során az 1948 előtti határokat tekintette mérvadónak. Elmondta, hogy 1922-es adatok szerint a lakosság 89%-a volt arab és 11%-a zsidó, ez az adat 1946-ra jelentősen megváltozott, amikor az 1.845.000 főt számláló lakosság 66% arab és 34% zsidó lakosra oszlott szét. 1947-re a palesztin területek eredeti méretük 44%-ára csökkentek le. Ekkor az ENSZ közgyűlése ?corpus separatum?-ot javasolt, vagyis nemzetközi igazgatás alá kívánta helyezni Jeruzsálemet és környékét, azzal a tervvel, hogy Palesztinában két önálló államot hozzanak létre. 1947 és 1949 között a palesztin populáció 78%-a vált menekültté, mivel az izraeliek közel 400 palesztin települést pusztítottak el. 1967-re a területek csupán 22%-a maradt palesztin kézben: ekkor okkupálta Izrael a Nyugati Partot és a Gázai övezetet.
A II. intifáda heves támadásainak hatására a fizikai elkülönítés mellett döntött az izraeli vezetés, és 2002-ben az izraeliek elkezdtek falakat emelni, amelyek körülbelül 80%-a palesztin területen épült. Ekkorra mintegy 12% maradt meg a palesztinoknak régi területeikből ? jelenleg a Nyugati Part 40%-a van izraeli felügyelet alatt. Az izraeliek körülbelül 650 katonai ellenőrzőpontot létesítettek, melyek elrendezése nem követ semmilyen logikát, utcákat, kerületeket, városrészeket különítenek el falakkal, ellenőrzőpontokkal. Abdelrazek nagykövet úr megfogalmazása szerint: ?arab gettókat hoztak létre?. Jeruzsálemet az izraeliek el akarják különíteni a Nyugati Parttól, mivel fővárosuknak tekintik. Egyfajta ?judaizálás? játszódik le, azaz a helyi zsidó közösségek életterét igyekeznek biztosítani és növelni, míg a palesztin lakosságot kitelepülésre bírják, vagy szigorú korlátok közé szorítják.
Kitért a lakosság egyik legnagyobb problémájára, a víz hiányára is. A Nyugati Parton a közös vízből mintegy 89%-ot az izraeliek használnak fel, miközben 11% jut a palesztinoknak, így ők kénytelenek izraeli cégektől vásárolni az ivóvizet. Gázában a kutak 85%-a nem elérhető a palesztin lakosság számára, és míg a palesztin népnek körülbelül 10 liter víz jut 1 főre naponta, míg az izraelieknek 240-280 liter. Annak fényében, hogy e téren a WHO előírása szerint a minimumnak 100 liter/fő/napnak kellene lennie, ez a szám döbbenetes.
A nagykövet véleménye szerint a mostani gázai támadás nem konkrétan a Hamasz ellen szólt. Ezt arra alapozta, hogy ?a Hamasz nem egy formális, hivatásos fegyveres szervezet, így teljesen soha nem is lehet elpusztítani?, ráadásul a civil áldozatok száma is igazolni látszik állítását. A jelek szerint az orvoslásra váró kritikus kérdések a Hamaszon jóval túlmutatnak, amelyeket az alábbiak szerint foglalt össze:
- víz: a palesztinoknak is többet, elegendő mennyiséget kell jutatni;
- Jeruzsálem: a judaizációt meg kell állítani;
- palesztin menekültek: világszerte 7 millió palesztin sorsát kell kezelni, rendezni
- települések: azok, amelyek vegyes populációjúak maradtak, folyamatos konfliktusforrást jelentenek.
A jövőre nézve két lehetséges megoldási javaslat körvonalazódott:
1. Két elkülönülő, önálló állam létrehozása Palesztina területén azonnal, ugyanis ez tíz év múlva már lehetetlen lesz, ugyanis addigra a többség-kisebbség arány túlzottan eltorzul (gondoljunk például Dél-Afrika helyzetére az apartheid idején, amikor a szűk kisebbség irányította a többségi lakosság államát);
2. A 3,5 millió palesztin lakos kitelepítése a Nyugati Partról, amely etnikailag egységessé (izraelivé) tenné ugyan a térséget, de a problémát nem oldaná meg inkább egy továbbival (újabb 3.5 millió menekült) súlyosbítani.
Egyúttal felmerült, hogy a jelenlegi mindennapos támadásokat nemzetközi békefenntartó erők bevonásával lehetne csökkenteni, amelyek elválasztanák a lakosság két részét egymástól.
A következő előadó Paragi Beáta volt, aki a palesztin önállósági törekvések hátterét ?az oslói megállapodást, a béketárgyalások folyamatát és néhány fontos társadalmi-gazdasági jellemzőt ? mutatta be.
Az éves GDP-növekedés az elmúlt 40 évben a világátlaghoz képest igen kedvező (1968-72-ben például 21,3%, 1989-93-ban 7,3%) volt, míg a talán még meghatározóbb szerepet játszó népszaporulat átlagosan 2,1-5,2% között mozgott. Érdekes adat, hogy a palesztin lakosság 17-34%-a dolgozik izraeli területeken, izraelieknek, míg az egyéb megélhetési lehetőségek szűkösek. Az így megkeresett pénzt a munkások családjuk és a palesztin mozgalom támogatására hazaküldik, és lényegében ?ez finanszírozta az 1. és 2. Intifádát is.? A területen érdemes megvizsgálni a szociális ellátás, a közigazgatás és a közoktatás fenntartási költségeinek eloszlását is, amelyben jelentős szerepet vállal értelemszerűen az izraeli civil adminisztráció, az UNRWA, valamint egyéb non-profit és for-profit szervezetek.
Előadásában részletesen kifejtette az oslói folyamat főbb elemeit. A tárgyalások első szakasza még 1991-ben volt, a madridi konferencia után Washingtonban, ahol izraeliek és palesztinok tárgyaltak, bár a palesztinok még nem a PFSZ képviseletében vettek részt. 1993-ban állapodott meg a két fél, palesztin oldalról most már PFSZ képviseletben: bár Izrael még nem volt kész a megszállt területeket kiüríteni, a palesztinok belátták, hogy együttműködés nélkül nem jöhet létre a palesztin állam. Lényegében átmeneti autonómiát kaptak, habár ez nem egy végső státusz. Végül azt követően, hogy 1988-ban a PFSZ egyoldalúan kikiáltotta egy palesztin állam létrejöttét, és az ENSZ-ben a palesztin nép nemzetközileg elismert képviselőjévé vált (Palesztina néven, tanácskozási joggal) 1994. szeptember 9-10-én a PFSZ és Izrael kölcsönösen elismerték egymást. A meghatározó politikai lépésen túlmenően azonban a tartós béke alapja egy egészséges regionális gazdasági együttműködés lehetne a Közel-Keleten.
1994 májusában megkötötték a Gáza-Jerikó Egyezményt, ami gazdasági kapcsolatok kiépítését támogatta. Ez a folyamat nem a gyors, hirtelen változások alapja. 1995. szeptember 28-án létrejött az ún. II. Oslói Egyezmény, amelyben a Nyugati Partot három körzetre osztották, mégpedig ?A?, ?B? és ?C? jelzésű területekre. Ezek egyfajta biztonsági és közigazgatási körzetek. Az ?A? körzetek szinte teljesen a Palesztin Nemzeti Hatóság fennhatósága alatt állnak, a ?B? körzetek részlegesen, a ?C? körzetek pedig nagyrészt izraeliek lakta település. Az 5 évre szóló ideiglenes megállapodásban szó volt arról is, hogy elvben 1997-ig 3 fázisban kivonnák az Izraeli Védelmi Erőket, ami végül csak a Nyugati Part 17%-án valósult meg.
1995-96 között az oslói folyamat megkérdőjeleződött, amit olyan események jeleztek, mint a politikai merényletek számának növekedése, az izraeli társadalom jobbratolódása, Jichak Rabin izraeli miniszterelnök halála. A 2000-ben Camp Davidben folytatott tárgyalások nem hozták meg a várt eredményt, ezzel ellentétben viszont kitört a II. Intifáda, vagyis az izraeli megszállás elleni újabb palesztin felkelés.
Az oslói folyamat értékelésénél néhány kritikai észrevétel is elhangzott. Ilyen volt például a politikai rendszer jellemzése. Izraelben erős vallási háttérrel bírtak a pártok, Palesztin oldalon pedig a PFSZ-en belül számos többé-kevésbé önálló, vagy önállóságra törekvő iszlamista mozgalom, frakció alakult ki. Nem volt szó az oslói egyezményekben néhány státuszkérdésről, például Jeruzsálem helyzetéről, a víz problémájáról és a lakosság helyzetéről sem.
Harmadik előadóként Lattmann Tamást hallhattuk, aki Palesztina helyzetét a nemzetközi jog szemszögéből és nemzetközi kapcsolatai alapján vizsgálta meg.
Kifejtette, hogy ez a konfliktus nem csupán helyi vagy regionális szintű, hanem már elemévé vált a nemzetközi politikának is. Hivatkozott az 1977-es Genfi Egyezményekre, melyek az államok közötti fegyveres konfliktusokat szabályozzák, viszont mivel a Palesztin Nemzeti Hatóság nem állam (miként a PFSZ sem), a Nyugati Part és a Gázai övezet pedig nem államterület, ez esetben nem lehet a szabályozásokat értelmezni és alkalmazni. Megemlítette, hogy a Hágai Nemzetközi Bíróság is tárgyalt a Nyugati Parton emelt falról, de a probléma összetettsége és az alapvető fogalmak tisztázatlanság miatt nem jutottak dűlőre. Fontos kérdés lenne e tekintetben például azt tisztázni, hogy megszállásról vagy agresszióról lehet-e beszélni, annak függvényében, hogy kinek a fennhatóságát értelmezzük legitimnek a területen, hiszen a nemzetközi és hadijogi normákat is így lehetne alkalmazni Izraellel szemben.
A palesztin államiság létét és legitimitását értékelve Lattmann Tamás kifejtette, hogy az önálló államiság kritériumait megfogalmazó Montevideoi Egyezmény pontjainak Palesztina véleménye szerint egyébként megfelel, ezért el lehetne fogadni államként. Azaz rendelkezik területtel (bármilyen határokkal jelölik is ki), lakossággal, kormányzattal, és adott a többi állammal való kapcsolattartás képessége is. Véleménye szerint Palesztina attól még lehet állam, ha nem mindenki ismeri el, hiszen az elismerés csak ?ráadás? bizonyítéknak számítana. Az államiság elismerésének legfőbb akadálya palesztin részről az egység hiánya, ugyanis nem rendelkeznek olyan tárgyalóképes vezetővel vagy politikai csoportosulással, amely egyrészt a palesztin nép többségének támogatásával, másrészt a nemzetközi közösség elismerésével és elfogadásával is bír.
Véleménye szerint békére csak úgy van esély, hogy létrehozzák az ENSZ által meghatározott két független államot, mivel e nélkül nemzetközi jogi szempontból nem értelmezhetőek az események.
Az előadásokat záró kérdések során a nagykövet úr felhívta figyelmünket, hogy 2010. 01.10-én lesz a következő választás Gázában, amely új fordulatot hozhat az eseményekben, remélhetőleg új, legitim alapot teremtve egy tartós rendezéshez.